Árendás Zsuzsanna: Szlovákiai magyar kitelepítettek Hirden: a lakosságcsere elszármazottjai (Akkulturációs folyamatok, csoportközi kapcsolatok etnográfiája)

Bevezető

Tanulmányom az 1947-es csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében a szlovákiai Taksonyról, Hidaskürtről, Kosútról és Galántáról a Baranya megyei Hirdre került szlovákiai magyarok „történetét”, az új környezetbe való beilleszkedési stratégiáit rekonstruálja egyéni narratívák alapján. A továbbiakban szó lesz egyéni, ill. csoportos beilleszkedésről, az akkulturációs folyamatok különféle segítő vagy gátló tényezőiről, az eltérő etnikai csoportok közti társadalmi dinamikákról s nem utolsósorban a szülőfölddel való kapcsolattartás módjairól, az emlékezés, emlékezet és a közösségi tudat működéséről egyéni és csoportszinten. Leírásaim, elemzéseim a klasszikus etnográfia megújult változatának tekinthetőek talán, szabadon elegyítve a néprajz, a kulturális antropológia és a szociológia módszertanát és megközelítési módjait. Az elemző szöveget tudatosan egészítettem ki narratív részletekkel, egyfajta kísérleti műfajt, a kutató és az elbeszélők közös narratíváját teremtve ezáltal. Nem titkolt célom beavatni az olvasót az elbeszélések sodrába, közös kalandozásra híva az emlékezet zegzugos „tájaira”.

Rövid történeti adalékként érdemes áttekinteni a lakosságcsere adatait az alábbi fejezetek jobb megértése érdekében. A kibocsátó faluból, Taksonyról 110 magyar családot telepítettek Magyarországra /2/ a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében. Többségük a Bács-Kiskun megyei Vaskútra került az onnan kitelepített svábok helyére, ezenkívül Pécs, Békéscsaba, Nyíregyháza környéki falvakba, tanyákra is kerültek taksonyiak. A kitelepítettek helyébe a magyarországi Tótkomlósról érkeztek evangélikus vallású szlovák családok. A lakosságcsere nyomán a falu összetétele mind nemzetiségi, mind vallási és gazdasági vonatkozásban alapvetően megváltozott. A befogadó településre, Hirdre 11 Galánta környéki család került, később (az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején) beköltözött még további 5 család. Hidaskürtről 7, Kosútról 2, Galántáról 2, Taksonyról 4, Felsőszeliből 1 család érkezett. A kitelepítéseket végig nagyfokú bizonytalanság jellemezte, mivel sem az otthon maradó családtagok, sem a kitelepítésre kijelöltek nem tudták, hogy Magyarország területén hová viszik őket, mennyi időre, hogy végleges-e az áttelepítés.

„Beraktak Galántán egy vonatba, és csak ment, ment, nem tudtuk, hova visznek. Pécsre hoztak. De nem ide, Hirdre, nagy eső volt, és nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni, így hoztak ide. A sváb tulajdonos itt volt. Még bent volt a házban. Nem ez a ház volt, egy kis ház, mi nem akartuk elfogadni. Mondom a kormánybiztosnak, hogy nem kell föld se, mi megyünk vissza…”

Csoport, etnikai identitás, kulturális tudás

Munkámat egyéni narratívákra, személyes visszaemlékezésekre építettem, miközben egy, a hivatalos történetírásban is megjelenő eseménysorozat, a szlovákiai magyarok kitelepítése, az 1948-as lakosságcsere adja az elbeszélések kiindulópontját. Az egyéni narratívák módszere lehetőséget nyújt sajátos perspektívák elemzésére, mindvégig egyéni és csoportidentitás, kulturális és etnikus emlékezet átfogó keretei között mozogva.

Az identitásról, az etnikai identitásról szóló definíciók két meghatározó álláspont körül kristályosodnak. Beszélhetünk egy „primordialista” vagy esszencialista megközelítésről: ez az etnikai identitást társadalmi és történelmi meghatározottságokon kívül álló kategóriaként kezeli, amely az etnikai lényegre vonatkozik. „A történelmet egy olyan szakadatlan folyamatnak látja, amely időn és kultúrákon átemel bizonyos tapasztalatokat és koncepciókat.” /3/ A leggyakrabban konstruktivista címkével ellátott álláspont szerint az esszencialista érvelések történelmietlenek. A konstruktivisták érdeklődése nem a kategória tartalmára, hanem a szerkezeti felépítésére helyeződik. Amikor identitásról beszélnek, a társadalmi különbségek létrehozásával és szerveződésével foglalkoznak, a különböző meghatározások társadalmi folyamataira, politikai, hatalmi mechanizmusaira figyelnek. Ennek megfelelően e témában az antropológiai kutatások is a „történelemcsinálás” folyamataira koncentrálnak elsősorban, a kulturális struktúragyártás sajátos gyakorlatára. Amikor a különböző csoportok múlthoz való eltérő kötődéseire figyel, ez a történelem- és emlékezetközpontú megközelítés az etnikai identitás kérdését egy történelmi keretbe ágyazza. Elemzésem az utóbbi, konstruktivista modellt tekinti kiindulási alapul.

Elfogadva az alapfeltevést, hogy az etnicitás nem egy statikus társadalmi entitás, hanem sokkal inkább egy időbeli folyamat, annak konkrét megjelenéseit egy, az új környezethez való adaptációs folyamat aktuális állomásaként kezelem. Az adaptáció legvégső állomása a teljes asszimiláció. Migráns csoportokat vizsgálva az adaptáció kétfajta útját különbözteti meg a szakirodalom: egy történeti, egyszeri és egy ciklikus folyamatot. /4/ A bevándorlók helyzetének alakulására három, a politika és a társadalomtudományok által is alkalmazott megjelölés él napjainkban: az asszimiláció, az integráció és a szegregáció. /5/ Bár az általam vizsgált kitelepítettek csoportja szoros értelemben nem tekinthető bevándorló idegennek az új környezetben, helyzetük mégis számtalan olyan rokon vonást mutat velük, mely érthetővé teszi a párhuzamba állítást.

A szociológia egy ismert irányzata (Chicagói Iskola) a nagyvárosi bevándorlók társadalmi beilleszkedését egy olyan akkulturációs folyamatként kezelte, amely során a teljes izolációtól a csoportközi versenyen és konfliktusokon át eljutnak az asszimiláció záró stádiumához. /6/ Milton Gordon /7/ gyakran idézett asszimilációs modelljében két egymást követő fokozatot különböztet meg: egy kulturális és egy strukturális asszimilációt. A kulturális asszimiláció során a bevándorló átveszi a többségi értékrendet és életmódot, majd ezt követően illeszkedik be a befogadó társadalom intézményrendszerébe. Ezek a modellek alkalmazkodási, igazodási folyamatokat írnak le, a bevándorló kultúra felől szemlélve a változásokat.

Az etnikai kapcsolatok pontosabb megértéséhez az alkalmazkodási folyamatok elemzését javasolják egyes szerzők. Susan Olzak /8/ versenyelméletének alapja a humánökológia és a kollektív cselekvés fogalmának összekapcsolása. Bevándorlási, versengési, ill. alkalmazkodási folyamatok elemzésével kulcsot ad az etnikai konfliktusok elemzéséhez és megértéséhez. A humánökológiai nézet szerint maguk a bevándorlók alakítják ki a befogadó társadalom válaszait térfoglalási stratégiáikkal az új élettér és források kiaknázására való törekvéseik során. Az asszimilációs modell szerint az újonnan érkezettek különbözősége akadályozza beilleszkedésüket a befogadó társadalomba. Az etnikai különbségek csökkenésével viszont csökken a konfliktus lehetősége, és növekszik a beépülés esélye. Gordon /9/ az asszimilációs folyamatot lépcsőfokokra bontja. Az első szakaszban a bevándorlók és a befogadók etnikai különbözőségei tudatosulnak, a konfliktus lehetősége ekkor a legnagyobb. A további fázisokban olyan asszimilációs, illetve akkulturációs folyamatok zajlanak az újonnan érkezett csoport soraiban (nyelvelsajátítás, egyes szokások átvétele), melyek az ellentétek fokozatos megszűnését eredményezik. Ezek a folyamatok egy olyan egyensúlyi állapothoz vezetnek, ahol a csoportok életlehetőségei kiegyenlítődnek.

Barth /10/ az említett versenyelméletek kapcsán leszögezi, hogy a stabil etnikai viszonyok a csoportközi verseny szintjétől függnek, ahogy azok a környezet kihívásaira s az erőforrások adta lehetőségekre reagálnak. Ezek szerint a verseny kollektív cselekvéseket alakít ki, mely etnikai határok mentén szerveződik. Barth és mások ökológiai elméleteiből leszűrt legfontosabb hipotézis az, hogy egy etnikai verseny akkor bolygatja meg a határokat, ha ugyanazokért az értékes erőforrásokat próbálják meg birtokba venni a különböző etnikus jellegű csoportok (állások, lakások, házastársak. Ilyenkor az etnikai verseny konfliktusba torkollik, illetve az egyik, gyengébb csoport beilleszkedik az erősebbe. Kutatásom és elemzéseim során részben a leírt versenyelméleteket, részben Barth konstruktivista modelljét használom elméleti alapul. A továbbiakban ezt ismertetem.

Barth megközelítésének alapját az angolszász szociálantropológia „corporate group theory” (egységet alkotó csoport) fogalmából kölcsönzi, illetve Goffmann interakciós helyzetekre készült modelljéből. Kifejti, hogy a társadalmi szerveződés szükségszerű velejárója az etnikai identitás; a társadalomban tapasztalható kulturális különbségek általa szerveződnek. Mivel társadalmi folyamatokról, szerveződésekről van szó, a hangsúly nála nem a kulturális tartalomra, hanem a szerveződés, határképzés körülményeire, mikéntjeire és miértjeire helyeződik. A határfenntartó folyamatok sajátos társadalmi interakciókat követelnek eltérő csoportok között. Barth értelmezésében az etnikai identitás nem egy statikus „kulturális jegy”, hanem az aktuális gazdasági, társadalmi körülmények közt fogalmazódik újra, azaz szituációfüggő. Mivel egy adott etnikai csoporthoz való tartozás folyamatos külső és belső egyeztetések tárgya, besorolásokon és önbesoroláson alapszik (külső címkék és egyéni azonosulás). Határteremtő funkciójuk azoknak a kulturális különbségeknek van, melyek alapján két csoport elkülöníthető egymástól, vagyis a közös társadalmi-kulturális kontinuumon belül törtéspontként jelentkeznek.

Barth a társadalmi identitás formálódásának folyamatait tárgyalva három szerveződési szintet különböztet meg.

Mikroszinten az egyéni cselekvéseket és tapasztalatokat írja le. Bizonyos társas interakciók, döntési helyzetek és közösségi cselekedetek során az egyén megalkotja társadalmi hovatartozását, egyes mintákat elfogad, másokat elutasít. Etnicitásról ezen a szinten akkor beszélhetünk, ha a két csoport napi kapcsolatban van egymással, s különbségeik az érintkezések során megjelenítődnek, s egyúttal határokat képeznek. A modell ezen a szinten az egyéni szabadsággal is számol azáltal, hogy a társadalmilag folytonosan újratermelt kategóriákból és mintákból az egyén maga válogathat. Hogy az identitás választásának szabadsága milyen mértékű, s mekkora a struktúra korlátozó ereje, ez a kutatások egyik alapkérdése. Thomas H. Eriksen /11/ a választások szituatív jellegét hangsúlyozza, amikor is azt mondja, hogy az etnikai identitás a választás és a meghatározottság sajátos összjátéka.

Középszinten a modell a közösségteremtő, szervező folyamatokat és szubjektumokat írja le („vállalkozók, vezetők és a retorika”. /12/ Tevékenységük alapját az etnikai különbségek adják, s ugyanakkor működésük, intézményeik folytonosan újratermelik azt. Eltérő nézetek léteznek arról, mely társadalami tényezők az etnikai elkülönülés elsődleges okai: a szűkös erőforrások (humánökológiai megközelítések), valamely társadalmi csoport hegemóniája, avagy egy politikai elit hatalmi ambíciói.

Makroszinten az állami és globális diskurzusok alkotják meg az identitás kategóriáit. Jogok és tiltások közt fogalmazódik meg egy adott csoporthoz tartozó egyén társadalmi elfogadottsága, beilleszkedése, előbbre jutása.

Barth elmélete jelentős mértékben megújította az etnicitáskutatást, máig érzékelhető a hatása.

Módszertan

Anyaggyűjtésemet a kulturális antropológia módszertanának megfelelően a terepmunkára alapoztam. /13/

Terepmunkám 1998 szeptemberében kezdődött. Ekkor jártam először Hirden, ismerkedtem meg a faluval, a környékkel, s találkoztam kulcsadatközlőmmel, Várszegi Lászlóval, aki munkám során végig nagy segítségemre volt. Beszélgetőpartnerekkel ismertetett össze, találkozási lehetőségeket biztosított számomra, sok háttérinformációval és helyi ismerettel gazdagított. Rendszeres látogatásaim Hirdre 1998. december végéig tartottak, a terepmunka befejezéseképpen, pótlólagos információgyűjtés és néhány elmaradt interjú felvétele céljából 1999 januárjában egy rövid időt ismét a faluban töltöttem. Taksonyon, munkám „másodlagos terepén”, nem végeztem olyan részletes és hosszan tartó információgyűjtést, mint Hirden. A taksonyiak esetében csupán egy történeti mozzanatra, annak emlékezetére, illetve a kitelepítettekhez fűződő kapcsolataikra voltam kíváncsi. Taksonyon 1998. december végén, illetve 1999. január elején tartózkodtam, amikor is interjúkat készítettem, családokat látogattam meg.

A beszélgetések egyrészt irányított interjúkként, előre megszerkesztett kérdések vázlata alapján történtek, de ezek a kérdések többnyire csupán kiindulásként szolgáltak egy kötetlenebb, szabad folyású beszélgetéshez. Interjúalanyaim megválasztásakor fontos szempontként szerepelt, hogy a témakör lehető legváltozatosabb megközelítését, értelmezését prezentáljam, azaz egyfajta „reprezentatív mintát” kapjak (nem a fogalom szigorúan meghatározott szociológiai értelmében) a témához kapcsolódó sokféle narratívából. Ennek megfelelően különböző korú, eltérő generációkhoz tartozó, eltérő foglalkozású, családi állapotú emberekkel beszélgettem.

Hirden az ún. első és másodgenerációsoknak két csoportját érdemes megkülönböztetni. „Idősebb első generációsoknak” nevezem azokat, akik felnőttként, családosan (általában 30 év fölött) kerültek Hirdre, „fiatalabb első generációsoknak” azokat, akiket ifjúként telepítettek ki, tehát gyermekkorukat még Taksonyon töltötték, s számtalan emlékük van a szülőföldről. „Másodgenerációsokként” emlegetem azokat, akik már Hirden születtek első generációsok gyermekeiként, valamint ide sorolom azokat is, akik kisgyermekként (kb. 5 éves kor alatt) kerültek Magyarországra, s nincsenek saját emlékeik „otthonról”.

E beosztást lényegében beszélgetőpartnereimtől vettem át önbesorolásaik alapján. „Harmadgeneráció”, mint olyan, Hirden gyakorlatilag nem létezik, az érintett korosztály ugyanis már nem rendelkezik olyan tudás- és emlékanyaggal, amely egy külön identitást („felvidéki”, „szlovákiai”, „kitelepített” stb.) kialakíthatott volna bennük, amely a falubeli kortársaiktól elkülönítené őket.

Eltérő a helyzet Taksonyon, ahol a kitelepítés mára már csak egy nagyon szűk korcsoport személyes életútjának, tudásanyagának része. A hirdi első generációsok közül a „régi öregek” (a 30 év fölött átkerültek) taksonyi kortársai, akik eleve kevesen maradtak a faluban, mára nagyrészt már meghaltak. A „fiatalabb” első generációsok, az iskolás- vagy ifjúkorban áttelepítettek taksonyi kortársai azok, akik a legtöbb emléket őrzik velük kapcsolatban – iskolai barátságok, szerelmek, unokatestvéri kötődések nyomán. Az emlékezés szintjén túlmutató aktív kapcsolattartás – rokoni, baráti látogatások formájában – is ennél a korcsoportnál található még meg valamelyest. A taksonyi interjúim nagyrészt velük készültek. A taksonyi informátorok narratívái egészen más tudásanyagot tükröznek, mint a hirdieké, hiszen ők maradtak otthon, a megszokott környezetben. Náluk az élmények mára sokkal halványabbak, epizódszerűbbek, a kitelepítés mozzanata köré koncentrálódnak, illetve azokhoz a látogatásokhoz kötődnek, melyek az elszakadást követően kb. tíz évvel később indulhattak meg oda-vissza irányban.

Munkám hiányosságának tekinthető, hogy nem tér ki az 1997-es, a kitelepítések 50. évfordulójára rendezett taksonyi faluünnepségre, melyet a helyi polgármesteri hivatal és a Csemadok járási bizottsága rendezett a lakosságcserére emlékezve. (A faluban emléktáblát avattak, ünnepi misén vettek részt a hazalátogató magyarországi kitelepítettek és a vendéglátó falubeliek, rokonok, este a helyi kultúrházban zenés-táncos ünnepséget tartottak. A hirdiek közül csak két család vett részt az ünnepségen, egy harmadik levelet küldött a falunak, melyet a megemlékezésen felolvastak.)

Hangsúlyozandó, hogy kutatásom egyetlen szűk témakörre, a Hirdre telepített felvidékiek csoporton belüli és csoportközi kapcsolataira korlátozódik, az interetnikus kapcsolatok teljes képének felvázolása nélkül. Ajánlatos lenne a hirdiek helyzetét összevetni egy hasonló, felvidéki kitelepítettek lakta faluval például az Alföldön (a taksonyiak esetében Vaskút jöhetne szóba), illetve egy olyan „homogén” településsel, ahová csak egy faluból telepítettek felvidékieket (pl. a hidaskürtiek esetében ilyen falu Bikal). Így olyan tágabb, összehasonlító jellegű kérdésekre is választ lehetne kapni, mint pl.: miként befolyásolták a más jellegű gazdasági körülmények a beilleszkedést, egy kompakt közösség az új környezetben mennyire maradt „összetartó”, vagy ugyanúgy egyénileg illeszkedett-e be, mint az a hirdiek esetében tapasztalható. E kérdések megválaszolása azonban már túlmutat e dolgozat keretein. Jelen esetben csupán arra vállalkoztam, hogy egy bonyolult etnikai, rokoni kapcsolatrendszer egyetlen aspektusát ragadjam meg egy csomópontból, azaz a Hirdre telepített felvidékiektől kiindulva haladva a falu etnikai szálai mentén. A hirdi felvidékiek szemszögéből, az ő narratíváikon keresztül vizsgáltam a felvetett kérdéskört, kíséreltem meg értelmezni és körülírni csoportidentitásuk alakulását, időben, generációkra tagolva, személyes életutak tükrében.

Kapcsolatok Hirden

Hird Pécstől 5 kilométerre a Budapest felé vezető 6-os út két oldalán fekszik. Napjainkban közigazgatásilag Pécs város 1-es számú részönkormányzatához tartozik, önálló faluvezetés nélkül. Lakosainak száma kb. 2000, de napjainkban is folyamatosan nő a lakosság száma a környékről betelepülőkkel, bővül a település az új családi házak épülésével. Hird gyakorlatilag két különálló, építészetileg, a lakosság öszszetételében is különböző falurészből tevődik össze, melyet a 6-os út választ el egymástól. A falut helyközi és városi buszjárat köti össze Péccsel, gyors és egyszerű mozgást biztosítva a hirdieknek. Sokan vállalnak munkát a városban, iskoláztatják ott gyermekeiket.

A falun belüli csoport- és személyközi kapcsolatok elemzését egy történeti keretre igyekszem felfűzni, a ki- és betelepítésektől indulva, időrendben haladva a rendszerváltáson át egészen napjainkig. Elemzésemben elsősorban nem a hivatalos történetírásra hagyatkozom, hanem adatközlőim visszaemlékezéseire. A hivatalos történetírás adatai, reprezentációi és a statisztikák adatai mögé próbálok betekinteni, az érintett falu fejlődésére és lakói kapcsolatrendszerének alakulására koncentrálva a település lakóinak belső értelmezései alapján. Elemzésem a már említett módon egy laza kronológiai vonalat követ, ilyen szempontból történetinek is nevezhető, ám sokkal inkább törekszem arra, hogy felvázoljam azokat az etnikai határokat, melyek felvidékiek, németek, őslakos magyarok közöttt húzódnak, illetve húzódtak valamikor. Ahogyan Barth hangsúlyozza elméletében, ezek a határok soha nem szilárdak, úgy időben, mint térben, illetve szituációtól függően változnak. Ez annyit jelent, hogy amikor határmeghúzásról vagy azok rekonstruálásáról beszélek, akkor valójában szituációkat elemzek. A továbbiakban ilyen helyszínekhez és időpontokhoz (s egyúttal generációkhoz) köthető szituációkat veszek sorra, fokozatosan szűkítve a „látószöget” s az általa befogott tereket.

Három fő érintkezési felületet különítek el (falu, falu szintjén kívüli, falu szintje alatti), s e felületeken belül több ponton keresem meg az etnikai elkülönüléseket, azaz a hirdi közös kulturális kontinuum törésvonalait. E pontok összessége adhat meg egy „virtuális etnikai térképet”. /14/

A „régi falu” és lakói

A ma „régi falu”-nak nevezett falurész volt az eredeti Hird település, az ötvenes évek végéig ezen a részen kívül nem álltak lakóépületek. Itt laktak azok a németek is, akiket kitelepítésre jelöltek, s helyükre felvidéki családokat telepítettek 1947-ben. A németek egy részét Németországba deportálták, ám többségük a faluban maradt rokon családok kényszerű összeköltözésével. A „régi faluban” a hetvenes és a nyolcvanas években építkezési tilalom volt érvényben, így itt új házak építése, illetve a régiek átalakítása, bővítése csak a rendszerváltás utáni időszakban kezdődhetett el.

A Galánta környéki falvakból a kitelepítések 1947 tavaszán zajlottak le. Ekkorra a magyar lakosság egy részét már kényszerközmunkára Csehországba, a Szudéta-vidékekre vitték (a Galánta környékieket a ®ateci járásba), az onnan kitelepített németek helyére. A deportálások alól azok mentesültek, akik ún. „fehér lappal” (a kitelepítésről értesítő okirat) rendelkeztek. A taksonyiakat 1947 áprilisában telepítették ki szülőfalujukból két-három szerelvénnyel. Ekkor került el a faluból a magyarországi áttelepítésre kijelölt lakosok túlnyomó többsége (70-80 százaléka). Ugyanez mondható el a másik két, terepmunkám során érintett településről, Kürtről és Galántáról is.

A két falu (Taksony, Kürt) lakosai gazdálkodással foglalkoztak, kis-, illetve középparasztok voltak, valamint néhány nagygazda is volt közöttük. Akadt a kitelepítettek között még falusi boltos, kereskedő, kocsmáros is. Birtokaik az egy-két nagygazda kivételével nem haladták meg a tizenöt holdat. (Jelen esetben ennek azért van jelentősége, mert az áttelepítési rendelkezések szerint tizenöt holdnál többet nem kaphattak kijelölt új lakóhelyükön, így viszont a hirdiek nagy többségét ez nem érintette). Galánta, mezőváros lévén, lakóinak életformája nem sokban különbözött a tőle pár kilométerre fekvő falvakétól, az emberek itt is gazdálkodásból éltek, esetleg kereskedők voltak.

Az áprilisi kitelepítéseket követte egy második transzport májusban, ezzel kerültek át Magyarországra a ma Hirden élő felvidékiek.

„Akik visszamaradtak, azokat már nem teljes szerelvénnyel [hozták], hanem »odacsapták« valahová. Ilyen »odacsapás« voltunk mi is május végén, a hidaskürti, galántai vegyes szerelvénybe raktak.”

Valamennyi kitelepítésről szóló narratívában előfordulnak a legelső magyarországi élmények, s köztük kiemelten szerepel a Hirdre kerülés véletlenszerűsége.

„Nagy eső volt, nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni – így hoztak ide.”

Hidaskürt, Galánta és Taksony szomszédos települések a felvidéki Galántai járásban (volt Vágsellyei járás), ám ennek ellenére az így „összecsapott” családok nem ismerték egymást. Lényegesen nagyobb kolóniában, a főtranszportokkal kerültek taksonyiak pl. Vaskútra, hidaskürtiek Bikalra. A Hirdre került transzportot egy-két éven belül (1948–1949-ben) még egyénileg követte néhány csehországi deportálásból hazakerült rokon, illegálisan lépve át a magyar–csehszlovák határt; az ő helyzetüket később legalizálták.

A Hirden kapott házak méretei megfeleltek az otthon hátrahagyott porták méreteinek, ugyanez vonatkozott a földterületekre is. Emiatt egy nagygazda család kivételével senki sem panaszkodott. Néhány esetben előfordult, hogy a betelepítést követő kezdeti hónapokban egy fedél alatt (vagy közös portán, de különálló épületben) élt az eredeti tulajdonos sváb /15/ és a betelepített felvidéki család, ám ebből konfliktusok, a felvidékiek elmondása szerint, nem adódtak (bővebben erről a későbbiekben).

„A svábnak volt kocsmája, az a ház másik részében volt. Oda rakták be őt addig. Majdnem együtt laktunk. Nem volt köztünk semmi [baj]. A gazdának ott volt a fia Galántán katona… itt voltak a faluban ketten vagy hárman katonák [a Felvidéken], azok ismertek bennünket.”

„[A svábok] tudták, hogy mi van. ők se tehettek róla, mi sem… Fogadtak, meg kellett szokni.”

Az Újtelep

A 6-os út másik oldalán az ötvenes évek végétől kezdtek el családi házakat építeni. Eleinte valamennyi építkező kitelepített sváb volt. A házaiktól, földjeiktől megfosztott svábok az iparban elhelyezkedve hamarosan stabil jövedelemre tettek szert, s néhány kedvező hitellehetőség kihasználásával építkezésekbe kezdhettek a falunak ezen a részén. Az első felvidékiek az Újtelepre a hatvanas években a környékbeli falvakból átköltözve kerültek, rendszerint Hirden lakó rokonaik közreműködésével. A házakat több esetben is elköltöző Heves megyei „telepesektől” /16/ vásárolták, akik a termelőszövetkezet sikertelen működését megelégelve költöztek tovább. A hetvenes évektől indult gyors fejlődésnek az Újtelep. Környékbeli sváb falvakból érkeztek új lakók, s napjainkig folynak itt építkezések. A folyamatos beköltözések egy olyan állandó mozgást eredményeztek ebben a falurészben, mely megakadályozta bármiféle közösségtudat, közös identitás kialakulását. Ezt valamennyi újtelepi beszélgetőtársam nehezményezte, főleg az az idősebb generáció, melynek még van összehasonlítási alapja, pl. a hátrahagyott szülőfalu zárt közösségével, illetve akikben még van igény ilyen jellegű közösségi együttélésre.

„Ez a község egy összetett község. Itt voltak őslakos magyarok és őslakos svábok…. az [otthoni falu] olyan zárt község volt. Nem úgy, mint itt. Ez olyan nyitott. Itt már olyan összetett nép van. Az egyik innét jött, a másik onnét.”

A régi taksonyi hangulattal összevetve keserűen mondja egy 70 év körüli újtelepi:

„Borzalmas maguknak valók itt az emberek. Rengeteg ember jött vidékről, itt házat építettek. Pécs közelsége vonzza a népet… Nem is ismerem én már a fiatalokat… Ezek mind beköltözöttek.”

A „régi faluban” lakók élesen elhatárolódnak az újonnan épült résztől, magukat sokkal inkább „őshonosnak” érezve (még a betelepített felvidékiek is), saját falurészüket többre tartva „lelkületben”, a népesség összetételében.

„Nem nagyon ismerem azt az újtelepi mentalitást, sok helyről költöztek oda. Ide a faluba [régi falu] csak lassan csörgedeztek. Az egy teljesen vegyes társaság. Teljesen más ez a két falurész, minha nem is egy falu lenne. És nemcsak formailag más ez a két falurész, mintha a lelke is más lenne. Ez maradt inkább falusiasabb, az meg egy nem is tudom, micsoda… Falunak mindenesetre nem falu, mert hiányzik belőle az összetartás, ami alapján az lehetne.”

A kitelepített svábokkal ellentétben a felvidékieik pár évig még a mezőgazdaságban maradtak, gazdálkodni próbáltak több-kevesebb sikerrel. Elmondásaik szerint az 1947–1948-as évet sikeresnek könyvelhették el, a mezőgazdaság néhány kiegészítő kereseti formával (pl. fuvarozás, piacozás, feketézés, varrás) megfelelő megélhetést, átmeneti jólétet biztosított számukra. A helyzet az ötvenes évek elején az erőszakos beszolgáltatásokkal, az ún. „padlássöprésekkel” változott meg radikálisan. A németek gazdaságilag szemmel láthatóan a felvidékiek előtt jártak, ekkor kezdődtek meg a már említett újtelepi építkezések is.

A falu nyilvános szintje „alá” ereszkedve, a privát szféra változásait kutatva nem kerülheti el a kutató figyelmét egy nagyon korai és kényszerű érintkezési felület a betelepült magyarok és az őshonos németek között – ez pedig a lakóház épülete. A szorult helyzetnek /17/, valamint a telepítési hatóságok embertelenségének tudható be, hogy sok esetben úgy költöztették be a felvidékieket a számukra kijelölt házakba, hogy az eredeti tulajdonos még benne lakott. (Ezt nevezte a telepítési bizottság cinikus megjelöléssel „rátelepítésnek”.) Kezdeti feltételezésem, miszerint számtalan konfliktus, súrlódás adódhatott a kényszerű együttlakásból, még ha pár hónapról volt is „csak” szó, nem egészen igazolódott be.

Valószínűleg éppen e kezdeti közelség, az életterek kényszerű egybeesése, az egymásrautaltság alapozhatta meg a kölcsönös elfogadást, a felvidékiek fokozatos beilleszkedését, a két etnikum további zavarmentes együttélését. Az első aratás, betakarítás, cséplés munkálataikor a felvidékiek sváboknak adták ki földjeiket bérmunkába, s azok gazdálkodási tanácsokkal látták el őket, megosztották velük tapasztalataikat a helyi piaci lehetőségekről. Egyik felvidéki adatközlőm elmondása szerint házuk előző sváb tulajdonosai vezették be őket a „feketézés” /18/ rejtelmeibe, a pécsi piacok világába.

„Mind a két szomszédunk sváb volt, nagyon jó barátságban voltunk, segítőkészek voltak. Állítom, hogy jobban számíthattunk rájuk, mint bárkire Taksonyon.”

Az első órák, napok bizalmatlanságát nagyon gyorsan felváltotta az együttműködés, egymás segítése németek és felvidékiek között. Az egymásrautaltság, a hasonló „számkivetettség érzése” érzelmi összekötő kapoccsá válhatott.

„Magam is sokat gondolkodtam, mi késztethette őket erre a barátkozásra, mert ezt kell mondanom. Ahol mi laktunk, abban a házban két hozzám hasonló korú fiú volt, kezdettől fogva, talán nem telt bele egy hónap, és már együtt ültünk a kocsmában.”

A gyorsan kialakult jó kapcsolatról, együttműködésről tanúskodik néhány közös munkaalkalom, pl. kukoricatörés (10-15 fő, nagyrészt utcabeliek, szomszédok). Későbbi időszakból, a hatvanas évekből való az egyik felvidéki család beszámolója egy sváb családdal kötött évtizedek óta tartó szoros barátságáról. Közös kukoricakapálásokról, -törésekről meséltek. Mára az öregek meghaltak, de gyerekeikkel még mindig napi kapcsolatban állnak, szinte családtagként kezelik őket, kölcsönösen segítik egymást. Előfordul a faluban olyan eset is, hogy a kitelepített svábok és a helyükre telepített felvidékiek (a ház régi és új tulajdonosai) kapcsolatban maradtak egymással, rendszeresen felkeresik egymást, elbeszélgetnek egymással.

A németek a falu hierarchiájában magasabbra helyezték a felvidékieket, mint a Heves megyei betelepülteket, elsősorban a felvidékiek gazdasági fejlettsége, gazdálkodási ismeretei, jó felszereltsége miatt.

„Az egyik jómódú sváb család, a Cs.-ék, mikor a Heves megyeiek megalakították a téeszt – mi még akkor egyéniek voltunk –, na akkor összetalálkozok ezzel az öreg svábbal, és azt mondja: »maguknak ott a Freital-dűlőben – ez volt a legszebb parcellánk – több van, mint a telepeseknek az egész téesz-tábláján.”

Valójában tehát két nagyon hasonló értékrend találkozásáról van szó, ahol a kemény fizikai munka, az anyagi javak kitartó gyarapítása kiemelt helyen szerepel, időt, fáradtságot nem ismerve. E közös csoportmentalitást látva a németek gyorsan elfogadták a beköltöztetett felvidékieket. Az integrálódás folyamatát erősítette a felvidékiek bizonyítási vágya, alkalmazkodóképessége, igyekezete.

„A feleségem még szőlőt is ment dolgozni napszámba, munkaidő előtt, után. Ezt is vállaltuk, csináltuk. Meg szüretelni mentünk. Mindent meg kellett ragadni…”

„Minket direkt úgy ismertek meg, hogy nem azok vagyunk, mint a Heves megyeiek. Látták azt, hogy törekvő nép.”

Az előbb elmondottak az első generációra vonatkoznak, a betelepülés utáni gazdasági, társadalmi konszolidáció éveire. Mielőtt túlságosan ideálisnak, zökkenőmentesnek tűnne ez az időszak, szólni kell a kezdetek „negatív” eseteiről, problémáiról is. Természetesen voltak olyan német családok is, akik „ferde szemmel néztek” a házukba beköltözöttekre, évek múltán is felemlegették az őket ért sérelmeket, de az interjúk alapján hangsúlyoznom kell, hogy nem ez volt az általános magatartás.

A kezdeti időszakban német–felvidéki családok együttlakásán kívül a templomi alkalmak jelentettek találkozási lehetőséget az újonnan érkezettek és a régi lakók között. A mise előtti vagy utáni beszélgetések egymás megismerését szolgálták. A templomi ülésrend máig megőrizte a betelepítés utáni etnikai különállás állapotát. Többek elmondása szerint ez az elkülönülés a németek és a magyarok között megvolt már a telepítések előtt is.

„Jobboldalt ültek a magyarok meg a felvidékiek, baloldalt a svábok. Ez a mai napig így van. Most már elvétve beülnek máshová is, de ez így volt.”

A felvidékiek Hirdre kerülésével megváltozott a falu vallási élete, megélénkült a templomba járás.

„A misét, azt tőlünk tanulták, hogy menni kell… előtte nem sokat jártak. Az öszszes felvidéki, akár vasárnap, akár ünnepnap, mentünk templomba… és mi milyen szépen tudtunk énekelni! Máig is…”

Munkahely, az ipar

Sajátos módon a gazdálkodás, a megélhetés formája előbb etnikai elkülönülést, majd később épp ellenkezőleg, egy közös alapot hozott létre a svábok és a felvidékiek között Hirden. Mivel a svábokat megfosztották földjeiktől, az akkor induló iparban kellett elhelyezkedniük. Erre Hirden, Pécs környékén és Pécsett is számtalan lehetőség adódott. Hirden beindult a kendergyár, működtek a Pécs környéki bányák, a kőfejtő (a későbbi cementgyár) stb. A mezőgazdaság kényszerű elhagyása s az iparban való elhelyezkedés a korabeli viszonylatokban gyors anyagi előbbrejutást eredményezett. Ennek első jeleként az ötvenes évek végén a kitelepített németek családiház-építkezésekbe fogtak.

A kitelepített svábok társadalmi, gazdasági státusa rendeződni látszott azáltal, hogy munkásként, bányászként kiemelt anyagi, erkölcsi elismerést kaptak.

„Akiket kitelepítettek [svábokat], jobb anyagi körülmények közé kerültek, mint azok, akik földet kaptak. Mert a téesz-ben nem volt annyi jövedelem, mint ezeknél. Akkor ki is egyenlítődött minden hátrányuk. Meg szorgalmas emberek is voltak, viszonylag gyorsan megindultak az építkezések…”

A felvidékiek a kiosztott földeken próbáltak gazdálkodni több-kevesebb sikerrel. Az első évben a svábokat bérmunkásként alkalmazták, az utána következő években már egyedül boldogultak. 1948–1949-ben megkezdődött a felvidékiek szélesebb körű gazdasági beilleszkedése. Ekkor még többségük gazdálkodott, de volt, aki piacozott. Pécs közelsége rendkívül jó lehetőségeket biztosított a termények azonnali értékesítésére. A felvidékiek a kereskedéshez szükséges helyismerettel ugyan nem rendelkeztek, de a svábok segítségével ebbe is gyorsan beletanultak.

„Tulajdonképpen rájöttünk, hogy itt meg is lehet élni. (…) Az egyik szomszédunk bevezettett a piac rejtelmeibe, azóta úgy ismerjük a piacot, megtanított »feketézni«. Itt volt a város, viszonylag gyorsan lehetett pénzt csinálni. Ez a sváb szomszéd néhány helyet mutatott, ahol lehet eladni, főleg tejet. Később jöttek még a »feketevágások«, meg lehet élni… Akkor már tudtuk, hogy itt maradunk.”

A felvidékiek beilleszkedésében döntő szerepet játszott gazdasági integrálódásuk, a megélhetés módjának, különböző formáinak kitapasztalása. Ezek a gazdasági stratégiák (a jövedelemforrások maximális kiaknázása, a kedvező munkahelyválasztás stb.) viszont csakis egyénileg (legfeljebb családonként) voltak kivitelezhetők, nem pedig csoportosan. Ez lehetett a felvidékiek egyéni, nem pedig csoportos integrációjának egyik fontos mozgatója. Gazdasági sikereik döntő érvként szerepeltek beilleszkedésük során, kiemelt helyet kaptak az utólagos önértékelő narratívákban, valamint a hazalátogatásokkor elhangzott „sikertörténetekben”.

Az ötvenes évek mezőgazdasági beszolgáltatásai ugyanakkor nagy terhet jelentettek a földműveléssel foglalkozó, önállóan gazdálkodó felvidéki családoknak. Nehezebb anyagi helyzetbe kerültek, mint a kitelepített, föld nélküli svábok. Ezt az időszakot az erőszakos téeszesítés váltotta fel. Termelőszövetkezet alakítására Hirden már 1956 előtt is történtek kísérletek, de a téeszek gyakorlatilag csak 1956 után kezdtek el működni. Ekkor minden felvidéki kötelezően téesztaggá vált. Az első téeszelnök egy „helyi magyar” lett, majd később őt egy felvidéki betelepített váltotta fel. A sorozatos sikertelenségek miatt nem sokáig maradt önálló a hirdi téesz. Több környező településsel vonták össze, s a tagság nagy része, felhagyva a mezőgazdasággal, az iparba „menekült”. Ez az egyesült téesz a rendszerváltásig működött, azonban különösebb hatása a falu életének alakulására nem volt, kb. 10-12 hirdi asszonyt alkalmazott. A rendszerváltás utáni kárpótlással visszakerültek a földek tulajdonosaikhoz, ám nagy részük bérletben a téesznél maradt, kevesen vállalkoztak rá, hogy újra gazdálkodni kezdjenek.

A telepítések óta eltelt ötven év alatt sokat változott Hirden a falubeliek értékrendje, nagyrészt az iparosításnak köszönhetően. A hazalátogató felvidéki kitelepítettek így hasonlítják össze a máig sokkal inkább a mezőgazdaságból élő Galánta környéki értékrendet a hirdivel:

„..inkább vállakoznak vagy elmennek dolgozni. Itt [Hirden] elég hamar megkezdődött az, hogy a földtől megváltak. Pécs közelsége, a bánya, a sok munkahely miatt… itt úgy érzem, a föld nem játszik olyan nagy szerepet [mint Taksonyon].”

Család, házasság

A felvidéki fiatalok ismerkedési, udvarlási és párválasztási szokásai után érdeklődve a Hirden készített interjúkból az derült ki, hogy az első generációs felvidékiek között viszonylag kevés közvetlen házasodás előtt álló fiatal volt. Így a kezdeti időszak (ez alatt kb. az első három évet szokták érteni) párválasztási szokásairól kevés példa állt rendelkezésemre. Az áttelepítettek többsége családos volt, kicsi gyermekkel, s az a néhány huszonéves, aki nőtlenül, hajadonként került át, többnyire az első öt év eltelte után, az ötvenes évek elején, közepén házasodott meg, ill. ment férjhez. Az előbbi állítást kiegészítendő elmondható, hogy a tágabb gazdasági, társadalmi események hatással voltak a párválasztási magatartásra is. El kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy a betelepített felvidékiek biztonsággal mozogjanak az új környezetben, az új kortársaik között, s a gazdasági-társadalmi normalizációval párhuzamosan elegendő és megfelelő alkalom nyílt is a találkozásokra (pl. bálok, falusi, munkahelyi mulatságok).

Az első generációsok egy részének párválasztása még csoporton belül történt a korlátozott lehetőségek ellenére, nagyrészt még otthon kezdődött ismeretségekből, azok hirdi megerősödéséből.

„Kérdés: Egymás között házasodtak svábok, felvidékiek, németek?
Válasz: Nem volt ilyesmi. Eleinte, az ötvenes években még, de aztán már nem…
Kérdés: Mért változott ez meg idővel?
Válasz: Szerintem az iparosítás miatt. A kendergyárban dolgoztak először százan, aztán fölfejlődött ezerre. Aki oda járt, ott minden héten kétszer rendeztek mulatságot vagy bált, ott mindenki összeszűrte a levet valakivel…”

Már a kezdeti korszakból, az első hónapokból vannak elbeszélések felvidéki és német fiatalok közti ismerkedésekről, szerelmekről. Ezek a kapcsolatok gyakorta még a családok együttlakásakor kezdődtek. Senki sem tud olyanról, hogy felvidéki és német fiatalt egymástól tiltottak volna. Ez az egyik legmarkánsabb jele az etnikai határok gyors erodálódásának, illetve annak, hogy csoportendogámia nem alakult ki a betelepült felvidékiek között.

Ez egyrészt a korlátozott felvidéki létszámnak, másrészt a határozott egyéni beilleszkedési törekvéseknek tudható be. Harmadrészt abból adódhatott, hogy a különböző eredetű, „kvázi etnikai” csoportok között nem mutatkoztak olyan mértékű eltérések sem gazdasági, sem kulturális vonatkozásban, melyek megakadályozták volna a vegyes házasságok létrejöttét.

„…különben sok felvidékinek van más felesége, sváb. Ahhoz elég szorgalmasak voltak a felvidékiek, hogy be tudjanak a szorgalmas svábsághoz kerülni.”

Az első „vegyes házasságok” az ötvenes évek közepén, ill. az ötvenes évek második felében köttettek. Ekkorra már bőven voltak falun belül és azon kívül is (pl. az „esti iskola” Pécsett) ismerkedési lehetőségek. A munkahely volt az első számú ismerkedési helyszín (pl. kenderfonó, cementgyár), mely gyorsan vegyítette a fiatalokat. Az etnikai hovatartozás, származás nem volt döntő tényező az ismeretségek alakulásánál.

„Mi nem kérdeztük, ki honnan jött. A fiataloknál nem ez az elsődleges szempont.”

Sem különösebb előnyt, sem hátrányt nem jelentett egy felvidékivel vagy némettel kötött házasság. Érdemes viszont megjegyezni, hogy az első „vegyes házasságokat” a felvidékiek többnyire németekkel kötötték. További bizonysága ez a két etnikum egymás felé való viszonylag gyors nyitásának, egymás elfogadásának, egyfajta sorsközösség felvállalásának. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy amennyiben egy felvidékinek magyar társa akadt, az rendszerint nem helyi magyar volt, hanem valahonnan beköltözött (pl. alföldi, bukovinai). A fiatalabb másodgenerációsok, illetve harmadgenerációsok párválasztásánál a hovatartozás már nem releváns kérdés, az ő identitásuk nem a „honnan jöttünk”, hanem a „kik lettünk” szerint fogalmazódik meg. Csoportidentitásuk, önmeghatározásuk alapja nem a származási csoporthoz („kvázi-etnikai” identitáshoz), hanem a helyhez, Hirdhez való kötődés (nevezhetjük lokális identitásnak is). Az ő esetükben már „hirdi fiatalok” házasodnak egymás közt, ezek már nem számítanak vegyes házasságnak.

„Minálunk már csak olyan vicc szintjén megy, hogy szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy no, ti aztán jól meg vagytok keverve [hányféle vér van a családban], de nálunk ez már nem számít. Magyarok vagyunk. Hogy kinek mi volt az őse…”– mondja egy felvidéki családból származó fiatalasszony, akinek a férje német családból származik.

Kiegészítésképpen Hird további etnikai viszonyairól

A felvidéki–német viszony, valamint a falun belüli kölcsönös kapcsolatok megértése végett érdemes egy rövid kitérőben nyomon követni a németek etnikai identitásának alakulását az 1947 utáni időktől napjainkig. Mivel interjúimat felvidéki betelepítettekkel készítettem, az ő németképüket tudom bemutatni. Ennek viszont feltétlen szükségét érzem a falun belüli interetnikus kapcsolatok pontosabb megértéséhez.

A németek 1947 utáni magatartását így összegzi egy felvidéki:

„A németek meghúzódtak, a háború után olyan hangulat volt. Nem lehetett németül beszélni… de oldódott aztán. Azzal, hogy bekerültek a bányába – akkor a bányász a világ első embere volt –, visszakapták az emberi méltóságukat.”

Vagyis a németek az iparban való elhelyezkedésükkel anyagi-erkölcsi elégtételt szereztek. Etnikailag ugyan továbbra sem voltak a rendszer kedvezményezettjei, de „társadalmi osztály” alapján kedvező helyzetbe kerültek. Az iparosítás nemcsak a felvidékiek gyors beilleszkedését hozta magával, hanem a németek asszimilációját is. Hirden a németeket ért 1947-es hatósági megtorlások (kitelepítés, vagyonelkobzás) után gyors nyelvváltás következett be; a faluban, a munkahelyeken csak magyar szót lehetett hallani. A fiatalabb generációnál ezt a német nyelvű iskola hiánya is okozhatta, valamint a diszkriminatív intézkedésekkel együtt járó etnikai presztízsvesztés. A hatvanas évek közepétől a „németkérdés” már nem merült fel problémaként Hirden, a németek nagyrészt asszimilálódtak.

„Amikor én születtem, akkor nem hiszem, hogy ez már gond volt, hanem én ezt csak onnan tudom, ahogy ők [a férj sváb rokonai] mesélik…. A férjem generációja már nem igazán beszél németül. Megérti, de ha beszélni kell, gond van. Ha jönnek a német rokonok, csak ülünk…”

„A férjem iskolás idejében… volt olyan osztálytársa, aki idekerült Hirdre, és egy kukkot nem beszélt magyarul. És ez senkinek nem okozott problémát, egyszerűen azt mondták, ismétel egy osztályt, és ráragad a nyelv. Itt ebből soha nem csináltak problémát…”

Felvidéki (ebben az esetben másodgenerációs) beszélgetőtársaim kérdésemre, hogy felfedezhetők-e hasonlóságok a felvidéki magyarság és a hirdi svábok közt, ha mindkettőt etnikai kisebbségnek tekintjük, a kérdést teljesen irrelevánsnak tartották. Míg a felvidéki magyarok esetében fontosnak vélték a saját anyanyelvi iskolákat, s általában a kisebbségi jogok betartását, addig a magyarországi németek jogait túlzottnak tartják, sőt etnikai másságukat, németségüket is gyakorta megkérdőjelezik.

Magyarok és németek, magyarok és felvidékiek

Amikor német–felvidéki viszonyról esik szó, felmerül a kérdés: milyen volt kapcsolatuk a harmadik féllel, az „őslakos magyarokkal”. Mint kiderült, ez az egész viszonyrendszer egyik kulcsa. A falubeli németek háború alatti magatartása, pontosabban az arról alkotott magyar értelmezések alapján visszakövetkeztethetőek bizonyos feszültségek „őslakos németek” és „őslakos magyarok” között.

„44-ben itt nagyon elkülönülhettek a magyarok meg a németek /19/, ahogy én ezt hallom, mikor már úgy nagyon kiéleződött a helyzet, még a telepítés előtt” – meséli egy idős felvidéki.

1947-ben, a háború utáni új helyzetben, a helyi magyarok „elégtételt” akartak venni a németek háború alatti, volksbundista magatartása miatt. Erre utal néhány máig megőrzött, általában konfliktushelyzetben előbukkanó epizód.

„A lányom, aki sváb fiúhoz ment feleségül, valamiért összeszólalkozott R. J. bácsival, itt lakik nem messze [»őslakos magyar«], és mondta neki, hogy… »maga, amikor az apósomékat kitelepítették [akik németek voltak], még a zsírosbödönt is kiásatta, pedig ott voltak a kisgyerekek, hogy még azt se vihessék majd el«. Erre az volt a válasz, hogy »te csak fogd be a szád, mert te nem tudhatod, mit csináltak itt ezek a svábok!«… 47 után vissza lehetett ütni a svábokon”– így összegzi a történetet egy felvidéki „külső szemlélő”.

A felvidéki–„őshonos magyar” kapcsolatot egy kezdeti rövid rivalizálás után az érdekmentes semlegesség jellemezte. Nem veszélyeztették sem egymás lakótereit, sem egymás jövedelemforrásait olyan mértékben, hogy ez bárminemű konfliktusra adott volna okot. A szocialista tervgazdaság, a terjeszkedő ipar pedig gyakorlatilag megszüntette az etnikai versenyhelyzetet, a kommunista ideológiai szerint azonos lehetőségeket biztosítva az egy osztályhoz (természetesen a munkásosztályt értve ez alatt) tartozóknak.

„…kicsit láttak bennünk valami ellenségfélét, de nem volt súlyos. Vagy inkább vetélytársat, aki abból visz el, amit talán ők elvihettek volna. Később rájöttek, hogy törvényesen nem juthattak volna hozzá ehhez a vagyonhoz, annál is inkább, mert mire mi jöttünk, néhány itteni magyar már kielégítette ezeket az igényeit, megkapták az itteni svábok házait… így nem jelentettünk aztán már konkurenciát, de különösebb barátság sem alakult ki.”

Az őslakos magyarok részéről időnként érték a felvidékieket sértő megjegyzések, csúfnevek.

„Néhány év után, mikor az »Okos Pista« [őslakos magyar, gúnynéven] apám fejéhez vágta, hogy »telepes«, kapott is akkora pofont, hogy fölfordult”– mondja ma már nevetve egy középkorú asszony. Ez volt az egyetlen tettlegességig fajuló konfliktus, melyről a beszélgetések során tudomást szereztem. A kezdeti időszakból kevés elbeszélés szól felvidéki–magyar barátságról. Összevetve a felvidéki–német szimpátiával, itt inkább egy neutrális, távolságtartó viszonyról lehetett szó.

Összegezve: A két „elmozdított” csoport (kitelepített németek és betelepített felvidékiek) találkozása 1947-ben a Hirden egy már meglévő német–magyar viszonyra, illetve egy korábbi (zalai, borsodi) belső telepítésre épülve – a narratívák alapján – a következőképpen rekonstruálható: az őslakos németek és magyarok között a háború utolsó éveiben, majd a háború befejezésekor etnikai színezetű súrlódások lehettek, mivel előbb a németek, majd a magyarok kerültek helyzeti előnybe a nagypolitika történéseinek függvényében. A háború utáni magyarországi németellenes intézkedések (deportálások, vagyonelkobzások) következtében a németek politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt kiszolgáltatottá váltak. Egy ilyen szituációba érkeztek a felvidéki kitelepítettek, s bár a németek házát, vagyonát kapták meg, inkább láttak bennük a németek sorstársat, mint ellenséget.

„Úgy kezdték el tekinteni, hogy mindketten áldozatok vagyunk.”

„Az idősebbek mondjuk megismerkedtek, amennyit a szükség hozott. Van, akinek az érdekei összefonódtak, például mert a leadáskor kínlódott mindenki, tehát az közelebb hozza az embereket… vannak ilyen események, amik egy lepedőre tesznek bizonyos embereket.”

Mindezek mellett megjegyzendő, hogy a bizalmatlanság csírája, mely semmiképpen nem nevezhető nyílt ellenszenvnek, mindenvégig megmaradt a felvidékiek legidősebb generációjában. ők felnőttkorban kerültek Hirdre, s életük egy jelentős részét szülőföldjükön élték le.

„Az idősek között olyan kapcsolat, mint otthon a faluban, már soha nem született. Taksonyon, ott minden ember mindenkiről mindent tudott. Mindenki tudta, kit hová tegyen… itt ez nem alakulhatott ki.”

A Hirdre került felvidékiek

A Hirdre került szlovákiai magyarok a kitelepítések kései szakaszában „utólagos” transzporttal érkeztek a Galántai járás több szomszédos falvából. Ez a „vegyes” összetétel meghatározta későbbi, az új környezetben kialakított életformájukat, alkalmazkodási stratégiáikat. Taksony, Hidaskürt, Szeli, de még a volt mezőváros, Galánta is nagyon hasonló település volt 1947 táján (ez napjainkban is így van, az azóta iparosodott Galánta kivételnek számít), hasonló gazdasági és életkörülményekkel, szokásokkal, paraszti értékrenddel. A magyar lakosság többsége katolikus volt, s gazdálkodással foglalkozott.

Az elbeszélésekből kiderült, hogy a Hirdre került családok „otthon” nem ismerték egymást, egy-két kivételtől eltekintve. A kitelepítés, az együtt elszenvedett megpróbáltatások sorozata, a közös viszontagságok, ideiglenesen eltüntették ezeket a különbségeket taksonyiak, kürtiek, galántaiak között. Mindannyian „felvidéki kitelepítettekké” váltak az új helyzetben. A megfelelés, talpraállás kényszere rábírta őket az együttműködésre, egymás kölcsönös segítésére. A felvidékiek Hirdre kerülését követő legelső nyáron kalákában végezték az aratást, a cséplést, ősszel a kukoricatörést. A következő évben már mindenki a saját földjén dolgozott, megszűnt a szoros együttműködés.

„Kérdés: A felvidékiek hogy jöttek ki egymással?
Válasz: Az elejivel jól, aztán volt itt egy-két… volt egy nagygazda, meg voltak itt a V.-ék, akik műveltebbek voltak, és [voltak] olyanok, akik otthon is csak ilyen »hőbörgő jankók« voltak… Mindig több kellett nekik, osztozkodtak….
Volt széthúzás!”

1948 nyarától kezdődően már sokan elmentek az iparba dolgozni, így a falun belüli közös mezőgazdasági munkaalkalmak ritkultak, s megszűnt az a fajta gazdasági kiszolgáltatottság, szükségállapot, mely a kezdeti időket jellemezte, s a felvidékieket egymás segítésére ösztönözte. A barátságok, ismeretségek a munkahelyeken alakultak, a felvidéki családok önállóan próbáltak megkapaszkodni az új környezetben.

„Egy ideig a felvidékiek még ápolták egymás között a kapcsolatot, de aztán ez is megszűnt…

Mindenki elindult a maga útján, úgy alakult ki az új környezete, az új kapcsolatok, hogy inkább azt követte. Egyébként bennem itt az kelti a legnagyobb hiányérzetet, hogy nincs egy ember, akivel beszélgethetünk [az otthoni, régi dolgokról]… még talán a B.-ék, velük szoktam beszélgetni, de annyira nem, hogy elmenjek hozzájuk…”

Az utóbbi évek hoztak némi változást a fiatalabb első generációsok nyugdíjba kerülésével. Erősödő múltkeresésük során újra felfedezik egymást, életre kel egy-egy kapcsolat felvidéki családok közt. Közösségi szintű („felvidéki”) szerveződésről azonban még így sem beszélhetünk.

„Kérdés: A faluban nem volt összetartás a felvidékiek között?
Válasz: Nem nagyon. Itt az egyik innét jött, a másik onnét jött. A Sz.-ékkal, akik galántaiak, is most alakult ki barátság, most, hogy idősek vagyunk. Sok év után. Mert nem egy helyen dolgoztunk, ő üzletes volt. Mióta nyugdíjasok lettünk, ővele jó barátságban vagyunk. Tegnap is egy óra hosszat beszélgettünk az utcán…”

Előfordul, hogy egy-egy megemlékezés, évforduló hoz össze két hirdi felvidékit.

„Dunapetrén volt augusztus 20-án egy felvidéki találkozó, 4-5 éve. V.-ékkal voltunk ott, onnan az ismeretség velük. Azelőtt is ismertük egymást, tudta, hogy én szeli vagyok, tudtunk egymásról. Akkor fölajánlotta, a templomból kifele jövet, hogy elvisz autóval. Én a rádióból hallottam, hogy jön a szeli református énekkar.”

Összegezve: Csoportszintű felvidéki közösségtudat a múltban sem létezett Hirden a már említett okok miatt: a több helyről származás, a „vegyesség” miatt és a gyors iparosodás következtében. A faluban felvidéki csoportként való megjelenés, az összetartozás hangsúlyozása ellen szólt, hogy a „felvidéki áttelepített” státus az „őshonosság” ellenében enyhe alacsonyabbrendűséget sejtetett, a „jöttment”, a „telepes”, a „beköltözött” kategóriával volt rokonítható. Nyilvánvaló, hogy ajánlatos volt ettől a státustól mielőbb megszabadulni. Legegyszerűbb és legkönnyebben járható útja az egyéni, családonkénti gyors beilleszkedés volt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy ha felvidékiek közti össszejárásokról, kapcsolattartásokról beszélünk Hirden, a legelső év kivételével az mindig rokonok (pl. sógornők, unokatestvérek, testvérek) közt zajlott, illetve olyan barátság esetében, amely még a szülőföldön kezdődött. Előfordul néhány eset is a faluban, hogy hosszú évek eltelte után, idős korban fedezik fel egymást falubeli, utcabeli felvidékiek. A közös származás, a távoli szülőföldön megélt élmények újra közös alapot teremthetnek. Sokan közülük koruknál fogva hazalátogatni már nem tudnak, de egymásban találják meg a múltat, a valamikori szülőföldet.

Ahogy a falu szintjén sem alakult ki „felvidéki csoport”, nehezen elképzelhető, hogy időt s fáradtságot nem kímélve országon belül kapcsolatot tartsanak egymással a kitelepített felvidékiek, például a Hirdre, Vaskútra, Nyíregyházára került taksonyiak vagy a Hirdre, Bikalra került kürtiek. Bár gyakran még nagycsaládok (unokatestvérek, családos testvérek) is szakadtak így szét az ország különböző részeire, ám a kapcsolattartás köztük is csak a szülőföld közvetítésével, áttételesen létezett – hazalátogatásokkor (pl. búcsúkor) vagy a felvidéki rokonok látogatókörútjai alkalmával hallottak egymásról híreket. Még az egymáshoz közeli falvakba kitelepített ismerősökben, régi falubeliekben sem merült fel az igény az ilyen jellegű kapcsolattartásra.

„Kérdés: Olyan nem volt soha, hogy elmentek Bikalra meglátogatni az oda kitelepített kürtieket?
Válasz: Elejivel volt, hogy én Ágneséknál [falubeli barátnője] voltam búcsún, temetésen… de hát nem volt olyan, hogy most menjünk meglátogatni ezeket.
Kérdés: Arra soha nem gondoltak, hogy Bikalra költözzenek a többi kürtihez, hisz oda sokan kerültek [50 család]?
Válasz: Ah, nem! Örült az ember, hogy egyszer letelepedtünk”

A kitelepítés 50. évfordulója alkalmából tartott emlékünnepségen lehetőség nyílt az újratalálkozásra. Hirdről két család vett részt a Bikalon rendezett „elszármazott kürtiek” összejövetelén. Ötven év túl hosszú időnek bizonyult, a kötődés szálai elvékonyodtak, erősen formalizáltak voltak ezek az újraközelítések (ünnepi köszöntők, mise, megvendégelés a falu művelődési házában).

„Bikalon… tavaly [a találkozón] ott voltak a sok kürtiek, akikkel együtt jártunk iskolába. Úgy ismertem meg őket, hogy az egyik barátnőm, aki volt, odaült hozzám az asztalhoz, és mondta, hogy ez ez, akikkel együtt jártam, meg szomszédok voltunk. Ötven éve nem láttam őket, csak akkor.”

Kapcsolatok Hird felé

A felvidéki rokonok első magyarországi látogatásaira 1948 őszén, 1949 elején a magyar–szlovák határon illegálisan átszökve kerülhetett sor. A kitelepítettekről hónapokig nem kaptak híreket, később is csak szórványos információk jutottak el hozzájuk. Az aggodalom, az információhiány bírhatta rá őket, hogy a kitelepített rokonok után induljanak, kockázatot, veszélyt vállalva, hogy megbizonyosodjanak róla, hozzátartozóik hová kerültek, mi történt velük. Ezek az illegális utak olyan családokra voltak jellemzőek, ahol közeli rokonokat (szülőket férjezett leányuktól, családdal rendelkező testvéreket) szakítottak el egymástól.

„Anyukám már nem bírta tovább a magányt, elszakították a szüleitől, testvéreitől, és mivel legálisan nem mehetett, szöktünk. Engem vitt magával, mert a gyerekét ugye nem hagyhatja itthon… Ipolyszalkán voltak ilyen embercsempészek, azok vittek át az Ipolyon.”

A telepítések célzatos politikájának tudható be, hogy falubelieket, de még az egy nagycsaládhoz tartozókat is szétszórva telepítették le, így kerültek taksonyiak Vaskútra, Nyíregyháza, Békéscsaba, Pécs környékére. Magyarországon belül az átszökött felvidékiek már szabadon mozoghattak, több megyét átutaztak, végiglátogatták az összes rokont. Ez az út akár több hétig is eltartott. Leveleket, üzeneteket adtak át s vittek haza az otthon maradtaknak.

„Minden taksonyit sorra látogattunk, aki csak a faluban volt. Mert olyan nagy esemény volt, hogy hazulról jött valaki… láttuk, még sok házban összecsomagolva voltak, hogy »majd csak visszamegyünk«…. gyerekként éltem meg, de bele tudtam érezni a dolgokba, meg is maradt bennem nagyon.”

Talán nem véletlen, hogy ehhez az asszonyhoz máig hazajárnak rokonai, hiszen ő a családi kapcsolatok éltetőjévé és kulcsfigurájává vált. A kitelepítést nemcsak otthoni körülmények között élte meg, hanem látta a hosszú távú következményeket is, a bontatlan ládákat, a reménykedést és bizonytalanságot, s ez minden bizonnyal erős érzelmeket, meghatározó emlékeket hagyott benne. Előfordult olyan eset is, hogy mire a rokonaikat látogatók hazatértek, valaki a szlovák hatóságoknál már jelentette eltűnésüket, s ezért a rendőrség kereste őket. Ám még az ilyen megpróbáltatások árán is megérte a látogatás:

„Anyám megnyugodott, látta, milyen körülmények között vannak, velük lehetett. Mert a levelezés csak nem ugyanaz…”

Az ötvenes évek kemény politikai, jogi megszorításai jegyében a szlovákiai magyarok nem egykönnyen kaptak útlevelet, a magyarországi utazásokhoz vízumért a prágai magyar nagykövetségre kellett felutazniuk. Nehéz volt forintot szerezni, évtizedekig korlátozott volt a pénzbeváltás.

„Az elejivel, mikor nem lehetett menni, temetésekre nem engedtek át bennünket. A nagyszüleim temetésére! Akkor aztán kellett útlevél, vízum, minden, Prágába kellett menni… meg itt sem volt olyan rózsás a helyzet…”

Az adminisztratív akadályok és a szűkös anyagiak együttesen nagyon nehézzé tették a Magyarországra telepítettek meglátogatását. Viszont az ötvenes évek közepétől a kitelepítettek már hazalátogathattak, s ezek az újratalálkozások egy időre ki is elégítették a taksonyi rokonok igényeit.

„Mi azt mondtuk, ha ők jönnek, az elég. Hát ők »haza« jöttek [nekik fontosabb volt jönni]!”

A hatvanas és a hetvenes években a csehszlovákiai körülmények politikai, gazdasági konszolidálódásával megkezdődhettek a Magyarországra történő látogatások. Az első illegális utakhoz hasonlóan ezek is nagy körutazások voltak, vonattal, többszöri átszállással. Egy-egy ilyen út alkalmával minden rokont érintettek, így az több hétig is eltartott.

„Vaskút–Bácsalmás–Mágocs–Pécs utat tettük meg… Mindenkit meg kellett látogatni, nem maradhatott ki senki, mert abból harag lett volna. Másrészt ha már valaki elrugaszkodott, kimozdult a faluból egy ekkora utazásra, akkor az soha nem volt rövidebb egy-két hétnél.”

Ilyenkor az iskoláskorú gyerekek a látogatás helyén jártak iskolába unokatestvéreikkel, másod-unokatestvéreikkel. Számos beszámoló szól ilyen gyermekkori élményekről, és előfordul, hogy az akkor egy időre közös iskolapadot koptató rokonok máig kapcsolatban állnak egymással.

A rokoni, falubeliek közti szálak megerősödéséről tanúskodik (elsősorban a mai állapotokhoz viszonyítva beszélhetünk „erősségről”), hogy szigorúan elvárták minden rokon végiglátogatását, sőt az összes odakerült falubelinek szinte kötelességszerűen híreket adtak át, küldeményeket, leveleket. Viszonzásképpen a hirdiek vendégül látták őket, megmutatták új otthonukat, a környéket.

„Tisztességesen vendégül látták az odalátogatót a régi taksonyiak. Értékelték, hogy híreket hozott a faluból, képviselte a taksonyiakat. Olyan volt, mint egy nagykövet.”

Az otthoniak kezdeti nagy körútjait továbbiak nem követték. Hivatkoznak pénzre, időre, holott az ötvenes és a hatvanas évek után lényegesen jobb anyagi körülmények közt éltek, minden családban volt legalább egy autó, ami könnyebbé tehette volna az utazást (összehasonlítva a vonatos, átszállásos közlekedéssel). Ha látogatóba indultak, csak egy helyre mentek, általában oda, ahol a legközelebbi rokonok laktak, de ezek már nem voltak többhetes ottlétek, mint a kezdetekben.

„…akkora körutakat már képtelenség manapság megtenni, fárasztó is, mondtam nekik, hogy gyertek ti, mert ti hazajöttök, és nektek nem csak én vagyok itt ismerős, hanem a falu, a templom dombja…”

Az oda- és viszontlátogatásokban döntő fontosságú volt a „vendégeskedés” kellemes státusa. A legtöbb elbeszélésben előkerülnek ezek a momentumok, a rokoni adok-kapok apró és pontos rítusai.

„Ebédmeghívások, városnézések, ide-oda látogatások, az érdeklődés középpontjában lenni, híreket hozni-vinni”– mind a rokoni látogatás íratlan forgatókönyvébe tartoztak.

„Elmentünk a körösztapámat meglátogatni. Azt mondta, no gyertek… akkor voltunk a Rózsakertben [vendéglő Pécsett].”

A látogatások fontos indítékaként említhető az egymás besorolása, el-, illetve megismerése, a rokonok egymás előtti bizonyítási vágya. Az otthoniak részéről a kezdeti aggodalmat (hová kerültek, mi lett velük?) hamarosan felváltotta egyfajta kíváncsiság, hogy a kitelepített rokonok miképpen állták meg helyüket az új környezetben, „mire vitték” gazdaságilag, társadalmilag. A hazalátogatások elemzésekor részletesebben lesz róla szó, hogy ezek az alkalmak mindig együtt jártak egy önreprezentációval (új autó, öltözet, munkahelyi sikerek elmesélése stb.). Ugyanígy a látogatóba érkező otthoniak előtt, Hirden is bizonyítani kellett a sikereket, kielégíteni a rokoni kíváncsiságot.

„Nekünk ezekben az odalátogatásokban az volt a lényeg, hogy találkozni velük, és megismerni azt a környezetet, ahol ők élnek [Hirdet]. Azt mondtam, hogy mindenkit szeretnénk legalább egyszer meglátogatni, mert hogy ha te eljössz és mesélsz a ti dolgaitokról [Hirdről], én a helyére tudjam helyezni azt, amit te mondasz. Mert addig az én képzeletemben valami egészen más él.”

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kitelepített rokonok az anyaországba kerültek, annak minden előnyével kulturális-gazdasági értelemben egyaránt. A kisebbségi sorban maradtaknak a rokonlátogatások kaput nyitottak Magyarország felé. A hatvanas évektől kezdődően így könnyebben jutottak meghívólevélhez, a helyismeret hiányát pótolta az ottani rokonok segítsége (pl. utazási, átszállási nehézségek, vásárlási lehetőségek).

„…jártuk a pécsi piacot, összevásároltunk mindent…”

„Abban az időben nem volt egyszerű a határon át való jövés-menés. Ezek a rokoni látogatások jó »alibinek« is számítottak a Magyarországra menéshez, például ha vásárolni akart menni valaki.”

A vásárlások kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a szlovákiaiaknak sokkal szűkösebb anyagi lehetőségei voltak (saját elmondásuk szerint), nem soroltak fel olyan hosszú bevásárlólistákat, mint a hirdi rokonok Csehszlovákiában járva. Inkább ajándékba kaptak (gyermekruhanemű, pulóverek, élelmiszer-különlegességek: pirospaprika, pálinka, likőr, kolbász). Ajándékot természetesen ők is vittek, többnyire élelmiszerfélét: Becherovkát (gyógynövénylikőr), Borovièkát (borókapálinka), pár üveg sört, édességeket, kekszeket.

A magyarországi „maszek világ” (butikok, háziipari termékek) elterjedésével a szlovákiai magyarok számára különösen érdekessé vált a magyarországi vásárlás. Szlovákiában csak állami boltok voltak, ahol „unalmas” egyenkonfekciót kínáltak. Divatos butik ruhaneműket, háztartási felszereléseket (cérnametéltvágó, kávéfőző, csuszaszaggató), lakberendezési tárgyakat (tapéták, függönyök, ruhaanyagok) Magyarországon szereztek be. A rokonlátogatások egyben izgalmas kirándulások is voltak. Hird esetében ez különösen így volt, nemcsak az utazás során akadt számtalan látnivaló (pl. Esztergom, Budapest), hanem a célállomás környékén is. Pécs, Harkányfürdő, a Mecsek sok újdonsággal szolgált az odalátogatóknak.

„…különben Hirdről és Vasasról nagyon szép emlékeim vannak… sétáltunk, megmutatta a tájat, hegyes-dombos volt, ami nekem nagy újdonság volt, különösen, hogy azelőtt Taksonyról én nemigen mozdultam ki…”

„A papával is jártunk Hirden, lejártunk fürödni Harkányfürdőbe, ez volt az apropója a látogatásnak. ő minden évben eljárt valahova fürdőbe, abban az évben ezt így oldotta meg.”

„Elmentünk a harkányi fürdőbe, megnéztük Pécs nevezetességeit, a balatoni nyaralójuknál szintén üdüléssel kötöttük össze a látogatást, a nyíregyházi rokonoknál tett látogatáskor megnéztük a debreceni virágkarnevált, útbaesett Hortobágy… maga az autóút is kész kaland volt.”

A hetvenes években a látogatások szervezett formát öltöttek, ekkor a Csemadok pár napos csoportos kirándulásokat szervezett Magyarország azon vidékeire, ahol kitelepített rokonok éltek.

„…a Csemadokkal busszal voltunk kirándulni, beültünk itt Taksonyon, de akkor csak Vaskúton voltunk. Taksonyiak ott többen vannak…”

A szétszakadt családok közt a kitelepítést követően új szálak már nem szövődtek – pl. keresztbe házasodások –, s keresztszülőség is csak egy esetben fordult elő.

„Mindkét lányomnak hirdi keresztapja van, akivel együtt ültünk az iskolapadban Hirden, mikor ott voltunk látogatóban [a beszélő másod-unokatestvére, gyermekkorában kitelepítették]. De ez inkább olyan formális keresztapaság. Annyi, hogy küldtek neki érettségi értesítőt, esküvőjükre kaptak valami szimbolikus ajándékot…. régebben bérmakeresztszülőknek is hívtak ottaniakat [Magyarországra kitelepítetteket], ma már nem nagyon, barátokat kérnek meg inkább. Szükségből alakult ez így, nem volt elég itteni rokon, aki szóba jöhetett volna.”

Mára az otthoniak Magyarországra történő látogatásai szinte kizárólag temetésekre, temetőlátogatásokra (pl. mindenszentek) korlátozódnak.

„Sajnos, mostanra csak a temetések maradtak. Van, hogy ott vagyunk, és úgy búcsúzunk, jaj, nehogy megint így kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés…”

„Most már olyan nincs, hogy csak úgy átruccanunk, mint azelőtt. Most már csak temetéskor…”

Feszültségeket okoznak a rokonság két oldala között az eltérő motivációk, érdekek, a rokonság intézményének és szabályainak más-más értelemzése is.

„A felvidéki rokonok nem nagyon jönnek látogatóba, más a »mentalitásuk«. Nem szívesen utaznak, mindig azt mondják, hogy nincs pénzük. De ez nem egészen így van – más a »mentalitásuk«. Összesen ha kétszer voltak Hirden… Mi gyakran jártunk át vásárolni is, Komáromba, Dunaszerdahelyre, mikor még megérte.”

Több adatközlőmnél ezek az eltérések világosan megfogalmazódtak:

„Akit onnan (Taksonyról) kitelepítettek ide, az a múltját keresi Taksonyban. Az, hogy a gyökereid hol vannak, az nagyon sokat számít. Én is bizonyos dolgokat akkor értettem meg, amikor láttam, hogy az apu honnan jött… Az ottaniaknak meg azért fontos ez a kapcsolat, mert ők a magyaroktól várják a segítséget, az itteniektől, hogy ők »ott rekedtek«.”

Ebben az értelmezésben a „kisebbségi”–„anyaországbeli”, „szülőföldön maradt”–„kitelepített” státusok kerülnek mérlegre, a kapcsolatban mindenki felmutatja értékeit, erényeit (pl. a múlt egy darabjának letéteményesei, a szülőföldön maradtak–segítő, védelmező anyaországbeli magyarok), s mindkét fél lehetőségeihez mérten ad a másiknak, illetve kap valamit cserébe.

„Szerintem, a felvidékiek keresik jobban ezt a kapcsolatot… Ha valami olyan történne kinn, hogy menekülnie kellene az ottani magyarságnak, bár soha ne történjen ilyen, (…) biztos, hogy rokoni, emberi szinten segítenénk, magamból indulok ki. Ha húsz rokon is jönne, megpróbálnék segíteni… ez teljesen természetes.”

„Mi nem vagyunk kíváncsiak Pécsre, Hirdre – egyszer lássuk és elég, nem?! De ők hazajönnek, és itt az egész rokonságot körbejárhatják, nekik az sokkal élvezetesebb.”

Mindkét fél fokozatos érdekvesztése s az újabb motivációk hiánya a kapcsolatok megszűnését vetíti előre.

A levelezések mára megszűntek, „rövid műfajjá” zsugorodtak – egy-egy húsvéti, karácsonyi képeslap jobb esetben még előfordul. A közelebbi kapcsolatban maradt családok még telefonon felhívják egymást (újévkor, karácsonykor, újszülött születésekor vagy egy-egy hosszú hallgatás után).

Nehezen körüljárható téma a rokoni kapcsolatok csaknem teljes megszűnése – sokszor fájó bevallani, megfogalmazni a valós helyzetet, ám egy-egy elejtett szó, mondat sok mindent elárulhat.

„…hát azt hiszem, ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihalnak a közelebbi rokonok, akik még személyes ismerősök voltak, úgy halványul a dolog.”

„Mindegyiknek megvolt a maga baja, építkeztek, nem értek rá, hogy utaztak volna… de levelezni leveleztünk. Most már végképp, már az is beszűnt. Még az a képeslap is. Nem írnak már a Percel utcából. Hogy ki is hagyta abba..? Én nem is tudom.”

Hazalátogatások

A taksonyi–kürti–galántai „vegyes szállítmány” 1947 májusában érkezett Hirdre. Abban az évben még javában folytak a kitelepítések, s ezt kihasználva voltak, akik a hazafelé tartó tehervonatokkal visszaszöktek, hogy hírt adjanak magukról az otthon maradt rokonságnak arról, hogy hová kerültek, milyen körülmények közé, illetve hogy híreket hozzanak a szülőföldről.

„47-ben apám hazaszökött egy lakodalomba. Valami csempészárut is hozott visszafele, amit akkoriban nem lehetett kapni itt Magyarországon.”

Ezek mind illegális utak voltak, hiszen 1955-ig a kitelepítettek nem kaptak útlevelet. A kitelepítés utáni közvetlen hazalátogatásokat egy hosszú, majd tízéves csend követte. Az információk lassú és hiányos áramlásáról tanúskodik, hogy a deportáltak, köztük számos rokon, Taksonyra való hazatértéről is csak jóval később szereztek tudomást a hirdi kitelepítettek. A kapcsolattartás elszórt levélváltásokra korlátozódott. Taksonyi rokonok elmondása szerint ezek hosszú panaszlevelek voltak, az otthon maradt rokonság végigsírta a hangos felolvasásokat.

Az első hivatalos hazalátogatásokra 1956 után kerülhetett sor, ekkor kaptak útlevelet a kitelepítettek. A „régi öregek” látogattak haza elsőként, bennük volt a legnagyobb a késztetés a szülőföld viszontlátására. Ezek a látogatások mélyen érzelmi indíttatásúak voltak.

„54-ben [?] jöhettek haza hivatalosan először a nagyszüleim. Idős emberek voltak már akkor, 70 év fölött. Részükről a vágyakozás még sokkal erősebb volt, ők hagyták itt a házukat, földjeiket, az egészen más…”

„Kérdés: Emlékszik arra, mikor először jöttek haza a Magyarországra kitelepítettek?
Válasz: Persze! …hogy már itt vannak, megjöttek, azt a boldogságot, mikor öszszetalálkoztunk!”

E hazatérések hatalmas élményt jelenthettek mind a két félnek, máig felkavaró emlékként élnek az idősebb generációban. Az egész falut megmozgatta egy-egy kitelepített hazalátogatása ebben az időben. A hazalátogató kitelepítettek híreket, leveleket, kisebb küldeményeket is hoztak-vittek. Ezek a látogatások sokkal hosszabb időtartamúak voltak, mint később a hetvenes és nyolcvanas években. Ez egyrészt abból adódott, hogy aki egy ilyen hosszú utazásra vállalkozott, vonattal több száz kilométert megtett, az nem fordult vissza két nap után. Másrészt ezeknek a látogatásoknak volt egyfajta „zarándoklat” jellege, végigjárták az összes otthon maradt rokont, ismerőst, vagy azok jöttek el megnézni őket szálláshelyükön, s mindez hoszszabb időt vett igénybe.

„Nagyszüleim mikor jöttek, három hetet kaptak. Sok keresztgyerekük, bérma-keresztgyerekük is volt, azok is mind jöttek, sőt mindenki, akinek csak rokona volt ott vagy a környéken. »Mit tudsz, mit üzennek?« Állandóan jöttek. Leveleket, apró tárgyakat küldtek nagyanyámékkal a rokonaiknak.”

Hogy mennyire nemcsak családi, de faluszintű eseménynek számítottak az első hazalátogatások, arról tanúskodik a következő visszaemlékezés is:

„Ha a nagymama kiment a ház elé, húsz-harminc ember egyszer csak már öszszejött körülötte. Mindenki hallani akart a körülményekről, az övéiről.”

Az első generációsok fiatalabb korosztálya, akik huszonévesen, a nagyszülőkkel egy családként lettek kitelepítve, az ötvenes évek végén vagy csak a hatvanas években látogattak először haza. 1956 után megszűntek az adminisztratív akadályok, szabadon lehetett útlevélhez jutni, ám sokan nem látogattak haza rögtön. A fiatalabb első generációsok ebben az időszakban alapítottak családot, jártak esti iskolába, kerestek munkahelyet. A magyarországi beilleszkedés számtalan napi teendője, a privát élet megoldásra váró kérdései mind Hirdhez, az új élethez kötötték ezt a korosztályt, s elodázták a hazalátogatást, a múltba való tekintést.

A látogatások sűrűsége, jellege ettől az időszaktól kezdődően nagyon család- és egyénfüggővé vált. A „régi öregeknél” az első hazalátogatások szinte azonnal megtörténtek, amint a hatóságok engedélyezték. Sokkal törvényszerűbbek voltak, és egyforma forgatókönyv szerint zajlottak le, hiszen egyszer mindenki látni akarta az otthont, az otthon maradottakat, ha többször már nem is tudott (vagy akart) hazalátogatni. A kapcsolattartás intenzitása a hatvanas évek elejétől több tényezőtől függött: milyen szintű rokonok maradtak a faluban, a környéken (pl. unokatestvérek vagy csak távoli rokonok, nem vér szerinti rokonok, keresztgyerekek), volt-e olyan ház, ahol vendégül látták őket, ahová vissza lehetett járni, az otthon maradottak között volt-e legalább egy olyan személy, aki koordinálta ezeket a látogatásokat, öszszefogta a rokonságot, továbbá milyen anyagi körülmények közt éltek mind az otthoniak (képesek voltak-e több napon át vendégül látni, szállást adni), mind a hazalátogatók (pl.volt-e autójuk).

A rendelkezésre álló példák alapján elmondható, hogy azokban a családokban alakult ki hosszú távú kapcsolattartás otthoniak és elkerültek között, ahol a taksonyi rokonságban volt egy „karizmatikus” egyéniség, általában nőrokon vagy a nagycsalád olyan tekintélyes férfi tagja (a háttérben egy ügyes háziasszonnyal), aki kézben tartotta a rokoni szálakat, koordinálta a látogatásokat, vendégül látta a látogatóba érkezőket.

„A legtöbb családban volt egy-egy központi alak, akihez minden rokon visszajárt. Sz. B bácsiéknál jókat vendégeskedtek, voltak borok, kaja. Az öreg Sz. B szívére ölelte a rokonságot, nála nyitva volt a ház minden rokon számára. Most már megöregedett, betegeskedik a felesége is meg ő is”.

„Mikor már megindulhatott az utazás, mindig jött valaki, egyik testvér, másik. Nem volt olyan év, hogy ne jött volna valaki, hogy egy, kettő, három magyarországi unokatestvér ne jött volna. Csakhogy nekem 24 unokatestvérem van (…) ha bármilyen sűrűn is találkozunk, eltelt jó néhány év, mire ugyanazzal újra találkoztam.”

A fiatalabb első generációsok látogatásait is az érzelmek, emlékek mozgatták – megkeresték az elhagyott szülői házat, sorra látogatták otthon maradt unokatestvéreiket, volt iskolatársaikat (ha maradtak a faluban), gyermek- és ifjúkoruk kedvenc helyeit.

„S. B.-ék a 62/63-as években jöttek először. A kisebbik fia hozta őket autóval. Itt laktak nálunk, innen jártak látogatni a többi rokont. Autóval jártak végiglátogatni a környező falvakba az unokatestvéreket, ismerősöket, fiatalkori barátokat. Ha voltak még. Ide is jöttek a hozzátartozók. Nagy volt a nyüzsgés, kihasználni maximálisan az időt, hogy beszélgessünk.”

Az említett időszakban a fiatalabb első generációnál kezdődtek el a kiterjedt ajándékozások és vásárlások. Ezek az oda-vissza, rokoni szálak mentén vándorló tárgyak a rokoni kötődések lenyomatai, szimbólumai. Ugyanakkor a gyakorlati élethez kapcsolódva valós gazdasági érdekek, a hiánygazdaság túlélési technikáinak tanúbizonyságai is ezek az ajándékok. Rokoni kötődések jelzését, megerősítését szolgálták, az „érték–ellenérték” pontos szabályai szerint, az önmegjelenítés tárgyaiként is funkcionálva (gazdaságilag hol tart Magyarország, mit engedhetnek meg maguknak anyagilag, milyen új termékek jelentek meg a piacon, mit termesztenek mostanában Taksonyon stb.).

„Az ajándékozás mindig annak megfelelő volt, milyen volt éppen az anyagi, gazdasági helyzet. Mindig ami otthon, a kertben termett, vagy a saját készítésű kolbász, sonka, »ezt kóstoljátok meg«, saját termelésű bor, házipálinka.”

„Becsomagolás volt [visszaindulás előtt], az anyu szeretett sütni, akkor egy jó nagy doboz sütemény, kalács.”

„Emlékszem, hoztak egy kerámiavázát, Sanyi b. letette az asztalra, hogy »ezt nektek hoztuk«. Ez azért volt érdekes, mert nekik Pécsett volt egy üveg-porcelán kereskedésük.”

A kezdetekben inkább élelmiszerárut ajándékoztak egymásnak (csokoládék, kekszek, paprika, pálinka stb.), később már tartós fogyasztási cikkeket, ruhaneműt is.

„Mindig hoztak valamit! Sezlon mellé falvédőt, kasmír kendőket, szép hímzett kisruhákat…”

A kapott és adott ajándékok listái arról tanúskodnak, hogy ezek a használati tárgyak már igazodtak a felek fogyasztási szükségleteihez, a magyar és csehszlovák kereslet–kínálat mérlegéhez.

„Zoknik, ingek, nyakkendőkig mentek el a dolgok – ez már azokra az időkre vonatkozik, mikor sűrűbbek voltak a látogatások [hatvanas és hetvenes évek].”

„Nagyon jó volt a keksz, dobozszám hoztuk [Hirdre] mindig. Cipők, atléták, alsóneműk – minden látogatás bevásárlással járt.”

„A nagynéném meg az unokáimat öltöztette, gyermekholmikat hoztak, a férfiaknak ingeket, a nőknek bizsut, órákat” – mondja egy taksonyi rokon.

„Egyszer csak megindult a »szvetterinvázió«. Jöttek a pulóverek, szvetterek, amikor már jobbra fordult a helyzet. Hoztak annyit, hogy mindenki kapott a családban, és azon felül még annyit, hogy azon tudjanak bevárásolni.”

Az ajándékok egy része a külső megjelenés, a rokonok előtti bizonyítás vágyát is kielégítette a hazalátogatókban, gazdasági érvényesülésüket igazolva, jó (legalábbis az otthon maradottakénál jobb) életkörülményeiket jelezve.

„Felnéztek rám. Kifejezetten. Másak voltunk. Mert ott mi ruházatban – Magyarország mindig egy lépéssel ruházatban előrejárt – vagy ajándékozásban is… ne úgy érts, hogy ki vagyok én…” – meséli egy másodgenerációs hirdi asszony hazalátogatási élményeit.

„A magyarországi rokonok hazalátogatásaiban volt egy adag magamutogatás is, magas presztízsük volt Taksonyon – meséli egy taksonyi tanár. – ők előbbre jártak gazdaságilag. Ha például vettek egy új Trabantot, biztos, hogy két héten belül itt voltak vele, hogy megmutassák.”

Az ajándékozások reprezentatív aktusai mellé társult egy érzelemmentes cserekereskedelem is, mely a hiánygazdaság réseit igyekezett kijátszani. A hatvanas és hetvenes évek szocialista piacai olyan fogyasztói igényeket hagytak kielégítetlenül mindkét oldalon, melyek, mint kiderült, ügyes gazdasági tranzakciókkal legalább részben enyhíthetők voltak. Bár az említett időszakban az utazások elsődleges motivációja még mindig a rokonlátogatás volt, rendszeresen társult mellé egy határozott gazdasági motiváltság is.

„Ahogy beszélgettünk, hogy mi van ott, mi nincs ott, mi a drága, mi az olcsó, hol olcsóbb – mindenki magától telhetően ajándékozott.”

„Az eladott pulóverek árán melegítőket, »dederon« ingeket vettek. Egyszer elmentünk szélpuskát venni Nagyszombatba… Vásároltak ágyneműt, porcelánt, kb. a hetvenes évek végétől kristályt is.”

A hetvenes évektől már nem csak a napi megélhetés kellékeit vásárolták a látogatóba érkező magyarországi rokonok, hanem kifejezetten a „luxuscikkeket” (természetesen akkori értelemben) célozták meg – bőrkabátot, bundát, üvegárut, karácsonyfadíszeket. Mivel a pénzbeváltás korlátozott és körülményes volt, áruértékesítéssel jutottak pénzhez, amit rögtön el is vásároltak. Más szóval egy közvetett cserekereskedelem zajlott. Fontos azonban megjegyezni, hogy bár nagyjából ugyanazok az áruk voltak az ajándékozás és az eladás tárgyai (nyilvánvalóan ajándékként is az volt a legértékesebb, amire a legnagyobb volt a kereslet), rokonoknak sohasem árusítottak, csakis azok ismerőseinek, munkatársainak, utcabelieknek. Ezt a szabályt szigorúan betartották.

„Többen ketyaszkodtak [üzleteltek], mikor idejöttek [Taksonyra]. A hirdiek közül volt, aki pl. Jugoszláviában vett konyakot, fehérneműt, kozmetikai cikkeket, elhozta ide, valahogy rokonokon, ismerősökön keresztül eladták, munkahelyre bevitték vagy beküldték, szomszédoknak felkínálták, a kapott pénzből műszaki cikkeket, fahordókat, alkatrészeket vásároltak.”

A „régi öregek” kihalásával, az idő múlásával, a fiatalabb első generációnál is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a bevásárlás egy-egy hazaútnál. A másodgenerációnál már egyértelműen gazdasági megfontolások domináltak (dominálnak). Időnként még előfordult, hogy egy tátrai üdülés, vállalati kirándulás kapcsán, ha útbaesett a falu, megálltak egy futó látogatásra.

„Olyan is volt, hogy már a férjemmel kint voltunk, kinéztünk valamit, és akkor visszamentünk ezért-azért, étkészlet stb. A csaptelepet onnan hoztuk, mikor építkeztünk… a hetvenes évek végéig, nyolcvanas évek elejéig érte meg átjárni vásárolni.”

„Úgy gondolom, hogy akik itt vannak felvidékiek, az ottani kapcsolataik azért maradtak meg amennyire még vannak, mert volt egy időszak, amikor érdemes volt hazamenni. Be lehetett vásárolni. A legtöbbnek túl közeli rokona nem maradt, ha valaki hazament, mást nem lehetett hallani a faluban, csak hogy mit vásárolt!”

A kapcsolatok jellegének változása nemcsak a látogatások célján, a hangsúlyok eltolódásán keresztül követhető nyomon, hanem az időtartam rövidülésén és az alkalmak ritkulásán át is. Az első generációsok kezdeti hazalátogatásai többhetesek voltak. A hatvanas és a hetvenes években a látogatások sűrűsödtek (megjelentek a személygépkocsik), de sokkal rövidebbekké váltak, nagyobb családi alkalmakhoz kötődtek. A legfontosabb ilyen alkalom, mely faluszinten is kiemelkedő szereppel bírt, a búcsú volt.

„Olyan jó hangulat volt… Jöttek búcsúra. Rendesen, az olyan hivatalos volt [törvényszerű]. Éveken keresztül.”

„A testvérek közül… a fiatalabbja jött, ez a hatvanas, hetvenes évek, amit mondok, a lánytestvérek sűrűbben jöttek – búcsú, valamilyen évforduló [születésnap], valami alkalomra, de leggyakoribb a búcsú volt. Ilyenkor összejött 4-5 testvér.”

Hazajártak ezenkívül húsvétra, lakodalomba, a gyerekekkel nyári szünidőben pár napra.

„Gyermekkoromban évente egyszer biztosan elmentünk. (…) Általában egy hosszú hétvége volt – csütörtöktől vasárnapig, szóval nem hetekről volt szó. Általában abból állt, hogy végigrohantunk mindenkit [a rokonokat], elsétáltunk ahhoz a házhoz, ahol apu lakott, szinte mindig elsétáltunk…”

Még a kapcsolatok legintenzívebb korszakában sem volt jellemző, hogy hirdi gyereket cserevakációra „otthon” hagytak volna. Ezt egyrészt azzal magyarázzák, hogy nem voltak egymással olyan közeli rokonságban, hogy az ilyesmi belefért volna (ezek nagyrészt unokatestvéri, másod-unokatestvéri kapcsolatok voltak, ezért túl nagy teher, felelősség lett volna), másrészt technikai (utaztatás), anyagi akadályai voltak az ilyen gyermeknyaraltatásoknak.

Taksonyról egy példa jutott tudomásomra, hogy rokon gyerekek kamaszkorukban együtt kirándultak Galánta környékén, Pozsonyban, majd egy viszontlátogatás alkalmával a túloldalon Pécs környékén. A fiatal másodgenerációsokat (ma 45-50 évesek) Taksonyra nem az emlékek hajtották.

„A fiatalabb generációnál a kapcsolattartás inkább kalandvágyból, az új, ismeretlen iránti vonzalomból adódott, nem nosztalgiából, mint az időseknél. Volt udvarlás (pl. ha a pécsi lányok eljöttek Taksonyra, a falusi mulatságokon nagy keletjük volt, a hirdi Sz. L. is ide járt udvarolni, sok lánynak elcsavarta a fejét… voltak aztán levelezések… Ilyen kapcsolatokon keresztül jutottunk magyar popzenékhez.”

„Nagyobb lány koromban, mikor már önállóan mentem, az unokahúgom baráti körével barátkoztam, leveleztem fiúkkal… – jó volt!”

A kapcsolatok jellege tükröződik a szülőföldről s az otthoniakról alkotott képben, illetve a régi falubelieknek a hazalátogató rokonokról formált véleményében.

„Pici koromtól megvan az, hogy mi hazamegyünk, olyan szempontból semmi közöm, de ezt hallottam… apu az, amikor Taksonyra ment, »hazament«. És nekem ez olyan természetes, hogy »hazamegyünk«, annak ellenére, hogy soha nem éltem ott…”

Az első generációsokra kivétel nélkül jellemző kettős kötődés figyelhető meg az „otthon/haza” megnevezések használatakor.

„…még most is a számra jár, hogy »hazamegyünk«. Az ember azért nem felejti el… most is, hogy ott voltunk, olyan sokszor kiejtettem, hogy »hazamegyünk« [Hirdre], érdekes dolog ez…”

Az első generációsok családtagjai, akik soha nem éltek Taksonyon, de jártak ott (feleség, férj, gyerekek), ma is használják a „haza” szót. Náluk már nincs, illetve csak minimális szintű az érzelmi töltése a megjelölésnek. A harmadgeneráció már nem hívja így Taksonyt és környékét (ha egyáltalán ismeri).

A kitelepítettek mentális-verbális eltávolítása Taksonyon az első hazalátogatások után kezdődhetett. Tíz év alatt mindkét fél megváltozhatott, a hirdiek új otthonra találtak, s Taksonyon is jelentős mértékben megváltozott a falu összetétele. A régi öregek mindvégig „taksonyiak” maradtak a falu szemében, a fiatalabb első generáció s azok utódai viszont már mint „magyarországi rokonok” léptek be időnként a falu, a rokonság életébe. Ez kétségtelenül egy eltávolító folyamatot jelez, de nem feltétlenül leértékelést. Sőt, mivel voltak olyan jelek, melyek alapján az emberek úgy gondolták, hogy gazdaságilag, kulturálisan Magyarország Csehszlovákia előtt járt, ezért a „magyarországi rokon” megnevezés egy magas presztízzsel járt együtt, s a hozzátartozókban büszkeséget keltett, ha „fel tudtak mutatni” egy ilyen rokont.

„Bizony, másabbak lettek. Még a beszédjük is tisztára másabb. Mindig mondtuk, »milyen urasan beszéltek, mi meg milyen parasztosan.« Fölvették azt a szokást.”

„Ezek a magyarországi rokonok inkább sikertörténeteket meséltek magukról, a munkahelyükről, a karrierjükről, az ottani viszonyokról. Inkább dicsekedtek, mint panaszkodtak volna. Valami kultúrfölényük volt, pl. több nyugati zene, film bejött Magyarországra, szabadabb volt a helyzet. És ezt érzékeltették is velünk.”

A hirdiek a Taksonyon s a környéken maradt rokonokban szintén éreztek az első hazalátogatásoktól kezdve egy „másságot”, mely az idő múltával csak felerősödött.

„Nekem ők elég távoli rokonok (…), egy fél órát ott töltök, ez a minium, többet nem is nagyon tudnék, elég nagy ez a távolság, hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul érzem magam közöttük, de azt se mondhatom, hogy úgy érzem magam, mint itthon. Ennél ez egy kicsit feszültebb helyzet, ez abból adódik, hogy azért ez már sok generáció, meg olyan közös témánk sincs, ők beilleszkedtek abba az életbe, ami ott van, ők azt élik, én meg mást, ez teljesen nyilvánvaló…”

Azok az idős kitelepítettek, akikben még él az igény a szülőfölddel, a rokonokkal való kapcsolattartásra, sokszor úgy érzékelik, hogy az otthoniakban nincs meg az igény a kapcsolatok fenntartására. Hiszen ők otthon maradtak, megbékéltek az új helyzettel, élik tovább az életüket.

„Ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihaltak a közeli rokonok, úgy halványul a dolog. (…) Úgy éreztem Taksonyon, hogy ők megvannak nélkülünk… Szerintem miután eszméltek, úgy elfelejtették. Fölmérték, hogy mi történt… mert visszagondolva, elemezgetve, javult a helyzetük – nem mindenkinek, de úgy nagy általánosságban –, hogy elkerültünk.”

A térségben lezajlott rendszerváltások óta már nem jelent akkora vonzerőt a magyarországi rokonoknak Szlovákia – az árukínálat a két ország között kiegyenlítődött, így bevásárolni már nem érdemes, nyitva állnak a határok a világ bármely irányába, s Dél-Szlovákia turisztikailag amúgy sem egy attraktív vidék. Ráadásul ma egy magyarországi rokon már nem rendelkezik olyan mértékű „kultúrfölénnyel”, mint a hatvanas és a hetvenes években.

„Az unokáim is jártak ott, de most már föl se merül… Ez valahol érthető is, hisz még a környék sem olyan különleges, ami miatt vonzó lehetne.”

Az első generációsok fiatalabb korosztálya, ma 60–70 év között vannak, még hazajárnak a faluba. Végigjárják múltjuk, gyermekkoruk emlékhelyeit, meglátogatják a még élő kortársaikat, de a fiatalabb generációkkal már nehezen találják meg a hangot.

„Most ősszel voltak itt [a hirdi unokatestvér], csak elég rövidre szabták. Már mást nem látogattak meg, csak a S. unokatestvérének a sírjához mentek el Nagyfödémesre, a feleségéhez Galántára, a lányoméknál voltak. Végigjártuk a falut… hogy ki hol lakott, a saját házukat is megnézték… aztán itt van a Mária-szobor, a nagyszülők állították, itt gyújtottunk egy gyertyát, aztán elmentünk a temetőbe, megkerestük a közös dédszüleink sírját…”

A taksonyi fiataloknak a hazalátogató fiatalok már csak „magyarországi vendégek”, hiszen ők az első hazatérések „hőskorszaka”, az akkori „újraegyesülés” egyszeri, intenzív élményéből kimaradtak. E fiatal generáció idegenség-érzését szemlélteti az a rövid epizód is, amikor taksonyi beszélgetőtársam hirdi rokonairól mesél éppen, s a betoppanó lányát közösen kérjük, mondja el a ő is véleményét.

„De anyu, azok a te rokonaid!”– hárítja el lánya a kérést.

„Mert nagyon szerettük egymást valamikor, míg nagymamáék éltek, ott találkoztunk. Az volt egy csomópont. (…) Később meg már úgy elfásult minden. De hogy mi okozta?!”

„Mostanra, sajnos, csak a temetések maradtak. Van, hogy ott vagyunk és búcsúzunk, hogy jaj, nehogy megint így kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés, és megint fogadkozunk…”

A régi öregek, első generációsok azok a kapcsok, melyek összetartják (összetartották) a két részre szakadt rokonságot. Az ő temetéseik általában záróakkordjai ennek a rokoni kapcsolatnak.

Összegzés

A Hirdre kitelepített felvidéki magyarok szülőföldhöz fűződő és interetnikus kapcsolatainak alakulását, mivel egy komplex rendszerről van szó, több tényező függvényében érdemes vizsgálni. Az első s talán legdominánsabb tényező a kapcsolatok dinamikája, irányultsága szempontjából a kitelepítettek beilleszkedése az új környezetbe. Törvényszerűnek mondható, hogy az új, mára már sajáttá vált közegben megélt tapasztalatok, melyek összjátéka integrációt, asszimilácót, akkulturációt vagy éppenséggel szegregációt eredményez, meghatározó szerepet játszanak a külvilággal, a „másokkal” való kapcsolattartásban. Kérdésem e tekintetben az volt, hogy a felvidékiek Hirden való beilleszkedése és a kibocsátó közösséggel való kapcsolattartás jellege (intenzitása, erőssége) milyen összefüggésekkel írható le. Valószínűnek tartottam, hogy a hirdi beilleszkedés mértéke, illetve módja, az ottani belső (interetnikus és csoporton belüli) kapcsolatok minősége hatással van a hazaiakkal való kapcsolat jellegére, és fordítva. Ennek az összetett csoporton belüli és csoportközi dinamikának a fő csapásait próbáltam meg dolgozatomban felvázolni.

A Hirdre került felvidékiek az egyéni beilleszkedés útját választották. A beolvadás vagy elszigetelődve, zárt közösségként való megmaradás dilemmája valójában soha nem merült fel Hirden a betelepített felvidékiek között. A megérkezés utáni legelső korszakban, a „kicsomagolatlan ládák” időszakában is ellenérzéseik (melyek egy esetleges szegregációhoz vezethettek volna) nem az új környezettel szemben fogalmazódtak meg, hanem az otthonról elkerülés, a kiszolgáltatottság állapotával, a szülőföld kényszerű elhagyásával szemben. A visszatérés gondolatának halványulásával egy időben megkezdődött az új helyzet fokozatos elfogadása, önmaguk mások általi elfogadtatása, tehát a beilleszkedés folyamata.

Miután a kérdés, hogy új helyzetük véglegesnek tekinthető-e, eldőlt, a maradás módja a beépülés és nem az elkülönülés jegyében fogalmazódott meg. Ennek öszszetett okok állnak a hátterében:

  • anyaországba érkeztek, vagyis nem egy klasszikus emigráns-helyzetről van szó;
  • magyar nyelvű közegbe érkeztek, ahol nem kellett nyelvi problémákkal szembesülniük;
  • köztük és az új környezet közti kulturális, gazdasági különbségek nem voltak áthidalhatatlanok;
  • a hirdi felvidékiek esetében vallási elkülönülésről sem lehet beszélni, lévén római katolikusok, akárcsak az „őslakos” magyarság és németség.

A kitelepítésüket megelőző évek otthoni megpróbáltatásait, a háborús élményeket, a háború után időszak kisebbségi sorban elszenvedett sérelmeit mérlegre téve az új környezet adta lehetőségekkel megfogalmazódott bennük az a felismerés, hogy az egyetlen járható út a beilleszkedés. Már az első évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a beilleszkedés anyagi előbbrejutással, társadalmi elismeréssel jár, ezzel szemben a hazai körülmények továbbra is embert próbálóak voltak, az otthon maradottak jogkorlátozottságban éltek, gazdasági nehézségekkel küzdöttek, s a kitelepítettek helyét a faluban a Magyarországról áttelepített szlovákok foglalták el. Így a vissza, a hazafelé vezető út értelmetlennek és járhatatlannak mutatkozott.

Hird speciális helyzete, a földrajzi elhelyezkedéséből adódó gazdasági előnyök szintén a maradás mellett szóltak. Az ötvenes években induló ipar, a Pécs környéki bányák számtalan munkalehetőséget és biztos jövedelmet jelentettek a betelepített felvidékieknek. A téeszesítés, a beszolgáltatások is közvetve ugyan – olykor a felvidékiek akarata ellenére – a beilleszkedésük gyorsítását szolgálták. A megváltozott gazdasági rend nemcsak a felvidéki értékrendet és életmódot változtatta meg gyökeresen, hanem a másik két csoport (németek és őslakos magyarok) kultúrájában is alapvető változásokat hozott, „egy lepedőre téve” (ahogy egyik beszélgetőtársam megfogalmazta) a különböző háttértudással és múlttal rendelkező embereket. Az iparosítás megbontotta a hagyományos faluközösséget, a megszokott kötődéseket azáltal, hogy a falu lakosai rendszeresen kijártak dolgozni a faluból, pl. Pécsre, s ugyanakkor a környékbeliek is vállaltak munkát a hirdi gyárakban. Az új gazdasági körülmények következtében meggyorsult az információ-, áru-, pénz- és emberáramlás, mindezek pedig lazítottak a falu zártságán, s így az átjárhatóbbá vált a frissen bekerültek (felvidékiek) számára is.

A Hirdre telepített felvidékiek esetében csoportos magatartás nem mutatható ki. A kezdeti időszakot (első pár hónap) leszámítva, amikor az áttelepítés megrázkódtatása, az új falu keltette idegenségérzés még összehozta őket, erős csoportidentitásról s az ezzel járó közösségi magatartásról nem beszélhetünk. Ennek oka, hogy több helyről, különböző környékbeli (de egyes esetekben rivális) falvakból érkeztek, otthonról egymást nem ismerték, személyes kapcsolataik korábbról nem voltak. Az ismeretlen környezet teremtette „képlékeny” helyzet, az abban való gyors megkapaszkodás kényszere, az új versenyhelyzet (pl. minél jobb házat, gazdaságot szerezni) inkább egymás ellen hangolta a kitelepített magyarokat.

A „védekező reflex elve” sem érvényesült a hirdiek esetében: nem érték a felvidékiek „kvázi csoportját” olyan jelentős „külső” támadások sem a németek, sem a magyar őslakosság részéről, melyek egy esetleges összefogásra ösztönözték volna őket. A későbbiekben egymás megismerése, személyes kapcsolatok alakulása során sem került elő olyan kizárólagos (másokat kirekesztő, határmegjelölő) közös érdek (pl. azonos, másoktól elkülönítő lakóhely, munkahely, jövedelemforrás), mely felvidéki közösséget teremtett volna Hirden. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a narráció szintjén sem jelent meg a „felvidékiség” mint összefoglaló terminus, de valós szerepe nagyon kevés van. A Hirdre kitelepített felvidékiek esetében hiányoznak azok a közösségi szimbólumok és konkrét reprezentációik, melyek a gyakorlati élet szintjén megjelenítenék a felvidékiek összetartozását (pl. közös rendezvények, informális összejövetelek, megemlékezések). Azoknál a hirdieknél, akiknél létezik még egy „felvidéki identitás” (az első generációra gondolok itt), az nem a jelenlegi falubeliekkel, hanem az otthon maradt falubeliekkel, rokonokkal kapcsolatban lép fel. Ezek a kapcsolattartási kísérletek azonban mára elszórtakká, alkalomszerűvé váltak, inkább szimbolikus értékkel bírnak.

A hazaiakkal való kapcsolatok alakulására rányomta bélyegét az első tíz év utazási tilalma. 1956-ig nem látogathattak haza a kitelepítettek, s az otthon maradtak is csak állampolgárságuk visszanyerése után, vízumengedéllyel, meghívólevéllel látogathattak Magyarországra. Az adminisztratív és technikai akadályok egy lassú, de visszafordíthatatlan eltávolodást eredményeztek. Kapcsolattartásról beszélve el kell különíteni a kitelepítettek és a hazaiak eltérő motivációit.

A kitelepítettek csoportján belül is differenciált érdekek működtek. Az idősebb első generáció (azok, akik felnőttként, családosan kerültek át Magyarországra) nehezen vagy soha nem asszimilálódott az új környezetbe. Ma már közülük csak néhányan élnek, de a családtagok visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy e generáció szülőföldhöz való kötődése mindvégig nagyon erős volt, érzelmeik elsősorban az elhagyott faluhoz kapcsolták őket. A fiatalabb első generációsok, akik gyermekként vagy fiatalként kerültek Hirdre, egészen más szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz. Náluk is az érzelmek, az emlékek domináltak, hiszen életük korai, meghatározó szakasza ott telt, azonban felnőttkoruk nagy részét, aktív éveiket már az új lakhelyükön élték meg. A kettős kötődés egy sajátos formája alakult ki náluk. A jelen Hirdhez köti őket, a szülőföld pedig egy olyan „emlékezethely”, mely a múlt felé mutat, és inkább szimbolikus jelentéssel bír.

A rendszerváltás előtti időszak rokonlátogatásait az érzelmi motiváltságon kívül egy nagyon erős gazdasági indíttatás is motiválta. Ez az érdek a fiatalabb első generációnál jelent meg először, s a másodgenerációnál csúcsosodott ki. A rokonlátogatásokat rendszeresen bevásárlásokkal kötötték össze, s egy idő után ez lett az elsődleges motiváció. A szocialista hiánygazdaság s az általa implikált változatos túlélési stratégiák eredményezték ezt a rokonlátogatással egybekötött bevásárlóturizmust.

A másik fél, a szlovákiai rokonok Magyarországra való látogatásai lényegesen másképp alakultak. A legelső időszakban a kitelepítettek sorsa fölött érzett aggodalom késztette őket utazásra. Ezek többhetes körutazások voltak. 1956 után a kitelepített rokonok szabadon jöhettek már haza látogatóba, így a találkozások Taksonyra tevődtek át. A hatvanas évek végére Dél-Szlovákiában is kialakult egy olyan újfajta fogyasztói érdeklődés és fizetőképesség, mely Magyarország felé irányult. Kézenfekvő megoldásnak mutatkozott a rokonlátogatást bevásárlással összekötni. Érdeklődésük egy-egy hiánycikk, „luxusáru”, „nyugati” cikkek felé irányult. A felvidékiek látogatásaiban fontos szerepe volt annak a körülménynek, hogy kitelepített hozzátartozóik az anyaországba kerültek. Rokonlátogatás címén sokkal könnyebbé vált számukra a Magyarországra való utazás, megoldódtak szállásgondjaik, volt kire hagyatkozni az ismeretlen közegben. A rokonlátogatások turisztikai attrakciónak is számítottak az ő esetükben.

A látogatásokról szóló narratívákban mindkét félnél kiemelt szerepet kap a „vendégeskedés” rokoni rítusa. Egy-egy látogatás mindig „megjelenés”, „bemutatkozás” is a távolban élő rokonság előtt, az anyagi előbbrejutás megjelenítésének alkalma (új autó, ház, divatos ruházat), magánéleti, munkahelyi sikerekről szóló beszámolási lehetőség. A „magyarországi rokonok” elsősorban anyagi sikereikről számoltak be, a felvidékiek inkább a családi történésekről referáltak. Az eltérés oka kereshető az eltérő értékrendekben, de abban is, hogy más-más szerepet játszott a két fél ebben a kapcsolatban: a hirdieknek bizonyítaniuk kellett, hogy megállták helyüket az új környezetben, beilleszkedtek – ezt gyakran a gazdaságilag fejlettebb, anyaországbeli szerep túlhangsúlyozásával próbálták nyomatékosítani –, az otthon maradtak viszont a szülőföld, a családi örökség letéteményeseiként próbáltak a helyzetükből erényt kovácsolni, megpróbálták azt értékként felmutatni.

A térségben lezajlott politikai rendszerváltásokat követően e kapcsolatok gazdasági-társadalmi háttere radikálisan megváltozott. A két ország közti gazdasági, árukínálatbeli különbségek kiegyenlítődtek, megszűnt a korábban tapasztalt bevásárlóturizmus. A határon túli magyarok előtt az anyaországba való utazás akadálytalanná vált. A hirdiek „régi öregjei” közül már kevesen élnek. Az első generáció „fiatalabbjai” (ők ma 60-70 évesek) terepmunkám tapasztalatai szerint az „újrafelfedezés” korszakát élik, nyugdíjas éveikben jut idő a múltba való visszatérésre, a rokoni szálak felelevenítésére. A próbálkozásoknak sokszor technikai akadályai vannak (közlekedés, egészségi állapot), s így többnyire levélváltásra, rövid telefonhívásokra korlátozódnak. A másodgeneráció látogatásai a gazdasági motiváció megszűnésével látványosan elmaradtak. Harmadgeneráció a Hirdre telepített felvidékiek között nem különíthető el, értelemszerűen náluk „felvidéki” identitáson alapuló kapcsolattartásokról sem lehet beszélni

Irodalom:

  • Barth, Friedrik (ed.) 1969: Ethnic Groups and Boudries. The Social Organization of Cultural Differences. Bergen.
  • Barth, Friedrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996, 7. sz. 2–25. p.
  • Eriksen, Thomas H. 1994: Ethnicity and Nationalism. Anthropological perspectives. Pluto Press.
  • Feagin, J. R. 1990: Theorien der rassishen und ethnischen Beziehungen in den USA. In: Eckardt–Radtke (Hrsg.): Ethnizität. Wissenschaft und Minderheiten. Opladen, 85–118. p.
  • Gordon, Milton M. 1964: Assimilation in American Life. New York.
  • Hall, Stuart: Cultural Identity and Diaspora. In: Rutherford, J. (ed.): Identity. London, 1990.
  • Feischmidt Margit (szerk.) 1997: Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium.
  • Füzes Miklós 1990: Forgószél: Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944–1948 között. Pécs, Baranya Megyei Levéltár.
  • Hechter, M: Internal Colonialism. Berkley, University of California Press, 1975.
  • Komanovics József 1963: A népi demokratikus forradalom és a telepítés Baranya megyében 1945–47 között. In: Fehér István (szerk.): Tanulmányok a Dél-Dunántúl történetéből (1944–1948). Pécs.
  • Olzak, Susan 1989: Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. Műhely, 159–181 p.
  • Vadkerty Katalin 1996: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, Kalligram.

ezred