David E. Torsello: Eszmecsere Kelet-Közép-Európáról (avagy mi újat mondhat egy nemzetközi konferencia a változó valóságról)

A langyos októberi hétvége, amely inkább idézte az elmúlt nyarat, mint a közelgő őszt, kitűnő háttérként szolgált a szlovákiai Galántán megrendezett nemzetközi konferenciához. Sajnos, az Európa számos országából érkező résztvevők nem sokat sejthettek a külvilág varázsából, hiszen az igényes program egy középkori kastély ablaktalan pincehelyiségeiben zajlott. Aggasztotta is a szervezőket, vajon hogy bírják majd az intenzív programot a szűkös, piros téglaboltozatú pincehelyiségben a kutatók. Ám a számos érdekes hozzászólás, az előadások utáni viták könnyed kibontakozása azt mutatta, hogy nem volt semmi ok az aggodalomra.

A Galántán 2001. október 5–7-én a Fórum Kisebbségkutató Intézet által megrendezett A társadalmi kapcsolatrendszerek változásai címet viselő konferencia kitűnő alkalmat nyújtott a különböző országokból érkező kutatóknak arra, hogy találkozzanak, az előadások utáni vitákban, ill. este egy sör vagy egy pohár bor mellett elbeszélgessenek, hogy tapasztalatot cseréljenek. A konferencia fő gondolati vonalát a kelet-közép-európai posztszocialista országokban végzett kutatás képezte. Bár nehéz általános következtetéseket levonni az adott témában, hiszen nemcsak maguk a posztszocialista országok, hanem azok egyes régiói is különböznek egymástól, mégis a posztszocialista kutatási területek együttes megközelítése adhatja meg a válaszokat az 1989-at követő fontos társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális változásokhoz kapcsolódó kérdéseinkre. Ezeket a változásokat különböző szempontok szerint közelíthetjük meg. A konferencia azonban azt mutatta, hogy a számos megközelítési mód közül, amellyel a transzformáció vizsgálható, a „társadalmi oldal” nézőpontja az egyik legelfogadhatóbb. Ezért nem a puszta véletlen műve, hogy a konferencia megnevezése A társadalmi kapcsolatrendszerek változásai lett. Az alapgondolat két pilléren nyugszik: az első, hogy az emberek közötti társadalmi kapcsolatok (család, barátok, ismerősök és munkahelyi ismeretségek) ugyanúgy, mint a polgár és az intézmények kapcsolatrendszerei (a helyi szövetkezettől a politikai pártokig, ill. az államig terjedően) a gerincét képezik a szocializmust követő helyzethez való adaptáció folyamatának. Valamennyi társadalomtudományi ágazat kutatói megegyeznek abban, hogy valamennyi transzformáción (ill. a „kapitalizmushoz vezető átalakuláson”, ahogy egyesek nevezik) áteső országra jellemző az „informalitásra”, a kapcsolatrendszerekre, személyes kötődésekre fektetett fokozott hangsúly. Ez egy olyan szocialista rendszer degradációjának a következménye, amely az „elosztás gazdasága” volt, és ahol a gazdasági hatalom megegyezett a politikai hatalommal. Ám a helyzet nem ilyen egyértelmű. Túlzás ezt pusztán erre leegyszerűsíteni, mint ahogy teszi ezt néhány nyugati kolléga, aki nincs teljesen tisztában a posztszocialista valósággal, s azt állítja, hogy a közélet minden szférájában észrevehető hangsúlyos „informalitás” a kései szocializmus időszakában virágzásnak indult „maffia-kapcsolatok” eredménye. Mások szerint ezen országok többségét felkészületlenül érték az 1989-et követő radikális változások, s ennek következtében a maguk által elképzelt utakon indultak fejlődésnek, s ezek nem vezethettek könnyen és egyenesen a piacgazdasághoz. Nekik ugyanis először le kellett nyelniük a „keserű pirulát”. Ám ez a magyarázat sem állja meg a helyét legalább egy okból: vajon meddig kényszerülnek ezek az országok a keserűpirula-kúrát folytatni?

A kínai bölcsek már néhány évezreddel ezelőtt azt tanították, hogy az igazság mindig valahol félúton van. Az informalitás és a személyes kapcsolatok hatalma nemcsak Kelet-Közép-Európára jellemző, hanem világszerte régről ismert jelenség. Létezése inkább a globalizációból, mint a volt szovjet blokk széteséséből fakad. Ezért, mint ahogy azt a jelen antropológiai és szociológiai kutatásai bizonyítják, a társadalmi kapcsolatrendszerek hatalma ezen országokban nem feltétlenül negatív jelenség. Ha az ember a rokonok, barátok, ismerősök támaszát keresi, az nem csupán azt jelenti, hogy a rendszer korrupt. Azt is sugallja, hogy a többi intézmény gyenge lábakon áll, jóllehet az emberek alkotják az intézményeket, és nem fordítva.

A konferencia másik tanulsága az, hogy a „mozgás” kulcsszóvá lett ezekben a régiókban. Történelmi nézőpontból figyelemmel kísérve az „identitás meghatározásának” folyamatát (pl. a romák esetében Csehországban) vagy a szlovákiai magyarok és szlovákok közti interetnikus kapcsolatok dinamikáját, a beszélgetések közös nevezőjévé vált, hogy a határok és határvonalak egyre nehezebben határozhatók meg. A nacionalista tendenciák növekedése, a vallásos fundamentalizmus és a xenofób reakciók ugyanannak az érmének a különböző oldalai. Korunk világa egyre bonyolultabb: a technológia rohamos fejlődésének, az egyre szélesebb körű kommunikációnak és az interkulturális kapcsolatok szélesedő kontextusának köszönhetően nehéz fenntartani, hogy mi X állam polgárai vagy Z nemzetiségűek vagyunk. Ezért kerültek az érdeklődés középpontjába az elmúlt három évtizedben a migrációról, az etnikumokról és az önazonosságról szóló tanulmányok. Egyre fontosabbá válik megérteni a környező világról azt, amit „tudásszomjunk” diktál, legyen az kulturális különbség, ideológia vagy viselkedésmód. Az igazság az, hogy Közép-Európába különböző nemzetek, népek (pl. szlávok, magyarok, németek, zsidók stb.) vándoroltak be a történelem folyamán, ezért Európának erre a részére a több nemzet együttélése (multietnikusság) a jellemző. Érdekes kérdés, hogy miért épp most kezdi az embereket érdekelni mások „identitása”, amikor társadalmunkra egyre jellemzőbbé válik a „személytelenség”, a „globalitás”. Mihamarabb szükségünk lehet biztosabb vonatkoztatási pontokat találni, főként mert a „nemzetállam” eszméje mára kimaradt az európai kontextus nagy részéből. Vagy talán azért tartjuk fontosnak tudni, hogy kik is a szomszédaink, mert családtagjaink szétszóródtak a nagyvilágban, nincs már közöttük egyetlen rokonunk sem, s az új szomszédokkal nem viselkedhetünk, kommunikálhatunk úgy, mint a régi, megszokott „családi körben”. Niklas Luhmann német szociológus azt állítja, hogy a könyvnyomtatás felfedezése óta nincs értelme különbséget tenni az ismert és az ismeretlen között. Régen a vallás feladata volt az emberek otthonába vinni és ismerős fogalmakkal megmagyarázni a világot, az ismeretlent. A nyomtatott könyvek terjedésének köszönhetően az emberek önmaguk is hozzáférhettek a tudáshoz, a jó és rossz közötti különbséget már nem kellett vallási fogalmakkal megmagyarázni, az ember megtanult önállóan dönteni. Luhmann szerint a modern világ problémája megállapítani, hogy vajon a tudást és a hatalmat jó célokra használják-e. Ennek érdekében olyan intézményekhez (ő struktúráknak nevezi) kell tartoznunk, amelyek tudatosíttatják, mi is történik körülöttünk. Függetlenül attól, hogy igaza van-e vagy sem, a mai társadalmi jelenségek megértéséhez tudatosítanunk kell, hogy a bennünket körülvevő valóság gyorsan változik, és nincs olyan társadalmi csoport, amely a külső hatásoktól „izolálva”, „érintetlenül” létezhet. Nem is kell tovább magyarázni az emberek „mozgásának”, az egymással való viselkedésük, kapcsolataik tanulmányozásának a szükségességét.

A konferencia a posztszocialista világ megértéséhez számos javaslattal szolgált. Az első, hogy a szürke, dekadens panelházakkal körülvett reneszánsz kastély érdekes színhelyévé válhat egy vitának a történelem szerepéről a változó társadalmakban. A második, hogy a tudomány csak nyerhet a különböző tudományágak találkozásából. Sajnálatosan ismert a társadalomtudomány ágazatainak nagy hiányossága: a bezártság, az, hogy elégedettek önnön teoretikus behatároltságukkal. Ezért az antropológus nem szívesen hallgatja meg a történészt, a szociológust, és megfordítva. A probléma különböző nézőpontokról való egyidejű megközelítésének eredményessége, pl. a roma migráció esetében, tagadhatatlan. A tudósok rájöttek arra, hogy a tudományágazatok sémáinak és logikájának behatároltsága miatt fontos az egymás felé nyitás, egymás történeteinek és nézőpontjainak figyelembevétele. Az ilyen konferenciák adnak alkalmat arra, hogy a levéltári kutató elmondja, hogyan is működik a levéltár, mit jelent tudatosíttatni az emberekkel az ott levő bejegyzések értelmét, hogy a tudós rájöjjön arra, mit is ér a katedra, az egyetem határain átívelő dialógus. A konferencián sokszor és sok nyelven hangzott el a mondat: „Sosem gondoltam volna, hogy ezt így is meg lehet közelíteni.” Ez valójában annak a komoly szervezőmunkának a dicsérete, amely ezt a kellemes és ösztönző találkozót megelőzte.

Amit mégis hiányoltam, az a szakemberek és a laikusok dialógusa volt. Valamennyi tudományos konferenciának felróható az, hogy a potenciális érdeklődők széles rétegeit kizárja, azokat, akik vagy nem tagjai valamely tudományos intézménynek, vagy csak nehezen tudnák követni az ilyen típusú előadásokat, vitákat. Úgy hiszem, kellő tisztelet illeti azokat, akik értékes adatokkal szolgáltak az előadásokhoz, vitákhoz és a publikációkhoz az adott témakörben. Mint egy „keleti családdal” rendelkező „nyugati kutató” úgy vélem, hogy mi kutatók hálával tartozunk minden adatközlőnek, aki türelmesen, szívesen vagy éppen kelletlenül mesélte el gondolatait, problémáit, személyes történeteit. A társadalomtudományok, a humán tudományok nem számokkal vagy állatok kutatásával foglalkoznak, hanem emberekkel. Ezért is lenne etikus a kutatási eredményeket hozzáférhetővé tenni azok számára is, akik e kutatást lehetővé tették. A három nyelvre való pontos fordítás az egyik ilyen törekvés volt a konferencián. A másik a kutatók eredményeinek publikációja lehetne. Természetesen a kutatási eredményeket magában foglaló kommunikációra a laikus közönséggel más lehetőségek is vannak, ám azokat már maguknak a kutatóknak kellene megtalálniuk. Nehéz és néha fárasztó kibogozni, mit s miért tesznek az emberek, ám a tudomány meghálálja a fáradozást, bár ez nem az az alkalom, amikor a kutató szakmai életrajza hosszabbodik. Reméljük, hogy ez a konferencia hozzájárult a jelen valóság megértéséhez, s nemcsak a mi szempontunkból, hanem azokéból is, akik nem voltak ott a galántai reneszánsz kastély sötét pincéjében azon az októberi hétvégén.

(Fordította: Valent Kinga)