Dr. Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet Dóm. (Hushegyi Gábor)

Immár két évtizede a reprintek korát éljük a magyar könyvkiadásban, ám a kínálat bősége és a változékony minőség ellenére sem feledhető lelkesedésünk az 1980-as évek elejéről, amikor a köz- és magánkönyvtárakból hiányzó alapművek sorozatban jelentek meg gondos kivitelben, szakavatott tanulmányok kíséretében. A hosszú felsorolás helyett álljon itt mindössze egyetlen példa, a Helikon Kiadó 1982-es nagyszerű vállalkozása, Orbán Balázs Székelyföld leírása című könyve, amely mind kiadói megfontolás, mind a kivitelezés minősége szempontjából az egyik legértékesebb tett ebben a műfajban. Az 1990-es évekkel a hazai magyar könyvkiadásnak is megadatott az a lehetőség, hogy a nehezen hozzáférhető vagy a teljesen hozzáférhetetlen, tárgyukat tekintve főképpen a történelemi, a kultúr- és művelődéstörténeti tudományos műveket a tágabb olvasóközönség számára ismét elérhetővé tegyék.

A dunaszerdahelyi Nap Kiadó több kiadótársához hasonlóan merített a kínálatból, s választása több tekintetben is szerencsésnek és ösztönzőnek nevezhető, hiszen dr. Wick Béla (1873–1955) A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfiája jegyzett és keresett a hely-, kultúr- és egyháztörténeti irodalomban. A kiadó megfelelően válogatott a gazdag, számtalan könyvpublikációt jegyző életműben, hiszen az 1936-ban a kassai Szent Erzsébet-nyomda Részvénytársaság kiadásában megjelentetett vaskos kötet több tudományág tekintetében a legsikerültebb Wick-mű. A korábban megjelent kisebb-nagyobb terjedelmű kiadványok anyaggyűjtés, levéltári kutatások, okmányok és feliratok fordítása tekintetében mintegy előkészítették A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfiát. Az ezt követő 1941-es Kassa története és műemlékei, amelyet a hazai magyar kultúrtörténeti irodalom szintetizáló műnek tekint, már sok esetben tartalmi átfedéseket, ismétléseket tartalmaz, és fő ismérve az ismeretterjesztő szándék.

A székesegyház történetét és leírását nyújtó forrásértékű munka kiegyensúlyozott, egységes és arányos a korszakonkénti források bemutatásában, ill. a forráskutatás igényességében. Az öt évvel később megjelent monográfiában – sok szerző háború alatt megjelent művéhez hasonlóan – felbomlik ez a tudományos módszeresség, és az érzelmek, a tudomány szempontjából nehezen hitelesíthető adatközlőkre való hivatkozás váltja fel a korábbi munkák levéltári fundamentumát. Wick Béla 1936-ban megjelent könyvének 65 évvel későbbi újrakiadása egy másik fontos szempontot is felvet: a mind a mai napig sok helytörténeti munkában idézett mű korabeli fogadtatásának és későbbi szakmai utóéletének kérdését. A Nap Kiadó ezáltal – feltételezem, hogy tudatosan – tette meg azt a bátor lépést, hogy ne csak egy nehezen hozzáférhető művet tegyen elérhetővé, hanem kezdje meg azt a mindmáig hiányzó szembesülést teljesítményeinkkel, amely nélkül nehezen lehet előrelépni például Kassa hely-, vallás-, kultúr- és művészettörténetének kutatásában. S ezt nemcsak a tudományágak legújabb eredményei tükrében kell elvégezni, hanem Wick Béla (s vele együtt Haiczl Kálmán, Alapy Gyula, Nagy Barna, Weyde-Leweke Gizella stb.) korabeli teljesítményének értékelése révén is.

Az 1930-as évek tudományos és művészeti folyóiratait áttekintve csak elvétve találunk mérvadó kritikát Wick Béla könyveiről (Magyar Kultúra), Szlovákiában mindössze kettőt, s ezek szerzője Gömöry János. Az eperjesi, majd 1930-tól kassai illetőségű történész, publicista már 1932-ben a Kassa régi temetői, templomi kriptái és síremlékei című könyv kapcsán állította, hogy „Nem kell ezentúl dilettánsok előadásaiból, a hagyomány megbízhatatlan meséiből képet alkotnunk a múlt e beszédes megmaradt tanúiról” (Magyar Írás, 1. évf. [1932] 10. sz. 798. p.). Már az is nagy előrelépésnek számított a korabeli helytörténetben, hogy hiteles levéltári adatokra hivatkozva született meg egy monografikus tanulmány. Öt évvel később Gömöry már eseményként üdvözli a „tudós teológiai tanár-pap” székesegyház-könyvét, amely véleménye szerint „tiszteletet parancsoló alkotás”, és Wicket „műtörténészeink első soraiba emeli” (Tátra, 1. évf. [1937] 5. sz. 148. p.). Éppen ez az értékelés adja meg a továbblépés lehetőségét hat és fél évtized elteltével.

A könyv szerkezetét és alkalmazott módszerét tekintve – a címében jegyzett tárgy ellenére – nem hagyományos műtörténeti-tudományos művel állunk szemben. A két részre tagolt szöveg (a dóm története és a dóm leírása) gazdag hivatkozásokban, jegyzetekben, valamint korbeli levéltári anyagok (több esetben párhuzamos magyar–latin nyelvű) szövegének teljes vagy igen terjedelmes közlésében. Ez több esetben megnehezíti az olvasást, ugyanakkor hitelesíti és alátámasztja a szerző mondanivalóját. A dóm története egyre terebélyesedik Wick Bélánál, s fokozatosan azt vesszük észre, hogy nemcsak a székesegyház történetével, hanem helytörténeti és egyben egyház- és műtörténeti ismeretekkel, adalékokkal is gazdagodunk a szigorúan alkalmazott kronológiai történettudományi módszer keretében. Előbb az építkezés kezdeteitől a reformációig, majd századonként tovább lépve ismerkedünk meg a történelem eseményeivel és az építkezés menetével, valamint tulajdon- és impériumváltásokkal, de restaurálásokkal is. A könyv első részének egyik színfoltja, hogy a számtalan forrás idézése és közlése mellett helyet kaptak benne Simplicissimus és Evlia Cselebi adatai a kassai székesegyházról. Ilyen tekintetben Wick könyve vitathatatlanul a legtöbb tárgyi tudást, hivatkozást tartalmazza a dómról, már-már olyan részletekbe és összefüggésekbe menően, hogy a teljesség igényét is felvállalhatná. Azért ez a feltételes mód, mert szembetűnő, hogy a szerző a levéltári tudás birtokában sem értékel, nem konfrontál, nem kutatja a különböző adatok mögött rejlő indítékokat, magyarázatokat, hanem inkább elkerüli a vitás kérdéseket. Rámutatott erre már Gömöry is, amikor illedelmesen felrótta a szerzőnek a reformáció korával kapcsolatos egyes pontatlanságait.
Ez a módszer azonban a könyv második részében válik láthatóbbá, ugyanis annak alcíme – A dóm leírása – műtörténeti elemzést ígér.

Ez azonban elmarad, továbbra is csak a kultúr-, egyház- és helytörténet keretében járunk, a műtörténet ismérvei csak kevésbé érvényesülnek. Wick a dóm leírását az építmény külsejének ismertetésével kezdi, az északi, Mátyás- és nyeregtoronnyal, majd a nyugati főkapuval, az északi és déli kapuval folytatja. A külső erkélyjáratokat és vízhányókat bemutatva Wick vezetésével beléphetünk az enteriőrbe, és hajóról hajóra járva gyarapodik tudásunk a templom belsejében látható oltárokról, szobrokról, freskókról, síremlékekről, feliratokról és természetesen a szentélyről, szentségházról. De ismertetés tárgyává válik minden, ami a dómban található, a keresztelőkút, a Királylépcső és Oratórium, a szószék, az orgonakarzat, az ablakok, a csillárok, a harangok és a sírboltok is. Értelemszerű volt Wick döntése, hogy könyve végén tárgyalja a Szent Mihály-kápolnát, a Szent Orbán-harangtornyot, s különösképpen értékes a dóm síremlékeinek időrendi lajstroma, valamint a kegyurak, a püspökök és a plébánosok időrendi névsorjegyzéke. Bámulatos és valóban tiszteletre méltó tudás gyülemlett fel ebben a könyvben, adatgazdagsága pedig egyszerűen lenyűgöző. A rendhagyó minősítés nem is ebből adódik, hiszen az imént felsorolt pozitívumok mind a tudományosság ismérvei. A műtörténeti leírás módszere miatt állítható, hogy Wick könyve nem elsődlegesen művészettörténeti munka, mert az építmény és a képzőművészeti alkotások ismertetése nem haladja meg a 19. századi leíró, pozitivista szemléletet, s ennek következtében A dóm leírása című részben is elsősorban az építkezés menetéhez, az oltárképek és szobrok stb. elkészítéséhez társítható adalékok, háttér-információk válnak meghatározóvá. Sehol sem találkozhatunk műtörténeti értékeléssel, egybevetéssel, Wick mellőzi még a kassai dóm akkor már több változatban is kimunkált magyar és nemzetközi építészeti kontextusának, ill. cseh-szlovák értékelésének ismertetését. Ugyanez mondható el a belső berendezésről, a képzőművészeti alkotásokról is. Ezeknél is a tartalmi leírásé és az ikonológiai magyarázaté a főszerep, a művek valódi művészeti jelentőségéről nem tudunk meg csaknem semmit. Fontos mozzanata ez Wick monográfiájának, mert utal a szerzőnek a művészettörténethez való viszonyára. Egyértelmű, hogy nem tudatosította kellőképpen a kassai születésű Henszlmann Imre 1846-ban megjelent első magyar nyelvű művészettörténeti munkájának (Kassa városának ó német stylű templomai) jelentőségét, s jobbára marginális információk átvételekor hivatkozik erre a magyar nyelvű művészettörténet-írásban mérföldkőnek számító tudományos munkára. Bármennyire meglepő, de a műtörténeti részben gyakoribb hivatkozási alap Kemény Lajos, mint pl. Gerevich László A kassai Szent Erzsébet templom szobrászata című monográfiája. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a káptalani sekrestye kettős oltárképe esetében a Wick-könyv szempontjából kivételesnek nevezhető tudományos konfrontációnak vagyunk tanúi, ugyanis összeveti Divald Kornél és dr. Vladimír Wagner eltérő szerzőségre utaló nézeteit, ám ebben az ügyben sem kíván véleményt nyilvánítani (261–262. p.).

Azért ilyen szembetűnő Wick Béla kortárs művészettörténészeihez való viszonya, mert műveit tekintve állítható, hogy éppen Ipolyi Arnold 19. századi szemléletéhez állt közel, aki a képző- és építőművészetre mint „nemzeti régiségtanra” tekintett, aki számára minden archeológiai lelet, művészeti alkotás a „nemzet monumentális történetét” egészítette ki. Ipolyi ismert építészeti és restaurálási purizmusellenessége éppen Gerevichék generációja jóvoltából fogalmazódott meg újból a magyar művészettörténetben és műemlékvédelemben. De még ezzel sem találkozhatunk probléma szintjén Wick szövegében, hiszen a dóm 19. század végén történt radikális felújítása-átalakítása (a háromhajós szerkezetet öthajóssá alakították át) sem késztette állásfoglalásra. Csak tényeket közöl (166–171. p.), s nem változtat álláspontján az 1941-ben megjelent Kassa története és műemlékei című monográfiában sem (325. p.). A kortárs muzeológus, történész – Mihalik Sándor (1900–1969) – nyíltan ellenezte ezt a megoldást, aki szerint a „XIX. századbeli erőszakos, helytelen átalakításkor rengeteg ősi szépség és érték ment veszendőbe” (Öt év műemlékvédelme és múzeumi munkája. Új Magyar Museum, III. köt. 2 (6.). füzet [1943], 195. p.). Ellenvetésként felhozható, hogy Wick nem érezte szükségét, hogy elkötelezze magát a Hekler–Gerevich-vitában, ill. az 1930-as években megosztott magyar műtörténeti társadalom Henszelmann kontra Ipolyi örökségét támogató táborok egyike mellett. Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy ezekben az években már Szlovenszkón is volt mind építészeti, mind képzőművészeti magyar nyelvű szakirodalom, amelyek korszerűbb tudományos módszereket követtek, mint Wick Béla tárgyalt monográfiája. Elsősorban a Forum című folyóirat említendő, valamint Brogyányi Kálmán két monografikus tanulmánya, a Festőművészet Szlovenszkón (1931) és a Fény művészete (1933), de nem feledkezhetünk meg Tilkovszky Béla német, magyar és szlovák nyelvű műtörténeti és műkritikusi tevékenységéről sem.

A fentebb jelzett továbbgondolás és újraértékelés esélye legalább ugyanolyan jelentőségű, mint az a tény, hogy végre mindnyájunk könyvespolcán hozzáférhetővé válik Wick Bélának Kassa múltjáról és a Szent Erzsébet-székesegyházról legtöbb hiteles információt tartalmazó helytörténeti forrásműve. Kár, hogy ebben az esetben elmaradt az ilyenkor szokásos kísérő tanulmány, ill. elő- vagy utószó, amely a tájékozódást segíteni lett volna hivatott. De a Nap Kiadó által reprintben megjelentetett A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfia arra is ösztönözhet, hogy a hallatlan gazdagságú levéltári anyag birtokában szülessen meg már a kassai dóm egy újabb magyar nyelvű műtörténeti értékelése, természetesen immár (és végre!!) figyelembe véve az elmúlt 150 év magyar és nem magyar (főképpen szlovák és cseh) műtörténeti munkákban foglaltakat.

Hushegyi Gábor