Dušan Kováč: Szlovákia története. (Simon Attila)

Amikor Szlovákia történetével foglalkozunk, először egy szemantikai problémával találjuk szemben magunkat, hiszen óhatatlanul is gondot okoz magának a kutatás tárgyának a megnevezése. Leírhatjuk-e azt, hogy „Szlovákia a középkorban”, ha viszont nem, akkor mivel helyettesítsük? A „Szlovákia” kifejezés szlovák alakja, a „Slovensko” ugyan már a 17. századtól fellelhető, de csupán etnikai tér megnevezésére, tehát a mai Szlovákia területénél jóval kisebb, az északi vármegyék szlovákok által lakott területére vonatkoztatva. A Felvidék kifejezés sem jó, s nem is igazán az évtizedek során hozzátapadt érzelmi töltet miatt, hanem sokkal inkább tartalma nem felel meg a kívánalmaknak. Használhatnánk a felső-magyarországi régió, az északi vármegyék és más hasonló kifejezések valamelyikét is, de mindannyiuk esetében érezzük, hogy nem azt kapjuk, amit elvárnánk tőlük.

Valószínűleg Du¹an Kováènak, a jeles szlovák historiográfusnak nem voltak ilyen problémái, amikor a Szlovákia története című könyvét papírra vetette, hiszen a hazai szlovák történetírás minden gond nélkül visszavetíti a mai politikai határokat a múltba, s így akár olyan furcsának tűnő meghatározásokkal is találkozhatunk a szlovák történelem kapcsán, mint a „Szlovákia a népvándorlás idején” stb. Minden bizonnyal szembekerült viszont azzal a szlovák történetírásban a kezdetektől vitára okot adó kérdéssel, hogy Szlovákia történetét etnikumtörténetként vagy territoriális történetként kell-e értelmezni és művelni. Kováè a jelenleg uralkodó trendhez kapcsolódva és azt erősítve jó érzékkel kombinálja a két elvet, habár – a magyar kisebbség tekintetében – nem teljes következetességgel.

A hazai történetírás a legutóbbi időkig bizony nem kényeztette el a Szlovákia története iránt fogékony olvasókat. Úgy látszik azonban, hogy ez a helyzet mára változóban van, s a szlovák történésztársadalom jelentős képviselői egymás után jelentetik meg szintéziseiket vagy részmonográfiáikat az adott témában.

Ebbe a sorba illeszkedik Du¹an Kováè 1998-ban a prágai Lidové noviny Kiadó gondozásában megjelent szintézise is, a Szlovákia története (Dejiny Slovenska), amely a kiadó nagy sikerű, az Európa államainak történetét bemutató sorozatának egyik köteteként jelent meg. Ez a sorozat – a szakmaiság kritériumait megőrizve – a nagyközönség számára is élvezhető és érthető, népszerűsítő formában igyekszik az olvasót az egyes államok és nemzetek történetébe beavatni.

Du¹an Kováè könyvét mind a laikusok, mind a szakmai körök egyaránt pozitívan fogadták, így természetes, hogy a Kalligram Kiadó – ráérezve a téma fontosságára és arra, hogy szlovák szerző tollából először jelenhet meg magyar nyelven minden szakmai igényt kielégítő szintézis Szlovákia történetéről – megjelentette a művet. A magyar kiadás a szlovák eredetihez képest a magyar történeti kutatások legújabb eredményeihez igazított genealógiai táblázattal és a Szlovákia történetével kapcsolatos magyar nyelvű szakirodalom feltüntetésével, valamint a kötetben előforduló településnevek szlovák megfelelőinek listájával jelent meg. A fordítók (Mayer Judit, G. Kovács László és H. Tóth Ildikó) külön érdeme a fordítás szakszerűsége. Az azonban, hogy a kiváló stíluskészséggel, már-már szinte szépirodalmi szinten író magyarországi történészek egynémelyike által elkényeztetett magyar olvasó számára Kováè szövege stílusában kissé szürkének tűnik, nem az ő hibájuk. Kováè, talán a túlzott objektivitásra való törekvésnek köszönhetően, szépírói előéletéhez képest meglepő szürkeséggel és sokszor már puritán stílusban fogalmazta meg mondanivalóját.

Az, hogy Kováè, aki a szlovák történésztársadalom egyik legtekintélyesebb tagja és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója egyedül vállalta fel Szlovákia történetének a megírását, rendhagyó kísérletnek számít. A mai világban, amikor egy-egy történész csupán egy szűk korszak vagy szakterület szakemberének tartja magát, s ennek határain kívülre semmiképpen sem merészkedik, az átlagosnál is nagyobb tudásanyag és felkészültség mellett nagyfokú szakmai bátorság is kell az ilyen vállalkozáshoz. Bizony még a szlovák historiográfiánál sokkal gazdagabb és sokszínűbb magyarországi történetírásban sem találkozunk ehhez hasonló kísérletekkel.

Vállalkozásának veszélyeivel és buktatóival minden bizonnyal a szerző is tisztában volt, hiszen könyve előszavában ő maga jelzi, hogy „Ha viszont ilyen mű megírására egyetlen szerző vállalkozik, nehezen tud elkerülni bizonyos egyszerűsítéseket, s mindig fennáll annak a veszélye, hogy valamilyen hiba csúszik a munkájába” (10. p.). Habár a jelzett hibákat természetesen Du¹an Kováè sem kerülhette el, a Szlovákia története című könyvet mégis a hazai szakma legjobb alkotásai közé sorolhatjuk. Nyilván az egyszerzős megoldás eredményezi azt az aránytalanságot, amely az egyes korszakok feldolgozásának terjedelmében kimutatható. A könyv terjedelmének felét a 20. század szlovák történetének taglalása teszi ki, amely számunkra akkor is aránytévesztésnek tűnik, ha tudjuk, hogy ez az időszak a szerző szűkebb szakterülete. Különösen feltűnő ez az arány akkor, ha Kováè művét összehasonlítjuk azzal az ötszerzős szintézissel (Dejiny Slovenska), amely 2000-ben jelent meg, s amelynek az említett időszak nem egész harmadát teszi ki csupán.

A szlovák történetírásban az 1989-es változásokat követően egy jól kivehető letisztulási folyamat ment végbe. Az addigi ideológiai és nemzeti elfogultság tekintetében is egysíkú, már-már sematikusnak is mondható történetírás jelentős változáson ment keresztül, ám közben differenciálódott is. A korábbi párttörténészek kikoptak, a helyükbe lépőket viszont mára két csoportba lehet sorolni. Az egyiket azok a történészek és történészi ambíciókkal fellépő, de a zsurnalisztika módszereit és eszköztárát át nem lépő szerzők jelentik, akik a szlovák történetírás legfőbb vezérelvét a nemzeti elkötelezettségben, a szlovák történelem magyartalanításában, a nacionalista hangulatkeltésben látják (például Ladislav Deák, Milan Ïurica és Milan Ferko). A szakma elitjét viszont mára már leginkább azok alkotják, akik a szakmaiság kritériumait tartják szem előtt. Az ide sorolható alkotóknak (Du¹an Kováè, ¥ubomír Lipták, Du¹an ©kvarna stb.) köszönhető az a szemléletváltás, amely szerint a szlovák történelmet 1918-ig a Magyar Királyság történelmi kontextusában lehet és szabad vizsgálni. Egyszerűbben mondva: a szlovák történetírás megtalálta magának a történelmi magyar állam történetét, s ebből szeretné is kivenni a maga részét. Azzal a korábbi beidegződéssel szállnak így szembe, amely szerint a szlovák történelmet csupán a nagymorva időszak, majd pedig a 18. század közepétől kimutatható szlovák öntudatosodási küzdelem jelenti, amely a szlovákságot mint a magyar nemesi nemzet hegemóniája ellen permanensen küzdő plebejus népiességet láttatja. Du¹an Kováè könyve tehát a szlovák historiográfiának abba a vonulatába sorolható, amelybe például Anton ©piesznek rögtön a rendszerváltás után megjelent Szlovákia története vagy a Èaploviè, Èièaj, Kováè, Lipták és Lukaèka által írt – már említett ötszerzős – szintézis.

Amellett, hogy Du¹an Kováè könyvét a szlovák történetírás egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának nevezhetjük, magyar olvasóként – s nem tagadva a magyar nézőpontot – kissé más olvasata is van a műnek, mint amit az egy szlovák vagy cseh számára jelenthet. Magyar szemmel nézve a szerző legnagyobb érdeme talán az, hogy a romantikus szlovák történetírás tradícióitól elszakadva megpróbálja megtisztítani a szlovák történetírást azoktól a mítoszoktól és beidegződésektől, amelyek nem csupán hamis képet és illúziókat alakítottak ki az olvasóban, de tartalmuknál fogva a magyarellenes érzelemkeltés kiváló eszközei is voltak. Nemcsak az ezeréves magyar elnyomás mítoszának félresöpréséről van szó, hiszen ezt a szakma mértékadó része már korábban megtette, hanem az olyan téveszmékkel való leszámolásról is, mint a szlovák államiságnak Nagymoráviától való datálása vagy Csák Máténak mint szlovák hősnek a felvonultatása. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarországi szakma nem találhat kifogásolnivalót a műben, hiszen számtalan lezáratlan vita van még. Természetes, hogy Kováè másként értékeli a reformkor eseményeit, másként viszonyul a történelmi Magyar Királyság széteséséhez vagy az első bécsi döntéshez, mint a magyar historiográfusok, azonban munkája az eltérő interpretációk ellenére is alapot teremthet a két nemzet történészeinek párbeszédéhez, amelynek fontosságát talán nem is kell hangsúlyozni.

Sokatmondó a szerző véleménye a szlovákság etnogeneziséről, amelyet más szakmunkák a nagymorva időszakban már lezáruló folyamatként ábrázolnak. Du¹an Kováè viszont hangsúlyozza, hogy Nagymoráviát semmiképpen sem lehet a cseh vagy a szlovák államként megnevezni, ahogy lakóit sem kiformálódott etnikumként. Kiemeli viszont a magyar államkeret fontosságát, amely elválasztotta a Magyar Királyság északi megyéiben élő szlávokat rokonaiktól, és így megteremtette a lehetőséget a szlovák etnikum fokozatos a kiformálódására: „Míg a Nagymorva Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb közös etnikai tudatot, »Szvatopluk népe maradékának« beilleszkedése az Árpádok magyar királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok” (33. p.). Az Árpádok királyságát viszont korántsem a szokásos sablonokkal jellemzi, hanem olyan országként, amely ugyan „multietnikus államként formálódott, amelyben az Árpád-háznak és az államban elfoglalt központi pozíciójuknak köszönhetően ugyan az etnikai magyaroknak volt a legbefolyásosabb helyzetük, de az állam kialakításában részt vett a többi etnikum is, főként a szlovákok és a horvátok. Nemzetiségi konfliktusok az államon belül csak helyi szinten fordultak elő.” (34. p.) Valljuk be, másfajta kép ez, mint amelyet a magyarsággal szomszédos népek történészeitől megszoktunk. Ezt az újszerű látásmódot Szarka László is említésre méltónak tartja – kitűnő utószavát akár külön tanulmányként is olvashatjuk –, aki a következőket írja erről: „Nyoma sincs ebben a meghatározásban annak az indulatnak, amely például a 19. század nagy cseh történészének, Franti¹ek Palackýnak s nyomában annyi szláv historikusnak a koraközépkori magyar állammal kapcsolatos álláspontját jellemezte. Palacký ugyanis a magyar államalapításban a közép-európai szláv birodalom lehetőségének a kiiktatását, a térség szláv kisnemzeti szerkezetének okát látta, s mint ilyet a szláv világ legnagyobb szerencsétlenségének tartotta.” (364. p.)

Persze a Magyar Királyság viszonylag pozitív megítélése mellett számos olyan dolog fölött elsiklik a szerző, amely a magyar olvasót hiányérzettel töltheti el. A középkorral kapcsolatban Kováè ugyan többször hangsúlyozza a mai Szlovákia területének (a szlovák eredetiben jellemzően csak „Slovensko”) multietnikus voltát, azonban mintha ebbe a képbe olykor-olykor a németekkel, a zsidókkal és a cigányokkal ellentétben a magyarok nem férnének bele. Ez számunkra főleg a Felvidék magyar vonatkozású kultúrtörténeti vonatkozásai kapcsán okoz erős hiányérzetet. Ismét csak Szarka László utószavából idézve: „Ugyanakkor, ha nem történik említés például Káldy György Vágsellyén elvégezett katolikus bibliafordításáról, Bornemiszsza (sic! – a szerk.) Péter semptei nyomdájáról, a felvidéki magyar művelődésnek az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó megannyi fontos személyiségéről, intézményéről, teljesítményéről, akkor a szlovák történeti koncepció területi elve csak részlegesen érvényesülhet” (365–366. p.).

A szemléletbeli különbségek mellett vitatható Kováè azon állítása is, mely szerint „A szláv lakosság erőszakos meghódítását tanúsíthatná a szlovákok magyar megnevezése – a tót szó –, amelynek egyik jelentése »meghódított«, »alárendelt«” (32. p.). Ismereteink szerint ugyanis az adott szó etimológiailag a Kárpát-medencében élő germán gepidák teut megnevezésére vezethető vissza, amely egyszerűen népet jelent. A teutok – akik beolvadtak az ide később betelepülő szláv nemzetségekbe – adták a nevüket a magyarországi szlávoknak, tehát nem csak a szlovákoknak.

A reformkor és az 1848/49-es szabadságharc megítélésében Kováè lényegében átveszi a már kánonná vált sablonokat, melyek szerint az egyik oldalon Kossuth áll magyarosító törekvéseivel, vele szemben pedig ©túrék mint a szlovákság kizárólagos és alternatíva nélküli képviselői. Elismerve Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított érzéketlenségét, Kováè némely megfogalmazását bizony túlzónak érezzük. Különösen a szlovák önkéntesek hadjáratairól szóló bekezdések tükröznek egyfajta szakmai merevséget. Ezeknek az egyébként katonai és politikai szempontból sikertelen hadjáratoknak a jelentőségét – a szlovák történetírás hagyományaihoz ragaszkodva – a szerző is túldimenzionálja, miközben nem vesz tudomást azokról az ezrekről, akik szlovákként a honvédseregekben harcolva Magyarország függetlenségéért küzdöttek. Pedig a branyiszkói csata szlovák zászlóaljainak a hősies harca, az őket anyanyelvükön buzdító Erdősi Imre piarista szerzetesnek a példája méltán kerülhetne be a szlovák történelem dicső eseményei közé.

Du¹an Kováè munkájának egyik, az előszóban is deklarált egyik alapvetése az, hogy ugyan nem azonosítja a szlovák történelmet a történelmi Magyarország, illetve az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság történetével, ezen államalakulat keretei közül azonban ki mégsem akarja szakítani, sőt ezek kontextusában vizsgálja a szlovák történelem csomópontjait. Kováè szakmai alapossággal mutatja be például a cseh–szlovák kapcsolatok fejlődését, azt a folyamatot, amelynek végeredményeként 1918-ban létrejöhetett a Cseh-Szlovák Köztársaság. A szlovák történelem 1918 utáni folyamát vizsgálva kiemelten foglalkozik a két nemzet viszonyával, csak dicsérhető objektivitást és mértéktartást mutatva ábrázolja a szlovák autonómiatörekvéseket, azok hordozóit. Az olyan sokak által vitatott személyiségek, mint Hlinka vagy Tiso megítélésében sem enged utat a szélsőségeknek, s a mítoszok és előítéletek burkától megfosztva próbálja őket bemutatni. Ugyanez a szándék és hangvétel jellemzi a Tiso-féle szlovák állam értékelését, hiszen a szerző nem saját érzelmi alapállásához próbál tényeket keresni s ezáltal egy megkonstruált képet az olvasóban kialakítani, hanem higgadtan hagyja magát a tényanyag által vezetni.

Hiányérzetünk lehet viszont a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség szűkszavú s inkább csak a krízishelyzetekre összpontosító bemutatása miatt, ami azért lehet feltűnő, mert a fejezet elején a szerző tárgyilagosan megállapítja, hogy Csehszlovákia multietnikus államként jött létre. A magyar pártok tevékenysége fölött könnyedén átsiklik, csupán egy rövid mondattal irredentaként könyveli el őket, ami a tények ismeretében túlságosan leegyszerűsítő és félrevezető megállapításnak tűnik. A két háború közötti jeles személyiségek közül csupán Szüllő és Esterházy nevét említi, de például Szent-Iványi és Jaross neve hiányzik. Figyelemre méltó viszont az, hogy Kováè nem veszi át azt az elméletet, mely szerint az első Csehszlovák Köztársaság felbomlásáért a kisebbségek (ti. a németek és a magyarok) lennének a felelősek. Ennél Kováè sokkal árnyaltabb képet fest az 1938–1939-es eseményekről, s jól ábrázolja a nemzetközi erővonalak és a cseh–szlovák viszonyban felerősödő széthúzó erők szerepét.

A szlovákiai magyarságot 1945 és 1948 között sújtó, a hontalanság éveiként ismert időszak objektív értékelése a mai napig nagy adóssága a szlovák történetírásnak. Du¹an Kováè ugyan kellő óvatossággal és ebből fakadó rövidséggel, de kísérletet tesz erre, s felismerve a történtek máig tartó hatását megjegyzi, hogy „az 1938 és 1948 között lezajlott események hosszú időn át negatívan befolyásolták a szlovák–magyar kapcsolatokat” (234. p.).

Végül egy jelentéktelennek látszó, de a szerző toleráns habitusát és korrekt hozzáállását tükröző adalék. A könyv eredeti szlovák kiadásában (igaz, prágai kiadó által) Kováè a történelmi magyar családnevek eredeti, csorbítatlan alakjait használja. „Pázmányról”, „Bocskairól” és „Rákócziról” olvashatunk. Ezzel Kováè szembefordul azzal a törvényileg is kodifikált és sajnos mára már általánossá váló szabállyal, hogy a mai Szlovákia területéhez kapcsolható történelmi család- és személyneveket a szlovák fonetika elvei alapján kell írni, tehát „Pazmaò”, „Boèkaj” és „Rákoci” formában. Az, hogy Du¹an Kováè megtartja az eredeti írásmódot, nekünk magyaroknak mindenképpen gesztus erejű tettnek számít.

Az ezeréves közös együttélés után mára már sajnos eljutottunk oda, hogy a nemzeti kisebbségek kivételével a magyar és szlovák nemzet döntő része nem érti a másik nyelvét, nem ismeri a másik kultúráját és hagyományait. A magyar és szlovák értelmiségnek óriási tartozásai vannak e téren egymással szemben. Mint ahogyan Kováè könyvéről Szarka László a már említett utószóban írja: „A Magyarországgal szomszédos országok többségi nemzeteinek története nélkül nincs reális magyar történelmi önismeret” (368. p.). Du¹an Kováè könyve ebből a szempontból nagy szolgálatot tehet, hiszen hosszú évtizedek után először ad lehetőséget a magyar olvasó számára, hogy ne történelmi előítéletek szemüvegén keresztül, ne a bulvársajtó és a médiák napi politikai szintjére lesüllyedve, hanem egy mértékadó szlovák közíró és történész által megismerhesse Szlovákia történetének szlovák olvasatát. Jó lenne, ha ez fordítva is megtörténne, s a szlovák olvasók is kezükbe kaphatnának végre egy legalább hasonló értékeket felmutató szintézist Magyarország történetéről. Ismerve a Kalligram Kiadó ars poeticáját, ez talán nem is olyan merész álom.

Simon Attila