Terebessy Sápos Aranka: Középső-Zemplén migrációs folyamata a dualizmus korában

I. A vizsgált terület körülhatárolása

A vizsgált régió a történelmi Zemplén vármegye szerves részét képezte. A 6301,58 km2 nagyságú Zemplén vármegye Magyarország északi részének leghosszabb és legfeltűnőbb alakú vármegyéje. Hossza a galíciai határszéltől a Tisza és a Sajó egyesüléséig 175 km volt. Sáros, Abaúj, Borsod, Ung, Szabolcs vármegyék határolták. A megye északi része egészen, de területének nagyobb része is hegyekkel borított. /2/ Nagyobb síkságai csakis a déli és délkeleti részén vannak (az Ondava, a Tapoly és a Laborc folyók környékén elterülő lapály, amely a nagy magyar Alföldnek legészakibb nyúlványa, délkeleti síksága a Bodrogköz, a déli a Harangod és a Taktaköz.). /3/

A kutatott terület (régió) behatárolása, megnevezése kisebb gondot okozott, ugyanis a vizsgált régió térkerete nem az egész megye, hanem annak tulajdonképpen egy vegyes etnikumú része (magyar, szlovák [tót], rutén [ruszin]), mely a megye közepén terül el, s magában foglalja Bodrogköz nagyobbik részét.

Az 1920-as határmódosítás területileg kettészelte Zemplén vármegyét, és az új államhatár két ország részévé tette a vármegye középső részén fekvő Bodrogközt. Az 1920-ban bekövetkezett határváltozás után a Bodrogközi és a Sátoraljaújhelyi járás nagyobbik része és a Gálszécsi járás teljes egésze a megalakult Csehszlovák Köztársasághoz került; ma ezen területek a Szlovák Köztársaság részét alkotják. Más megfogalmazásban: a vizsgált terület nagyobb része nem más, mint az 1920-as trianoni és az 1938-as bécsi döntéssel kijelölt (kijelölhető) országhatárok közötti vegyes etnikumú megyerész /4/, kibővítve az ezen sávtól északra fekvő településekkel. A kutatott régió magában foglalja az egész Felső-Bodrogközt. /5/

A régió legtöbbet mondó s egyben legtalálóbb elnevezése („hármas határon”) Viga Gyulának köszönhető /6/, melynek első jelentéstartalma utal e térség földrajzi fekvésére. A második világháború utáni határmódosítások következtében Felső-Bodrogköz Csehszlovákia keleti csücskévé vált a csehszlovák–szovjet–magyar határ érintkezésénél. /7/

A „hármas határon” második jelentéstartalma a hármas határnak a három etnikum (magyar, szlovák, rutén) érintkezésére, együttélésére, műveltségük kölcsönhatásaira utal. Az etnikai összetételből adódik a harmadik jelentéstartalom, mely a vallási tagozódásra utal, ugyanis az évszázadok során e térségben együtt élt (él) a református, római katolikus és görög katolikus felekezetű népcsoport, s a települések nagy többségének vallási megoszlása mind három felekezet együttélését, meglétét tükrözi.

Ma ez az etnikailag, vallásilag sokrétű terület (a vizsgált régió) a Szlovák Köztársaság 1997-től érvényben levő közigazgatási beosztásával esik egybe, a Szlovák Köztársaság keleti részén fekvő Tőketerebesi járást alkotja. E terület 88 települése vált demográfiai vizsgálatom tárgyává.

A települések járási hovatarozásuk szerint:

1. Bodrogközi járás (1882-től: Királyhelmeci járás)

Ágcsernyő (Èierna), Bacska (Baèka), Battyán (Bo»any), Bély (Bieµ), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Bodrogmező (Poµany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Szentes (Svätu¹e), Bodrogvécs (Véè), Boly (Boµ), Kaponya (Kapoòa), Királyhelmec (Kráµovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Hore¹), Kiskövesd (Malý Kamenec), Kistárkány (Malé Trakany), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu), Lelesz (Leles), Nagygéres (Veµký Hore¹), Nagykövesd (Veµký Kamenec), Nagytárkány (Veµké Trakany), őrös (Strá¾ne), Pálfölde (Pavlovo), Perbenyik (Pribeník), Rad (Rad), Szinyér (Svinice), Szolnocska (Soµnièka), Szomotor (Somotor), Véke (Vojka), Zétény (Zatín).

2. Gálszécsi járás

Bacskó (Baèkov), Cselej (Èeµovce), Dargó (Dargov), Egres (Egre¹), Gálszécs (Seèovce), Gerenda (Hriadky), Hardicsa (Zemplínske Hradi¹te), Isztáncs (Stanèa), Kazsó (Ko¾uchov), Kelecsény (Kµaèany), Kereplye (Kravany), Kisazar (Malé Ozorovce), Kisruszka (Ruská), Kozma (Kuzmice), Magyarizsép (Ni¾ný ®ipov), Nagyazar (Veµké Ozorovce), Nagyruszka (Nový Ruskov), Parnó (Parchovany), Pelejte (Plechotice), Szécskeresztúr (Zemplínska Teplica), Szilvásújfalu (Slivník), Sztankóc (Stankovce), Tarnóka (Trnávka), Szécsudvar (Dvorianky), Tőketerebes (Trebi¹ov), Upor, Vécse (Vojèice), Visnyó (Vi¹òov), Zebegnyő (Zbehòov).
(Isztáncs, Upor és Zemplénkelecsény 1964-ben egyesült egymással – Zemplínska Nová Ves az új megnevezése.)

3. Sátoraljaújhelyi járás

Barancs (Zemplínsky Branè), Biste (By¹ta), Bodzásújlak (Novosad), Borsi (Bor¹a), Csarnahó (Èernochov), Csörgő (Èerhov), Céke (Cejkov), Garany (Hraò), Gercsel (Herèeµ), Imreg (Brehov), Kasó (Ka¹ov), Kisbári (Malá Bara), Kiskázmér (Malý Kazimír), Kistoronya (Malá Tàòa), Kiszte (Kysta), Kolbaszó (Brezina), Ladmóc (Ladmovce), Lasztóc (Lastovce), Legenye (Luhyòa), Magyarsas (Zemplínske Jastrebie), Alsómihályi (Michaµany), Nagybári (Veµká Bara), Nagykázmér (Veµký Kazimír), Nagytoronya (Veµká Tàòa), Szőlőske (Vinièky), Szürnyeg (Sirník), Velejte (Veµaty), Zemplén (Zemplín).

II. A kivándorlás

1. Gazdasági eltartóképesség

A 19. század közepén Magyarország agrárország – a lakosság 80-85%-a a mezőgazdaságban talált megélhetést. A magyar gazdaság hagyományos egyszektorú, agrár jellegű volt, amely az azt megelőző két-három évszázadban reagált ugyan a fejlettebb európai gazdaságok részéről érkező kihívásokra, ez azonban alapvetően nem változtatta meg jellegét. /8/ A „hagyományos” ebben az összefüggésben a gabonatermelésre épülő földművelést és a vele szoros termelési kapcsolatba nem kerülő állattenyésztést jelentette, s azt a termelői magatartást, amelyben a mezőgazdaságon kívüli fogyasztásnak csak minimális szerepe volt. /9/

A kiegyezés előtti évtizedekben végbement gazdasági növekedés azzal függött össze, hogy Magyarország egyre intenzívebben bekapcsolódott az európai nemzetközi tőkés gazdaság vérkeringésébe. A mezőgazdaság fejlődése magával sodorta a gazdaság egyéb ágait is, elsősorban a szállítási hálózatot, a hitelrendszert és az élelmiszeripart. Ebben a korai növekedési folyamatban az ipar még nem játszott számottevő szerepet. Az ipari forradalom szélesebb kibontakozásának feltételei csak a mezőgazdaság és a szolgáltató ágazatok gyors ütemű fejlődése után, az 1880-as évek végére alakultak ki. /10/

A mezőgazdaság tőkés átalakulása a társadalmi munkamegosztás fejlődésével az ipar és városfejlődés ösztönző hatására következik be és halad előre. Minél gyorsabb a belső piac bővülése, annál nagyobb ösztönzést kap a mezőgazdaság tőkés átalakítása. A mezőgazdaság minőségi fejlettségének országon belüli eltérése következtében így az ország tájegységeinek fejlődési üteme is eltért egymástól. Mindez a táji sajátosságokat is formálta. Az ország nyugati és északnyugati részein a fordulós rendszer helyébe például a váltógazdaság lépett, az Alföld gazdálkodásában a háromnyomásos rendszer a kukorica–búza vetésforgót váltotta fel, a tiszántúli megyékben némileg csökkent a kukorica szerepe, viszont annál nagyobb lett a búzáé, a Felvidék és a Kárpátalja mostoha éghajlatának köszönhetően a búzatermelés ritkaságszámba ment, rozst is csak az alacsonyabban fekvő részeken termeltek, így fő terményük a zab, a tavaszi árpa és a burgonya volt. A megye földrajzi fekvésének következtében területének nagyobbik része hegyekkel borított, síkságai a déli és délkeleti részén voltak. Délkeleti síksága a Latorca, Tisza és a Bodrog által övezett Bodrogköz, a déli pedig a Sajó és a Tisza között elterülő Harangod és Taktaköz. A 6301,58 km2 területből mintegy 5040 km2-nyit, tehát körülbelül 80 000 katasztrális holdat hegyek és fennsíkok borítottak. /11/ A földrajzi adottságok nem kis mértékben befolyásolták a vármegye mezőgazdasági fejlődését. Míg az északi részen kevésbé volt jó minőségű termőföld, addig a déli részén kitűnő minőségű termőföldön gazdálkodtak. A vizsgált régió a vármegye középső részén terült el, így a termőföldek nagy része jó minőségű, földművelésre alkalmas volt, csak a régió északi peremén (ahol a hegyvidék kezdődik) találkozunk silányabb termőfölddel. A 18. század második felének mezőgazdasági „életéről” az úrbérrendezés korabeli jobbágyvallomások adnak átfogó képet. A települések lakói minősítik, jellemzik a község vagy a mezőváros határát, szántóföldi termelését.

A szántóföldet illetően kiderül, hogy két, három vagy négy nyomásban, esetleg szabad foglalással, legelőváltással hasznosítják. A régió szántható részein túlsúlyban háromnyomásos gazdálkodás folyt, de a kétnyomásos határmegosztás is gyakori. A növénytermesztés alapjait a gabonafélék képezték. „A síkságon elterülő határunk szántóit könnyű trágyázni. A búza alá trágyázunk is, ami aztán tíz évig is haszonnal terem. Árpa, rozs, zab és más vetemények trágyázás nélkül is jól teremnek.” /12/ A termőföldek többségén trágyázással vagy anélkül megtermett a búza. A búza mellett a rozs, az árpa, a zab is fontos része volt a termesztésnek. A gabonafélék termesztésével függött össze a malmok (vízi- vagy szárazmalmok) nagy száma. A községek nagy részének a határában biztosan őröltek a malmok, ha nem, akkor a szomszédos határba vitték gabonájukat „Bár határukban nincs malom de a szomszédos határokban fél, egy mérföldre levő malmokban gabonájukat megőrölhetik.” /13/ A gabonafélék termesztése mellett fontos szerepet játszottak a gyümölcsösök és káposztáskertek. „A portákon bőven termő kertjeinkben szilva-, dió- és más gyümölcsfák vannak. Káposztás-földjeink azonban csak a porták körül s a kenderföldön vannak. Határunkban sok mezei és erdei gyümölcs terem, s mivel a falunkbéli emberek gyűjtik, és ecetté dolgozzák fel ezeket, a szomszédos falvak ide jövő lakóinak sokat eladtunk.” /14/ A községek kertjeiben, határában mindenütt találhatók gyümölcsösök és zöldségeskertek. Többségének fő ültetvénye a káposzta volt.

A vallomások minden esetben megemlítik a legelőket, azok bőséges vagy szűkös voltát. Hasonlóan minősítik a réteket is. „Rétjeiken jó, zsíros, hasznos szénát csinálhatnak. Marhalegelőjök elegendő mind heverő, mind igavonó marhájoknak.” /15/ A növénytermesztés mellett az állattenyésztés sem elhanyagolható a régió gazdaságában. Főleg a marha- és a disznótartás lehetőségeiről kaphatunk képet, az állattenyésztésen belül a sertéstartással összefüggő makkoltatási /16/ lehetőségről, módozatairól vagy annak hiányáról. „Makkoltatások az határban levő uraság erdejéből pénzért vagyon ugyan, de majdnem felényire ócsóbban, mint az idegenek szokták bérelni.” /17/ A régió mezőgazdaságát meghatározó növénytermesztés és állattenyésztés mellett szólnunk kell a szőlőskertekről, szőlőhegyekről. A szőlészet (borászat) egyik fő megélhetési forrása volt a régió lakosságának. Nemcsak saját határukban tartották nyilván a szőlőket, öt-hat (sőt 8) mérföldes körzetben a jelesebb szőlőhegyeket is ismerték azon okból, mivel viszonylag jól fizetett, elsősorban zsellér rétegének munkaalkalmakat biztosított. „Szőlőhegyek vagynak az határokban, mely közönséges bort terem, s lakosoknak magoknak is szőlőcskés lévén, abból, s az idegenek szőleikben való munkatétel által is, pénzt érdemelhetnek.” Szinte alig találunk olyan községet, melynek lakói ne használnák ki ezen lehetőséget pénzszerzés céljából. „Egy-két-három s négy mérföldnyire lévén az hegyaljai szőlők, kézi munkával, szekerezéssel is bor alá, vagyon módjuk pénzt keresni.” /18/ Nemcsak kapálni járnak a közeli hegyaljai szőlőkbe, hanem szőlőkarók szállításával, hordók készítésével is gyarapítják pénzüket. „A hegyaljai szőlők két-három mérföldnyire vagynak helységekhez, az holott mind kapálással, mind szőlőkarók vitelével, mind hordók csinálásával pénzt érdemelhetnek.” /19/ A szőlőtermelés jelentőségére Molnár András (1792-es) összeírása is felhívta a figyelmet. Igaz, ő a hangsúlyt a szőlőtermésére, a bor minőségére helyezi. Eszerint:

  • Nagybári „bővelkedik borral”;
  • Csarnahó „bővelkedik borral”;
  • Kistoronya „szőlleje sok, és jó bort terem”;
  • Nagytoronya „jó bort terem”;
  • Zemplén „jó ízü aszu bort terem”;
  • Céke „jó aszu bort terem”;
  • Kisbári „jó gyenge és egészséges bort terem”;
  • Ladmóc „közönséges itala alkalmatos bort terem”;
  • Szőlőske „jó tiszta ízű állandó borokat terem”;
  • Kiskövesd „test táplálására alkalmas bort terem”;
  • Nagykövesd „középszerű bort terem”;
  • Szentes „Borát már Szent Mihály tájba megisszák”;
  • Gálszécs „Bora nem igen kellemetes”;
  • Királyhelmec „Minden esztendőben bő terméssel fizet”.

Molnár András (1792-es) leírása Zemplén vármegye településeiről szintén a mezőgazdaság túlsúlyát hangsúlyozza. Felméréséből is világos, hogy a vármegye középső részén fekvő régió északi peremén (ahol a hegyvidék kezdődik) silányabb minőségű termőfölddel találkozunk, de mindenütt megtermett valamely gabonaféle. /20/ A 18. század második felében készült két összeírás is erősen hangsúlyozza a régió mezőgazdasági jellegét, s ezen belül a növénytermesztés (gabonafélék) túlsúlyát, az állattenyésztésen belüli megoszlást (marha és disznó tartása) és a szőlészet fontosságát. Fény derül a régió természeti adottságainak egyéb kihasználására is. Említést tesznek az „erdőélés” egyéb hasznairól: málnaszedésről, áfonyáról, gombázásról, vad gyümölcsök gyűjtéséről-hasznosításáról, ecetkészítésről, a fa árusításának lehetőségéről vagy tilalmáról, hordók, szőlőkarók, gerendák, deszkák, hordóabroncsok készítéséről. Kiderül a vallomásokból, hogy halászattal is foglalkoztak, ahol a természeti viszonyok erre alkalmat adtak. „Halászó vizek hasznos és szabad halászat vagyon.” /21/ „Fő lehetőségük van hal, csík és rák fogására, mivel határukban olyan vizek találhatóak, amelyekben ezek megélnek.” /22/ A vizek, a folyók egyéb pénzszerzés forrásai is voltak: „A falu alatt folyó Bodrog vizén hajókon fát és fából csinált edényeket a Tisza mellékére vihetnek. Nemkülönben halat foghatnak, és mind azt, mind egyéb eladó portékáikat hajókon alá-felé eladni vihetik.” /23/ „A határokban levő Bodrog vizén szálfákat, és azon mindenféle kereskedést űzhetnek.” /24/ A felsorolt pénzszerzésen kívül még a szállítás is hozzájárult, hogy megélhetésükön javíthassanak a régió lakosai. „…de pénzt főleg azzal keresnek, hogy Tárkányból kősót szállítanak Sóvárra, onnan pedig párolt sót Tőketerebesre, mivel sóraktár itt is van.” /25/ „Só-depositorium helybe(n), ahonnat akinek módgya volna, darabos sót Sóvárra vihetne, onnat pedig Terebesre: aki utyokba esik: hordós sót hozhatna. Ezenkívül néha-néha előadgyák magokat alkalmatosságok, hol sóház mellett, hol más egyéb munkájok által pénz keresésére.” /26/ Az eddig leírtak alapján megállapíthatjuk, hogy a vallomások bepillantást engednek a korabeli termelési feltételek alapjául szolgáló természeti viszonyokba, a természet által felkínált lehetőségek hasznosításába, a megélhetést biztosító jövedelmek forrásaiba. Kirajzolódik a régió gazdag természeti adottsága, sajátossága, s az ebből fakadó gazdasági jellege. /27/

Kijelenthetjük tehát, hogy a régió fő megélhetési forrását a 18. század végén és a 19. század elején a mezőgazdaság biztosította, és ez a következő évtizedekben sem változott meg. Ezt a tényt támasztja alá a 19. század második felében készült mezőgazdasági statisztika. Az itt található adatok továbbra is a növénytermesztés elsődlegességére utalnak. Az állattenyésztésen belül a marha- és sertéstartás játszott domináns szerepet, de a juhtartásnak is fontos szerepe volt, és nőtt a baromfiudvarok jelentősége is. A növénytermesztésen és állattenyésztésen kívül továbbra is jelentős szerepe volt a gyümölcsösöknek, a szilváskertek nagysága volt a legjelentősebb, őket követték az almáskertek és a körtések.

A 20. század elején a népesség foglalkozási strukturája is a mezőgazdaság elsődleges szerepét mutatja. 1900-ban a régió összlakosságából (66 003 főből) 37,91% (25 026 fő) dolgozott, s ebből 31,4% (20 725 fő) a mezőgazdaságban. Az adatok csak a foglalkoztatottak számát tartalmazták.

1. táblázat: A régió népességének megoszlása foglalkozás szerint (1900):
szemle_2001_2_sapos1

A napszámosok, házicselédek s egyéb foglalkozásúak csak elenyésző százalékát teszik ki a foglalkoztatottak számának. A vármegye lakosságának túlnyomó része a mezőgazdaságban, kis százaléka az iparban, alig figyelemre méltó része a kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozott. A lakosság foglalkozási differenciáltsága 1910-ig nem változott. Az 1900. és az 1910. évi népszámlálási összeírások alapján a vármegye lakosságának 71,13%-a (1900), illetve 68,70%-a (1910) a mezőgazdaságból élt. (Az említett adatok az eltartottak számát is tartalmazzák.)

Mivel a vármegye és a régió lakossága a 19. század második felében is a mezőgazdaságból élt, így természetes folyamatként lépett fel a mezőgazdasági munkaerő túlkínálata s a vidék eltartó képességének csökkenése. A túlkínálat által létrejött feszültség a migrációban oldódott fel.

2. A kivándorlás főbb mutatói

A népesség nemcsak időben változik, hanem térben is mozog. A népesség vagy a népesség egy részének térbeli, földrajzi helyzetváltoztatását vándorlásnak, közhasználatú idegen szóval migrációnak nevezzük. /28/ A népességi vándorlásokat akkor, ha egy országon belül történnek (városba költözés, vándormunkások mozgása) belső vándorlásnak, ha országok között történnek, akkor külső vándorlásnak nevezzük.

A népesség e hármas irányú mozgása – városba költözés, vándormunka, kivándorlás – nem mechanikus egymásutániságot jelent. A három útvonalat párhuzamosan keresték. A kivándorlók tehát nem azután keltek útra, hogy előbb mezőgazdasági vándormunkásként nem találtak munkát, majd sikertelenül kopogtattak a városok üzemeinek a kapuin, hanem a falvakból egyenesen az országhatáron kívülre indultak. Ezért a mezőgazdasági vándormunka, a városba áramlás és a kivándorlás esetében nem fedezhetünk fel élesen elkülöníthető, egymást követő szakaszokat, hanem csak egymás mellett futó tendenciákat. A hármas irányú mozgástendencia azonban – ha arányaiban lényeges eltolódások mutatkoznak is – mindenképpen egymás mellett érvényesült. /29/

A vándormozgalmakat azért sorolják valamely adott terület népesedésének három tényezője közé, mert a születéshez és a halálozáshoz hasonlóan növelik vagy csökkentik a népesség számát, s megváltoztatják életkor, nemek és más ismérvek szerinti összetételét. A vándormozgalom demográfiai vizsgálatának jelentőségét az a körülmény növeli, hogy volumene a társadalmi-gazdasági fejlődés egyes szakaszaiban igen nagy, s így népesedési következményei sokszor nagyobbak, mint a természetes szaporodásé. A vándormozgalmat ezek a sajátosságok teszik a demográfiai előrelátásnak is egyik legfontosab ismeretlenévé. /30/

Az újkor egyik legnagyobb méretű népességmozgása a 19. század elején indul meg Európából a tengerentúlra. Ezt a folyamatot a történetírás modern népvándorlásként is jegyzi. /31/ A „kivándorlási láz” Magyarországot az 1880-as években érte el, bár a 19. század közepétől is előfordultak szórványos esetek. A kivándorlás az első világháború kitörésével torpant meg.

A modern kori vándorlások alapvető feltétele a népesség növekedése volt. Kizárólag a népességnövekedéssel aligha magyarázhatjuk a kivándorlás jelenségét, és főleg nem szabad egyenes arányosságot keresnünk a népességnövekedés és a kivándorlás között. A kivándorlás belső okait csak úgy tárhatjuk fel, ha a népességnövekedést a társadalmi és a közgazdasági viszonyokkal is szembesítjük, hazai keretek között és nemzetközi méretekben egyaránt. /32/

A népesség növekedésének maximális befolyását, mint kivándorlásba taszító tényezőt, akkor és ott gyakorolja, amikor azok a periódusok, amelyekben a fiatal korosztályok aránya megnőtt, egybeestek a termelés és a társadalom egyéb változásaival, például a mezőgazdaság modernizálódásával, munkaerő-szükségletének csökkenésével.

A hajlandóság a tömeges migrálásra elsősorban Európának azokban a régióiban erősödött meg, ahol a demográfiai fellendülés periódusa egybeesett olyan társadalmi változásokkal, amelyek megzavarták a foglalkozások és osztályok korábbi viszonylag stabil struktúráját. A legszembetűnőbb átalakulásokat e vonatkozásban az ipari fejlődés eredményezte Európában a 19. században. /33/

Az ipari forradalom egyik velejárója a tradicionális mezőgazdaság felbomlása, a modern gazdálkodás térhódítása volt. Ennek a folyamatnak a következménye a mezőgazdasági népesség munkaerejének a felszabadulása, illetve a viszonylagos túlnépesedés nyomására ezen erők kifelé taszítása. Ezt nevezzük a „push” (taszító) tényezőnek, mely a mezőgazdaságban dolgozók számára megadta a kellő lökést a migrálásra. Ezzel szemben ugyanilyen domináns szerephez jutottak a „pull” tényezők vonzásai Észak-Amerikában. Kezdetben főleg a művelésre váró szűzföldek ingyen vagy majdnem ingyen kapható szabad területei, a kiaknázásra váró természeti kincsek, majd az óriási lépésekkel kibontakozó ipar előnyös vállalkozásai, a munkaerő-kereslet általános megnövekedésével kínálkozó anyagi előnyök adták vonzerejét e földrésznek, és tették azt Európa jobb jövőt kereső népessége szemében a „lehetőségek országává”. Az idők folyamán változtak e vonzerők, s más-más konkrét formát öltöttek Európa különböző népei számára. /34/

A kivándorlás Magyarországon a paraszti társadalmat érintette a legmélyebben, és e társadalom minden rétegét megmozgatta. Egyes paraszti rétegek aránya a kivándorlásban időként és országrészenként változott ugyan, az azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a parasztságon belül is a napszámosok és a cselédek voltak többségben. /35/ Ezt általában a hivatalos statisztika is tükrözi. Arra azonban már nem ad feleletet, hogy a birtokos parasztok közül kik és miért vándoroltak ki. A társadatok tanúsága szerint a birtokos parasztok kivándorlásának az volt az alapvető oka, hogy a család létszáma nagyobb volt, mint a gazdaság eltartóképessége. /36/ Ezenkívül a törpe- és kisbirtokosok gondjait nagyon megnövelte az eladósodottság.

Magyarországon az 1880-as években tetőző demográfiai robbanás következtében szükségszerűen jelentkezett a lakosság foglalkoztatásának és eltartásának a gondja. Az agrárszektor túlkínálata alapvetően meghatározta a mezőgazdasági munka bérszínvonalát, leszorította a napszámbéreket. A munkaerő-túlkínálatot sem a város, sem az ipar nem volt képes felszívni. Az életszínvonal fokozatos romlásához, a mindennapi megélhetési gondokhoz még a természeti csapások is társultak. Az árvíz, aszály, fagy, jégverés, rágcsálóférgek elszaporodása vagy az állatvész országosan vagy helyileg gyakran kisebbítette a szegények amúgy is szűkös kenyerét. A megaláztatásokkal terhelt szegénységnek a nyomasztó teher és kilátástalanság adta kezébe a vándorbotot. /37/ A mélyen gyökerező társadalmi és gazdasági problémák kitaszítottjai lettek, s ezzel egy időben az „új világ” vonzerejének az „áldozatai” is. Magyarországon ilyen formát öltöttek a „push” és a „pull” tényezők.

A mezőgazdasági munkások mellett a kivándorlók másik csoportját a kisiparosok és a szakmunkások képezték; ide soroljuk még az ipari segédmunkásokat is, ám ezek létszáma jóval kisebb volt, mint a parasztságból származóké.

Magyarországon a statisztikai hivatal 1899-től kezdte országosan gyűjteni a kivándorlási adatokat. A statisztika a „magyarok” és „nem magyarok” csoportosításában a következő adatokat tartalmazza: 1899–1913 között a kivándoroltak száma: 1 390 525 fő, ebből 401 123 fő (28,8%) magyar, nem magyar pedig 989 402 fő. Az USA-ba kivándoroltak száma az összes kivándorlókból 1 196 797 fő, ebből 364 930 fő magyar, azaz az USA-ba kivándoroltak 30,5%-át képezték a magyarok. Vagyis az 1899–1913 közötti időszakban a kivándorlók összességének csak körülbelül egyharmada volt magyar anyanyelvű. /38/

A magyar kimutatásoknál teljesebbek és megbízhatóbbak az amerikai statisztikák. Az amerikai kivándorlási hivatal 1898. július 1-jétől egy új kategóriában – „race and people” – a bevándorlók etnikai hovatartozását is jelölte a bevándorló saját állítása alapján.

2. táblázat: A magyarországi bevándoroltak nemzetiségi megoszlása az 1900/1901–1912/1913-as években az amerikai statisztikák szerint: /39/

szemle_2001_2_sapos2

A magyarországi kivándorlók létszámának meghatározása meglehetősen nehéz feladat. Ennek több oka is van:

  1. Hosszú időn keresztül még a kivándorló fogalmát sem tisztázták, így a vándormunkás és a kivándorló közötti határvonal elmosódott.
  2. Magyarországon kivándorlási statisztikát csak 1899-től vezettek. A magyar statisztika hiányosságát némileg pótolják az egyes országok részleges bevándorlási kimutatásai és az európai kikötők statisztikái, amelyek 1871-től vették nyilvántartásba a kivándoroltakat.
  3. Teljességgel hiányoznak viszont 1899-ig az európai országokba való kivándorlási adatok.
  4. A közzétett statisztikák is gondos mérlegelést kívánnak:
    1. efogadó országnál a származási hely megjelölése lehet bizonytalan;
    2. a kikötői statisztikákban sem különítették el mindig megbízhatóan az egyes országok kivándorlóit.
  5. Megoldhatatlan feladat annak felmérése, hogy hányan kerülték meg a törvényhatóságokat.
  6. A magyar statisztika nem derít fényt az illegális kivándorlásra.

Ilyen megfontolások után arra az eredményre juthatunk, hogy a magyarországi kivándorlók létszámát a századfordulóig – Thirring becsléseire alapozva – félmillió, 1899–1914 között – a statisztikai adatokat lényegében elfogadva – 1 463 592, összesen pedig az első világháborúig 1 963 592, kereken tehát 2 millió főben állapítsuk meg. Ez a számítás így alig tér el Kovács Imre 1,8 milliós, ill. Berend T. Iván és Ránki György 1,9 milliós becslésétől. Lényegesen kevesebb viszont a John Kosa által következtetett 2,5-3 milliónyira becsült értékénél. /40/ A magyarországi kivándorlók összlétszámának megállapítása mellett külön figyelmet érdemel ugyanazon személyek többszöri ki- és visszavándorlása, ugyanis a kivándorlók egy része korántsem telepedett le véglegesen külföldön. A kivándorlással párhuzamosan szinte állandóan folyt a visszavándorlás is. A visszavándorlás értékelhető statisztikai anyaga rendkívül szegényes. A magyar statisztika a visszavándorlásra egyetlen fogódzót nyújt: 1899–1913 között Magyarországra 290 145 fő tért vissza, vagyis a kivándorlók 25%-a. /41/

A statisztika azt mutatja, hogy Magyarország társadalmi szerkezetének megfelelően a kivándorlók – különösen a kapitalizmus első évtizedeiben – a céhek kötöttségei alól felszabadult kisiparosok, a szabad versenyben tönkrement kiskereskedők, alacsony bérű bányászok, csekély számban az értelmiségiek, a legtöbben azonban a parasztság soraiból kerültek ki. /42/ A parasztság mellett a kivándorlásban csekélyebb számban csaknem valamennyi iparos és szakmunkás réteg is részt vett. /43/ A kivándorlás a paraszti társadalom minden rétegét megmozgatta. Az egyes paraszti rétegek aránya a kivándorlásban időnként és országrészenként változott, de mindent kizáróan a parasztságon belül is a napszámosok és a cselédek voltak többségben.

Az 1899–1913 közötti kivándorlók 68,2%-a férfi (947 988 fő), 31,8%-a pedig nő (442 537 fő) volt. A férfiak túlsúlya mind a kivándorlásban, mind a belső vándorlásban azt mutatja, hogy munkakereséssel összefüggő népességmozgásról volt szó. /44/ Olyan népességről, mely munkaképes, s a legproduktívabb életkorban van.

A kivándorlás az egész országra kiterjedt, de nem egyforma intenzitással. A legkevésbé érintette a törvényhatósági jogú városokat és a fővárost övező falvakat. A kivándorlók származási helyét vizsgálva szembetűnik, hogy az alföldi megyéket általában mérsékelten érintette, pedig ezeknek volt a legnagyobb népsűrűsége. A kivándorlás által leginkább sújtott vármegyék azok voltak, ahol magas volt a nemzetiségek száma. A kivándorlásban Magyarországon az összes nemzetiség részt vett. Az 1899–1913 közötti időszak statisztikai adatai szerint az összes kivándorló közül 401 123, azaz 28,9% a magyar és 989 402, azaz 71,1% a nem magyar. /45/

A nemzetiségek aránya több esetben magasabb a kivándorlók között, mint népességi arányuk az országon belül. /46/ Kivándorlásról szólva ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

3. táblázat: A nemzetiségek kivándorlásának az aránya %-ban:

szemle_2001_2_sapos3

A magyarországi kivándorlás intenzitása az 1910-es évek első felében érte el csúcspontját. Zemplén is a legtöbb kivándorlót kibocsátó vármegyék közé tartozott. Ennek ellenére a kivándorlás nem emésztette fel a teljes ismeretes szaporodást, a jelentősebb növekedést azonban fékezte, ami azt eredményezte, hogy a népesség számának növekedése kisebb volt, mint az előző két évtizedben. (Zemplén vármegyében ez a növekedés 4,6%-os, míg a vizsgált régióban csupán 0,6%-os.)

A legjobban sújtotta a kivándorlás azokat a vármegyéket, ahol magas volt a nemzetiségek száma. A magyarországi nemzetiségek közül a legnagyobb számban a szlovákság vándorolt ki. A szlovákok által lakott vármegyékből 1899–1913 között összesen 482 613 fő vándorolt ki. Ebből Zemplén vármegyére 82 584 fő esett – magasan a legtöbb a többi vármegyével szemben.

4. táblázat: A kivándorlás nagysága a szlovák régiókban (Szarka László számításai szerint):

szemle_2001_2_sapos4

Zemplén vármegye földrajzi fekvésének, adottságainak s az ebből következő eltérő gazdasági fejlettségének köszönhetően járásonként (sőt kisebb régióként) is szembetűnően eltérő a kivándorlás nagysága.

A földrajzi adottságok jelentősen befolyásolták a vármegye mezőgazdasági fejlődését. Tudjuk, hogy az északi hegyes vidék zord körülményei megnehezítették a mezőgazdasági munkálatokat, s az ott élő szlovák lakosság életszínvonalát, megélhetését is kedvezőtlenül befolyásolták. Mindehhez hozzájárul a 19. század második felében a szlovákság rohamosan növekvő népszaporulata, mely a századvégre munkaerő-túlkínálatot eredményezett – s ez a vidék eltartóképességének radikális csökkenéséhez vezetett. Mindez elszegényedést, életszínvonal-csökkenést eredményezett, így az itt élő lakosság jelentős része a jobb megélhetés céljából vándorbotot vett a kezébe.

Bodiczky Ede (Zemplén vármegye főlevéltárnoka) alábbi kivándorlási felméréséből is kitűnik, hogy a vármegyén belül járásonként is számottevő eltérések mutatkoznak a kivándoroltak számát tekintve 1879–1891 között.

5. táblázat: A kivándorlók és a visszatértek száma járásonként:

szemle_2001_2_sapos5

Bodiczky Ede számításai szerint a vármegyéből összesen 23 940 fő távozott. S ha megvizsgáljuk a járásokat anyanyelvi (etnikai) megoszlás szerint, akkor minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy a Varannói, Homonnai, Gálszécsi, Nagymihályi, Sztropkói, Szinnai járás lakosságát szlovák és rutén anyanyelvűek alkották. Így a szlovák, rutén anyanyelvű járások lakossága a kivándoroltak 91,4%-át alkották, míg a magyar ajkú lakosság a kivándoroltak 8,6%-át. (Ebbe a kategóriába a Sátoraljaújhelyi, Bodrogközi, Tokaji, Szerencsi járásból kivándoroltakat soroltam.)

Ugyanilyen etnikai megoszlásra mutat rá egy másik összeírás is, amely a kivándoroltak, visszavándoroltak számát 1879-től 1901-ig követi figyelemmel. Ez a kimutatás a Zemplén vármegyei levéltár kivándorlási anyagában található meg. Ezen öszszeírás szerint a vármegye területéről összesen 36 305 fő vándorolt ki. A kivándoroltak jelentős részét, 32 970 főt (90,81%-át) a szlovákság által lakott járások lakossága adta, míg a magyarlakta többségű járásokból csak 3335 fő (9,19%) vándorolt ki az összkivándorlókhoz viszonyítva.

Ha pedig tovább boncolgatjuk ezeket az adatokat, s lebontjuk még egy kisebb területi egységre – az eddig vizsgált régióéra –, akkor számunkra három járás kivándorlási adatai válnak fontossá.

6. táblázat: A kivándorlók száma a vizsgált régióban:

szemle_2001_2_sapos6

Itt is ugyanaz a megállapítás érvényes, hogy tudniillik a Gálszécsi járás lakossága (amely szlovák és rutén anyanyelvű) adta a legtöbb kivándorlót, s utána következik a két, többségében magyarlakta járás a kivándorlók jóval alacsonyabb számával.
Természetesen az itt említett adatok eltérnek az általam kutatott régió adataitól, mivel a kutatott terület nem fedi teljes egészében a három járás településeinek számát.

A Zemplén vármegye kivándorlási anyagából gyűjtött adatok a vizsgált 88 település alapján a következőképpen alakultak 1882-től 1905-ig. (Zemplén vármegye levéltára IV.B 1406-Zemplén vármegye alispánjainak iratai 1872–1944 – kivándorlási iratok.)

A régióból 1882–1905 között összesen 5564 fő vándorolt ki, a visszavándoroltak száma: 327 fő.

  1. Újhelyi járás (28 település): 297 fő (43,66%);
  2. Bodrogközi járás (32 település): 2332 fő;
  3. Gálszécsi járás (29 település): 3135 fő (56,34%).

A régióban végzett kutatások is azt a megállapítást támasztják alá, hogy ezen vegyes etnikumú területről a kisebbség (a szlovák, rutén lakosság) nagyobb számban vándorolt ki, mint a magyarság, és a Gálszécsi járás bocsátotta ki mindvégig a legtöbb kivándorlót. Az általam vizsgált régió szlovákok (és ruténok) által lakott településeinek 100%-át érintette a kivándorlás, ugyanis minden egyes település lakosságának bizonyos része részt vett a kivándorlásban. A legnagyobb mértékben érintett községek voltak: Gálszécs (653 fő), Parnó (174 fő), Szécskeresztúr (267 fő), Tőketerebes (652 fő). A szlovákságot nem nemzetiségük miatt érintette ilyen mértékben a kivándorlás, hanem mert a megye és a régió gazdaságilag legrosszabb részén éltek, és településeik katasztrofálisan elszegényedtek.

A bodrogközi parasztság helyzete is romlott, a nagybirtokosok egyre kevesebb helybeli részest alkalmaztak, csökkentek a bérek, és komolyabb ipari tevékenység a térségben nem bontakozott ki. Mindez oda vezetett, hogy ebben a térségben is megindult a kivándorlás, és egyes községekben figyelemre méltó méretet öltött. A többségben magyarlakta járások közül a Sátoraljaújhelyiből Bodzásújlakot (104 fő), a Bodrogközi járásból Bacskát (126 fő), Bodrogvécset (132 fő), Bolyt (135 fő), Királyhelmecet (188 fő), Leleszt (309 fő), Nagytárkányt (109 fő), Perbenyiket (120 fő) és Zétényt (219 fő) sújtotta leginkább a kivándorlás.

A kivándorlók száma településenként 1882–1905 között:

szemle_2001_2_sapos7

szemle_2001_2_sapos8

szemle_2001_2_sapos9

Az idáig felhasznált számsorok (kimutatások) „kényesek”, épphogy megközelítik a valós értékeket, mivel tudjuk, hogy az alispáni, főszolgabírói jelentések hiányosak, pontatlanok, nem tudják követni teljes mértékben a kivándorlók számát, különösképpen az illegálisan kivándorlókét. Megnehezítik továbbá a vizsgálódást azok a kivándorlók is, akik többször járták meg a haza és az „újhaza” közti utat. Ezen állításomat alátámasztja L. Bodnár Péter tanulmánya (Bodrogköz a kivándorlás szempontjából, 1903), melyben 57 bodrogközi település lakosságának a kivándorlási folyamatával foglalkozik. Szerinte 1902-ig a következőképpen alkult a kivándorlás nagysága a kutatás szemszögéből számunkra is fontos településeken.

7. táblázat: A régió településeiről kivándoroltak száma:

szemle_2001_2_sapos10

L. Bodnár Péter összeírásában jóval magasabb a kivándorlók száma az egyes vizsgált településeken, mint az általam gyűjtött ide vonatkozó adatoké.

A rendelkezésemre álló levéltári anyagból kiválasztottam az 1882. évre vonatkozó iratokat, mivel ezek tartalmazták a legtöbb információt a kivándorlókról. Ezek alapján a régióból 561 fő vándorolt ki, de a számadatokon kívül fontosabbnak tartottam a kivándorlók társadalmi hátterének a megvizsgálását. Ennek alapján a következő eredmény mutatkozott: 1882-ben összesen 561 fő vándorolt ki (100%), ebből mezőgazdasági munkaerő 502 fő (89,48%), kisiparos, kézműves és kereskedő 54 fő (9,6%), értelmiségi 5 fő (0,89%).

A parasztok kivándorlása nem azonosítható az agrárproletárok kivándorlásával, a hivatalos statisztika arra nem ad feleletet, hogy a birtokos parasztok közül kik és miért vándoroltak ki.

Ebből a szempontból a helyi közigazgatási vezetők által gyűjtött adatokkal sem jutunk előbbre, mert kategorizálásuk számunkra semmitmondóak. A Gálszécsi járás főszolgabírója egyik jelentésében 1882 végén járása 5 községéből a kivándoroltakat foglalkozás szerint tünteti fel, de közülük 4-et a telkes, 5-öt a földműves és 8-at a gazda rovatban sorol fel, ugyanakkor 8 személyt a napszámos, 14 főt pedig a zsellér kategóriában. Ezekből az adatokból így semmi érdemleges következtetést nem lehet levonni, mert nem ismerjük a csoportosítás szempontját és gazdasági hátterét, mint ahogyan az általam vizsgált időszakban sem.

A régióban végbement kivándorlás főbb okait így foglalhatjuk össze:

  1. a szlovákság magas népszaporulata népességtöbbletet hoz létre;
  2. a vidék mezőgazdasága képtelen elegendő munkát biztosítani, a régió eltartóképessége radikálisan csökken, azaz mezőgazdasági munkaerő-túlkínálat jön létre;
  3. ezen munkaerő-felesleget a vidék ipara képtelen foglalkoztatni;
  4. a kivándorlás a régión belül sem volt egyenletes: mindvégig a legnagyobb a Gálszécsi járásban volt, de megdöbbentő méretű kivándorlásról tanúskodik a Bodrogközből L. Bodnár Péter statisztikai felmérése is: 1903-ban a leleszi közjegyzőséghez tartozó Lelesz, Leleszpólyán, Szolnocska, Kaponya nevű falvacskák 3343 lakosából 1260-an vándoroltak ki;
  5. a régióból 1882–1905 között 5564 fő vándorolt ki. 1880–1900 között a lakosság száma 59 942 főről 66 003 főre gyarapodott – ez 6061 fős emelkedést jelentett. A kivándorlás ezen időszakban az előbb említett lakossági növekedésnek 91,80%-át vitte el (ha a 6061 fő = 100%). Tehát a régió lakosságának a számát a kivándorlás teljes mértékben nem emésztette fel, ugyanis 1880 és 1910 között a régió átlagos évi szaporodása 0,82% volt, és 1900–1910 között, amikor is a kivándorlás intenzitása a legnagyobb volt, a lakosság száma nem csökkent, hanem minimális (0,6%-os) növekedést mutatott.

3. A helyi hatóságok és a kivándorlás

A magyarországi kormányzat a kivándorlási folyamat kezdeti szakaszában keveset foglalkozott ezzel a kérdéssel. A hetvenes és a nyolcvanas években, amikor is megindul a tömeges kivándorlás, főleg a felvidéki vármegyékből, egyre több panasz érkezik az érintett vármegyei hatóságoktól a kormányhoz.

A vármegyék a kivándorlást korlátozó törvény életbe léptetését sürgették – különböző törvényhatóságok ugyanis egyre több jelentést küldtek a kivándorlásról, s ennek súlyos következményéről. A vármegyén belül a járási, helyi hatóságok is próbálták figyelemmel kísérni és jelentéseikben feltüntetni a kivándorlók egyre nagyobb számát.

Zemplén vármegye sátoraljaújhelyi levéltárának kivándorlási anyagában sok ilyen értékes kimutatás található, főleg a vármegye északi járásaiból, ahol már a hetvenes és a nyolcvanas években tömeges méretet öltött a kivándorlás.

Ilyen irat pl. a gálszécsi főszolgabíró 1882. évi (május 3-án) kimutatása, melyben lakhely, név, kor, foglalkozás feltüntetésével ad számot a járás községeit elhagyó kivándoroltakról. /47/ A bodrogközi főszolgabíró 1888-ban (február) kiadott jelentésében községenként tünteti fel a kivándorlók, visszavándorlók számát nemek szerinti megoszlásban az 1887. évre.

Sajnos, az ilyen gondosan kidolgozott jelentések ritkaságszámba mentek, inkább megszokott a jelentések egyszerűbb formája, amelyben az egyes járásokból kivándorlók összesített számát adták meg. Például a sátoraljaújhelyi főszolgabíró a következő jelentést írta az alispánnak 1893. január 7-én a kivándoroltakról: /48/

Tekintetes Alispán ur!
Tisztelettel jelentem, hogy járásom községeiböl az elmult és második felében, Amerikába 25. egyén utazott ki és és 23. tért vissza.

Kelt. Sáujhely 1893. januára 7.

szolgabíró.

A községi bírók is küldtek jelentést a felsőbb hatóságokhoz. Nagyazar bírója a következő jelentést küldte 1888. február 12-én:

Jelentés
Foló hó 11 ik én helységünkböl Amérikába Szöktek Fedorko Faragó János szabadságos katona és Varkala János 12 éves fiju – haza jöt Koncsol Karolyné Szül:
Lehotay Zsuzsana

Kelt. Nagy Azar 1888 Feb. 12.

bíró.

A gálszécsi főszolgabíró 1888. március 10-én kelt jelentése: /49/

Tekintetes Alispán Ur!
A tisz. közigazgatási Bizottság 3/79 sz. rendeletére van szerencsém jelenteni hogy a kivándorlás kezdetétöl fogva az 1887-ik év végéig járásomból összesen 3 819 egyén ment Amerikába, s ezekböl eddig 888 egyén jött vissza.
Az évi február hoban kivándoroltakra és visszaérkezetekre vonatkozó beterjesztése…

Tisztelettel vagyok
Gálszécs 1888 március 10-én

Tekintetes Alispán Urnak
alázatos szolgája
föszolgabíró.

Megdöbbentő a gálszécsi főszolgabíró jelentése, mely arról tanúskodik, hogy a kivándorlást korlátozó kormányrendelet ellenére a vármegyei hatóságok magukra vannak utalva, és sikertelenek a kivándorlás korlátozásában:

Tekintetes Alispán Ur!
A mult november hoban Americába kiköltözött s onnét haza jött járásombeli egyénekre vonatkozó kiutalás beterjesztése mellett tekintettel arra, hogy a nagyméretü kivándorlás folytán maholnap e vidéken munkás sem lesz s mozgósítás esetén a taralékosok nagy része hiányozni fog, mivel kötelességemnek tartom a tekintetes Alispán úr figyelmét azon körülményre felhívni, hogy ámbár a magas kormány a kivándorlás megakadályozását rendeli s követeli, addig oly kormány intézkedés mely a kivándorlást kellöen korlátozhatná egy általjában nem történt, s csak is a hazai közigazgatási hatóságok és csendörség müködésnek ebben közre, s utóbbi idöben ezen kötelességüket eréllye és buzgalommal teljesítik s a felvidéki megyékben a kivándorlók nagyrészét útközben elfogják s a náluk levö pénz elvétele s ide küldése mellett toborc levéllel haza útasítják, de ezek nem jönnek haza kerülö útakon. Oderberg vagy más határállomásra mennek, s onnét akadálytalanul jutnak el Americába, az útra szükséges pénz vagy a határállomásokon vagy pedig a hajóállomásokon várja öket. S azt hozzátartozóik postán és távirati úton küldik utánuk, így elsö sorban szükség lenne a posta és távirati úton pénzküldés megakadolyázása s a határállomásokon, s lehetöleg a Monarchia második felében szigorú felügyeletre s az elfogottak örizet alatti haza toloncozása iránti kormány intézkedésre.

Tisztelettel vagyok
Gálszécs 1887 December hó 6-án

Tekintetes Alispán úrnak a alázatos szolgája
föszolgabíró.

A helyi hatóságok tehetetlenek a kivándorlókkal szemben, s a folyamat korlátozására komoly, határozott kormányzati fellépést tartanának szükségesnek. Ilyen hangú panaszos felterjesztés jóformán az ország egész területéről érkezett a kormányzati szervekhez. A jelentésekben (felterjesztésekben) a kivándorlást korlátozó országos törvények életbe léptetését sürgették.

1890-től, amikor is a kivándorlás országos méreteket öltött, megnövekedett a kivándorlásról szóló önálló publikációk száma. Valamennyi, magát jelentős politikai tényezőnek tartó személyiség véleményt nyilvánított a kivándorlás kérdésében. Aki csak szóba hozta a kivándorlást, az okát is igyekezett a maga módján megmagyarázni. A különféle megoldási javaslatok keresése közben az országos és a helyi tényezők egész sorát említették meg, a kivándorlás valódi okait azonban nem akarták felismerni vagy kimondani. /50/

A kivándorlás a sajtó mellett a legkülönfélébb politikai fórumok, egyletek, tudományos társaságok, sőt külön a kivándorlás problémájának tárgyalására létrehozott kongresszusok állandó témája lett. /51/

4. Kortársak megnyilatkozása a kivándorlásról

A kor közéleti személyiségeit is foglalkoztatta a tömeges kivándorlás jelensége. Sajnos, nem minden esetben értették meg és szenteltek kellő figyelmet a jelenség komoly társadalmi, gazdasági és szociális hátterének.

Ballagi Géza (közigazgatási szakértő) a következőképpen láttatja e helyzetet:

„Tévedés azt hinni, hogy a nagymérvü kivándorlást kizárólag az elszegényedés és a közterhek folytonos emelkedése okozza. Ha a homonnai vagy a szinnai orosz a nyomort mégis megszokta, vándor botot vesz a kezébe, hogy jobb hazát keressen, az érthetö, de csatlakozik hozzá a pataki paraszt is, kinek kevés híján 28.000 katasztrális holdnyi gazdag határ áll rendelkezésére, ahol a becsületes munkát tisztességesen megfizetik. Igen, mert azt hiszi, hogy Amerika Eldorádó, hoínnan kicscsel tér haza.” /52/

Gróf Mailáth József a főrendiházban mondott beszédében (1900) megyéjének, de különösen járásának kivándorlási viszonyait a következőképpen látta: „minálunk például nem a munkahiány, vagy a föld hiány miatt mennek ki, hanem mert egy gyorsan gazdagodni akarás, egy formális láz fogta el öket, mely elösegítve lesz ügynökök által, kik az egész országot behálóták már, de nagy mértékben az által is elö lesz segítve, hogy az Amerikába kivándorlott itthon maradt rokonát, ösmeröseit sógorát hívja, vele folytonos írásbeli összeköttetésben vank, söt levelükben mindjárt a hajójegyet is megküldik.” /53/

A sajtó és a kivándorlás

A vándorlás növekedésének hírei hatásos politikai eszközök lettek a különböző pártok hatalmi küzdelmeiben és csoportérdekek kifejezésében: a tömegek menekülését példaként lehetett idézni a nemzet, a nép pusztulására, fel lehetett vetni a kormányok, az uralkodó pártok, sőt az uralkodó osztályok felelősségét is. /54/ Ha belelapozunk Zemplén vármegye sajtótermékeibe, a kivándorlás megítélésének sajátos, ellentmondásokban gazdag megközelítése rajzolódik ki, s egyben képet kapunk a kivándorlási folyamat jellegzetességeiről is.

Képet kapunk arról, hogy miként próbálták a kivándorlók megkerülni a helyhatóságokat.

„(Pórul járt Amerikások.) Liszkai tudósítónk írja:

Folyó hó 1-én estefelé 49 tagból álló munkás karaván érkezett O.-liszkára, többnyire fiatal parasztok, cséppel ellátva, mintha munkát mentek volna keresni. A társaság gyanúsnak tünt fel az ottani éber csendörség elött, s mig a községen átvonult a karaván, ör-szemmel követte. Kis vártatva megérkeztek az ügynökök által hozott szekerek, hogy felszedjék a gyalogos népet. Ekkor a csendörség rajtuk ütött, de nagy részük a setétben kereket oldott és csak három csépest sikerült elcsipni. Ezek azután kivallották, hogy ök Galiciából valók s Amerikába igyekeznek. Ügynökök fedezik utazási költségeiket, ügynökök szerezték be részükre a különféle munkakönyveket is. A szekeresek pedig azt vallották, hogy velük az ügynökök arra alkudtak, hogy nekik az éjjel a Nógrád vármegyei »szent kuthoz« bucsujárókat kell tovább szállítaniok s megjelölendö helyen majd más szekereseknek átadniok. Emlitésre méltó, hogy a lengyel parasztszür alatt iparos öltözetet találtak a letartóztatott egyéneken. Az ügynökök közül evvel az alkalommal egyet sem sikerült elfogni.” /55/

Sokan írásaikban próbálnak megoldást keresni a kivándorlás megállítására.
Thomán Dávid dr. a Zemplén című lap 1900. ápr. 15-i számában (31. évf. ) ekképpen fogalmaz:

„A szép szavak, az ékesszólások célhoz nem vezetnek. Létesítenek mindenütt gyárakat, fejlesszék az ipart, adjanak a nagy munkaerönek elegendö munkát, adják meg a megélhetés módját és ez a nép itthon fog maradni és el sem hagyja hazáját, tüzhelyét.

Még ez az idö be nem következik, vándorolni fognak és pedig jogosan. Minden eröszak alkalmazását a kivándorlás ellen, az emberi jogok ellen irányított sértésnek tartanám.”

A Megdöbbentő adatok és tanulságok című cikk pedig a kivándoroltak számának nagyságára utal rövid idő leforgása alatt. „Zemplénvármegye is, melyben január 1-töl közel 4 500 kivándorló kért útlevelet.” /56/

A sajtótermékek nemcsak a kivándorlás okait, megfékezését, számadatait boncolgatják, hanem a kivándoroltakról is hírt adnak. Igaz, nem személyes dolgaikról, hanem munkájukról, képességeikről, megbecsülésükről.

„Panasz érkezik Amerikából, hogy a kivándorolt magyar munkások nagy része nem állja meg ott a sarat. Hogy a világ minden tájából az oceán másik oldalára sereglett milliónyi munkástömegben nem tud érvényesülni a magyar munkás karja és esze, a versenyben hátul marad s ezért kevesebbet keres, vagy nyomorog.”

A kivándorlásról a legsokrétűbb, az okokat, hozzáállást vizsgáló, boncolgató tanulmánysorozatot Demeter János tette közé. Ezekben nyíltan ostorozza a hatóságok érdektelenségét, rugalmatlanságát.

„A sok baj közepette egy óriási mulasztást követtek el az intézök. Azt tudniillik, hogy a kivándorlással is úgy voltunk eleinte, hogy míg csak a tótok és a legminimálisabb birtokú parasztnép vándorolt ki, tétlenül ölbetett kezekkel néztük a dolgokat, resteltük kutatni az igazi okokat. Már pedig a polgárai érdekét szivén viselö államnak azonnal az okok megszüntetésére kell fordítani összes, hathatós erejét, ámde e helyett ex catedra azon szomorú igéket hallottuk illetékes ajkakról, hogy »nem bánom, kié a föld, csak megfizessék az adót utána!«” /57/

A korszak sajtótermékeinek hasábjain tömkelegével jelentek meg cikkek a kivándorlásról, különböző céllal, különböző szerzőktől. Megjelent gróf Mailáth József főrendiházban mondott beszéde, Haraszty Miklósnak, a Homonnai járás főszolgabírójának tanulmánynak is beillő jelentése, de megszólalnak az újságok hasábjain más közéleti személyiségek is, s egyszerű, józan ítéletű polgárok is. /58/

Jelenkori történetírói vélemények a kivándorlásról

A szlovák politikusok, újságírók is a kivándorlásba kergető okokat, azaz a szlovák nép szembetűnő nyomorát, gazdasági elmaradottságát a kormány igazságtalan politikájával, részrehajló intézkedéseivel hozták összefüggésbe. De hangsúlyozták: a szlovákok tömeges elvándorlása a magyarosító politika, a „magyar járom” alóli szabadulási törekvéseket mutatja. /59/ A Tőketerebesi járás átfogó történetében (Dejiny Trebi¹ova, 1982) Ladislav Tajták a kivándorlás okát a következőképpen értelmezi: „…ebben az időszakban a tömeges kivándorlás kiváltó oka ugyan a rossz termés volt, de e társadalmi jelenségnek fő oka a kilátástalan gazdasági és szociális helyzet, valamint a nemzetiségi elnyomás volt.” /60/

Ebből a megközelítésből kitűnik, hogy a kivándorlás társadalmi, szociális hátterét egy szintre emelte a nemzetiségi elnyomás kérdésével. A szlovák történetírók hozzáállását a kivándorlás kérdéséről Szarka László ekképpen értékeli: „A mai szlovák történetírás éppen ezt, a keleti szlovákságnak a nemzeti integrációs folyamatba való bekapcsolódását tekinti a kivándorlás egyik legfontosabb politikai hozadékának. Ugyanakkor az is tény, hogy minden ilyen irányú fejlődés ellenére a szepességi, sárosi, zempléni, abaúji szlovákság 1918-ig nem tudott igazán aktívan bekapcsolódni a szlovák politikai mozgalomba.” /61/ (…) „A szlovák kivándorlás kapcsán máig vitatott kérdés, hogy az okok között a nemzetiségi elnyomás milyen szerepet játszott. Ha a nemzetiségi vidékek gazdasági lemaradását a nemzetiségi elnyomás megnyilvánulásának tekintjük, úgy a legelső adatok között kell ezt a tényezőt említenünk. De a magyarországi iparosodás szűk kapacitása, szigetszerű fejlődése, a korabeli iparfejlődés tényleges területi és szerkezeti megoszlása alapján sem tartjuk az ilyen indoklást általánosíthatónak.

A tömeges szlovák kivándorlás alapvető okai gazdasági jellegűek voltak, és a magyarországi kapitalista fejlődés adott szakaszában kialakult relatív túlnépesedéssel függtek össze. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a nemzetiségi lakosság kivándorlását kezdetben pozitív jelenségként kezelő magyar kormányzat soviniszta rövidlátása, amely a tömeges méreteket öltő kivándorlást a magyarosodás szempontjából megengedhetőnek, sőt hozzávetőleg 1910-ig kívánatosnak tartotta, azt eredményezte, hogy »a mostoha haza« iránt táplált bizalmatlanság tovább nőtt a kivándoroltak között. Itthonmaradott nemzetiségiek körében pedig egyaránt nagyfokú visszatetszést keltett.” /62/

Megállapíthatjuk tehát, hogy egyetlen történésznek sem szabad vizsgálnia a kivándorlást csupán a nemzetiségi elnyomás szemszögéből, mivel egy olyan folyamattal állunk szemben, melynek komoly társadalmi, szociális gyökerei vannak, melyek együttesen léptek fel.