A néprajztudománynak továbbra is lesz kutatnivalója. Interjú a 70 éves Ujváry Zoltánnal (L. Juhász Ilona)

Ujváry Zoltán néprajzprofesszor neve nem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyarok körében, hiszen sok olyan publikáció fûzõdik a nevéhez, amely a történelmi Gömör megye ma Szlovákiához tartozó részének népi kultúrájáról szól. Elindítója, szervezõje és állandó résztvevõje volt a majdnem két évtizedig tartó Gömör-kutatásnak. Õ a szerzõje a Szülõföldön hontalanul címû nagy sikerû kötetnek, amely a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját, a Csehországba való deportálást írja le. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszékének professzora 1932. január 25-én született a gömöri Hét községben, s az idén töltötte be 70. életévét. A következõ beszélgetés a professzor úr születésnapja alkalmából készült.

– Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal?

– Amikor elkezdtem a nyolcosztályos gimnáziumot Rimaszombatban, fogalmam sem volt arról, mi a néprajz. Egy alig 400 lelket számláló kis gömöri faluból, Hétbõl származom. Én voltam az elsõ tanuló, aki onnan gimnáziumba került. Ilyen tekintetben tehát teljesen tájékozatlan voltam. A gimnázium elsõ osztályában volt egy földrajz-néprajz tantárgyunk, így együtt. Életemben elõször ott hallottam a néprajzról. Amikor egy országról beszélt a tanár, elmondta, milyen az ottani lakosság összetétele, mi jellemzõ rájuk, tehát a néprajz abban merült ki, hogy ezt ismertették. Számomra idegen volt az egész, nem nagyon érdekelt, úgyhogy az elsõ osztályban földrajzból meg is buktam. Az egyetlen rossz osztályzatom ebbõl a tantárgyból volt. Így kezdõdött tehát az én néprajzos pályafutásom. Elsõsorban az irodalom iránt érdeklõdtem, költõi hajlamaim voltak. A háború befejezése után a rimaszombati gimnáziumból el kellett jönnöm, a harmadik osztályt már Miskolcon kezdtem. Az irodalmi szakkörben tevékenykedtem a hozzám hasonló gimnazista fiúkkal. Különbözõ felolvasóesteket rendeztünk, ahol a saját verseinket olvastuk fel. Úgy tûnt, hogy az irodalmi pályán tevékenykedem majd. Érettségi után, 1951-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar irodalom szakára nyújtottam be a jelentkezésemet. Amikor azonban megkaptam az értesítést, hogy mehetek a felvételi vizsgára, kiderült, hogy nem a magyar, hanem az orosz irodalom szakra hívtak be. Én most is sokszor elgondolkozom azon, hogy mertem azt mondani a felvételi bizottságnak, hogy ha én nem lehetek magyar irodalom szakos, akkor nem is jövök az egyetemre, mert én magyar irodalom szakos akarok lenni. Megkérdezték, hogy az orosz miért nem jó, s erre azt feleltem, hogy én nem szeretem az oroszokat. Szerencsére nem lett belõle bajom, mivel parasztszármazású gyerek voltam. A parasztszármazású gyerekeket akkoriban felvették az egyetemre. Befogták a fülüket, a szemüket behunyták, s miután határozottan azt mondottam, hogy én semmiképpen nem megyek orosz szakra, így aztán mégis magyar szakra vettek fel. Én akkor költõ akartam lenni. Miután azonban az irodalmi tanszéken a professzoraimtól irodalomelméletrõl, esztétikáról stb. széles körû ismereteket szereztem, rádöbbentem arra, hogy bizony az én verselésem, költeményeim nagyon messze állnak az igazi költészettõl, esztétikai és egyéb szempontból nem felelnek meg.

– Ekkor került a néprajz közelébe?

– Másodéves egyetemi hallgató koromban az akkori néprajzprofesszor, Gunda Béla meghirdetett egy folklórórát a népköltészetrõl, én eljártam erre az órára, és megszerettem. Tehát másodéves egyetemista koromban kezdtem a néprajz, pontosabban a népköltészet iránt érdeklõdni, mert a néprajz fogalmával és tárgykörével tulajdonképpen még nem voltam tisztában, csak a népköltészettel. Balladákkal, mondákkal, mesékkel, népdalokkal és hasonló mûfajokkal ismerkedtünk az irodalomóra keretében. Ezek nagyon közel álltak a lelki világomhoz. Egyre inkább ráhangolódtam erre a tárgyra, aztán minden hasonló, népköltészettel kapcsolatos órát felvettem, így fokozatosan a néprajz többi ágával is megismerkedtem. Olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is a népköltészet egyik nagyon szép témakörébõl írtam, az Árgírus-mesének a magyarországi elterjedésérõl, az Árgírus-történet kapcsolatáról stb. Ez a szakdolgozatom nemrégen jelent meg nyomtatásban, mert annak idején valahogy bekerült az archívumba, s meg is feledkeztem róla. Amikor a közelmúltban olvastam az Árgírus-históriáról, akkor döbbentem rá, hogy a szakdolgozatomban, 1955-ben más összefüggésben már én is megírtam, s eldöntöttem, hogy most én is közzéteszem.

– Az egyetem elvégzése után hogy alakult pályája?

– Amikor elvégeztem az egyetemet, meghívtak a miskolci Kilátó címû folyóirat munkatársának. Ugyanakkor Gunda professzor úr felajánlott az egyetem néprajzi tanszékén egy tanársegédi állást. A két ajánlat közül a tanársegédi állást fogadtam el, bár nagy kedvem lett volna az irodalmi folyóirathoz is. De a néprajzhoz már erõs vonzalmat éreztem, ehhez valahogy jobban húzott a szívem. Nem tagadom, hogy döntésemben bizonyos mértékû hiúság is közrejátszott, hiszen egy egyetemi oktatói állás a kutatásra nagyobb lehetõséget kínált, mint a folyóirat.

– Tehát Gunda Béla professzornak köszönhetõen került az egyetem néprajzi tanszékére. Milyen kapcsolat alakult ki Önök között? Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Nagyon jó volt a kapcsolatom Gunda professzor úrral. Együtt jártunk kutatni, mindenhová magával vitt. Akkoriban Szatmár volt a kutatási területünk, így oda jártunk. Nagyon sok anyagot gyûjtöttünk. Még egyetemi hallgatóként a népi dramatikus játékokat is kutatni, gyûjteni kezdtem Szatmárban. Egyik barátommal és kollégámmal, Ferenczi Imrével együtt bukkantunk rá a farsangi játékok rendkívül gazdag anyagára. Ezeket összegyûjtöttük, és miután az egyetemen maradtam, ezt az anyagot feldolgoztuk, majd könyv formájában is megjelentettük Dramatikus játékok Szatmárban címmel.

– Milyen volt a kötet fogadtatása szakmai körökben?

– Ez a munka óriási visszhangot keltett. A dramatikus népszokásokkal foglalkozó kutatók addig ugyanis azon a véleményen voltak, hogy magyar népi színjáték már nincs, csak az egyházi játékok: farsangi játékok, pünkösdi játékok, regölés imitt-amott esetlegesen. Arra, hogy létezhet ilyen gazdag színjátékanyag, amilyet mi Szatmárban találtunk, senki sem számított. Éppen akkoriban írta az egyik német nyelvû néprajzi folyóiratban Dömötör Tekla, a neves magyarországi dramatikus játékkutatónk, hogy Magyarországon maszkok nincsenek, s amik vannak, azok is átvételek a románoktól, ilyenformán tehát színjátékok sincsenek. S íme, mi pedig ilyen gazdag anyagot publikálunk! Ez nagy meglepetés és sikerélmény volt, s a késõbbiekben ez az eredmény ösztönzött, hogy ezt a kutatást tovább folytassam és az egész országra kiterjesszem. Természetesen emellett mással is foglalkoztam az évek során, de a fõ kutatási területem ez volt. Évek múlva aztán Játék és maszk címmel négy kötetben publikáltam az ide vonatkozó anyagot, három kötetben az anyagot tettem közzé, a negyedikben pedig a szintézist.

– Ebben ez idõben más témával nem is foglalkozott?

– Természetesen mással is foglalkoztam, mert a tanszéken én voltam az elsõ folklorista, tehát mint tanársegéd én adtam le minden olyan tárgyat, témakört, amely a folklórra vonatkozott. Ez nagy megterhelést jelentett, de egyben nagy hasznot is, mert ezáltal minden témába bedolgoztam magam. Arra, hogy egy órát megtarthassak, mondjuk a népballada témakörébõl, egy hétig készültem, aztán a másik órára másik hetet, és ez így ment tovább. Minden témakörön alaposan átrágtam magamat. Ennek az általános tájékozottságnak nagyon nagy jelentõsége volt, mert amikor kimentem a terepre, már tudtam, hogy mit kell kérdezni. Tehát ennek következtében olyan témákkal is foglalkoztam, amelyek nem tartoztak a szorosan vett kutatási területemhez. Én például nem értek a népzenéhez, de gyûjtöttem népdalokat. A zene az egy más dolog, de a dalok szövegét összegyûjtöttem. Különbséget tudtam tenni az értékes és értéktelen dalok között, ennek alapján volt bátorságom népdalokat is gyûjteni. Így született meg 1977-ben a Gömöri népdalok és népballadák címû kötetem, amely azóta már második kiadásban is megjelent. Ugyanígy sorolhatnám tovább a különbözõ kutatási témákat. Például Mátyás király Gömörben címmel jelent meg monda- és anekdotagyûjteményem, a közelmúltban pedig szólásgyûjteményem. Tehát majdnem mindegyik témakörbõl megjelent valamilyen kötetem, kivételt csupán a mese képez. Amikor Abaúj-Zemplén területén kutatott a tanszék, akkor Gunda professzor felvetette, hogy nagyon érdemes lenne felgyûjteni a vadon termõ növényeknek a táplálkozásban játszott szerepét. Én azt mondtam, hogy nagyon szívesen, így ezzel a témával is foglalkoztam, úgyhogy írtam is egy cikket A vadon termõ növények felhasználása a táplálkozásban az Abaúj-zempléni hegyvidéken címmel. Aztán felvetõdött, hogy a kutakról is érdemes lenne anyagot gyûjteni, mivel nagyon érdekes építményekrõl van szó, így a kutakkal is foglalkoztam, s ezekrõl is írtam egy cikket. Amikor a vadon termõ növények táplálkozásban betöltött szerepével foglalkoztam, annyira megkedveltem ezt a témát, hogy amikor Gömörbe mentem gyûjteni, ott is folytattam. Ekkor fõ célom a foklórkutatás volt, de rádöbbentem, hogy tulajdonképpen milyen érdekes a szülõföldem, Gömör táplálkozása. Így ott, ahol dalokat gyûjtöttem, egyúttal a háziasszonyokkal is elbeszélgettem, aztán így fokozatosan nagyon sok anyag gyûlt össze, s ennek eredményeként született meg a Népi táplálkozás három gömöri völgyben címû kötetem. Tehát így kalandoztam el más területekre is a folklór területérõl. S meg kell még említenem, hogy a doktori disszertációm a népi kéziratos könyvekrõl szólt, ide vonatkozóan is több írásom látott napvilágot, a kandidátusi disszertációm pedig az agrárkultusz témakörébõl való, Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Ez szintén megjelent kötetben. Tehát elmondhatom, hogy elég széles spektrumú volt a kutatási területem.

– Az ön nevéhez fûzõdik a Gömör-kutatás elindítása is. Mikor született az ötlet, hogy a néprajzi tanszék szervezett keretek közt programszerûen kezdi el kutatni a történelmi Gömör megye néphagyományait. Gondolom, ebben bizonyára szerepe volt a professzor úr szülõföld iránti szeretetének is…

– Amikor tanársegéd lettem az egyetemen, a néprajzi tanszék még nagyon kicsi volt, hiszen l949-ben jött létre, s csupán Gunda professzor úr és két kutató tevékenykedett itt. Akkor a tanszék kutatási területe Szatmár volt. Ez a kutatás hoszszabb ideig tartott, majd amikor befejezõdött, átmentünk, Abaúj és Zemplén megyébe. Ott hosszú éveken keresztül folytattunk kutatómunkát, egészen a hetvenes évek végéig. Amikor ott is befejeztük a kutatást, éppen én lettem a tanszékvezetõ, s új kutatási területet kellett választani. Korábban is gondoltam már arra, hogy ha a zempléni kutatásokat befejezzük, akkor át kellene menni gömöri területre. Gunda professzor úr is támogatta tervemet, de õ már idõs kora miatt nem tartott velünk. A Gömör-kutatás tervének természetesen emocionális vonatkozása is van, hiszen egy gömöri faluból származom, jól ismertem gyermekként is ezt a régiót, nagyszüleim a szlovákiai Gömörben laktak, és én minden nyarat ott töltöttem. Tehát ezek az érzelmi okok is közrejátszottak a döntésben. Azt szoktam mondani Csokonai után, hogy minden föld hazája ugyan a jó embernek, de szülötte tája mindennél elõbbre való.

– Úgy tudom, hogy a szervezett tanszéki Gömör-kutatást megelõzõen is megfordult néprajzi gyûjtõúton ezen a vidéken…

– Igen, én már jártam Gömörbe gyûjteni korábban is. A tanszéki kutatás keretében diákjainkat évrõl évre Gömörbe vittük kutatni. Csodálatos évek voltak ezek, a mai napig a legnagyobb szeretettel emlékeznek a résztvevõk az ott töltött idõre. Azt tûztem ki célul, hogy lehetõleg minél nagyobb területrõl gyûjtsünk anyagot, s amikor már nagy mennyiségû anyag gyûlik össze, ebbõl szintézist készítsünk.

– A szervezett kutatást megelõzõen néprajzi szempontból mennyire számított ismert területnek Gömör?

– Nagyon kevés gyûjtés volt errõl a területrõl. Az elsõ világháború elõtt azért, mert nem volt olyan sok néprajzkutató Magyarországon, hogy minden területre eljutottak volna. Az elsõ világháború elõtt csupán néhány rövidebb írás jelent meg Gömörrõl. Trianon után Gömör kettészakadt, csak 21 falu maradt Magyarországon, zömük Csehszlovákiához került. Így a kutatás újra megszakadt, mivel a határ túlsó oldalára esett Gömör nagy része. Emiatt késõbb is alig-alig jelent megy egy-két írás Gömörrõl. A második világháború után sem változott meg nagyon a helyzet, vasfüggöny nem csupán nyugaton volt, hanem az ún. demokratikus országok között is, s így problematikus volt az átjárás. Emlékszem, hogy amikor 1958-ban ösztöndíjat kaptam Szlovákiába, itt, Debrecenben csodálkoztak a tanár kollégák, s úgy néztek rám, mintha Ceylonba mentem volna… Tehát ilyen volt a helyzet kezdetben, a hetvenes években azonban már enyhült a feszültség, a Gömör-kutatás megkezdésekor pedig már egészen más volt a légkör.

– Hogyan zajlott tehát ez a kutatás?

– A diákok szakdolgozatukat Gömörrõl írták, sõt még a disszertációk is Gömörrõl íródtak. A gyûjtött anyagnak egy példányát mindenkitõl bekértük, és Gömöri Archívum címmel egy adattárat hoztunk létre, amelyben a majdnem húsz évnyi gyûjtés eredményeként mára hatalmas mennyiségû anyag gyûlt össze. Mivel én dalokat és balladákat is gyûjtöttem, hatalmas dallamanyag is összegyûlt. Egyébként éppen a közelmúltban játszotta át CD-re a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete a magnetofonra felvett anyagot. Az anyag, amely megjelent a balladás kötetemben, csupán egy töredéke az általam összegyûjtött anyagnak.

– A szlovák kollégák hogyan viszonyultak a Gömör-kutatáshoz, hogyan fogadták ezt a kezdeményezést?

– Amikor én elõször ösztöndíjat kaptam 1958-ban Szlovákiába, elmentem Pozsonyba, mert jelentkeznem kellett a minisztériumban. Azért nem a tudományos akadémián, mert egyetemi oktató voltam. Rögtön közölték velem, hogy kapok egy kísérõt. Én mondtam, hogy nekem arra nincs szükségem, de hiába tiltakoztam, csak kísérõvel mehettem. Azt is elõre meghatározták, hogy hová mehetek. Különbözõ szlovák vagy szlovák–magyar városokat jelöltek ki, de a terepre nem mehettem. Akkor egy hónapot töltöttem Szlovákiában, s nagyon elkeseredtem, hogy hiába töltöm Szlovákiában az idõmet, nem kutathatok. Már-már leszakadt a lábam, annyi múzeumban voltam, annyi kiállítást láttam. Azon törtem a fejem, hogyan lehetne a kísérõtõl megszabadulni. Vettem egy nyelvkönyvet, és amikor hazajöttem, elkezdtem szlovákul tanulni. Amikor aztán egy-két évvel késõbb ismét Szlovákiába mentem, már tudtam valahogy szlovákul beszélni, úgyhogy sikerült elhárítanom a minisztériumi tisztségviselõt. Ekkor kezdtem el tulajdonképpen a Gömör-kutatást, ekkor mentem elõször falura gyûjteni a szlovákiai Gömörben.

– Milyen témát kutatott?

– Elõször népdalgyûjtéssel foglalkoztam, mert azt gondoltam, ebbõl nem lehet különösebb probléma, hiszen ha jelentette is valaki, hogy itt van egy kutató, én nem érdeklõdtem, csak dalolgattunk…

– Térjünk vissza a szlovák kollégákhoz: milyen volt velük a kapcsolata?

– Mindaddig, amíg nem jelent meg a Gömöri népdalok és népballadák címû kötetem, elmondhatom, hogy jól viszonyultak hozzám a szlovák kollégák. Olyannyira jól, hogy a Szlovák Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává is választottak. Amikor azonban megjelent az említett kötetem, megváltozott a helyzet. Egy ©vehák nevû szlovák kolléga, aki abban az idõben a Szlovák Néprajzi Társaságnál töltött be valamilyen tisztséget, azt üzente nekem, hogy be ne merjem többé tenni a lábamat Gömörbe… Ez meglepett, mert elõzõleg jó barátságban voltunk, még sörözgettünk is együtt, amikor Pozsonyban voltam. Ján Podolák is tiltakozott, s Gunda Bélának levelet is írt. Hozzáteszem, hogy én akkor szabad idõmben jártam kutatni Szlovákiába, úgyhogy errõl Gunda Béla nem is tudott.

– Mi lehetett ennek az ellenséges viszonyulásnak az oka?

– Ésszerû magyarázatot erre nem lehet adni, de tény, hogy megromlott a viszony. Pedig én annak idején felajánlottam az egyik szlovák kolléganõnek, hogy mi megcsináljuk Gömör magyar részét, õk a szlovákot, és készítünk egy közös kötetet Gömörrõl. Érdekes módon akkor lelkendezett, ezt el kell ismerni. De hogy mi történhetett, nem tudom, pedig én ezt követõen még levelet is írtam neki, de választ a mai napig nem kaptam tõle. Lehet, hogy leállították, vagy pedig õ nem akart együttmûködni. Mindenesetre megszakadt a kapcsolat. Neki volt valamilyen kutatása a földmûvelésrõl, ha jól emlékszem. Egyszerûen elzárkóztak az együttmûködéstõl, a közös publikálástól. Pedig szép összehasonlító munkát végezhettünk volna. Nem rajtunk múlott, hogy ez az elképzelés kudarcba fulladt…

– A Gömör-kutatás kapcsán sok szlovákiai magyar értelmiségi került kapcsolatba az ott kutató szakemberekkel, többen azóta el is végezték a néprajz szakot Debrecenben. Az lenne a kérdésem, hogy mennyire elégedett a Debrecenben végzett szlovákiai diákok aktivitásával, mennyire váltották be a hozzájuk fûzött reményeket.

– Bodnár Mónika, aki Tornáról származik, nem vett részt a Gömör kutatásban, mert az õ kutatási területe a szülõföldje, a Bódva-völgye volt, nagyon szép eredményeket ért el. Õ lett az 1989-ben megnyílt putnoki Gömöri Múzeum igazgatója. Természetesen sorolhatnám tovább is, itt van például Tornaljáról Puskó Gábor, õ éppen most hozott létre egy helytörténeti gyûjteményt Tornalján, és nagyon szép szakdolgozatot is írt, valamint több néprajzi vonatkozású írást is publikált már. A gömörszõlõsi É. Kovács Judit megírta Gömörmihályfalva néprajzát. A Gömörben kutató diákok és kutatók közül többen könyvet is írtak a kutatás befejeztével, vagy pedig megjelent valamilyen kisebb-nagyobb terjedelmû munkájuk. Tehát azt mondhatom, hogy boldog lehetek, hogy az egykori diákok, fiatal kutatók, akikkel együtt dolgoztam, ilyen eredményeket értek el. Legutóbb egy feledi lány végzett nálunk, Varga Gabriella, neki is megjelent Feledrõl egy kis összeállítása. Természetesen mutatkoznak színvonalbeli különbségek: az egyik jobb, a másik kevésbé. Ezek a kötetek elsõsorban a dokumentáció szempontjából nagyon fontosak. A baracai Gecse Annabella szintén nálunk végzett, gyönyörû szép munkát készített a szülõfalujáról. Most is van két nappali tagozatos diákunk, róluk is csak jókat tudok mondani. Eddig az 1985-ben indított Gömör Néprajza címû sorozatban 55 kötet jelent meg, ebbõl 18 Gömör szovákiai részének néprajzát mutatja be, s ahogy azt az elõbb is említettem, a szerzõk közt diákok és kutatók is találhatók.

– A Gömör-kutatás eredményeinek összegzéseként tervezett szintézis megjelenése mikorra várható?

– Most jelent meg a Gömör-kutatás szintézisének az elsõ kötete. Három kötetre tervezem. Az elsõ két kötetben a tárgyi kultúra, a harmadikban pedig a folklóranyagot tennénk közzé. Ez a kötet Gömör táji-természeti leírását, valamint történetét tartalmazza, mivel egy néprajzi monográfia esetében is szükséges a történeti vonatkozások alapos áttekintése. Gazdasági kérdésekrõl, táji tagolódásról, településrõl és építkezésrõl szól továbbá az elsõ kötet. A második kötetben pedig gazdálkodás, vásározás, kerámia, népi táplálkozás, továbbá népmûvészeti vonatkozású fejezet is lesz. Ezt most szerkesztem. A harmadik kötetben különbözõ folklórfejezetek lesznek a hiedelmekkel bezárólag.

– Nem említettük még a nagy visszhangot kiváltott Szülõföldön hontalanul címû 1991-ben megjelent kötetét, amelyben egy olyan témával foglalkozott, amely 1989-ig tabunak számított: a szlovákiai magyarok Csehországba való deportálásával.

– Gyûjtõútjaim során az adatközlõkkel sok mindenrõl elbeszélgettünk, s mivel Gömör Szlovákiához tartozó falvaiból is nagyon sok családot sújtottak a Bene¹-dekrétumok embertelen rendelkezései, természetesen ez is szóba került. Egy egykori deportált visszaemlékezései alapján írtam meg a könyvet, mert úgy gondoltam, írásban is meg kell örökíteni ezt az eseményt, hogy az utókor számára is megismerhetõ legyen. Nagyon örültem, hogy ilyen sikere lett, 1994-ben csehül, majd 1997-ben a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó jóvoltából szlovákul is megjelent. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy az olvasók, elsõsorban a fiatalabb szlovák és a cseh olvasók is megismerjék, hogyan is zajlottak valójában ezek az események. A történelemórákon ugyanis errõl nem beszéltek a tanulóknak, nem ismerhették meg az igazságot.

– Milyen volt a visszhangja a magyar kiadásnak? És hát volt-e visszhangja a cseh, illetve szlovák verziónak?

– Nagy érdeklõdéssel fogadták. A velem beszélõk, telefonálók mindegyike rendszerint azt mondta, hogy eddig semmit sem tudtak a deportálásról, hiszen arról az elõzõ rendszer mélyen hallgatott. A pozsonyi nagykövetségen rendezett könyvbemutatón Miroslav Kusý professzor úr azt nyilatkozta, hogy õ sem tudott ezekrõl az eseményekrõl. A szlovák nyelvû kiadás bemutatását szóban, majd késõbb írásban is azzal fejezte be, hogy kötelezõ olvasmánnyá kellene tenni a szlovák iskolákban, hogy az újkori szlovák történelemnek ezt a fejezetét is megismerje az ifjú generáció. A cseh nyelvû kiadás 1994-es megjelenését követõen a Magyar Rádióból tudtuk meg, hogy az egyik ellenzéki képviselõ felszólalt a cseh parlamentben, azt kérdezve, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen, a cseheket, a Bene¹-kományt elmarasztaló könyv cseh pénzen megjelenhetett. A rádióban elhangzott hír még tovább növelte az érdeklõdést, velem több interjút, beszélgetést készítettek. Ez a munkám, amely voltaképpen egy parasztember emlékezése nyomán született, a nagyközönség körében olyan nagy érdeklõdést váltott ki, hogy én magam is meglepõdtem, nevemet ismertebbé tette, mint a kisebb körre terjedõ szakírások.

– Így, a hetvenedik születésnapon, visszatekintve a több évtizedes munkásságára, a sok publikációra, tanulmányra, tanári pályájára, mennyire érzi magát elégedettnek, sikerült-e valóra váltania egykori álmait, terveit? Egyben megkérdezném azt is, milyen a tervei vannak a jövõre nézve.

– Az ember sohasem lehet elégedett, nekem is még rengeteg tervem van. Persze már nem biztos, hogy valamennyit meg tudom valósítani. Szerencsére jelenleg jó egészségnek örvendek, de nem tudni, meddig élhet az ember. Száz évvel ezelõtt ez a hetven év is matuzsálemi kornak számított. Tulajdonképpen nem tudni, mikor szólítja magához az embert a Jóisten. De édesapám is 80 éves elmúlt, amikor elhunyt, Dankó Imre kedves kollégám most 80 éves, Faggyas Pista bácsi mindjárt kilencven, Balassa Iván már szintén jóval elmúlt 80, és még mindig aktívan dolgozik. Nem tudhatjuk, mikor szakad meg az életünk fonala, de én még nagyon sok mindent szeretnék megírni.

– Mostanában hogyan telnek napjai?

– Gyakorlatilag az én életem már évtizedek óta nap mint nap a tudományos munka és az oktatás keretében folyik. Mondhatnám úgy is, hogy bûvöletében, ha egy kicsit érzelgõsebben akarnám magam kifejezni. Én szinte mindig az egyetemen vagyok, ha nem, akkor otthon az íróasztal mellett vagy pedig valamilyen könyvtárban. Szerencsére olyan családi hátterem volt és van mind a mai napig, amely lehetõvé tette számomra, hogy soha nem kellett semmi mással foglalkoznom, kizárólag csak a munkámmal. Közhelynek számít, s szokták is nekem mondani az interjúk során, hogy szerencsés ember vagyok, mert egész életemben azzal foglalkozhattam, amit szeretek. Ez valóban így van. A nagy témáimat nagyjából befejeztem, bár soha nem lehet mondani, hogy befejezhetõ valami. Mindenesetre én ezeket már nem folytatom. Tehát a népi színjátékokkal, az agrárkultusszal kapcsolatos kutatásaimat abbahagytam, a népdalkutatást, balladakutatást, mondakutatást úgyszintén. Most két évvel ezelõtt új munkába fogtam.

– Elmondaná bõvebben, hogy mibe?

– A folklórkutatás történetét 1958-tól évrõl évre leadtam a diákoknak. Mindig készültem arra, hogy egyetemi jegyzetet készítsek ezekbõl az elõadásokból, mert nincs tankönyv, amelybõl tanuljanak, hiányzik a folklórtörténet. Nagyon nagy hiba, hogy mind ez ideig nem készítette el a magyar néprajztudomány se a tárgyi néprajz, se a folklór történetét. Én ezt a történetet szeretném megírni. Kósa László megírta a magyar néprajztudomány történetét, az intézményes háttér, szervezeti keretek kialakulásának, valamint a különbözõ irányzatok formálódásának históriáját, de olyan munka nincs, amely úgy dolgozná fel a folklórtörténetet, mint ahogyan a magyar irodalom története is fel lett dolgozva 6 kötetben. Ebben az Ómagyar Mária-siralommal kezdik és befejezik valahol Pilinszky Jánosnál, közben végigveszik az összes költõt, írót, jeles személyiséget. Tehát nekünk is úgy kell áttekintenünk a folklórtörténetet, hogy valamennyi jeles kutatót bemutassunk. A 19. század közepéig tulajdonképpen nem beszélhetünk folklórkutatásról, hiszen a költõk, írók végezték a folklórkutatást is. Nem állíthatjuk, hogy Gaal György, aki az elsõ népmesegyûjteményt összeállította és összegyûjtötte, néprajzkutató lett volna. Ennek ellenére mégis szerves részét alkotja a folklórkutatás történetének, de Faludy Ferenc vagy Szvorényi József munkássága ugyancsak jelentõsnek számít. Szóval úgy tervezem, valamennyi személyiséget bemutatom, akik valamilyen módon foglalkoztak a folklórral, eredményeket hoztak, így tudományszakunk számára is jelentõs személyiséggé váltak. Róluk is beszéltem az óráimon, ezeket az elõadásokat most a diákjaimnak jegyzet formájában készítem el, aztán majd meglátom, hogy hány kötetet sikerül összeállítani. Eddig négy jelent meg, ezekben Edvi Illés Pál, Zilahy Károly, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Gaal György, Majláth János, Mednyánszky Alajos és Szvorényi József munkásságát mutatom be. Idõben a 19. század végéig tervezem folytatni a sorozatot. Természetesen a köteteken kívül más egyéb területtel is foglalkozom, de a fõ tevékenységi irányom ez.

– Az utóbbi években elég sok vita folyt a néprajz módszereirõl. Egy bizonyos kör a néprajzot elavultnak tartja, a másik oldalon viszont az új szemléletmódot fogadják bizalmatlanul. Ön hogyan látja a néprajz jövõjét, mennyire szükséges a megújulás? Olyan nézetek is vannak, hogy lassan már nem lesz mit kutatni, a paraszti társadalom mint olyan szinte már teljesen felbomlott.

– A néprajz soha nem fog kimúlni, hogy így fejezzem ki magam. A néprajztudományra szükség lesz mindaddig, amíg emberi közösségek és falusi, ill. kisebb-nagyobb társadalmi közösségek lesznek. Aki azt gondolja, hogy néprajz csak addig van, amíg van fenõköves kasza vagy szekér, avagy amíg sulykolóval mosnak a patakon, az nagyon téved. A kultúra nem statikus, a kultúra állandóan mozgásban van. Hadd említsek egy példát: a 19. század végén jelent meg a kasza. Addig sarlóval arattak. Tehát a kasza ekkor modern eszköznek számított, mégsem húzták meg a vészharangot, hogy akkor már vége a népi kultúrának, mert nem sarlóval aratnak. Ma a kaszára úgy tekintünk, mint egy népi objektumra, holott ez egy modern dolog. Minden relatív. Azzal, hogy most kombájnnal aratják a gabonát, még nincs vége a kultúrának. Nincs vége, mert nem az a lényeg, hogy primitív vagy nem primitív az eszköz, hanem az a társadalom az érdekes, amelyet vizsgálunk, és amely történetesen mezõgazdasági tevékenységet folytat.

– Tehát a néprajzi kutatás nem vonatkozhat csupán a paraszti társadalomra, a falura, az archaizmusok kutatására, hanem másfajta közösségek, más témák, akár a mindenapi élet vizsgálata is képezheti a néprajz tárgyát?

– Természetesen. Az az életmód, ahogyan élnek az emberek. Ez az életmód lehet egy modernebb mód is, a modernebb életmódot is vizsgálnunk és kutatnunk kell. Mindig vizsgálhatjuk, hogyan élnek az emberek, hogyan viselkednek, a közösség tagjainak milyen az egymáshoz való viszonya stb. Milyen például egy mostani lakodalom. Ez is modern, de ez a mostani társadalomra jellemzõ, mert ez produkálja ezeket a szokásokat, tehát ezek ugyanúgy vizsgálandó dolgok. Az utóbbi idõben nagyon sok régi szokást újítanak fel, természetesen ezek nem mostani szokások, de valamilyen módon részei lettek napjaink kultúrájának is. Ha messzebbre mennék, akkor azt mondhatnám, hogy egy nagy bérház közösségének vagy egy lépcsõház lakosainak az életét is izgalmas vizsgálni. Az Amerikai Egyesült Államokban más keretek között alakult ki és fejlõdött a néprajztudomány, ott másképpen is nevezik. Ott a gazdaságoknak más volt a struktúrája, ott nem jöttek létre parasztgazdaságok, hanem farmergazdaságok mûködtek. Ott is ugyanúgy vizsgálják a farmergazdaságok mûködését, de ott antropológiának nevezik a néprajzot. A vizsgálati módszere azonban ugyanaz, mint a néprajzé, csak más közegeket vizsgál. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ahány ország, annyiféle elnevezése van a néprajznak, hiszen amit nálunk néprajznak neveznek, az Franciaországban etnológia. A lényeg nem nagyon különbözik, csupán az elnevezés, hiszen a néprajz módszereivel ugyanúgy vizsgálhatjuk például a médiák hatását a mindennapi kultúrára, mint valamelyik népszokást.

– Tehát annak a bizonyos tizenkettedik órának az emlegetése Ön szerint is alaptalan? Azáltal, hogy az a parasztság – amely létrejöttekor meghatározta a néprajz tárgyát – szinte már teljesen eltûnt, a néprajzkutatásra mint a társadalomtudományok egyikére továbbra is szükség van?

– Nemcsak addig marad meg a néprajz, amíg bõ gatya van. Ezek félreértések, téves gondolatok. A magyar néprajztudomány – ugyanúgy, mint a világ sok más országában is – hatalmas mennyiségû anyagot gyûjtött össze. Ha a néprajztudomány már semmi mást nem csinálna, csak ezt az anyagot elemezné, összehasonlítaná, ez is évtizedekig tartó munka lenne. Hogy a kutatók milyen munkát végeznek, az nem attól függ, hogy néprajznak vagy antropológiának nevezik az általuk mûvelt tudományágat, hanem attól, mennyire képesek leírni és értelmezni egy kulturális jelenséget. Amíg létezni fog az emberi társadalom, a néprajznak is lesz kutatási tárgya.

– Úgy gondolom, hogy ez végszónak is nagyszerû, így hát megköszönöm a beszélgetést és befejezésként még jó néhány termékeny évtizedet, erõt és egészséget kívánok Önnek!

Ujváry Zoltán önálló kötetei:

  • Népdalok és balladák egy Al-dunai székely közösségbõl (Debrecen, 1968);
  • Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Debrecen, 1969, 1981);
  • Ej haj, gyöngyvirág… Virág a magyar népi kultúrában (Debrecen, 1972);
  • Varia Folkloristica. Írások a néphagyomány körébõl. (Debrecen, 1975);
  • Gömöri népdalok és népballadák (Miskolc, 1977);
  • Szállj el, fecskemadár… (Debrecen, 1977, Budapest, 1980);
  • A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban (Debrecen, 1978);
  • Népszokások és népköltészet. Válogatott tanulmányok (Debrecen, 1980);
  • Népszokások és színjátékok (Debrecen, 1981);
  • Játék és maszk. I–IV. köt. (Debrecen, 1988);
  • Menyecske a kemencében. Világjáró palóc adomák és huncutságok (Budapest, 1986);
  • Fejezetek Gömör folklórjához (Debrecen, 1986);
  • Gömöri népballadák [Holló László illusztrációival] (Debrecen, 1987);
  • Adomák Gömörbõl (Debrecen, 1988);
  • Állatmaszkok (Debrecen, 1989);
  • Dramatikus népszokások (Debrecen, 1989);
  • Folklór írások (Debrecen, 1990);
  • Farsang (Debrecen, 1990);
  • Mátyás király Gömörben. Mondák, anekdoták a néphagyományban (Debrecen, 1990, 2. kiadás);
  • Népi táplálkozás három gömöri völgyben (Debrecen, 1991);
  • Szülõföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba (Debrecen, 1991, Pozsony, 1991, Debrecen, 1996);
  • Bezdomovcem ve své vlasti. Deportace Maïarù do Èech (Praha, 1994);
  • Bezdomovcom v rodnej zemi. Deportácia Maïarov do Èiech (Dunajská Streda, 1997);
  • Farsangi népszokások (Debrecen, 1991);
  • Népdal, színjáték, honismeret (Debrecen, 1992);
  • Születéstõl a halálig (Debrecen, 1993);
  • Kapcsolatok és párhuzamok. Tanulmányok, elõadások (Debrecen, 1994);
  • Huncut adomák Gömörbõl (Debrecen, 1995);
  • Miscellanea I. (Debrecen, 1995);
  • Egy földmûves szólásai és közmondásai (Debrecen, 1996);
  • Micellanea II. (Debrecen, 1996);
  • Népi színjátékok és maszkos szokások (Debrecen, 1997);
  • Huncut adomák Gömörbõl (Debrecen, 1998);
  • Folklór az Ördögi kísértekben (Debrecen, 1999);
  • Miscellanea. Pályarajzok, megemlékezések, megnyitók (Debrecen, 1999);
  • Folklór fejezetek Gömörrõl (Debrecen, 2000);
  • Szólásgyûjtemény (Budapest, 2001);
  • Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002).

Társszerzõs kötetek:

  • Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Ferenczi Imrével – Debrecen, 1962, 1990);
  • Hajdúsági farsang (Béres Andrással – Debrecen, 1982);
  • Két fazekas falu Gömörben (Szalay Emõkével – Debrecen, 1982);
  • Dalol Kocsis Julianna (Dévainé Kluka Adriennel – Debrecen, 1990).

szemle_2002_1_interju_01

Ujváry Zoltán (L. Juhász Ilona felvétele)

Az interjút L. Juhász Ilona készítette