Elbeszélt történelem: Lelley János „Apám bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet” (Angyal Béla)

(A beszélgetést Angyal Béla készítette 2002-ben)

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerû interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak.

2002 februárjában levelet kaptam Szegedről, amelyben dr. Lelley János a következőket írta: „Elnézését kérem, hogy ismeretlenül írok Önnek, de minthogy magam édesapám, dr. Lelley Jenő révén, aki az Országos Keresztényszocialista Párt első elnöke és országgyûlési képviselője volt, átélője, sőt közvetve részese is voltam az akkor zajló eseményeknek, szeretném tudni, hogy Ön milyen formában foglalkozott e témakörrel, és amennyiben írásai jelentek meg, miként juthatnék azok birtokába.”

A levél olvasásakor az első gondolatom az volt, vajon hány éves lehet az írója, hiszen Lelley Jenő 1920 és 1925 között volt a Csehszlovákiában a hatalomváltás után elsőként megalakult magyar jellegû pártalakulat, a keresztényszocialista párt elnöke. Rögtön telefonáltam Szegedre, és kiderült, hogy Lelley János 93 éves (az interjú készítésekor már a 94. évében járt), de a rövid beszélgetésünk során kiderült, mennyire friss szellemileg, és valóban sokat tud az akkori időkről. Arra kértem, írja meg édesapja életrajzát. Néhány hét múlva megérkezett a levél, melynek Dr. Lelley Jenő (1879–1949) vázlatos életrajza címet adta a szerző. Ez még inkább arról győzött meg, hogy valóban fontos adatközlőre bukkantam. Sajnos akkor már nyomdai előkészítés alatt volt az Érdekvédelem és önszerveződés (Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938) címû könyvem, így a levélben leírtakból csupán Lelley Jenő életrajzi adataival tudtam kiegészíteni munkámat. Miután könyvem megjelent, küldtem egy példányt Szegedre. Arra kértem Lelley Jánost, olvassa el, és amikor később felkeresem, szívesen fogadom a megjegyzéseit, észrevételeit munkámmal kapcsolatban.

Május elején utaztam le Szegedre és ismertem meg interjúalanyom magas, egyenes alakját, aki néhány évtizedet nyugodtan letagadhatna a korából. Egy délelőttöt beszélgettünk végig, elsősorban a Csehszlovákiában töltött időkről. Megtudtam azt is, hogy Magyarország egyik legelismertebb búzanemesítője, számos kitüntetést kapott munkásságáért. Amikor már kikapcsoltam a magnót, mosolyogva jegyezte meg, hogy a nevét még Kínában is ismerik, mivel egyik szakkönyvét, számos világnyelv mellet, kínaira is lefordították.

Örülök, hogy közreadhatom a vele készített interjút, és ezzel törleszthetem a szlovákiai magyarság egyik adósságát. Megismerhetjük belőle édesapját, Lelley Jenőt, a politikust és magát Lelley Jánost, akikről eddig alig tudtunk valamit. Szeretnék ezzel hozzájárulni, hogy elmélyüljön legújabb kori történelmünk szellemi feldolgozása, amely oly fontos nemzeti önbecsülésünk és kisebbségi létünk jövője szempontjából.

– Hol és mikor született?

– Nyitrán születtem 1909. április 20-án. Édesapám dr. Lelley Jenő, édesanyám Mogrányi Ilona, Nyitra megye árvaszéki elnökének volt a lánya.

– És az apai nagyszülei?

– Az apai nagyszüleim Pöstyénben éltek. A nagyapám Pöstyén város főjegyzője volt, és amikor nyugdíjba ment, a pöstyéni Duna Bank elnöke lett. A nagyanyám, Prindl Zsófia osztrák származású volt. Az ő édesapja, vagyis a dédapám Pilismaróton élt, ő a császári-királyi erdőbirtokoknak volt a fővadásza. Az anyai nagyapám, Mogrányi Iván Nyitra vármegyének volt az árvaszéki elnöke. Az ő felesége, a nagyanyám, Murín Apollónia egy régi nagy pánszláv családból származott. A dédapámnak Námesztón /1/ volt vászongyára és kékfestőmûhelye. Nagyon gazdag ember volt.

– De édesapja Nagykéren /2/ született.

– Nagykéren.

– Az édesapja akkor ott szolgált?

– A nagyapám?

– Igen.

– ő akkor Nagykéren volt jegyző.

– Akkor, amikor az édesapja született. Később aztán Pöstyénbe került.

– Aztán került Pöstyénbe.

– És hogyan emlékszik vissza 1918-ra, tehát a háború végére és a csehek bejövetelére Nyitrán?

– Hát 1918-ban amikor az a bizonyos „rabovka” volt. Biztos ismeri ezt a kifejezést…

– Ez mit jelent pontosan?

– Hát az akkor volt, amikor szélnek eresztették a hadsereget, és a katonák hazajöttek. Hazahozták a fegyvereiket, és akkor borzasztó dolgok történtek. Raboltak, gyilkoltak, gyújtogattak az egész északi területen. Akkor az édesapám ügyvédeskedése mellett még főispáni titkár is volt, ő gondoskodott a város biztonságáról. A városban volt hadkerítő parancsnokság, onnan kapott 100 katonát. Azok állandóan őrjáratoztak a városban. Nyitrán senkinek a haja szála sem görbült. Azért aztán később a kommunisták nagyon haragudtak rá. Nagyon rossz néven vették tőle.

– És a többi területeken valóban az történt, hogy a hazatérő katonák…?

– Hogyne. Az egyik rokonom lakását – aki Helbényben /3/ volt földbirtokos – tönkretették, összetörték az egészet, fölszaggatták a bútorokat, borzasztó volt. Akkoriban a határban nem volt biztonságos járni, mert golyós fegyverrel lőtték a nyulat. Ilyen állapotok uralkodtak hónapokon át.

– És elsősorban a gazdagabbakat, a módosabbakat…?

– A földbirtokosokat, főleg a földbirtokosokat. Kirabolták őket, a nőket megerőszakolták, szóval borzasztó állapotok uralkodtak. Tapolcsányban /4/ is kirabolták az üzleteket. Nyitrán csönd volt.

– És édesapja ekkor ügyvédként mûködött Nyitrán.

– ő ügyvéd volt, és amellett főispáni titkár. A főispán, Jánoky-Madocsányi Gyula nagyon rendes, mûvelt, nagyon finom ember volt, csak nagyon gyönge idegzetû. Amikor kitört ez a borzalom, akkor ő kapott 10 katonát, kiment a birtokára, és eltûnt. Azt mondta az apámnak, akinek jó barátja volt: Jenő, gondoskodj a város biztonságáról!

– Akkor jellemzőek voltak az ilyen rablások?

– Igen. Hosszú ideig.

– És a szlovák nemzeti mozgalom, a szlovákság akkor nem mozgolódott? Inkább a katonaság mozgolódott?

– Nem. Ott, ahol volt még valami maradék katonaság, és nem eresztették szélnek, ott esetleg a katonaság rendet tartott, de különben teljes volt a szabad rablás. Mert amikor Pesten kijelentették, hogy nem akarunk katonát látni, és eleresztették őket, akkor ezek a szlovák legények mind hazajöttek. Hozták a puskáikat meg a muníciót magukkal. Akkor a vadat is kiirtották az erdőkben, mindent kilőttek. Borzasztó állapotok voltak.

– Azzal, hogy bejöttek a csehek, ennek vége lett?

– Igen, vége.

– Tehát a polgárság egy része üdvözölte azt, hogy bejöttek?

– Ilyen szempontból igen, hogy helyreállt a rend.

– És a cseh légiók bejövetelére hogyan került sor Nyitrán?

– A cseh légiók 1919 szeptember vége felé jöttek be először.

– Nem 1918-ban?

– Nem, 1919-ben. Akkor jöttek be először, de pár nap múlva kiürítették a várost, mert akkor indultak meg a magyar vörös csapatok Érsekújvár felé. /5/ Amikor Érsekújvárt elkezdték bombázni, a magyar csapatok már kiürítették Nyitrát. Néhány nappal később azonban visszaparancsolták őket. Akkor újra bevonultak, és két napra rá elhurcolták az apámat. Úgy vitték el az irodájából, hogy haza sem engedték elbúcsúzni. Úgyhogy mi nem tudtuk, él-e, hal-e, nem tudtunk róla semmit. December 23-án jött vissza. Szakállasan, lefogyva, piszkosan, gyûrötten. Kiderült, hogy a brünni a ©pilberkben volt bezárva, mégpedig egy olyan kazamatában, amelyiknek a falában negyvennyolcas magyar katonatisztek nevei voltak bevésve. Hazajött tehát, és januárban már szervezni kezdte a pártot.

– Kikkel együtt kezdte szervezni a pártot? Kik voltak a segítőtársai?

– Név szerint nem tudok senkit említeni. Csak azokat, akikről később kiderült, hogy képviselői voltak a pártnak. Akkor én ugyebár még nem nagyon érdeklődtem ezek iránt, és nem is nagyon tudtunk semmit, mert a párt nem Nyitrán szerveződött, hanem Érsekújváron és Pozsonyban.

– Érsekújváron?

– Érsekújváron és Pozsonyban.

– És miért Érsekújváron?

– Mert ott volt a legtöbb magyar.

– És ott voltak gyûlések, oda járt gyûlésekre?

– Oda járt gyûlésekre, igen, és Pozsonyba.

– Ennek a keresztényszocialista pártnak az alakuló kongresszusa 1920 márciusában volt Pozsonyban. /6/ Erről tud valamit mondani?

– Csak azt tudom, hogy őt választották meg pártelnöknek, éspedig közfelkiáltással.

– Mi volt az oka édesapja népszerûségének, hogy őt választották elnökké?

– Nem tudom. Az apám egy nagyon jómódú ember volt. Nagyon jól menő ügyvédi irodája volt, a család gazdag volt, mert az édesanyámnak volt egy földbirtoka Nyitrazsámbokréten. /7/ Tudott bánni az emberekkel, nagyon jó szónok volt. Ezt én onnan tudom, hogy később, amikor már pártelnök és képviselő volt, akkor néha elvitt engem is magával ezekre a népgyûlésekre. Óriási ovációval fogadták.

– Az édesapja milyen nyelveket beszélt?

– Az édesapám hat nyelven beszélt.

– Szlovákul is beszélt.

– Szlovákul is tudott, csehül is. Csehül megtanult a képviselősége alatt. Ugyanakkor folyékonyan beszélt németül, hiszen az édesanyja német volt, franciául és angolul.

– Az első parlamenti választásokról, amelyek 1920 áprilisában voltak, tud-e valamit mondani?

– Csak azt tudom, hogy a választások után kiderült, hogy négy képviselői helyet szerzett a párt. A négy képviselőnek a nevét tudtam. Aztán szerveződött a párt, sokat utazott, rengeteget járt Prágába. Rengeteget járt mindenféle gyûlésekre. Az ügyvédi irodája nagyon jól ment, de akkor már ügyvédjelöltje volt, és az dolgozott tulajdonképpen az ügyvédi irodában.

– Kik voltak a legközelebbi munkatársai ebben az időszakban, tehát amikor ő parlamenti képviselő volt?

– Hát név szerint két-három embernek a nevére emlékszem. Volt köztük egy Varjú nevezetû /8/, aztán Tost Barna. /9/

– Említette, hogy járt az édesapjával népgyûlésekre. Hová, és milyen népgyûlések voltak ezek?

– Különböző falvakba, városokba, Érsekújvárra, a környéken lévő magyar falvakba gyakran járt népgyûlésekre.

– Ezeken miről beszéltek elsősorban?

– Buzdította a népet kitartásra, buzdította, hogy igyekezzenek a magyarságukat megőrizni. Mert akkoriban kemény világ volt, nagyon gorombák voltak a legionáriusok. Amikor Nyitrára bejöttek, az első dolguk az volt, hogy bezárták a magyar iskolát. Én be voltam iratkozva az első gimnáziumba a piaristákhoz. A gimnázium első négy osztályát magánúton végeztem, mert nem volt Nyitrán iskola.

– Magyar iskola.

– Nem volt magyar iskola. Így aztán Érsekújváron vizsgáztam két éven át és két éven át Ipolyságon.

– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, Nyitrára? Milyen város volt Nyitra gyermekkorában, és hogyan változott meg a húszas-harmincas években?

– Amikor a csehek bejöttek, akkor Nyitra úgymond színmagyar város volt. Ott mindenki magyarul beszélt. Én 15-16 éves koromban még egy szót sem tudtam szlovákul. Amikor a katonasághoz kerültem, nem tudtam szlovákul, annyira magyar város volt Nyitra. Az értelmiség túlnyomó többsége zsidó volt. Ez tény. A kereskedelem zsidó kézben volt, és általában az értelmiség nagyobb része zsidó volt. Az édesapám viszont hithû katolikus, sőt vallásos ember volt. De azért nem volt antiszemita, erről szó sem volt. Nekem az iskolában és az iskolán kívül is a legtöbb pajtásom zsidó gyerek volt.

– És hogyan változott ez meg a húszas-harmincas években? Milyen változások történtek, miután bejöttek a csehek?

– A tisztviselői kar kicserélődött, annak a túlnyomó többsége cseh lett.

– És a magyarok, a magyar tisztviselők?

– Azok többsége eltûnt. Elvándoroltak, elmentek Magyarországra. A tisztviselői kar szinte teljesen kicserélődött.

– A húszas-harmincas években.

– Igen.

– És maga a lakosság hogyan változott?

– Elszlávosodott lassan, elszlovákosodott.

– Az utcán a húszas-harmincas években lehetett magyarul beszélni?

– Hogyne. Nem volt semmi akadálya. A csehek nagyon lojálisan viselkedtek a magyarokkal szemben.

– Jánoky-Madocsányi Gyula mivel foglalkozott a húszas-harmincas években?

– Volt egy földbirtoka, gazdálkodott a birtokán.

– Nem foglalkozott közélettel, politikával?

– Nem, illetve keveset foglalkozott, mert a második választásokkor a nyugat-szlovákiai párt őt javasolta elnökének. Miután a párt megbukott, nem foglalkozott többet a politikával.

– A család baráti köre kikből tevődött össze, kik jártak önökhöz vendégségbe?

– A mi ismeretségi körünk inkább a vidéki földbirtokosokból tevődött össze. A városban nem sok ismerősünk volt, aki volt, azok többsége zsidó volt, de mi tekintettel arra, hogy a nővérem is gazdálkodóhoz ment feleségül, és több ilyen vidéki földbirtokos családdal voltunk kapcsolatban, az ismeretségi körünk inkább a környékre terjedt ki. Magában a városban nemigen.

– A sógora Pozsonyban lakott?

– Nem, neki Sarlókajszán /10/ volt gazdasága. Az apjának ott volt egy mintagazdasága.

– Hogy hívták a sógorát?

– Czobor Bélának. Bérelt gazdasága volt, a bérlete lejárt, és akkor a sógorom elkerült Szomolányba a Pálffyakhoz. Majd azután a Pálffyaktól átkerült a Tonet gyár tulajdonosa fiának a birtokára. Aztán végül elkerült Pöstyénbe, ott volt nyugdíjban, ott is halt meg.

– Inkább magyarok voltak ezek a földbirtokosok?

– Magyarok, magyarok voltak mind.

– És ők eljártak önökhöz Nyitrára?

– Hogyne. Mi is jártunk hozzájuk, ők is jártak hozzánk.

– Valamilyen ünnepség alkalmából, vagy pedig vasárnaponként szoktak összejönni?

– Ahogy adódott. Az édesapám nagy vadász volt, a rokonok többsége is vadász volt, így a vadászatokon találkoztunk. Együtt teniszeztünk például.

– Kire emlékszik még a gyermekkorából, aki fontos volt az ön számára?

– Amikor én gimnazista voltam, meglehetősen kiterjedt ismeretségi körrel rendelkeztem, s ugye jóban voltunk több vidéki családdal, akikkel édesapám baráti viszonyban volt. Aztán volt a család, az anyai dédapámon keresztül a rokonság nagyon nagy volt, mert annak tíz lánya volt. Mind a tíz lánya férjhez ment. Bulla például, a pozsonyi polgármester, ő is rokon volt. Aztán Motesiczkyék, Finkáék, Staudt Gáborék, Borosék. Hát ezek voltak az ismerősök.

– Ezek földbirtokos családok voltak?

– Sok földbirtokos család volt köztük. Amikor ugyanis az 1848/49-es forradalom után az 1850-es években sok dzsentri elhagyta az országot az üldöztetés miatt, birtokaikat eladták, a dédapámnak pedig sok pénze volt, így hét birtokot vásárolt. Minden két lány kapott egy birtokot, mindegyik fia egy-egy birtokot. Mert két fia volt és tíz lánya. A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, tehát így alakult ki a nagy család, melyben mindenkinek más neve volt. Murínból természetesen kettő volt. Ez a rokonság mind ott élt a környéken. Például Finkáék, akik szintén rokonok voltak, voltam kint közvetlenül a rabovka után. Ott láttam, hogyan tették tönkre a lakást. Kirabolták őket, és elpusztítottak mindent.

– Akkor, amikor édesapja egyrészt pártelnök, másrészt Prágában képviselő volt, önök Nyitrán laktak.

– Nyitrán.

– Hogy élt, hogyan utazott?

– Prágában volt egy hónapos szobája. Nagyon sokat volt Prágában. Nagyon sokat.

– És Pozsonyban?

– Pozsonyban is valószínûleg. Nem tudom, milyen gyakran járt Pozsonyba.

– Közben 1923-ban választások voltak. Egyrészt a községi választások, másrészt megyei választások. /11/ Erről tud valamit mondani?

– Nem.

– Utána 1923-ban volt egy kongresszusa a keresztényszocialista pártnak /12/, erről sem tud konkrétat mondani?

– Nem. Egyébként apusnak volt egy nagyon jó barátja, a nevére már nem emlékszem, aki Pozsonyban közjegyző volt. Szlovák ember, de fiatal, gyerekkori barátságban voltak. Aztán volt még egy ismerős Pozsonyban. A Hanák családban hat gyerek volt. Az egyik fiút nem Hanáknak, hanem Terlandának hívták, ő nevelt fiú volt. Terlanda Jóska jogot végzett. ő ©aòo Mach idején miniszter volt. /13/ Egyszer valamilyen hivatalos ügyben meg is látogattam. ő vette feleségül Hanákék legidősebb lányát, és Pozsonyban laktak. A lányt is meglátogattam, a Csulit. Marcsulinak hívták, arra emlékszem.

– És Hanákék hol laktak?

– Cétényben. /14/ A Józsi bácsi, Hanák József volt az, aki kijelentette, hogy az apám meg akarja fizettetni magát. /15/ ő nagyon egyszerû ember volt. Tulajdonképpen aratógazdaként kezdte. Szlovákiában volt három vagy négy bandája, és azzal járt le az Alföldre. Úgy szerzett vagyont, és aztán bérbe vett Cétényben egy kis 200 holdas gazdaságot.

– És honnan származott ez a Hanák?

– Valahonnan Észak-Szlovákiából, de nem tudom pontosan, honnan.

– Szlovákok voltak?

– Szlovákok. Szlovák volt, de perfektül beszélt magyarul. Nagydarab, 120 kilós ember volt, és hat gyerek volt a családban, három fiú és három lány.

– És Cétényben, Nagycétényben telepedtek le?

– Igen. Amikor én megismertem őket, akkor már Cétényben gazdálkodtak. 200 holdas gazdasága volt, de bérelt gazdaság. Sokszor voltam náluk, hisz Nagycétény csak 10 kilométerre volt Nyitrától, és kikerékpároztam hozzájuk. A legfiatalabb fia, Béla talán két évvel volt idősebb nálam. Vele jó barátságban voltam. Rudi pedig, aki az unokanővéremet vette feleségül, Nyitra legjobb futballistája volt. A nyitrai futballcsapatnak ő volt a trénere. Aztán évekig élt Párizsban mint futballtréner. Ott éltek kint, aztán hazajöttek, és egy autóbalesetben meghalt. Elégett.

– Nagycétényben Hanák József volt a keresztényszocialista párt vezetője?

– Nem. ő a keresztényszocialista párt szlovák részlegének volt a vezetője vagy egyik eminens tagja. Nagyon egyszerû, primitív ember volt. A keresztényszocialista pártnak ugyanis szlovák tagjai is voltak.

– De írni-olvasni tudott?

– Hogyne, azt tudott. De nagyon jólelkû, jó barát volt, nagyon szerettük a bácsit, mert nagyon kedves, jó ember volt.

– A keresztényszocialista pártnak volt szlovák osztálya is, ezt említette. De a szlovák tagság nem volt olyan nagy számú, mint a magyar?

– Nem, nem. Az egy jelentéktelen kis rész, töredék volt.

– A német osztályról tudna valamit mondani?

– A németekkel nem paroláztak, édesapám nem szerette a németeket.

– A keresztényszocialista pártban levő szlovákok kik voltak?

– Elsősorban földmûvesek.

– Szlovák földmûvesek?

– Földmûvesek, parasztok. Egyébként is a tagságnak igen nagy százaléka földmûves, gazdálkodó, parasztember volt. Azért is járt édesapám sokat a falvakra.

– Ha össze kellene foglalni azt a kort, amikor az édesapja volt a párt elnöke, hogy értékelné azt a korszakot, illetve a párt munkáját a csehszlovákiai magyarság érdekében?

– Akkoriban nagyon sokan elhagyták az országot. Különösen a jómódú családok, arisztokraták vándoroltak ki. A párt igyekezett mindenkit visszatartani, hogy ne menjen el. Igyekezett lelket önteni beléjük mondván, hogy most ez így van ugyan, de javulni fog a helyzet. A párt tagjai igyekeztek a nyelvhasználattal, az oktatással, a hivatalokból való elbocsátással, a nyugdíjjal kapcsolatos atrocitásokkal szemben megvédeni az embereket.

– És ez eredményes volt? Volt valami eredménye?

– Volt. És a földreform során is születtek eredmények, amikor sikerült mindenféle címen és módon ügyesen csûrni-csavarni a törvényt, úgyhogy valamit még mindig vissza lehetett tartani a birtokból, hogy ne kelljen nagyon apróra darabolni. Mindenesetre a maradékbirtokokat mind a csehek kapták.

– Milyen volt párt szervezettsége? Hány alapszervezete, tagja volt?

– Főleg a vidéki papság. A plébánosok, a magyar falvak plébánosai aktív tagjai voltak a pártnak. Ha például vidékre mentünk, akkor mindig a plébános volt a fő, aki az egész népgyûlést szervezte. Mindig a plébános.

– Ha falura mentek, akkor fölkeresték a plébánost?

– Az első ember, aki fogadott, az mindig a plébános volt.

– Jártak Kárpátalján is?

– Nem. Lehet, hogy édesapám járt, de engem nem vitt oda.

– Tehát a falvakban elsősorban a plébánosok szervezték…?

– Plébánosok, azok szervezték, erősen. Azok mind magyar emberek voltak, és ha szlovák is volt, akkor is kitartott a magyarság mellett.

– Petrá¹ek Ágostont /16/ ismerte? ő szintén plébános volt, és az Országos Keresztényszocialista…

– Én egy plébánosra nagyon emlékszem, a zséreire. Azért emlékszem rá, mert minden második szava az volt, hogy kérem szépen, kérem szépen.

– Tehát Zsérén /17/ volt, Nyitra mellett plébános? ő járt sokat magukhoz, vagy önök jártak hozzá?

– ő is járt hozzánk, és mi is jártunk hozzá. Igen nagydarab ember volt. Hát ezek az emlékek halványan mind megmaradtak. Apám több helyre is elvitt engem, tudniillik édesapámnak volt az első autója Nyitrán. És autóval járt vidékre. Mindig maga mellé ültetett, és elvitt.

– ő vezetett?

– Akkor még nem, később aztán már vezetett.

– Volt sofőrje.

– Volt sofőrünk, igen.

– És akkor így hármasban mentek ki vidékre?

– Igen.

– Egy-egy ilyen gyûlés hogyan zajlott le? Önök fölkeresték a…

– Mindig nagy fogadás volt. Néhol lovas bandériummal fogadtak minket, virágokkal, fehér ruhás lányokkal. Szóval nagy szenzáció volt.

– Nagy tömeg volt?

– Igen. Többnyire olyan helyekre mentünk, ahol sok volt a magyar, vagy tiszta magyar falu volt. Akkor mindenki ott volt.

– Akkor a plébánosok fogadták?

– A plébánosok, nekik nagyon fontos szerepük volt.

– Miután kinevezték a szlovák püspököket, tehát Nyitrára is szlovák került…?

– Igen tudom, a Kme»ko. /18/

– És vele is tartották a kapcsolatot, vele is jóban volt az édesapja?

– Nem tudom. Batthyányra /19/ emlékszem, de Kme»kóra nem. Tudom, hogy ki volt, azt is tudom, hogy nézett ki, de hogy kapcsolatban volt-e vele apám, azt nem tudom. Kme»ko egy elég sötét alak volt, úgyhogy vele nem hiszem, hogy lehetett volna bármit is kezdeni.

– Milyen volt a politikai élet Nyitrán a hatalomváltás után a húszas-harmincas években, amikor még ott laktak? A községi választások hogyan zajlottak, kik voltak a város vezetői?

– Nem emlékszem a nevekre. Egyébként abban a könyvben, A nyitraiak aranykönyve /20/, nagyon sokan szerepelnek azok közül, akiket ismertem. De hogy milyen szerepeket töltöttek be, arra már nem emlékszem.

– Miután megszervezik a pártot és megtörténik az első parlamenti választás, a parlamenti választás és az 1925 közötti időszakról mi az, amit el kellene mondani? Mi az, ami hiányzik ebből a könyvből?

– Például az a rengeteg petíció, amit benyújtottak az atrocitások meg mindenféle megszorító intézkedések miatt. Ezeket hetente, havonta küldték.

– Hová küldték ezeket a petíciókat?

– A Népszövetségbe, Genfbe. Ezekre nem jött válasz, vagy ha jött, negatív volt. És ha jött válasz, akkor a csehek nem törődtek vele. Szóval a csehek annyira birtokon belül érezték magukat, hogy ezekkel a dolgokkal egyáltalán nem foglalkoztak.

– Az ebben a könyvben szereplők közül kit ismert még ön személyesen?

– Nem sokat.

– Hanák Józsefet ismerte.

– Hanák Józsefet igen. Vele jó barátságban volt a család. Találkozni találkoztam itt-ott Szent-Iványval /21/ is, Toblerrel /22/ is meg a… Nem tudom, hogyan hívták a párt negyedik képviselőjét.

– Körmendy-Ékes. /23/

– Körmendy-Ékes Lajossal, igen.

– Például Szent-Ivány emberileg milyen volt, hogyan emlékszik rá vissza?

– Hát egy elég rámenős, akarnok ember volt, nagy bajusszal.

– És Tobler János?

– Nekem akkor a legszimpatikusabb Körmendy volt.

– Miért?

– ő egy joviális valaki volt, kedves, legalábbis ahogy én érzékeltem. Én ezekkel az emberekkel csak pillanatokra találkoztam, olyankor, ha nagyobb rendezvény volt. Ott voltam az apámmal, aztán bemutattak nekik, én aztán félrevonultam. Gyerek voltam még akkor. Ugyanígy esett meg, amikor apám Bethlennel /24/ tárgyalt, mert sokszor ott volt, hiszen én 1923-tól Pesten voltam. A Rákóczi Kollégiumnak voltam a diákja.

– Ez hogy történt?

– Akkor Pesten voltam beiratkozva a Rákóczi Kollégiumba, ott végeztem a gimnáziumot. Én Pesten érettségiztem. Ott éltem Pesten, s édesapám gyakran meglátogatott. Ha Pestre jött, akkor mindig meglátogatott. És akkor mindig mondott ezt-azt. Most voltam Bethlennél, ennél, annál.

– És hogyan került ön Pestre?

– Édesapám beíratott engem, bevitt, és otthagyott. Ott éltem a kollégiumban.

– Azért, mert akkor nem volt Nyitrán…?

– Az első négy évet magánúton végeztem. Akkor azt mondták, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy elmenjek otthonról, ezért felvittek Pestre ötödik gimnáziumba, a Rákóczi Gimnáziumba. Így lettem én a Rákóczi Kollégium kollégistája négy évig.

– Tartotta ott a kapcsolatot az ottani felvidékiekkel és a felvidéki szervezetekkel?

– Nem.

– Csak az édesapja járt önt meglátogatni.

– Igen. Én mindig hazajártam karácsonyra, húsvétra, szünidőre.

– Mit mondott az édesapja, kikkel találkozott Pesten?

– Én főleg csak Bethlen nevére emlékszem.

– Tehát a miniszterelnök Bethlen Istvánra.

– Igen. Tudniillik édesapám azt mondta, ezt a beszédéből kivettem, hogy legalábbis a szlovákiai magyar kisebbség ügyének intézését Bethlen magának tartotta fenn. A döntéseket ő hozta. Ha valamiről szó volt, akkor hozzá kellett fordulni.

– Az édesapja azért kereste meg őt, hogy próbáljon változtatni ezen a politikán.

– Igen. Ami azt illeti, az irredenta politikán sokat enyhített. Igaz, amikor én még Pesten voltam, mi is skandáltunk mindenféle irredenta szövegeket. Akkor volt lord Rothemere /25/, az angol lord, aki Justish for Hungaryt csinálta, akkor volt a frankhamisítás. Abban az időben voltak ezek. Ezekre az eseményekre emlékszem mint gyerek.

– És Pesten mással nem találkozott, politikusokkal vagy felvidékeikkel?

– Nem, nem. Édesapámnak volt egy fiatal barátja, illetve nem is fiatal. Egy régi barátja, egy nyugdíjas magánzó, szóval egy nőtlen ember, aki vasárnaponként kivitt engem az intézetből, és akkor a vasárnapot kint töltöttem a városban, vele. Mert az intézetből nem lehetett kíséret nélkül kimeni.

– Milyen volt akkor Budapest a húszas évek elején?

– Vidám. Nagy élet volt Budapesten. Nagy színházi élet volt.

– És mit tudna mondani az édesapja, illetve a párt magyarországi kapcsolatairól?

– Arról tudok egyet s mást, mert azokról az édesapám beszélt. Tudniillik akkor már nagyobb fiú voltam, és odahaza édesapám édesanyámmal mindent megtárgyalt, és én hallottam ezeket a dolgokat. Apámnak, az ő későbbi bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet. Elsősorban belátta azt, hogy a magyar kormány irredenta politikája többet árt a kisebbségi magyarságnak, mint használ, mert azzal csak a cseheket fordította a szlovákiai magyarok ellen. Édesapám szerint a magyarokkal szembeni dolgok értelmi szerzői elsősorban a szlovákok voltak. A csehek inkább csak végrehajtották azokat. ő azt mondta, hogy a magyar kisebbségi politikának nem szabadna azon az alapon állnia, hogy minden áron ki kell erőszakolni Szlovákia autonómiáját, mert a szlovákok ezt nem hálálják meg, a csehek viszont ezt rossz néven veszik. Tudniillik a magyar pártnak az alapszabályában az első mondatok között az állt, hogy követeli Szlovenszkó teljes autonómiáját. Ezt akarta édesapám töröltetni, és azt állította, inkább a csehek felé kell orientálódni, nem pedig a szlovákok felé. És ha ellenzéki politikát folytatnak, akkor inkább egy építő jellegû ellenzéki politikát, mint egy rombolót. Ez volt az, amit aztán a magyar kormány rossz néven vett tőle. Bethlennel sokat tárgyalt. Bethlen belátta, hogy a csehekkel szemben folytatott intenzív magyar politika helytelen. Mert a revíziónak semmiféle lehetősége, jövője nincsen. ő ezt belátta, úgyhogy mérsékelte is ezt a politikát, de azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy inkább a csehek felé, mint a szlovákok felé kell orientálódni. Ez volt az, ami elindította azt a folyamatot, melynek a végén – az apám kitartott emellett az álláspontja mellett – a párt kettészakadt.

– És arról tud valamit, hogy Magyarországról bizonyos anyagi támogatás is érkezett a párt részére?

– Érkezett. A választásokhoz, a huszonegyes választásokhoz /26/ komoly anyagi támogatást kaptak. A huszonötöshöz /27/ a Nyugatszlovákiai Keresztényszocialista Párt /28/ – melyet apám akkor alapított – nem kapott semmit. Azt az egész választást a saját pénzéből fedezte.

– Ebben az időben már létezett a másik magyar jellegû párt, a kisgazdapárt. Erről mit tud mondani, illetve milyen volt a viszony az Országos Keresztényszocialista Párt és a kisgazdapárt vezetősége között?

– Nem volt jó. Azért, mert Szent-Ivány, aki a kisgazdapárt elnöke volt, nem jó szemmel nézte, hogy apám egyrészt nem volt földbirtokos, másrészt fiatalember volt, és nem volt politikus azelőtt. És ezért mindenáron azt szerették volna, ha a keresztényszocialista párt fölött egy felső szerv alakulna ki, amely ezt a két pártot, vagyis az Országos Keresztényszocialista Pártot és a kisgazdapártot összehozza. Mert a kisgazdapártnak az első választásoknál csak egy képviselője volt. Szóval egy rivalizálás indult meg. És miután az édesapám Bethlennel nem tudott megegyezni abban, hogy milyen irányt kövessen a párt, ezt aztán Szent-Ivány kihasználta. A magyar kormány Szent-Iványt használta föl arra, hogy meginduljon Lelley ellen a sajtókampány. Ennek során aztán tücsköt-bogarat összehoztak ellene. Például a Hanák-féle ügy, abból egy szó sem igaz. Hanák Józsi bácsi az apámnak egy nagyon kedves barátja volt. Egyébként rokonok voltunk, mert Hanák Rezső, Józsi bácsi idősebb fia az unokahúgomat vette feleségül. Elég az hozzá, hogy Hanák Józsi bácsi soha ilyet nem mondott volna, hogy apám meg akarja magát fizettetni a Hod¾ával. Ez abszurdum. Egyrészt apámnak nem volt arra szüksége, mert nagy vagyona volt, másrészt pedig ő nem az a típusú ember volt, aki ilyet csinál. Erről szó sincs. Elég az hozzá, hogy a sajtókampánynak az lett a vége, hogy apám lemondott, és a híveivel együtt kivonult a pártból, és megalakította a Nyugatszlovákiai Keresztényszocialista Pártot. Az új párt teljes kampányát a saját pénzéből fedezte, amire ráment a család vagyona, a kampány pedig nem járt sikerrel.

– És mit tud még erről a pártszakadásról, hogyan zajlott le az édesapja lemondása, illetve az új párt megalakítása?

– Részleteket nem tudok, csak azt tudom, ami ebben le van írva. Úgy történt, ahogy ön írja, hogy eleinte csak vitáztak, aztán egyre jobban elmérgesedett helyzet. A magyar kormány megvonta tőle a támogatást, az anyagi vonatkozású támogatást is, úgyhogy az apámnak a saját pénzéből kellett fizetnie az alkalmazottakat is, ezért azt a döntést hozta, hogy lemond a pártelnökségről. Ki is zárták a pártból, és akkor megalapította azt a bizonyos… Voltak hívei, akik mellette álltak, név szerint azonban nem tudom, már rég elfelejtettem a neveket. Meg aztán engem nem érdekeltek a dolgok, hiszen én nem politizáltam. Én csak azt tudom, amit hallottam.

– Akkor ön már tizenhat éves volt. Hogyan folyt a 25-ös kampány? Hogyan élte meg az édesapja, hogy a párt végül is nem jutott be a parlamentbe?

– Nagyon nehezen. Tragédia volt a számára, de túlélte. Mindenesetre a család anyagilag nagyon leromlott, úgyhogy a végén öngyilkos lett.

– Öngyilkos?

– Főbe lőtte magát.

– Mikor?

– Harmincnégyben. De nem halt meg.

– Tehát öngyilkossági kísérlet volt?

– Igen. Főbe lőtte magát.

– Térjünk vissza még 25-re! Amikor édesapja kikerül a parlamentből, mivel foglalkozik?

– Akkor már csak ügyvédeskedett. Akkor már nem politizált. Itt-ott próbálkozott, de már nem voltak sikerei. Akkor már csak ügyvédeskedett.

– Miért kísérelt meg öngyilkosságot 1934-ben?

– Anyagi okok miatt, de idegileg is nagyon ki volt készülve.

– Itt valamelyik írásban, amit küldött, azt írja – ez az idézet Nyitra aranykönyvében szerepel –, hogy „Lelley visszavonult és várta a percet, mely őt újra elhívja. 1931 őszén azt hitte, hogy ez a perc megérkezett. Új pártot alakított, de a nemzetgyûlési választáson ő is, pártja is elbukott.” Mi volt 1931 őszén?

– Nem, ez tévedés.

– Tévedés?

– Ez tévedés.

– Tehát ő többet nem tért vissza a politikába?

– Többé nem alakított pártot. Politizálni kezdett itt-ott, ám eléggé durván visszautasították, és aztán felhagyott az egésszel.

– Az öngyilkossági kísérlete után felépült?

– Felépült, akkor aztán elköltöztek. A nyitrai házat feloszlattuk, ő az édesanyámmal Pozsonyba költözött, én Nyitrán maradtam. Később a Közigazgatási Bíróságnak volt a tanácsosa.

– Ön a gimnázium elvégzése után hol folytatta tanulmányait?

– Magyaróvárra kerültem az Agrárfőiskolára, és mezőgazdasági diplomát szereztem azért, mert a nagyanyám kívánta, hogy a birtokot vegyük családi kezelésbe, mert hatvan vagy nyolcvan évig bérlők gazdálkodtak rajta Nyitrazsámbokréten.

– Ez mekkora birtok volt?

– 370 hold volt.

– Ön mikor került át Magyaróvárra?

– Huszonnyolcban.

– Akkor át lehetett menni tanulni Magyarországra?

– Igen. Semmi akadálya nem volt.

– A tanulás költségeit a család, édesapja fedezte?

– Természetesen.

– Valamilyen támogatást Magyarországról nem kapott?

– Nem, nem.

– Arról nem tud, hogy az itt tanuló felvidéki magyar főiskolások, egyetemisták hogyan szerveződtek meg, és milyen támogatást kaptak? Erről nem tud?

– Nem, nem.

– Tehát ön Mosonmagyaróváron elvégezte a…

– Elvégeztem, 1931-ben kaptam meg a diplomámat, aztán hazatértem. Akkor beiratkoztam még a berlini egyetemre két félévre. De akkor már a hitleri párt és a csehszlovák kormány között annyira feszült volt a helyzet, hogy azt tanácsolták, ne menjek, mert a Burtenschaftokban az idegeneket állítólag zaklatják. Nekem egyéves katonai szolgálathalasztásom volt emiatt. Akkor otthon maradtam, illetve Sziléziában magángyakornok voltam egy fél évig. Aztán bevonultam a katonasághoz 1932-ben, és 1934 tavaszán szereltem le.

– Hol szolgált?

– Nyitrán a 110-es tüzéreknél.

– Miután ön leszerelt katonaságtól, mivel foglalkozott?

– Amikor én leszereltem, és kiderült a tragédia, hogy a zsámbokréti birtok már nem a miénk, ott álltam diplomával a kezemben, és nem tudtam, hogy mit is kezdjek.

– A birtok még a régi adósságokra ment rá, amely a választások során keletkezett?

– Akkor még nem, mert hitelt, kölcsönt vett fel az apám, de mivel nem tudta törleszteni, végül el kellett adni a birtokot, hogy a kölcsönt visszafizesse. Én akkor szerettem volna önálló maradni, nem akartam állásba menni, ezért létesítettem egy csiperketermesztő telepet Nyitrán. Két évig abból éltem. De beláttam, hogy abból egy család nem tud megélni. Akkor már ugyanis udvaroltam a későbbi feleségemnek, úgyhogy állást vállaltam. Nagyapponyba /29/ kerültem. Az Apponyi grófok birtokát akkoriban vásárolta meg egy Slezák Vitus nevû nagyon gazdag pozsonyi polgár, s a birtok kezelésére egy vezetőt keresett. Ezt az állást én kaptam meg. 1936. augusztus elsejével átvettem a birtokot, és hat éven át ott dolgoztam.

– Hol van Nagyappony?

– Nagyappony Nyitrától északra 30 kilométerre. Egy 1100 hold szántóból, 100 hold szőlőből, 700 hold erdőből és szeszgyárból álló birtok volt. Ez volt az Apponyi család ősi birtoka, ám Apponyi Henrik ezt eladta, mert elvadászta a vagyonát, aztán Londonban főbe lőtte magát. Hat évig dolgoztam a birtokon, utána az Egyesült Magyar Pártban megalakult egy ún. gazdasági osztály.

– Ez már a Tiso-féle szlovák államban volt.

– Ez már 1942-ben volt. Esterházy János /30/ egyik barátja és egyúttal gazdasági tanácsadója engem javasolt az osztály élére mint mezőgazdasági szakembert, akinek az volt a feladata, hogy szakmai támogatást adjon a magyar kisgazdának, akik teljesen el voltak szakadva az anyaországtól és minden egyébtől. Ezt én elvállaltam. Elvállaltam azért, mert az idősebbik fiam akkor már ötéves volt, már azon gondolkodtunk, hogy iskolába kell járatni, és Apponyban csak szlovák iskola volt. Ezért ezt elvállaltam, és akkor Pozsonyba kerültem. Ott volt a hivatalom, de Cseklészen /31/ laktam, és naponta bejártam Pozsonyba. Ott dolgoztam egészen 1945-ig. Amikor az orosz hadsereg elfoglalta Pozsonyt, Esterházyt letartóztatták, érvénybe lépett a Bene¹-dekrétum, amely alapján engem is kényszermunkára vihettek volna. Sőt már jött a híradás, hogy jó lesz vigyázni, mert már keresnek engem. Akkor aztán 1945 októberében a Dunán keresztül két dereglyével, két fiammal, feleségemmel és két gyermekággyal átjöttem Magyarországra. Mindenem odaát maradt.

– A felesége honnan származott?

– ő Tapolcsányban született, de amikor megismerkedtünk, Nyitrán élt.

– ő is magyar volt?

– Magyar volt, Gyulai Piroska.

– ő mivel foglalkozott, és az ő szülei?

– ő kereskedelmi akadémiát végzett, könyvelői, mérlegképes könyvelői diplomája volt, de nem dolgozott, mert akkor még fiatal volt. Amikor 1936-ban Apponyban öszszeházasodtunk, neki nem volt állása. Magyaróváron, ahová átszöktünk, nekem régi ismerőseim voltak. Hamarosan lakást is tudtam szerezni. Magyaróváron elvégeztem egy kétszemeszteres posztgraduális tanfolyamot növénynemesítésből és növénygenetikából, növényöröklés tanból. Akkor alkalmazást kaptam az Országos Növénynemesítő Intézetben Magyaróváron mint szerződéses nemesítő. Aztán 1948-ban áthelyeztek Kompoltra egy kísérleti gazdaságba, ahol a főnököm Magyarország legjobb, legismertebb növénynemesítője volt, de idős volt már, 70 éves és nem látott. Vak volt már mind a két szemére. Két évre rá meg is halt, s akkor engem neveztek ki a gazdaság igazgatójává. Ott éltem egészen 1962-ig, ott voltam igazgatója az úgynevezett Észak-kelet Magyarországi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnek. 1962-ben aztán szabályszerûen megfúrtak, miután pártonkívüli voltam és osztályidegen. Akkor áthelyeztek ide, Szegedre, és itt a Szegedi Gabonakutatónak lettem a tudományos főmunkatársa, és Kiszomboron építettek nekem egy búzanemesítő telepet. Ott dolgoztam 1972-ig, amikor is nyugdíjba mentem.

– Térjünk vissza még Csehszlovákiába, illetve a harmincas évekbe! A felesége szülei mivel foglalkoztak?

– A feleségem édesapja bankigazgató volt Rozsnyón, magyar ember volt, nem volt hajlandó felesküdni, ezért otthagyta a bankot, és egy vállalatot alapított Nyitrán, abból a vállalatból élt addig, amíg én a feleségemmel összeházasodtam. 1936-ban azonban meghalt.

– A harmincas években ön hogyan látta az akkori politizálást, a csehszlovákiai magyar pártokat, az Országos Keresztényszocialista Pártot, illetve a Magyar Nemzeti Pártot, az akkori politizálást?

– A harmincas években már nem törődtem a politikával, én akkor már állásban voltam, mezőgazdasági szakemberként dolgoztam. Mindenesetre azt tapasztaltam, hogy nekem, dacára annak, hogy ismert magyar ember vagyok, nem voltak semmilyen nehézségeim.

– A katonáskodása hogyan zajlott le Nyitrán?

– Jól. Tiszti iskolába kerültem Pozsonyba nyolc hónapra, aztán mint szakaszvezető szereltem le, később kétszer is előléptettek, hadnaggyá, majd főhadnaggyá. Mint főhadnagy jöttem aztán át Magyarországra. Nem voltam a fronton, nem katonáskodtam, csak a lovak aszentálására hívtak be mindig, mert mint mezőgazdasági szakember föl voltam mentve.

– Az édesapja mikor került át Pozsonyba a Közigazgatási Bíróságra?

– 1935-ben.

– Mi volt a munkaköre?

– Tanácsosa volt a bíróságnak, ítélkezett. A Közigazgatási Bíróság azokat a pereket tárgyalta, amikor valaki az államot perelte. A bíróságnak volt a tanácsosa, és ott dolgozott.

– Pozsonyban vásárolt vagy bérelt lakást?

– Édesapámék egy kétszobás bérelt lakásban laktak. Apámnak volt egy háza Pozsonyban, de az is ráment a politikára.

– Hogyan élték meg, illetve hogyan látták az 1938-as év végét? Tehát a bécsi döntést, a déli területek Magyarországhoz való visszacsatolását, illetve a Szlovákia megalakulását?

– Sírtunk. Sírtunk, hogy Nyitra nem került oda, Appony pedig pláne nem, mert az még északabbra volt. Azt vártuk, hogy visszakerülünk az anyaországhoz. Aztán jött a hír, hogy: „Minden drága, vissza Prága!” Ez azt jelentette, hogy a visszakerült magyarok nem érezték magukat jól.

– Miért?

– Anyagi okai is voltak valószínûleg, nem tudom. Én csak egy ügyvéd barátommal tartottam a kapcsolatot, aki később Nyitráról átkerült Érsekújvárra. Az mondta, hogy az állapotok rosszabbak voltak, mint Csehszlovákia idején.

– Gazdaságilag elsősorban.

– Gazdaságilag. Aztán ott voltak a zsidóüldözések meg egyebek.

– A szlovák állam megalakulását hogyan élték meg? Akkor még Csehszlovákia volt.

– Akkor még Csehszlovákia volt. A szlovák állam megalakulása akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Csehországot. Én akkor mozgósítva is voltam, de nem történt velünk semmi különös változás, legfeljebb az, hogy akkor kezdődtek a zsidóüldözések.

– Amikor a család Apponyban élt 1939–1940-ben, voltak valamilyen problémák?

– Nem. Nem voltak. Semmi gond. Bár tudták a faluban, hogy magyar ember vagyok, mégsem bántott senki. Persze szlovákul kellett tudni. Én akkor már tudtam szlovákul, mert a cseh katonaságnál megtanultam csehül, aztán Apponyban megtanultam szlovákul. Anyanyelvi szinten beszéltem majdnem a szlovákot.

– A Tiso-féle Szlovákiában a magyarok száma és a magyarok megszervezése hogyan történt? Tud erről valamit?

– Nem tudok semmit, mert én akkor már a politikával nem foglalkoztam, csak a szakmámmal. A Néplap háztáji rovatát vezettem, utaztam az országban tanácsadásokra, meg vásároltam a gazdáknak bikát, tenyészbikát. Jártam Magyarországra is vásárolni, tenyészbikát szállítottuk haza.

– Ez 1942 után volt.

– Ez 1942-től 1945-ig volt.

– Ön Esterházyt mikor ismerte meg?

– Akkor, amikor beléptem, 1942-ben.

– Hogyan ismerte meg és hogyan emlékszik rá? Milyen ember volt?

– Nagyon barátságos, nagyon kedves, közvetlen ember volt. Nem volt egy lángész, azt nem mondhatom. Esterházy azért került a párt élére 1932-ben vagy 1931-ben, mert akkorra már Szüllő /32/ azokat a húrokat pengette, amit annak idején édesapám. Akkor már ő is szeretett volna pozitívabb politikát folytatni, mert rájött arra, hogy az ellenzékieskedésnek semmi értelme /33/, mert a csehek semmit, még a saint-germaini megállapodást sem vették figyelembe. Hiába küldöztek mindenféle petíciókat a Népszövetségbe, Genfbe, arra válasz sem érkezett. Szóval reménytelen volt a helyzet. Csak a csehekhez való közeledésben látták, aztán már ő is abban látta, a helyzet javulását. Mert a szlovákok gyûlölték a magyarokat, nekik ezeréves elnyomatásuk volt, ugye, amire ők hivatkoztak, őket a magyarok ezer évig elnyomták, s ezt meg kellett bosszulni. A cseheknek ilyen gondjuk nem volt, a cseheknek Magyarországgal szemben nem volt történelmi elszámolnivalójuk. Egy időben arról is szó volt, hogy a Masaryk /34/ a Csallóköz déli részét, azt a színmagyar területet vissza akarja csatoltatni Magyarországhoz, és ezt csak Bene¹ /35/ sovinizmusa akadályozta meg. /36/ Ezt mindenki tudta. Akkor aztán a Szüllő iránti bizalom is megrendült. De viszont egy arisztokratát kellett állítani a párt élére, és ott volt az a fiatalember, 31 éves volt, amikor pártelnök lett. Se diplomája, se semmilye, se politikai múltja, semmi. Hát egy nagyon lojális, tisztességes ember volt, aki merész is volt, mert ő volt az egyetlen, aki tényleg nem szavazta meg a zsidótörvényt, az tény.

– Említette, hogy Esterházy János nem volt egy lángész, így fogalmazott. Ez mit jelent?

– Végzettsége nem volt, mert ezeknél az arisztokratáknál házitanítókat alkalmaztak. Nyelveket beszélt, és mûvelt ember volt, azonkívül semmi. Jóindulatú volt, magyar ember volt, kemény, becsületes magyar ember volt. Hogy milyen nyelveket beszélt azt nem tudom, de általában ezek az arisztokraták mind beszéltek legalább két-három nyelvet.

– A magánéletben milyen volt Esterházy János?

– Nagyon rendes, barátságos, jóindulatú, kedves, olyan jófiú volt.

– És ő a negyvenes években mivel foglalkozott, hogyan vezette a pártot, mi volt a fő tevékenysége?

– Szinte semmi. Szinte semmi. ő már csak arra korlátozta magát, hogy igyekezett Horthyékat rábeszélni arra, hogy a visszacsatolt területeken a szlovákokat ne bántsák. Mert ő sejtette, ő nagyon németellenes volt, ő sejtette, hogy a németek elveszítik a háborút, s akkor a terület megint visszakerül Csehszlovákiához. Azt szerette volna elérni, hogy a szlovákokkal szemben legyenek a magyarok korrektek, nehogy aztán megint bosszúállás legyen, amikor visszacsatolják a területet. ő tudta, hogy ezeket a területeket vissza fogják csatolni Csehszlovákiához.

– Pozsonyban kik voltak a legközvetlenebb munkatársai, illetve kik voltak a párt vezetői abban az időben, 1942–43-ban, amikor ön odakerült?

– Nevekre nem nagyon emlékszem. Én akkor a politikával nem foglalkoztam, nekem akkor a szakmai tanácsadás volt a feladatom. Én jóban voltam a kisemberekkel, szakmai tanácsokat adtam a Pálffy grófoknak, valamint a Tőketerebesen /37/ élő Andrássyakkal voltam kapcsolatban.

– Mi volt a fő feladata, merre járt, kikkel találkozott?

– Parasztokkal. Parasztokkal, kisgazdákkal, kulákokkal.

– És hol éltek leginkább magyarok?

– Elszórt magyarság, szórványmagyarság véges-végig volt a déli részen.

– Mi volt az ön feladata?

– Szakmai tanácsadás és kapcsolattartás a magyarországi szakma és a Szlovákiában élő kisparasztok, kisgazdák között. És minden héten szakcikkeket írni az újságba, illetve a beérkezett kérdésekre válaszolni.

– Azon kívül, hogy szakmai tanácsokat adtak, anyagilag is tudta támogatni a párt ezeket a gazdákat?

– Nem, nem.

– Milyen volt a hangulat ezeken a vidékeken 1942–43-ban? Hogyan vélekedtek a magyarok az akkori Szlovákiáról, Magyarországról meg a háborúról abban az időben?

– Ezeket a kisembereket nem érdekelték az ilyen kérdések. A viszonyok jobbak voltak, mint Magyarországon, jobbak voltak, mi magasabb színvonalon éltünk, mint Magyarországon. Az ellátás nagyon jó volt, viszonylagosan nagyon jó volt. Például amikor a szovjet hadsereg közeledett, akkor például Szlovákiában hónapokra előre kiadták a cukoradagot meg minden egyebet, úgyhogy mi el voltunk mindennel látva, ugyanakkor Magyarországon az oroszok mindent a raktárakban találtak. Szóval sokkal jobbak voltak a viszonyok.

– Ön Cseklészen lakott ebben az időben?

– Cseklészen

– A gyerekei Pozsonyba jártak iskolába?

– A nagyobbik Cseklészen járt iskolába.

– Volt magyar iskola?

– Volt.

– Tehát Cseklészen akkor még volt magyar iskola, magyarul beszéltek?

– Magyar volt, az egész Cseklész magyar volt, színmagyar. Esterházy volt ott a kegyúr, Esterházy Pufi, és az egész falu magyar volt.

– A háború vége felé, a háború közeledtével hogyan változott a politikája a pártnak, mit tett Esterházy, hogyan viselkedett?

– Esterházynak nem sok lehetősége volt már, mert hiszen a pártnak nagyon kicsi volt a taglétszáma, és ő tulajdonképpen látta azt, hogy a visszacsatolás nem végleges. Igyekezett úgy lavírozni, hogy a visszacsatolt területeken élő szlovákságnak ne essen bántódása, nehogy okuk legyen ezért visszavágni a magyaroknak. Ennek ellenére Esterházyt mégis elítélték mint „fasisztát”. Persze azt nem tagadhatta, hogy ő arisztokrata volt, magyar arisztokrata.

– És a Tiso-féle Szlovákiában élő németek helyzete milyen volt? Tehát a szepességi németeké, illetve a pozsonyi németeké?

– Semmi bajuk nem volt, jól megvoltak. Hát fasiszták voltak. ők fasiszták voltak.

– A szepességiek is?

– Igen.

– Ön járt ott abban az időben azon a vidéken, a Szepességben?

– Nem, nem jártam.

– 1945-ben, amikor közeledtek a szovjet csapatok, akkor Pozsonyban mi történt?

– Én bejártam a hivatalomba. Aztán jöttek a bombázások, akkor, amikor eltalálták a rafinériát, akkor már kritikus volt a helyzet. Az én keresztanyám lakását is bombatalálat érte. Szóval éltünk, utazni akkor már nem nagyon utaztam, csak írtam, írtam. Cikkeket írtam meg válaszolgattam a beérkezett levelekre.

– A szovjet csapatok megérkezése után mi történt?

– A szovjet csapatok megérkezése után már nem tudtam bemenni Pozsonyba. A hivatalomat bezárták. Az íróasztalom ott maradt, benne az összes irataimmal. Azon töprengtünk a feleségemmel, hogyan települjünk át. Egyszer átmentem Magyarországra, s a Földmûvelésügyi Minisztériumban érdeklődtem, mi a helyzet, érdemes-e hazajönni. Azt mondták, hogy menjünk, mert a demokráciában élő magyar szakemberekre szükség van és így tovább. Aztán elhatároztuk, hogy átjövünk. Édesapám Szlovákiában maradt, őt kitelepítették, ő is mindenét elvesztette. Nekem is mindenem elveszett. Aztán évekig egy panzióban éltek, mert még bútora sem volt. Aztán 1949-ben meghalt.

– Esterházy letartóztatásáról mit tud?

– Én csak azt tudom, hogy jött a hír, hogy Esterházyt elvitték.

– Az oroszok.

– Igen.

– És az édesapját hova telepítették?

– Az édesapámat kitelepítették, minden értelmiségit, főleg értelmiségi magyart.

– Hova?

– Az édesapámat Petr¾alkára.

– Ligetfalura?

– Igen.

– Ott mit kellet csinálniuk, hogyan éltek?

– Semmit. A következő napon visszajött. Üres lakást talált.

– Kirabolták a lakását, elvittek mindent?

– Mindent elvittek.

– És utána mi történt?

– Fizetése nem volt, így a kevés megspórolt pénzükből éltek egy panzióban. Aztán beperelte az államot azért, mert nem akartak neki nyugdíjat adni. A pert megnyerte, kapott végkielégítést és nyugdíjat, abból élt.

– Az édesanyjával éltek.

– Igen. Az édesanyám majdnem húsz évvel túlélte őt.

– Az édesanyja mikor halt meg?

– 1966-ban.

– És az édesapja?

– 1949-ben.

– A Márton-temetőben van eltemetve, Pozsonyban? Tiso is ott van eltemetve, ha jól tudom.

– Ott van, valószínûleg Tiso is ott van.

– A két világháború között a magyar arisztokrácia hogyan élt? Tehát volt egy földreform..

– A földreform. Azért volt mindig annyi föld, annyi föld mindig maradt, hogy a család rendesen meg tudott belőle élni. Mert mindenféle címen lehetett bizonyos területeket még hozzácsatolni ahhoz, ami egy embernek vagy egy családnak járt. Minden arisztokratának volt egy nagy kastélya, a kastély fenntartására még 200 holdat lehetett hozzácsatolni. Így például az Apponyiaknak megmaradt a birtokukból 1100 hold szántó, megmaradt az erdő, és megmaradt a szeszgyár.

– De az Apponyiak nem éltek Csehszlovákiában, ők Magyarországon éltek.

– De Apponyi Henrik ott élt. Az egy másik Apponyi ág, az a politikus Apponyi. Ugyanaz a név, de egy másik ág. Az Apponyi család ősi székhelye Appony volt, és az ott lakó Apponyi leszármazottat Apponyi Henriknek hívták. A birtok az övé volt, hitbizomány címén kapta meg, de elvadászta Indiában meg másutt a vagyonát, s annyira tönkrement, hogy el kellett adnia a birtokot. Akkor Angliába ment, ott valami gazdag nőt akart feleségül venni, de ez nem sikerült neki, és akkor főbe lőtte magát.

– Az édesapja hogyan élte meg ezeket a dolgokat, a szlovák állam megalakulását, a pozsonyi eseményeket?

– ő akkor már közömbös volt. Látta, figyelte a dolgokat, beszélgettünk róla, de őt már akkor nem érdekelte semmi.

– Franciscy Lajost /38/ ön ismerte?

– Hogyne.

– ő milyen ember volt? Hogy emlékszik rá vissza?

– Hát pap bácsi volt. Pap bácsi.

– Mert ő politizált továbbra is a keresztényszocialista pártban Szüllő alatt.

– Egy pap bácsi volt. Nem, nem tudtam a politizálásáról. Egyébként több kanonokot ismertünk, mivel édesapám többek között egyházjogász volt. Az egyházi szervezeteknek a jogi képviseletét is sokszor ellátta. Jóban volt a püspökkel meg a kanonokokkal.

– Batthyány Vilmost ön ismerte, a nyitrai püspököt?

– Engem megpofozott egyszer. Felmásztam a vár falára, és ő bent sétált, és amikor látta, hogy én mászok föl, akkor elbújt, és nem mert nekem szólni, mert félt, hogy leesek. Amikor beugrottam a falon, akkor elkapott, és megpofozott. Persze csak úgy.

– őt 1919 tavaszán kitoloncolták Csehszlovákiából. Erről tud valamit?

– Nem.

– Arról tud-e valamit mondani, hogy mi történt a szlovák állam alatt, illetve 1945 után mi történt az ott maradt magyar értelmiséggel, arisztokráciával?

– Nem volt bántódásuk. Két arisztokrata családdal szakmailag kapcsolatban voltam, a Pálffyakkal meg az Andrássyakkal, de a birtokaik megvoltak, és vígan éltek, nem esett bajuk.

– És 1945 után, miután bejöttek az oroszok?

– Akkor mind a két család elment. A Pálffyak a földbirtokukra vonatkozó iratokat nálam hagyták. Nekem az íróasztalomban volt egy titkos fiókom, és ott őriztem őket. Miután többé nem mehettem be Pozsonyba, az irodámat becsukták, az íróasztalom pedig tudja Isten, hova került. Lehet, hogy még most is megvan, és benne vannak az iratok. A titkos fiókot nem ismerte senki.

– Ön írja itt a levelében, hogy „két olyan könyv jelent meg Magyarországon, amely ezzel a témával is foglalkozik – az édesapja, illetve a párt történetével –, de mindkettő szerzője olyan tájékozatlanságot árul el…”

– Ez az.

– Melyik két könyvre gondol?

– Az egyik Esterházy Lujzának az emlékiratai.

– Szívek az ár ellen. És ezzel ezzel a könyvel mi a gond?

– Ezzel az a gond, hogy szó szerint azt írja, hogy a keresztényszocialista pártot Szüllő Géza alapította, és ő volt az első elnöke. Hát ez nem felel meg a valóságnak. Egyébként én akkor írtam egy cikket a Magyar Nemzetbe, amelyben megírtam, hogy ez történelmi tévedés, és akkor a grófnő reagált rá, és azt mondta, hogy igazam van. Ha még egyszer megjelenik a könyve, akkor azt korrigálni fogja.

– Melyik a másik könyv?

– A másik ez a Végh…

– Vígh.

– Vígh Károlynak a könyve.

– A szlovákiai magyarság sorsa.

– A pártot ő szintén csak Szüllő Gézával kapcsolatban kezdi. Egyébként én magam nem bolygattam volna, de a két fiam azt mondta: édesapám, ezt ne hagyd annyiban, nézz utána, mi ebben a hivatalos álláspont. És akkor írtam az akadémiai kutatóintézetbe, és kérdeztem, vajon van-e valaki, aki hivatásszerûen foglalkozott ezzel, mert ezek nem hivatásos történészek. Akkor kaptam azt a két címet, az önét meg a Popély Gyuláét. Hát aztán így írtam.

– Erről mi a véleménye, az én könyvemről?

– Hát nézze óriási, gratulálok hozzá, mert levéltári anyagból összeállítani nagyon nagy munka lehetett.

– Ehhez a könyvhöz konkrétan van-e kiegészítése, megjegyzése? Vagy olyan dolog, amit úgy érzi, hogy…?

– Egyetlen megjegyzésem, hogy ennek a könyvnek ugyanaz a hibája, mint ennek a kettőnek. Azt a periódust, amikor a párt alakult és az 1925-ös választások közötti időt nem részletezi. Szüllő időszakát már részletesebben tárgyalja. Azt az időszakot, mikor pártelnök volt az apám, azt a magyar kormány is agyonhallgattatta, mert nem voltak vele megelégedve. Elsősorban azért nem, mert amikor kezdték alapítani a pártot, akkor azt mondták Pesten, hogy még korai, még nincs aláírva a békeszerződés, még nem szabad pártot alapítani. Akkor apám azt mondta: igen ám, de akkor négy-öt évig a magyarok segítség nélkül maradnak. Hát aztán ezt belátták. De amikor az apám kezdett renitenskedni, akkor megharagudtak rá.

– Mit kellene erről a korszakról elmondani, mi hiányzik ebből a könyvből?

– Az, hogy részletesen hogyan történt a szervezés. Én nem tudom, hogyan történt, de nyilván kell lenni valahol…

– Sajnos én nem találtam erre adatot, elég kevés adat van.

– Valószínûleg azért, mert már akkor is agyonhallgatták. Szóval nem volt szimpatikus az első öt év a magyar kormánynak.

– És ezen kívül még ebben a könyvben van-e valami, amit…?

– Ebben a könyvben sincs szó arról, hogy valójában miért hidegült el a magyar kormány az apámtól. Szó szerint ugye két dologról volt szó. Egyrészt kifogásolta az irredenta politika folytatását, másrészt pedig ő a csehek felé orientálódott. Egyébként ebben a könyvben ez szó szerint benne van. Ebben benne van, ezek pontosan megírják, hogy mi volt az oka.

– Abban a német lexikonban. /39/

– Igen. Pontosan megírják, hogy ő nem a Szlovák Néppárt, hanem a Csehszlovák Néppárt felé orientálódott.

– ©rámekék /40/ felé.

– Igen. Nem Hod¾a felé, hanem ©rámek felé.

– Hlinka. /41/ Hlinka volt akkor a vezetője a néppártnak.

– Igen, de Hod¾ával kapcsolatban van a könyvében az megállapítás, hogy Hod¾ával akarta megfizettetni magát. Hát ez egy humbug.

– Azt honnan tudja, hogy a ©rámekék felé orientálódott.

– Otthon szóba került.

– És ez milyen formában nyilvánult meg, találkozott, tárgyalt a cseh párt vezetőivel?

– Nyilván. Azt konkrétan nem tudom, hogy hogyan, mikor és hányszor tárgyalt velük. De ő állandóan ott volt Prágában, ezekkel az emberekkel folyamatosan kapcsolatban volt. Egyébként Hod¾ával is, mert ő egy nagyon józan ember volt, ő volt az ún. duna-völgyi konföderációnak az elképzelője, melyhez Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Szerbia is tartozott volna. Szóval egy államszövetséget akart, amit aztán Bene¹ megfúrt.

– Ebből a könyvből másokat, más személyiségeket nem ismer?

– Személyesen nem. Engem akkor mint gyereket csak úgy ismertek, hogy Lelleynek a fia. Volt úgy, hogy futva kellett elmenekülnöm, mert azt mondták nekem, hogy megvernek a kommunisták.

– Ez mikor volt?

– Nyitrán a futballpályán a futballmeccs közben egyszer valaki azt mondta: hallod, az a képviselőnek a fia. Akkor jöttek felém. Akkor elfutottam.

– És a kommunista párt. Milyen volt Csehszlovákia Kommunista Pártja abban az időben?

– Én csak arra emlékszem, hogy május elsején mindig leeresztettük a rolókat. Leeresztettük a rolókat az ablakon, nehogy beverjék az ablakot.

– Nyitrán mi volt május elsején? Mi történt akkor május elsején?

– Hát fölvonulás, nagy fölvonulások voltak. Azért csuktuk be az ablakokat, illetve eresztettük le a redőnyt, mert nagy ordibálás volt. Egyébként nem voltak különösebb kilengések. Az apámat nem szerették a kommunisták.

– A Szlovák Néppártból ismert valakit? A szlovák néppárti politikusok közül Hlinkát vagy valakit?

– Nem. Hallomásból tudtam, hogy kiről van szó, hallottam Hlinkáról, Tisóról /42/, ©robárról. /43/ Kiről még? Csak azt tudtam, hogy ezek mind nagyon nem szerették a magyarokat.

– A lényeg az volt, hogy az édesapja változtatni akart a politikán.

– Változtatni akart a politikán. Főleg azt akarta, hogy azt a bizonyos passzust, amely a szlovák autonómiára vonatkozik, vagy hagyják ki, vagy enyhítsék. Ne az legyen a párt célja. Nehogy a cseheket ezzel a magyarok ellen uszítsák. Mert a cseheknek, Bene¹nek esze ágában nem volt a szlovákoknak autonómiát adni. Tudniillik Hlinka kijelentette, hogy csöbörből vödörbe estek, mert eddig a magyarok voltak a szlovákok urai, most pedig a csehek. Mert az tény, hogy Szlovákiát elárasztották a cseh tisztviselők. A szlovákoknak valójában nem is volt emberük. Szóval ezt ők nagyon rossz néven vették. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy akkor közeledünk a csehek felé.

– Az édesapja el tudta volna azt képzelni, hogy a magyarok belépjenek a kormányba?

– Hogy a kormányba belépni vagy valamiféle semleges ellenzéki politikát folytatni, hogy nem állandóan minden ellen fölszólalni és minden ellen tiltakozni, ezt föltétlenül elképzelte. Valahogy így képzelte el. Persze arról is szó volt, emlékszem, hogy esetleg egy kisebbségi minisztériumot alakítanának Pozsonyban, amely a kisebbség ügyeit intézné… De, hogy konkrétan voltak-e ilyen elképzelések, azt nem tudom. De azt a szót, hogy kisebbségi minisztérium, azt hallottam.