T. Sápos Aranka: A Tőketerebesi járás etnikai összetétele a dualizmus korában

I. A dualista Magyarország etnikai megoszlása

A népesség összetételére vonatkozó demográfiai elemzések egyik igen fontos és a mai Európában egyre nagyobb érdeklődést kiváltó kérdéscsoportja az, amely az egyes országok népessége nemzeti (nyelvi), etnikai származási összetételére vonatkozik. A nemzetiségi megoszlás különösen a közép-, kelet- és dél-európai régiókban fontos, ahol évszázadok óta egy-egy ország területén több nemzetiség (népcsoport), nyelvi csoport él együtt, és ahol különösen az első világháborút követő és a második világháború után megismételt békeszerződések eredményeként még inkább vegyessé vált az egyes újonnan létrejött és az utóbbi években újra szétvált országok nemzetiségi, nyelvi képe. /1/ Mindazokban az országokban, amelyekben több nemzetiség él együtt, ebből az együttélésből adódó speciális problémák megoldása érdekében a lakosság nemzetiségi /2/ megoszlását is ismerni kell. A nemzetiségi hovatartozás meghatározása érdekében a népszámlálások alkalmával többféle idevágó kérdést tesznek fel a lakosságnak, és általában ma már az önkéntes bevallások eredményét teszik közzé és fogadják el hivatalosnak. /3/

Magyarországon a nemzetiségi hovatartozás megállapítása 1880-tól – közvetett úton – az anyanyelvként megjelölt nyelv alapján történt. /4/

Anyanyelv alatt itt természetesen nem a szoros értelemben vett anyanyelvet értjük, hanem azt a nyelvet, amelyet a megszámlált egyén a népszámlálás időpontjában minden befolyástól mentesen magáénak vall. Ez a nyelv tehát különbözhet attól a nyelvtől, amelyet valaki anyjától tanult, bár az esetek 99 százalékában egyezni fog vele. Teljesen tökéletes még ez a módszer sem lehet, mert olyan embereknél, akik több nyelvet egyformán jól beszélnek, és azokat váltakozva használják, sokszor nehéz eldönteni saját maguknak is, hogy mi az anyanyelvük. Ilyen esetben természetesen az egyéni belátásra, jobban mondva érzületre kell bízni több nyelv közül az anyanyelv megállapítását. /5/ Az 1900 előtti felmérésekben csak az anyanyelvükön tudók száma és a magyarul beszélők száma tekinthető egészen pontosnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy az olyan területi egységekben, amelyekben csak két fő nemzetiség van és a harmadik vagy negyedik stb. nemzetiség már csak alárendelt szerepet játszik, tapasztalás szerint az adatbevallók a másik fő nemzetiség ismert nyelvét jelentik be az első helyen, úgyhogy ilyen városokban vagy területrészeken az első helyen megnevezett nyelv feldolgozása is elég biztos támpontot nyújt a kölcsönös nyelvismeretekre nézve. Módszertani szempontból ez az eljárás azonban semmi esetre sem tökéletes. /6/

A dualista Magyarországon az etnikai megosztottság a legtarkább képet alkotta, Magyarország az egyik legkevertebb népességű ország volt Európában. Az ország lakosságát több mint 10 nemzetiség alkotta. Ezek a nemzetiségek a következők: magyarok, németek, románok, szlovákok (tótok), ruténok (ruszinok), horvátok, szerbek, bunyevácok (sokácok), szlovénok, cigányok, örmények, cseh-morvák, lengyelek, olaszok, bolgárok (krassovánok).

Az osztrák hatóságok első ízben 1850-ben mérték fel hivatalosan a történelmi Magyarország etnikai összetételét. 1850 után 30 évig nincs hivatalos és pontos adatunk az ország etnikai megoszlására vonatkozóan, csupán különböző magánbecslések állnak rendelkezésünkre. Az 1857-es és az 1869-es népszámlálás nem terjedt ki a lakosság etnikai összetételének felmérésére, nem kérdezte a lakosság anyanyelvét vagy nemzetiségét.

Nemzetiségi (anyanyelvi) tekintetben a magyarság középkori, középkor végi erős abszolút többségét, 75-80%-ig is emelkedő lélekszámarányát a török hódoltság korában elvesztette a szinte katasztrofális mértékű véráldozata következtében. A Magyar Királyság akkor és azt követően – a telepítések évszázadában – etnikailag erősen kevert, valóban nemzetiségi állammá alakult át. /7/ A magyar ajkú népességtörzs regenerálódása azonban rövidesen megindult, bár csak a 19. század folyamán vált erőteljesebbé. /8/

Az ország etnikai viszonyainak a formálásában a beolvadás (asszimiláció) és az elkülönülés (disszimiláció) erői mérkőztek egymással. Általános törvényszerűségként figyelhető meg, hogy a kisebb idegen néptöredékek könnyebben és gyorsabban beolvadtak a magyarságba, míg a tömbökbe tömörült, nagyobb létszámú bevándorlók jóval tovább, esetleg napjainkig megtartották népi különállásukat. A honfoglalás korában itt talált, majd a későbbi évszázadokban bevándorolt nemzetiség egy része tehát vérségileg-nyelvileg beolvadt a magyarságba, más csoportjaik azonban olyan magyarországiak lettek, melyek megtartották az eredeti nemzetiségüket. Hanák Péter mintegy 3 millióra becsüli a történelem folyamán a magyarsághoz aszszimilálódott nemzetiségek számát. /9/

Magyarország lakossága az 1787. évi népszámlálás szerint valamelyest meghaladta a 8 millió főt. A magyarság számát a statisztikusok csekély eltéréssel mintegy 3,2 millióra (40%) becsülték.

Ha ezt a középkori etnogenezis során sokféle népelemből összeolvadt történeti etnikumot vesszük kiindulási bázisnak, akkor a 19. századot a magyarság népesedési fénykorának tekinthetjük. Az 1910. évi népszámlálás csaknem 10 millió magyar anyanyelvűt mutatott ki. ők a Horváth-Szlavónia nélküli országban már 54,5%-os abszolút többséget alkottak. Amíg az egész lakosság ötnegyed század alatt 176%-kal, a nem magyar népek állománya 71%-kal, a magyarságé 210%-kal nőtt. /10/
Nézzük meg nemzetiségekre lebontva Magyarország lakosságszámának a fejlődését 10 évenkénti periódusban 1880 és 1910 között! /11/

1. táblázat. Magyarország nemzetiségi megoszlása 1880 és 1910 között

A demográfiai növekedés következtében a nemzetiségi erőviszonyokban is változás figyelhető meg. A történelem során alig fordult elő, hogy egymás mellett élő különböző etnikumok azonos demográfiai képletekkel rendelkeztek volna. /12/

A nemzetiségi erőviszonyokban 1850 és 1890 között jelentős eltolódás következett be. A magyar lakosság száma 41,5%-ról fokozatosan 48,6%-ra növekedett, s a többséget, 54,0%-ot 1900-ban érte el, ami azt jelentette, hogy a magyarok száma 2,6 millióval növekedett. Ezzel szemben a legtöbb nem magyar etnikum száma csökkent. A nemzetiségi erőviszonyokban bekövetkezett eltolódás több tényező egyidejű hatásának az eredője volt.

1.Természetes és spontán népesedési folyamat. A magyar lakosság természetes szaporodása nagyobb mértékű volt, mint a többi népeké együttesen. /13/ A magyarok természetes szaporodásának az ütemét csak a szlovákoké és a ruténoké múlta felül, náluk azonban a nagyarányú kivándorlás elvitte a népszaporulat jelentős részét. A magyarok természetes szaporodása az 1896–1914 között évente átlagosan 2 ezrelékkel volt magasabb, mint a nem magyar népeké együttesen. A kivándorlás viszont éppen a magyarok számát apasztotta a legkisebb mértékben.

2.A bevándorlók. Számuk jelentős nagyságrendű volt (kb. évi tízezres), s az uralkodó magyar nemzetiséghez asszimilálódtak. A bevándorlók többsége Budapesten telepedett le. 1869 és 1900 között mindig több volt a Budapestre bevándorolt, tehát nem itt születettek száma, mint az ott lakóké. Ha a belföldi bevándorlók statisztikáját nézzük, azonnal szembeötlik a szlovákok nagyarányú bevándorlása.

1869-ben 12 300, 1900-ban már 37 873 többségben szlovák anyanyelvű lakosságú vármegyében születettet tartanak nyilván Budapesten. A szlovákok országon belüli migrációja (90%-a) Budapestet vette célba. A szlovákságon kívül a fővárosba összpontosul a magyarországi németség és zsidóság migrációja is. A zsidóság 1900-ban Budapest lakosságának 23,6%-át alkotta, a budapesti németek 42%-a vidékről jött a fővárosba.

Mindezek mellett jelentős volt még más külföldi bevándorlók száma is. A bevándorlók Budapest polgári szféráját tették gazdagabbá. A polgári szféra, kiegészítve a már korábban amúgy is majdnem teljesen német, kis részben szláv városi polgárságot és a magyar–német zsidó kereskedőket, egy nemzetiségileg-vallásilag rendkívül heterogén lakosságot alakított ki. A főváros polgári fejlődésével egyidejűleg megindul ezen szféra magyarosodása is.

3.A zsidók magyarosodása. A zsidókat 1850-ben külön nemzetiségként írták össze, a későbbi népszámlálások már nem ismertek zsidó nemzetiséget, csupán izraelita vallást. A magyar asszimilációs nyereségnek több mint 700 ezer fős részét a zsidóság tömeges asszimilációja jelentette. A zsidók számarányukat messze meghaladó mértékben veszik ki részüket a kapitalista átalakulásból, bekerülnek a képviselőházba is. /14/

4.A társadalmi mobilitás. Ez szintén fontos tényezője volt a magyarosodásnak. A magasabb képzés, a társadalmi hierarchiában való felemelkedés, a hagyományos falusi közösségekből a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt. Az asszimiláció is jelentős mértékben hozzájárult a népesedési arányeltolódáshoz. Az 1850 és 1890 közötti több mint 2,5 milliós gyarapodásból 1 milliót tulajdonítanak a szakemberek az asszimilációnak. /15/ Ez az asszimilációs hullám spontán társadalmi folyamatnak tekinthető, melyet a gazdaság fejlődése, a szociális és földrajzi mobilitás és a városiasodás váltott ki. /16/ Nemcsak a tőkés nemzeti piac kialakulása hatott ösztönzően az asszimilációra, hanem a társadalmi ranglétrán való emelkedés is fontos szerepet játszott ebben. /17/

A nemzetiségi erőviszonyokban bekövetkezett változásokhoz nem kis mértékben hozzájárult két demográfiai tényező is, mely a kor népesedési viszonyait befolyásolta. Az egyik tényező az utolsó „középkori” típusú demográfiai válságnak nevezhető kolerajárvány és éhínség volt 1872–1873-ban. A kolera a túlnyomórészt magyarlakta Dunántúlt csak kis mértékben sújtotta, a románok, kárpátukránok és szerbek lakta keleti-délkeleti országrészek népességét viszont megtizedelte. A másik tényező a tömeges kivándorlás volt. A kivándorlók 80%-át a század végéig a szlovákok és ruténok alkották, a magyarok kivándorlása csak a 20. század első évtizedeiben öltött igazán nagy mértéket, de így is csak a kivándorlók egyharmada került ki közülük.

II. A régió etnikai viszonyai az 1869 előtti évtizedekben

Zemplén vármegye sajátos földrajzi fekvése révén etnikailag és vallásilag is változatos képet alkot. Három nyelvterület (magyar, szlovák, rutén) lakosságának fejlődését ezen nyelvterület határvonalainak változásain követhetjük figyelemmel. Természetesen a nyelvhatárok pontosabb meghúzása csak a 19. század második felétől lehetséges, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy az előző évszázadokban a vármegye északi, északkeleti részén ruténok, középső területén szlovákok, déli részén pedig magyarok éltek egységes tömböt alkotva. Természetesen a tömbök határvonalai változtak, s a tömbökön belül is találhatunk más nemzetiségű (nyelvű) falvakat.

Az első komolyabb kapaszkodó a vármegye nemzetiségi viszonyainak meghatározására a Pragmatica sanctio korabeli (1715-ben és 1720-ban keletkezett) összeírás /18/, mivel név szerint felsorolja a lakosságot, s az ilyen jellegű felsorolás támpontot nyújthat a 18. század eleji nemzetiségi viszonyok felvázolásához. Ennek alapján Zemplén vármegye északi része szláv /19/ többségűnek tekinthető, magyar nyelvterület Dél-Zemplén és a Bodrogköz területe. Magyar lakosságú 75 (1715), illetve 90 (1720) település, magyar többségű 45, illetve 43 település. Szláv nyelvű település 212 (1715), illetve 210 település, szláv többségű, de magyar népesség is jelen volt 84 (1715), illetve 80 (1720) településen. /20/

A magyar nyelvterületen belül kis százalékban más nyelvű lakosság is kimutatható. Főleg szláv népesség élt szórványokban: Rudabányácskán, Pácinban, Erdőbényén, Bodroghalásziban, Lácán, Girincsen, Vitányban, Végardón. A szláv ajkú népesség nagyobb arányú megtelepedése csak a 18–19. század fordulójától feltételezhető. Szláv (szlovák, rutén) népességgel találkozhatunk Battyánban, Nagykövesden, Bacskában, Kaponyán, Kisdobrán, Leleszen, Bodzásújlakon, Kásóban, Kisbáriban, Barancson, Kistoronyán, Kolbaszón, Velejtén, Bistén, Bodrogszerdahelyen, Csarnahón, Gercselyen, Barancson, Nagykázméron, Nagytoronyán, Kisztén.

A szlovák és magyar nyelvterület közötti átmeneti rész a Gálszécsi és a Nagymihályi járás térségére esik. Itt még vannak magyar többségű (Kohány, Hardicsa, Hór, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Magyarizsép, Szécsegres, Szécskeresztúr, Tusaújfalu, Vécse, Zemplénkelecseny, Tarnóka, Parnó, Szécsudvar) és töredék lakosságú falvak. Az északabbra fekvő járások már a szláv nyelvterület részei, töredéknyi magyar lakossággal. /21/

A rutén és szlovák népesség elkülönítésében a lakosság vallási hovatartozása lehet segítségünkre. Ehhez a 18. században (1773-ban) készült összeírás ad segítséget (Lexicon Locorom Regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum, 1920). A felméréshez használt kérdőíveken találjuk meg először az összeírások történetében azt a kérdést, hogy milyen nyelv uralkodik az illető helyen, és a lexikonban feltüntetik a települések felekezeti hovatartozását is.

A többség által beszélt nyelv és vallás /22/ együttes vizsgálata segítségül szolgálhat a települések nemzetiségi hovatartozásának megállapításánál. Ebből az alábbi kép tárul elénk. Zemplénben 108 település magyar, 65 szlovák, 150 rutén. Zemplén déli részén (Ráskán, Hercegkúton, Károlyfalván) már néhány német település is található. /23/ A fent említett adatok alapján jól elkülöníthetők a nyelvterületek. Tamás Edit részletes népességi (főleg etnikai) kutatásai során Zemplén vármegyében a 18. század végén kialakult nyelvhatárokat a következőképpen határozza meg. /24/ Magyar: a Szerencsi, Tokaji, Sárospataki, Bodrogközi járás. A Sátoraljaújhelyi és a Nagymihályi járás keleti részén húzódik a magyar nyelvhatár északi vonala: Biste, Mátyásháza, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő. A magyar nyelvterülethez északról a szlovák kapcsolódik: a Sátoraljaújhelyi (Nagykázmér, Velejte, Lasztóc, Barancs), a Gálszécsi (Tőketerebes) és a Nagymihályi (Céke, Mészpest, Petrik, Málca, Márk, Szalók, Butka) járás településein át húzható meg a déli vonala. Nyugaton a rutén nyelvhatárvonallal érintkezve végighúzódik a Gálszécsi és a Varannói járáson (Kozma, Cselej, Pelejte, Nagyazar, Zebegnyő, Bacskó, Visnyó, Szécsmező, Szacsúr, Kővágó, Vehéc, Varannó, Sókút, Agyagospatak, Felsőfeketepatak, Nagydobra), északon érinti a Sztropkói és a Homonnai járást (Kisterebes, Kelcse, Nagydomása, Gerlefalva, Lukácsi, Jánosvölgye, Rubó, Izbugyarabóc, Laborcmező, Tótalmád, Görbény), keleten benyúlik a Szinnai járás területére (Papháza, Szinnamező, Agyidóc, Szinna).

A rutén nyelvterület és az északi fekvésű Homonnai (Homonnarokító, Izbugyarokító) és Mezőlaborci járás (Laborcradvány, Izbugyarabó, Zemplénpálhegy, Alsóvirányos, Kosárvágás, Giglóc, Holcsik, Máriakút, Gyapár, Kisgyertyános, Kispetőfalva, Kisvalkó, Detre) és a keleti Szinnai (Kiskolon, Taksány, Méhesfalva, Tüskés, Vendégi, Alsóalmád) járás jelentős részét foglalja magában Zemplénben. Nyugaton a nyelvhatár végighúzódik a Gálszécsi és a Varannói járás nyugati részén (Aranyospatak, Ércfalva, Józsefvölgy, Bányapataka, Dávidvágása, Csábóc, Szécskeresztúr). Mindvégig a szlovák nyelvterülettel érintkezik. Elszórtan a szlovák és a magyar nyelvterületén belül is találhatók rutén falvak. A hármas nyelvhatár Zemplénben jóval bonyolultabb, tagoltabb vonalvezetésű, sőt elszórtan még a nyelvterületen belül is találunk más nemzetiségű (rutén) falvakat, mint Ung megyében – állítja Tamás Edit (ő ugyanis Ung megyében is elvégezte ugyanezeket a kutatásokat).

A 19. század közepének Magyarországi viszonyairól Fényes Elek /25/ munkái adnak számunkra átfogó képet. A 19. század közepén (1851) írt munkájában Magyarország geographiai szótára címmel feljegyezte az akkori településeket. Ebben a gyűjtésében megadta a lakosok számát, a felekezeti megoszlást, és nemzetiségi szempontból besorolta az ott lakó népességet.

Fényes Elekhez hasonlóan Viktor Hornyánszky 1858-ban megjelent német nyelvű munkájában követte kortársa módszereit. Tamás Edit összehasonlította Fényes Elek és Hornyánszky gyűjtését, és arra a megállapításra jutott, hogy a két felmérés alapján néhány kisebb eltéréstől eltekintve hasonló nyelvterületek mutathatók ki Zemplén vármegye esetében is.

Tamás Edit tovább lépett: Fényes és Hornyánszky felméréseit összehasonlította az 1773-as összeírás alapján készült térképpel. Összevetve a két gyűjtést és az 1773-as térképet, jelentős eltérésekre hívja fel figyelmünket: Zemplén északi részén a Sztropkói, Mezőlaborci, Homonnai, Szinnai járás területén húzódó szlovák–rutén nyelvhatár pontosan követi az 1773-as nyelvhatárt. A varannói, homonnai rutén szórványokkal tarkított szlovák nyelvterület is hasonló a korábbihoz. Az alsó-zempléni /26/ magyar nyelvterület sem változott jelentősen, csupán a Sátoraljaújhelyi járás területén került délebbre a magyar nyelvhatár.

Közép-Zemplénben a Sátoraljaújhelyi, a Nagymihályi, valamint a Sztropkói és a Homonnai járás déli területeinek korábban szlovákként feltüntetett településeinek nemzetiségi képe azonban sokkal bonyolultabb, sokkal változatosabb. /27/ Valójában ez a sáv a magyar–szlovák– rutén nyelvterület találkozási pontja. Míg az előbb említett északi részén keskeny sávként húzható meg a két nép közötti elválasztó vonal, itt nincs ilyen. Igaz, a nyelvhatár valójában egy zóna, ahol a szomszédos népek vegyesen, kisebb-nagyobb arányban élnek egy-egy adott településen. Erre igazán jó példa az a zempléni középső sáv, melynek déli vonala a Mikóháza, Alsóregmec, Rudabányácska, Nagytoronya, Kásó, Céke, Magyarsas, Lazony vonalon húzható meg. Északon a Nagyazar, Bacskó, Szécsmező, Szacsúr, Alsókocsény, Klazány, Homonna, Ordasfalva által kijelölt vonal jelzi. Ezen belül a déli részen az átmenetet követve magyar–rutén településeket találunk, míg az északi részen szlovák–rutén falvak követik egymást.

Tamás Edit aprólékos összehasonlításai igazolják azt a tényt, hogy nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni „egyetlen” adatsorból, szükséges az öszszehasonlítási módszer, hogy észrevegyük az eltéréseket, s rámutassunk a valós helyzetre, hiszen az eddig leírt állapotok alapján eltérés mutatkozik az 1773-as és az 1851-es nyelvhatárok között. Az 1773-as nyelvhatárok nem ábrázolták helyesen a valós állapotokat. Sok esetben talán még a kialakulatlan nyelvi viszonyok is zavarták a helyes besorolásokat. A szláv nyelveken belül pedig könnyű az átjárhatóság, s valószínű, hogy nagy volt a kelet-szlovákiai nyelvjárás és a rutén nyelv közötti hasonlóság, átjárhatóság.

A 19. század második felétől az etnikai (nyelvi) határok felmérése, megvonása már könnyebb feladatnak számít. Az 1880-as népszámlálás az első, amely már kimutatást is készít a lakosság anyanyelvéről (más százalékos kimutatások is találhatók az összeírásban, és ennek eredményeit már közre is adták).

Az 1880-as, 1900-as összeírások a magyarság megszilárdulását mutatják. A magyarság Zemplén vármegye déli részén megingathatatlanul tartja magát. A Sárospatak,
Sátoraljaújhely, Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Imreg, Abara, Kisráska, Nagyráska, Hegyi, Deregnyő vonalon megszilárdult a magyarság, 75%-os a jelenlétét mutató vonal. Ettől északra a Sátoraljaújhelyi járás határáig van jelen a magyarság, százalékaránya kisebb, mint 50%, és erősen ingadozó (ide kapcsolódik Hardicsa is). Jelen van a nyelvterületek közötti átmeneti sáv.

A szlovákság 75%-nál magasabb jelenlétével továbbra is uralja a vármegye középső részén fekvő járásokat: a homonnait, a varannóit, a nagymihályit, a gálszécsit. Északon továbbra is stabil a rutén–szlovák nyelvhatár, délen megmaradt az átmeneti terület a Sátoraljaújhelyi járás északi részén, bár itt is 50%-ot meghaladó a szlovákság aránya.

Eltűnt az a nagy átmeneti terület, mely Fényes Elek adatai alapján rajzolódott ki.

A vallási adatok egyes járásokban (a magyar görög katolikus arány miatt) jelentős rutén eredetű lakosságra utalnak (Gálszécsi, Nagymihályi, Sátoraljaújhelyi, Varannói járás).

A ruténok továbbra is többségben vannak a Sztropkói, Mezőlaborci, Szinnai járásban. A vegyes lakosságú területen azonban nagyarányú asszimilációnak lehetünk szemtanúi.

Az 1900-as népszámlálás adatai alapján a magyarság nyelvterületének megnövekedését látjuk. A magyarság nyelvterülete észak felé fokozatosan kiterjedt, Zemplénben ez a Kolbaszó, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalon húzható meg, de ettől északabbra fekvő településeken is kimutathatók jelentősebb növekedések; az Újhelyi járás északi részén és a Gálszécsi járásban foltokban a lakosság negyedét meghaladó a magyarság aránya. /28/

A szlovákság szempontjából az 1900-as népszámlálási eredmények veszteséget és nyereséget is kimutattak. A Gálszécsi járás déli területén csökkent a százalékban kimutatható arányuk a magyarok javára, de elmozdult a rutén–szlovák nyelvhatár. A korábbi összeírások egyes rutén települései – főleg Szobránc vidékén – már szlovákként szerepeltek.

A három nyelvterületből a ruténok veszítettek folyamatosan. A Sztropkói, Mezőlaborci járás nyugati részén fekvő települések asszimilációs folyamatának kezdődő stádiuma figyelhető meg a szlovákság javára, s ugyanez a folyamat figyelhető meg Közép-Zemplén rutén nyelvű településein is. Igaz, hogy az 1910-es népszámlálás – mely a történelmi Magyarország utolsó népösszeírása – a ruténok számának csekély növekedését jelzi, de a későbbi folyamatok, változások /29/ a ruténok nagymértékű asszimilációjára mutatnak rá.

A nyelvhatárok meghatározásával foglalkozott Balogh Pál is a Népfajok Magyarországon című munkájában, és a Külön tekintettel a magyar–tót nyelvhatár kérdésével az utolsó két évtizedben című tanulmányában. Balogh Zemplén vármegye 451 települését térszakaszonként beosztva vizsgálja nyelvi megoszlás szempontjából. A térszakaszokat a folyóvölgyek, mellékek, hegységek nevével különbözteti meg. A következő földrajzi megosztásokat használja:

• Hernád-völgy – 9 magyar helységgel rendelkezik
• Sajó-völgy – 3 magyar helységgel rendelkezik
• Ond-völgy – 6 magyar, 1 német helységgel rendelkezik
• Bodrog-völgy – 28 magyar, 1 szlovák helységgel rendelkezik
• Karcsa és melléke – 16 magyar helységgel rendelkezik (szlovák, orosz-rutén)
• Latorca-völgy – 16 magyar helységgel rendelkezik
• Tisza-völgy – 10 magyar helységgel rendelkezik
• Takta-mellék – 3 magyar helységgel rendelkezik
• Tokaj Hegyalja – 7 magyar, 2 német, 1 szlovák helységgel rendelkezik
• Ronyva-völgy – 15 magyar, 13 szlovák helységgel rendelkezik
• Gálszécsi Hegyalja – 11 szlovák, 1 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Tapoly-völgy – 29 szlovák helységgel rendelkezik
• Ronyva–Ondava köze – 4 szlovák helységgel rendelkezik
• Ondava-völgy és melléke – 4 magyar, 52 szlovák, 15 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Olyka-völgy – 29 szlovák és 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Laborc-völgy – 8 magyar, 18 szlovák helységgel rendelkezik
• Laborc–Ondava köze – 7 szlovák helységgel rendelkezik
• Laborc és vidéke – 47 szlovák, 27 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Czirova-völgy – 12 szlovák, 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Jablunka-völgy – 1 szlovák, 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Az Ung melléki helység – 3 szlovák, 21 orosz (rutén) helységgel rendelkezik

Zemplén vármegye 451 községéből 125 magyar, 228 szlovák, 95 orosz (rutén), 3 német település. Az általa elnevezett „térszakaszokat” lebontja településekre, s meghatározza a lakosság nyelvi és felekezeti megoszlását.

A zempléni magyarság tömbje a Tisza-medencei róna földjén telepedett meg, a Latorcától a Sajóig érő területen, az egész Bodrogközt átfogva. A területen 91 magyar, 1 német, 1 szlovák helység található. Egyetlen német sziget a vidéken: Rátka. A német lakosságot Kassa vidékéről származtatja. Van egy szlovák sziget is a területen Sárospatak mellett: Végardó.

Végardó nyelvi megoszlásánál megjegyzi, hogy 50 évvel ezelőtt még orosz (rutén) falu volt, melynek felekezeti megoszlására a görög katolikus vallás jelenléte utal, mára már szlovákká lett. Ezt az elszlovákosodást azzal magyarázza, hogy a faluba a hegyek közt elszlovákosodott oroszok (ruténok) költöztek, és az oroszok (ruténok) csak egy része olvadt be a magyarságba. Bodrogköz további falvaiban is rámutat hasonló jelenségre, ahol orosz (rutén) népesség élt, „orosz rítus szerint imádkozott”, és idővel asszimilálódott, azzal a különbséggel, hogy a magyar többségbe olvadtak be (s nem szlovákokká lettek). Ilyen községnek számított: Bodrogszerdahely, Dámóc, Bély, Boly, Kisdobra, Bodrogmező.

A szlovák nyelvhatárt a következő helységeknél húzta meg: Kelecsen, Isztáncs, Upor, Kozma, Kásó, Kiszte, Gercsely, Velejte, Barancs, Pelejte, Tőketerebes, Kacsád, Céke, Magyarsas, Petrik, Málcza, Márk és Szalók. A szlovák nyelvterület tömbjében magyar telepekre utal. Ilyen telep a varannói, kisruszkai, kohányi, gálszécsi, nagyazari, csemerjei.

A magyar nyelvhatár, felmérése szerint a következő falvaknál húzható meg: Kolbaszó, Lasztóc, Mihályi, Legenye, Nagy- és Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Bodzásújlak, Garany, Kazsu, Hardicsa, Imreg, Szürnyeg, Mézpest, Abara, Nagy- és Kis-Ráska, Hegyi, Deregnyő. Balogh felmérései a 19. század második felének nyelvi megoszlását tükrözik a térségben. Az ő általa meghúzott nyelvi határvonalak jelentős része megegyezik a Tamás Edit által meghatározott határvonalakkal. Balogh munkájában túlzottan hangsúlyozza a szlovákság előretörését az orosz (rutén) lakosság rovására. A zempléni szlovákság legnagyobb részét elszlovákosodott oroszoknak (ruténoknak) tartja. /30/

Ezt a tényt Fényes Elek felméréseivel támasztja alá, kizárva annak lehetőségét, hogy Fényes összeírásaiba tévedés is csúszhatott. /31/

Kovács Alajos tanulmányában (A magyar–tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban) felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a nyelvhatárok sávjában fekvő községek nagy többsége 1880-tól 1910-re magyar többségűvé alakult át. Figyelmeztet, hogy nem szabad csupán e két népszámlálás (1869, 1910) adatait összevetni, mivel könnyen téves következtetésre juthatunk /32/, s a térségben végbemenő folyamatot erőszakos asszimilációként is értelmezhetjük. Az igaz, hogy harminc év alatt Zemplén 13 községében változott meg a nemzetiségi összetétel, 12 település szlovák többségűből magyarrá, 1 település magyar többségűből szlovák többségűvé alakult át. Ez a folyamat nem tekinthető teljes asszimilációnak, sok esetben nem jelenti a község nemzetiségi jellegének teljes megváltozását. Kovács Alajos szerint csupán az történt, hogy a két nyelvet beszélők közül újabban többen vallották magukat magyarnak, és a másik nyelvet mint beszélt nyelvet jelentették be. Sok esetben pedig a körülbelül ugyanolyan nagyságú magyar és szlovák lakosság a lélekszám nagysága tekintetében helyet cserélt: 1880-ban a szlovák volt valamivel több, 1910-ben a magyar. /33/ Kovács Alajos szintén az elszlovákosodásra hívja fel a figyelmet: „Kassa–Sátoraljaújhely közötti nyelvhatári vidék az utolsó két században valóságos temetője volt a magyarságnak.” Állítását, azon falvak nyelvi összetételének mélyebb vizsgálatával támasztja alá, melyeknek jellege 1880-ban szlovák többségű, de 1910-re már magyar többségűvé vált. A következő falvakról van szó:

2. táblázat. A magyar–szlovák nyelvhatár mentén fekvő települések

M – magyar, T – tót (szlovák), O – orosz (rutén)

Összegezve az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a 19. század végére a nyelvhatárok stabilizálódtak Zemplén vármegyében. Az asszimilációs folyamatok a ruténok /34/ részéről befejeződtek, többségük a szlováksághoz asszimilálódott, töredékük – mely magyar nyelvterületre vetődött szórványként – a magyarokhoz, de megmaradtak apró etnikai szigetek is. Az ilyen szórványok megmaradása Paládi-Kovács Attila szerint az etnikai folyamatok mozgásának lassúságát igazolták, s érvényesült bennük a mennyiségi változások minőségi változásokba történő átcsapásának törvénye.

A magyar–szlovák nyelvhatár területén fekvő egyes települések etnikai-anyanyelvi mozgása a 19. század második felében a legtöbb esetben még nem jelentett valóságos és végleges asszimilációt (mint ahogyan ezt Balogh Pál és Kovács Alajos megállapította). Valójában ezen az északi nyelvhatáron élő vegyes, kevert népesség szinte tökéletesen kétnyelvű volt, s lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Popély Gyula szerint is ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak, a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók azonban már többségbe kerültek bennük.

Ilyen kétnyelvű, kétkultúrájú, teljesen bizonytalan etnikai hovatartozású népesség által lakott falvak magyar–szlovák vonatkozásban leginkább Nyitra és Érsekújvár térségében, Kassa környékén, valamint Zemplénben Tőketerebes és Sátoraljaújhely között voltak. A tízévenként megtartott népszámlálások e falvak esetében néha valóban ritkaságszámba menő eredményeket produkáltak. /35/

Ezek után tekintsük át a vizsgált régió etnikai-anyanyelvi megoszlását (a melléklet táblázataiban)! A régió területén húzódnak többségben az anyanyelvi határok, a régió népessége heterogén képet alkot, amelyben a magyar ajkú népesség mellett – évszázadokon át – él a szlovák és rutén ajkú lakosság is. Az etnikumok együttélése folyamán elkerülhetetlenné váltak az asszimilációs folyamatok és a nyelvhatárok változásai. A 19. század elején a magyar nyelvhatár /36/ északi vonalának a nagy része a régió területén húzódik, érintve a következő településeket: Biste, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény. A magyar nyelvterület vonalához kapcsolódik a szlovák nyelvhatár érintve Kozma, Cselej, Pelejte, Nagyazar, Zebegnyő, Bacskó, Visnyó településeket.

Természetesen az egységes etnikai tömbökön belül szórványokkal is találkozhatunk (pl. a Bodrogközi járás nyelvterületén belül is találhatóak rutén falvak). A 19. század vége nem hozza magával a nyelvhatárok nagyarányú elmozdulását, de Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Imreg vonalán megszilárdult a magyarság (többségben van, jelenléte 75%-os). Az északabbra fekvő sávban még jelen van a magyarság (számarányuk 50 százaléknál kisebb és erősen ingadozó). Jelen van az átmeneti sáv. Az átmeneti sávtól északra eső falvak többségét 75%-nál magasabb jelenlétével a szlovákság alkotja.

A rutén nyelvhatár kérdése a század végére megkérdőjelezetté vált. Míg a vármegye északi részén húzódó rutén–szlovák nyelvhatár stabil maradt, addig a régió területén a 18. század végén még meglevő határ a 19. század végére elmosódott az asszimiláció következtében.

Az 1900-as népszámlálás adatai alapján a magyarság megnövekedését láthatjuk. A magyar–szlovák (vegyes) lakosságú területeken a magyarság előretörésének lehetünk szemtanúi, nyelvterülete észak felé fokozatosan kiterjedt, Kolbása, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalán húzható meg, de ettől északabbra fekvő településeken is kimutatható a magyarság jelentősebb növekedése. A szlovák lakosság szempontjából az 1900-as népszámlálás veszteséget és növekedést is kimutatott. Míg a nyelvhatár sávjában élő szlovákság csökkent a magyarság javára, addig elmozdult a rutén–szlovák nyelvhatár. A korábbi összeírások egyes rutén települései már szlovákként szerepeltek. A három nemzetiségből a legnagyobb veszteség a ruténságot érte, ugyanis ezt a lakosságot érintette legerősebben az asszimilációs folyamat, nagy többsége a szlovákságot gyarapította, egy része pedig a magyarságot.

Érdekes kép tárul elénk, ha megvizsgáljuk a ruténok betelepülésének történeti adatait a régió területén élő magyar tömbben. A vizsgálódáshoz felhasználjuk Siska József kutatási eredményeit is, melyek a bodrogközi ruténok megtelepedésére vonatkoznak.

A Siska által ismert első okirat, mely a rutének tájegységi jelenlétét bizonyítja, a leleszi prépostság szerzeteseitől származik, akik 1571-ben Vékey Ferenc alországbíró dámóci és dobrai rutén jobbágyairól írnak egy peres ügy lezárása során. A helyi népességmozgások a 16. században a rovásadó és dézsmajegyzékek alapján követhetők, majd ezekhez csatlakoznak a 17. századtól az egyházi és világi földesurak urbáriumai és a különböző felekezetek dokumentumai. A források névanyaga használható fel egyes személyek nemzetiségi hovatartozásának meghatározására.

Az 1715-ös, 1720-as, az adózó jobbágyok országos számbavételét tartalmazó dokumentumok alapján Siska rutén családokat tüntet fel Bacskán, Battyánban, Dobrán, Kaponyán, Nagykövesden, Szerdahelyen /37/ (valamint Agárdon, Alsóbereckiben, Karádon, Kenézlőn, Kiscigándon, Lácán, Pácinban, Vajdácskán). /38/
A vallási hovatartozás is szolgálhat a ruténság jelenlétének bizonyítására, ugyanis a görög katolikus felekezetet a rutén ajkú lakosság alkotta. Az 1727-es megyei kezdeményezésre végrehajtott összeírás felmérte a létező egyházak parókiáit, plébániáit és azok filiáit s az ott szolgáló lelkészek javadalmait. Ez a dokumentum Dámóc, Cséke, Dobra görög katolikus közösségéről ad számot. /39/

Bél Mátyás 1730-ban készített összeírása Zemplén vármegyéről is tartalmaz adatokat. A Bodrogközben jelenlévő ruténságra utal, hogy Csékét homogén rutén falunak jelöli. Lengyelekkel, magyarokkal és szlovákokkal kevert rutén népesség él Agárdon, Bacskán, Battyánban, Felsőbereckiben, Kaponyán, Karosban, Királyhelmecen, Nagygéresen, örösben, Pólyánban, Szentmáriában, Szerdahelyen, Vajdácskán, Zétényben. /40/

Az 1773-as országos összeírás /41/ adatai szerint a kutatott régió következő falvai tekinthetőek rutén lakosságúnak: Bély (magyar és rutén nyelvű), Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra, Dargó, Isztáncs, Kereplye, Kisruszka, Nagyruszka, Szécskeresztúr, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Vécse, Kásó, Kolbásza. A vizsgált 88 településből a Lexicon (1773) összeírása szerint 15 település lakossága rutén anyanyelvű volt és egy község lakossága vegyes (magyar és rutén nyelvű). Ebből a 15 településből 4 község a magyarlakta Bodrogközbe ékelődött be (Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra), a többi a rutén–szlovák nyelvhatár mentén vagy a szlovák tömbben található.

A 18. század második felében készült Molnár András zempléni monográfiája alapján a következő képet kapjuk:

• rutén település: Kisdobra,
• magyarok és ruténok közös lakhelye: Nagybári,
• ruténok és szlovákok által lakott vegyes település: nincs,
• magyar, szlovák és rutén lakosságú (vegyes) községek: Bacska, Bodrogszerdahely, Bodrogvécs, Rad, Szomotor, Zétény, Legenye, Mihályi, Zemplén.

Ha összevetjük az 1773-as és az 1792-es összeírások adatait, a rutén ajkú lakossággal kapcsolatosan, szembeötlő ellentmondásokra akadunk. Az 1773-as öszszeírás 15 települést rutén ajkúnak nyilvánít, míg az 1792-es csak egy községet nevez meg ruténnak: Kisdobrát. A két összeírás adatai csak Kisdobra esetében egyeznek meg. A szlovák–rutén nyelvhatáron levő s a szlovák tömbbe beékelődő települések, melyeket az 1773-as összeírás rutén többségűnek nevez meg, Molnár összeírásaiban (1792) már szlovákként szerepelnek.

Mivel magyarázható ez a komoly eltérés a két összeírás adatainál? A válasz talán a kelet-szlovákiai nyelvjárás és a rutén nyelv hasonlóságában rejlik. Valószínűleg a két nyelv között nagy volt az átjárhatóság, s így nehéz volt a nyelvek megkülönböztetése. Az asszimiláció folyamata teljes mértékben kizárható ilyen rövid időn belül, maradt a nyelvi megkülönböztetés nehézségének problematikája, hiszen az 1773-as évi összeírásban rutén nyelvűként szereplő Dargó, Isztáncs, Kereplye, Kisruszka, Nagyruszka, Szécskeresztúr, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Vécse, Kásó, Kolbaszó települések egytől egyig szlovák nyelvűként szerepelnek Molnárnál. Valójában elgondolkodtató az a tény, hogy mi alapján jelölte meg Molnár vegyes nyelvűként a már fent említett községeket, vajon itt milyen ismérv alapján különböztette meg a rutén nyelvet beszélőt a szlovák nyelvet beszélőtől. A korabeli összeírások eltérésének az okát nem tudjuk pontosan megmagyarázni.

A 19. század elejéről a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség 1806-os összeírása új adatokkal szolgál a ruténság jelenlétéről, ugyanis rögzíti az egyes egyházközségekben használatos prédikációs nyelvet. A görög katolikus szertartásokat ekkor még ószlávul végezték, de a szentbeszédet már olyan nyelven, melyet a hívek beszéltek. Az összeírás adataiból következtetni lehet arra, hogy egy település népességét milyen mértékben érintette az asszimiláció.

1. Kizárólag rutén nyelvet használtak a prédikációk során a következő településeken: Kisújlak, örös, Rad, Bacskó, Cselej, Dargó, Gálszécs, Hardicsa, Isztáncs, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kereplye, Kisazar, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Szécsudvar, Tőketerebes, Upor, Vécse, Visnyó, Zebegnyő, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Borsi, Céke, Garany, Kásó, Kiskázmér, Kistoronya, Kiszte, Kolbaszó, Lasztóc, Magyarsas, Mihályi, Nagykázmér, Szőlőske, Szürnyeg, Velejte.
2. Ruténul és magyarul egyaránt hirdették a szentbeszédet: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Bodrogmező, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kiskövesd, Kistárkány, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Perbenyik, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény községekben.
   Ruténul és szlovákul hirdették a szentbeszédet: sehol sem.
3. Csak magyarul hirdették a szentbeszédet: Imreg, Kisbári, Ladmóc, Nagybári, Zemplén, Bodrogszentmária, Pálfölde, Szinyér, Csarnahó községekben.
4. Tisztán szlovák nyelven sehol sem hirdették a szentbeszédet.

A 88 vizsgált településből az 1806-os összeírás alapján 78-ban megtalálhatók a görög katolikus vallás hívei. Kizárólag rutén nyelven hallgatják a szentbeszédet 45 községben. Ruténul és magyarul egyaránt hirdetik a szentbeszédet 24 közsgében. Csak magyarul értik a szentbeszédet 9 községben.

Az adatok arra utalnak, hogy a települések rutén nyelvű lakossága még beszélte anyanyelvét. Kivétel Imreg, Kisbári, Ladmóc, Nagybári és Zemplén – itt már csak kizárólag magyar nyelven értették a szentbeszédet. Az itt élő rutén lakosság vallását megtartva beolvadt a magyar lakosságba. A magyar nyelvű lakossághoz való erős asszimilációs folyamatra utal az a tény is, hogy a magyar etnikai tömbben található görög katolikus lakosság magyar és rutén nyelven hallgatta a szentbeszédet. /42/ Érdekes módon a szlovák tömbben élő görög katolikusok csak rutén nyelven értették a szentbeszédet, ami azt jelenti, hogy használták a nyelvet. Ezen adatok alapján kijelenthetjük, hogy nem irányult semmilyen erőszakos asszimilációs nyomás a rutén lakosságra. De mennyire megbízhatóak ezen megállapítások? Ha figyelemmel kísérjük Fényes Elek 1851-es összeírását, láthatjuk, hogy orosz (rutén) települések közé sorolta a következőket: Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagyruszka, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Zebegnyő, Kiskázmér (azaz 9 település).

Magyar és orosz (rutén) települések közé: Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra, Rad, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisruszka, Magyarizsép, Biste, Imreg, Kiszte, Kolbaszó, Magyarsas, Mihályi, Nagytoronya, Szürnyeg (azaz 18 település).

Orosz (rutén) és szlovák települések közé: Bacskó, Gerenda, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Szécsudvar, Tőketerebes, Vécse, Céke, Kásó, Velejte (azaz 10 település).

Orosz (rutén), szlovák és magyar települések közé: Cselej, Egres, Gálszécs, Kisazar, Kozma, Nagyazar, Barancs, Bodzásújlak, Lasztóc, Nagykázmér (azaz 10 település).

Fényes Elek összeírása alapján a vizsgált régió 47 településén éltek rutén anyanyelvűek. Rutén anyanyelvű volt 9 település, vegyes (rutén és magyar) település 18; rutén és szlovák település 10; rutén–szlovák– magyar település 10 volt.

Ha Fényes Elek (1851-es) adatait összevetjük az 1806-os egyházi összeírással, rögtön kitűnik, hogy 1851-ben csak 47 település lakosainak egy része beszélte a rutén nyelvet, míg 1806-ban 69 településen használták a rutén nyelvet.

Fényes Elek (1851) nem utal rutén lakosságra Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszög, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhemec, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Perbenyik, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Garany, Kistoronya, Szőlőske községekben. A községeket magyarlakta településekként jelzi. Hasonló a helyzet Pelejte és Visnyó községekben is, ahol már csak szlovák lakosságot jelez Fényes összeírása. Kivételként említetjük Imreg községet, itt 1806-ban csak magyar nyelven hirdették a szentbeszédet, de 1851-ben Fényes utal rutén lakosságra.

A rutén lakosság asszimilációs folyamata kétirányú volt. A magyar többségű falvakban a magyarokhoz, a szlovák többségű falvakban a szlovák lakossághoz asszimilálódtak. A magyarsághoz való asszimilációjukat Udvari István szempontjai alapján már érzékeltettük. De mi lehetett az oka a szlováksághoz való asszimilációjuknak? A szlovákság ugyanúgy kisebbségi etnikumként szerepelt. Mindez részben a nyelvi hasonlóságban kereshető – a két nyelv közötti átjárhatóságban –, részben pedig a szlovákság magasabb kulturális fejlettségében.

Komoly eltéréseknek lehetünk szemtanúi, ha összevetjük az 1851-es adatokat az 1773-as Lexiconban feltüntetett etnikai besorolást jelző adatokkal. A Lexicon községsoros adatainak értékelése önálló tanulmányt igényelne, ezért mi itt csak azon településeket emeljük ki, ahol az összeírások megegyeznek.

1. Színmagyar község az 1773-as és 1851–es az összeírás alapján: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszög, Bodrogszentmária, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Pálfölde, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Borsi, Csarnahó, Garany, Kistoronya, Ladmóc, Szőlőske, Zemplén.
2. Magyar és rutén vegyes lakosságú község: Bély.
3. Szlovák nyelvű községek: Parnó, Pelejte, Visnyó.
4. Rutén nyelvű községek: Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagyruszka, Sztankóc, Tarnóka Upor.

A Lexicon és Fényes megállapításai a települések etnikai jellegében 42 településnél megegyeznek, a többieknél eltérések mutatkoznak. Emeljünk ki néhány települést az eltérések alátámasztására:

Bodrogszerdahely: 1771-ben magyarul vették fel a jobbágyok vallomását, 1773-ban rutén nyelvű, 1792-ben vegyes lakosságú (magyarok, ruténok, szlovákok lakják), 1804-ben magyar falu, 1851-ben magyar és orosz lakosságú.

Bodrogmező: 1771-ben magyar a jobbágyvallomás felvételének nyelve, 1773-ban a Lexicon rutén nyelvűnek írja le a községet, Molnár András 1792-ben magyar és szlovák lakosságot jegyez fel, Szirmay magyar faluként ismerteti 1804-ben, 1851-ben Fényes magyar és orosz (rutén) településként jellemzi.

A különböző időszakokban végzett összeírások adatainak eltérését valójában nem tudjuk megmagyarázni, főleg azért nem, mert a rutén és a magyar lakosok mozgását nem követhetjük figyelemmel. Nem közelíthetjük meg az eltérés problematikáját nyelvi vizsgálódás oldaláról sem, hiszen a magyar és rutén nyelv különböző nyelvcsaládból származik, így nincs átjárhatóság a két nyelv között. Ugyanilyen mély szakadék választja el a két nép életmódszokásait, eltérő a vallási hovatartozásuk is.

Hamarabb találhatunk választ a szlovák és rutén lakosságú települések népességének etnikai váltakozására. A két nyelv nagymértékű hasonlósága eredményezte a kétnyelvűség folyamatának kialakulását. Az itt élő lakosság egyaránt használta a szlovák és rutén nyelvet. Példaként említhetjük: Isztáncs községet:

1. 1771-ben szláv (szlovák) nyelven veszik fel a jobbágyok vallomását,
2. 1773-ban Lexicon rutén nyelvűként jelöli a községet,
3. 1792-ben Molnár szlovákok lakta településként jegyzi fel,
4. 1804-ben Szirmay szlovák községként írja le,
5. 1851-ben Fényes szerint ruszinok (oroszok) lakják,
6. 1863-ban Magyarország helységnévtárában szlovák községként szerepel.

Ha áttekintjük az összeírásokat az adott időszakokból – településenként csoportosítva (lásd 5. táblázat) –, a következő falvaknál mutathatunk ki eltéréseket az etnikai összetétel megállapításánál: Kisdobra, Rad, Bacskó, Cselej, Gálszécs, Gerenda, Kolbaszó, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Szécsudvar, Tőketerebes, Vécse, Barancs, Bodzásújlak, Céke, Imreg, Kásó, Kiskázmér, Lasztóc, Legenye, Mihályi, Szürnyeg, Velejte.

Legjellemzőbb példájaként emelhetjük ki e térségben Gálszécs községet, ahol az összeírások négy nemzetiséget is jelölnek:
Gálszécs: /43/

1. 1771 – szláv (szlovák) nyelvű felvétel,
2. 1773 – szlovák jelleg,
3. 1792 – szlovákok lakják,
4. 1804 – szlovákok, rutének (oroszok), magyarok, németek vegyesen,
5. 1851 – szlovákok, magyarok, rutének (oroszok) lakják,
6. 1863 – szlovák, magyar község.

A régió vegyes etnicitásának a meglétét bizonyítják a következő falvak, melyeknek a lakosságát magyarok, rutének, szlovákok alkották. Sajnos az egyes nemzetiségek arányát (számuk nagyságát) az eddig használt adatközlő összeírásokból nem tudjuk megállapítani: Bacska, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Bodrogvécs, Rad, Szomotor, Zétény, Cselej, Egres, Gálszécs, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Szilvásújfalu, Tőketerebes, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Imreg, Kásó, Kiszte, Kolbaszó, Lasztóc, Legenye, Magyarsas, Mihályi, Nagykázmér, Nagytoronya, Szürnyeg, Zemplén.

A kutatott régióban 71 település az összeírások alapján vegyes lakosságúként szerepel. Ebből 35 település lakossága közt mindhárom etnikum megtalálható (magyar, szlovák, rutén [orosz] 1771-től 1851-ig [1863-ig]). Sajnos sehol sem tudjuk pontosan megadni az egyes etnikumok arányát. Az összeírások szerint színtiszta magyarnak (m) vagy színtiszta szlováknak (sz) minősíthetők a következő települések: Bodrogszög (m), Bodrogszentmária (m), Kaponya (m), Kisgéres (m), Kiskövesd (m), Kisújlak (m), Nagygéres (m), Nagykövesd (m), örös (m), Pálfölde (m), Parnó (sz), Pelejte (sz), Visnyó (sz), Kisbári (m), Ladmóc (m), Szőlőske (m).

Az adatok alapján a régióban 15 község volt etnikailag egységes a 18. század közepétől a 19. század közepéig. Az asszimilációs folyamat gyors lezajlására utalnak a következő községek összeírásai, ugyanis az 1792-ben jelzett szlovák, orosz (rutén) lakosság a későbbi összeírásokban már nem szerepel, így a 19. század közepére színmagyar lakosú települések lettek: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Királyhelmec, Kistárkány, Lelesz, Nagytárkány, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Nagybári, Zemplén.

A 2.1. táblázatban felsoroltuk a legfontosabb etnikai összetételre utaló öszeírásokat 1771-től 1863-ig. Közel 100 évet fognak át az adatok. A feldolgozások adatait csoportosítottuk 88 községre lebontva, s a forrásokat egymással szembeállítva (ütköztetve) megpróbáljuk felvázolni a vizsgált települések etnikai folyamatait. Megállapíthatjuk, hogy a községek többségét (80%-át) az összeírások vegyesként jelzik. Összegezve a leírtakat megállapíthatjuk, hogy a rutén nyelvű lakosság többsége a 19. század derekára a szlovák tömbben a kétnyelvűség állapotába került, a magyarlakta vidéken pedig asszimilálódott a többségi lakossághoz. A Bodrogközben élő ruténság fokozatosan felhagyott kétnyelvűségével. A 19. század utolsó évtizedeiben vallási vonalon is megindult az elmagyarosodás, a bodrogközi görög katolikus papok a századfordulótól magyar nyelven miséznek. /44/

A rutén lakosság asszimilációja a 19. század utolsó harmadában felgyorsult. A népszámlálási adatok községenkénti vizsgálata a dualizmus korában a régió területén ezt a tényt teljes mértékben alátámasztják. A ruténság asszimilációja összetett folyamat. A rutén értelmiség nagyrésze a századfordulóra elmagyarosodott, sőt saját népük elmagyarosításán fáradozott. A rutén nemzeti mozgalom a 19–20. század fordulóján még csak a kulturális-nyelvi ébredés fejlettségi fokát élte – nem fejlődött komoly politikai mozgalommá. /45/ Az egyház volt a rutének számára az egyetlen olyan „intézmény”, amely összetartozásukat képviselte, és ahol az anyanyelvi kultúra és a nyelvhasználat szerepet kapott. Fejletlen társadalmi struktúrájuk /46/ mellett az asszimilációban szerepet játszott életmódjuk nyomorúsága is, asszimilálódott értelmisége, és a magyar közvélemény sem tartotta őket külön nemzetiségnek, mint a szlovákokat vagy a románokat. /47/

Asszimilációjuk részben egy erősebb, fejlettebb nemzethez való csatlakozás igényének a kifejezése is. Ez a rutén lakosság, melynek jelenlétét a vizsgált térségben a felhasznált összeírások jelzik, a dualizmus időszakának a végére az utolsó népszámlálás szerint nyelvileg megszűnik. A régió lakosságának mindössze 0,04%-át alkotja (3. táblázat). Döbbenetesen alacsony a létszámuk az 1880-as népszámlálás adatai alapján. A régió területén élő összlakosság 0,76%-át (455 fő) alkották. Az etnikum gyakorlatilag „eltűnt” a régió területéről, de múltbeli hovatartozásukról vallásuk megtartása (görög katolikus hit) tesz bizonyságot (4. táblázat). Bár statisztikailag „eltűntek” a régióból, hitük, szokásaik egy része, életmódjuk továbbra is figyelemmel kísérhető.

3. táblázat. A rutén (ruszin) anyanyelvű lakosság száma a régióban

4. táblázat. A görög katolikus hívek száma a régióban

Hogy mekkora volt a ruténság asszimilációs vesztesége, azt számokban nem tudtuk kifejezni, csak érzékeltetni tudtuk jelentős veszteségüket.

Vegyük alapul Fényes Elek (1851-es) összeírását, és nézzük meg az általa felsorolt rutén, rutén–magyar, rutén–szlovák településeket, s ezek alapján vessük össze, hogy a megnevezett községekből hányan vallják magukat rutén nyelvűnek az 1880-as népszámlálás összeírásaiban!

Bély (1851: m/o, 1880: 0), Bodrogszerdahely (1851: m/o, 1880: 1), Bodrogmező (1851: m/o, 1880: 1), Bodrogvécs (1851: m/o/t, 1880: 0), Kisdobra (1851: m/o, 1880: 14), Rad (1851: m/o, 1880: 0), Bacskó (1851: o/t, 1880: 0), Cselej (1851: o/t/m, 1880: 2), Dargó (1851: o, 1880: 0), Egres (1851: t/m/o, 1880: 0), Gálszécs (1851: t/m/o, 1880: 1), Gerenda (1851: t/o, 1880: 0), Hardicsa (1851: m/o, 1880: 0), Isztáncs (1851: o, 1880: 0), Kazsu (1851: m/o, 1880: 0), Zemplénkelecseny (1851: m/o, 1880: 0), Kereplye (1851: o, 1880: 1), Kisazar (1851: o/t/m, 1880: 0), Kisruszka (1851: o/m, 1880 :0), Kozma (1851: o/m/t, 1880: 0), Magyarizsép (1851: o/m, 1880: 0), Nagyazar (1851: o/m/t, 1880: 0), Nagyruszka (1851: o, 1880: 0), Szécskeresztúr (1851: o/t, 1880: 0), Tarnóka (1851: o, 1880: 1), Szécsudvar (1851: o/t, 1880: 0), Tőketerebes (1851: o/t, 1880: 4), Upor (1851: o, 1880:0), Vécse (1851: o/t, 1880: 0), Zebegnyő (1851: o, 1880: 0), Barancs (1851: o/m/t, 1880: 0), Biste (1851: o/m, 1880: 0), Bodzásújlak (1851: o/m/t, 1880: 0), Céke (1851: t/o, 1880: 0), Imreg (1851: m/o, 1880: 0), Kásó (1851: o/t, 1880: 0), Kiskázmér (1851: o, 1880: 0), Kiszte (1851: m/o, 1880: 0), Kolbása (1851: m/o, 1880: 0), Lasztóc (1851: m/o/t, 1880: 0), Magyarjesztreb (1851: m/o, 1880: 0), Mihályi (1851: m/o, 1880: 0), Nagykázmér (1851: m/t/o, 1880: 0), Nagytoronya (1851: m/o, 1880: 0), Szürnyeg (1851: m/o, 1880: 0), Velejte (1851: t/o, 1880: 0).

o – orosz (rutén), m – magyar, t – tót (szlovák)

Az összehasonlításból kitűnik az asszimiláció szinte hihetetlen nagysága. Egyetlen község képez kivételt: Bacskó, ahol a lakosság zöme 65,93%-a (420 fő) vallja magát még rutén anyanyelvűnek. Érdekes, hogy csak a Fényes Elek által ismertetett összeírás jelezte a településen a ruténság jelenlétét. A korábbi feljegyzések szlovák nyelvű településként jegyzik. pl.:

1. 1771-ben szláv (szlovák) nyelven felvételezik a jobbágyok vallomását,
2. 1773-ban a Lexicon szlovák lakosságot jelez,
3. 1792-ben Molnár András szlovákokat talál a településen,
4. 1804-ben Szirmay is szlovák településként ismerteti,
5. 1806-os egyházi összeírás szerint a görög katolikus hívek rutén nyelven hallgatják a szentbeszédet.

A kiemelt példán is igazolva láthatjuk a források (összeírások) ellentmondásosságát, ami arra figyelmeztet, hogy egyetlen összeírás alapján nem szabad elhamarkodott következtetést levonni a régió etnikai összetételéről. Sőt azt sem jelenthetjük ki biztosan, hogy a ruténok asszimilációs vesztesége melyik etnikumot gyarapította (a magyart vagy a szlovákot) erősebben. /48/ Általánosan kijelenthetjük a ruténság közel teljes asszimilációját a térségben, a kétnyelvűség rohamos megszűnését a 19. század végére.

5. táblázat. A települések etnikai jellege (a többségi nyelv ismerete alapján)

m – magyar, t – tót (szlovák), r – rutén, o – orosz, sz – szlovák (szláv), n – német

III. A régió (Tőketerebesi járás) etnikai megoszlása 1869 után a népszámlálási összeírások alapján

Magyarországon 1869 óta tartanak hivatalos népszámlálásokat. Az 1869-es népszámlálást tízévenként újabbak követték. A Zempléni Levéltárban (Sátoraljaújhely) a népszámlálások egyéni adatlapjai településenként, házanként hozzáférhetőek, és a demográfiai kutatások számára fontos információkat tartalmaznak. /56/ Az 1869 utáni statisztikai adatlapok közlik az összeírtak születési évét, helyét, anyanyelvét, vallását, családi állapotát, foglalkozását, írni-olvasni tudását. Az 1880-as népszámlálás az első, amely már kimutatást készített a lakosság anyanyelvéről. A továbbiakban vizsgálat alá vonjuk az 1880-as adatok mellett az 1900-as és 1910-es népszámlálás összeírásait is. /57/ Ezen 3 népszámlálás anyanyelvi megoszlásának /58/ alapján a régióban 50% fölötti arányt a magyar nyelvű lakosság ért el. Mellettük a legnagyobb számú etnikum a szlovákság volt. /59/ A német és a rutén anyanyelvű lakosság a régió népességének szinte jelentéktelen hányadát tette ki. Ezért a későbbiek során a kutatás szemszögéből számunkra a magyar és a szlovák /60/ nyelvű lakosság számarányainak a változásai lesznek lényegesek.

A népszámlálási adatok szerint a régió anyanyelvi (etnikai) összetétele a következőképpen alakult:

6. táblázat. A régió anynyelvi összetétele

A táblázat adatai alapján a régióban élő népcsoportok közül csak a magyar nyelvű lakosság száma emelkedett, ezzel szemben a többi etnikum lakosságának száma csökkent. A magyar nyelvű lakosság száma 1880-tól 1910-ig 15 104 (+17,77%) fővel emelkedett, addig a szlovák (tót) nyelvű lakosság száma 5 465 (-12,33%) fővel csökkent.

Valóságos és végleges asszimilációt jelentettek-e az 1880 és 1910 közötti években bekövetkezett arányeltolódások? A kérdésre határozott nem a válasz. Az történt csupán, hogy az északi nyelvhatár vegyes és kevert népességű, szinte tökéletesen kétnyelvű lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak, a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók azonban már többségbe kerültek.

A térségben lezajló nyelvi (etnikai) folyamat érdekes váltakozása következtében a bizonytalan etnikai hovatartozású falvakat a következő csoportokba oszthatjuk:

7. táblázat. Többségben szlovák nyelvű község magyar nyelvűvé válása

8. táblázat. Többségben szlovák nyelvű község etnikailag vegyessé vált (egyik nemzetiség sem haladja meg az 50%-ot)

9. táblázat. A szlováknyelvűség többsége nem szűnik meg, de erősen megcsappan

10. táblázat. A nyelvek tízévenkénti váltakozása figyelhető meg két községnél

11. táblázat. Magyar nyelvtöbbség, mely 1900-ban és 1910-ben erősen emelkedett

12. táblázat. A szlovák nyelv többségűvé válása figyelhető meg két községben

A mindkét nyelvet egyformán beszélő községek kevert lakosságának nyelvi ingadozása kitűnően nyomon követhető. Ilyen erős jellegű váltakozás 22 községben mutatható ki. Ezt az ingatag, átmeneti állapotot igen jól jellemzi a század elején a Statisztikai Hivatal által a magyar–szlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes felmérés: „E nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván hangulatától függ, hogy a magyarság, vagy a szlovákok közé sorozza-e őket… Az ilyen átalakulófélben levő népet mindig fenyegeti az a veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordítja, s a faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot.” Alig néhány év múltán bebizonyosodott, hogy a szerzők sejtése helyes volt. /62/

Mennyire volt a szerzők sejtése helyes? Ezt a felsorolt 22 község etnikai (magyar és szlovák) arányának a megoszlása mutatja 1919-ben és 1990-ben. (Az öszszes vizsgált község etnikai megoszlása 1919-ben és 1990-ben a 13. táblázatban található meg.)

13. táblázat. A települések etnikai megoszlása 1919-ben és 1990-ben

cs – csehszlovák, m – magyar, r – rutén, n – német, sz – szlovák

Az a 22 község, mely a dualizmus időszakában nyelvileg vegyes lakosságú és szinte tökéletesen kétnyelvű volt, már 1919-ben szlovák többségűként szerepelt az öszszeírásokban. 71 év elteltével (1991-re) valóságos és végleges asszimiláció áldozatai lettek. Az 1991-es népszámlálás etnikai adataival csak illusztrálni szerettem volna az asszimiláció irányvonalát és mértékét a vizsgált régióban, a régi Magyarország területén végrehajtott utolsó népszámlálástól (1910-től) 1991-ig, az utolsó csehszlovák hatóságok által végzett népszámlálásig.

Visszatérve a dualizmus időszakába, végezzünk el egy újabb elemzést településekre lebontva! A vizsgálódás alapja a települések behatárolása 3 kategóriába etnikai megoszlásuk szerint. Ha 90–100% között mozog valamely etnikum nagysága a településen, akkor egyértelműen színtiszta magyar vagy szlovák kategóriába került. Ha az egyik arányszám 50–89% között mozog, akkor magyar vagy szlovák többségű kategóriáról beszélünk. 49% alatti etnikai arányok esetében vegyes kategóriát használunk. A kategóriák alapján a települések besorolása a következőképpen alakult.

1880

• magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Véke, Zétény, Csarnahó, Kisbári, Ladmóc, Szőlőske, Szürnyeg.
• szlovák (90–100%): Dargó, Gerenda, Isztáncs, Zemplénkelecseny, Parnó, Sztankóc, Szécsudvar, Vécse, Visnyó, Zebegnyő, Upor.
• magyar (50–89%): Battyán, Szentmária, Nagygéres, Pálfölde, Rad, Szomotor, Bacskó, Hardicsa, Biste, Borsi, Imreg, Kistoronya, Legenye, Zemplén, Mihályi, Nagybári, Lasztóc.
• szlovák (50–89%): Cselej, Egres, Gálszécs, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Nagyruszka, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Tarnóka, Tőketerebes, Barancs, Bodzásújlak, Csörgő, Céke, Garany, Gercsely, Kásó, Kiskázmér, Kiszte, Magyarsas, Nagytoronya, Velejte, Nagykázmér.
  (49%): Kolbaszó.

1900

• magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Imreg, Kásó, Kisbári, Kistoronya, Kiszte, Ladmóc, Nagybári, Szőlőske, Szürnyeg, Velejte, Zemplén.
• szlovák (90–100%): Dargó, Gerenda, Isztáncs, Zemplénkelecseny, Kisazar, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Szécsudvar, Vécse, Visnyó.
• magyar (50–89%): Hardicsa, Kazsu, Biste, Csörgő, Céke, Kolbása, Legenye, Magyarsas, Mihályi, Nagyruszka, Gercsely.
• szlovák (50–89%): Bacskó, Cselej, Kereplye, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Parnó, Tőketerebes, Upor, Zebegnyő, Barancs, Bodzásújlak, Kiskázmér, Lasztóc, Nagykázmér, Egres, Gálszécs, Nagytoronya.
  (49%): Garany.

1910

• magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Garany, Imreg, Kisbári, Kistoronya, Ladmóc, Legenye, Mihályi, Nagybári, Szőlőske, Szürnyeg, Zemplén.
• szlovák (90–100%): Dargó, Kereplye, Tarnóka, Szécsudvar, Visnyó.
• magyar (50–89%): Hardicsa, Kazsu, Barancs, Biste, Csörgő, Céke, Gercsely, Kolbaszó, Magyarsas, Nagytoronya, Isztáncs, Kásó, Velejte.
• szlovák (50–89%): Bacskó, Cselej, Egres, Gerenda, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Parnó, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Vécse, Zebegnyő, Bodzásújlak, Kiskázmér, Kiszte, Nagykázmér, Upor, Lasztóc.
  (49%): Gálszécs, Nagyazar, Tőketerebes.

1919

• magyar (90–100%): Bacska, Bély, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Bodrogvécs, Kaponya, Kisgéres, Kiskövesd, Kisújlak, Nagykövesd, Örös, Szinyér, Zétény, Ladmóc, Zemplén, Nagybári, Csarnahó, Szőlőske.
• szlovák (90–100%): Bacskó, Dargó, Kereplye, Kozma, Sztankóc, Szécsudvar, Upor, Visnyó, Velejte, Céke, Kásó, Magyarsas.
• magyar (50–89%): Ágcsernyő, Battyán, Bodrogszerdahely, Szentes, Boly, Királyhelmec, Kisdobra, Kistárkány, Lelesz, Nagygéres, Nagytárkány, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szolnocska, Szomotor, Véke, Hardicsa, Borsi, Imreg, Kistoronya, Kisbári, Kiskázmér, Szürnyeg.
• szlovák (50–89%): Cselej, Egres, Gerenda, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Magyarizsép, Nagyazar, Parnó, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Tarnóka, Tőketerebes, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Csörgő, Garany, Gercsely, Kiszte, Kolbaszó, Laszóc, Legenye, Mihályi, Nagykázmér, Nagytoronya.
• német többségű: Isztáncs,
• rutén többségű: Nagyruszka.
• (49%): Gálszécs, Vécse, Zebegnyő.

1991

• magyar (90–100%): Bacska, Bés, Boly, Battyán, Ágcsernyő, Ladmóc, Lelesz, Kistárkány, Kisgéres, Kiskövesd, Pólyán, Szolnocska, Örös, Szentmária, Szentes, Szinyér, Nagykövesd, Zétény.
• szlovák (90–100%): Kolbaszó, Biste, Céke, Csörgő, Dargó, Szécsudvar, Szécsegres, Garany, Gerenda, Kásó, Nagykázmér, Kazsu, Kereplye, Kozma, Kisztek, Legenye, Kisazar, Mihályi, Magyarizsép, Bodzásújlak, Nagyruszka, Parnó, Pelejte, Gálszécs, Szilvásújfalu, Isztáncs, Sztankóc, Tarnóka, Velejte, Nagytoronya, Nagyazar, Vécse, Szécskeresztúr, Hardicsa, Magyarsas, Barancs, Tőketerebes.
• magyar (50–89%): Nagybári, Bély, Borsi, Kisdobra, Bodrogszög, Királyhelmec, Lasztóc, Perbenyik, Rad, Szomotor, Bodrogszerdahely, Nagytárkány, Nagygéres, Szőlőske, Véke, Zemplén.
• szlovák (50–89%): Bacskó, Imreg, Cselej, Csarnahó, Gercsely, Kistoronya, Szürnyeg, Zebegnyő.

Összesítés:
1880
88 falu = 100%

90–100% 41 falu (46,5%) 30 magyar 11 szlovák
50–89% 46 falu (52,2%) 16 magyar 29 szlovák 1 rutén
49% 1 falu

1900
88 falu = 100%

90–100% 57 falu (64,7%) 44 magyar 13 szlovák
50– 89% 30 falu (34,0%) 11 magyar 19 szlovák
49% 1 falu

1910
88 falu = 100%

90–100% 49 falu (55,68%) 44 magyar 5 szlovák
50–89% 36 falu (40,9%) 13 magyar 23 szlovák
49% 3 falu

1919
88 falu = 100%

90–100% 31 falu 19 magyar 12 szlovák
50–89% 54 falu 24 magyar 28 szlovák 1 német 1 rutén
49% 3 falu

1991
80 falu = 100%

90–100% 56 falu 18 magyar 38 szlovák
50–89% 24 falu 16 magyar 8 szlovák

Jól látható, hogy bizonyos községek lakosságának anyanyelve időszakonként változik. 1880-tól 1910-ig a színmagyar települések száma 30-ról 44-re emelkedett, a szlovák települések számában ingadozás mutatkozott: 1880 és 1900 között 11-ről 13-ra nőtt, de 1900-tól 1910-ig 5-re csökkent. A szlovák nyelvű települések nem váltak magyarrá, a szlovák többségű falvak csoportját növelték, ami azt mutatja, hogy túlsúlyban maradt a szlovák elem (50%-ék fölött), de megnövekedett a magyarság száma.

Annak ellenére, hogy az összegzett adatok a népszámlálási összeírások alapján a magyarság növekedését (51,44%-ról 69,2%-ra) és a szlovákság csökkenését (40,88%-ról 28,48%-ra) mutatták ki, három évtized leforgása alatt (1880-tól 1910-ig) a magyar–szlovák etnikai határon a régió területén tényleges, „visszafordíthatatlan” változások nem következtek be a magyar etnikum javára.

A magyar elem számának növekedése 15 104 fővel (17,77%-kal) és a szlovák elem csökkenése 5465 fővel (12,33%-kal) nem írható teljes mértékben az asszimiláció számlájára. Az asszimiláció természetes és spontán folyamatként fogható fel ezen időszakban, melyben közrejátszottak a gazdasági, népesedési, társadalmi és politikai tényezők is.

A korabeli magyar politikai vezető réteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett gyorsítani és kiterjeszteni. A rendelkezésére csak egyetlen hatékonyabb eszköz állott: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint a magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. /63/ A vizsgált régió 66 370 fős lakosságából 1910-ben 51 526 fő (77,63%) tudott magyarul. Ez a szám is arra utal, hogy a régióban nem történt erőszakos magyarosítás, hiszen több évszázadon keresztül élt (él) egymás szomszédságában a két etnikum, elsajátítva egymás nyelvét, kultúráját, életmódját.

Katus László a kor „magyarosítási” törekvéseivel kapcsolatban megállapítja, hogy azok csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ott, ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ezért a nem magyar állampolgárokban megvolt a „hajlandóság” a magyarosodásra. /64/

Az 1991-es adatok áttekintése révén kimutatható, hogy a Felső-Bodrogköz magyarsága 1919-től napjainkig megőrizte az egységes magyar nyelvterületet, ám természetesen kisebb változások megfigyelhetők. 1970 és 1980 között csökkent a magyarok aránya, de a politikai változások hatására 1991-re növekedett. Tamás Edit felmérései alapján 1991-ben a Bodrogköz 4 településén 50–70%-os a magyarság aránya, 11 településen 70–90%-os, 18 településen pedig 90%-nál nagyobb. A bevándorlások révén nem változott meg Királyhelmecnek, a terület központjának anyanyelvi megoszlása. Az adatok egyértelműen mutatják, hogy a Felső-Bodrogköz az egységes magyar nyelvterület része. Ennek határa Csarnahó, Zemplén, Imreg, Szürnyeg, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő vonalán húzható meg ma is. /65/

14. táblázat. A községek nemzetiségi megoszlása (az 1919-es népszámlálás alapján)

A községek nemzetiségi megoszlása (az 1990-es népszámlálás alapján)

* Isztáncs, Upor és Zemplénkelecseny 1964-ben Zemplínska Nová Ves néven egyesült

Összegzés

A modern történetírásban a népesség számszerű alakulása – szaporodása, stagnálása, csökkenése – a társadalomismeret alapvető feltétele. Tanulmányom a dualizmus kori Zemplén vármegye középső területén elterülő falvak népességfejlődéséről, közelebbről a Tőketerebesi járásról szól. Olyan területről, amely a dualizmus korában nem képezett közigazgatási egységet. A kutatott régió körülhatárolása és forrásanyagának felszínre hozása nehezebb feladatot jelentett, de ezeket a buktatókat sikerült kiküszöbölni. Ma ez a terület Szlovákia egyik legkisebb közigazgatási egységét alkotja, amelynek része az egész Felső-Bodrogköz. Elsősorban azért esett a választásom erre a területre, mert etnikailag és vallásilag sokrétű volt, és ezt a színes arculatát napjainkig is megtartotta. Itt érintkeztek évszázadokon át a magyar–szlovák–rutén etnikai nyelvhatárok. Összetettsége a települések többségének vallási megoszlását, a három felekezet – a római katolikus, a görög katolikus, a református – egymásmellett élésének a meglétét tükrözte és tükrözi a mai napig is.

Tudomásom szerint nem látott olyan területi feldolgozás napvilágot, amelyik a Tőketerebesi járáshoz hasonló többszörös közigazgatási átszervezésen esett át.
A mostanáig megjelent munkák többsége csak a lakosság nemzetiségi összetételét vizsgálja a Csehszlovák Köztársaság megalakulásától napjainkig. A szakirodalomban mind a mai napig ritkaságszámba mennek azok a szakmunkák, amelyek kisebb régiók, közigazgatási egységek, esetleg földrajzi területek népességtörténeti kutatásairól szólnának.

Tanulmányomban arra tettem kísérletet, hogy bemutassam a járás etnikai öszszetételét. Így került demográfiai elemzés alá a térség 88 települése.
Az etnikai összetétel elemzésének a nehézsége abban rejlett, hogy három etnikai határvonal folyamatos változásait kellett figyelemmel kísérni. Az idevonatkozó fejezetben nemcsak a hivatalos népszámlálások adataira támaszkodtunk, hanem segítségül hívtuk a dualizmus időszaka előtt készült összeírásokat és helységnévtárakat is. Az adatsorok elemzésénél és összehasonlításánál kitűnt, hogy nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Elkerülhetetlen az összehasonlítási módszer abból a célból, hogy kiszűrjük az eltéréseket a forrásanyagok között, s rámutassunk a valós helyzetre, hiszen az 1773-as és az 1851-es nyelvhatárok között is komoly eltérések mutatkoztak. A 19. század második felétől a lakosság etnikai hovatartozásának a felmérése és a nyelvhatárok megállapítása már könnyebb feladatnak bizonyult. Az 1880-as, 1900-as, 1910-es hivatalos népösszeírások a magyarság megszilárdulását mutatták. Eltűnt az a nagy átmeneti terület, amely Fényes Elek adatai alapján rajzolódott ki. A magyar nyelvterület észak felé fokozatosan kiterjedt. Kolbaszó, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalon húzódott a magyar–szlovák etnikai határ, de az ettől északabbra fekvő településeken is megnőtt a magyar ajkú lakosság száma. A szlovákság szempontjából nézve ez az időszak veszteséget és nyereséget is hozott. A Gálszécsi járás déli területein csökkent az arányuk a magyarok javára, de elmozdult a szlovák–rutén nyelvhatár a szlovákság előnyére. A három nyelvterületből a ruténok veszítettek folyamatosan. A későbbi folyamatok, változások a ruténok nagymértékű asszimilációjára mutattak rá.

Sajátos ellentmondásoknak lehettünk szemtanúi a magyar–szlovák nyelvhatár területén fekvő falvak nyelvi változásai esetében. Az északi nyelvhatáron élő etnikailag vegyes népesség szinte tökéletesen kétnyelvű volt, s lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak. A magukat magyar anyanyelvűnek vallók azonban többségbe kerültek. Ezek a „megingások” legtöbb esetben még nem jelentettek valóságos és végleges asszimilációt, mint ahogyan azt egyes kutatók állítják.

Célkitűzéseim között nem szerepelt a vegyes etnikumú települések interkulturális kommunikációjának, a nemzetiségek közötti szociális kapcsolatok alakulásának, az etnikumok mindennapi érintkezéseivel járó problémáknak a vizsgálata. Ebben az irányban a továbbiakban érdemleges lenne elemzéseket végezni, hogy feleletet kapjunk az északi etnikai határsáv lakosságának sajátos nyelvi váltakozásaira. A mélyfúrás jellegű vizsgálódás szinte elkerülhetetlen a további kutatás szempontjából, csak ennek a módszernek a segítségével lehetséges feltárni az ok-okozati viszonyokat.

Helységnévjegyzék

1. Bodrogközi járás (1882-től: Királyhelmeci járás)

Ágcsernyő (Èierna), Bacska (Baèka), Battyán (Bo»any), Bély (Bieµ), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Bodrogmező (Poµany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Szentes (Svätu¹e), Bodrogvécs (Véè), Boly (Boµ), Kaponya (Kapoòa), Királyhelmec (Kráµovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Hore¹), Kiskövesd (Malý Kamenec), Kistárkány (Malé Trakany), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu), Lelesz (Leles), Nagygéres (Veµký Hore¹), Nagykövesd (Veµký Kamenec), Nagytárkány (Veµké Trakany), Örös (Strá¾ne), Pálfölde (Pavlovo), Perbenyik (Pribeník), Rad (Rad), Szinyér (Svinice), Szolnocska (Soµnièka), Szomotor (Somotor), Véke (Vojka), Zétény (Zatín).

2. Gálszécsi járás

Bacskó (Baèkov), Cselej (Èeµovce), Dargó (Dargov), Egres (Egre¹), Gálszécs (Seèovce), Gerenda (Hriadky), Hardicsa (Zemplínske Hradi¹te), Isztáncs (Stanèa), Kazsó (Ko¾uchov), Kelecseny (Kµaèany), Kereplye (Kravany), Kisazar (Malé Ozorovce), Kisruszka (Ruská), Kozma (Kuzmice), Magyarizsép (Ni¾ný ®ipov), Nagyazar (Veµké Ozorovce), Nagyruszka (Nový Ruskov), Parnó (Parchovany), Pelejte (Plechotice), Szécskeresztúr (Zemplínska Teplica), Szilvásújfalu (Slivník), Sztankóc (Stankovce), Tarnóka (Trnávka), Szécsudvar (Dvorianky), Tőketerebes (Trebi¹ov), Upor, Vécse (Vojèice), Visnyó (Vi¹òov), Zebegnyő (Zbehòov).
Isztáncs, Upor és Zemplénkelecseny 1964-ben egyesült Zemplínska Nová Ves néven

3. Sátoraljaújhelyi járás

Barancs (Zemplínsky Branè), Biste (By¹ta), Bodzásújlak (Novosad), Borsi (Bor¹a), Csarnahó (Èernochov), Csörgő (Èerhov), Céke (Cejkov), Garany (Hraò), Gercsel (Herèeµ), Imreg (Brehov), Kasó (Ka¹ov), Kisbári (Malá Bara), Kiskázmér, Kistoronya (Malá Tàòa), Kiszte (Kysta), Kolbaszó (Brezina), Ladmóc (Ladmovce), Lasztóc (Lastovce), Legenye (Luhyòa), Magyarsas (Zemplínske Jastrebie), Alsómihályi (Michaµany), Nagybári (Veµká Bara), Nagykázmér (Kazimír), Nagytoronya (Veµká Tàòa), Szőlőske (Vinièky), Szürnyeg (Sirník), Velejte (Veµaty), Zemplén (Zemplín).