Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) — Bruck an der Leitha (I. rész)

Ez a tanulmány a csehszlovák–magyar viszony egy nagy jelentőségű eseményét tárgyalja. Ezt egy kétéves, bonyodalmakkal teli együttélés előzte meg az újonnan átalakított háború utáni Közép-Európában, ahol a szóban forgó országok egyike a győztes szerepét sikeresen fordította saját hasznára, míg a másik egyrészt elkeseredetten próbált kiegyezni a keserű valósággal, másrészt azon ügyködött, hogy a forradalmi események örvényeit lecsillapítva szilárd alapot nyújtson a politikai és gazdasági konszolidáció elindításához mind a bel-, mind a külpolitika terén. Időben behatárolva az 1921-es év első feléről van szó, amikor az 1920 során Közép-Európában végbement háború utáni konszolidáció, a Magyarországon is valamelyest megnyugvó politikai kedélyek, a trianoni békeszerződés aláírása és a Magyar Nemzetgyűlés általi ratifikálása által létrejöttek a kapcsolatteremtés feltételei a két egymással valóban ellenséges viszonyban álló állam – Csehszlovákia és Magyarország – között.

E tanulmány konkrétan a háború utáni időszak első csehszlovák–magyar kormány szintű találkozójával foglalkozik, amely az ausztriai Bruckban került megrendezésre. Célom nemcsak az, hogy leírjam a tárgyalás lefolyását, illetve tartalmát és a későbbi kétoldalú kapcsolatokra kifejtett hatását, hanem szeretném a történések procedurális hátterét is felvázolni, vagyis magát a párbeszédteremtés folyamatát, amely a közép-európai országok bilaterális kapcsolatai közül a két a legfeszültebb viszonyban álló ország kormányának magas szintű képviselőinek találkozójához vezetett. A következőkben megpróbálom megragadni a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítésének minden egyes lényeges mozzanatát a legelső informális kezdeményezésektől a kormány szintű találkozó konkrét jellegének megbeszélésén keresztül egészen a szervezési kérdések – helyszín és időpont – végső pontosításáig és a kétoldalú megegyezésig a találkozó hivatalos közleményének kiadásáról.

A fent vázolt téma kutatásához a forrásanyagokat elsősorban a cseh és a magyar külügyminisztérium levéltárai szolgáltatták. Az események teljes képéhez hozzátartozik a fejleményeknek a két ország parlamentjében, illetve a korabeli csehszlovák és magyar sajtóban kiváltott visszhangja.

I. Magyarország kül- és belpolitikai helyzete – Csehszlovákia és Magyarország az első kétoldalú találkozó előtt

Az 1921-es év csehszlovák–magyar viszonylatban a brucki és a Mariánské Láznì-i (marienbadi) első kétoldalú találkozók jegyében telt. E találkozók valójában nem a két ellenséges ország közeledési szándékát jelentették, hanem inkább a kölcsönös érdeklődést a politikai együttműködés lehetőségei, illetve mindenekelőtt a gazdasági és politikai kérdések megoldása iránt. Tehát a másik ország politikai képviseletével való megismerkedés és álláspontjával kapcsolatos tájékozódás volt a cél. Tekintet nélkül a kétoldalú találkozókon elért eredményekre, a találkozó puszta létrejötte jelentős lépésként értelmezhető, mivel lehetővé tette, hogy két ország legmagasabb szintű politikai vezetői három évig tartó gondokkal terhelt, könnyűnek egyáltalán nem mondható együttélés után az alapvetően átszabott Közép-Európában egy tárgyalóasztalhoz ülhettek, és eszmét cserélhettek.

Természetesen az 1921-es év a két ország közötti viszony tekintetében korántsem volt olyan idillikus, mint azt az első látásra gondolhatnánk. Éppen ellenkezőleg, 1921 Csehszlovákia és Magyarország viszonyának legfeszültebb időszaka volt, mivel ebben az évben került Magyarország Csehszlovákia és az Osztrák–Magyar Monarchia többi utódállama külpolitikájának kiemelt fontosságú helyére. A két kormány szintű találkozó által létrehozott kommunikációs lehetőséget ugyanis a Habsburg Károly restaurációjára tett két kísérlet teljesen keresztülhúzta. Ez egyrészt oda vezetett, hogy Beneš, Románia csatlakozásával, keresztülvitte a Csehszlovákia–Jugoszlávia–Románia szövetségesi rendszer, az ún. kisantant létrehozására vonatkozó tervét, másrészt mivel a széles körű politikai egyetértés esélye a két fél között szinte a nullával volt egyenlő, mindenféle további, a kétoldalú párbeszédre irányuló szándék meghiúsult. Végül is az említett találkozók témái között túlnyomó többségben gazdasági jellegű kérdések szerepeltek, másként fogalmazva, az egyetlen témakör, amelyet a megegyezés esélyével lehetett megtárgyalni, gazdasági jellegű volt.

A csehszlovák–magyar viszonyra szintén nagy hatással volt Magyarországnak az 1921-es év első számú kül- és belpolitikai problémája: Burgerland /1/, illetve Nyugat-Magyarország kérdése, amelyet a saint-germaini békeszerződés Ausztriának ítélt, de még magyar csapatok tartották megszállva, és a terület kiürítése akkoriban vált volna esedékessé, a magyar fél viszont a békeszerződés revízióját követelve elutasította a területek kiürítését. Nyugat-Magyarország kérdése tehát egy újabb nemzetközi konfliktust idézett elő, amelynek megoldásába a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is bekapcsolódott. Beneš megpróbált közvetíteni a magyar és az osztrák fél között, de szerepe egy, a magyarokkal való brünni és az osztrákokkal való a dél-ausztriai Hainburgban megtartott találkozóval befejeződött – amikor is a békéltető szerepét, Franciaország segítségével, Olaszország nyerte el.

Az általános politikai helyzet az újjáalakult Európában – amely természetesen Magyarország mint vesztes, illetve Csehszlovákia mint győztes állam pozícióját is meghatározta – 1920-ról 1921-re gyökeresen megváltozott. Már 1920 utolsó harmadában fokozatos átalakulás volt tapasztalható, de ez ismét Magyarország hátrányára és Csehszlovákia előnyére történt. A változások hátterében két tényező állt: a lengyel–orosz viszály hirtelen befejeződése a rigai béke idő előtti megkötésével 1920 októberében és Franciaország mint a közép-európai folyamatokra legnagyobb befolyással bíró nagyhatalom politikai orientációjának a megváltozása. 1920 őszén ugyanis Alexandre Millerand, a francia diplomácia vezetője és Maurice Paléoloque, a francia külügyminisztérium főtitkára – két politikus, akiknek meghatározó szerepük volt Franciaország közép-európai politikájának kialakításában 1920 első kétharmadában – elhagyják a Quai d’Orsay-t. Franciaország külpolitikájának gyökeres megváltozása összefüggött azzal a ténnyel is, hogy sikerült diplomáciailag megszüntetni annak veszélyét, hogy Szovjet-Oroszország benyomul Kelet-Európába, illetve hogy a külügyminisztérium vezértitkári posztját Jean Berthelot – Beneš személyes jó barátja – foglalta el. A személyi változás kapcsán a magyar Nemzeti Újság is a francia külpolitikában bekövetkezett forradalmi változásokról számol be /2/, amely egészen addig egy lengyel–magyar–román szövetségesi rendszer kiépítését szorgalmazta, ahol éppen Magyarország játszotta volna a vezető szerepet. A Millerand–Paléoloque páros által folytatott politika, amelynek valójában nem kis szerepe volt 1920 augusztusában a csehszlovák–jugoszláv szövetség, azaz a kisantant elődjének létrehozásában, a fent említett változások hatására hirtelen irányt változtatott. A Csehszlovákia által rossz szemmel nézett titkos francia–magyar gazdasági, politikai és katonai tárgyalások, amelyek még egy, a trianoni szerződés által meghúzott határ lehetséges revízióját – természetesen Magyarország javára – is felvetették, szintén megszakadtak, és a francia külpolitika a status quo megőrzéséhez mereven ragaszkodó irányt vett.

Ezeket a változásokat Csehszlovákia nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, ugyanis pozícióját 1920 folyamán a feszült lengyel–orosz helyzet nagymértékben gyengítette. Ebben az időben a csehszlovák diplomáciát több oldalról politikai nyomás kényszerítette egy határozott szovjetellenes álláspont felvételére és a szovjetellenes intervenció előkészületeibe való bekapcsolódásra. Ennek legfőbb szorgalmazója Csehszlovákia legnagyobb pártfogója, Franciaország volt. Mindezek ellenére Csehszlovákia kül-, de legfőképpen belpolitikai okok miatt ebben a kérdésben semleges álláspontra volt kénytelen helyezkedni. /3/ Ez a hozzáállás a nemzetközi politikai színtéren bizonyos mértékig kétségbe vonta az ország tekintélyét és szavahihetőségét. A kelet felől fenyegető veszély elmúltával és Franciaország közép-európai koncepciójának megváltozásával viszont azok a Csehszlovákia számára elfogadhatatlan mérlegelések, amelyek Közép-Európa államait szerették volna nemcsak Franciaország mint a közép-európai folyamatokra legnagyobb befolyással bíró állam támogatásával föderatív úton újraegyesíteni, és amelyeket az utódállamok gazdasági gondjai is indokolttá tettek, aktualitásukat vesztették.

Ugyanakkor Magyarországon a fent említett változások meghiúsították azokat a reményeket, amelyek a nemzetközi elszigeteltségből való kitöréssel, illetve a trianoni határok részleges revíziójával kecsegtettek, és amelyek Franciaországgal szövetkezve a magyar politikusok számára reálisnak tűntek. Ugyanakkor a magyar–francia tárgyalások következményeként Magyarország hitelét vesztette a többi nagyhatalom, főleg Anglia és Olaszország, de Németország – amellyel Magyarország nem hivatalos politikai kapcsolatokat tartott fenn – szemében is. A legnagyobb hitelvesztésre viszont Magyarország szomszédai – Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia – irányában került sor, akik a gyakorlatban is megtapasztalhatták, hogy egy számukra kedvezőtlen politikai konstelláció esetén a magyar diplomácia azonnal kész egy, a közép-európai status quót felrúgó folyamatot beindítani, amely természetesen az ő területi egységüket fenyegetné. Elsősorban ez a tény kényszerítette Csehszlovákiát és Jugoszláviát egy védelmi szövetség megkötésére, amely később Romániával kiegészülve alapot nyújtott a magyarellenes kisantant létrehozásához.

Magyarország – franciabarát politikája miatt – elvesztette az addig iránta meglehetősen toleráns magatartást tanúsító Olaszország szimpátiáját is. Olaszország a magyar–francia közeledésben saját közép-európai érdekeinek fenyegetettségét látta. Ez a tény segítette elő az olasz–jugoszláv ellentét gyors megoldását a rapallói egyezmény keretén belül 1920 novemberében, amelynek egyik függeléke kötelezi mindkét államot az Ausztriával és Magyarországgal kötött békeszerződések betartására, és – ezt megerősítve – közös állásfoglalásban ítéli el az esetleges magyarországi Habsburg-restaurációt, valamint kötelezi a két országot, hogy osztrák, illetve magyar fenyegetés esetén kölcsönösen tájékoztassák egymást. Bizonyos mértékig megindult Olaszország és Csehszlovákia közeledése is, melyet Edvard Beneš 1921 elején tett olaszországi látogatása is alátámasztott. Az olasz külpolitika irányváltása a csehszlovák–jugoszláv szövetségi egyezmény elismerésében is megnyilvánult, melyet addig Olaszország elutasítóan értékelt. Ha ezek mellett figyelembe vesszük, hogy a lengyel–orosz konfliktus megoldódásával a magyar–lengyel közeledés aktualitását vesztette, illetve hogy Magyarország kapcsolatai nyugati szomszédjával Nyugat-Magyarország kérdése miatt még az év elején megromlottak /4/, láthatjuk, hogy Magyarország 1920 és 1921 fordulóján még jobban elszigetelődött. Magyarország 1921-es helyzetét jól jellemzi a következő idézet: „Magyarország leszerepelt franciabarát orientációjával, helyzetét megrendítette a rapallói egyezmény, ugyanakkor a kisantant szorításában vergődik, és nincs a világon egyetlen állam, amelynek szimpátiáját bírná.” /5/ Ezek a tényezők határozták meg tehát Magyarország külpolitikáját a következő időszakban.

Európa általános politikai helyzete 1921 elején alapjában véve különbözött nemcsak az előző évitől, hanem az egész addigi viharos háború utáni időszaktól, amelyben Európa, de leginkább Közép-Európa alakult újjá. Az 1921-es év Közép-Európát mégiscsak egy konszolidáltabb, viszonylag nyugodt állapotban találta kialakított és rögzített államhatárokkal. 1920 közepén aláírták az öt, versilles-i rendszer keretei közé tartozó szerződés közül az utolsót, az ún. trianonit, amely megalkotóik számára a legösszetettebb problémát jelentette. A trianoni békeszerződés kidolgozásánál is jelentősebb mérföldkőnek számított annak a magyar parlament általi ratifikációja 1920. november 15-én. Ezzel a magyar állam hivatalosan elismerte az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamait, viszont a kialakult helyzetbe nem tudott belenyugodni, és külpolitikája csaknem az egész két világháború közötti időszakban a rákényszerített status quo megváltoztatására irányult. Mindamellett az 1921-es évet a Monarchia utódállamai a békekonferencia által meghatározott és a saint-germaini, illetve trianoni szerződésben foglalt teljes és ratifikált területi egységgel kezdhették /6/, tehát bizonyos mértékig kialakultak egy közép-európai konszolidációs folyamat előfeltételei. /7/

A trianoni békeszerződés aláírása és annak a magyar törvényhozás általi ratifikálása a csehszlovák–magyar kapcsolatok új, az előzőnél semmivel sem felhőtlenebb fejezetét nyitotta meg. Magyarország, csatlakozva a békeszerződéshez, elismerte a csehszlovák–magyar határ legitimitását, és ezzel megteremtődött annak előfeltétele, hogy bárminemű hivatalos kapcsolat alakuljon ki a két ország között. Ezzel ugyanakkor elhárult a kapcsolatteremtés egyik legnagyobb akadálya is, hiszen Magyarország Szlovákiára és Kárpátaljára egészen addig mint „territoire occupé”-re tekintett. /8/ Tehát 1920 folyamán megteremtődött a „conditio sine qua non” a két állam közötti kormány szintű kapcsolatok, a nagykövetségi szintű diplomáciai külképviseletek és általában a teljes körű államközi együttműködés kiépítésére.

A kialakult kedvező kiindulási helyzet kihasználását – figyelembe véve az új magyar kormány irányvonalát – nem segítették azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy a csehszlovák–magyar határvonal több helyén meg kívánják támadni a csehszlovák határőrséget. /9/ Ezek a tervezett támadások szabadcsapatok elszigetelt akciói voltak, amelyeknek a magyar kormány szigorúan véget vetett, amint tudomást szerzett róluk, és Magyarország prágai képviselőjének közvetítésével biztosították a csehszlovák kormányt, hogy szeretnének „minden áron korrekt és lojális kapcsolatokat fenntartani”. /10/ A magyar kormány elhatárolódott a hasonló incidensektől, mivel tudatában volt annak, hogy ezek még tovább rontják az ország már amúgy is elég nehéz helyzetét. Ugyanakkor a magyar politikai vezetés a következő években sem adta fel a területi status quo ante visszaállítására tett kísérleteit, amelyek végigkísérték a két világháború közötti időszak magyar külpolitikáját. Ekkor viszont már az erőszakos visszafoglalás helyett az átgondolt diplomáciai lépéseket helyezték előtérbe, amelyek ugyan hosszú távon hozhattak csak eredményt, de figyelembe véve Magyarország akkori helyzetét, az egyetlen járható útnak mutatkozott. Ez a politikai irányvonal viszont egy békés és konstruktív együttélésen alapuló közép-európai régiót feltételezett. Azt, hogy a magyar politika irányváltását mennyire komolyan gondolták, alátámasztja a miniszterelnök, gróf Teleki Pál és Horthy Miklós kormányzó újévi beszéde, amelyben kijelentették, hogy „Magyarország szeretne szomszédjaival békében élni, és a munkának, illetve a fontos szociális problémák megoldásának szentelni az idejét”. /11/

A hatékony magyar külpolitika alapfeltétele az ország belpolitikai helyzetének mielőbbi konszolidációja volt. Annak ellenére, hogy ez egy eléggé lassan döcögő folyamatnak bizonyult, 1920 folyamán az első, háború utáni parlamenti választások által összeállt Nemzetgyűlés meghatározta Magyarország államformáját, és ezzel, ha csak ideiglenesen is, de megoldotta az államfő kérdését. /12/ A konszolidáció valóságos alapját – a már fentebb említett merész, egy ideig Franciaország által ideiglenesen támogatott tervek után – csak az év utolsó harmadában sikerült lerakni gróf Teleki Pál kormányzata alatt, aki „Magyarország békés, belső fejlődésére alapozott konszolidációjának legnagyobb propagátora volt”. /13/ A tervek gyakorlatba való átültetése viszont Bethlen István – aki 1921 tavaszától tíz éven keresztül töltötte be a miniszterelnöki posztot – kormányának, illetve kormányainak jutott osztályrészül.

Az ország belpolitikai konszolidációjának legnagyobb akadályává – a trianoni békeszerződés aláírásával háttérbe szoruló területi kérdések után – az ún. csak átmenetileg megoldott királykérdés vált. Ennek átmeneti megoldásaival mindig csak elodázták az állandóan a levegőben lógó súlyos belpolitikai válság kirobbanását. A királykérdés, amely a háború utáni Magyarország szempontjából ugyan belpolitikai kérdésnek tűnt, az ország nemzetközi pozíciójának szemszögéből messze túlhaladta a belpolitika kereteit. Az ügy, külpolitikai hatásait tekintve ugyanis szoros kapcsolatban volt a magyar politika revizionista törekvéseivel, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbit sikerült 1920 folyamán a békeszerződés jogrendbe foglalásával olyan mértékben a háttérbe szorítani, hogy a békeszerződésben foglaltak fokozatosan a hivatalos kormánypolitika szerves részévé váltak, a királykérdés nyitott maradt. Ha Magyarország első számú kérdése 1920-ban a területi kérdés volt, akkor 1921-ben az államfő kérdése, illetve a királykérdés került előtérbe. Azonban, akárcsak korábban, a továbbiak folyamán is a kettő kölcsönösen fedte egymást, mert az egyik nem zárta ki a másikat, sőt ellenkezőleg.

A szomszédos államokban a Habsburg-restaurációt a történelmi Magyarország határai visszaállításának szándékaként értékelték. Ennek megalapozottságát látszott alátámasztani például a Habsburg-család legkedveltebb tagjának, Habsburg Józsefnek és társának az 1921. január 16-i Szabadság téri ötvenezres tömeg /14/ előtt tartott szoboravatáson való részvétele, ahol a négy felállított szobor „a Magyarországtól elszakított Szlovákia, Erdély, Bánát és Nyugat-Magyarország felett érzett fájdalmat szimbolizálta”. /15/ Az esemény azt is megerősítette, hogy a békekonferencia könyörtelen döntését a magyar társadalom továbbra is traumaként éli meg. /16/

A királykérdés – a legégetőbb belpolitikai problémaként – időről időre felszínre kerülve többek között a választásokból győztesként kikerült konzervatív kereszténynemzeti kormányvonalat is megosztotta. A kérdés valójában az egész magyar politikai színteret kettéosztotta, egyik oldalon a legitimistákkal – az excsászár, illetve exkirály, IV. Károly támogatóival, a másikon azokkal, akik a szabad királyválasztás mellett tették le voksukat. Az első csoport támogatói a kormányon és a törvényhozó testületen belül elsősorban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) kerültek ki, míg a második csoport az Országos Kisgazda és Földműves Párt köré tömörült. A kisgazdák voltak azok, akik leggyakrabban hozakodtak elő a királykérdéssel, amelynek – a szabad királyválasztás elvének törvénybe iktatásával – minél előbb szerettek volna a végére járni. A Keresztény Nemzeti Párt viszont legszívesebben az egész probléma megoldását meghatározatlan időre elhalasztotta volna. Tehát a háborút követő második, illetve első Teleki-kormány meglehetősen gyenge alapokon állt. A királykérdés – a politikai mozgások hátterében állva – még a jelentősebb parlamenti szavazásokat is befolyásolta. Ilyen körülmények között természetesen az első kormányválság sem váratott sokáig magára. A kirobbanásához nagyban hozzájárultak az ország rendkívül nehéz gazdasági, pénzügyi, de elsősorban nyersanyag-ellátási gondjai. A szénellátás akadozása miatt például az egész gazdaság időről időre leállt, számos iskola és hivatal bezárt, és sok gyár kénytelen volt felfüggeszteni a termelést. Ugyanakkor a lakosság vásárlóereje az állandóan növekvő infláció és az elképesztő drágaság miatt egyre csökkent. A komoly gazdasági problémák és a királykérdés körüli csatározások közepette december elején a Nemzetgyűlés bizalmatlanságot szavazott a kisgazda pénzügyminiszternek, Korányi Frigyesnek. Ezt követően a kormány lemondott. Az új kormány megalakításával újra gróf Teleki Pált bízták meg, akinek sikerült tizennégy napon belül, kisebb kozmetikai változások véghezvitelével, összeállítani az új kormányt és életben tartani a koalíciót. /17/

Nem egészen két hónapon belül, 1921 februárjában a királykérdés immár közvetlen kirobbantó okként újabb kormányválsághoz vezetett. Az ügy a két tábor a szokásosnál élénkebb tevékenykedésével kezdődött. Január közepén a politikai élet nagy nehezen elcsendesedett felszínét gróf Andrássy Gyula ténykedése kavarta fel, aki a legnagyobb kereszténynemzeti frakció vezetőjével, Haller Istvánnal együtt felszólította a legitimista képviselőket, hogy alakítsanak ki egy, a legitimista képviselőket párthovatartozástól függetlenül összefogó parlamenti frakciót. /18/ A kedélyeket tovább szította a Nemzetgyűlés delegátusának, gróf Apponyi Albertnek hazatérése, aki útja során meglátogatta svájci száműzetésében az exkirályt, Habsburg Károlyt. /19/ A kisgazdák a kiélesedett politikai helyzetre reagálva a párt vezető személyisége, a volt kereskedelmi miniszter, Nagyatádi Szabó István vezetésével Budapesten megszervezték a szabad királyválasztás híveinek gyűlését. A királykérdés körül kialakult belpolitikai helyzetet tovább élezte a csehszlovák külügyminiszternek, Edvard Benešnek a csehszlovák Nemzetgyűlés alsóházában, annak 48. ülésén, január 27-én a szenátusnak a Magyarországgal, a többi osztrák–magyar utódállammal és Bulgáriával kötött békeszerződésről, illetve a Csehszlovákia államhatárairól hozott határozati javaslata kapcsán tartott beszéde (lásd alább). /20/ Végül a magyar törvényhozó testületben eluralkodó puskaporos hangulat odáig fajult, hogy a parlament kénytelen volt a királykérdést újra vita tárgyává tenni.

A kormánykoalíció léte tehát ismét kérdésessé vált. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor meglepő politikai manőverrel próbálta megoldani a kialakult helyzetet. Február 3-án 38 további képviselővel együtt kilépett a kormánykoalícióból, így kényszerítve az egymással szemben álló feleket a megegyezésre. Teleki lépése kuriózumnak számít, mivel személyében maga a miniszterelnök került ellenzékbe saját kormányával szemben. /21/ Teleki mesterkedése végül is újraindította az együttműködést a kormányon belül, illetve a kereszténynemzeti és a kisgazda képviselők között, amelynek eredményeképpen a képviselők többsége elfogadta a királykérdés későbbre halasztását.

1921 elején a csehszlovák–magyar kapcsolatok viszonylatában is a királykérdés volt terítéken. Mondhatni ezzel kezdődött az év, és ahogy azt akkor csak kevesen sejtették, az egész 1921-es év ennek jegyében telt, és nagyban meghatározta – egyelőre csak – Csehszlovákia és Magyarország politikai viszonyát. Ehhez hozzájárult a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš fentebb említett január 27-i nemzetgyűlési felszólalása. Beneš beszédében Csehszlovákiának Európán belüli helyzetét elemezte, és többek között ismertette Csehszlovákia álláspontját Magyarország akkori legnagyobb problémáját – a királykérdést – illetően. Beneš lényegében megismételte a csehszlovák diplomácia hivatalos álláspontját, amely teljes egészében az 1920. február 2-án tartott nagykövetek konferenciájának állásfoglalására épült, amely Magyarországnak megtiltotta a Habsburgok restaurációját. Ugyanakkor rámutatott Csehszlovákia öntudatos magatartására, amikor Habsburg József személyében – aki 1919. augusztus 7-én kormányzóvá kiáltotta ki magát – a Habsburgok visszatértek Magyarországra, és – Beneš szerint – „éppen a csehszlovák kormány volt az, amely a szövetségeseknél való határozott közbenjárással fellépett ez ellen, és elérte, hogy ezt megakadályozzák” /22/, azaz Habsburg Józsefet lemondásra kényszeríttették. Éppen ez az eset, illetve a csehszlovák diplomácia határozottsága adott közvetlen okot a nagykövetek konferenciájának, hogy megfogalmazzák azt az állásfoglalást, amely Beneš számára lehetővé tette a következő álláspont kifejtését: „Ezek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a Habsburg-dinasztia semmilyen formában és egyik tagjának személyében sem juthat trónhoz Közép-Európában, és ez a tilalom nemcsak Károlyra, a volt császárra vonatkozik, hanem a volt uralkodócsalád minden egyes tagjára”. /23/ Ehhez Beneš hozzáfűzi, hogy „mindig is ez volt kormányunk álláspontja, és ehhez következetesen és feltétlenül ragaszkodni fogunk”. /24/

Érthető, hogy Beneš felszólalása nem talált Magyarországon pozitív visszhangra, főleg mivel a csehszlovák külügyminiszter még tovább fokozta kijelentéseinek élét, amikor kijelentette, hogy „bármilyen a döntésünkkel ellentétes kísérlet esetén a szövetségeseinkkel egyetértésben készek vagyunk bármilyen, a hatalmunkban álló eszköz használatára”. /25/ Ezzel Beneš világosan kifejezésre juttatta, hogy Csehszlovákia a Habsburgok visszatérése esetén még a katonai erő alkalmazásától sem riad vissza, mivel – ahogy Beneš fogalmazott – Károly, a volt császár restaurálása „egy tényleges és valóságos casus bellit szolgáltatna néhány Magyarországgal szomszédos állam számára”. /26/ Csehszlovákia csökönyös ragaszkodását Károly császár esetleges restaurálásával kapcsolatos elutasító álláspontjához Beneš még világosabban juttatta kifejezésre, amikor kijelentette, hogy „erről még csak tárgyalni sem vagyunk hajlandóak”. /27/ Beneš felszólalásának magyarországi negatív visszhangjához azzal is hozzájárult, hogy véleményt nyilvánított Magyarország államformájáról annak ellenére, hogy ezt a kérdést a magyar parlament csaknem egy évvel azelőtt eldöntötte, amikor a monarchikus államformát választotta. Igaz, hozzátette, hogy Csehszlovákiának „nincs joga más országok belügyeibe beavatkozni” /28/, így Magyarország államformájának esetében sem, amelyet Magyarországnak saját magának kell megválasztania. Ugyanakkor annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Magyarország államformájának a köztársasági rendszer irányába történő elmozdulásával párhuzamosan a szomszédos államokkal való nehézségek 95 százaléka megszűnne. /29/ Tehát a magyarországi monarchikus államformához – az adott körülmények között – Csehszlovákiában egy általános Magyarország-ellenes előítélet kapcsolódott. /30/

Nem meglepő tehát, hogy „Beneš világos és megalkuvást nem ismerő állásfoglalása Magyarország államformája, illetve a Habsburg-restauráció kérdésében jelentős felháborodást váltott ki a magyar politikai körökben”. /31/ Azt, hogy a magyar oldalon mennyire komolyan vették Beneš éles hangú felszólalását, az a tény is bizonyítja, hogy Gratz Gusztáv, az akkoriban kinevezett külügyminiszter azonnal Budapestre rendelte Magyarország prágai képviselőjét, hogy az „személyesen számoljon be Beneš beszédének politikai hátteréről”. /32/ Az ügy kapcsán a magyar kormány prágai képviseletének igazgatója felhívta a csehszlovák kormány budapesti képviselőjének figyelmét arra a „negatív, mi több nyugtalanító visszhangra, amit Beneš felszólalása Magyarországon keltett”, /33/ és hozzátette, hogy a csehszlovák–magyar viszony javítása érdekében kész „közbenjárni azért, hogy dr. Gratz miniszter úron ne hatalmasodjon el a magyar közéletben uralkodó ingerültség, és ha lehetséges, megfontoltan reagáljon dr. Beneš felszólalására”. /34/

Mindenesetre Beneš felszólalásának Magyarországra vonatkozó részének kijelentései 1921 elején nem számítottak újdonságnak. Pontosan ugyanezt a magyarországi – legális vagy illegális – Habsburg-restaurációval kapcsolatos csehszlovák álláspontot Beneš már az 1920–1921-es év fordulóján ismertette a B. Z. am Abend /35/ hasábjain, amikor az 1920-as év második harmadában lejátszódott magyarországi események világossá tették, melyik magyar „belpolitikai” kérdés fogja meghatározni nemcsak Magyarország politikai életét, hanem a környező országok külpolitikáját is. A csehszlovák diplomácia a fent említett sajtóforrás által közölt állásfoglalásának ugyanolyan határozott hangnemben való megismétlése Beneš beszédében rámutat a csehszlovák fél álláspontjához való feltétlen ragaszkodásra. Beneš szóban forgó expozéja a magyarországi királykérdéssel kapcsolatban bizonyos tekintetben mégis különbözött előző megnyilvánulásaitól. Ugyanis a kérdés magyarországi felszínre kerülése után a csehszlovák álláspont megismétlése már többé-kevésbé nem a kulisszák mögött, tehát nem a sajtón keresztül történt. Ebben az esetben a kijelentések a parlamentben hangzottak el, amellyel – amellett, hogy rámutattak Csehszlovákia változatlan álláspontjára – a parlamenti képviselők előtt hivatalosan is deklarálták Csehszlovákia álláspontját, miszerint egy, a Habsburgok magyarországi restaurációjára tett esetleges kísérletet Csehszlovákia egyértelműen casus belliként értékel. Beneš szavainak súlyát tovább fokozta az a tény, hogy a kijelentések a békeszerződés csehszlovák képviselőház általi ratifikálásának keretén belül hangzottak el. Ilyen körülmények között tehát érthető az a kelletlenség, amivel Magyarországon Beneš parlamenti felszólalását fogadták.

A magyar Nemzetgyűlés Beneš beszédére már január 29-én reagált, amikor is a képviselők egy jelentős része természetesen elítélő hangnemben foglalt állást. Ez a téma töltötte ki Gratz Gusztáv január 4-től funkcióban lévő külügyminiszter első parlamenti beszédének legnagyobb részét is. /36/ Gratz beszédének bevezetőjében a leghatározottabban elutasított „mindennemű külső befolyást Magyarország államformájának megválasztására” /37/, rámutatva a magyar nép monarchikus érzületére. /38/ Ugyanolyan határozottan elítélte a Habsburgok restaurációjára vonatkozó tilalmat, amelyet az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelt. Mindamellett Gratz elismerte, hogy a Habsburg-restauráció az akkori helyzetre és a kérdés esetleges nemzetközi dimenzióira való tekintettel nem lehetséges, illetve nem aktuális. /39/ Ugyanakkor beszédének befejező részében az új magyar külügyminiszter üdvözölte Beneš felszólalásának a két ország gazdasági jellegű kapcsolatfelvételét sürgető passzusait, elismerve annak rendkívüli fontosságát. /40/

Magyarországot – annak ellenére, hogy tisztában volt Csehszlovákia álláspontjával – Beneš kemény hangú beszéde jócskán meglepte. A királykérdést, amely időnként felszínre törve felszította az amúgy sem túl nyugodt kedélyeket, eddig még mindig sikerült a szőnyeg alá söpörni, másfelől a kérdés egészen addig többé-kevésbé megmaradt a belpolitika határain belül. A fent említett 1920-as év elején megtartott nagykövetek konferenciája után a kérdés és annak külpolitikai hatása általában más, fontosabb problémák mögé szorult mind Magyarország legfelső szintű politikájában, mind az európai nagyhatalmak Magyarország irányában folytatott külpolitikájában. Ez az időszak viszont csak 1921 januárjáig tartott, amikor Beneš felszólalásában rámutatott Magyarország legégetőbb belpolitikai gondjaira, előre látva, hogy éppen a királykérdés lesz a jövőben Magyarország belső, illetve az utódállamokhoz kötődő viszonyának meghatározó problémája. Beneš következtetése ugyanakkor teljesen ésszerű alapokon állt, hiszen Magyarország közép-európai viszonylatban két legfontosabb kérdése közül az egyiknek, a trianoni békeszerződés aláírásának megoldódása után várható volt, hogy előbb vagy utóbb a második, azaz a királykérdés kerül terítékre, amelynek igaz belpolitikai jellege volt, de csak Magyarország szemszögéből volt az.

A felháborodás hátterében, amelyet a csehszlovák külügyminiszter beszéde váltott ki Magyarországon, többek között az állt, hogy újra hangsúlyossá vált a szóban forgó kérdés külpolitikai dimenziót felöltő jellege, és annak tudomásul vétele, hogy valaki Magyarország határain kívül árgus szemekkel figyeli az ország politikájának alakulását, és szükség esetén képes a nemzetközi közvéleményt mozgósítani, akár katonai intervenciót kilátásba helyező céllal is. Magyarországon az érintettek, tehát elsősorban a legitimisták a nagykövetek konferenciáján elhangzottakat az akkori adott helyzeten alapuló időleges érvényű kijelentéseknek gondolták, és abban bíztak, hogy Közép-Európa konszolidációjával a kérdés – amelynek időszerűtlenségét a magyar törvényhozás többször is megerősített – számukra pozitív megoldására alkalmas környezet alakul ki. /41/ Végül is ezt látszott alátámasztani az antant oldaláról tapasztalható bizonyos távolságtartás.

A magyar politikai körök Beneš beszédét követő felháborodását a magyar sajtó is megerősítette, ahol a nem kevésbé hivatott, „a magyarok számára talán még fontosabb hivatalos személy, az angol diplomácia budapesti képviselője, Hohler” /42/ foglalt állást az esetleges Habsburg-restaurációval kapcsolatban. A február 6-i Szózat közli tudósítójának beszélgetését a brit kormány diplomáciai képviselőjével, aki az antanthatalmak politikai képviselőivel folytatott személyes találkozásokra alapozva /43/ olyan irányú kijelentést tett, hogy az „antant nem tűri el, hogy a Habsburgok visszatérjenek Magyarországra, imperialista politikájuk bázisára”. /44/

A fent említett parlamenti felszólalást követően Magyarországon érthető módon nagy figyelemmel követték Beneš háromhetes, Rómát, Párizst és Londont érintő külföldi útját, amelynek során találkozott az osztrák kancellárral is. /45/ Magyarországon azt követően, hogy a külügyminiszter egyértelműen deklarálta Csehszlovákia Habsburg-ellenes politikáját, Beneš körútjának természetesen nagyobb figyelmet szenteltek, főleg azokat a híreszteléseket követően, melyek szerint Beneš külföldi útja szoros kapcsolatban áll a Habsburg-kérdéssel, de megjelentek olyan rémhír jellegű feltételezések is, amelyek szerint a „kisantant országai szeretnék egymás között felosztani Ausztriát és Magyarországot”. /46/ Ezekre a körülményekre és a magyar közvélemény nagy érdeklődésére való tekintettel Csehszlovákia budapesti képviselőjének hivatala kénytelen volt még Beneš külföldi útja alatt, illetve rögtön a római látogatása után tájékoztatást nyújtani a külügyminiszter útjának célját illetőleg annak ellenére, hogy erről magának a hivatalnak sem voltak pontos információi. Ezért a szóvivő /47/ a Magyarország című lapnak adott interjút, amelyben Beneš útjának céljaként „Olaszország és Csehszlovákia közötti gazdasági kapcsolatok rendezését” jelölte meg”. /48/ A szóvivő ugyanakkor cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint a külügyminiszter útjának célja Ausztria vagy Magyarország feldarabolásának kieszközölése volna, viszont nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a külföldi konzultációk alatt szóba kerülhetnek Magyarországot érintő, illetve a „Habsburg-kérdést megvilágító” témák /49/, amelyek ha szóba kerülnek/kerültek is – a szóvivő meggyőződése szerint –, nem lesznek Magyarország ellen élezve. /50/ A szóvivő továbbá figyelmeztetett, hogy a „Habsburg-kérdést nem szabad összetéveszteni a királykérdéssel” /51/, ahogy az gyakran megtörténik, majd újra hangsúlyozta a Beneš által képviselt álláspontot, miszerint a csehszlovák fél, „amely évszázadokon keresztül Habsburg elnyomás alatt élt, nem tekinti a Habsburg-kérdést Magyarország belügyének” /52/, és fenntartja a jogot, hogy a kérdés megoldásába beavatkozzon. Beneš párizsi és londoni útjának folytatását illetően a szóvivő azt a magyarázatot adta, hogy ez „összefüggésben van a római tárgyalással és a külügyminiszterek londoni konferenciájának előkészítésével”. /53/

Ami az 1921-es év magyar belpolitikai helyzetét illeti, valamint azt a feszült figyelmet, amellyel Csehszlovákia ennek alakulását követte, meg kell jegyeznünk, hogy azt nemcsak a parlamentnek és a törvényhozásnak a királykérdés megoldására tett, időről időre megújuló kísérletei bénították meg. Sokkal komolyabbak voltak a kérdés katonai úton történő megoldására tett kísérletek. A magyar hadsereg helyzete és jövője meglehetősen bizonytalan volt, de legfőképp azoknak a tiszteknek volt egzisztenciálisan kilátástalan a helyzetük, akiket a békeszerződésnek a haderő csökkentését előíró cikkelye értelmében szereltek le. Az elbocsátott magyarországi tisztek mellett ott voltak még az elcsatolt területekről kitiltott magyar tisztek jelentős számú csoportjai, amelyek közül sokan elégedetlenségüknek hangot adva különböző puccsista – a Habsburgokat, személyesen Károly császárt visszaállító – megmozdulásokban látták sorsuk jobbra fordulását. /54/ Tehát elsősorban ezek a parlamenttől független kísérletek veszélyeztették Magyarország stabilitását, amelyeket a környező államok – főleg az ügyben legnagyabb szerepet vállaló ország, Csehszlovákia – nagy nyugtalansággal figyeltek. Csehszlovákia budapesti képviselete természetesen mindig megpróbált rámutatni ezekre a törekvésekre, viszont ezeknek pontos feltérképezésére nem volt lehetősége, hiszen az esetekről szóló hírek csak különböző nem hivatalos forrásokból származtak. Végül is ezek a kísérletek egyes katonai körök titkos magánakciói voltak, amelyeknek a magyar kormány még csak a leleplezésével sem nagyon dicsekedett, és amelyek nyomon követésére csak a fent említett bizonytalan információforrások voltak adottak. Közvetlenül a januári kormányválság megoldódása után ismét Károly-párti tisztek által előkészített legitimista államcsínyről terjedtek el hírek, amelyekre Csehszlovákia budapesti küldöttsége is reagált. Annak ellenére, hogy a hírek sok helyen eltúlozva közvetítették a valós helyzetet, rámutattak a kérdés ilyen irányú fejlődésének reális veszélyére. /55/ Néhány katonatiszt kiszámíthatatlansága, főleg a hadseregből elbocsátottak közül, akik viszont készek voltak a maguk oldalára állítani a hadsereg kötelékeiben maradt tiszteket, rendkívül nagy veszélyt jelentett a nehéz gazdasági helyzettel küszködő hivatalos kormánypolitika számára. Emiatt Horthy, hogy legalább formálisan biztosítsa magát a tisztek szervezkedése ellen, kénytelen volt azt a parancsot kiadni, hogy „minden tiszt írásban becsületszavát adja arra, hogy tartózkodik mindennemű, a királykérdéssel kapcsolatos megnyilvánulástól és cselekedettől” /56/, amelynek megtagadása vagy megszegése a hadseregből való elbocsátással járt. A hadseregen belüli helyzet, mint ahogy azt az 1921-es év történései alátámasztották, nem volt azért olyan súlyos. A nagyobbik problémát a már említett, a hadsereg kötelékébe már nem tartozó tisztek által vezetett szabadcsapatok és a Horthynak ellenszegülő tisztek jelentették.

A csehszlovák fél figyelmét a parlamentáris, illetve nem hivatalos Habsburg-restauráció lehetősége mellett Habsburg József főherceg politikai tevékenysége is felkeltette. József főherceg a Habsburgok magyar ágának tagjaként nemcsak Magyarországon volt közkedvelt, hanem több utódállamban is, ahol megpróbált minél több jó személyes kapcsolatot kialakítani. Habsburg József közeledést kezdeményező lépéseire 1921 elején a csehszlovák diplomáciai képviselet is figyelmeztetett /57/, amikor József főherceg magát a csehszlovák küldöttet szólította fel, hogy tegye nála tiszteletét, mivel, ahogy arról a csehszlovák küldött tudósított, „a főherceg örömmel venné, ha ugyanúgy, mint a többi utódállam küldöttje, én is személyes kapcsolatba lépnék vele”. /58/ A csehszlovák küldött a meghívást az „ügy apolitikus jellegére” /59/ hivatkozva visszautasította. József főherceg ugyanígy próbált kapcsolatot teremteni Jugoszlávia diplomáciai képviselőjével is. /60/

Habsburg József volt az, akihez a legitimisták nagy reményeket fűztek néhány antanthatalom, főleg Franciaország magyarországi képviselőjénél jegyzett jó hírneve miatt. Sokan a legitimisták közül Károly magyarországi restaurációjának hosszan tartó tilalma esetére József főhercegben látták a Habsburg-restauráció esélyét. /61/ Egyes diplomáciai és politikai körök szimpátiájának ellenére azonban Habsburg József trónkövetelése a francia politikai vezetés számára ebben az időben teljesen elfogadhatatlan volt. József főherceg olaszországi útja alátámasztja a magyar trón megszerzésére tett erőfeszítéseit, amelynek egyik célja az volt, hogy olasz hercegnővel való frigyre lépés segítségével biztosítsa Olaszország támogatását. /62/ El kell mondani, hogy ezek a tervek sohasem voltak igazán megalapozottak. Akárcsak Franciaország esetében, Olaszországban is csak néhány, a politika főáramába nem tartozó körök szimpátiájával lehetett számolni. A Habsburg József olaszországi útjáról szóló és azt sikeresnek feltüntető hírek általában csakis az ún. „jól értesült felektől származtak”. /63/ Viszont az olasz külpolitika is – a többi antanthatalomhoz hasonlóan – ragaszkodott hivatalos Habsburg-ellenes álláspontjához. /64/ Tehát annak ellenére, hogy Habsburg Józsefnek bizonyos mértékű formális támogatása volt tapasztalható, a tényleges magyarországi trónra lépése egyelőre elfogadhatatlan volt úgy a nagyhatalmak, mint az utódállamok szempontjából. Az utóbbit legmarkánsabban a csehszlovák diplomácia képviselte, amely kizárta a Habsburg-uralkodóház bármely tagjának a magyar trónra való jelöltetését. A csehszlovák–magyar kapcsolatokban 1921 elején a királykérdés azonban már teljesen meghonosodott, és ezt most Csehszlovákia különös figyelemmel kísérte.

A fent vázolt, 1921 elején Magyarországon tapasztalható belpolitikai helyzet lényegében nem rontotta tovább a két ország viszonyát, bár az első kétoldalú tárgyalás előestéjén megtartott Beneš-expozé valamelyest hozzájárult a helyzet romlásához, ez viszont nem vezetett el odáig, hogy teljesen megszakadtak volna az egymáshoz való közeledés érdekében tett lépések. A magyar politikai vezetés tisztában volt a bel-, de még inkább a külpolitikája konszolidációjának szükségességével, amelynek egyik legfontosabb pontja a szomszédos államokkal – közülük is a legerősebbel és Közép-Európa viszonylatában a legbefolyásosabbal: Csehszlovákiával – való jó kapcsolatok kiépítése volt.

Az új magyar politikai irányvonal stabilitásának biztosítékát maga a diplomácia vezetője, Gratz Gusztáv jelentette, aki, mint már említettük, parlamenti bemutatkozó beszédében elismerte a kétoldalú gazdasági kapcsolatok felvételének rendkívüli, mindkét országot érintő fontosságát. Az új külügyminiszter teljes mértékben támogatta a kormány stabilizációs politikáját, azon belül Magyarországnak a szomszédos országokkal való kapcsolatának javítását. Erre Csehszlovákia budapesti képviselője is felhívta a figyelmet Gratz beiktatását követő híreiben: „Gratz miniszter úr egy korrekt, személyes kapcsolatban pedig kellemes ember képét kelti, ami a csehszlovák–magyar kapcsolatoknak csak javára válhat.” /65/ A csehszlovák küldött a kétoldalú tárgyalások megkezdésének a napján újra rámutatott arra a lehetőségre, amelyet Gratz külügyminiszter személye jelent a kétoldalú kapcsolatok normalizációja terén. /66/ Azt, hogy a magyar politika ténylegesen a jószomszédi viszony kiépítésére törekedett, alátámasztja az is, hogy Románia budapesti képviselője, egy Gratzcal való beszélgetés után, a csehszlovák küldött tudósítása szerint az övéhez hasonló álláspontra helyezkedett. /67/ A csehszlovák diplomáciai képviselet véleményét nemcsak Gratz parlamenti bemutatkozó beszéde támasztotta alá. A magyar külpolitikának a szomszédos államokkal való kapcsolatok normalizációját hirdető irányvonalát Gratz még a hivatalba lépése előtt határozottan megerősítette a Budapesti Hírlapnak /68/ adott interjújában, ahol valószínűleg a háttérben zajló előkészületekre alapozva lehetségesnek tartotta egy csehszlovák–magyar kormány szintű találkozó megtartását, hozzátéve: „Magyarország már a legközelebbi jövőben szorosabb kapcsolatot fog létesíteni a szomszédos államokkal.” /69/

A kétoldalú tárgyalások beindítását elősegítő készséges hozzáállás ekkor már mindkét ország politikájának szerves részét képezte. A csehszlovák külügyminiszter saját részéről ezt a már említett és a magyar fél szemszögéből vitatható parlamenti felszólalásában deklarálta, ahol ugyan elutasított mindent, ami kicsit is a háború előtti Közép-Európára vagy az Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeztet, illetve veszélyezteti a háború után kialakult elrendezést, ugyanakkor azt is kijelentette, hogy Csehszlovákia kész „a magyarokkal bármilyen kérdésben nyíltan és lojálisan megegyezni”. /70/ Beneš beszédének Csehszlovákia nemzetközi pozícióját hosszasan taglaló részében Magyarországgal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „értelmetlenség lenne, ha a legrövidebb időn belül nem újítanánk fel Magyarországgal a gazdasági és politikai kapcsolatokat, ha nem használnánk ki gazdaságilag a természet nyújtotta lehetőségeket, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy Magyarországon piacot keressünk nyersanyagaink és ipari termékeink számára, és ezért cserébe pedig főképpen mezőgazdasági és más termékeket kérjünk”. /71/ Ugyanakkor rámutatott, hogy a két ország kölcsönös együttműködésének az alapja „a földrajzi közelség és a hagyományok által adott”. /72/ Ezeket a célokat a következőkben így indokolta: „a történelem arra tanít bennünket, hogy nem élhetünk a magyarokkal állandó viszály és ellenségeskedés közepette.” /73/ Beneš a közeledés felé tett lépések időszerűsége kapcsán kijelentette, hogy „nincs semmilyen tényleges akadálya annak, hogy a békeszerződés ratifikálása után ne látnánk hozzá a kérdések megoldásához”. /74/ Végül a csehszlovák külügyminiszter kifejezte meggyőződését, hogy csakis az együttműködés vezethet a közös célok eléréséhez.

A bonyolult, több mint két évig tartó háború utáni időszakot követően tehát a két, egymással kétségtelenül ellenséges viszonyban álló ország egy teljes értékű gazdasági, illetve politikai kapcsolatok kiépítését megcélzó folyamat küszöbén állt. 1921. március 14-én és 15-én az ausztriai Bruck an der Leithában a felek politikai képviselői meggyőződhettek az adott lehetőségek mértékéről és országaiknak e lehetőségek kiaknázását biztosító felkészültségéről.

II. A brucki tárgyalás előkészítése (1920 novembere–1921 márciusa)

Az első csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó konkrét előkészületeit nem hivatalos tárgyalások előzték meg Szapáry László /75/ vezetésével. Ezek 1920–1921 fordulóján, novemberben, decemberben és januárban zajlottak le, amikor Szapáry – Scheu közvetítésével – nem hivatalos politikai körökkel lépett kapcsolatba. Ezek között volt Václav Bouèek prágai jogász, Vlastimil Tusar, a második csehszlovák kormány volt miniszterelnöke, később Pøemysl ©ámal, a csehszlovák elnök kancellárja – tehát csupa olyan személyiség, akik baráti vagy éppen munkakapcsolatban voltak Benešsel, a csehszlovák külügyminiszterrel, illetve magával az államfővel, T. G. Masarykkal. A tárgyalások első, nem hivatalos fordulóját majd Benešsel, a csehszlovák külügyminiszterrel való megbeszélés zárta le. /76/ Ezek az előkészítő tárgyalások kellemes, baráti légkörben zajlottak azzal a céllal, hogy az általános politikai kérdések megtárgyalása által térképezzék fel egy esetleges kormány szintű találkozó esélyét, ennek politikai következményeit, illetve pozitívumait az egyes országok számára. Ezeket a puhatolózó jellegű találkozókat 1921 elején Magyarország kezdeményezésére /77/ a két ország bécsi külképviseletének találkozói követték, ahol személy szerint Flieder csehszlovák küldött és Gratz Gusztáv, akkor még Magyarország bécsi követe találkozott egymással. /78/

Magát az előkészítő találkozót Szapárynak Bouèeknél tett hat és fél órás látogatása előzte meg november 11-én, pontosabban 11-éről 12-ére virradó éjjel. /79/ Szapáry célja – amellett, hogy sajnálatát fejezte ki a Magyarországon tapasztalható Csehszlovákia-ellenes hangulat miatt, illetve hangot adott a két ország közeledésébe vetett reményének – az volt, hogy kieszközöljön egy informális találkozót a háttérpolitika néhány befolyásos személyiségével abban a reményben, hogy az elindított folyamat később egy kormány szintű találkozóban csúcsosodna ki. /80/ A Szapáry által felvetett szélesebb körű találkozóra hamarosan sor is került, éspedig valamikor november második felében /81/, amikor – Szapáry szavaival – meghívást kapott „Dr. Scheuen keresztül Bouèekhez esti teázásra, ahol megjelent Tusar, a volt miniszterelnök is”. /82/ Ez a találkozó már Beneš és talán az államfő tudtával történt, akik valószínűleg a találkozó másik két résztvevőjét is ajánlották. /83/

Hogy ezek a háttérben zajló találkozók a magyar kormánykörök tudtával zajlottak-e, a levéltári források alapján nem lehet bizonyítani, de nagy valószínűséggel igen, annak ellenére, hogy ezt cáfolja Szapárynak a Bouèeknél tett látogatásáról szóló hír, miszerint Szapáry a magyar kormánykörök tájékoztatását a találkozó kimenetelétől teszi függővé. A második találkozóról készített jelentés is hasonló következtetést enged levonni, itt Szapáry ismételten megerősíti, hogy senki által nem küldetett. /84/ Mi több, a történésekről nem ismerünk a magyar külügyminisztériumnak hírt adó egyetlen hivatalos táviratot sem. Az első hivatalos hír – leszámítva az 1921. január 10-én, tehát egy nappal a legfontosabb, Benešsel folytatott találkozó után kelt táviratot, amelyben Szapáry Budapestre érkezésének dátumán kívül röviden szót ejtenek a találkozókról is – csak 1921 januárjából származik. /85/ A szóban forgó hír a második novemberi találkozóról tudósít /86/, ekkor viszont már túl voltak néhány előkészítő megbeszélésen, sőt már a Benešsel való találkozó is lezajlott 1921. január 9-én, amely után tudjuk, hogy Szapáry Budapestre utazott, hogy tudassa a kormánykörökkel a fejleményeket. /87/ A hivatalos levelezés ez ügyben tehát csak Beneš álláspontjának megismerése után kezdődött. /88/ Ugyanakkor nagy a valószínűsége, hogy magánlevelezéseken vagy a prágai magyar külképviseleten keresztül Szapáry még a második találkozó előtt értesíthette a magyar felet. /89/ Ezt alátámasztani látszik Szapáry kapcsolata a prágai magyar küldöttel, Tahi Lászlóval ./90/

A tény maga, hogy Szapáry kapcsolatban volt a prágai magyar küldöttel – figyelembe véve Szapáry gróf személyiségét – még nem igazán jelent semmit, mindazonáltal mutathat egy bizonyos szintű kapcsolatra Szapáry és a magyar külügyminisztérium között. /91/ Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Szapáry gróf bizalmas barátja volt az akkori magyar külügyminiszternek, Teleki grófnak is. Ez a tény viszont önmagában is elég okot szolgáltat ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy a találkozók valóban a külügyminiszter tudtával történtek. /92/

Már a szóban forgó előkészítő, puhatolózó jellegű megbeszélések során kirajzolódott a két fél közti alapvető nézeteltérés, amely később magára a kormány szintű találkozóra is rányomta a bélyegét. Ez nem volt más, mint a magyar félnek, pontosabban Szapáry grófnak az az igyekezete, hogy a kétoldalú tárgyalások megrendezését a csehszlovák–magyar határkorrekció feltételéhez kösse. Szapárynak magánszemélyként való fellépése tette lehetővé az ilyen kötetlenebb és bátrabb gondolatmenetek megfogalmazását, amelyek jelenlétükben és megfogalmazásuk tárgyszerűségében – ahogy a találkozók hivatalos súlya egyre fokozódott, és ahogy a megbeszélések egyre inkább a kormány szintű találkozó előkészítésének technikai kérdéseivel kezdtek foglalkozni – fokozatosan háttérbe szorultak. Mindenesetre az a forma, ahogy ezek a kérdések a megbeszéléseknek ebben a szakaszában terítékre kerültek, arról tanúskodik, hogy Szapáry – és talán rajta keresztül a „magyar fél” – megpróbálta kihasználni a háború után kialakult áldatlan gazdasági helyzetet – amely nem igazán mutatta a gyors és sikeres konszolidáció jeleit – és minden téren a lehető legmagasabbra helyezni a követelések mércéjét, amelyeket később majd egy józanabb szintre lehet engedni, azaz mindkét fél számára életfontosságú gazdasági együttműködést legalább részleges, Magyarország számára előnyös területi engedmények feltételéhez kötni. Erre viszont Magyarországnak a teljes nemzetközi elszigeteltségéből kifolyólag nem lehetett túl sok esélye. Mindenesetre még a kormány szintű találkozó alatt is a magyar fél azzal a taktikai diplomáciai lépéssel próbálkozott, hogy egy olyan ország színében tüntesse fel magát, amelynek nem áll érdekében a gazdasági együttműködés, és bár ennek a szerepnek hamis voltával a magyar fél teljesen tisztában volt, Szapáry mégis kitartóan ragaszkodott a határkorrekcióhoz mint a két ország közötti együttműködés feltételéhez /93/, hangsúlyozva, hogy „egy olyan országra, amely olyan mértékben tolta ki határait, hogy azok ma a magyar fővárostól 40 kilométeres távolságban vannak, csak mint ellenségre tudunk tekinteni”. /94/ Szapáry követelése Tusarnak a második, szélesebb körű találkozón tett megjegyzésére támaszkodott, amelyben a volt miniszterelnök azt panaszolta, hogy Csehszlovákia elvesztette egyik legjelentősebb piacát kelet felé. Szapáry álláspontja ismét megerősítést nyert, amikor – saját jegyzetei szerint – Tusar meglepő módon helyeselte Szapáry felvetését. /95/ Természetesen a csehszlovák fél már az előkészítő tárgyalások során sem számolt ténylegesen bekövetkező határkorrekcióval annak ellenére, hogy ezek a nem formális, kötetlen megbeszélések egyik témáját alkották. A másik oldalon mindaddig, amíg a területi követelések Szapáry által felvetett változata elutasításra nem talált /96/, egyes részleges – de valóban csak részleges – határkorrekció lehetőségét a megbeszélések azon a szintjén nem zárták ki teljesen.

Az említett második informális találkozó témái közül természetesen nem hiányozhatott a királykérdés sem, amelynek kapcsán Szapáry megismételte a magyar fél ismert és változatlan álláspontját, miszerint a királykérdés teljességgel Magyarország belügyének számít, és annak eldöntése csakis a magyar kormányra, illetve a Magyarország lakosságára tartozik. Tusar ugyanakkor a hivatalos csehszlovák álláspontot ismételte, miszerint Csehszlovákia a Habsburgok Magyarországra való visszatérésében fenyegetettnek látja a háború után kialakult közép-európai helyzetet, amelyet akár fegyveres úton is kész megőrizni. /97/

Hasonló szellemben folyt a Szapáry által kezdeményezett informális találkozók sora ezúttal ©ámal kancellárral, akit Masaryk bízott meg, hogy az ő, valamint Tusar távollétében folytassa az informális eszmecserét, ugyanakkor figyelmeztesse Szapáryt, hogy: „hajlandóak vagyunk a kötetlen eszmecserék folytatására, azonban minden tárgyalás megköveteli az országunk iránti lojális viszony kialakítását Magyarország részéről.” /98/ Erre, a sorrendben harmadik találkozóra december 20-án került sor /99/ a fent említett politikusokon kívül Scheu jelenlétében, aki Szapáryt kísérte ©ámalhoz. A találkozón ©ámal tolmácsolta az államfő álláspontját, miszerint a Csehszlovák Köztársaság békében szeretne élni szomszédaival, így Magyarországgal is. /100/ Ehhez hozzátette saját személyes véleményét is, azt, hogy a konkrét tárgyalásokat a két ország kapcsolatát bizonytalanná tevő két tényező miatt – egyrészt a szlovákiai és kárpátaljai magyarok irredenta agitációi, másrészt pedig a királykérdés megoldatlansága miatt Magyarországon kialakult ingatag alkotmányos helyzet miatt – még túl korai lenne elkezdeni, mivel bármiféle egyezmény hosszabb távú érvényességére magyar oldalról nincs meg a jogi garancia. /101/ Ezért nemcsak a két ország közötti egyezmény megkötésére, hanem Magyarország stabilitásának megteremtésére szólított fel, ugyanakkor kifejezte megértését Magyarország monarchista beállítottsága iránt, illetve a királykérdés gyors megoldódásába vetett reményét. /102/

©ámalnak azon aggodalmaira, hogy a királykérdés megoldatlansága miatt nincs meg a jogi fedezet bármiféle kétoldalú megállapodáshoz, Szapáry azt vetette fel, hogy a két ország közötti esetleges megállapodások megkötését a magyarországi uralkodó megválasztásának feltételeként szabhatnák. Az irredentista akciókat illetően Szapáry igazolta ezek létezését, azonban hangsúlyozta, hogy magánszervezetek tevékenységeiről van szó, amelyek leállításához a magyar kormánynak szüksége lenne s csehszlovák fél segítőkészségére – e nélkül egyetlen kormány sem lenne képes ezeket az akciókat megakadályozni. /103/ Ezen a találkozón is szóba kerültek a területi kérdések, amelyek ezúttal sem lettek egyértelműen elutasítva. Csehszlovákia részéről csak az a követelés hangzott el, hogy ha a kérdés tényleg eljut a megegyezés szintjéig, akkor jó lenne, ha Magyarország megszüntetne mindennemű Csehszlovákia-ellenes agitációt amiatt, hogy a csehszlovák fél fel tudja készíteni közvéleményét a változásokra. /104/ Végül ©ámal megígérte Szapárynak, hogy a találkozóról beszámol Tusarnak, Benešnek és Masaryknak /105/, és közösen megbeszélik, hogy Magyarország stabilitását, illetve Csehszlovákia belpolitikai helyzetét figyelembe véve megérett-e már a helyzet a kétoldalú tárgyalások megkezdésére, továbbá megígérte Szapárynak, hogy a következő napokban személyesen meglátogatja, esetleg Scheuen keresztül üzen, hogy kivel lehet a megkezdett informális találkozókat folytatni. /106/

Az 1920 novemberében elkezdett informális találkozók eredményeképp 1921. január 9-én Szapáry két és egynegyed órás megbeszélésen vett részt, amelyre maga Beneš hívta meg. Bár ennek a találkozónak sem volt még hivatalos jellege, a helyzet szempontjából a lehető legfontosabb személlyel, a csehszlovák diplomácia vezetőjével zajlott le. /107/ Az addigi találkozókat, bár a csehszlovák kormánykörökhöz nagyon közel álló személyek részvételével folytak, nem lehetett teljes mértékben mérvadónak tekinteni. Csak most, a Benešsel való találkozás adta meg a magyar félnek az esélyt, hogy közvetlenül megismerje a csehszlovák fél tényleges álláspontját és a kormány szintű tárgyalások megkezdésére vonatkozó nézeteit, ugyanígy Benešnek is először adódott alkalma személyesen találkozni a magyar fél – bár nem hivatalos, de a magyar kormánykörökkel bizonyára némi kapcsolatban álló – képviselőjével, aki a két ország közötti egészséges kapcsolat megteremtésén fáradozott.

Szapáry a beszélgetés elején ismét megjegyezte, hogy a tárgyalások a saját kezdeményezésére indultak, senki sem bízta őt meg ezzel a feladattal, illetve hogy a tárgyalások megkezdésére őt a Csehszlovákia által kinyilvánított békés együttélés szándéka késztette, amely megerősítést nyert a korábban folytatott magánbeszélgetések során, és amelyekről már értesítette befolyásos és a magyar kormánykörökkel szoros kapcsolatban álló ismerőseit, akik megkérték, hogy a megkezdett tárgyalásokat mindenképpen folytassa. /108/ Miután Szapáry beszámolt az előző nem hivatalos találkozókon megtárgyaltakról, Beneš cáfolta, hogy ©ámal kancellárhoz hasonlóan ő is különösebb jelentőséget tulajdonítana a Szlovákiában zajló irredenta propagandának, illetve megjegyezte, hogy ő „őszinte és jóindulatú politikus minden olyan fél irányában, akik nem akarnak minden áron más államok belügyeibe beavatkozni, amelyet már legjobb szövetségesei nyomásának ellenére bizonyított például Oroszország esetében”. /109/ Hozzátette, hogy ugyanezen az állásponton volt Magyarországgal szemben a Tanácsköztársaság idején, amikor „nyugodtan elfoglalhatta volna Budapestet”. /110/ Hangsúlyozta, hogy a „teljes mértékben békés és méltóságteljes megoldások híve, amelyeket még a közvélemény rosszallása ellenére is hajlandó keresztülvinni, és amit már bizonyított a csehszlovák–lengyel viszony esetében”. /111/ Beneš elmondta, hogy hajlandó hasonlóképpen cselekedni a csehszlovák–magyar kapcsolatok javítása érdekében is, de hangsúlyozta, hogy ebben az esetben szükséges lenne a közvélemény felkészítése. /112/

Az esetleges kétoldalú tárgyalások kapcsán Beneš rámutatott, hogy procedurális szempontból két lehetőség közül választhatnak. Az egyik, hogy a tárgyalások megkezdése „felülről” /113/, illetve „alulról” /114/ történne, azaz hogy rögtön hozzáfognának „a politika csinálásához”. /115/ A másik módszer szerint először gazdasági kérdésekről szóló kétoldalú tárgyalásokkal felkészítenék mindkét ország közvéleményét, ahogy az Ausztria esetében történt (vö. Benešnek a brucki tárgyalásokon elfoglalt álláspontjával!). /116/ Szapáry Beneš javaslatára visszafogottan reagált, megjegyezve, hogy Magyarország lakossága – agrárállam lévén – nem tulajdonít különösebb fontosságot a kereskedelmi kérdéseknek, míg a politikai kérdések iránti érdeklődés jelen van a társadalom minden rétegében. /117/ Éppen ez a „modus precedendi” lett a későbbiekben az első kormány szintű találkozó egyik meghatározó és egyben annak jelentősen fékező eleme. Érdekesnek mondható Scheu megjegyzése is – ő szintén részt vett a találkozón –, miszerint Magyarországgal valóban csak határrendezés ürügyén lehet majd tárgyalni. /118/ Ezt – mármint azt, hogy a találkozó külön erről a kérdésről szóljon – Beneš elutasította, de felvetette, hogy erre való tekintettel „olyan tárgyalást vezessenek, amelyben politikai kérdések is helyet kapnak”, mivel, ahogy azt a továbbiakban kifejti, „a területi engedmények – amelyekről a jelen pillanatban nem mondhat véleményt – egy szélesebb körű megállapodásnak csak egy részét alkothatják ugyanúgy, ahogy a megbeszélések tárgyának is csak egy részét alkothatják, mert ha erről nyíltan kezdünk el tárgyalni, akkor ez parlamenti felszólalások sorát indíthatja el, ami az egész folyamatot leállíthatja, legalábbis egy időre”. /119/ Beneš ezzel kapcsolatban a magyar politikusok szemére vetette, hogy nincsenek a korral és az új európai irányzatokkal összhangban, hogy még mindig területi egységről beszélnek, és emiatt nehéz velük szót érteni. Elsősorban a régi rend keményvonalas képviselőinek jelenlétére figyelmeztetett – Apponyiéra, Andrássyéra, de Bethlenére is. Horthy kapcsán megjegyezte, hogy teljességgel elfogadhatatlanok az olyan kijelentések, amelyek azt állítják, hogy egy szlovák ember egy csehvel a német nyelv nélkül nem érthet szót. Ugyanakkor elismerte, hogy egyetlen politikus sem lehet teljes mértékben következetes. Ezt a saját és Masaryk példájával támasztotta alá, hiszen tizenkét évvel azelőtt mindketten a Monarchia megőrzése mellett törtek pálcát, ám a háború teljesen megváltoztatta az álláspontjukat. /120/

Szapáry válaszában felhívta a figyelmet az új, Teleki gróf által képviselt /121/, mindkét fél számára előnyös magyar politikai irányvonalra, és felszólította Benešt, hogy mindenképpen lépjen kapcsolatba a magyar kormánnyal, még ha annak egy része nem is közeledéspárti. /122/ Beneš erre néhány magyar politikai körnek felrótta, hogy Lengyelországban és Romániában keresik szorosabb szövetségeseiket, és kifejezte aggodalmát, hogy ez az irányvonal nem szolgálja a feszült közép-európai helyzet enyhülését. Beneš ugyanígy elutasította a dunai konföderációt mint Közép-Európa stabilizációjának egy lehetséges módjának gondolatát. Azért, hogy megelőzzék az ehhez hasonló, Csehszlovákia számára veszélyes törekvéseket, és ugyanakkor megszüntessék a legnagyobb veszélyforrást, amely ezeket a mérlegeléseket teszi indokolttá, azaz Ausztria annexióját, Beneš az utódállamokat olyan irányú együttműködésére szólította fel, amely sikeresen szállna szembe a Közép-Európát sújtó problémákkal. A Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony jövőbeni rendezése kapcsán ismét rámutatott Ausztria és Németország esetére, amelyekkel szemben a közvélemény erős ellenérzéseket táplált, ezek viszont lépésről lépésre, a velük folytatott, elsősorban gazdasági jellegű tárgyalásoknak köszönhetően jelentősen csökkentek. /123/ Ezekre a tényekre rámutatva Beneš meggyőződését fejezte ki, hogy a kétoldalú gazdasági tárgyalások, amelyek sok más, a két fél számára fontos kérdés megtárgyalásának lehetőségét is nyújtanák, ugyanilyen hatást fejtenének ki. Szapáry kérdésére, hogy ebbe a területi kérdések is beletartoznak-e, Beneš igennel válaszolt (!). /124/

Az esetleges kétoldalú tárgyalások kapcsán Beneš a fent említettek miatt szorgalmazta, hogy a delegációkban gazdasági szakemberek és országukban elismert személyiségek vegyenek részt. Azonkívül kérte, hogy a tárgyalások csak a két ország között folyjanak, tehát egy harmadik ország, illetve az antanthatalmak bevonása nélkül. /125/ Ugyanakkor megegyezés született arról is, hogy a kétoldalú tárgyalások előkészítése nem hivatalos úton, tehát a diplomáciai testületek bevonása nélkül, azaz titokban történik. /126/

A szóban forgó találkozó fordulópontnak számított a csehszlovák–magyar viszony alakulásában, mivel csak itt erősítette meg Beneš külügyminiszter a csehszlovák fél azon szándékát, miszerint kész tárgyalásokat folytatni bármelyik szomszédjával, tehát Magyarországgal is, Csehszlovákia szomszédjai közül az utolsóval, amellyel viszonya még mindig fagypont alatt volt. Mivel egy ilyen lépésre a helyzet, illetve a közvélemény még egyik államban sem volt felkészülve, ez a szándék mindenképpen alapvető szemléletváltást jelentett, ahol a kölcsönös figyelmen kívül hagyás helyébe a kétoldalú kapcsolatfelvétel és egymás álláspontjai megismerésének szándéka lépett. Szapáry és Beneš megbeszélésével – amelyen Beneš megkérte tárgyalópartnerét, hogy tájékoztassa a magyar kormányköröket a találkozón megtárgyalt kérdésekről – befejeződött a kétoldalú kormány szintű tárgyalások előkészítő, illetve a tárgyalási lehetőségek kipuhatolását célzó első fázisa, és elkezdődhetett a két ország hivatalos képviselőinek találkozóját előkészítő tudatos, konkrét feladatokat teljesítő része, amely már a megbeszélt szabályok alapján folyt. Az előkészületek a következőket érintették:

• a kereskedelmi és politikai kérdéseket megvitató konferencia előkészítése,
• amelynek előkészítése nem követi a szokványos diplomáciai menetet, hanem külön erre a célra kijelölt küldötteken keresztül zajlik,
• amelyen kizárólag az érintett két ország által delegált politikusok vesznek részt, a nagyhatalmak képviselői nélkül,
• és amely lépésről lépésre vezeti a két felet a kétoldalú egyezmény megkötéséig.

1921. január 9-e, vagyis Szapáry és Beneš találkozója kétségtelenül a csehszlovák–magyar viszony fordulópontjaként értékelhető. Ezzel a találkozóval befejeződött a nem hivatalos, helyzetfelmérő találkozók sora, amelyek a két fél politikai kulisszái mögött zajlottak, alapot teremtve a további, már „hivatalosabb” kapcsolatok felvételéhez, és amelyeket már a magyar külügyminisztérium teljes bevonásával szerveztek azzal a céllal, hogy megtegyék a két ország kormányképviselőinek találkozóját előkészítő konkrét lépéseket. Ezeket a megbeszéléseket ismét Szapáry gróf vezette – ezúttal mint a magyar kormány megbízottja – a prágai magyar küldöttség közvetítésével, amely a megegyezés szerint közvetlenül nem vett részt a tárgyalásokon, csak a magyar külügyminisztérium felé továbbította az információkat. Az utolsó informális találkozó után megkezdődött a prágai magyar küldöttség és a Magyar Királyság külügyminisztériuma között is a kérdéssel kapcsolatos hivatalos levelezés.

Szapáry a Benešsel folytatott eszmecseréje után azonnal Budapestre utazott, hogy tájékoztassa a magyar külügyminisztert, akit ekkor még maga Teleki gróf, a miniszterelnök helyettesített. Beszámolóját viszont megelőzte még egy, a prágai magyar küldöttség által küldött távirat, amely Szapáry Budapestre érkezésének időpontján kívül tudatja a magyar féllel a Szapáry–Beneš találkozó legfontosabb fejleményét, vagyis azt, hogy Beneš a csehszlovák–magyar találkozó kapcsán nem zárja ki a területi kérdésről való tárgyalás lehetőségét. /127/

Még ugyanabban a hónapban, január 30-án Szapáry – ezúttal mint a magyar kormány megbízottja – ismét találkozott Benešsel, hogy egy nappal annak hosszabb külföldi útja előtt hivatalosan először számoljon be a magyar kormánynak az addig megbeszélt dolgokkal kapcsolatos reakciójáról, és hogy további, a kétoldalú találkozóval kapcsolatos részleteket pontosítsanak. /128/ Erre a találkozóra viszont rányomta a bélyegét Benešnek a már említett január 27-i, magyar szemszögből kíméletlennek ítélt képviselőházi beszéde, amely rendkívüli módon felkavarta az érzékeny magyar közvéleményt, beleértve az ország vezető politikusait, akik már készen álltak a Csehszlovákiával való kétoldalú tárgyalások megkezdésére. Beneš parlamenti beszéde a magyar kormányt egy nagyon bonyolult helyzet elé állította, amelyben bárminemű, Csehszlovákia irányába tett közeledő lépések csak nagyon nehezen voltak indokolhatóak. A magyar felet Beneš expozéja annál is inkább meglepte, mert akkor már három hónapja folytak a tapogatózó tárgyalások, illetve két héttel azelőtt – igaz, csak titkos, de mégis de facto – a hivatalosnak tekinthető tárgyalások is elkezdődtek.

Ezek a fejlemények érthető módon hatással voltak a második Szapáry–Beneš találkozóra, ahol Szapáry aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a Beneš parlamenti felszólalásának hatására megromlott magyarországi légkör negatívan befolyásolja a csehszlovák–magyar párbeszédet. Ezenkívül figyelmeztette a csehszlovák külügyminisztert, hogy a helyzet ilyen körülmények között alapjaiban megváltozott. Szapáry ezenkívül Beneš szemére vetette, hogy „egy ilyen kaliberű államférfi nem mond olyan dolgokat, amelyek a két ország közötti párbeszédet lehetetlenné teszik” /129/, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Benešnek nem „volt semmi oka így cselekednie”. /130/ Beneš – Szapáry jegyzetei szerint – megütközve Szapárynak a magyar fél reakcióját illető tolmácsolásán megjegyezte, hogy nem volt más szándéka, mint a királykérdés Habsburg-restauráció általi rendezésének nemzetközi szempontból való elfogadhatatlanságának hangsúlyozásával segítséget nyújtani a magyarországi alkotmányos, illetve kormányválság megoldásához. /131/

Szapáry ezzel kapcsolatban felszólította Benešt, hogy a feszült helyzet rendezése érdekében, illetve azért, hogy a magyar félnek a kétoldalú kapcsolatok felvétele irányában tanúsított készséges hozzáállását megőrizzék, és főleg az előkészítő tárgyalások pozitív magyarországi visszhangjára való tekintettel fontos lenne a magyar felet valamiféle bizalmas nyilatkozattal megnyugtatni. Beneš felhívta Szapáry figyelmét arra a tényre, hogy olyan beszéd nélkül, mint amelyet a parlamentben elmondott, belpolitikai okok miatt nem kerülhetne sor a magyar féllel való tárgyalásra, és amíg a királykérdés dominál a magyar politikai életben, nem ülhet a magyarokkal tárgyalóasztalhoz. Ennek ellenére megegyeztek abban, hogy Szapáry tudatja a magyar féllel: Beneš továbbra is kész a Magyarországgal való tárgyalások felvételére. Beneš ugyanakkor figyelmeztette a magyar felet, hogy a királykérdés továbbra is a csehszlovák–magyar kapcsolatok fékezőeleme, amelynek kapcsán hangsúlyozta, hogy annak kezelése nem szabad, hogy megrontsa a két ország természetes baráti kapcsolatait, legalábbis addig, amíg a legfontosabb kérdések nem tisztázódnak. /132/ Emellett Beneš azon meggyőződésének is hangot adott, hogy „eljön az idő, amikor az államforma kérdése nem lesz a két ország viszonyát akadályozó tényező”. /133/ Mindezek ellenére megegyeztek abban is, hogy Beneš a következő napon valamelyik „félhivatalos” /134/ lapban megjelentet az üggyel kapcsolatban egy semleges hangvételű nyilatkozatot. /135/

A Szapáry és Beneš által megbeszélt, Beneš parlamenti expozéját érintő nyilatkozat meg is jelent a találkozót követő napon – február 1-jén – a Tribuna című napilapban. /136/ A cikkben Beneš véleményt nyilvánított a Magyarországon tapasztalható, az általa megtartott parlamenti felszólalást ért éles bírálatokról, és diplomatikusan megmagyarázta a beszédében kifejtett álláspontokat. Beneš az említett napilap segítségével tudatta a magyar féllel a következőket: „Számomra a magyarországi felháborodás egyik oldalról túlzottnak tűnik, másik oldalról pedig nyilvánvalóan félreértésen alapul. Már korábban leszögeztem, hogy nem kívánok más országok belügyeibe beavatkozni; azt is megmondtam, hogy néhány kérdés – mivel nemzetközi dimenziói vannak – nemzetközinek lett nyilvánítva, így azokról jogunk van véleményt mondani. Továbbá kategorikusan megmondtam és hangsúlyoztam, hogy minél hamarabb fel kell venni a baráti kapcsolatokat mind politikai, mind gazdasági téren. Az én beszédemet a béke szelleme hatotta át. Ha a Habsburg-dinasztiával és a Monarchiával kapcsolatban olyan nyíltan és világosan fejeztem ki magam, akkor az egyrészt azért volt, hogy pontosan elemezzem a helyzetet, másrészt pedig azért, hogy megmutassam, melyek az egyik, illetve másik oldalról a közeledés akadályai, amelyeket el kell távolítanunk, hogy a közeledést feltételező lépéseket azonnal elkezdhessük.” /137/ Viszont még ez a nyilatkozat sem tudta elejét venni a magyarországi ingerült reakcióknak, amelyek parlamenti felszólalások sorában nyilvánultak meg.

Szapáry csak azután tudatta Benešsel Gratz külügyminiszternek és Teleki miniszterelnöknek az előzetesen felvázolt kölcsönös kapcsolatok normalizációjára tett javaslattal kapcsolatos álláspontját – amelyről Szapáry, ahogy azt említettük, rögtön az első Benešsel való találkozó után, Budapestre utazva tájékoztatott –, miután a magyar fél kifejezte Beneš parlamenti beszédét érintő elégedetlenségét. A magyar külügyminiszter Szapáryn keresztül biztosította Benešt, hogy Magyarország „Csehszlovákiával mindig is a modus vivendire törekedett”, /138/ amelynek elérésére egy ideje konkrét lépéseket is tesz, főleg az előző évtől kezdve, amikor a magyar kormánykörökben a külpolitika konstruktív megoldásait szorgalmazó irányzat kerekedett felül. Ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki, hogy ez a folyamat a közvélemény nyomása miatt nem indulhatott el korábban. Emellett Gratz a két ország közötti viszony javulásával kapcsolatban borúlátását is kifejezésre juttatta a Budapesten tapasztalható általános hangulatra hivatkozva, ahol Gratz szerint a közvélemény soha nem fog kibékülni egy ekkora területi veszteséggel, amely miatt a magyar közvélemény Csehszlovákia irányában táplált ellenséges érzelmei változatlanul tovább élnek. Ezzel kapcsolatban Gratz Szapáryn keresztül felhívta Beneš figyelmét az 1919 januárjában létező határra, illetve demarkációs vonalra, amely bizonyos mértékig tekintettel volt az etnikai határokra, és amelyet ha törvényesítenek, egy egészen más hangulat alakulhatott volna ki Magyarországon. Gratz szerint abban az esetben, ha nem történnek lépések a területi kompenzáció irányában, a közvélemény elutasít mindenféle tárgyalást vagy egyezményt, illetve megbuktatja azt a kormányt, amely ilyesmit aláír. Beneš – Gratz üzenetére reagálva – feltette a kérdést, hogy meddig kellene a magyar elképzelések szerint tolni a határt a nyelvi kritériumok alapján, azonban nyomban hozzátette, hogy erről a magyar féllel majd térképekkel a kezében fog tárgyalni. /139/ Ugyanakkor Szapáry tolmácsolta Gratznak a Benešsel való teljes egyetértését a gazdasági és politikai kérdések megtárgyalásának szükségességét illetően, mivel a jó gazdasági kapcsolatok fontosak mindkét ország számára, de – Gratz véleménye szerint – főleg Csehszlovákia számára, amelynek Magyarország fontos piacot jelent akkor, amikor az olcsóbb Németország mellett Csehszlovákia nem tud versenyben maradni. Szapáry Gratz szavaira utalva azt is hozzáfűzte, hogy Magyarországnak a Csehszlovákiával kötendő egyezmény nem annyira fontos. /140/ Ezzel kapcsolatban Szapáry hangsúlyozta, hogy Gratz külügyminiszter álláspontja szerint teljesen értelmetlen bárminemű problémáról tárgyalást kezdeni, ha ezzel egy időben nincs szó a területi kérdésről. A párbeszéd további részében Beneš és Szapáry Kárpátalja kapcsán ismét a területi kérdést elemezte. Gratz szerint Kárpátalja kérdése a kétoldalú tárgyalások egyik pontját fogja alkotni, mivel ez stratégiai szempontból – Oroszország miatt – kulcsfontosságú, ezért meglátása szerint Kárpátalja ellenőrzése megbízható kezekbe kell, hogy kerüljön. /141/

Továbbá Szapáry közvetítette Gratz külügyminiszter azon kívánságát, hogy mielőbb tartsák meg a kétoldalú, kormány szintű találkozót, illetve hogy ettől függetlenül is szeretne személyesen megismerkedni Beneš miniszter úrral, akit „zseniális, kimagasló diplomatának tart”. /142/ A delegációk találkozójának helyszínét illetően Szapáry elmondta, hogy Gratz miniszter úr nagyon szívesen elutazna Prágába, viszont a „párbeszéd kényes jellegére” való tekintettel Prágát nem tartja a legmegfelelőbb helyszínnek. Szapáry Gratz szavait tolmácsolva elmondta, hogy a magyar külügyminiszter előnyben részesítené valamelyik fürdővárost – Karlovy Varyt (Karlsbad) vagy Semmeringet. Ezzel Beneš is egyetértett, és hangsúlyozta, hogy ő is szívesen elutazna Magyarországra, de a csehszlovákiai magyarellenes közhangulat miatt ez nem lenne túl jó megoldás, ezért – véleménye szerint – valamilyen szlovákiai helyszínt kellene találni. Szapáry közbevetésére, hogy az ügy diszkrét jellegére való tekintettel a miniszteri találkozót előnyösebb lenne megvalósítani valamelyik vidéki kastélyban, mint városban, Beneš előzetesen Tótmegyert (Palárikovo) ajánlotta azzal, hogy ezt még Gratz külügyminiszternek is meg kell erősítenie. Beneš ugyanakkor a magyarországi királykérdés tisztázatlanságára hivatkozva elutasította a magyar fél által felvetett, Beneš külföldi útjával összekapcsolt és még Gratz parlamenti beszéde előtt megtartandó velencei találkozó ötletét. /143/ A magyarországi indulatok lecsendesedésének szükségességét figyelembe véve Beneš egy későbbi, február végi, 27-i esetleg 28-i időpontot ajánlott.

A második Szapáry–Beneš találkozón tehát Szapáry kormánya hivatalos álláspontjáról tájékoztatta a csehszlovák felet, amely szerint a magyar fél hajlandó a két ország közeledését szolgáló tárgyalások felvételére. A két ország részéről tanúsított, az ügyhöz való felelősségteljes hozzáállást alátámasztja az a tény is, ahogyan Magyarországon a királykérdés miatt kiújuló kormányválságot a két fél fogadta. Annak ellenére, hogy a fejleményekre hivatalosan mindkét ország kénytelen volt a saját politikai irányvonalával és közvéleményével összhangban reagálni, a háttérben sikerült a közeledésnek ezt a lehetséges akadályát is elhárítani. Bár mindkét állam más elképzelésekkel, illetve más célt követve lépett a tárgyalások útjára, mindkettő bízott benne, hogy megegyezésre jutnak. Szapáry ismételt figyelmeztetésére, miszerint a magyar fél kiemelt figyelmet szentel a területi kérdésnek, Beneš azon meggyőződésének adott hangot, hogy „jó szándékú, értelmes emberek mindig meg tudnak egymással egyezni”. /144/ Ehhez még Beneš hozzátette: „meg lesznek elégedve.” /145/

Szapárynak a Benešsel való második találkozója után elkezdődött a kétoldalú tárgyalások konkrét előkészítése. Február 13-án a Karlovy Vary-i Esplanade Szállóban Szapáry ismét találkozott ©ámal kancellárral. Erre a találkozóra ©ámal hívta meg Szapáryt, aki a második Benešsel való találkozója után is elutazott Budapestre, hogy a fejleményekről tájékoztassa a magyar kormányköröket, Horthy kormányzót is beleértve. /146/ Ezen a találkozón Szapáry már bejelentette a magyar fél elképzelését a kormány szintű találkozó lehetséges időpontjáról és helyszínéről. A magyar fél, Beneš javaslatával egybevágóan, a találkozó lehetséges időpontjául február 27-ét vagy 28-át jelölte meg, helyszínként pedig egy, a magyar kormány által megrendelt, a Dunán nemzetközi dunai zászló alatt úszó hajót ajánlott. A Dunát, mint alapvetően semleges „területet” a magyarok egyrészt a csehszlovák fél miatt, amely belpolitikai okokból nem vehetett volna részt magyarországi tárgyaláson, másrészt saját szempontjai miatt ajánlotta, mivel egy szlovákiai találkozó a magyar kormányt ugyanúgy nehéz helyzetbe hozhatta volna. A magyar fél által javasolt körülményekkel kapcsolatban Masaryk elnök már február 15-én egyetértését fejezte ki, de a végleges és hivatalos döntést illetően azt ajánlotta, hogy várják meg Benešt, aki akkor még külföldön tartózkodott. /147/ Amint az a későbbiekből is kiderül, a találkozó helyszínének kiválasztása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak.

Néhány nappal később világossá vált, hogy a találkozót Beneš elhúzódó külföldi útja miatt nem sikerül a tervezett, február végi időpontban megtartani, ezért az elnöki hivatal a találkozó dátumának nyolc nappal való elhalasztását javasolta. Erre a magyar fél a Benešsel való távirati kapcsolat felvételének a lehetőségét kérte, hogy meghatározhassák a találkozó végleges időpontját, rámutatva arra, hogy ez fontos egyrészt a magyar külügyminiszter programjának összeállítása szempontjából, másrészt az esetleges budapesti, a találkozó iránt tanúsított elkedvetlenedés veszélyének szempontjából. /148/ A találkozó időpontjának meghatározása miatt február 21-én Szapáry ismét meglátogatta ©ámal kancellárt, aki figyelmeztette Szapáryt, hogy Beneš beleegyezése, illetve a vele folytatott megbeszélés nélkül nem lehet meghatározni a csehszlovák–magyar kormány szintű találkozó végleges időpontját. /149/ Ugyanakkor az elnök kancellárja biztosította a magyar kormány nem hivatalos képviselőjét – igyekezve megnyugtatni azt –, hogy „mind őt, mind Masaryk elnököt örömmel tölti el a csehszlovák és magyar államférfiak találkozásának lehetősége”. /150/

A találkozó konkrét előkészítésének munkálatait Beneš elhúzódó külföldi útja miatt csaknem egy hónapos szünet után lehetett folytatni. Ez jelentősen akadályozta a kétoldalú találkozó előkészületi fázisát, feszültséget és türelmetlenséget keltve a magyar oldalon, keresztülhúzva még a Beneš által javasolt későbbi időpontot is. A kormány szintű találkozó előkészítése Szapárynak február 26-án Benešnél tett harmadik és egyben utolsó látogatásában csúcsosodott ki, ahol legfontosabb szervezési kérdések megtárgyalására került sor. /151/ A megbeszélés első és egyben legfontosabb pontja a kormány szintű találkozó helyszínének kiválasztása volt. Szapáry tolmácsolta a magyar fél – a Beneš által az előző – január végi találkozón felvetett gondolatával kapcsolatos elutasító álláspontját azzal az indokkal, hogy egyrészt a magyar fél számára politikai szempontból kényelmetlen lenne éppen az elcsatolt területen találkozót tartani, amely még kellemetlen politikai következményekkel is járhatna, másrészt egy csehszlovák területen megtartandó találkozó esetén a lehetséges magyarpárti tüntetések kellemetlen helyzetbe hoznák a csehszlovák delegációt, ugyanúgy, ahogy egy lehetséges „csehbarát” /152/ tüntetés a magyar delegációt hozná kényelmetlen helyzetbe. /153/ Szapáry ezzel a gondolatmenettel igyekezett alátámasztani a magyar félnek a Dunán mint semleges „területen” úszó hajón megtartott találkozóval kapcsolatos ajánlatának indokoltságát is. Ezzel a verzióval viszont Beneš nem értett egyet, komolytalannak nevezve azt. A csehszlovák külügyminiszter válaszában megismételte korábbi javaslatát, miszerint a két ország képviselői a szlovákiai Tótmegyeren gróf Károlyi Lajos kastélyában találkoznának, s egyúttal figyelmeztette a magyar felet, hogy „a helyszín kiválasztása ne váljon presztízskérdéssé”, /154/ mivel – ahogy Beneš fogalmazott – „demokratikus országokban az ilyesminek már nincs súlya, Csehszlovákia és Magyarország pedig demokratikus állam” (!). /155/

Beneš tehát továbbra is ragaszkodott a találkozó szlovákiai helyszínéhez, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy a magyar fél számára – az ügy kényes mivoltára való tekintettel – Szlovákia nem a legmegfelelőbb helyszín. Hasonlóképp ő maga is elutasítólag állt hozzá a magyar félnek a találkozó helyszínére vonatkozó utólagos javaslatához, amelyben egy magyarországi helyszínt, konkrétan a Pozsonyból könnyen megközelíthető Hédervárt ajánlották. Beneš – Szapáry beszámolója alapján – ezt a lehetőséget biztonsági szempontból, az önkényeskedő magyar tisztek csoportjai miatt elfogadhatatlannak tartotta, hozzátéve, hogy ebben az esetben valaki mást küldene maga helyett. /156/ Valószínű, hogy Beneš vonakodásának oka is valójában politikai jellegű volt, hiszen már az is egy eléggé kényes feladatnak ígérkezett, hogy a csehszlovák közvéleménnyel tudassák a Magyarországgal folytatott tárgyalások tényét, amelyhez még ha azt is hozzá kellett volna tenni, hogy a találkozó Magyarországon kerül megrendezésre, az már valóban nehezen lett volna indokolható. Mindenesetre ebben a kérdésben még nem született meg a döntés. Beneš továbbra is ragaszkodott a szlovákiai helyszínhez, a magyar fél kitartó ellenállását látva azonban nem zárta ki egy morvaországi, például brünni vagy más városbeli, esetleg ausztriai, határ menti találkozó lehetőségét, de számára továbbra is a szlovákiai, valamelyik csehszlovák–magyar határ mentén lévő kastélyban megrendezett találkozó maradt az első számú lehetőség. Az ausztriai helyszín kapcsán felmerült Baden, amelyet Beneš a Csehszlovákiától való nagy távolság miatt azonnal elutasított, továbbá szóba került Hainburg és Marchegg, amelyek közül az elsőt a magyar fél – megfelelő szálláslehetőségek hiányára hivatkozva – elvetett, a második esetében pedig figyelmeztette a csehszlovák oldalt, hogy a marcheggi kastély Csehszlovákia „ellenségének” tulajdonában van. /157/

Kisebb nézeteltérés támadt a csehszlovák delegáció résztvevőinek kiválasztása körül is. Szapáry a magyar fél kívánságát tolmácsolva kérte, hogy a találkozón vegyen részt Tusar és Scheu is, mivel ők a kapcsolatfelvétel kezdetétől részt vettek a megbeszéléseken, illetve hogy állítólag, ©ámal véleménye szerint, ezt Masaryk elnök is támogatná. Tusar jelenlétét illetően a magyar fél az ő részvétele mellett foglalt állást, már csak azért is, mert a legnagyobb parlamenti párt képviselője volt. Beneš válaszában elzárkózott az elől, hogy diplomáciai tárgyaláson parlamenti képviselők vegyenek részt, de hozzátette, hogy figyelembe veszi a magyar fél kérését. /158/ Ugyanakkor elnézést kért, hogy nem tudja megadni a delegáció résztvevőinek pontos névsorát, mivel ebben a kérdésben – szavai szerint – még Masarykkal kell tárgyalnia, de azt is hozzátette, hogy „ami őt illeti, a tárgyaláson legszívesebben egyedül venne részt, hogy jobban ki tudja fejteni álláspontját”. /159/

A harmadik Szapáry–Beneš találkozóval tehát a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó előkészítése utolsó fázisába érkezett, ekkor a szervezési kérdések főbb pontjai már kirajzolódtak. A találkozón megbeszélt részleteket Szapáry táviratban közölte a magyar külügyminisztériummal. Az alábbi hat pontban ugyanakkor benne foglaltattak a csehszlovák félnek, illetve Benešnek a csehszlovák–magyar találkozóval kapcsolatos elképzelései is:

1. A találkozó résztvevőit mindkét fél saját elképzelései alapján állítja össze. (Szapáry itt közli, hogy Beneš tudomásul vette a magyar fél kérését, miszerint a volt miniszterelnök, Tusar is jelenjen meg a találkozón, és hogy Beneš Tusar részvételét nem tudta megígérni.)
2. A nyilvánosságot illetően Beneš azt ajánlotta, hogy a tárgyalások elkezdésének napján mindkét fél bocsásson közre egy közleményt a csehszlovák és a magyar sajtó számára, amely tudatja, hogy a két ország miniszterei találkoznak, hogy a békeszerződéssel összhangban megtárgyaljanak néhány kérdést.
3. A kétoldalú találkozó időpontjával kapcsolatban Beneš sajnálkozását fejezte ki azért, hogy elhúzódó külföldi útja miatt nem lehetett a találkozót a tervezett időpontban megtartani, és új időpontként március 11-ét, 12-ét vagy 13-át jelölte meg.
4. Ami a találkozó témáját illeti, Beneš azt javasolta, hogy pontról pontra tárgyalják meg a békeszerződés alapelveinek a gyakorlatba való átültetését.
5. A tárgyalás nyelvét illetően Beneš a franciát előnyben részesíti a némettel szemben.
6. A Dunát mint helyszínt Beneš nem tartja a legmegfelelőbbnek. /160/ A találkozót Beneš legszívesebben a szlovákiai Tótmegyeren tartaná meg, ugyanakkor felajánlotta, hogy a következő találkozóra sor kerülhetne bárhol Magyarországon, amelyet a magyar fél azonnal kijelölhetne. Javaslatának elutasítása Benešt kellemetlenül érintené, mivel már minden szükséges intézkedést meghozott szlovákiai útjával kapcsolatban. Továbbá saját részéről elutasította a találkozó helyszínének presztízskérdésként való kezelését, viszont abban az esetben, ha a magyar fél presztízsveszteség veszélye miatt kénytelen elutasítani javaslatát, helyszínként valamelyik morvaországi, esetleg ausztriai, a magyar és csehszlovák határhoz közel fekvő kisvárost javasolta. Olyan helyszínt, ahová Bécsen keresztül vezet az út, illetve amely Bécs közelében fekszik, nem tart alkalmasnak, mivel ez az osztrák kormánnyal szembeni udvariassági gesztus megtételének kötelességét vonná maga után, amit annak ellenére, hogy a bécsi kormánnyal barátiak a kapcsolataik, szeretne elkerülni. /161/

A magyar fél Beneš javaslatai közül az I. és az V. pontban foglaltakat ellenvetés nélkül elfogadta. A helyszín megválasztását illetően Magyarország a harmadik verziót választotta, amely szerint a találkozót semleges területen, egy ausztriai kastélyban tartanák. Figyelembe véve Beneš kérését, a magyar fél helyszínként az ausztriai Bruck an der Leitha városkában lévő kastélyt jelölte meg Bécstől harminc kilométerre délkeleti irányban, amely a csehszlovák fél számára, Beneš tervezett szlovákiai útjának részeként Pozsonyból könnyen megközelíthető. A magyar választás azért is esett a brucki kastélyra, mert a tulajdonosnak, Harrach grófnak, csehszlovák állampolgársága is volt (Harrach gróf tulajdonában volt a már fentebb említett marcheggi kastély is). /162/ Ezeket a magyar javaslatokat azután Beneš már ellenvetés nélkül elfogadta, és a találkozó első fordulójának megkezdésére március 11-ét, tíz órai időpontot ajánlott, ezenkívül azt kérte a magyar féltől, hogy a Harrach gróffal történő, a kastélyának politikai tárgyalás céljaira való rendelkezésre bocsátásával kapcsolatos megbeszélés csak nem hivatalos szinten, Szapáry közvetítésével folyjon, tehát ne kelljen a két ország kormányának hivatalosan kapcsolatba lépnie vele. /163/

Március elején, négy hónapig tartó megbeszélésekkel és több mint két év gondokkal terhelt kapcsolattal a hátuk mögött, Csehszlovákia és Magyarország az első kétoldalú, kormány szintű tárgyalások elkezdésének küszöbén állt. A helyszín és az időpont meghatározása már garanciát jelentett arra, hogy a felek tényleg tárgyalóasztalhoz ülnek. Nem maradt más hátra, mint néhány részletkérdés megbeszélése után elkezdeni magát a tárgyalásokat. A helyszínt már nem változtatták meg annak ellenére, hogy Bruck mellett ismét felmerült Marchegg arra az esetre, ha Harrach gróf részéről gondok merülnének fel a kastély rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban. /164/ Ami az időpontot illeti, azt még az utolsó pillanatban néhány nappal elhalasztották. Ennek a változtatásnak viszont már nem volt politikai háttere, pusztán szervezési jellegű döntés volt, amelyet a két fél a legnagyobb egyetértésben hozott meg. /165/ A Harrach gróffal való megegyezés után a találkozó időpontjának március 11-ről március 14-re való megváltoztatása már véglegesnek bizonyult. Az időpontot a következő napon a prágai magyar küldöttség közvetítésével a csehszlovák fél is megerősítette, tizenegy órai kezdést ajánlva. /166/

Csak ezt követően kezdhettek hozzá a tárgyaló felek, hogy körlevelekben tájékoztassák külképviseleteiket a csehszlovák és magyar külügyminisztérium készülő kétoldalú tárgyalásairól. Ez viszont csak Magyarország esetében történt meg időben, ugyanis csak a magyar külügyminisztérium tájékoztatta hivatalait még a találkozó előtt, március 11-én. A csehszlovák külügyminisztérium csak március 17-én, illetve 18-án adott tájékoztatást, tehát csak a találkozó befejezése után. /167/ A magyar külügyminisztérium a belgrádi és berlini képviseletei esetében a körlevélben foglaltakat részletes instrukciókkal egészítette ki, felkészítve azokat a jugoszláv, illetve a német kormány esetleges ingerült reakcióira. /168/ Bár Magyarország három nappal a tervezett csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó megkezdése előtt tájékoztatta külföldi képviseleteit, Csehszlovákiához hasonlóan nem tárta a nagy nyilvánosság elé a fejleményeket, tehát mind a csehszlovák, mind a magyar nyilvánosság kész tények elé lett állítva. Mindamellett mind a magyar politikai körök, mind a közvélemény türelmetlen várakozással lépett az 1921. év tizenkettedik hetébe, mivel a kormány a Nemzetgyűlés utolsó ülésén „hétfői szenzációt” /169/ ígért. Ezzel kapcsolatban a Budapesti Hírlap vasárnapi vezércikkében az ország bel-, illetve külpolitikai helyzetét elemezve befejezésként enyhe cinizmussal beszélt a receptről, amely majd kigyógyítja az országot minden bajából, és rezignáltan megjegyezte: „Várjuk hát egyelőre a hétfői szenzációt, az talán segíteni fog Európán és Magyarországon.” /170/ Mindenesetre ha Magyarország helyzetének rendezését célzó új megközelítéssel kapcsolatos elvárásokat tekintjük, nem voltak ezek a szavak teljesen félrevezetőek, hiszen ami a következő napokban történt, az a csehszlovák és a magyar nyilvánosság számára valódi szenzációt jelentett.

(Cseh eredetiből fordította Bondor Sándor)