Lanstyák István—Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvuségrol. (Pintér Tibor)

2002 tavaszán a Gramma Nyelvi Iroda két munkatársának szerkesztésében napvilágot látott egy újabb, a szlovákiai magyar kétnyelvűséggel foglalkozó tanulmánykötet. Ez a kiadvány formailag és tartalmilag a szerzőpáros által 1998-ban kiadott Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről című kötet részleges folytatása. A két tanulmánykötet közötti lényeges különbség, hogy az új kötet már nemcsak a magyar–szlovák kétnyelvűséget kívánja bemutatni, hanem helyt kíván adni más irányú többnyelvűségi tanulmányoknak is (a szerkesztők ezt a magyar–szlovák jelző elhagyásával a címben is hangsúlyozzák). Ahogy Lanstyák István, a kötet egyik szerkesztője írja, a kötetben (valójában a készülő sorozatban) a kétnyelvűséget „nagyon tágan értelmezik”. Ezért a tervezett sorozat tanulmányai többféle nyelvészeti diszciplína képviselői is lehetnek: pl. leíró nyelvészeti, szociolingvisztikai, nyelvkörnyezettani, nyelvpolitikai, nyelvlélektani, nyelvszociológiai, kontaktológiai, kontrasztív nyelvészeti, fordításelméleti stb. témákat feldolgozó írások (211. p.). A sokszínűség már ebben a kiadványban is megjelent, mivel a tanulmányok között nemcsak szűkebb értelemben vett szociolingvisztikai témájúak vannak, hanem szerepelnek benne nyelvpolitikával, nyelvlélektannal, sőt leíró nyelvészettel foglalkozó írások is – természetesen a kétnyelvűség vetületében.

A Tanulmányok a kétnyelvűségről című kötet elődjéhez, s valójában az eddigi szlovákiai magyar nyelvészeti szakirodalomhoz viszonyítva egy érdekes formai újdonságot is tartalmaz: a (magyar nyelvű) kötet egyik dolgozata – Juliet Langman Texasban élő holland származású nyelvész munkája – a leadott kézirat eredeti nyelvén, angolul olvasható. Egy angol nyelvű tanulmány megjelentetése szlovákiai magyar kiadványban mindenképp előrelépés, hiszen így a jövőben könnyebbé válik az idegen nyelven írott szakmai szempontból értékes tanulmányok hozzáférhetősége. Másfelől viszont kisebbségi kiadványokban nem a legszerencsésebb éppen angol nyelvű tanulmányok megjelentetése, mert így csak tovább szaporodik az angol nyelvű, magyarra le nem fordított tanulmányok száma.

A kötet szerkezeténél maradva további érdekességként megjegyzendő, hogy a tíz tanulmány némelyike szokatlanul hosszú. Ez azért van, mert a szerkesztők olyan dolgozatokat is meg akartak jelentetni, melyeket terjedelmük miatt a folyóiratok nem közöltek volna. Az itt megjelent írások a Gramma Nyelvi Iroda külső vagy belső munkatársainak munkái: a szerzők között vannak nyelvészek, tanárok, de fiatal doktorandusok is.

Az első tanulmány Dózsa Roland munkája, melyben a második Meèiar-kormány hivatali ideje alatt, 1994-ben született ún. táblatörvényt, a törvény körüli politikai vitákat és négy szlovákiai szlovák napilap reakcióját mutatja be. Az írott médiából a szerző választása a Republika (a mai Slovenská Republika), a Sme, a Práca, ill. a Smena című napilapokra esett. A négy napilap kiválasztásával a szerző három különböző szemléletet mutat be: „a törvénytervezetet legkeményebben elutasító, kompromisszumra sem hajlandó nézetek” (12. p.) megjelentetőjeként, a Meèiar-kormány szócsöveként működő Republika, „a demokratikus erők szemszögéből figyelő” (12. p.), a tervezetet támogató Sme (a Smena kettéválásával jött létre), illetve a tervezetet szükségszerűségből támogató Práca és Smena.

A tanulmányból rövid áttekintést kapunk a helységnevek rendszerváltás előtti szlovákiai helyzetéről, s megismerhetjük a „táblacsata” körüli politikai huzavonát. A tanulmány erénye, hogy a korabeli események bemutatásakor a szerző nemcsak a törvény születése körüli vitákra támaszkodik, hanem a lakosok reakcióira is. Így a tervezet bemutatásakor nemcsak a politikusok „harcát”, hanem az egyszerű emberek reakcióit is megismerhetjük.

A politikai csatározások színterére vitt, (érzésem szerint) ideológiai kérdéssé változtatott törvény egyike volt a szlovákok és magyarok közötti feszültségkeltés formájának. „Az öt évig tartó vita végeredményben nem hozott mást a települések számára, mint néhány zománcozott táblát, amely a helység kisebbségi nyelvű változatát tünteti fel” (29. p.). A tanulmányt olvasva az olvasónak olyan érzése támadhat, hogy az egész vita nem volt más, mint a honatyák és honanyák magamutogatása, azaz sok hűhó semmiért.

A nyelvpolitikai tanulmányok sorát Menyhárt József munkája folytatja, melynek alapjául az 1999. szeptember 1-jétől érvényben lévő kisebbségi nyelvhasználati törvény szolgált. Vizsgálatában két, többségében szlovákiai magyarok által lakott település hivatali nyelvhasználatát, a szlovák és magyar nyelv hivatalos színtereken való használatának megoszlását mérte fel. A kutatópontok kiválasztásában szerepet játszott a lakosság nemzetiségi aránya (mindkét esetben magyar többségű településről van szó) és a település jellege (város – falu): város – Dunaszerdahely – 79,7% magyar nemzetiségű lakosság : falu – Nyékvárkony – 92,7% magyar nemzetiségű lakosság. (A 2001-es népszámlálás alapján Dunaszerdahelyen 23 519 személy él, ebből a magyar nemzetiségű lakosok száma 18 756 [79,7%]). Ugyanezen népszámlálás szerint Nyékvárkony lakosainak száma 2537, s a községben 2351 [92,7%] magyar él.) Menyhárt a jelzett kutatópontokon szorosabban értelemben vett kutatást 2000 áprilisa és 2001 januárja között végezte, ám az adatgyűjtést már előtte, mindjárt a nyelvtörvény hatályba lépése után elkezdte. A kisebbségi nyelvtörvény hatályba lépése után Lanstyák Istvánnal együtt „kétfázisúra tervezett kutatást indítottak” (37. p.), melynek célja, hogy „megfigyeljék és a szociolingvisztikai kutatásokra jellemző pontossággal dokumentálják a nyelvtörvénynek a mindennapi és a hivatalos élet nyelvhasználati színtereire gyakorolt hatását” (37. p.).

Menyhárt József a vizsgálat során külön figyelmet fordított a hivatali ügyintézés szóbeli és írásbeli formájára, s munkáját is e két szempont alapján tagolja. Megállapítja, hogy a szóbeli ügyintézés a nyelvtörvény hatályba lépése óta egyik településen sem változott: „a törvény csupán az eddigi gyakorlatot szentesítette” (37. p.). Ez azt jelenti, hogy a szóbeli ügyintézés továbbra is az ügyfél választotta nyelven történik. Mivel mindkét település magyar többségű, így magától értetődik, hogy mindkét településen a szóbeli ügyintézés nyelve a magyar. A szóbeli ügyintézést, ill. a hivatalokban történő tájékozódást általában kétnyelvű táblák segítik. A tanulmány arról is beszámol, hogy Dunaszerdahely egyes hivatalaiban a különböző jellegű tájékoztató táblák milyen nyelvűek (a szerző a Dunaszerdahelyi Városi Hivatalban, a Dunaszerdahelyi Járási Hivatalban, az adóhivatalban, a munkaügyi hivatalban, valamint a dunaszerdahelyi vízművek irodáiban végzett felmérést).

Az írásbeli ügyintézés formális jellege eltér a szóbeli ügyintézésétől, s a magasabb mértékű formalitás, valamint az érintett nyelvtörvény előtti írásos gyakorlat nagyban meghatározza az ügyintézés nyelvét – sokan nem tudnak magyar nyelvű hivatalos levelet fogalmazni. A nyékvárkonyi községi hivatal írásos ügyintézésére jellemző, hogy válaszadáskor figyelembe veszik a hivatalba érkező beadványok nyelvét. A városokban működő hivatalok írásos ügyintézése bonyolultabb a községéhez képest, mivel a hivatalhoz forduló személyek, hivatalok által benyújtott írások témaköre itt jóval szélesebb, illetve az egyes hivatalokban működő írásos ügyintézést sokszor formanyomtatványok segítik.

Ezt követően a szerző azt vizsgálja, hogy többségében miért szlovák nyelvű még mindig az írásos ügyintézés, jóllehet a törvény bizonyos helyzetekben már a kisebbségi nyelv használatát is engedélyezi. Ennek főbb okait három pontban foglalja össze: a kisebbségi nyelvhasználók nincsenek teljesen tisztában a nyelvtörvény nyújtotta jogokkal, a hivatalos írásbeliség eddig is szlovák nyelvű volt, a nyelvtörvény hatástalanságának oka a nyelvi hiány is (vö. 43–45. p.). A nyelvtörvény széles körű megismertetésében, magyar nyelvű formanyomtatványok, törvényfordítások elkészítésében a Gramma Nyelvi Iroda segítséget nyújthat a kisebbségi nyelvhasználóknak.

Juliet Langman (angol nyelven megjelentetett) írásában egy szlovákiai magyar kisközösség (ahogy ő nevezi „community of practice” – gyakorlóközösség) identitásával, annak nyelvi vetületével s mindezek időbeli változásával foglalkozik. A szerzőt „a kisebbségi fiatalok társadalmi azonosságtudatának természete”, illetve ennek a csoportnak „más társadalmi csoportok identitásához való viszonya” (68. p.) érdekli. Juliet Langman rámutat arra, hogy az identitástudat eddigi statikus felfogása már meghaladott, s az identitástudatot elemző vizsgálatokban magán az alapálláson kell változtatni. Szerinte az identitástudat állandóan változik – fejlődik –, mégpedig oly módon, hogy az egyén az általa folytatott tevékenységgel állandóan építi (konstruálja) azt. Eszerint a társadalmi és egyéni identitástudat nem egyfajta megszilárdult tulajdonság, hanem személyiségünkkel változó entitás – nem rendelkezünk vele, hanem gyakoroljuk azt (69. p.).

A tanulmány egyik további kulcsfogalma a gyakorlóközösség bemutatása, illusztrálása (Community of practice, Rock Crystal Dancer Ensemble as a Community of Practice). A gyakorlóközösség nem egyezik meg a jól ismert beszélőközösség és társas kapcsolathálózat fogalmával. A két fogalomtól való eltérések pontosan azok a jegyek, amelyek a beszélőközösséget mint olyat meghatározzák: „a csoport tagjai 1) együttesen vesznek részt 2) egy egyezkedésen alapuló közös vállalkozásban 3) javaknak egyezkedés útján létrehozott közös repertoárja segítségével” (69. p.). A rendszeres közös tevékenység során az identitástudat változik, negatív vagy pozitív irányba fejlődik.

A kötet egyetlen nyelvlélektani tanulmánya Vanèóné Kremmer Ildikó munkája. Nagy mennyiségű empirikus anyagon végzett kutatásában a gyermekkori kétnyelvűséggel, pontosabban a gyermekkori beszédészlelés és beszédmegértés alakulásával foglalkozik. Vizsgálatát 220 kétnyelvű (magyar–szlovák) szlovákiai, ill. egynyelvű magyarországi 11-12 éves diákkal végezte. Kutatási módszerként a Gósy Mária által kidolgozott ún. GMP-diagnosztikát alkalmazta, melynek alapjául olyan reproduktív feladatok szolgálnak (20 feladatsor), amelyek segítségével „a beszédészlelési és beszédértési szint jól jellemezhető, ezáltal az ép fejlődési szint megbízhatóan elkülöníthető az elmaradottól, a zavart folyamattól” (72. p.). A 20 feladatsorból Vanèóné 11 altesztet használt fel, mivel szerinte ennyi már elég volt a kutatás céljául kitűzött kívánt jelenségek vizsgálatára.

A tanulókkal elvégzett feladatsor sokfélesége miatt az eredmény is felfogható rétegzettként: nem csak magát a beszédészlelést és beszédmegértést érinti, bár kétségkívül ezek részeiként is értelmezendő. A beszédészlelés vizsgálatának folyamata Vanèóné munkájában a következő részfolyamatokat foglalja magában: beszédészlelés, rövid idejű verbális memória, rövid idejű vizuális memória, szókincsaktiválás vizsgálata, valamint szeriális érzékelés és hangsor-azonosítás. A beszédmegértés vizsgálatába a mondatértés (jól és hibásan értelmezett mondatok) és a szövegértés folyamata tartozik.

Vanèóné munkájának célja az volt, hogy bemutatassa, valóban létezik-e különbség az egynyelvű, ill. kétnyelvű gyerekek beszédpercepciója között, és ha igen, milyen természetű. Több csoporton végzett felmérésében a szerző rámutat arra, hogy az „egynyelvű gyerekek nem mutatnak előnyt a magyar tannyelvű iskolába járó kétnyelvű gyerekekhez képest sem a beszédészlelés, sem a beszédértés terén” (92. p.), ill. az esetleges gyengébb teljesítőképesség (ha előfordult ilyen) nem feltétlenül a kétnyelvűségnek tudható be.

Misad Katalin a magyart idegen nyelvként tanulók kétnyelvűségéről írt tanulmányában a magyar nyelvben előforduló szlovák nyelvű interferenciajelenségekről és a vizsgált csoport magyar nyelvének egyéb sajátosságairól szól (főleg a magyar igeragozás elsajátításának nehézségeiről). A tanulmányban olvashatunk a szerző (egyetemi oktató) tapasztalatai alapján a jelzett csoport nyelvében leggyakrabban előforduló interferenciajelenségekről, valamint a nyelvi tipológia és a kontrasztív nyelvészet idegennyelv-oktatásban betöltött szerepéről. A tanulmánykötet többi írásához hasonlóan ez a tanulmány is gazdag példaanyaggal illusztrálja a tárgyalt jelenségeket.

A magyar és szlovák nyelv egyes részrendszereinek összehasonlítását tűzte ki céljául Hurka Katalin is. Tanulmányában az állítmány egyes számú (halmozott) alannyal történő számbeli egyeztetésének lehetőségeit veszi számba a magyar nyelvben. Kérdőíves módszerrel végzett kontrasztív leíró nyelvészeti munkájában azt vizsgálja, hogy a kétnyelvű beszélők az egynyelvűekhez viszonyítva gyakrabban használják-e az egyeztetett formát (pl. Péter és Jóska tegnap összetalálkoztak.). Egy- és kétnyelvű tanulókkal végzett felmérése alapján valószínűsíti, hogy a magyar nyelvben az alany és állítmány egyeztetése nem feltétlenül másodnyelvi hatás eredménye (ez esetben szlovák hatás), mert a magyar nyelvben az egyeztetés történhet logikai (értelmi) úton is. Mint ahogy azt már a kötet többi tanulmányában megszokhattuk, a szerző állításait példaanyaggal támasztja alá.

Köztudott dolog, hogy a kétnyelvűség nemcsak a nyelv standard változatát érinti, hanem a nyelv minden rétegére, így a nyelvjárásokra is hatással van – kétnyelvűségi helyzetben a másodnyelv hatására az első nyelv bizonyos mértékben eltér ugyanazon egynyelvűek nyelvétől, nyelvváltozataitól.

Sándor Anna egy Nyitra vidéki község, Kolon lakosainak nyelvhasználatát, az informális és formális beszédhelyzetekben előforduló kontaktusjelenségek sajátosságait vizsgálja. Munkájában arra keresi a választ, hogy a) a magyar és szlovák nyelv mely változatai részei a koloni beszélőközösség kódkészletének, b) hogyan történik a kódválasztás és kódváltás, c) milyen különbségek vannak az anyanyelv használatában formális és informális beszédhelyzetben, d) miben térnek el a kontaktusjelenségek a két beszédhelyzetben. A jelzett kérdésekre a kutató háromféle módszerrel próbált választ találni: a beszélőközösség tagjaként vizsgálatában könnyen alkalmazta a résztvevő megfigyelés módszerét, valamint vizsgálatához magnetofonos felvételeket készített (ezek anyaga formális beszédhelyzetben: középkorú férfiak nyilvános képviselőtestületi ülésén elhangzott felszólalásai, informális beszédhelyzetben: középkorú férfiak baráti összejövetele), és ugyanezen csoporttal kérdőíves felmérést is végzett (ezzel a módszerrel a magyar és a szlovák nyelv változataink ismeretét, ill. használatát vizsgálta).

A vizsgálat eredményei a szociolingvisztikában már ismert tényeket erősítették meg. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a beszélők nyelvhasználatában a beszédhelyzet formalitásától függően különböző típusú kölcsönszavak jelentek meg: a kölcsönszavak arányának mértéke egyenes arányban növekszik a beszédhelyzet formalitásának csökkenésével (vö. 117–119. p.). A formális regiszterek használatának kisebb gyakorisága azzal magyarázható, hogy a község lakóinak (azt is mondhatnánk, hogy a szlovákiai magyarság egy részének) „a nyelvjárás a vernakuláris nyelvváltozata” (124. p.), és a formális beszédhelyzetben használatos regiszterek hiányoznak verbális repertoárjukból. A nyelvi hiányt gyakran szlovák szóval, ill. „magyarítással” pótolják.

Németh Andrea a szlovákiai magyarság nyelvhasználatának tipikus jelenségével, a kódváltással foglalkozik. Munkájában egy szűkebb beszélőközösség (baráti társaság) beszédéből indul ki, de a kódváltás pragmatikáját illető megállapításai a tágabb szlovákiai magyar beszélőközösségre is kivetíthetők. A kódváltásos beszédmód elfogadott jelenség, létezését még a legszigorúbb nyelvművelők sem vonják kétségbe – még ha „kiirtandó” jelenségként kezelik is azt. Németh egyebek mellett azt próbálja bizonyítani, hogy a kódváltásos beszéd nem rendszertelen „makaróninyelv”, hiszen az ilyen nyelvi megnyilatkozásban következetességek fedezhetők fel. Kissé egyszerűsítve: a kódváltásos beszéd megegyezik a Bloommaert által leírtakkal, miszerint „egy nyelv elemeinek megjelenése egy másik nyelvben mind nyelvészetileg és szociolingvisztikailag következetes” (Bloommaertet idézi Németh Andrea 127. p.).

A szerző tanulmányában a fent idézett tézisből indult ki, s arra próbált válaszolni, hogy a kódváltásnak milyen okai és funkciói lehetnek az általa vizsgált közösségben. Az okok felsorolásánál mindig az általa vizsgált szűk baráti körből indul ki, de a leírt jelenségek bizonyos mértékben érvényesek a tágabb beszélőközösségre is. A munka elsődleges célja az volt, hogy a szerző alátámaszsza azt az állítást, miszerint „a kódváltás természetes jelenség, (…) olyan beszédmód, melynek megvannak a szabályai” (150. p.).

A kódváltás okainak felsorolásakor egy már meglévő rendszerből, J. C. P. Auer felosztásából indul ki: beszédpartner megváltozása, interakció hangnemének megváltozása, beszédtéma megváltozása és a szövegtagolás (133. p.). A munka második részében a saját hanganyagának feldolgozásában észlelt kódváltásos jelenségeket veszi sorra. A kódváltás okai közül a kommunikációs helyzet megváltozását, az idézést (önidézés, mások idézése, kulcsszavak idézése és felidézés), nyelvi lapszust, nyelvi hiányt, korrekciót, ismétlést és visszautalást említi, valamint gazdag példaanyagon mutatja be. A felsorolt okok mellett a kódváltás céljaival és a kódváltás funkcióival is az előzőekhez hasonló alapossággal foglalkozik.

A tanulmánykötet harmadik, egyben utolsó nyelvpolitikai tanulmánya Szabómihály Gizella tollából származik. Írásában az 1999. július 10-én elfogadott és 1999. szeptember 1-jétől hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazásával, valamint a szlovák jogi-közigazgatási szövegek magyarra fordításának problémájával foglalkozik. A szerző a tanulmány első részében a kisebbségi nyelvhasználati törvény alkalmazásának nehézségeiről szól. Ebből megismerhetjük a törvény gördülékeny működését nehezítő (politikai) tényezőket, ill. azokat a kezdeményezéseket, amelyek a nyelvtörvény működését hivatottak elősegíteni.

A tanulmány második része a szlovák jogi-közigazgatási szövegek magyarra fordításának lehetőségeivel, egy esetleges szlovákiai magyar szaknyelvi kodifikáció lehetőségeivel foglalkozik. Erre a szlovákiai magyarságnak már nagy szüksége lenne, mivel „a szlovákiai magyar nyelvváltozatok közül a szaknyelvek a legkevésbé fejlettek, (…) nyelvhasználatunk differenciálatlan…” (185. p.). A tanulmány nemcsak kérdéseket vet fel, hanem igyekszik azok megválaszolására is: a tanulmányban sok olyan szlovákiai magyar jogi-közigazgatási terminust találunk, amelyek idáig még szótárban összesítve nem jelentek meg. Egy megfelelő szintű szlovákiai magyar terminológia kialakítása nehéz feladat, véghezvitele csak a szlovákiai magyar és magyarországi szakemberek együttes munkájával valósítható meg. Egy lehetséges szakmai együttműködés, valamint a megfelelő szakmai háttér kialakításához a Gramma Nyelvi Iroda nyújthat kellő segítséget.

Lanstyák István a tanulmánykötet létrejötte körüli munkákban nemcsak szerkesztőként, hanem szerzőként is részt vett. A kötetben szereplő írását nem a szlovákiai magyar nyelv kutatójaként, hanem a Gramma Nyelvi Iroda tudományos titkáraként jelentette meg. Ebből megismerhetjük a 2001 augusztusában alakult nyelvi iroda keletkezésének történetét, valamint az iroda jelenlegi feladatait, működését. A tanulmányból megtudhatjuk, hogyan lett álomból valóság, azaz milyen lépések előzték meg az iroda megalakulását.

Az olvasó az iroda tervezetéből megismerheti az irodában folyó munkálatokat, terveket. Ezek közül a legfontosabbakat a szerző a következőképpen foglalta össze: Elméleti, empirikus és alkalmazott nyelvészeti kutatások: a szlovákiai magyar nyelv vizsgálatához elsődlegesen nyelvészeti kutatások szükségeltetnek. Ebben szervezőként, valamint résztvevőként a Gramma Nyelvi Iroda is jelentős részt vállal (belső és külső munkatársak által). Az empirikus kutatások alapjai „hús-vér emberektől elhangzott diskurzusokon vagy az általuk leírt szövegeken kell, hogy alapuljanak” (207. p.). Ezért fontos a kutatások mellett a nyelvi korpuszok, a nyelvi adatbázisok építése. Nyelvtervezés: a hatékony (szlovákiai magyar) nyelvészeti kutatásokban „nemcsak megtalálni kell bizonyos nyelvi jelenségeket, hanem kitalálni is” (208. p.). Főleg a jogi-közigazgatási szaknyelven belül van sok olyan terület, amelyet az ahhoz értő szakembereknek ki kell találni, meg kell teremteni. Ehhez szükséges egy nyelvi tanácsadó testület és szakértőtanács megléte, melynek munkáját egy sajtótanács is segíti. Az iroda minden nyelvi, nyelvhasználati problémán szeretne segíteni, ezért a nyelvhasználati kérdésekkel élők számára a Gramma Nyelvi Iroda nyelvi közönségszolgáltatást is nyújt. Ezzel a tevékenységgel nem a szlovákiai magyar nyelvművelés megerősítését célozta meg, ellenkezőleg, a tudatos nyelvi tervezés részfeladataként, ill. egyfajta hiánypótlásként tekint erre a feladatra. A nyelvészek munkáját az iroda saját könyvtára is segíti. A számos ajándékba kapott és vásárolt könyvből álló könyvtára a könyvtárépítésnek köszönhetően folyamatosan bővül. A több mint egy éve folytatott tevékenység gyümölcsét az irodában (irodának) dolgozó nyelvészek publikációi (publikációs tevékenység), ill. a készülő – és már meglévő – kiadványok (kiadói tevékenység) mutatják.

Aki elolvassa a Tanulmányok a kétnyelvűségről című kiadványt, az megismerheti a jelenleg folyó szlovákiai magyar nyelvészeti kutatások problémáit, tárgyait. A szerkesztők ezt a kötetet egy új, a kétnyelvűséget több oldalról körülíró sorozat kezdetének szánták. Bízom benne, hogy a most olvasható tanulmányok nemcsak a „vájt fülű” nyelvészek, hanem az arra kíváncsi nagyközönség tetszését is elnyerik.

Pintér Tibor