Simon Attila : Elképzelések és tervek Dél-Szlovákia szláv betelepítésére az elsõ köztársaságban lezajlott földreform keretén belül

Az első világháborút követő új rend egyik jellemző sajátossága a 22 európai országban lezajlott földbirtokreform volt. A szinte azonos időben lezajlott reformok fő céljai közé a háború utáni szociális feszültségek csökkentését és az önellátó parasztgazdaságok létrehozását sorolhatjuk mint olyan intézkedéseket, amelyek alapjául szolgálhattak a mezőgazdaság megreformálásának. A csehszlovák földbirtokreform a hasonló európai folyamatokkal összehasonlítva – noha a reform eredményei végül elmaradtak az elvárásoktól – a legcéltudatosabb és legradikálisabb reformok közé tartozott.

A kelet-közép-európai államokban (Lengyelország, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) a földreform keretén belül nagyarányú telepítési mozgalmak kezdődtek, amelyek titkolt vagy nyíltan vállalt célja az adott országban található etnikai kisebbségi területek nemzeti szempontú fellazítása volt. Ezt szolgálta többek között a dobrovoljácok letelepítése a délszláv állam magyar vidékein és nagyszámú lengyel telepesnek az ukrán és fehérorosz területekre való költöztetése. Hasonló folyamattal Csehszlovákiában is találkozunk, ahol a földreform egyik fontos elemét képezte az ún. belső kolonizáció.1

A csehszlovák fölreformmal foglalkozó igen terjedelmes, de hullámzó színvonalú szakirodalom mindeddig keveset foglalkozott a kolonizációval. Az 1920-as és 30-as években, tehát a reform folyamatával párhuzamosan megjelenő ismertető jellegű írások, tanulmányok inkább sorolhatók a propaganda eszköztárába, mint a komoly történetírás körébe. A korabeli kiadványok döntő többsége ugyanis párt- vagy osztályszempontok alapján támadja vagy éppen védi a magát a földreformot, ill. annak végrehajtását, miközben a telepítésekkel keveset foglalkozik. Jelentősége leginkább azoknak a munkáknak van, amelyek a reformot levezénylő Állami Földhivatal berkeiben készültek, ám – érintettségük ellenére is – értékes adatokat szolgáltatnak a mai kutatók számára.2 A hivatalos kisebbségi politikával összhangban azonban ezek az írások igyekeznek elfeledkezni a telepítések etnikai motívumairól, s csupán szociális és migrációs jelenségként kezelik azt.3 Ennek szellemében Bohumil Pour a harmincas évek közepén például ekképpen határozta meg a kolonizáció fogalmát: „A belső telepítés (kolonizáció) új mezőgazdasági üzemek szervezett létrehozását jelenti…”4

Az 1960-as évektől kezdődően több komolyabb tanulmány foglalkozik a földreform és kolonizáció kérdésével, amelyek jelentős része ugyan a marxista történetírás sémáihoz alkalmazkodva a reform osztályszempontú elemzésére szorítkozik leginkább, de így is értékes adalékokat tartalmaznak.5 Ezek a munkák azonban csupán a földreform egyik szegmenseként foglalkoznak a kolonizációval, így a telepítési folyamat komplex feldolgozására egyikük sem vállalkozik. Érdekes módon a magyar szakirodalom sem szentelt kellő figyelmet a vizsgált jelenségnek, s kivételnek csupán a kitűnő gazdaságtörténész, Vadkerty Katalin tekinthető, aki Machnyik Andor Csallóköz (Tanulmány a honismeret, az agrár- és a szociálpolitika köréből) című könyvéhez írt a kolonizációval foglalkozó utószót.6 A Csallóköz mezőgazdaságának alapos és kitűnő feldolgozását nyújtó könyv külön értékét képezi ez az utószó, amely saját levéltári kutatásokra alapozva próbálja meg értékelni a kolonizációt.

A kolonizáció eddigi feldolgozásai (kivétel Vadkerty idézett utószava) a telepítések céljaival és végrehajtásával, a kolonisták életével keveset foglalkoztak, leginkább megelégedtek a folyamat eredményeinek ismertetésével, noha a konkrét számok ma is vita tárgyát képezik. Jelen tanulmányunk ugyan nem kíván a telepítések számszerű eredményeinek kérdésével foglalkozni, azt azonban szükségesnek tarjuk, hogy az eddigi szakirodalomra támaszkodva rövid áttekintést adjunk ezekről. A jelenleg ismert adatok szerint az 1921-ben elkezdődött kolonizáció során több mint 80 telepes falu jött létre, amelyekbe egyaránt beletartoznak a földhivatal által alapított állami és a magánkolóniák, a több száz lakossal bíró önállóvá vált községek és a csak néhány család által kolonizált majorságok is. Ami a letelepedett családok számát illeti, egy 1931-es állapotot rögzítő hivatalos kimutatás 2008 családról tud, amely a közös használatra kapott telkekkel együtt 35 053 hektár föld tulajdonosai lettek.7 A valós számokat azonban nagyobbnak kell tartanunk, hiszen a levéltári kutatások arra mutatnak, hogy számos olyan település maradt ki a hivatalos listából, ahová csupán néhány kolonista család érkezett.8 Ezt erősíti meg Keményfi Róbert is, aki korábbi kutatások alapján csupán Gömörben egy tucat olyan falut említ, ahová a húszas években telepesek érkeztek, s amely az eddig ismert listákon nem szerepel.9 A telepes falvak térbeli elhelyezkedését megvizsgálva kiderül, hogy a számon tartott több mint 80 kolónia döntő többsége a magyar nyelvterületen feküdt, miközben egy 1927-es kimutatás szerint a kolonistáknak mindössze 0,3%-a volt magyar.10 S habár a húszas évek végétől magyar családok is nagyobb számban jutottak földhöz, mint korábban, ez az arány lényegesen nem változott.

A kolonizáció hatásának megítélését jelentősen befolyásolja az a tény, hogy az eddigi szakirodalom figyelmen kívül hagyta a maradékbirtokokat. Mivel azonban a körülbelül 550 új birtokosnak juttatott több mint 70 ezer hektár – többségében szántóföld – nagy része a magyarok által lakott déli járásokban feküdt, ezt a területet is figyelembe kell vennünk, hiszen – mint ahogy talán a korszak legjobb gazdaságtörténeti összefoglalása megjegyzi – „a maradékbirtokok a kolonizációval együtt az elmagyarosodott járások reszlovakizációjának egyik eszköze voltak”.11 Ha tehát a kiosztott maradékbirtokokat és az állami kezelésben hagyott, ill. bérbe adott maradékbirtokokat is számításba vesszük, mindez további több tízezer hektárral növeli a Dél-Szlovákiában szláv kézbe került mezőgazdasági területek nagyságát.

A fenti adatsorból is nyilvánvaló, hogy a kolonizáció jelentős hatást gyakorolt Szlovákia magyarok által lakott területeinek etnikai arculatára. Amellett tehát, hogy a csehszlovák földreformnak elsősorban szociális motivációi voltak, s a földbirtokok újraosztásának jogos igényét testesítette meg, a szociális és gazdasági megfontolások mellett kezdettől fogva megjelentek nemzeti célok is, s különösen érvényes ez a kolonizációval kapcsolatban. A telepítéseket több szempontból is lehet vizsgálni, gazdasági, szociális, népesedési és más megközelítések is érvényesülhetnek. Jelen tanulmányomban ennek az óriási témának csupán egy szegmensével, a kolonizációval kapcsolatos elképzelésekkel kívánok foglalkozni, s arra keresem a választ, vajon tetten érhetőek-e etnikai célkitűzések az elemzett tervezetekben, elképzelésekben. A kolonizáció egyéb aspektusainak – törvénykezés, szervezeti háttér, a telepítések gyakorlati megvalósítása, a kolonisták élete és együttélése a helyi lakossággal stb. -vizsgálata nem tárgya jelen munkámnak, s amúgy is meghaladja e szűkre szabott keretek lehetőségeit.

Az ismertetett elképzeléseket két csoportra osztottam, amely közé Csehszlovákia megalakulása von éles cezúrát. Az első csoportba azok a megfogalmazások tartoznak, amelyek ugyan még nem konkrét kolonizációs elképzelések, de azok előképeinek tarthatók. Olyan tervekről van ugyanis szó, amelyek a földkérdés nemzeti szempontú megoldását vázolják fel. Ezek rövid ismertetését követően kívánok foglalkozni a második csoportba tartozó tervezetekkel, amelyek a köztársaság létrejötte után egy teljesen más politikai és hatalmi közegben születtek meg, s a lezajlott „nemzeti-demokratikus átalakulás” részét képezték, s amelyek már a Dél-Szlovákia szláv kolonizációjának konkrétan megfogalmazott elképzelései voltak.

Ha a csehszlovák földreform és kolonizáció nemzeti céljainak első megfogalmazását keressük, a 20. század elején a cseh közéletben kibontakozó agrárizmus hatását kell megemlítenünk. A falusi burzsoázia pártjaként is definiált Agrárpárt által megfogalmazott korabeli program mindenekelőtt olyan legiszlatív változásokat követelt a Monarchia osztrák részében, amely lehetővé tette volna a mezőgazdaság ka-pitalizálódását, melynek útjában elsősorban a nagybirtok szabad adásvételét akadályozó hitbizomány állt. A mozgalom jelszava a „Venkov jedna rodina” („A vidék egy család”) már, ha homályosan is, de magában foglalta a cseh társadalom minden rétegének összefogását az idegen birtokos réteggel szemben. Az első világháború idején a reform szükségességének az érzése még inkább felerősödött, hiszen a háborús konjunktúra növelte az igényt a föld birtoklása után, s ennek nyomán a hazai és külföldi ellenállás is felfedezte, hogy a földkérdés a nemzeti célokért folytatott harc egyik mozgatórugója lehet. A földreform követelésének az előtérbe kerülését kétségkívül segítették az oroszországi forradalom eseményei is. 1917 decemberében a Birodalmi Gyűlésben lévő cseh képviselők egy csoportja a latifundiumok felosztásáról nyújtott be törvényjavaslatot, s mint az egyik kezdeményező, az agrárpárti Frantisek Udrzal egy későbbi visszaemlékezése során elismerte, a fő motivációt az jelentette, hogy a csehországi nagybirtokosok rétege teljesen nemzetidegen volt a csehektől.12

A cseh agrárizmus a kezdetektől fogva jelentős szlovák kapcsolatokkal rendelkezett a szlovák agrármozgalom két meghatározó alakja, Pavol Blaho és Milan Hodza személyében, akik a két nemzet közös programját egyengető Csehszláv Egység jelentős személyiségei voltak egyben. Ez a szervezet főleg a cseh és szlovák gazdasági együttműködés terén hozott új elemet a két nemzet kapcsolatába, s szorgalmazta azt, hogy a cseh bankok a várható haszon mellett nemzeti célokat is szem előtt tartva vállaljanak szerepet a szlovák régió életében. A Csehszláv Egység nemzetgazdasági bizottságának megalapítását javasló Rudolf Pilát már 1905-ben Szlovákia (sic!) paraszti és kézműves kolonizációjára szólította fel a cseheket, s nagyjából ugyanebben az időben javasolta ugyanezt az ismert publicista és szlovakofil Karel Kálal is. A nemzetgazdasági, majd az 1912-ben megalakult mezőgazdasági bizottság többek között azt is javasolta, hogy cseh tőke vásárolja fel a Felvidéken eladásra kerülő nagybirtokokat, ám ez az akció sikertelenül végződött.13 Valószínű, hogy ennek kapcsán figyelt fel a cseh agrárizmus arra, hogy a felső-magyarországi területek alkalmasak lehetnek cseh betelepítésre. Az Agrárpárt Venkov című lapja többször is foglalkozik ezzel: „Itt, Szlovákiában a nagybirtokok a pénzügyi válság következtében olcsón eladhatók, és felparcellázásuk nemcsak biztos és garantált nyereséget hozna a bankoknak, de egy cseh kolonizáció kezdetét is jelenthetné, amely által a csehek nemzeti szempontból is segítenének a szlovákoknak. (…) Alapos ko-lonizációs politikával igazán érdemleges tetteket lehetne véghez vinni Szlovákiában.”14

A csehek civilizációs küldetésének a toposza a későbbiekben is gyakran felbukkan a kolonizációval foglalkozó írásokban15, többek között annak a már említett Milan Hodzának az érvrendszerében, aki a földreform és a kolonizáció célkitűzésének egyik első megfogalmazójának tekinthető. Hodza a Slovensky Tyzdenník című lapban megjelentetett írásaiban a szlovák nemzeti mozgalom újszerű programját fejtette ki, amelyben a nemzeti követeléseket összekapcsolta a gazdasági célokkal. Cikkeiben rendszeresen foglalkozott a mezőgazdasági kérdéssel, a parasztság földéhségével, a hitbizományi és egyházi birtokok problémájával, az önsegélyző szövetkezetek alapításával, de a földkérdés és a nemzetiségi kérdés összekapcsolásával is. Felfigyelt a 19. század első éveinek poroszországi gyakorlatára, ahol törvényi segédlettel veszik el a földet a lengyelektől, és játsszák át azt német kézre. Ekkoriban ezt a jelenséget olyan veszélyforrásként értelmezte, amely a magyar államhatalom részéről a szlovákokat is fenyegeti. Ha figyelembe vesszük az 1894. évi – hangzatos, ám pénz és kellő számú telepítésre alkalmas jelentkező hiányában teljesen eredménytelen – telepítési törvényt16, akkor ezt a félelmet akár jogosnak is tarthatjuk.

Az első világháború előestéjén azonban már a szlovák nemzeti terjeszkedés eszközét látta a földkérdésben. írásaiban többször felbukkan a gondolat, miszerint a szlovák nemzet fundamentuma a szlovák földműves, ezért minél több földet kell a kezébe juttatni. Követendő példaként a románok tevékenységét hozza fel, akik Erdélyben bankjaik segítségével vásárolják fel a magyar birtokosoktól a földet, s szerinte erre a szlovákoknak is törekedniük kell, hiszen – mint kifejti – Pozsonytól Kassáig a déli völgyekben még mindig nem került ki a föld az idegen földesúri kezekből.17 Ezt a gondolatmenetet folytatva 1918-ban, de még a fordulat előtt a következőképpen fogalmazta meg a programját: „A szlovák föld több mint harmadát kell kiszabadítani az arra nem hivatottak kezéből és átadni az elragadóan dolgos szlovák földműveseknek, akiknek a szakmai fejlődéséről az elkövetkezendő időkben minden bizonnyal gondoskodni fogunk.”18

A Csehszlovákia megalakulása előtt keletkezett elképzelések, vagy inkább homályos célkitűzések természetesen nem vádolhatok azzal, hogy a későbbi Dél-Szlovákia magyarok által lakott területeinek szláv kolonizációját irányozzák elő – hiszen még meg sem fogalmazódtak a jövőbeli csehszlovák állam létrehozásának tervei -, az ismertetett elképzelések csupán a szláv gazdasági befolyást szeretnék erősíteni Magyarország északi megyéiben, megfelelő gazdasági hátteret teremtve így a szlovák politikai erők eredményesebb fellépéséhez. Ezeket a szándékokat leginkább a grünwaldi értelemben vett Felvidék kialakulásának a félelme éltette, amely félelmet a demográfiai statisztikák is alátámasztották. Az érintett térség gazdasági fejletlenségéből származó nagyfokú kivándorlás, a más országrészekbe irányuló belső migráció, az urbanizáció és a magyarosító iskolapolitika által felgyorsult asszimiláció ugyanis a szlovákok számára kedvezőtlen demográfiai fejlődést eredményezett.19 Ez pedig nemcsak a felső-magyarországi megyékben – elsősorban a városokban – lakó szlovákság etnikai erejének meggyengüléséhez, hanem a gazdasági és politikai életben betöltött pozícióvesztéséhez is vezetett. Amikor tehát a fenti elképzeléseket vizsgáljuk, ezeket a tényeket sem szabad figyelmen kívül hagynunk.

1918. október 28-án a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság bejelentette a Csehszlovák Köztársaság megalakulását. Az új állam vezetése, noha nem olyan nyílt diszkriminatív módszerek alkalmazásával, mint Románia vagy a délszláv királyság, de mégis a szláv nemzetállam megteremtésére törekedett, s ennek egyik eszközét a gazdasági hatalom megszerzésében látta, s ebbe a folyamatba éppúgy beletartozott az ipar, a bankszektor, mint a mezőgazdaság nacionalizációja. Ezt a szándékot fejezte ki tömören a húszas években több ízben pénzügyminiszterként tevékenykedő Karol Englis: „A Csehszlovák Köztársaság valójában csak akkor válik csehszlovákká, ha az erdők, a földbirtokok, a bányák és vasutak igazi birtokosaivá válunk.”20

A földreform végrehajtásának célkitűzése már a Masaryk által 1918 nyarán megfogalmazott washingtoni nyilatkozatba is bekerült.21 A téma ennek ellenére is meglepően gyorsan a Nemzetgyűlés elé került, hiszen a Csehszlovák Nemzeti Bizottság már november 9-én törvényt fogadott el a nagybirtokok zárolásáról, s nem egész öt hónappal később pedig megszületett a földreform kerettörvényének számító lefog-lalási törvény (zákon záborovy). Ez a sietség azért is feltűnő, mivel az ekkoriban a párizsi békekonferencián tartózkodó Benes üzeneteiben arra intette a hazai politikusokat, hogy tartózkodjanak minden olyan intézkedéstől, amelyet a frissen megalakult és a nemzetközi közvélemény előtt a demokrácia közép-európai szigeteként reklámozott államban a hagyományos polgári értékrend elleni támadásként lehetne értelmezni, és szociális ellentétekhez vezethet. Másrészt viszont az orosz forradalom eseményei hatására és a cseh nemzeti propaganda által a „nemzetidegen arisztokrácia” ellen feltüzelt tömegek a földkérdés gyors megoldását követelték.

A köztársaság megalakulása után a földkérdés rendezése az Ideiglenes Nemzetgyűlés kezébe került. Az eredetileg 256 tagú parlamentbe a cseh politikai pártok az 1911-es parlamenti választások eredményei alapján kooptálhattak képviselőket, míg Szlovákia képviselőit az ideiglenes szlovák kormány tagja, Vavro Srobár nevezte ki. A Szlovákiát képviselő 54 személy között meghatározó szerepe volt a cseh-szlovák együttműködést már régebbtől szorgalmazó evangélikus értelmiségnek, viszont tényleges súlyuknál kisebb szerepet töltöttek be benne a Szlovák Néppárt autonómiapárti képviselői. A köztük meglévő ellentétek ellenére a szlovák képviselők egyetlen parlamenti klubot alkottak. Nem voltak képviselve viszont ebben a forradalminak is nevezett nemzetgyűlésben az etnikai kisebbségek, noha a németek képviselete komolyabban felmerült, s Masaryk elnök is hajlott volna rá. Kihagyásukat a cseh politika egyik képviselője ekképp indokolta: „Elképzelhetetlen és elfogadhatatlan, hogy azokat is meghívjuk az éppen megkezdett forradalom végbeviteléhez, vagyis az alkotmány létrehozásához, akik ellen ez a forradalom irányul.”22 Ennek ellenére azonban az Ideiglenes Nemzetgyűlés működésének nem egész 2 éve alatt számos olyan törvényt (köztük az alkotmányt) alkotott, amely hozzájárult ahhoz, hogy az első Csehszlovák Köztársaság a polgári demokrácia – noha nemzeti elfogultságtól korántsem mentes – szigetévé vált Közép-Európában.

A Nemzetgyűlés munkájának prioritásait egy új állam kiépítésének szükségletei határozták meg, de nyilvánvalóan hatást gyakoroltak rá az államfordulat eseményei is. A magyar közigazgatás és rendfenntartás összeomlását a szlovák régióban számtalan helyen kísérték a hatalom meggyengülését kihasználó zavargások. Az antiszemita felhangoktól sem mentes fosztogatások, gyújtogatások egyik célpontját a nagybirtokok jelentették, s ezek felosztását követelő jelszavak is felbukkantak.23 Ez az alulról jött nyomás és az, hogy a föld birtoklásának kérdése az államfordulat idején hangoztatott legfontosabb nemzeti célkitűzések egyike volt, okozta azt, hogy a földreform kérdésköre a kezdetektől fogva a törvényalkotás legfontosabb feladatai közé tartozott.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlésben ugyan különböző politikai érdekek fogalmazódtak meg, de a képviselők a nemzeti célokban egyetértettek, s ezt törvényhozó munkájukban érvényre is jutatták. Erre a földreformmal kapcsolatos törvények elfogadása nyújt jó példát, hiszen mind a lefoglalási törvényt, mind pedig a kiutalási törvényt vita nélkül fogadta el a forradalmi nemzetgyűlés.24 Természetesen a háttérben, a klubok között és a földreform kapcsán létrehozott két bizottságban, az 1918. december 10-én létrehozott Belső Kolonizáció Bizottságában és az 1919. március 26-27-én megalakult Földreform Bizottságban heves egyeztetés folyt, amely leginkább négy fontos területet érintett: milyen nagyság fölött kerüljenek kisajátításra a birtokok, kik részesüljenek a reform hatásköre alá került birtokokból, járjon-e kárpótlás az elvett birtokokért és végül milyen gyors legyen a reform végrehajtása. A két nagy párt, a Szociáldemokrata Párt és a Csehszlovák Vidék Köztársasági Pártja (Agrárpárt) elképzelése leginkább abban tért el egymástól, hogy az előbbiek a nagybirtok megőrzése és szövetkezetesítése, míg az utóbbiak a föld felparcellázása mellett foglaltak állást. A vitában az agrárpártiak ügyesen használták fel a parasztság föld utáni éhségét, különböző akciókkal mozgósították is a tömegeket, így a reform törvényeinek megalkotása során leginkább az ő akaratuk érvényesült.25

A kolonizációval külön törvények nem foglalkoznak, így a telepítési folyamat szempontjából a lefoglalási, a kiutalási, a kárpótlási és a hiteltörvény gyakorolta a legnagyobb hatást.26 A földreform alaptörvényének az 1919. április 16-án elfogadott 215/1919. sz. ún. lefoglalási törvény bizonyult.27 A törvény filozófiáját legjobban a CSK Legfelsőbb Bíróságának 1921-es végzése magyarázza meg, amely szerint „a nagybirtokoknak a lefoglalási törvény által végrehajtott lefoglalása semmiképpen sem jelent kisajátítást. A lefoglalás által az eddigi tulajdonosok nem veszítik el tulajdonjogukat, s az nem száll át az Állami Földhivatal által képviselt államra, s a lefoglalás után is az eredeti személy marad a tulajdonos. A lefoglalás csupán valamiféle közjogi korlátozás alá helyezi az érintett tulajdonost, aki ezek után már nem rendelkezhet szabadon a lefoglalás alá eső birtok fölött”.28 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az eredeti tulajdonos az Állami Földhivatal éves terveitől függően a lefoglalás gyakorlati megtörténtéig még tovább gazdálkodhatott birtokán, igaz, hogy már csak az Állami Földhivatal felügyelte alatt és korlátozott jogok mellett. A törvény a személyi tulajdonban hagyható birtok határát mezőgazdasági jellegű birtok esetében 150 hektárban, vegyes jellegű birtok esetén (szántó, legelő, erdő) pedig 250 hektárban állapította meg.29 Ha tehát egy adott birtok ezt a nagyságot meghaladta, akkor nemcsak az ezt a nagyságot meghaladó birtokrész, hanem az egész birtok lefoglalásra került, a tulajdonosnak mindössze ahhoz volt joga, hogy a törvény 11. paragrafusa alapján a maximálisan engedélyezett nagyságú birtokrészt visszakaphassa.

Az állam a lefoglalt területet vagy saját kezelésében hagyta, vagy pedig az arra jogosult igénylők között oszthatta ki. A kolonizáció szempontjából a legfontosabbnak a 81/1920., ún. kiutalási törvény bizonyult, amely a kiutalások formáját és az igényjogosultak kategóriáit határozta meg. A törvény rendelkezése szerint az Állami Földhivatal a földet elsősorban „kisbirtokosok, zsellérek, kisiparosok, mezőgazdasági és erdőmunkások, föld nélküli nincstelenek, különösképpen a csehszlovák fegyveres erők tagjai vagy azok leszármazottai, akik a hazáért veszítették életüket a háborúban” kapják.30 A törvény elsősorban a magántulajdonba való kiutalást támogatta, de az Állami Földhivatal döntése alapján lehetővé tette a bérletbe való kiutalást is. A törvény a kiutalás alapvető formájaként az önellátó parasztgazdaságok létrehozását nevezi meg, amelynek nagyságát a föld minőségétől függően 6 és 15 hektár között határozta meg.31 Az így kialakított parasztgazdaságok ugyan az új tulajdonosok birtokába kerültek, akik azonban tulajdonjogukban korlátozva voltak, eladni, örökíteni csupán az Állami Földhivatal engedélyével tudták birtokukat. A kolonizáció során kiutalt birtokok kivétel nélkül a törvénynek ez alá a rendelkezése alá tartoztak. A kiutalási törvény a kisparaszti gazdaságok létrehozása mellett ún. maradékbirtokok létrehozását is lehetővé tette, amelyek a lefoglalt nagybirtokok gazdasági udvarai köré voltak szervezhetők, s a legjobb minőségű termőföldeket foglalták magukban. Kiterjedésük 30 és 100 hektár közé esett, létrehozásuk és kiutalásuk pedig teljes mértékben az Állami Földhivatal szándékától függött. A kiutalás, főként a kolonizáció szempontjából jelentősnek számít még a 117/1922. sz. kormányrendelet, amely a 81/1920. sz. törvényt pontosítva kimondta, hogy „a föld ko-lonizációja során elsőbbséget élveznek a légionáriusok és hadirokkantak, valamint ezen személyek társulásai, ha megfelelnek a kiutalási törvény feltételeinek”.32

A földreform további törvényei közül az egymást kölcsönösen kiegészítő kárpótlási (329/1920.) és hiteltörvény (166/1920.) tartható meghatározónak. A koloni-zációra is jelentős kihatással volt az 1919/330. sz. törvény, amely a földreformot végrehajtó Állami Földhivatal létrehozásáról és jogköréről rendelkezett. A törvény a kormánynak alárendelt hivatalt szinte korlátlan jogkörrel ruházta fel, hiszen annak nemcsak a földbirtokreform végrehajtása volt a feladata, de kivételeket is adhatott, belátása szerint növelhette a birtokosnak meghagyott birtok nagyságát, de rendelkezhetett a teljes birtok lefoglalásáról is. A földhivatal ellenőrzése egy, a parlament által 3 évre választott 12 tagú felügyelő-bizottság kezébe került.33 Ezt a bizottságot, amelybe természetesen az agrárpártiak szereztek meghatározó szerepet, azonban sohasem választották újjá, tagjai a földhivatal megszűnéséig gyakorolták feladatukat. Az Állami Földhivatal szerepét a kolonizáció folyamatában leginkább az növelte meg, hogy vezetői a telepítési célok megfogalmazói és erőteljes szorgalmazói közé tartoztak, miközben szinte ellenőrizhetetlen jogkörüket gyakran állították a nemzeti célok érdekébe.

A törvényekkel kapcsolatos nemzetgyűlési vita és maguk törvények is mentesek voltak a nacionalista megnyilvánulásoktól, a törvényekbe a kisebbségeket diszkri-mináló vagy a „csehszlovák” nemzetet előnyben részesítő passzusok nem kerültek bele. A törvények bizonyos elemei azonban hátrányosan érintették a magyar lakosságot, így a kiutalási törvény azon rendelkezése is, hogy földet csupán a csehszlovák állampolgársággal rendelkező személyek igényelhetnek, hiszen ezzel több ezer magyar igénylőt fosztottak meg a földhöz jutás lehetőségétől.

Miközben a törvények szövege és a nemzetgyűlési felszólalások nem árulkodnak róla, a reform megfogalmazása során természetesen fontos szerepet kaptak a nemzeti célok is. Erről leginkább a sajtóból és a bizottsági anyagokból következtethetünk, ahol a politikusok és szakértők kendőzetlenebbül fogalmazták meg elképzeléseiket. A Belső Telepítések Bizottságában az 1919. február 27-28-i ülésen foglalkoztak a föld felparcellázásának kérdésével. A vitában a szlovák klub véleményét Milan Hodza tolmácsolta, aki azt fejtegette, hogy a szlovák parasztság a rajta esett sérelmek megtorlását várja el a csehszlovák államtól. Ezt pedig csak úgy lehet megoldani, ha Duna menti hatalmas grófi birtokok felosztásra kerülnek, s ebből nemcsak az ott lakó magyarok részesülnek, hanem a szlovák parasztság, a légionáriusok, a repatriánsok is.34 Hodza felvetését a bizottság cseh tagjai is támogatták, s az itt megfogalmazott elképzelések beépültek a majdani törvények és rendeletek szövegeibe is. Mint ahogy beépült a légionáriusok megjutalmazásának a terve is, amely már ekkor is a kolonizációs tervek prioritásai közé tartozott, s később is így maradt, noha a köztársaság első pénzügyminisztere, Alois Rasín azóta sokszor idézett véleménye szerint a légionáriusokat nem kell megjutalmazni, hiszen a hazáért tett szolgálatért nem jár jutalom. Valószínű azonban, hogy a többség másként gondolta, s maguk a légionáriusok is, akik különböző szervezeteiken keresztül próbáltak nyomást gyakorolni a törvényhozásra, hogy törvényileg is rögzítsék érdemeiket s megjutalmazásuk formáit. Ebben volt érdekelt többek között a Nemzetvédelmi Minisztérium is, amely a légionáriusok dél-szlovákiai földhöz juttatása és letelepítése által kívánta megerősíteni az ország déli határait.

A Nemzetgyűlés által elfogadott törvények a telepítésekkel részletesen ugyan nem foglalkoztak, de megteremtették azt a törvényi hátteret, amely lehetőséget nyújtott konkrétabb kolonizációs elképzelések kidolgozására. Ilyen tervezetekkel leginkább a reform előkészítésében résztvevő szakemberek és politikusok megnyilatkozásaiban találkozhatunk. A legtöbb ilyen tervezet az Állami Földhivatal munkatársainak íróasztalán született, de külön kell foglalkoznunk két befolyásos szlovák politikus, a mezőgazdasági miniszteri tárcát két ízben is betöltő Milan Hodza és a reform végrehajtásában szintén érintett Ivan Daxner elképzeléseivel is.

A földreform céljainak prezentálása során a cseh szempont kiindulópontját szinte minden esetben a fehérhegyi csata után bekövetkezett birtokelkobzások jóvátétele jelentette. Ez a történelmi érv, mely szerint a földbirtokreform a cseh nemzetnek a múltban átélt sérelmekért járó erkölcsi jóvátétel részét képezi, vezető politikusok, agrárszakemberekés a publicisztika szintjén egyaránt megjelent.35 Szlovákia esetében a fehérhegyi csata természetesen nem szolgálhatott érvként, de a történelmi okokra való hivatkozás ebben az esetben sem maradt el, amelynek legtisztább formáját a már többször idézett Milan Hodzánál lelhetjük meg, aki a cseh agráriusok lapjában, a Venkovban a reform elindításának időszakában megjelentetett írásában abból indult ki, hogy Szlovákia földterületének egyharmada idegen, ellenséges kezekben van, ezért „ez az egyharmadnyi eltulajdonított szlovák föld képezi szociális és nemzeti szempontból is a szlovák agrárkérdés lényegét”.36 Ezért a feladatot ennek a földnek a megszerzésében, ennek eszközét pedig a földreformban látja, amely a jóváteszi a régi sérelmeket: „Amit a királyi despotizmus és önkényuralom népünktől elvett, azt most a demokrácia és köztársaság visszaadja. A földművelő szlovákságnak, amelyet az Árpádok, az Anjouk és Habsburgok emberöltőkön keresztül a Kárpátok bércei közé űztek, ez a Duna menti, arisztokrata kézben lévő föld lesz az új hazája. A hegyvidéki észak az állattenyésztés és az ipar központja lesz, míg a mezőgazdasági termelés súlypontja Szlovákia déli részére a Duna partjára helyeződik át. Egyetlen lendülettel mezőgazdasági és nemzeti problémáinkat is megoldjuk.” Majd így folytatja: „A szlovák föld ez idáig elidegenített és legtermékenyebb harmadán paraszti birtokok ezrei és állami mintabirtokok sora virágzik majd ki. Ez lesz a szlovák paradicsom. Ott nyújtunk légionáriusainknak, katonáinknak, hadirokkantainknak legalább részbeni anyagi kárpótlást mindazért, amelyre mindannyiuknak erkölcsi joguk van. Oda hívjuk a Magyarországon rekedt szlovákokat, ha vissza szeretnének térni felszabadított hazájukba.”37 A Hodza által megfogalmazott hegyekbe szorított szlovák földművesek mítosza a következő években gyakran visszaköszönt a szlovák sajtóból, jó ideológiai hátteret jelentetve az agrárpárti politikusok számára, akik a földreform felkarolásával igyekeztek a szlovák falvak lakosságát saját szavazótáborukba terelni. Ennek érdekében alapította meg Hodza és Blaho a Slovenská Rol’nícka Jednota majd a Slovenská Domovina nevű szervezeteket, melyek közül az első a saját gazdasággal rendelkező parasztságot, a második pedig inkább a zselléreket és mezőgazdasági munkásokat igyekezett megszervezni. Az előbbi 1919. január 26-án Turócszentmártonban tartotta alakuló gyűlését, ahol a fő szónokként fellépő Hodza lényegében a fentebb idézett gondolatmenetet fejtette ki, kiegészítve azzal, hogy a Slovenská Rol’nícka Jednotának fontos szerepet kell játszania a föld felparcellázásában, javaslatokat kell tennie arra, hogy kinek a kezébe kerüljenek a birtokok.38 A központi propaganda ellenére a helyi szervezetek alakuló gyűlésein a szlovák földművesek által megfogalmazott petíciókban a déli területek kolonizaciojanak szorgalmazása csak elvétve jelentkezett, mivel a szlovák parasztság a lakóhelyén lévő birtokok felparcellázásától remélte, hogy földhöz jut, s nehezen tudta elképzelni, hogy otthonát elhagyva új, számára ismeretlen vidékre, esetleg más nemzetiségű lakosság közé telepedjen. A szlovákságnak erre a jellemvonására a kolonizáció lebonyolítói is felfigyeltek, így például a Szlovák Liga prominense, a több telepes falu alapításában részt vett Ignác Gessay, aki az amerikai szlovákokhoz címzett egyik írásában azt panaszolta, hogy a szlovákság (beleértve az Amerikából hazatérőket is) saját szülőfalujában szeretne földhöz jutni, pedig ott nincs elegendő kiosztásra váró föld, miközben a magyarok által lakott délen elegendő föld lenne mindenkinek.39

Milan Hodza 1922 és 1926 között a mezőgazdasági miniszter posztját töltötte be, s talán nem véletlen, hogy minisztersége idején gyorsult fel nemcsak a földreformnak, hanem a kolonizációnak a végrehajtása is, s ekkor hozták létre az Állami Földhivatal Telepítési Referátusát Pozsonyban, amelynek – mint neve is mutatja – a kolonizáció lebonyolítása volt a fő célja. Minisztersége idején adott nyilatkozataiban Hodza többször kitért a telepítések problémájára, így híres Ceské Budéjovice-i beszédében is, amelyben a korábbiaktól is nyíltabban fejti ki telepítési elképzeléseit, nem hagyva kétséget afelől, hogy a kolonizáció fő motivációját nem szociális, hanem nemzeti okok adják: „Arra kell törekednünk, hogy a Dunát gazdasági és kulturális politikánk minden erejével köztársaságunk szerves részévé változtassuk. Szlovákiában a Duna mentén van a legtöbb nagybirtok… Szlovákia ezen övezetébe már jóval a háború előtt, sőt már évszázadok óta behatolt a magyar kultúra és a folyamatos magyarosítás. Amikor tehát mi ezeket a nagybirtokokat betelepítjük saját embereinkkel (értsd: csehekkel, morvákkal, szlovákokkal – S. A.), akkor nem csinálunk semmi egyebet, mint visszahódítjuk azt a földet, amelyről erőszakkal ki voltunk szorítva, s ezért cselekedeteink jogosságának teljes tudatában tovább fogjuk ezt az erőfeszítésünket folytatni.”40 Hodza gondolata, miszerint a Duna menti területeken élő lakosság eredetileg szlovák volt, de a magyarosítás áldozatául esett, igazából a második világháború utáni időszakban válik a szláv térhódítás egyik vezéreszméjévé, de mint látjuk, már ebben az időben is felbukkan, mégpedig a Csehszlovák Köztársaság egyik miniszterének a megfogalmazásában.41

Hodza mellett a kolonizáció másik teoretikusának Ivan Daxner számít, aki a több telepes falut is létrehozó Szlovákiai Telepítési Szövetkezet elnöke volt, és így nagyon jól ismerte a kolonizáció során felmerülő gondokat. A telepítés során felmerülő konkrét problémák s a várt sikerek elmaradása vezette arra, hogy 1924 folyamán egy hosszabb tanulmányban fejtse ki a kolonizációval kapcsolatos véleményét és konkrét elképzeléseit. Daxner azonban Hodzától eltérően nem állt meg a telepítési politika motívumainak megfogalmazásánál, hanem komplex tervezetet tett le az asztalra.

Daxner Hodzát túllicitálva abból indul ki, hogy a szlovák föld 80%-a idegen kezekben van, és mivel a földkérdés egyben hatalmi kérdés is, a szlovák mezőgazdasági proletariátus kezébe földet kell adni. A földreformot forradalomként értékeli, s kifejti, hogy „a politikai felszabadulás által ugyan nemzetünk (a szlovákság – S. A.) hatalmi pozícióba került államunkban, de a gazdasági hatalmat is meg kell szerezni, mert máskülönben nem tarthatjuk meg a politikai szabadságot sem”.42 A továbbiakban Daxner arra alapozza következtetéseit, hogy a kisajátítási törvény alá eső területből kb. 2 millió kataszteri hold, vagyis több mint 1,15 millió hektár terül el a kolonizációra alkalmas Dél-Szlovákiában, ahová átlagosan 15-25 hold nagyságú telepes birtokok esetén 100 000 szláv családot lehetne letelepíteni, vagyis 500-800 ezer személyt.43 A tanulmány további részeiben Daxner a telepes falvak létrehozásának gyakorlati kérdéseivel, a telepítések irányításával, az állam és a kolonizációs szövetkezetek szerepével, az eredményes kolonizáció feltételeivel foglalkozik. Az eredményes kolonizáció szempontjából szisztematikus, átgondolt telepítési politikát követel, amely során „5-6 kolóniából álló telepesfalu-csoportokat kell létrehozni, amely által a magyar vidékekre rövid idő alatt jelentős számú szlovák kerülne, akik a kolonizált területen ha nem is többséget, de jelentős kisebbséget alkotnának”.44 A szerző sokat foglalkozik a telepítések gazdasági hátterével, de itt sem hagyja szem előtt a nemzeti célkitűzéseket, s azt javasolja, hogy egy-egy szlovák telepes 12-15 hold birtokhoz jusson, mivel csak így válhat a nemzeti expanzió eszközévé, hiszen a gazdaságilag erős szlovák telepes „arra fog törekedni, hogy a körülötte élő magyaroktól felvásárolja a földet saját gyerekei számára, és így majd kiszorítja a magyarságot, amely kevésbé kitartó és kevésbé szapora”.45

Daxner tervezetét – amely a továbbiakban még kitér a templomok, iskolák, sőt óvodák szerepére, amelyeknek nagy jelentőséget tulajdonít a magyar falvak el-szlovákosításában – a szláv kolonizációs elképzelések legaprólékosabban kidolgozott tanulmányának tarthatjuk. E nagyszabású – már-már megalomániás – tervezet azonban, főként a kolonizálható terület nagyságának kiszámítása esetén, hibás számításokra épült, amire már a kortársak is felfigyeltek.

A daxneri terveket túlzónak tartó írások közül leginkább a mezőgazdasági minisztérium pozsonyi expozitúrájának tanácsosa, Ján Brandejs által jegyzett tanulmány figyelemre méltó. A tárgyalt tanulmány három kérdéskörre összpontosítva vizsgálja a témát: mennyi a kolonizációra alkalmas terület; hol találhatóak ezek a területek; hány kolonistát lehet letelepíteni.

Az első kérdést megvizsgálva Brandejs Daxnernél jóval szerényebb választ ad, s csupán 115 105 hektárban adja meg a telepítésre számba jöhető földterület nagyságát.46 A második kérdéssel kapcsolatban a szerző szerint két szempontot, a gazdaságit és a nemzetpolitikait szem előtt tartva kell kijelölni a telepítésre alkalmas területeket. Eszerint csak azok a járások jöhetnek számításba, amelyekben a szántók aránya meghaladja az összes mezőgazdasági terület legalább 50%-át, s egyben az adott járást jelentős számú kisebbség lakja. Brandejs 16 ilyen járást sorol fel, s ezeket a „vitathatatlan kolonizációs terület” megnevezéssel illeti.47 Brandejs további 16 járást sorol az ún. „kétséges kolonizációs területbe”, amelyet csupán részben tart alkalmasnak a telepítésekre, mivel vagy a jó minőségű, telepítésre alkalmas szántóföld kevés, vagy az adott járás nemzetiségi összetétele nem felel meg a feltételeknek. Ezek közül azonban néhányat mégis kiemel, s ajánlja kolo-nizálásukat, mivel általuk lehetne összekötni a nyugat-szlovákiai és a kelet-szlovákiai „vitathatatlan kolonizációs területeket”.48 Hogy a kolonizációs terület kijelölésénél a nemzeti szempontok voltak a meghatározóak, azt a Galgóci és Nagyszombati járás be nem sorolása is bizonyítja, ahol a szántóföldek aránya ugyan meghaladta a hetven százalékot, de az 1921. évi népszámlálás szerint a Galgóci járást 93,4, a Nagyszombati járást pedig 90,9%-ban csehszlovák nemzetiségű lakosok lakták.49

Brandejs a telepítésre alkalmas terület kiszámításánál csupán az elsőként említett 16 járást vette figyelembe, s számolta ki, hogy a közhasznú építkezésekre szánt kb. 13 ezer hektár leszámítása után mintegy 100 ezer hektár nagyságú területet lehet a jelentkezők között szétosztani, mégpedig a körülményektől függően 5-25 hektár nagyságú gazdaságokra osztva. Ez a szerző számításai szerint legkevesebb 4 ezer, optimális esetben pedig 20 ezer telepes családnak elég, vagyis 6 személyt számítva egy családra, 24 ezer és 120 ezer közé tehető a tervezett letelepítettek száma.50 Ez a szám nagyságrendekkel kisebb, mint a Daxner által felvázolt tervezetben található, s az eredmények utólagos ismeretében elmondható, hogy a realitásokhoz is sokkal közelebb áll, noha a végső eredmények a Brandejs által megadott alsó értékeket sem érték el.

Az Állami Földhivatal második elnöke, Jan Vozenilek51 számos ismeretterjesztő brosúra és tanulmány készítője. Munkái közül szempontunkból a dél-szlovákiai cukorgyári birtokok reformjáról írott tanulmánya a legérdekesebb.52 A szerző az Állami Földhivatal hivatalos közlönyében folytatásokban közzétett írásában ugyan mindösz-sze néhány konkrét dél-szlovákiai cukorgyárhoz tartozó nagybirtok esetét vizsgálta, de konklúziói általános érvényűek, s közben a szlovákiai kolonizációs politika néhány fontos szempontját is megfogalmazta. Vozenilek hét cukorgyár vonzáskörzetét vizsgálja, melyből három magyar, három szlovák, egy pedig vegyes lakosságú vidéken található, s az itt található birtokokon elvégzendő reform céljaként a kisparaszti igénylők kielégítése mellett a cukorgyárak gazdaságos működésének megőrzését jelöli meg. Emellett azonban fontos nemzeti és politikai szempontokról is említést tesz: „A déli határok bebiztosítása szükségessé teszi a föld tulajdonának – s nemcsak a felparcellázásra szánt föld, hanem lehetőleg az összes földterület – átruházását nemzeti és állami szempontból megbízható tulajdonosok kezébe. És ez nem csak a határok katonai biztonsága szempontjából fontos, amint állampolitikai szempontból a reformot szokás indokolni. Fontos ez azoknak a szlovákoknak a tízezrei szempontjából, akik nemzetiségi szigeteket és szigetecskéket alkotnak (legyenek akár a nagybirtokok alkalmazottai vagy kistermelők, kézművesek Dél-Szlovákia tanyáin vagy városkáiban), s akik mint az államhoz hű elem, biztonságot igényelnek. Az ő gazdasági és szociális biztonságuknak a megteremtése elképzelhetetlen a délszlovákiai nagybirtokok átruházása nélkül…”53

Vozenilek a cukorgyári birtokokat három különböző jellegű térségre osztja. A szlovák vidéken – a viszonylag kevés föld és sok igénylő miatt – nem tartja szükségesnek a kolonizációt, a vegyes lakosságú vidéken a szlovák kolonisták igényeit kívánná kielégíteni, míg a magyar igénylőknek csupán minimális nagyságú földet, azt is inkább csak bérletbe adna, mégpedig úgy, hogy szlovák maradékbirtokostól béreljék, akik gazdasági ellenőrzést gyakorolnának a kisgazdaságok fölött. A magyar vidékeken a helyi lakosság csupán minimális mértékben kapna földet – a szerző szerint a helyi lakosság jómódú, s így nem jöhet számításba -, ezzel szemben sok maradékbirtokot kell létrehozni, amelyek egy részét az állam tartaná meg, mintegy tartalékot képezve a későbbi parcellázáshoz. A kolonizáció célját itt a szlovák nyelvszigetek összekapcsolásában nevezi meg.54

Vozenilek a dél-szlovákiai cukorgyáraknak nemcsak gazdasági szerepet, hanem olyan hatalmat tulajdonít, amely ezreket tart egzisztenciális s ezáltal politikai függésben is, s mint tanulmánya záró részében kiemeli, a cukorgyári birtokokat érintő reform „nem annyira a kisparasztok támogatását szolgálja, hanem egész sor nagy jelentőségű nemzeti és állami probléma megoldását jelenti”.55

Dél-Szlovákia szláv betelepítése szempontjából az utolsó általunk említésre érdemlegesnek tartott elaboratum az Állami Földhivatal Trencseni Körzeti Hivatalából kerül ki, és a körzeti hivatal felügyelete alá tartozó délnyugat-szlovákiai járások56 betelepítésének a lehetőségeit vizsgálja. A vizsgált anyag a Duna menti területek ellenőrzésének legfontosabb eszközét látja a földreform kapcsán végrehajtandó telepítésekben, amelyet elsőrendű állami feladatnak nevez. A leirat szerint a kolonizációs területen kb. 170 ezer hold szántót lehet felparcellázni, amelyből kb. 30 ezer holdat kapnának a helyi igénylők, a maradék 140 holdat pedig a szláv telepesek, ahová 8 ezer családot, mintegy 40-48 ezer embert lehetne letelepíteni. így – folytatja tovább a szerző – a már ott élő csehekkel és az elmagyarosodott, de vissza-szlovákosítható szlovákokkal együtt kb. 100 ezer szláv lakos állna szemben 286 ezer magyarral, ami sokkal jobb helyzetet teremtene, mint a korábbi állapot.57

A tanulmányunkban leírtakat összegezve tehát leszögezhető, hogy noha a földreform törvényei direkt módon nem vádolhatok azzal, hogy a Csehszlovákiában élő nemzetiségek ellen irányulnak, s nem irányozzák elő a kisebbségek által lakott területek (például Dél-Szlovákia) szláv kolonizációját, a földbirtoktulajdon nemzetiségi és térbeli eloszlása miatt mégis lehetőséget adnak erre. Csupán megfelelő szándék kellett hozzá. Ezt a szándékot viszont egyértelműen ki lehet olvasni a kolonizá-cióval foglalkozó szakemberek és politikusok nyilatkozataiból és tervezeteiből, amelyekben a szociális és gazdasági célkitűzések alárendelődnek a nemzeti szándékoknak. Ennek szellemében a betelepítési területet kizárólag a magyarok által lakott járásokban jelölték ki, miközben e térségek „visszahódításáról” és „visszaszlováko-sításáról” beszéltek, vagyis a kolonizáció célját a határ menti magyarok által lakott területek etnikai struktúrájának megváltoztatásában, nemzeti birtokbavételében jelölték meg. S mivel az érintett tervezetek szerzői magas rangú kormánytisztviselők vagy a földreformot lebonyolító Állami Földhivatal munkatársai, elképzeléseiket a hivatalos csehszlovák politika eszköztárába sorolhatjuk.

A kolonizáció végső eredményei azonban a megfelelő törvényi háttér és a reform gyakorlati lebonyolításában mutatkozó következetlenségek hatására meg sem közelítették a kitűzött célokat, s eredményeikben messze elmaradtak a Daxner, de még a Brandejs által felvázolt tervektől is.