Fazekas József: Zeman László a tudós és tanár

Zeman László 1928. november 7-én született Eperjesen. Szülővárosában járt iskolába, a Sárosban akkor egyetlen magyar tanítási nyelvű evangélikus elemibe, s folytatta tanulmányait a kollégiumi, majd az ennek utódjaként számon tartott gimnáziumban, amelyben a háború végén, némi kihagyással, 1948-ban érettségizett. Ugyanebben az évben, tehát 1948-ban a pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán természetrajz-filozófia szakra iratkozott be. A harmadik évfolyamtól lehetőség nyílt a szakosodásra, s ekkor a biológiai stúdiumokra tért át, de 1953-ban az eredeti szakpárosítású tanári oklevelet is megszerezte. Már mint negyedéves egyetemi hallgató (1952) a pozsonyi magyar tanítási nyelvű pedagógiai gimnáziumban oktatott, 1953-tól 1958-ig pedig tanársegédként és adjunktusként a pozsonyi Pedagógiai Főiskola biológiai tanszékén látta el a magyar tagozaton az oktatást. Közben 1955-ben a Főiskolán képesítést nyert magyar nyelvből és irodalomból, s 1956-ban egyúttal fonetikát adott elő a magyar tanszéken. Mivel küszöbön állt a főiskola Nyitrára történő helyezése, 1958-ban a kassai magyar tanítási nyelvű gimnáziumban vállalta az oktatást, az 1960/1961-es tanévben igazgatóhelyettesként. Visszatérve Pozsonyba, 1961-ben a Duna utcai magyar tanítási nyelvű gimnáziumban működött két évig. 1962 végén pályázat útján a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara magyar tanszékének adjunktusa lett. A prágai Károly Egyetem finnugor szakán Vladimír Skalickánál doktorált 1971-ben. 1989-ben vonult nyugalomba.

Az egyetemen főképp nyelv- és irodalomtudományi tárgyakat adott elő, s vezette a megfelelő szemináriumokat és gyakorlatokat (fonetika, stilisztika, általános nyelvészet, lektori gyakorlat, stilisztikai gyakorlat, fordítói szeminárium, irodalomelmélet, mindkét szakág didaktikája, szakdolgozók vezetése), valamint a záróvizsgabizottság és a doktorivizsga-bizottság tagja volt, az utóbbinak vizsgáztatója.

* Elhangzott 2003. november 21-én a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Szlovákiai Magyar írók Társasága által szervezett Gymnasiologia. 75 éves Zeman László című szimpóziumon. Ezek a tömör életrajzi adatok legfeljebb Zeman László sokoldalúságáról, kettős – természettudományi és humán – képzettségéről tanúskodnak s arról, hogy egyetemi oktatói munkája szinte egy egész tanszék munkáját felölelte. Ezenkívül még az sejlik fel áttételesen belőlük, hogy újabb és újabb stúdiumai egyfajta kihívást jelenthettek számára az egyetemesség-igénynek megfelelés kényszerével.

Tudományos munkásságának főbb területeit, oktatói tevékenységének akciórádiuszát publikált műveiből, tanulmányaiból, illetve egyetemi előadásaiból rekonstruálhatjuk. Ennek kapcsán feltétlenül meg kell említenünk azt az oktatás helyzetét eleve meghatározó tényt, hogy a két világháború között nem létezett szlovákiai magyar egyetemi oktatás – az 1925-ben létrehozott losonci református teológiát leszámítva -, s a magyar nyelv és irodalom oktatását a pozsonyi egyetemen 1923-1945 között csupán igen nagy jóindulattal lehetett egyeteminek nevezni, hiszen azt nem önálló tanszék, hanem csupán szeminárium keretében egy vagy két szlovák (vagy cseh) nemzetiségű vendégoktató biztosította, részben szlovák nyelven. Az 1953-ban Pozsonyban létrehozott Pedagógiai Főiskola 1959-ben megszűnt (helyét a nyitrai pedagógiai kar vette át), s Pozsonyban létrejött a magyar tanszék. Tulajdonképpen erre az éppen formálódó magyar tanszékre került 1962-ben Zeman László. Az általa oktatott tárgyak száma egyre bővült, s ez a szükség szülte helyzet erénnyé változott azzal, hogy tulajdonképpen az ő kezében „futottak össze” az irodalom- és nyelvtudomány oktatásának szálai, ő lett az, aki tudományos igénnyel rendszerezte, korrigálta és bővítette a diákok megszerzett ismereteit.

Tudományos munkásságának és ezzel párhuzamosan oktatói tevékenységének korszakos jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha azt a magyar nyelv- és irodalomtudomány akkori fő irányvonalával vetjük össze. A hagyományos (vagy klasszikus) nyelvészet kapcsolata a modern irányzatokkal az ötvenes évektől kezdődően – főképp az ideológiai hatások gyengülésével -jelentős változáson ment át, s megkezdődött a máig tartó „békés egymás mellett élésük”. A modern irányzatok ugyan ösztönzőleg hatottak a hagyományos alapozású fonetikai és fonológiai, szemantikai, morfológiai, szintaktikai, szövegnyelvészeti és nyelvtipológiai kutatásokra, ám nyilvánvalóvá vált, hogy az elsődlegesen diakronikus beállítottságú hagyományos nyelvészet képtelen a nyelv történetileg adott formáit a múlttól elvonatkoztatva egyidejű elemek rendszereként a maguk funkcióiban vizsgálni. Ennek következtében a belőlük kiinduló hagyományos nyelvtanok nem tudták feltárni a nyelvi megformálás, kreativitás szabályait, adósak maradtak a nyelvhasználat és a kommunikációs tevékenységformák összefüggéseinek leírásával, s ezért a rájuk épülő anyanyelvi és idegen nyelvi oktatás sem volt igazán hatékony.

Ezzel szemben Zeman László munkásságának és ezzel párhuzamosan oktatói tevékenységének magvát és kiindulópontját a Saussure nyomán kibontakozó ún. strukturális nyelvészet egyes irányzatai, jelesül a prágai iskola, azaz a funkcionális nyelvészet, a Hjelmslev nevéhez fűződő koppenhágai vagy glosszematikus iskola, az amerikai Bloomfield által kidolgozott leíró vagy deszkriptív nyelvészet legfőbb eredményei, a Chomsky nevével fémjelzett generatív nyelvelmélet alkalmazása képezi, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ő az a magyar nyelvész, aki kezdettől fogva a modern nyelvészeti irányzatok vonzásában él, s vizsgálódásai során ezen iskolák eredményeit hasznosítja. Ebben nyilvánvalóan kedvező külső körülményeket jelentett számára, hogy a szlovák nyelvtudomány hosszú évtizedeken keresztül a cseh nyelvtudománnyal szorosan együttműködve fejlődött, s benne a prágai iskola főbb eredményei a kutatás kiindulási pontjait alkották. (Maga Jan Mukarovsky 1931-1937 között a pozsonyi egyetemen is előadott, s 1934-ben ugyancsak Pozsonyban nevezték ki egyetemi tanárrá. Josef Körinek szintén Pozsonyban oktatott 1935-1945 között.)

Zeman Lászlónál a prágai iskola hatása jól érzékelhető a Magyar nyelv leíró nyelvtana c. egyetemi tankönyv általa 1968-ban írt Fonetika című fejezetében; ennek középpontját a Trubeckoj által megfogalmazott s Jakobson által tovább finomított elmélet képezi, mely szerint a fonológiai leírás középpontjában Saussure nyomán az ún. disztinktív vagy megkülönböztető jegyek alapján megállapított fonológiai oppozíció fogalma áll, s ugyancsak Trubeckoj felfogása alapján különíti el egymástól a háromféle (privatív, graduális, ekvipolens) oppozíciót, s alkalmazza a magyar anyagra, s nem hagyja ki az utalást a hangzók formánsszerkezetére.

Stilisztikai munkásságának kiindulópontját ugyancsak a prágai iskola jelenti, amely egyrészt koherens nyelvészeti és irodalomelméleti-esztétikai rendszert alakított ki, központi fogalmával, a funkcionális stílussal, s például az irodalmi művet saját belső fejlődése, törvényei és a külső, társadalmi impulzusok metszéspontjába helyezi el, másrészt a formális elemzéstől továbblép a jelentés elemzése felé. Mindez kiegészülve a későbbi nyelv- és irodalomtudomány, köztük a Frantisek Miko neve által fémjelzett ún. nyitrai iskola eredményeivel (a struktúra, a hierarchia, a strukturális oppozíciók, az esztétikai funkció és norma, az aktualizálás, a funkcionális stilisztikai kategóriák stb. kutatásával, hogy csak a legfontosabbakat említsem), az irodalmi mű leírásának olyan modelljét nyújtja, amely ösztönzőleg hat a további kutatásokra. Ugyanakkor Frantisek Miko Az epikától a líráig c. kötetének fordítójaként Zeman Lászlót joggal tarthatjuk a funkcionális stilisztika magyar nyelvű fogalom-, illetve terminológiai-nevezéktani rendszer egyik megalapozójának. Mindez nála kiegészül a szlovák-magyar szak- és műfordítás elméleti-gyakorlati kérdéseinek vizsgálatával, valamint a szlovák-magyar összevető nyelvvizsgálattal mint a sajátos (kisebbségi) helyzetünkből adódó feladat kényszerű, mert mások által el nem végezhető feladat felvállalásával.

A nyelvoktatással kapcsolatban úgy véli, hogy az idegen nyelvek didaktikájában a generatív-transzformációs nyelvi modell alkalmazásának eredményeként történt némi előrelépés, de az anyanyelv oktatásának elmélete terén nem. Az egyik tanulmányában felvázolt nyelvoktatási koncepciójában a tanulók nyelvi-kommunikatív készségének növelését és a beszédművelés szükségességét hangsúlyozza mint elérendő célt. Ezt a stílustannal szervesen párosuló, jelentéstani megalapozottságú mondattan révén véli megvalósíthatónak, miközben a mondattanból elindulhatunk a szöveg felé is. A mondat- és szövegközpontúság által pedig meg lehet teremteni a nyelvtan és a fogalmazás-szerkesztés (azaz a stílustan, a szövegek befogadása és képzése) közötti szerves kapcsolatot. A mondat szervező központjaként az igealakra támaszkodik. A mondat nem más, mint az igealaknak és bővítményeinek együttese. Ilyformán a nyelvtan tengelyében az általános (jelentéstani és szintaktikai) értelemben vett igevonzatok fejezetének kell állnia.

Mindezeket nyelv- és grammatikateóriává formálva tárgyalja a Tesniére által kidolgozott ún. valenciaelmélet. Tesniére az igét teszi meg a mondat irányító központjának (hiszen abban az alany, a tárgy vagy némely határozói bővítmény már adva van, függetlenül mondatbeli kitételüktől, Ml. attól, kényszerűek-e vagy hiányozhatnak), követi az általa meghatározott függőségi viszonyokat, azt, ahogy az ige kiosztja a résztvevőknek (vagyis aktánsoknak, azaz az alanynak, tárgynak, részeshatározónak) a történésben-folyamatban a „szerepeket”. Az ún. függőségi nyelvtanra épülő mondattani tipológia nemcsak a nyelvtudományban, hanem mind az anyanyelv, mind az idegen nyelvek oktatásában bizonyos hagyománnyá fejlődött. Ez tudniillik olyan osztályozó és mondatképző eljárást jelent, amely lehetővé teszi az egyszerű, elemibb nyelvszerkezetekre és elsajátításukra támaszkodva variálásukat és össze-fűzésüket, összetettebb mondatok képzését. A módszer az 1960-as évektől alkalmazott generatív-transzformációs nyelvi modellel kölcsönösen átképezhető viszonyban van. Ezzel kapcsolatban Zeman kiemeli Eugen Paulinynak az ige intenciójáról kifejtett nézetét (amelyre egyébként a szlovák akadémiai nyelvtan igei típustana épül), s az ekképpen definiált igejelentésből levezethető mondatformák-mondatminták koncepcióját, valamint mások (mint pl. H. Molnár Ilona, Havas Ferenc) vonzattal kapcsolatos dolgozatainak fontosságát egy modern anyanyelv-oktatási koncepció kidolgozásának szempontjából.

Itt nincs sem mód, sem idő arra, hogy részletesebben felvázoljuk Zeman László nyelv- és irodalomtudományi és az ezzel párosuló nyelvoktatási koncepcióját. A mintegy címszavakban felvázolt kutatási bázis azonban egyértelműen arról tanúskodik, hogy személyében egy kitűnően felkészült, az adott tudományterületeket jól ismerő és azok eredményeit aktív módon továbbfejlesztve alkalmazó tudósról van szó, aki ha szerencsésebb csillagzat alatt születik, minden bizonnyal iskolateremtővé növi ki magát. Hogy most, születésnapján, Zeman Lászlóról, nem pedig a Zeman-iskola megalapítójáról beszélünk, nyilván sok oka van. Ezek egyike a pozsonyi egyetem magyar tanszékének sajátos helyzete, az, hogy annak tanáraként az évek során hét-nyolc tárgyat is kénytelen volt oktatni, s ez a vállalása jelentős energiákat vont el a kutatótól. A tanszék a hatvanas évek végén nem élt a kor adta kedvező lehetőségekből fakadó bővítéssel (mellyel akkoriban az egyetem bölcsészkarán nagyon sok tanszéken éltek), hogy ún. kabinetet hozzon létre a tanszék mellett, ahol önálló kutatói státusú nyelvészek – akár Zeman László vezetésével – a modern cseh, szlovák és külföldi nyelv- és irodalomtudomány eredményeire támaszkodva egy korszerű, a hagyományos vagy klasszikus nyelvészeten, illetve irodalomtudományon (egyebek közt stilisztikán) túllépő koncepciót vázoljanak fel annak minden, az oktatásra is vonatkozó következményével együtt.

Nyelv- és irodalomtudományi szemléletével nem korrespondeált a magyar tanítási nyelvű általános és középiskolák tanterve sem, amely leginkább az azonosító-osz-tályozó, a nyelvi anyagot érintőlegesen, informatív jelleggel bemutató oktatást pártolta, az oktatási kérdésekben legilletékesebb szervnek, a Pedagógiai Kutatóintézetnek pedig – hogy finoman fogalmazzak – nagyon kevés affinitása volt a nagyon is akut nyelv- és irodalomoktatási kérdések iránt. így Zeman László a szlovákiai magyar közegben szinte egyedül maradt a maga felfogásával, melyet mindenekelőtt tanítványainak fejtett ki egyetemi előadásai, szemináriumai és gyakorlatai során, illetve tanulmányaiban publikálta. Hogy ebből egykori tanítványai mennyit hasznosítottak vagy hasznosíthattak munkájukban a tanári katedrán vagy valamelyik szerkesztőségben, azt csak az érintettek tudják megmondani. Én mindenesetre szerkesztői pályafutásom során leginkább a Zeman tanár úr által megszerzett ismeretekre támaszkodhattam, hiszen kiadói szerkesztőként a benyújtott kéziratok elbírálása során szinte naponta kellett állást foglalnom azok minőségét illetően, ami – tudatosítván, hogy mögöttük érző emberek, szerzők állnak – nem kis szakmai felelősséggel járt. A jövőben a szlovákiai magyar tanítási nyelvű általános iskolák és középiskolák magyar nyelv és irodalom tantervének elkerülhetetlen felülvizsgálatát, megújítását, az új tankönyvek megírásával kapcsolatos módszertani kérdések megvitatását egyenesen elképzelhetetlennek tartom Zeman László és az ő szemléletét leginkább kiaknázó tanítványainak tanácsai, aktív közreműködése nélkül.

„Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azokon túliakban is… De a >>sugárzó központ<<, ahonnan ilyen messzire tekintget, kezdettől mindvégig szülővárosa, Eperjes, a „háromnyelvű város<<, ahonnan gyökerestül sem lehetne őt kitépni. Igen, Eperjes, és persze tágabban az a keleti (vagy északkeleti) szűkebb pátria, amelyben benne foglaltatik Kassa és a Tátra, Sáros és Szepes: ezeknek tanúja és tudója, enyésző szellemüknek borongó krónikása. Pótolhatatlan színe szellemi életünknek, ha úgy tetszik: Kassától Prágáig.” így jellemezte 1996-ban Zeman Lászlót a barát, a pályatárs, az Eperjeshez közeli Kassa szülöttje, a tavaly elhunyt Rákos Péter. A „Tarca-parti Athénnak” is nevezett Eperjes mindenkor Magyarország egyik leghíresebb iskolavárosa volt. Az 1667-ben alapított Kollégiuma a későbbiekben főgimnáziumot, jogakadémiát, evangélikus teológiai akadémiát és tanítóképzőt foglalt magában. Külön ki kell emelnünk az egykor háromnyelvű (magyar, német, szlovák) város Kollégiuma eszmei tengelyében álló tudományosságigényt és humanista örökséget, melynek jegyében mindenkor a nemzeti-nemzetiségi és vallási tolerancia letéteményesének bizonyult. (A többnyelvűség elsősorban a szabad királyi városokra és a bányavárosokra volt a jellemző.) 1711-ig a német lakosság volt többségben Eperjesen, a 18. század második felétől azonban már a szlovák. A szlovákság számának emelkedéséhez jelentősen hozzájárult a Habsburg-ellenes felkelés leverése, amelyet elsősorban a protestáns magyar és a német lakosság sínylett meg, de az 1696. és 1710. évi pestis is jelentős emberáldozatot követelt. 1781-ben a városban jurátuskodó Kazinczy Ferenc így jellemzi a várost: „Eperjest az is nevezetessé teszi, hogy a tanulók mindig deákul beszélnek, az uraságok magyarul, a polgárság németül, és tótul mindenki.” Az Eperjesen jogot tanuló, ám később földrajztudóssá lett Hunfalvy János az 1850-es években így ír: „Eperjes lakossága nagyon kevert, a köznép tótajkú, a felsőbb osztálybeliek is tótul, németül és magyarul beszélnek; tisztán magyarul vagy németül beszélő ember aránylag kevés van.” Az 1891-es népszámlálás Eperjesen 5573 szlovák, 2670 magyar és 1786 német nemzetiségű lakost mutatott ki, az 1910-es pedig 7969 magyart, 6494 szlovákot és 1404 németet. Az 1918-as államfordulatot követően a város fokozatosan elszlovákosodott.

Zeman László most megjelent könyve, a Gymnasiologia, amely alcíme szerint Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai, egyrészt az egykori alma maternek kíván emléket állítani. Annak a Kollégiumnak, melynek tanárai között olyan jelentős személyiségek voltak, mint Ludmann Ottó, Wallentínyi Samu, Schöpflin Géza, Vand-rák András, Hazslinszky Frigyes, Greguss Mihály, Szlávik Mátyás, Maiéter István, Flórián Károly, valamint Berzeviczy Albert, aki később, 1905-1936 között az MTA elnöke volt. Az 1816/17, 1817/18 és 1818/19-es tanévben a főiskolai jellegűvé fejlődő kollégium diákja volt Kossuth Lajos is. Eperjesen született és lakott 1849-ig Kerényi Frigyes, 1837-1838-ban itt volt ülnök Eötvös József, aki itt kezdte írni A karthausi c. regényét. 1845 áprilisában Petőfi meglátogatta Eperjesen Kerenyit és az ott nevelősködő Tompa Mihályt (e látogatás nevezetes emléke az ún. költői verseny). Dessewffy Arisztid, a későbbi aradi vértanúk egyike is a kollégiumi diákok, majd tisztségviselők közé tartozott. A város szülötte volt többek közt Korabinszky János Mátyás földrajzi író, térképész, Bercsényi László francia marsall, a Rákócziszabadságharc résztvevője, Pulszky Ferenc régész, publicista és Maiéter Pál, az 1956-os második Nagy Imre-kormány kivégzett minisztere.

Eperjes városa és Kollégiuma a második világháború után kikerült a magyarországi kutatók látóköréből. Gömöry Jánosnak az 1933-ban írt rövid monográfiája s annak későbbi változata a Szlovenszkói városképekben, valamint Fabiny Tibor egyháztörténeti, Frenyó Lajos hely-és egyháztörténeti, illetve Sziklay László szlovák vonatkozású dolgozatai tartották fenn csupán a folytonosságot. Ezzel szemben a szlovák kutatók már évtizedek óta „felfedezték” a város és a Kollégium jelentőségét, amelyet természetszerűleg elsősorban a szlovák művelődéstörténet vonatkozásában követnek. A tárgykör ma már Grant-programként iktatott, és európai viszonyla-túvá vált. A régió múltjának feltárásában, a történelemkutatásban, a Kollégium témakörét sem mellőzve, számottevőek Kónya Péter ez irányú monográfiái. Zeman László most megjelent kötete e tekintetben akár felhívásként is értelmezhető, hogy ez ügyben nekünk is lépnünk kell: újra a figyelem középpontjába kell állítani a magyarság számára Eperjest, az eperjesi Kollégium örökségét.

Zeman László 75 éves. Munkásságáért 2000-ben a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád elnöki aranyéremmel tüntette ki, 2001-ben a már említett Miko-kötet fordításáért a Szlovák Irodalmi Alap Madách-diját nyerte el, az idén pedig közelgő születésnapja alkalmából a megmaradásáért küzdő Márai Sándor Alapítvány Huncík Péter magánadományából finanszírozott Nyitott Európáért-diját kapta meg. A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként három éven keresztül segítette a lapot hasznos tanácsaival.

Ha tömören összegezzük életművét, akkor annak jellemzésére két szó a legalkalmasabb: az érték és a szolgálat. Munkásságának tengelyében a tudományos vagy irodalmi-esztétikai érték felmutatása állt, s erre az értékek iránt egyre érzéketlenebb korunkban már ma jóval nagyobb szükségünk van, mint a múltban volt, és ez a jövőben csak fokozódni fog. Zeman László évtizedeken át a nyelv- és irodalomtudomány és a szlovákiai magyar oktatásügy szolgálatában állt, tanárnemzedékek egész sorát nevelve fel. Szerényen, háttérben maradva, a széles nyilvánosság előtt ritkán megszólalva, de amikor megszólalt – szóban vagy írásban -, annak mindenkor súlya volt, a szakmabeliek körében legalábbis.

Éppen ezért születésnapja alkalmából azt kívánom, hogy még sokszor „megszólaljon”, hogy még sok könyvet és tanulmányt írjon mindnyájunk szellemi épülésére. Ehhez kívánok neki további jó egészséget.

Könyvek

Jakab István-Kazimírné Pesthy Mária-Zeman László: A magyar nyelv leíró nyelvtana [Hangtan. 5-47. p.; egyetemi jegyzet]. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatefstvo, 1964.

Jakab István-Kazimfrné Pesthy Mária-Zeman László: A magyar nyelv leíró nyelvtana [Leíró hangtan. 4-58. p.; egyetemi tankönyv]. Bratislava, Univerzita Komenského, 1968.

Stílus és fordítás. Pozsony/Bratislava, Madách, 1993.

Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 2003.

Főbb tanulmányok, cikkek

Radnóti Miklós. Irodalmi Szemle, 5. évf. (1964) 9. sz. 831-833. p.

Tantárgyelméleti kérdések a középiskolai irodalomtanításban. Szocialista Nevelés, 12. évf. (1967) 9. sz. 369-274. p. II. 11-12. sz. 338-346. p.

Nyelvi tallózás a Természet és Társadalom lapjain. Irodalmi Szemle, 12. évf. (1969) 6. sz. 551-554. p. (Kötetben: Jakab István [szerk.]: Hogy is mondjuk? Bratislava, Madách, 1976, 113-121. p.)

Egy fordításkötetről. Irodalmi Szemle, 12. évf. (1969) 3. sz. 228-234. p.

Adalék a mű- és szövegközpontúsághoz. Szocialista Nevelés, 14. évf. (1969) 8. sz. 140-146. p.

Modern költészet az oktatásban. Irodalmi Szemle, 13. évf. (1970) 7. sz. 609-618. p.

A természettudományi szókincs az elbeszélő és az alakok síkjának viszonylatában „A befejezetlen mondat”-ban. Magyar Nyelv, 69. évf. (1973) 3. sz. 325-340. p.

Adalék „A befejezetlen mondat” stílusvizsgálatához. In: Imre Samu-Szathmári István-Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974, 674-679. p. /Nyelvtudományi Értekezések, 83./

Versfordítás, versértelmezés. Irodalmi Szemle, 19. évf. (1976) 1. sz. 49-53. p.

Príspevok ku konfrontacnému skúmaniu slovenskej a mad’arskej odbornej terminológie. In: Sima, Frantisek-Buzássyová, Klára (red.): Z konfrontácie madarciny a slovenciny – Tanulmányok az összevető szlovák-magyar nyelvtudomány köréből. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, 1977, 167-199. p.

A tudományos nyelvhasználat. Magyar Nyelv, 74. évf. (1978) 3. sz. 316-333. p.

Miko, Frantisek – Zeman, Ladislav: Zmysel básne a jeho realizácia v origináli a v preklade (Tri preklady Adyho básne). Slavica Slovaca, 14. évf. (1979) 175-191. p.

K problematike prekladu lyrizovanej prózy. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, XXXI. évf. 1980. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, 1981, 163-182. p.

Egy fordításelméleti kötet magyar fordításban. Irodalmi Szemle, 24. évf. (1981) 10. sz. 958-959. p.

Jegyzetek a szaknyelvi fordításról. In: A szlovák-magyar szak- és műfordítás kérdései – Prob-lémy odborného a umeleckého prekladu zo slovenciny do madarciny. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, 1981, 76-125. p.

Bevezetés Frantisek Miko tanulmányához és fordítása – Érték és kommunikáció. Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 1. sz. 69-76. p.

Megfeleltetések és korrespondenciák (Babits lírájának cseh és szlovák fordításairól). Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 3. sz. 273-287. p.

Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. Irodalmi Szemle, 28. évf. (1985) 1. sz. 37-47. p.

46 Fazekas József

Zeman László-Ján Sabol: Adalék Ady lírája szlovák fordításai kérdésköréhez. In: Béládi Miklós et al. (szerk.): A magyar vers. Budapest, Nemzetközi Filológiai Társaság, 1985, 480-485. p.

Hang és jelentés. Magyar Nyelv, 81. évf. (1985) 1. sz. 42-63. p.

Sabol, Ján-Zeman László: Adalék Ady lírája szlovák fordításainak kérdésköréhez. Irodalmi Szemle, 29. évf. (1986) 7. sz. 654-662. p.

Sabol, Ján – Zeman, Ladislav: K otázke porovnávacej metriky a prekladu. In: Vilikovsky, Ján (red.): Preklad vcera a dnes. Bratislava, Slovenky spisovatef, 1986, 282-289. p.

Jegyzetek a szaknyelvi nominalizáltságról. In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A magyar nyelvészek 4. Nemzetközi kongresszusának előadásai, l-ll. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 1040-1053. p.

Nyelvtudomány és nyelvoktatás. Jegyzetek az anyanyelv oktatásához. Szocialista Nevelés, 34. évf. (1989) 8. sz. 234-250. p.

Újból az igevonzatról. Nevelés, 35. évf. (1990) 8. sz. 246-249. p.

A lírafordítás kérdésköréhez irodalmunkban. Irodalmi Szemle, 33. évf. (1990) 3. sz. 308-321. p.

A líra vonzatai (Frantisek Miko 70 éves). Irodalmi Szemle, 33. évf. (1990) 4. sz. 437-443. p.

Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához. Irodalmi Szemle, 34. évf. (1991) 4. sz. 381-390. p.

Hagyomány és kontextus. In: Békési Imre et al. (szerk.): Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson -Szeged, 1991. augusztus 12-16. – elhangzott előadások. III. köt. Budapest-Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság-Scriptum Kft., 1993, 1484-1494. p.

Március Idusára. Prágai Magyar Tükör, 4. évf. (1996) 1-2. sz. 6-8. p.

Gymnasiologia. Kalligram, 5. évf. (1996) 2. sz. 2-15. p.

Az eperjesi Kollégium 330. évfordulója. Irodalmi Szemle, 40. évf. (1997) 10. sz. 67-74. p.

A szlovák toposzhoz a magyar irodalomban. In: Mészáros András (szerk): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok – Ideové a literárnohistorické tradície. Pozsony/Bratislava, Kalligram-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 1997, 43-46. p. /Dialógus Könyvek – Edícia Dialógy./

K Schöpflinovmu prekladu Hájnikovej zeny. In: Péter Kónya – Ján Matlovic (red.): Presovské evanjelické kolégium, jeho miesto a vyznam a kultúrnych dejinách strednej Európy. Presov, Biskupsky urad Vychodného distriktu ECAV Presov, 1997, 161-169. p. /Acta Collegii Evangelici Presoviensis, 1./

Ludmann Ottó. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. (1999) 2. sz. 85-94. p.

Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. (2000) 3. sz. 91-104. p.

Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. (2001) 3. sz. 167-170. p.

Hagyomány és kontextus. Kalligram, 10. évf. (2001) 10-11. sz. 41-46. p.

Hagyomány és kontextus – Tradícia a kontext. In: A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene. A Comenius Egyetem magyar tanszékének 40 éve – Minulost a prítomnost Katedry madarského jazyka a literatúry. Styridsat rokov Katedry mdarského jazyka a literatúry Uni-verzity Komenského v Bratislave. Pozsony/Bratislava, Kalligram-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 2002, 41-50., 104-110. p. /Dialógus Könyvek- Edícia Dialógy./

Ismertetések

Egy tankönyv margójára. Szocialista Nevelés, 10. évf. (1964) 4. sz. 119-121. p. P Sgall et al.: Cesty moderníjazykovédy [A modern nyelvtudomány útjai]. Praha, Orbis, 1964, 193 p. Nyelvtudományi Közlemények, 70. köt. 2. sz. 1968, 480-485. p.

Zeman László a tudós és tanár 47

Halliday, M. A. K.-Mc Intosh, A.-Strevens, P.: The Linguistic Sciences and Languague Teach-ing. London, Longmans, 1964, 19652, 322 p. Szocialista Nevelés, 14. évf. (1969) 3. sz. 83-90. p.

Zsilka Tibor: A stílus hírértéke. Bratislava, Madách, 1973, 177. p. Irodalmi Szemle, 17. évf. (1974) 4. sz. 368-373. p.

Z konfrontácie mad’arciny a slovenciny. -Tanulmányok a magyar-szlovák összevető nyelwizs-gálat köréből. Sima Ferenc-Buzássyová, Klára (szerk.). Bratislava, Slovenské pedago-gické nakladatel’stvo, 1977, 271 p. Hungarológiai Értesítő, 3. évf. (1981) 3-4. sz. 169-170. p.

Gyalui Torda Zsigmond élete és munkássága. Magyar Könyvszemle, 99. évf. (1983) 1. sz. 102-110. p.

Egy fejezet a hazai humanizmus filológiai vizsgálatából. Okál, M.: La vie et l’oeuvre de Sigis-mond Gélous Torda. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Graecolati-na et Orientalia. Rocník VI. (1974) 105-155. p. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 3. sz. 222-231. p.

Kosztolányi Dezső: Blazená smutná písen. [Boldog, szomorú dal.] Válogatta Rákos Péter. A fordítás Václav Danék munkája, Evzen Gál utószavával. Praha, Odeon, 1985, 202 p. Hungarológiai Értesítő, 9. évf. (1987) 3-4. sz. 82. p.

Könyvekről. Irodalmi Szemle, 35. évf. (1992) 5. sz. 544-550. p.

Könyvekről. Kalligram, 5. évf. (1996) 10. sz. 110-119. p.

Szlovenszkói városképek. Miskolc, Felsőmagyarországi Kiadó, 1999, 176 p. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. (2001) 1. sz. 177-181. p.

„Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor. Szombathely, Bár, 2000, 342 p. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. (2003) 2. sz. 185-187. p.

Fordításkötet

Miko, Frantisek: Az epikától a líráig. Az irodalmi mű stilisztikai vizsgálata. Dunaszerdahely, Nap, 2000, 297 p. (Az Utószót írta: Zeman László.)