Marek Junek: A szlovákiai oktatáspolitika és viszonya a magyar iskolák pedagógusaihoz 1918 és 1922 között
„VisszatérÅ‘ történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész))
Csehszlovákia 1918-as megalakulását nemcsak lelkesedés, hanem kétségek is kÃsérték. Az új állam irányÃtói elÅ‘tt ugyanis számos megoldásra váró feladat állt, amelyek közül az egyik legsürgÅ‘sebb az iskolaügy rendezése volt.
Szlovákiában az iskolák csehszlovák igazgatás alá való helyezése jelentette a legnagyobb feladatot. Itt ugyanis másként kellett eljárni, mint a cseh országrészben, ahol változtatás nélkül lehetett átmenteni az elÅ‘zÅ‘ iskolarendszert, sÅ‘t itt az iskolák elcsehesÃtésére sem volt szükség. Szlovákiában az 1914 elÅ‘tti magyarosÃtás a kulturális, társadalmi és politikai élet minden terét, Ãgy az iskolaügyet is jelentÅ‘s mértékben érintette. A magyarosÃtás fÅ‘képp az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után erÅ‘södött fel. A középiskolák bezárása és a Matica slovenská betiltása után az általános iskolák hálózata került sorra. Közvetlenül Csehszlovákia megalakulása elÅ‘tt (az 1917/18-as tanévben) a mai Szlovákia területén 278 szlovák iskola működött, amelyet 30 118 tanuló látogatott. Szlovák nyelven azonban csak heti pár órában tanultak. A többi iskola magyar nyelvű volt, rutén nyelvű iskolák pedig ritkaságszámba mentek.1
Ez volt a fÅ‘ oka annak, hogy az új államban kiemelt figyelmet szenteltek az iskolák kérdésének, amely már a Vavro Srobár vezetése alatt álló ún. ideiglenes szlovák kormány feladatai közé is bekerült. Az ideiglenes szlovák kormány, amelyet 1918. november 4-én Prágában neveztek ki, két nappal késÅ‘bb Holicsnál lépte át a morva-szlovák határt, és Szakolcán kezdte meg működését. Az ideiglenes szlovák kormányban az „iskolaügyi miniszteri” tárcát Anton Stefánek2 töltötte be, aki már másnap megkezdte az iskolák nacionalizálását. JellemzÅ‘ módon elsÅ‘ rendeletével a szakolcai gimnázium magyar tanárait bocsátotta el állásukból.3 Az ideiglenes kormányt azonban rövidesen feloszlatták, s helyette Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma vette át az irányÃtást. Ennek élén ismét Srobár állt, az iskolaügyi referátust pedig Stefánek vezette, aki 1925-ig töltötte be ezt a feladatkört (akkoriban már a prágai NemzetművelÅ‘dési és Iskolaügyi Minisztérium részét képezte a referátus).
Stefáneknek és társainak rögtön a kinevezésük után meg kellett jelölniük azokat a prioritásokat, amelyeket az iskolák átvétele során alkalmazni fognak. Döntés született arról, hogy az iskolák szlovák kézbe vételét a tanÃtás megszakÃtása nélkül kÃvánják végrehajtani, s arról is, hogy a pedagógiai és adminisztratÃv feladatok helyett az iskolaügy elszlovákosÃtására helyezik a hangsúlyt. EbbÅ‘l a szempontból az egyik legégetÅ‘bb kérdés az volt, hogy mi legyen az iskolákban oktató magyar tanerÅ‘kkel. Ha a helyükön hagyják Å‘ket, akkor a magyarosÃtás veszélye élt volna tovább. A másik megoldást a magyar pedagógusok elbocsátása, s új, erkölcsileg megbÃzhatóbb tanerÅ‘k biztosÃtása jelentette. Stefanek az utóbbi mellett döntött, amit ekképp indokolt: „A második módszer mellett döntöttem. A tapasztalataim és a politikai érzékem azt súgta ugyanis, hogy a szlovákok gyenge jelleme nem állt volna ellen a magyar hatás alatt nevelkedett pedagógusok befolyásának, s Ãgy a nemzeti iskolák fejlÅ‘dése nagy károkat szenvedett volna. Ezért a minisztériumnak azt javasoltam, hogy lehetÅ‘leg az összes olyan tanÃtónak és tanárnak mondjon fel, aki nem tud szlovákul, vagy akinek a személye nem biztosÃték a jövÅ‘beli eredményes nemzeti nevelésre.”4 Problémát jelentett azonban, honnan vegyen megfelelÅ‘ számú szlovák gondolkodású pedagógust. A magyar statisztikák ugyanis 1918 elÅ‘tt csupán néhány száz szlovák hazafit regisztráltak, Stefáneknek azonban több ezerre volt szüksége, s ezért Csehországból kÃvánta a megfelelÅ‘ számú tanerÅ‘t biztosÃtani.5 Emellett mindaddig meg kÃvánta oldani a helyzetet, amÃg Szlovákiában szükségállapot uralkodik.
A cseh pedagógusok Szlovákiába csábÃtása és a magyar pedagógusok elbocsátása nemcsak a magyar kisebbség között, hanem Andrej Hlinka körében, sÅ‘t még a szlovák evangélikusok között is negatÃv visszhangot váltott ki.6 KülönbözÅ‘ elképzelések feszültek ugyanis egymásnak arra nézve, hogyan kellene megoldani ezt a problémát. ElsÅ‘sorban Ján Ruman a Sámuel Zoch támogatták azt az elképzelést, hogy a helyükön kell hagyni azokat a magyar tanÃtókat, akik két-három év alatt tisztességesen megtanulnak szlovákul, és leteszik a megfelelÅ‘ vizsgákat. Az a kÃvánság is felmerült, hogy a tanÃtók helyét papok vegyék át, elsÅ‘sorban az evangélikusok esetében, mivel az Å‘ nemzeti tudatuk alkalmas az iskolák megtisztÃtására. Stefanek azonban határozottan ellenezte ezt, s a papok elégtelen műveltségére hivatkozott. Azt pedig, hogy a tanÃtók megtanulnak szlovákul, azért nem tartotta járható útnak, mivel véleménye szerint a szlovák nyelv átvétele még nem jelent erkölcsi megtisztulást.7 A Stefanek és Zoch közötti vita 1919 nyarán, a Slovensky dennÃk és a Národné noviny cÃmű lapban közölt Ãrásokkal csúcsosodott ki. A Nemzetgyűlésben Kornél Stodola nyújtott be interpellációt Vavro Srobárnak, amelyben a szlovákiai iskolaügy helyzetét kérte rajta számon. A vita következtében Zoch lemondott tisztségérÅ‘l, s Stefanek is beadta lemondását, amit azonban nem fogadtak el, s Ãgy tovább folytathatta a magyar pedagógusok elbocsátását és a csehek behÃvását.
A Stefanek által vezetett ügyosztály legfontosabb feladatát az eredetileg magyar nyelvű iskolák szlovák kézbe való vétele jelentette. „Mint engedelmes és lelkes katona, aki nem gondol sem saját halálára, sem kényelmére, sem harcának következményeire, kezdtem feladatom elvégzéséhez, s hosszas gondolkodás vagy elméleti elÅ‘tanulmányok nélkül haladtam az inkább ösztönösen megérzett, mint átgondolt célom felé. Az elméleti elÅ‘készületekre nem volt idÅ‘m. Valamilyen tudat alatti ösztön állandóan azt a nótát duruzsolta a fülembe: Dolgozz gyorsan, mert nemsokára jönnek a jogászok és a bürokraták az Å‘ paragrafusaikkal, tanterveikkel, rendtartásaikkal, reformjaikkal stb., és lenyesegetik a szárnyaidat és hatalmadat, amellyel rendelkezel.”8 Munkája nehéz volt, mert sok helyen még a szlovákok sem értették meg, mi történik, milyen mélyreható változások kezdÅ‘dtek. „Sok helyen elég volt kitenni a szlovák nyelvű táblát az iskola falára, elegendÅ‘ volt, hogy a tanÃtó törte a szlovákot, hogy a tanulók szlovák nyelvű ábécéskönyvet kaptak, amelybÅ‘l elÅ‘ször a magyarizált tanÃtónak kellett tanulnia. Népünk mindig elnézÅ‘ volt, nem tudta, hogy a nyelvvel együtt a régi tanÃtót, a régi módszereket és a volt Magyarország szellemiségét is ki kell cserélni.”9 Stefánek és a minisztérium érintett munkatársai tudatosÃtották, hogy Szlovákiában csak akkor sikerülhet az iskolahálózatot szlovákká, Ml. csehszlovákká tenni, ha megszabadulnak a magyar tanÃtók és tanárok jelentÅ‘s részétÅ‘l, s azokat szlovák, Ml. cseh szakemberekkel helyettesÃtik. Azzal is tisztában voltak, hogy ezektÅ‘l az emberektÅ‘l minél gyorsabban meg kell szabadulniuk ahhoz, hogy a szlovákiai oktatás demokratikus köztársasági szellemben fejlÅ‘dhessen, s az iskolákból csehszlovák szellemiségű tanulók kerülhessenek ki.10 Ezért gyors intézkedésekre volt szükség. Stefánek és munkatársai ki is használták a forradalmi idÅ‘szak általános zűrzavarát és a megfelelÅ‘ törvények hiányát, s gyorsan nekiláttak az iskolaügy elszlovákosÃtásához. Ez a forradalmi idÅ‘szak, amikor az ügyosztály tagjai mindenféle törvényi alap nélkül, csupán a minisztérium utólagos ellenÅ‘rzése mellett dolgozhattak, körülbelül 1919 márciusáig tartott. Ebben az idÅ‘szakban csupán Stefánikon és munkatársain múlott, hogy milyen irányt vesz a szlovákiai iskolák fejlÅ‘dése. Munkájuk szempontjából meghatározó volt az 1918. december 10-én elfogadott 64. számú törvény 2. §-a, amely kimondta, hogy az állami, önkormányzati és egyházi tisztségviselÅ‘k csupán abban az esetben maradhatnak meg tisztségükben, s jogosultak addigi járulékaikra, ha hűségesküt tesznek a Csehszlovák Köztársaságra, és a kormány meghatalmazottja alkalmasnak találja Å‘ket feladatuk ellátására. A hűségeskü volt szükséges ahhoz is, hogy az új hatalom által átvett tanÃtók fizetést kaphassanak. Az eskü azonban nem volt biztosÃték arra, hogy a késÅ‘bbiekben nem bocsátják el Å‘ket.11 Az iskolaügyben alkalmazott eskü végeleges szövegét 1919 márciusában a következÅ‘ formában fogadták el: „Fogadom, hogy nevelÅ‘i munkámat lelkiismeretesen fogom végezni, a rám bÃzott fiatalságot a jóra, igazságra és szépre fogom tanÃtani. Az iskolák javát mindig szem elÅ‘tt tartom, az érvényes elÅ‘Ãrásokat és törvényeket betartom, s minden erÅ‘mmel a Csehszlovák Köztársaság felemelkedéséért fogok dolgozni.”12 Fontos a 3. §, amely szerint Szlovákiában a szlovák a hivatalos nyelv.
Ami a tanÃtóknak az elemi iskolákból való elbocsátását illeti, a helyzet szinte áttekinthetetlen volt. A középiskolák esetében ez Stefánek feladatköre volt. Az elbocsátási végzéseket kiállÃtó ügyosztály 1919 márciusában és áprilisában 1100 ilyen végzést állÃtott ki. Ezt megelÅ‘zÅ‘en, még március elÅ‘tt kb. 300 tanÃtót bocsátottak el csupán szóbeli közlés útján. Stefánek adatai alapján 1918 és 1920 között ösz-szesen 1355 tanÃtót bocsátottak el, akiknek több mint a fele elutasÃtotta a hűségeskü letételét, s többségük Magyarországra költözött. A több mint kétezer elbocsátott közül 262 olyan tanÃtó, aki tökéletesÃtette szlovák tudását, és reaktivizálását kérte, újból az iskolaügy alkalmazottja lett.13 Az elbocsátott tanárok nagy része Magyarországra költözött át, azok pedig, akik maradtak, nehéz életkörülmények közé kerültek. Ezért nem meglepÅ‘, hogy egy részük pereskedésbe kezdett az iskolaügyi referátussal, s fizetésük utólagos folyósÃtását kérte. ElsÅ‘sorban azokról a pedagógusokról van szó, akiket csupán szóban bocsátottak el. A legismertebb az a per, amelyet Rieszner Ede, a losonci állami tanÃtóképzÅ‘ zenetanára indÃtott, s amely az 1930-as évekig elhúzódott. Rieszner, akinek 1919 áprilisában szóban mondtak fel, 1919 júniusáig teljes fizetést kapott, a következÅ‘ idÅ‘szakban pedig a régi fizetése 60%-át kitevÅ‘ összeget. 1924-ben reaktivizálását kérte, de ezt elutasÃtották, s 1924 decemberétÅ‘l nyugdÃjazták. A következÅ‘ években perek sorozata folyt, amelyek nagy részében az elmaradt 40% volt a tét, valamint az, vajon a szóbeli elbocsátás érvényes-e. A végsÅ‘ döntést a LegfelsÅ‘ BÃróság hozta meg 1932-ben. Ste-fánekék részérÅ‘l a fÅ‘ érv Reiszner elbocsátásáról a Stefánek által kiállÃtott Ãrásbeli igazolás volt, valamint a bÃróságnak az az állásfoglalása, hogy a szóbeli elbocsátás is érvényes, és eleget tesz a már idézett 1918. december 10-i törvényben elÅ‘Ãrtaknak, ha az elÅ‘Ãrt három hónapon belül nem emelnek ellene kifogást az illetékes helyen.14 Mindez azonban elégtelen bizonyÃtéknak bizonyult, s a bÃróság Riesznernek adott igazat, s bizonyÃtékok hiányában semmissé nyilvánÃtotta azt a korábbi döntést, amellyel megvonták ReisznertÅ‘l fizetésének hiányzó részének a kifizetését.15
A kényelmetlenné váló magyar tanerÅ‘któi való megszabadulás és az iskolák el-szlovákosÃtásának módszerei változatosak voltak. Az iskolaügyi referátus munkatársai (elsÅ‘sorban a tanfelügyelÅ‘k) egyik feladata a tanÃtók szlovák tudásának a felmérése volt. Azokat a tanÃtókat, akik szlovák vidéken tanÃtottak, és nem tudtak szlovákul, elküldték. A nyelv körüli feszültséget tovább élezte az 1920/276 sz. törvény, amely szerint minden 1918 elÅ‘ttrÅ‘l átvett pedagógusnak vizsgát kellett tennie szlovák nyelvbÅ‘l és szlovák honismeretbÅ‘l.16
1919-ben nagy visszhangot váltott ki Szlovákia teljhatalmú miniszterének, Srobárnak az iskolaév végérÅ‘l szóló rendelete. Eszerint a csehszlovák állam által addig még át nem vett iskolákban május 3-án fejezÅ‘dik be az 1918/19-es tanév, mÃg az átvett iskolákban csak július 13-a és augusztus 1-je között. 1919 júniusában az iskolaügyi minisztérium rendeletet adott ki, amely szerint az összes olyan tanÃtót elbocsátották a szolgálatból, akit még a magyar kormány nevezett ki, s akit júniusig nem vett át a csehszlovák állam. Fizetés, Ml. nyugdÃj utáni kérelmüket ezek a pedagógusok a magyar kormánynak nyújthatták be. Mivel a rendelet meglehetÅ‘sen ellentmondásos visszhangot váltott ki, Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma nyilatkozatot adott ki arról, hogy természetesen lehetÅ‘séget ad a magyar pedagógusoknak arra, hogy a szolgálatba való visszavételüket kérvényezhessék.17
Mivel a magyar törvények egy része 1918 után is érvényben maradt, a pedagógusok elbocsátására (s nem csak a magyar tanÃtókról van szó) és az iskolák bezárására néhány régebbi törvényt, Ãgy az Apponyi Albert nevével fémjelzett 1905-ös és 1907-es törvényeket is felhasználták. Konkrétan az 1907-es XXVII. törvénycikk 25., 26. és 27. paragrafusairól van szó. A 25. § szerint ha egy iskolában két alkalommal kellett a pedagógust a hazafias nevelés megsértése miatt elbocsátani, akkor az államnak jogában állt az ilyen elemit bezárni, és helyette állami iskolát létrehozni. Ha a vizsgálat azt állapÃtotta meg, hogy mindezek okát az iskolaszékben vagy az egyházközösségben kell keresni, akkor az államnak joga volt minden olyan iskolában vizsgálatot elrendelnie, amely az érintett iskolaszék vagy egyházközösség igazgatása alatt állt (26. §).18 Ilyen eljárás elÅ‘zte meg például a somorjai és a losonci iskola bezárását.
Somorján 1920 januárjában állapÃtotta meg a vizsgálat, hogy az evangélikus elemi iskolában nem nevelik a csehszlovák állam iránti lojalitásra a tanulókat. Ezért Kunst Károly tanÃtó ellen fegyelmi eljárás indult. Néhány hónap elteltével a tanfelügyelÅ‘ újabb ellenÅ‘rzést tartott az iskolában, és semmiféle változást nem tapasztalt, a falon továbbra is a magyar állami cÃmer függött a csehszlovák helyett, a tanulók nevelését pedig „a régi rendszer szelleme” hatotta át. Mivel az iskolaszék nem biztosÃtotta a kifogásolt hibák eltávolÃtását, Stefánek az iskola bezárása mellett döntött. Hasonló indokokkal zárták be a losonci református elemi iskolát is.19
Természetesen a fenti eljárás nem volt jellemzÅ‘ a két háború közötti idÅ‘szak egészére, csupán a háború utáni elsÅ‘ évekre, s fÅ‘ként azokban a régiókban, ahol a szlovák nyelvű lakosság volt többségben. Dél-Szlovákia magyarok által lakott, Ml. vegyes lakosságú vidékein a magyar lakosság arányszámának megfelelÅ‘ számú iskola maradt továbbra is. A pozsonyi iskolaügyi referátus és a prágai Oktatási Minisztérium munkatársai igyekeztek minél gondosabban kiválasztani a magyar iskolák tanárait, mivel fontos volt, hogy azok lojálisak legyenek a Csehszlovák Köztársasághoz. Ezért – néhány kivételtÅ‘l eltekintve – a magyar iskolákba nem is küldtek csehországi tanerÅ‘ket. Mindezek eredményeként Szlovákiában erÅ‘s kisebbségi iskolahálózat jött létre, amely mennyiségileg megfelelt a szlovákiai magyar kisebbség arányának.