„Mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesÃthetik…” Beszélgetés Zeman Lászlóval (Fazekas József)
– Milyen családból származik, milyen ösztönzések hatására választotta élethivatásul a tanári pályát?
– Humán értelmiségi családból származom, de a természettudományi karon örökléstanból Ãrtam a szakdolgozatom. A genetikát – akkor egyáltalán nem kedvezÅ‘ korszakban – egy prágai professzor adta elÅ‘, aki még idejében közzétette Eugénikáját. Ezzel összefügg, hogy már gimnazista koromban érdekelt a molekuláris biológia. Igaz, hogy nem minden tulajdonság függ a génektÅ‘l, a környezeti tényezÅ‘knek is megvan a szerepük, emellett a genetikai kód megnyilatkozása függhet az utóbbiaktól. Mint mitizáltat taglaltam egyik tanulmányomban Déry metaforáját (a cseh fordÃtó ugyanis nem értette meg…). És metaforikusán vonatkoztatom önmagámra a következÅ‘kben közölteket, hogy fogódzót teremtsek átváltásaimhoz. Napjainkban a szakmaközinek, a multi- és polijellegűnek az elve dominál, de nem volt ez másképpen a múltban sem. Vandrák András a matematikától az esztétikáig számos tárgyat tanÃtott, Borsody István nagyapja, Szutórisz Frigyes a természetrajz, földrajz, magyar, német nyelv, kémia és más tárgyak tanára volt az eperjesi Kollégiumban, Hazslinszkyt, a világhÃrű botanikust, ugyanott a matematikai tanszék pro-szorává nevezték ki. Közhelyként vesszük tudomásul, hogy ha valaki foglalkozni kÃván egy szakkal, annál valami egészen máshoz is értenie kell.
Nos, a mitizálást folytatva megemlÃthetem, hogy származásom térbelileg-földraj-zilag és társadalmi rétegzÅ‘désében egyaránt több vonalú. A leginkább népi ágban a csucsomi colonusokig követhetÅ‘; dédapám és nagyapám már Jabloncán születtek, és az „a” ékezete nevükben az ajakkerekÃtés nélküli ejtését rögzÃti. Rozsnyón érettségizett nagyapám Eperjesen teológiát végzett; apám szülÅ‘városomban a fÅ‘gimnáziumot és a jogakadémiát végezte el, stúdiumait Kolozsvárott folytatta, egy tanévben a berlini egyetem jogi karán volt ösztöndÃjas, ügyvédi vizsgáját Budapesten tette le. Irodájában kiskoromtól kezdve sok ragadt rám a jogi szaknyelvbÅ‘l. Egy másik
pólusról, a Dráva mellÅ‘l jöttek a török elÅ‘l Rákóczi György „száz hársfájának” közelségébe nagyanyám Å‘sei. Még messzebbrÅ‘l, Szászországból másik ágú dédanyáméi mint városépÃtÅ‘ „vendégek” Eperjesre és Kassára. DNS-molekuláim Ãgy alaposan összekuszálódottak…, vagyis hogy többet és sokfélét erre vezetek vissza. Vannak, akiket másra-másra tanÃtottam, a kassai és a pozsonyi középiskolában vagy általánosban testnevelést is, beiratkozva ennek folytán a testnevelési fÅ‘iskolára (négy évfolyamot lezártam, mÃg az egyetem magyar tanszékén kötöttem ki). Mivel alig van sport, amelyet nem űztem volna, a gyakorlati anyag nem okozott gondot; szertornászként korábban ifjúsági segédedzÅ‘ voltam, rúdugrásban középiskolai bajnokságot nyertem. Mindkét helyen diákjaim közt sokan sportoltak, Kassán közel tÃzen országos bajnokok voltak úszásban, sÃzésben, vÃvásban. A gimnasztikát nem hagytam kikopni, szerepét a gimnáziumi latinoktatással állÃtom párhuzamba. De egészében tanÃtványaimnak, úgy hiszem, ebben a tantárgyban nyújtottam a legtöbbet, még lányokat is tanÃtottam. Nem részletezem, hogy amit „módszertani sornak” nevezünk, benne lehet szemléltetÅ‘en és kézzelfoghatóan foganatosÃtani.
– Hogyan nyilvánult meg ez a sokoldalúság az egyetemi évei alatt?
– Az egyetemi éveim során mindenütt meg tudtam azonnal állapÃtani, mi minÅ‘sül segédtudománynak, akárha tudományos szempontból magas szintű zoológiái vagy növénytani rendszertan, hagyományos irodalomtörténet, nyelvtörténet vagy dialektológiaként művelt. A bonctant bizonyos fokú nyelvi archaizáltságával együtt Kiss Ferenc egyetemi tankönyvébÅ‘l tanultuk, az élettant Wendt Istvánéból. Straub F. Brúnó szervetlen és szerves kémiája, valamint Biokémiája az orvostudományi egyetemek számára (ezt fordÃtásban a cseh orvosi karokon használták), Soó RezsÅ‘ Növényföldrajza,, akár az elÅ‘bbiek, tulajdonképpen esztétikailag olvasódtak. Az utóbbit a vizsgán csak megneveztem, a tanár már Ãrta is a jelest.
– S a második szak, a filozófia oktatása milyen volt?
– A filozófia szakon a „szennyezÅ‘dés” erÅ‘södött. Kezdetben szerencsénk volt, Croce filozófiájával ismerkedtünk meg, amelyben a kifejezés és a nyelv egybeesése kitekintést nyitott az esztétikumra. Elegáns vonalvezetésű volt a logika a sztoikusoktól a modern formális logikáig. Ami azután jött, azt kihagytuk és átvészeltük. A háború után divatossá vált az egzisztencializmus, Heidegger és Sartre; még Lukács György marxista értékelését is felhasználható tudósÃtásként fogtuk fel, cseh fordÃtásban került kezünkbe, Václav Cernynek az egzisztencializmusról Ãrt munkáját (PrvnÃsesit o egzistencialismu, 1948) már korábban áttanulmányoztuk. „Véletlenül” Kari Jaspers háromkötetes Filozófiája (Berlin, 1932) ragadott meg, a peremhelyzeteken kÃvül (a terminust magyarul elÅ‘ször Rákos PétertÅ‘l hallottam) – vétkezés, küzdelem, szenvedés, vég- a tudományosság, tudománytörténet határolódását, lényegi különneműségét elemezte szemben a filozófiai megközelÃtéssel; megértettük, mi által jut hozzá filozófiatörténetileg oly közel Kierkegaard és Nietzsche. Tanulmányozásában megszokott módszeremet választottam: beszereztem francia nyelvű feldolgozását, amelyben a szerzÅ‘k (Paul Ricoeur, akinek metafora-monográfiáját idéztem egy helyütt, a társszerzÅ‘, több Ãzben választotta témájául gondolatvilágát) kifejtik,
Beszélgetés Zeman Lászlóval 101
mennyire lehetetlen Jaspers létdifferenciáltságának német nevezéktanát áttenni franciára másképpen, mint körülÃrással. A francia feldolgozás ekképpen összefogot-tabbá, olvashatóbbá alakul. A két mű együtt elég egy évtizedre. Annak az elemei, ami az irányzatból belém szÃvódott, ott lappanganak Déry-és Pilinszky-értelmezése-imben. S művészi pandanjaként olvastam még, „amÃg csak megy”, Kafka teljes életművét (a pozsonyi Akadémia könyvtárában megvolt). A neo- és posztmodern fázis ezek után nem tűnt számomra olyannyira meglepÅ‘, átváltó változásnak, s ebben részben paradoxon, hogy a nyelvészeti és jelentéstani-szemiológiai irányzatok ismerete közrejátszhatott.
– Kik voltak a legnagyobb hatással Önre?
– Most visszapillantva és összegezve megállapÃthatom, hogy látásmódom, értékszempontjaim gyújtópontjában leginkább három kutató munkásságára támaszkodtam: Fónagy Ivánéra, akinek fonetikai vizsgálatai és társÃtásuk a verstaniakkal, mint általában a fonetika, amely a nyelvtudománynak az egzakt, természettudományi jellegű tartományát képezi (olykor ez okból különválasztják), beállÃtottságomnak szerves része. Elemzései, mindmáig legjobb magyar stÃlustanulmánya, a részelem beállÃtásának módja, hogy jelentésessé, tartalommá váljék, ami Frantisek Mikóval roko-nÃtja, többször filozófiai képzettségére való hivatkozása vetett leginkább a latban; Frantisek Miko integrált életművére, amelynek nyelvészeti része búvópatakként is elÅ‘bukkanó s az irodalmiba közvetlenül vagy háttérként beépülÅ‘, egy-egy műalkotáshoz kulcsot adó összetevÅ‘, s emellett önállóan érvényes nyelvészeti munkásságára, valamint Rákos Péterre, elsÅ‘ négy könyvére, a Tények és kérdÅ‘jelekben (1971) Az irodalmi értékelés problémái és a Kommentár az amerikai újkritikához cÃmű fejezetére mint a legtartalmasabb magyar irodalomelméleti taglalásra; az utóbbi elÅ‘ször cseh nyelven jelent meg, az elÅ‘bbi az idézet kötetben magyar változatában; a cseh fordÃtásnak megvolt a sorsa, mÃg 1993-ban közzététetett. A szerzÅ‘ a bevezetésben megjegyezte, hogy bár sok mindent ma másképpen mondana, a lényegen semmit sem változtatna. (Mind Rákos Péternek, mind Frantisek Mikónak is második szakja volt a filozófia.)
– A pozsonyi egyetem magyar tanszékén milyen légkör uralkodott az ott eltöltött csaknem 30 év alatt?
– A tanszékünkön a hatvanas évek elejétÅ‘l a nyolcvanas évek közepéig nyúló idÅ‘szakot jelölném ki mint a legkiegyensúlyozottabbat. ÖsszeállÃtottunk egy minimális óraszámú tantervet, ezt kellett volna késÅ‘bb bÅ‘vÃteni fakultatÃv szemináriumokkal… A tantárgyak társÃtásának lehetÅ‘sége ezekben az években fokozódott, fÅ‘leg magyar-angol és magyar-német szakosokat képeztünk, az iskolákban szükség volt rájuk, hasonlóképpen magyar-latin szakosokra, s mások is felzárkózhattak az állandósult magyar-szlovák, magyar-orosz, magyar-történelem szak mellé. A végzettek közül ebben az idÅ‘ben sokan helyezkedtek el a pozsonyi szerkesztÅ‘ségekben (Madách, Hét s másutt), ahol mindenütt igen jól beváltak mint fordÃtók és szerkesztÅ‘k. Többen Magyarországra távoztak, s ott igencsak megálltak a helyüket.
A magyar tanszék a bölcsészkaron a legjobb négy-öt tanszék közé tartozott (szlovák, orosz, klasszika-filológia, a hatvanas évek végéig az angol). A kar és a filológiai szakok működése egy infrastruktúrán nyugodott, amelynek támpontjait az egyes tanszékek kimagasló tanáregyéniségei képezték, s amÃg nem állt be fogyatkozásuk, a felülrÅ‘l minket érÅ‘ negatÃv behatások nagyrészt közömbösültek. A többi tanszékkel általuk szoros volt a kapcsolatunk, s sokan közülük jól tudtak magyarul is. Ján Simko ismert angol nyelvtörténésztÅ‘l és Shakespeare-kutatótól kölcsönöztem mindig az újabb angol szakirodalmat, sÅ‘t egy magyar nyelvű nyelvészeti dolgozatát nekem dedikálta… A konfrontatÃv vizsgálatok kapcsán kerültünk össze a Szlovák Tudományos Akadémia vezetÅ‘ személyiségeivel és a nemrég elhunyt Juraj FurdÃkkal az eperjesi bölcsészkarról. Nem folytathatom itt a „névsort”, de úgy tapasztalom, hogy a szálak a tanszéken ma sem szakadtak el. A szintaxis oktatása a szlovák tanszéken mindig segÃtségemre volt a magyar-szlovák szakosok által saját explikálásom-ban az általános nyelvészetben és a nyelvoktatás didaktikájában, amikor igyekeztem az igei vonzatgrammatikát rámintázni a magyarra, még Németh László „igefáját” is hozzávéve, hogy érzékeltessem az igejelentés fontosságát. Egyik gyakorlatunkat, amely általános vagy középiskolában az órán alkalmazható, közöltem, de nem hiszem, hogy sokan olvasták, netán felhasználták, tudniillik az adott szövegnek csak a „lelÅ‘helyét” jelöltem, tudva, hogy kevesen szánják rá magukat fellapozására. A témakört a prágai magyar szak „A magyar és cseh igék valenciájának kontrasztÃv stúdiumaiként vezeti, s vendégtanáruk tollából jelent meg legutóbb egy érdekes didaktikai vonatkozású ismertetése. ElÅ‘adásaimban és gyakorlataimban többször tértem rá az igevonzatra összpontosuló nyelvoktatás, grammatikaelmélet felfedésére. A mondatképlet teóriája a valóság nyelvi modellálását célozza. HelyzettÃpusokat hoz egybe nyelvi kifejezésük, rávonatkoztatásuk lehetÅ‘ségeivel; közléshelyzetekre kiterjesztve – mint a szöveg képlete – a szövegtÃpusra, szövegminták tárára válhat érvényessé. A valenciaelméletet egyesek ma a nyelvtanba beépÃtendÅ‘ modulértékében fogják fel.
Összegezve, amit csak érintÅ‘legesen érintettem: kölcsönösségre, együttműködésre, kitekintésre van szükségünk nem csak egy irányban; tisztázni kell a tudománytörténeti helyzetet és azt, hogy mennyi telik kétségtelenül jelentÅ‘s „helyzeti energiánkból”, s ebbÅ‘l kifolyólag a továbblépésrÅ‘l.
– Hogyan látja tudományszaka jelenlegi helyzetét?
– A szak fejlÅ‘désére nézve önmagában sem a közeli, sem a távlati lehetÅ‘ségeket nem tudjuk felmérni. A „köziség” jegyében és nyomán azonban bizonyos koncepció vállalását és a folytatást fel kell tételeznünk. Függ ez mindenképpen a tudomány alakulásának és az oktatásnak beálló szakaszától s bizonyos hagyomány érvényesülésétÅ‘l. Hogy a teóriának egy kérdését vegyük szemügyre, az utóbbi években szokványossá váló osztódást stilisztikára és szövegtanra viszonylagosnak vélem. A szövegtant úgy határozzák meg, hogy az a szövegekben, stÃlusokban közös, általános, a szövegtÃpust meghaladó nyelvi jelenségeket veszi számba, de ismert olyan vélemény is, amely a két fogalom pozÃcióját a hagyományhoz köti, s ahol központivá vált a funkcionális stilisztika, ott a szövegtant inkább inkluzÃve fogják fel. A tárgykör vizsgálata nem ezen múlik. Viszont ki kell térnünk egy kapcsolatos szakágazat együttesére. Az összevetÅ‘ magyar-szlovák nyelvtudomány, a kétnyelvűség vizsgálata, a magyar-szlovák fordÃtásra alapozott elmélet és fordÃtástörténeti dimenziója, a megfelelÅ‘ oktatás, a csatlakozó fordÃtó- és tolmácsképzés (miközben a gyakorlati céloktól függ, milyen arányban választjuk a kettÅ‘t külön s úgyszintén a szak- és műfordÃtás területét) integrált körzetet és oktatási blokkot képez.
A kétnyelvűség vizsgálata az elmúlt években indult el, s nem kis eredményeket mutat fel. A továbbiakban jelentősége annál inkább tűnik ki, minél inkább vált át a gyűjtésről és osztályozásról, a szociológiai ismérvekről, illetve azokat kiaknázva az általános és alkalmazott nyelvtudomány felé, esetleg nem tér ki a régiók két- és többnyelvűségének történeti felfedése elől.
S újból a fordÃtásteóriához térve vissza: jelzései mind ez ideig is megvoltak, csak a folyamatos ráfigyelés hiányzott. A műfordÃtás területén szinte átláthatatlan mennyiségű anyag gyűlt fel, kialakult egy gyakorlat és hagyaték, amelynek értékelése, elemzése csak elvétve merült fel (a Szlovák Irodalmi Alapnál és a szerkesztÅ‘ségekben felhalmozott véleményezéseket nem számÃtom). A törzskönyvezést jelenleg Karol Tomis igyekszik összehozni. S a tárgykörnek szerintem még van egy sajátos körülménye: a figyel mezesben a cseh-magyar fordÃtást nem lehet mellÅ‘zni.
Közismert például, hogy a magyar lÃra szlovák fordÃtása s a nagy nemzedék (Lukác, Beniak, Smrek, Krcméry) teljesÃtménye egyedülálló. Valentin Beniak Alkonyi villámlás (Vecerná blyskavica) cÃmű Nyugat-antológiája páratlan; a méltánylások elhangzottak, de a szakszerű értékelés szlovák-magyar együttműködésre vár. FordÃtott irányban pedig a szlovákiai magyar fordÃtók nyújtottak elsÅ‘sorban a prózában, részben a lÃrában kimagaslót (Tóth Tibor, Hubik István, Rácz Olivér, Mayer Judit, Koncsol László és mások). Az irodalmi dijak, elismerések tanúskodnak errÅ‘l, monográfia viszont egyikükrÅ‘l sem készült. Rátérhetnék akár a napjainkban sorozatban napvilágot látott kötetekre, Márai Sándor műveinek szlovák fordÃtásaira vagy cseh fordÃtására, a Sorstalanság cseh és szlovák nyelvű változatára stb., a puszta felsorolás nem sokat mondana. A dolgok rendje, hogy félbeszakÃtjuk, ahogy azok rendszerint félbe- és megszakadnak. Azt, ami hiányzik, a feltételekre hárÃtjuk, azoknak megteremtése az egyik tényezÅ‘, ha a külsÅ‘ megtámasztásra gondolunk, a belsÅ‘, az alkotó rászánás késztetettséget és képzettséget kÃván.
AmirÅ‘l az elÅ‘bb szóltam, csak ránk tartozik, mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesÃthetik… Nem csak az elmondottakból következik, ne feledjük: a felkészÃtésben mindkét irányból, a képzésben változatlanul a magyar-szlovák törzsszak kizárólagosan ránk szabott. A követelményeknek másképpen nem lehet eleget tenni.
MegjegyezhetÅ‘ ugyanakkor, hogy a didaktikai megoldás alakÃtható. A kétnyelvűség egy-egy szemináriumi vagy diplomamunka témájaként merülhet fel. Az összevetés a tipológiához kapcsolódva önálló diszciplÃna, egyébként a fordÃtáselmélet és tolmácsképzés bázisába is beletartozik s vonatkoztatási háttér.
A másik alternatÃvában az elv a „rem tene verba sequentur” (urald a tárgyat, a szavak következnek), mivel a mérnök, a műszaki szakember könnyebben sajátÃtja el a nyelvi-terminológiai ismereteket a másik nyelvben, mint csupán a nyelvileg képzett a szakszerűt; a speciális felkészÃtés ekképpen a szakterületre tevÅ‘dik át. S mindegyik változatban számÃtásba jön a posztgraduális stúdium. Ennyi tehát csak nagyjából tagolt pásztázásom, ismétlésekkel és halmozásokkal bonyolÃtva eszmefuttatásaimat. BÃzom azonban az olvasónál a „hozzáolvasásban”.
Visszatekintve tehát: tanszékünkön az oktatásban fennálló mindennemű külön-tartás mellett és a „természetszerűleg” halmozódó hiányok és hiányosságok, zavaró behatások ellenére is a pozsonyi bölcsészkaron lépést tudtunk tartani, sÅ‘t… A megméretést nem lehet lezárni, hogy az másoktól és mások felé miképpen foganatosul, többtényezÅ‘s. Szemléletemben egyvalami állandóan hat: jobb iskolatÃpussal és olyan szinten folyó oktatással, mint a volt nyolcosztályos gimnáziumban, beleeértve az el nem hagyható latint (eltekintve a kizárólag műszaki-gyakorlati stúdiumokra való felkészÃtéstÅ‘l), nem találkoztam. Gimnáziumi tanárnak készültem, s eszméletemben mindmáig az maradtam, a tanárkodást ezen a szinten-fokon tartom igazinak. Felötlött ez újból bennem, amikor nemrég volt diákjaimmal ötvenéves érettségi találkozójukon jöttem össze. Az akkor már változó körülmények közt sem szenvedett csorbát a tanárok hozzáállása az oktatáshoz és tanÃtványaik helytállása. Egyikük jellemzett engem, s én rájöhettem, mennyire jó volt a szemük. Elfelejtettem megköszönni… Észrevették, hogy közünk volt és van máig is egymáshoz. S egyetértek egy másik személyes és találó megállapÃtással, hogy mindig csak azzal foglalkoztam, amihez kedvem volt. Ennyi a „pályám emlékezete”.
– Hogyan összegezné az elmondottakat tanulságként?
– A gimnáziumi oktatás tartalmát nyilván alakÃtani, módosÃtani szükséges, fokozni a matematikai és informatikai képzést az egyik oldalon, a másikon pedig az ettÅ‘l csak viszonylagosan különválasztható nyelvit. Továbbá az egyetemi évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a tárgyi tudás átadása, az elsajátÃttatás hatásfoka alig elégséges megfelelÅ‘ „kontextus”, légkör, hagyomány nélkül. Ez ösztönzött Gymnasiologia cÃmmel megjelentetett kötetem összeállÃtására.
Az összegezÅ‘ visszapillantás? Annyi, mint Márai Sándornál Füveskönyvének zárásában – örülök, hogy részt vehettem.
Az interjút Fazekas József készÃtette