RATHMANN JÁNOS: Genersich János gondolatvilága

A kés­már­ki lí­ce­um meg­újí­tott ok­ta­tá­sa és a po­zso­nyi lí­ce­um vi­rág­ko­ra volt az az idő, ami­kor a két Genersich-testvér – egy­mást vált­va – állt a kés­már­ki is­ko­la szol­gá­la­tá­ban és egy­szer­smind meg­kezd­te írói te­vé­keny­sé­gét.
Alig pár év kü­lönb­ség­gel ta­nul­nak Jé­ná­ban, ta­lán leg­na­gyobb ha­tá­sú al­ma materukban, és ha­za­tér­ve Pod­ko­nicz­ky Ádám­mal az in­téz­mény má­ig leg­hí­re­sebb ta­ná­rai kö­zé emel­ked­nek. Míg Chris­tian Gener­sich (1759–1825) a fi­lo­zó­fi­á­ban és a ter­mé­szet­tu­do­mány­ban, Johann Gener­sich vagy Gener­sich Já­nos (1761–1823) a tör­té­ne­lem, a te­o­ló­gia és a pe­da­gó­gia te­rén ír­ta be ne­vét a ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­net­be.
Gener­sich Já­nos tan­könyv­ként hasz­nált ol­va­só­köny­ve­i­ben a kor­társ né­met fel­vi­lá­go­so­dás szé­les pa­let­tá­já­ról a leg­ki­vá­lób­ba­kat – Les­singtől Her­de­rig – ta­lál­ták a di­á­kok szem­lé­le­tes be­mu­ta­tás­ban.
Nem ír­ta ugyan le, de zsi­nór­mér­té­kül hasz­nál­ta a tu­do­má­nyos­ság igé­nyét, és a le­szű­kí­tett ér­tel­mű „is­ko­lai fi­lo­zó­fiá”-n va­ló túl­lé­pés ne­mes tö­rek­vé­sét val­lot­ta. A fi­lo­zó­fia­ok­ta­tás cél­ját nem a „dog­ma­ti­kus rend­sze­rek” el­sa­já­tí­tá­sá­ban, ha­nem az önál­ló gon­dol­ko­dás ki­ala­kí­tá­sá­ban lát­ta, amen­­nyi­ben – mint hir­det­te – a fi­lo­zó­fia „mű­ve­li az észt és képezi a szívet”(Szelényi 1914).
Ne­héz házi­ta­ní­tós­ko­dá­sa után vég­re el­kez­dő­dő kés­már­ki ta­ná­ri pá­lyá­ja úgy in­dul, hogy a fi­lo­zó­fia is egyik szak­te­rü­let­évé fog vál­ni. Kor­rekt kom­pen­di­u­mai, igé­nyes­nek, tar­tal­mas­nak mond­ha­tó lí­ce­u­mi elő­adá­sai ezt sej­te­tik. Ez az irány azon­ban lé­nye­gé­ben nem foly­ta­tó­dik. Gener­sich a tör­té­ne­lem és a pe­da­gó­gia fe­lé for­dul, eze­ken a te­rü­le­te­ken fej­ti ki ké­pes­sé­ge­it, dol­go­zik han­gya­szor­ga­lom­mal, és al­kot je­len­tős mé­re­tű élet­mű­vet.
Jé­ná­ban ta­nult, akár­csak ké­sőbb leg­jobb ba­rát­ja, Johann Samu­el Fuchs, vagy a ne­ves lő­csei ta­nár, Johann Samu­el Toperczer, akik mind­ket­ten jé­nai hall­ga­tók­ból fi­lo­zó­fu­sok­ká vál­tak. Nagy ins­pi­rá­to­ruk volt ugyan­is e vá­ros egye­te­mén Carl Leon­hard Reinhold, a kanti kri­ti­ciz­mus el­ső lel­kes és nagy­ha­tá­sú pro­pa­gá­ló­ja az aka­dé­mi­ai és azon kí­vü­li kö­rök­ben. Gener­sich­nek vi­szont még nem adott sen­ki eh­hez ha­son­ló im­pul­zust a csak­nem négy jé­nai esz­ten­dő alatt, bi­zon­­nyal mert ak­kor az emel­ke­dő ní­vó­jú in­téz­mény­ben nem ta­ní­tott in­ven­ci­ó­zus fi­lo­zó­fia­pro­fes­­szor. A töb­bi tárgy egy-egy jónevű ta­ná­ra volt in­kább té­ma­vá­lasz­tá­sá­nak el­in­dí­tó­ja: a tör­té­nész Hei­nrich és Müller, a te­o­ló­gus Döber­lin és Griesbach. Ami­kor­ra a kri­ti­ciz­mus kez­di át­hat­ni a szel­le­mi éle­tet vagy leg­alább egy ré­szét, Gener­sich már ki­ke­rül eb­ből a szel­le­mi von­zás­ból. Ha­son­ló­an ta­ná­rá­hoz, J. A. H. Ulrichhoz, aki egy idő­ben mond­hat­ni kan­ti­á­nus volt ugyan (pl. Kant le­ve­le­ző­tár­sa), de fo­ko­za­to­san el­tá­vo­lo­dott a kri­ti­ciz­mus­tól. Gener­sich mond­hat­ni meg­állt a né­met fel­vi­lá­go­so­dás kö­zép­ső sza­ka­szá­nál, en­nek író­i­nál és gon­dol­ko­dó­i­nál (Thomas Abbtnál, Klopstocknál, Gleimnél, Basedownál), és a ké­sőb­bi ne­ves szer­ző­ket in­kább csak eti­kai tar­tal­mú mű­ve­i­ken ke­resz­tül igye­ke­zett meg­is­mer­ni. Élet­rajz­írói, Lipták, Men­czel és Sze­lé­nyi egy­be­hang­zó­an ál­lít­ják, hogy a klas­­szi­ka nagy­jai kö­zül sem Goe­the, sem He­gel nem tud­ta tar­tó­san le­köt­ni fi­gyel­mét, ill. fel­kel­te­ni ér­dek­lő­dé­sét. A kor­társ fi­lant­ró­pi­ai ne­ve­lé­si moz­ga­lom an­nál in­kább: mond­hat­ni élet­re szó­ló szel­le­mi él­ményt és kö­ve­ten­dő min­tát adott szá­má­ra.
A kés­már­ki szű­kös ta­ná­ri lét­vi­szo­nyok mel­lett a Mo­nar­chia ál­tal nyúj­tott szel­le­mi moz­gás­tér is kor­lá­to­zott­nak volt mond­ha­tó: ho­ri­zont­ja leg­fel­jebb a jo­ze­fi­nis­ta fel­vi­lá­go­so­dá­sig és a ve­le va­la­men­­nyi­re para­lell sze­pes­sé­gi fel­vi­lá­go­sult szel­le­mű kö­rö­kig ter­jedt.
Át­lép­ni ezt a vi­szony­la­gos be­szű­kült­sé­get, azt je­len­tet­te vol­na, hogy az egyes egyén el­szánt ki­tö­ré­si kí­sér­le­tek­be kezd. A kor­tár­sak kö­zül er­re csak né­há­nyan vál­lal­koz­tak, és azok is si­ker­te­le­nül. Az ered­mény azért ma­radt el, mert ob­jek­tí­ve nem volt er­re iga­zi moz­gás­tér: Samu­el Toper­czer meg­pró­bál a kla­gen­fur­ti kan­ti­á­nu­sok­hoz kö­ze­led­ni, ám már a kez­det­nél vis­­sza kell for­dul­nia és szi­go­rú ano­ni­mi­tás­ba bur­ko­lóz­nia. Sá­mu­el Fuchs Lem­ber­gbe tá­vo­zik, de ez sem hoz iga­zi meg­ol­dást al­ko­tó éle­té­be, és vé­gül Gener­sich Já­nos is csak tö­rő­dött öreg­em­ber­ként jut el egy „iga­zi” ka­ted­rá­hoz (Bécs, Evan­gé­li­kus Te­o­ló­gi­ai Fa­kul­tás), ám ez együtt jár if­jú­ko­ri aufklérer-eszmék nolens-volens fel­adá­sá­val, és a ki­ne­ve­zés­hez Fe­renc csá­szár – ké­ret­len – ke­gyé­nek el­fo­ga­dá­sá­val.
A ha­za­sze­re­tet­ről írott mű­ve, amely al­cím­ében a „tör­té­ne­ti-fi­lo­zó­fi­ai kí­sér­let” ne­vet is vi­se­li, mind­má­ig tar­tal­maz meg­szív­le­len­dő, ta­nul­sá­gos gon­do­la­to­kat. És ha Gener­sich inter­pre­tá­to­rai ál­ta­lá­ban azt je­gyez­ték meg írá­sa­i­ról, hogy nem elég­gé ere­de­ti­ek, hogy in­kább csak má­sok tu­do­má­nyos ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­nek nép­sze­rű­sí­tő fel­dol­go­zá­sai, úgy a szó­ban for­gó nagy ter­je­del­mű (kb. 700 ol­dal­nyi) – itt csak sze­mel­vény­ben vis­­sza­adott – mű­ve mint „fel­dol­go­zás”, bi­zon­­nyal nem kö­ve­ti egyik kor­társ irány­za­tot sem.
Pe­dig állt előt­te né­hány nagy­te­kin­té­lyű szer­ző min­ta­ként, köz­tük leg­in­kább Johann Got­tfri­ed Herder, a ma­ga nem­zet- és nyelv­esz­mé­jé­vel, vagy az írónk ál­tal oly jól is­mert és tü­ze­te­sen ta­nul­má­nyo­zott fi­lant­ró­pi­ai is­ko­la, nem utol­só sor­ban pe­dig az ek­lek­ti­kus, a wol­ffi ál­lam­tan­ok­ból me­rí­tő és meg­győ­ző Son­nen­fels (Von der Liebe des Vaterlandes. Wi­en, 1771.).
Nos, a sze­pes­sé­gi ta­ná­rok kö­zül is ki­ma­gas­ló­an nagy ol­va­sott­sá­gú Gener­sich rá­adá­sul jé­nai egye­te­mi évei alatt (1781–1785) meg­is­mer­te Her­der nagy­ha­tá­sú kon­cep­ci­ó­it a nem­zet esz­mé­jé­ről és a hu­ma­ni­tás­ról, mint aho­gyan bi­zo­nyí­tot­tan jól is­mer­te a töb­bi kor­társ neo­hu­ma­nis­ta gon­dol­ko­dó írá­sa­it is. Csak­hogy Her­der na­gyon éle­sen szem­be­for­dult a joze­fin fel­vi­lá­go­so­dás­sal, a II. Jó­zsef-fé­le cent­ra­li­zá­ló ál­lam­mal, a né­me­te­sí­tés po­li­ti­ká­já­val és az egész Mo­nar­chi­á­val mint ál­lam­ala­ku­lat­tal, s jól­le­het ezt fé­lig-med­dig ano­nim tet­te a Hu­ma­ni­tásle­ve­lek­ben (Briefe zu Bef­örde­rung der Humanität), a sú­lyos fel­ség­sér­té­si pert alig tud­ta el­ke­rül­ni.
Gener­sich Ha­za­sze­re­tet c. ta­nul­má­nyá­ból vi­lá­go­san ki­tű­nik a fran­cia for­ra­da­lom koz­mo­po­li­tiz­mu­sá­val (és ki­vált a ja­ko­bi­nus dik­ta­tú­rá­val) va­ló szem­ben­ál­lá­sa is. Ez a két em­lí­tett út te­hát szin­te ele­ve ki volt zár­va a fel­dol­go­zás so­rán.
A té­ma­vá­lasz­tás­ban bi­zon­­nyal be­fo­lyá­sol­ta, hogy a ma­gyar nem­zet­hez, az oszt­rák–ma­gyar ál­lam­hoz és a né­met nem­ze­ti­ség­hez va­ló vi­szony erő­sen fog­lal­koz­tat­ta a kor­társ sze­pes­sé­gi ér­tel­mi­sé­get is, ami­nek több meg­nyil­vá­nu­lá­sát is­mer­jük. Pél­dá­ul a kor iga­zi pat­ri­ó­tá­já­nak gon­do­la­tát fej­te­get­te Win­disch Kár­oly Got­tli­eb a Pres­sbur­ger Ze­i­tung­ban, ké­pi for­má­ban pe­dig Asbóth Já­nos kés­már­ki ta­nár ver­se­i­ben és cik­ke­i­ben. Emel­lett a hű ta­nít­vány és le­ve­le­ző­part­ner, Rumy Kár­oly és Glatz Ja­kab is ha­son­ló nyo­mon jár­tak (lásd! Glatz 1799).
Nagy fon­tos­sá­gú volt és ma­rad a mo­no­grá­fia be­ve­ze­tő írá­sa, amely ugyan­is a szer­ző er­kölcs­fi­lo­zó­fi­ai né­ze­te­it fog­lal­ja ös­­sze, s egy­ben meg­ad­ja a mű alap­hang­ját: az er­kölcs­fi­lo­zó­fi­ai kö­ze­lí­tést. Mint az Elő­szó­ban ír­ja: „Cá­fol­ha­tat­lan igaz­ság: az ál­la­mok vi­rág­zá­sa és tag­ja­i­nak mo­ra­li­tá­sa egy­más­tól egé­szen el­vá­laszt­ha­tat­lan fo­gal­mak. És meg­for­dít­va: a nem­ze­tek, ame­lyek ha­nyat­lá­suk­hoz kö­ze­led­nek, az er­kölcs­te­len­ség, a lu­xus, a bu­ja­ság, az ar­ro­gan­cia fel­tű­nő pél­dá­it mu­tat­ják” (Genersich 1771:15)
Ez a kis­sé na­iv vagy se­ma­ti­ku­san vá­zolt kép tör­té­ne­ti pél­dái a né­met fel­vi­lá­go­so­dás szer­ző­i­től szár­maz­nak (Winckelmanntól Herderig), bár hi­vat­ko­zá­sa­i­ban a Cor­vin Má­tyás utá­ni Ma­gyar­or­szág is meg­je­le­nik. A vi­rág­zó ál­lam ha­nyat­lá­sá­nak a sza­ka­szai ezt kö­ve­tő­en ke­rül­nek meg­ne­ve­zés­re. Az el­ső sza­kasz­ban a ké­sőb­bi nem­ze­dé­kek meg­ve­tik atyá­ik er­köl­cse­it: „El­jöt­tek azok az idők, ami­kor a spár­ta­i­ak szé­gyell­tek egy Lykurgost, a ró­ma­i­ak egy Fabriciust, egy Brutust, egy Catot, egy Scaevolát. Ezek a ha­nyat­lás pe­ri­ó­du­sai vol­tak” (Genersich 1771:17).
A nem­ze­tek er­köl­csi ha­nyat­lá­sá­nak má­so­dik fo­kát a lát­szat­erény el­ural­ko­dá­sa jel­lem­zi ná­la: ek­kor még a tör­vé­nye­ket nem sér­tik meg nyil­vá­no­san, kül­ső­leg még sér­tet­len az erény szent­sé­ge, de az újabb nem­ze­dé­kek­ből hi­ány­zik már az az erő, amel­­lyel kö­vet­ni tud­nák elő­de­ik ne­mes eré­nye­it.
Az er­köl­csi sül­­lye­dés har­ma­dik fo­ka a tör­vé­nyek meg­ve­té­se és a nyug­ta­lan­ság: er­kölcs­fi­lo­zó­fi­ai vé­le­mé­nye sze­rint „a vi­rág­zó né­pek erőt és mo­ra­li­tást mu­tat­nak, a sül­­lye­dő nem­ze­tek pe­dig nagy­mér­vű el­tu­nyu­lást és er­kölcs­te­len­sé­get” (Genersich 1771:18). Úgy íté­li meg, hogy a Cor­vin Má­tyás utá­ni ma­gyar­or­szá­gi vi­szo­nyok­ra is ép­pen ez volt a jel­lem­ző.
A mű fő­szö­ve­gé­ben az in­dí­tó el­ső fe­je­zet a ha­za­sze­re­tet lé­nye­gé­nek meg­ha­tá­ro­zá­sá­val kez­dő­dik, ahol is le­ír­ja az ér­tel­me­zé­sek szél­ső­sé­ge­it, mai szó­hasz­ná­lat­tal a lo­kál­pat­ri­o­tiz­mus­tól a koz­mo­po­li­tiz­mu­sig. Meg­jegy­zen­dő, hogy a kor írói kö­zött nem csak ő kons­ta­tál­ta e fo­gal­mi ha­tá­ro­zat­lan­sá­got, ha­nem a kor­társ Les­sing egé­szen odá­ig ment, hogy ki­je­len­tet­te: „a ha­za sze­re­te­té­ről nem tu­dok fo­gal­mat al­kot­ni” (lásd! Her­der 1971/II.:178).
A kö­vet­ke­zők­ben Gener­sich mód­sze­re­sen jár el: a ha­za, majd a sze­re­tet tár­gya­lá­sa után kí­ván el­jut­ni ah­hoz a kon­cep­ci­ó­hoz, ame­lyet a ma­gá­é­nak tud val­la­ni: a fel­vi­lá­go­sult ha­za­sze­re­tet esz­mé­nyé­hez.
A mű szer­ke­ze­te di­dak­ti­ku­san egy­sze­rű és át­te­kint­he­tő: az I. rész­ben elő­ször a ha­za­sze­re­tet ter­mé­sze­té­ről szól; ezt kö­ve­ti: en­nek okai; meg­nyil­vá­nu­lá­sai és fo­ko­za­tai; és vé­gül a ha­tá­sai. A II. rész – ame­lyet fő­ként ter­je­del­mi okok­ból nem köz­lünk – a ha­za­sze­re­tet tör­té­ne­ti és ne­ve­lé­si prob­lé­má­it ír­ja le, kis­sé ter­jen­gős mó­don, nem jut­va túl az I. rész­ben már ki­fej­tett és ide­á­lis­nak jel­lem­zett fo­gal­mon.
A szü­lő­föld, a ha­za, az or­szág fo­gal­ma­i­nak és egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya­i­nak fej­te­ge­té­se köz­ben Gener­sich – elég fel­tű­nő­en – ke­ve­set idő­zik a nyelv és az anya­nyelv prob­le­ma­ti­ká­já­nál. Mi­köz­ben ki­eme­li az or­szág pol­gá­ra­i­ra azo­nos, min­den­ki­re egy­for­mán és azo­nos mér­ték­ben ér­vé­nyes tör­vé­nyek ös­­sze­kap­cso­ló sze­re­pét, a kö­zös nyelv meg­lét­ét nem te­kin­ti meg­ha­tá­ro­zó kri­té­ri­um­nak, bár meg­en­ge­di, hogy „ta­lán” ezt is be­le le­het ér­te­ni a ha­za fo­gal­má­ba.
Itt a lát­ni­va­ló vé­le­mény­kü­lönb­ség Herderrel, ami­nek az le­het az oka, hogy a nem­ze­ti nyelv­re épí­tett her­de­ri nem­zet­esz­me nem volt ös­­sze­egyez­tet­he­tő a „hungarustudat”-tal, va­gyis az­zal, hogy a sok­nem­ze­ti­sé­gű oszt­rák–ma­gyar mo­nar­chi­á­ban a sa­ját nyel­vet és kul­tú­rát meg­tar­tó et­ni­kai kö­zös­ség (pl. a né­met) egy­ben vál­lal­ja a ma­gyar nem­zet­tel és az oszt­rák ál­lam­mal va­ló ál­la­mi és po­li­ti­kai ér­dek­kö­zös­sé­get. Itt va­ló­szí­nű, bár fi­lo­ló­gi­a­i­lag ba­jo­san ki­mu­tat­ha­tó, hogy Gener­sich a sváj­ci popu­lar­fi­lo­zó­fus J. G. Zim­mer­mann irá­nya fe­lé for­dult, aki­nél a nem­zet fo­gal­ma nem je­len­tet­te az egy­nyel­vű­sé­get (Zimmermann 1758).
Ös­­sze­fog­lal­va Gener­sich po­li­ti­kai fi­lo­zó­fi­á­já­nak alap­esz­mé­it, el­mond­ha­tó: az ál­lam­for­ma kér­dé­sé­ben nem bo­csát­ko­zik – ta­lán ép­pen óva­tos­ság­ból – di­rekt fej­te­ge­té­sek­be, de ál­lás­pont­ja ki­kö­vet­kez­tet­he­tő: vi­lá­go­san meg­kü­lön­böz­te­ti egy­más­tól az ab­szo­lút mo­nar­chi­át („a mo­nar­chi­ku­san uralt nem­zet”-et) és az al­kot­má­nyos mo­nar­chi­át („a ma­ga egész po­li­ti­kai al­kot­má­nyá­ban sza­bad nem­zet”-et). Gener­sich nyil­ván­va­ló­an el­jut a ren­di ál­lam el­uta­sí­tá­sá­hoz, de a fő­ve­szélyt az ab­szo­lu­tiz­mus fe­nye­ge­tő vis­­sza­té­ré­sé­ben lát­ta.
A komp­ro­mis­­szu­mok hí­ve volt, a mér­ték­tar­tó, Rous­se­aut ra­di­ká­lis­nak íté­lő, a szél­ső­sé­gek el­uta­sí­tá­sát val­ló po­li­ti­kai fi­lo­zó­fi­á­já­ban, amely lát­ni­va­ló­an nem egye­zett meg Son­nen­fels – fel­vi­lá­go­sult, de az ab­szo­lu­tiz­must meg­tar­tó – kon­cep­ci­ó­já­val, sőt el­le­nez­te és mű­vé­ben túl is lé­pett raj­ta.
Is­mer­te­tett mű­ve sú­lyos kri­ti­ká­kat ka­pott több ol­dal­ról is, és csak tisz­te­let­tel gon­dol­ha­tunk a szer­ző bá­tor­sá­gá­ra, hogy ne­vét ad­ta írá­sá­hoz, hogy nem bújt a kor­ban szo­ká­sos ano­ni­mi­tás­ba. Igaz, a kel­le­met­len bí­rá­la­tok ha­tá­sá­ra hos­­szú idő­re le­tet­te a tol­lat és csak 17 esz­ten­dő múl­tán vet­te új­ra ke­zé­be, so­ha­sem tér­ve már vissza egy­ko­ri té­má­já­hoz.

Gener­sich Já­nos:
A ha­za sze­re­te­té­ről – Egy fi­lo­zó­fi­ai-tör­té­ne­ti kísérlet1
(Rész­let)

„En­ged­tes­sék meg ne­kem, hogy
bol­dog­sá­got kí­ván­jak a ha­zá­nak
a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban, amely­ben
jó­ma­gam öröm­mel élek.” (Elő­szó)

A ha­za­sze­re­tet fo­gal­ma na­gyon ha­tá­ro­zat­lan, és pon­to­sí­ta­ni el­ső­sor­ban azon al­ko­tó­ré­szek rög­zí­té­sé­vel és meg­ha­tá­ro­zá­sá­val kell, ame­lyek­ből ös­­sze­te­vő­dik.
Elő­ször is a ha­za­sze­re­tet fo­gal­ma na­gyon ha­tá­ro­zat­lan. Az egyik em­ber azt a hely­sé­get ne­ve­zi ha­zá­nak, amely­ben szü­le­tett s amely­ben él, a má­sik azt a vi­dé­ket mond­ja szü­lő­ha­zá­já­nak, amely­re te­vé­keny­sé­gi kö­re ki­ter­jed; a har­ma­dik még to­vább bő­ví­ti a fo­gal­mat, és ben­ne fog­lal­ja ös­­sze az egész or­szá­got, ame­lyet nem­ze­te la­kik. A ne­gye­dik szá­má­ra a ha­za – bár nem a vol­ta­kép­pe­ni ér­te­lem­ben – : az az or­szág, amely­ben a ma­ga meg­él­he­té­sét ta­lál­ja, az is­mert köz­mon­dás sze­rint: Ubi bene, ibi patria.2
Va­ló­já­ban az a hely, ahol elő­ször pil­lan­tot­tuk meg a nap­vi­lá­got, ez a ha­za min­de­nek­előtt. Itt él­tük át el­ső gyer­mek­sé­günk ko­rát, nem­ző­ink, szü­le­ink vé­del­me és ápo­lá­sa mel­lett: itt fej­lőd­tek ki lel­ki tu­laj­don­sá­ga­ink ál­ma­ink­ból, itt volt, ahol elő­ször töl­töt­ték el lel­kün­ket édes ér­zé­sek, itt volt, ahol elő­ször érez­tük tes­ti erőn­ket, és ahol ezer­nyi, hol tes­ti, hol lel­ki örö­mök éb­red­tek ben­nünk.
A ha­zá­nak már egy bő­ví­tett fo­gal­ma az, mely sze­rint ben­ne fog­lal­tuk ös­­sze az egész szü­lő-or­szá­got, amely­re is­me­ret­sé­günk és ha­tó­kö­rünk ki­ter­jed. Fi­a­tal éle­tünk új vi­szo­nyai ki­sza­kí­ta­nak min­ket ab­ból a szűk kör­ből, amely­ből az el­ső ta­va­szok ko­rát át­ál­mo­doz­tuk. Meg­is­mer­jük a szülőor­szág más vi­dé­ke­it, mint ame­lyek med­dig ölük­ben tar­tot­tak min­ket és más em­be­re­ket, mint aki­ket ed­dig lát­tunk. Azok a vi­dé­kek, ame­lyek­re most ke­rül­tünk, ugyan­an­nak a szülőor­szág­nak az al­ko­tó­ré­szei, amely szü­lő­föl­dün­ket ma­gá­ban fog­lal­ja, azok az em­be­rek, aki­ket meg­is­me­rünk, ugyan­azon nem­zet­ből va­lók, ugyan­azon kor­mány­za­tuk van éle­tünk tár­sa­i­val együtt, ép­pen olyan tör­vé­nyek alá tar­toz­nak, ta­lán ugyan­azt a nyel­vet be­szé­lik, test­vé­rek, akik egy törzs­ből te­re­bé­lye­sed­tek ki a szülőor­szág tá­gabb vagy szű­kebb ré­gi­ó­já­ban.
Ezek azok a ter­mé­sze­tes egye­sí­tő pon­tok, ame­lyek a ha­za e tá­gabb fo­gal­mát hoz­zá­kap­csol­ják an­nak ere­de­ti el­ső je­len­té­sé­hez. Ép­pen ez ál­tal bő­vül ki még job­ban ez a fo­ga­lom és emel­ke­dik föl a har­ma­dik je­len­tés­hez.
Eb­ben a je­len­té­sé­ben a ha­za fo­gal­ma egy­re job­ban el­ve­szí­ti el­ső ér­tel­mét. Ed­dig a ha­za in­kább az or­szág­ra vo­nat­ko­zott, mely­ben él­tünk, mint a la­ko­sa­i­ra, vagy a ha­za-fo­ga­lom ter­je­del­me leg­alább is csak a szü­lők, vér­ro­kon­ok és is­me­rő­sök kö­ré­re ter­jedt ki, úgy hogy a fő­esz­me min­dig ma­ga az anya­or­szág ma­radt, mely táp­lált ben­nün­ket. Már­most ez a vo­nat­ko­zás meg­vál­to­zik a for­dí­tott vi­szony­ban: úgy hogy szá­munk­ra a ha­za el­ső­sor­ban a nem­zet, amely­nek a tag­jai va­gyunk és ame­lyet a ma­ga egész po­li­ti­kai al­kot­má­nyá­ban sza­bad, vagy mo­nar­chi­ku­san uralt nem­zet­nek stb. te­kin­tünk, és csak mel­lék­je­len­té­se az or­szág, ame­lyet ez a nem­zet bir­to­kol, s amely – és ez itt nem lé­nye­ges – le­het töb­bé-ke­vés­bé ked­ve­ző ter­mé­sze­ti adott­sá­gú. Az or­szág a la­ko­sok nél­kül, akik lak­ják, nem bír­hat ér­dek­kel szá­munk­ra.
Leg­alább is ez a tisz­tább, az in­kább el­vont fo­gal­ma a ha­zá­nak; ilyen mó­don ne­héz a két ide­át, me­lyek a leg­tisz­tább kép­zet­ben min­dig egy­más­ba ke­ve­red­nek, el­kü­lö­ní­te­ni egy­más­tól. Ha­bár egyes nem­ze­tek, pl. az un. nép­ván­dor­lás ko­rá­ban el­hagy­hat­ják az anya-or­szá­gu­kat, hogy egy új or­szá­got ke­res­se­nek – amely leg­alább gyer­me­ke­ik szá­má­ra ha­zá­vá (Vaterland) vá­lik majd; azon­ban egy nem­zet ha­za nél­kül, akár­csak egy ha­za nép nél­kül, mely ab­ból tart­ja fenn ma­gát, nem el­gon­dol­ha­tó.
Ez el­ve­zet en­gem a ne­gye­dik, még ke­vés­bé vol­ta­kép­pe­ni fo­ga­lom­hoz, me­lyet a ha­zá­ról fen­tebb meg­ál­la­pí­tot­tam. Ugyan­is az ok, ami­ért a ha­za iránt von­zal­mat ér­zünk, az, hogy a ha­za ad­ja meg szá­munk­ra a fenn­ma­ra­dás, és az élet kom­fort­já­nak esz­kö­zét. Vé­let­len kö­rül­mé­nyek ki­ra­gad­hat­nak ben­nün­ket az or­szág­ból, mely­ben szü­let­tünk és ta­lán ne­vel­ked­tünk. Egy ide­gen or­szág nyújt­hat ne­künk fenn­ma­ra­dá­si uta­kat (a lét­fenn­tar­tás út­ja­it). Ve­zes­sük le most a ha­za fo­gal­mát új szü­lő­föl­dünk­re vo­nat­ko­zó­lag. Sze­ret­jük azt az or­szá­got, amely fenn­tart ben­nün­ket, mert táp­lá­lé­kot, ta­lán bő­sé­ge­sebb táp­lá­lé­kot és több kom­for­tot ad, mint vol­ta­kép­pe­ni ha­zánk (Vaterland) . El­sza­ka­dunk az anya­or­szág­tól, amely – val­lá­si fel­fo­gá­sunk mi­att, vagy a túl nagy né­pes­ség­tö­meg vagy élel­mi­szer­hi­ány mi­att meg­ta­gad­ja tő­lünk a lét­fenn­tar­tást vagy a tá­mo­ga­tást; el­ide­ge­ne­dünk a nem­zet­től, mely­nek tag­jai vol­tunk, és új kö­te­lék­kel kap­csol­juk ma­gun­kat egy ide­gen or­szág la­kó­i­hoz, akik­nél lét­biz­ton­sá­got, val­lás­sza­bad­sá­got, fenn­ma­ra­dást, meg­ér­tést és tá­mo­ga­tást ta­lá­lunk; eb­ben az or­szág­ban, amely eze­ket az elő­nyö­ket és szük­ség­le­te­ket nyújt­ja ne­künk, egy új ha­zát üd­vöz­lünk. Ubi bene, ibi pat­ria.
A ha­za eme el­cse­ré­lé­se és nem­ze­tünk elő­jo­ga­i­ról va­ló ez­zel ös­­sze­füg­gő le­mon­dás min­dig ter­mé­szet­el­le­nes ma­rad, erő­sza­kolt, és a szív em­be­ré­nek, az ér­ző szí­vű em­ber­nek fe­let­tébb fáj­dal­mas. Le­het­nek azon­ban olyan ese­tek, ame­lyek­ben ez a ha­za­cse­re az egyet­len me­ne­dék az ül­dö­zött, a ke­nyér nél­kül ma­radt szá­má­ra, – és ép­pen ezért jo­go­sult.
Ugyan­ilyen ha­tá­ro­zat­lan a ha­za­sze­re­tet fo­gal­má­nak má­so­dik al­ko­tó­ré­sze.
A sze­re­tet, amit ha­zánk iránt táp­lá­lunk, gyak­ran csu­pán az a hely irán­ti tet­szés ér­zé­se, amely­ben élünk. A fa, amely tik­kasz­tó na­po­kon eny­hü­lést adott ár­nyé­ká­val; a fü­ves tér, amely fá­rad­sá­gunk­ban pi­he­nő­he­lyül szol­gált; a domb, amely von­zó ki­lá­tást adott szá­munk­ra, a la­kás, amely éve­kig szál­lást nyúj­tott; a pa­tak, amely csör­ge­de­zé­sé­vel gyak­ran fel­vi­dí­tott; az er­dő, amely­nek ma­gá­nyos csen­des­sé­gét gyak­ran tör­ték meg a le­ve­gő ked­velt dal­no­kai; – ezek mind mind él­ve­ze­tet nyúj­ta­nak ne­künk. Öröm­mel em­lé­ke­zünk a kel­le­mes ér­zé­sek­re, ame­lyek­re az em­lí­tet­tek egyi­ke-má­si­ka in­dí­tott; em­lé­ke­zünk az emel­ke­dett gon­do­la­tok­ra, ame­lye­ket az em­lí­tet­tek elő­ször éb­resz­tet­tek lel­künk­ben. Oda­si­e­tünk, hogy még egy­szer új­ra érez­zük a lel­kün­ket el­töl­tő ér­zé­se­ket, Oda­si­e­tünk, hogy még egy­szer át­gon­dol­juk azo­kat a gon­do­la­to­kat, me­lyek fel­éb­resz­tet­ték ál­má­ból lel­kün­ket.
Ilyen mó­don nyert nagy vonz­erőt a hi­deg fi­lo­zó­fus sze­mé­ben az a fa, amely az éles el­mé­jű­en gon­dol­ko­dó New­tont az al­ma le­hul­lá­sá­val nagy­sze­rű fel­fe­de­zé­sé­hez ve­zet­te. Így vá­lik a sze­rel­mes szá­má­ra örök­re szent­té el­ső val­lo­má­sá­nak szín­he­lye, el­ső for­ró öle­lé­sé­nek a he­lye. Így vá­lik fe­led­he­tet­len­né a hős szá­má­ra az a hely, ame­lyen ra­gyo­gó győ­zel­met ara­tott az el­len­ség fö­lött.
Más­fe­lől a sze­re­tet, amel­­lyel a ha­zát övez­zük, gyak­ran csak a tet­szés vagy a von­zó­dás az iránt a nem­zet iránt, amely­nek egy ré­sze va­gyunk, egy olyan tet­szés nél­kül, mely a ha­za egy he­lyét ten­né von­zó­vá szá­munk­ra. Örü­lünk an­nak a nép­nek a vi­rág­zá­sán, mely­nek tag­jai va­gyunk; örö­met ér­zünk a győ­zel­mek fö­lött, me­lye­ket had­se­re­gei az el­len­ség fö­lött arat­tak, lel­ke­se­dünk olyan tet­te­kért, ame­lyek­ben nem volt te­vő­le­ges ré­szünk. Így pél­dá­ul azt mond­ja a susz­ter, aki so­ha­sem lát­ta az el­len­sé­get: meg­ver­tük az el­len­sé­get.
Jó­aka­rat és tet­szés rend­sze­rint egye­sül­nek, s kö­zü­lük az utób­bi vo­nat­ko­zik mind a hely­re, mind a nem­zet­re, ame­lyek sze­re­te­tünk tár­gyai.
Fog­lal­juk egy­be a ha­za­sze­re­tet ed­dig vizs­gált jel­leg­ze­tes­sé­ge­it és ves­sük föl a kér­dést: va­jon kel­lő meg­ha­tá­ro­zást nyert-e a ha­za­sze­re­tet ter­mé­sze­te?
De a jó­aka­rat, ami­vel a ha­zát, va­gyis azt a nem­ze­tet, mely e ha­zát lak­ja, át­fog­juk, – épp­úgy, mint a tet­szés, amely szü­lő­föl­dünk­re, vagy an­nak la­kó­i­ra egy­szer­re vo­nat­ko­zik, le­het tét­len, el­fo­gult, ön­ző, ha­szon­le­ső.
Le­het a jó­aka­rat tét­len. Szív­ből kí­vá­nunk a ha­zá­nak és la­kó­i­nak bol­dog­sá­got; őszin­tén részt ve­szünk előb­bi­nek a vi­rág­zá­sá­ban, büsz­kék va­gyunk elő­de­ink nagy tet­te­i­re: de má­sok­ra hagy­juk, hogy a ha­za ja­vát te­vő­le­ge­sen elő­moz­dít­sák. Ha­nyag nyu­ga­lom­mal él­vez­zük azon or­szá­gok ered­mé­nye­it, gyü­möl­cse­it, ame­lye­ket bir­tok­lunk. Ahe­lyett, hogy te­vé­ke­nyen hoz­zá­já­rul­nánk pol­gár­tár­sa­ink bol­do­gí­tá­sá­hoz, öl­be tes­­szük a ke­zün­ket. Meg­elég­szünk az­zal, hogy sem­mi olyat ne te­gyünk, ami hát­rá­nyos len­ne a köz­jó­ra, de az­zal is, hogy ha­szon­ta­lan, hoz­zá­já­ru­lás nél­kül csak fo­gyasz­tó, lus­ta tag­jai le­gyünk az ál­lam­test­nek.
Le­het az em­ber el­fo­gult: el­fo­gult ma­gá­nak az ál­lam­nak a tag­jai iránt, s még in­kább az ide­ge­nek iránt.
El­fo­gult ma­guk az ál­lam­ta­gok iránt. Az ál­lam bi­zo­nyos osz­tá­lya­i­nak a ja­vát igyek­szünk elő­se­gí­te­ni, anél­kül, hogy te­kin­tet­tel len­nénk an­nak más rend­je­i­re. A rend elő­jo­ga­i­nak ki­bő­ví­té­sén dol­go­zunk, mely­hez tar­to­zunk, nem tö­rőd­ve az­zal, hogy ez az egész szá­má­ra elő­nyös-e vagy ká­ros. Mél­tá­ny­ta­la­nok va­gyunk ama ös­­sze­üt­kö­zé­sek meg­íté­lé­sé­ben, ame­lyek az ál­lam­pol­gár­ok jo­gai kö­zött vég­be­men­nek; erő­szak­kal ke­zel­jük azt, amit nagy­vo­na­lú­an fel kel­le­ne ál­doz­nunk az egész ja­vá­ra. Eb­ből vi­ták tá­mad­nak, ame­lyek gyak­ran az egyik fél el­nyo­má­sá­val vég­ződ­nek, gyak­ran meg pol­gár­há­bo­rúk tör­nek ki, nem­rit­kán az ál­lam fel­bom­lá­sá­val függ­nek ös­­sze, ami az al­kot­mány meg­vál­toz­ta­tá­sá­hoz ve­zet, mely rit­kán tör­té­nik a bel­ső erők­től szét­szag­ga­tott ál­lam­test leg­he­ve­sebb gör­csei nél­kül.
Eb­ből ala­kul ki a ren­dek szel­le­me, amely, mert egy­re na­gyobb el­fo­gult­ság­gal he­lyez­ke­dik szem­be a köz­jó elő­se­gí­té­sé­vel, fö­löt­tébb antipatrióta.
Még in­kább el­fo­gult az ide­ge­nek­kel szem­ben. Ak­kor egye­dül az a nem­zet lesz bá­tor, ne­mes, tes­ti és szel­le­mi ki­vá­ló­sá­gok­kal meg­áld­va, amely­hez tar­to­zunk. Csak­is az tud­ja fel­mu­tat­ni szám­lál­ha­tat­lan men­­nyi­ség­ben a szel­lem em­be­re­it. Ak­kor az ál­ta­lunk al­ko­tott or­szág egye­dül lesz gaz­dag ter­mé­sze­ti és mű­vé­szi ter­mé­kek­ben. Más nem­ze­te­ket és más or­szá­go­kat mé­lyen le­be­csü­lünk és meg­vet­jük őket, gyak­ran a ha­za irán­ti vak elő­sze­re­tet­ből, gyak­ran az ide­gen or­szá­gok és la­kó­ik nemismeretéből; nem rit­kán pe­dig mind­két ok­ból.
De úgy tű­nik, hogy még az iga­zi ha­za­sze­re­tet sem men­tes az el­fo­gult­ság­tól. Az iga­zi ha­za­sze­re­tet vol­ta­kép­pe­ni is­mér­ve ta­lán az anya­or­szág és la­kói irán­ti elő­sze­re­tet. Ter­mé­sze­tes, hogy ez az elő­sze­re­tet, me­lyet a ha­za iránt ta­nú­sí­tunk, olyan be­avat­ko­zás az igaz­sá­gos­ság­ba, amit más nem­ze­tek és más or­szá­gok kö­ve­tel­het­nek tő­lünk. Az az előny, ami­vel az egyik fe­let ki­tün­tet­jük, épp ezért mél­tat­lan el­já­rás a má­sik­kal szem­ben.
Ez a ha­za irán­ti el­fo­gult­ság, mely­nek a va­ló vol­tát nem kí­ván­juk két­ség­be von­ni, rész­ben el­néz­he­tő. Ugyan­is
1. meg­van­nak a ma­ga fo­ko­za­tai, és ezek a vak bál­vá­nyo­zás­tól, mel­­lyel a ha­zát tisz­tel­jük, egé­szen az és­­sze­rű, csak­nem az igaz­sá­gos­sá­got sú­ro­ló sze­re­te­tig emel­ked­het.
2. ez az el­fo­gult­ság, amen­­nyi­ben mér­sék­li az ész és vi­lág­is­me­ret, és le van tisz­tul­va, kár­men­tes és
3. ta­lán szük­sé­ges is, hogy a pat­ri­o­tiz­mus ma­ga­sabb ren­dű meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­ra lel­ke­sít­sen min­ket.
4. Az a jog, me­lyet vin­di­ká­lunk ma­gunk­nak, hogy ki­vált­képp sze­res­sük ha­zán­kat, a töb­bi nem­ze­tek szá­má­ra is meg­en­ge­dett, úgy hogy az egyik nép el­fo­gult­sá­gát ki­egyen­lí­ti a má­sik nép el­fo­gult­sá­ga.
5. Kétségbevonhatjuk-e egy­ál­ta­lán, hogy a ha­za el­fo­gult elő­sze­re­te­te na­gyon is szük­sé­ges a pat­ri­o­tiz­mus lé­nye­gé­hez? El­vi­sel­je-e azo­kat a ter­he­ket, me­lye­ket a ha­za ró rá, a nem­zet, sőt a más né­pek iránt is igaz­sá­gos fér­fi, ha­zá­já­ért, kö­te­les­sé­ge irán­ti meg­győ­ző­dé­sé­ből és még éle­tét is ál­doz­za-e fel a köz­jó ma­ga­sabb ér­de­ké­nek?
Eh­hez já­rul még, hogy az iga­zi ha­za­sze­re­tet, mi­nél fel­vi­lá­go­sul­tabb, an­nál in­kább el­tá­vo­lo­dik az el­fo­gult­ság­tól. Bi­zo­nyos, hogy a vi­lág­lá­tott és ta­pasz­talt fér­fiú más­kép­pen sze­re­ti ha­zá­ját, mint az or­szág mű­ve­let­len fia. Az előb­bi sze­re­te­te ta­lán nem olyan tü­zes és for­ró, de an­nál tisz­tább és ne­me­sebb.
Hoz­zá­te­szem még, hogy na­gyon rossz do­log a pol­gár egyik leg­fon­to­sabb kö­te­les­sé­gét egy elő­í­té­let­ből ve­zet­ni le, avagy meg­kí­sé­rel­ni an­nak gya­kor­lá­sát egy elő­í­té­let­től el­vá­laszt­ha­tat­lan­ná ten­ni. Az ál­lam­test min­den tag­já­nak meg­van­nak a kö­te­les­sé­gei, és e rá­rótt kö­te­les­sé­gek­nek a tel­je­sí­té­se, és ezek kö­zött kü­lö­nö­sen a köz­jó­hoz va­ló hoz­zá­já­ru­lást és a sa­ját elő­í­té­le­tet a kol­lek­tí­va ja­vá­ra va­ló fel­ál­do­zá­sá­nak buz­gó, lel­ki­is­me­re­tes és hű tel­je­sí­té­se – ez ma­ga a pat­ri­o­tiz­mus, még­pe­dig an­nak a ne­me­sebb, tisz­tább és az ál­lam bol­dog­sá­gá­ra szol­gá­ló leg­cél­sze­rűbb faj­tá­ja.
A jó­aka­rat, ami­vel a ha­za iránt vi­sel­te­tünk, csak­úgy, mint az ezen ér­zett tet­szés, le­het vé­gül is ön­ző és ön­hasz­nú. Va­gyis: ha­zán­kat ön­ma­gunk ked­vé­ért sze­ret­jük, mert örö­met sze­rez és há­bo­rí­tat­la­nul, nyu­ga­lom­ban le­het él­ni a ha­za és a tör­vé­nyek ol­tal­ma alatt. Ám­de azok­ra a tet­tek­re, ame­lyek ál­tal ké­nyel­mün­ket, erőn­ket, va­gyo­nun­kat fel­ál­doz­va tud­nánk a ha­za ja­vát elő­se­gí­te­ni, nem szán­juk rá ma­gun­kat. A szük­ség ide­jén a ma­gunk tu­laj­do­nát s az ah­hoz tar­to­zót pró­bál­juk meg­men­te­ni, a ha­zát pe­dig – a ha­zát ma­gá­ra hagy­juk. A tet­szés nem ele­gen­dő még ah­hoz, hogy jel­le­mez­zük az igaz ha­za­sze­re­tet. Mi az a meg­ha­tá­ro­zás, ame­lyet fo­gal­munk tel­jes­sé té­te­lé­hez hoz­zá kell ten­nünk eh­hez? Ma­gá­nak a ha­zá­nak a fo­gal­má­ból kí­ván­juk ki­fej­te­ni.
A ha­za nem bír ér­ték­kel a la­kói nél­kül, aki­ket fenn­tart, vagy ama nem­zet nél­kül, ame­lyet ölé­ben tart. En­nél fog­va a tisz­ta ha­za­sze­re­tet in­kább a nem­zet­nek és ja­vá­nak a sze­re­te­te, mint a szü­lő­föld­nek a sze­re­te­te.
A nem­zet egy ös­­sze­tett tár­sa­da­lom, amely egy ál­ta­lá­nos célt, bel­ső és kül­ső biz­ton­sá­got tűz ma­ga elé mind az élet­re, mind a tu­laj­don­ra vo­nat­ko­zó­lag.
Ez a cél a köz­jó, amely­hez az ál­lam­test min­den tag­ja kö­te­les erő­i­hez mér­ten hoz­zá­já­rul­ni.
Már­most a tár­sa­da­lom e cél egy­re biz­to­sabb el­éré­sé­hez tör­vé­nye­ket irt elő, ame­lyek ha böl­csek, a köz­jót se­gí­tik elő.
Az ál­lam biz­ton­sá­gát ré­szint a kül­ső el­len­ség ve­szé­lyez­te­ti, ré­szint a la­ko­sok­nak a szi­lárd tör­vé­nyek­kel szem­be­ni en­ge­det­len­sé­ge bom­laszt­ja. Az el­ső eset­ben az egész nem­zet­nek, te­hát egyes tag­ja­i­nak is a kö­te­les­sé­ge, hogy ol­tal­maz­za és meg­véd­je a ha­zát az el­len­sé­ges be­tö­rés és pusz­tí­tás el­len. Van-e a pol­gá­rok­nak ter­mé­sze­te­sebb és egy­ben szük­sé­ge­sebb kö­te­les­sé­ge, mint hogy a ha­zá­tól a ve­szélyt el­for­dít­sák, mint hogy bát­ran szem­be­száll­ja­nak az el­len­ség­gel, küzd­je­nek a sza­bad­sá­gért, éle­tért, tu­laj­do­nért – a leg­ér­té­ke­sebb ja­va­kért, me­lye­ket bir­to­kol­nak?
A má­so­dik eset­ben a rend­re kell kény­sze­rí­te­ni a ma­kacs­ko­dó pol­gá­ro­kat, meg kell bün­tet­ni őket, és egyes ese­tek­ben bi­zo­nyá­ra ki kell ok­tat­ni őket. Az ál­lam biz­ton­sá­ga s ez­ál­tal köz­ja­va a tör­vé­nyek te­kin­té­lyén alap­szik, az igaz­sá­gos­ság meg­tar­tá­sán, a jog­sze­rű­ség vé­del­mén, amely min­den pol­gárt és min­den pol­gá­ri osz­tályt meg­il­let.
A cél, ame­lyet a tár­sa­da­lom, amely­ről be­szé­lünk, el­ér­ni igyek­szik, meg­kö­ve­te­li: „Hogy an­nak min­den pol­gá­ra fel­ál­doz­zon va­la­mit ter­mé­sze­tes sza­bad­sá­gá­ból.”
Eb­ből kol­lí­zi­ók adód­nak az egyes pol­gár­nak, vagy az ál­lam egyes osz­tá­lya­i­nak a ma­gán­elő­nyei és a köz ja­va kö­zött. Eb­ben az ös­­sze­üt­kö­zés­ben szük­ség­sze­rű, hogy a pol­gár vagy az egyes ál­lam­osz­tály ma­gán­elő­nyét a ma­ga­sabb köz­jó mö­gé he­lyez­zék.
Min­den ál­lam an­nál bol­do­gabb, mi­nél in­kább cé­loz­za az egész al­kot­mány en­nek a köz­jó­nak az el­éré­sét; mi­nél ha­tá­ro­zot­tab­bak az egyes ál­lam­ta­gok és ren­dek jo­gai és kö­te­les­sé­gei, an­nál job­ban mű­ve­lik az egyes pol­gá­ro­kat és ren­de­ket a köz­jó­ra tö­rek­vés­re, az ál­lam ál­ta­lá­nos in­téz­mé­nyei ál­tal, va­gyis a nyil­vá­no­san ki­hir­de­tett tör­vé­nyek­kel, de ki­vált­kép­pen a ne­ve­lés­sel.
Az ál­lam­nak eb­ben az ál­la­po­tá­ban ural­ko­dik egy bi­zo­nyos köz­szel­lem, va­gyis az ál­lam min­den pol­gá­ra fel­is­me­ri an­nak kö­te­le­ző vol­tát, hogy hoz­zá­já­rul­jon a köz ja­vá­hoz; a pol­gár úgy te­kin­ti ma­gát, mint a nagy egész egy tag­ját, amely­nek a biz­ton­sá­ga rá van ru­ház­va. Az egész haj­tó­ke­rék nem ha­lad­hat ak­kor, ha az al­ko­tó­ré­szek, ame­lyek­ből ös­­sze­te­vő­dik, meg­akad­nak, meg­re­ked­nek. A nagy cél ál­lan­dó szem előtt tar­tá­sa, kö­ve­té­se és az egyes tag­nak e vi­szo­nyok­hoz ké­pest va­ló együtt­mun­kál­ko­dá­sa a kol­lek­tí­va ja­vá­ra, fe­let­tébb szük­sé­ges. Buz­gól­ko­dás tá­mad a köz­jó iránt, ami bi­zo­nyos ál­do­za­tok­kal jár.

Egy, a köz­jó­ért va­ló te­vő­le­ges buz­gól­ko­dás: a ha­za­sze­re­tet; kö­te­les­ség, amely a ha­za min­den pol­gá­rá­nak an­nál szen­tebb kell le­gyen, mi­nél in­kább vis­­sza­száll a buz­gól­ko­dás hasz­na ön­ma­gá­ra; míg en­nek gya­kor­lá­sa nél­kül ke­vés­bé tud fenn­áll­ni az ál­lam, ad­dig an­nál vi­rág­zób­bá vál­hat eme ál­ta­lá­nos­sá lett köz­szel­lem foly­tán, és az­zá is kell vál­nia; an­nál in­kább ne­mes­sé vá­lik az egész nem­zet, a fe­je­de­lem­től egé­szen a leg­ala­cso­nyabb kuny­hó­la­kó­ig.
A ha­za­sze­re­tet­nek meg­van­nak a fo­ko­za­tai. Oly­kor bi­zo­nyos idő­pont­ok­ban szen­ve­dél­­lyé vál­hat, amely egé­szen meg­fe­led­ke­zik ön­ma­gá­ról, amely meg­le­pő nyi­lat­ko­za­tok­ra és a leg­na­gyobb ál­do­za­tok­ra kész­tet ben­nün­ket. Ak­kor egé­szen el­fe­lejt­jük, mi­lyen cse­le­ke­det­tel tar­to­zunk is ma­gunk­nak el­ső­sor­ban. A ha­zá­ért élünk – és ha­lunk.
Az én sze­mem­ben a ha­za eme szen­ve­dé­lyes sze­re­te­te a szű­kebb ér­te­lem­ben vett pat­ri­o­tiz­mus, vagy a ha­za irán­ti enthuziazmus; mes­­sze van ez a hi­deg­vér­től vagy a vak ál­do­zat­tól; ha a val­lás és a be­csü­let haj­tó­ere­je egy­szer­re tü­ze­li fel, ak­kor el­éri a leg­ma­ga­sabb fo­kot.
A ha­za sze­re­te­te min­dig ös­­sze­kap­cso­ló­dik a köz­jó te­kin­tet­be­vé­te­lé­vel és gyak­ran sa­ját elő­nyé­nek a fel­ál­do­zá­sá­val. Kö­vet­ke­zés­képp igen ne­mes faj­tá­jú erény és nem je­len­het meg a mű­velt­ség bi­zo­nyos fo­ka nél­kül.
Ám­de még a leg­va­dabb em­be­rek is nyil­vá­ní­ta­nak ha­za­sze­re­te­tet, és ez an­nál, tü­ze­sebb, mi­nél ke­vés­bé mű­vel­tek? – Er­re azt fe­le­lem: „Sze­re­te­tet nyil­vá­ní­ta­nak a szü­lő­föld (Heimat), a sza­bad­ság tu­laj­do­na és az élet iránt. Vé­dik a csa­lá­dot, amely­nek a fe­jét al­kot­ják, mint aho­gyan a kot­lós a csi­bé­it. Vé­dik szü­lő­föld­jü­ket, mert et­től függ az ő és övé­ik fenn­ma­ra­dá­sa. Vé­dik sza­bad­sá­gu­kat és éle­tü­ket; hi­szen va­jon mely ma­ga­sabb ér­té­ke­ket is­mer­het­né­nek en­nél? A sze­re­tet, ame­lyet a ha­za (Vaterland) iránt táp­lál­nak, ön­ző, vagy leg­fel­jebb csa­lád­juk­ra ter­jed ki, amely­hez a ter­mé­sze­tes gyen­géd­ség szi­lárd kö­te­lé­ke kap­csol­ja őket. Nincs fo­gal­muk a köz­jó­ról, amely na­gyobb kö­zös­sé­gek bol­do­gu­lá­sá­ra, jó­lé­té­re vo­nat­ko­zik, s ezért nem tu­laj­do­nít­ha­tó ne­kik a ha­za­sze­re­tet­nek ez a formája.3
Ha ezek az em­be­rek tör­zsek­ben egye­sül­tek, úgy fo­ko­za­to­san ki­ala­kul ná­luk az a fo­ga­lom, hogy az egyes egyén fenn­ma­ra­dá­sa és biz­ton­sá­ga el­vá­laszt­ha­tat­lan az összes­ség fenn­ma­ra­dá­sá­tól és biz­ton­sá­gá­tól. A ha­za sze­re­te­te, ami he­ví­ti őket, fo­ko­za­to­san vi­lá­gos­sá vá­lik és ki­bő­vül. Mi­vel ez a sze­re­tet ed­dig a szü­lő­föld­re és ezen em­be­rek ki­csiny ott­ho­ni-csa­lá­di kö­zös­sé­gé­re kor­lá­to­zó­dott, most ki­ter­jed ama ál­ta­lá­no­sabb kö­zös­ség­re, mely­nek ők a tag­jai és ki­ter­jed jó­lét­ük­re, ér­té­ke­ik­re.
Ezek­nek a tör­zsek­nek van ha­za­sze­re­tet­ük; ugyan­is ké­pe­sek a köz­jó­ért va­ló ál­do­za­tok­ra. Ezt a sze­re­te­tet több he­ves­ség­gel nyil­vá­nít­ják ki; ugyan­is szen­ve­dé­lyük erő­sebb, mint job­ban ki­mű­velt né­pe­ké. Ké­pe­sek ar­ra, hogy el­len­sé­ge­ik­től a leg­ke­se­rűbb kí­no­kat és a leg­ke­mé­nyebb ha­lál­ne­me­ket szi­lár­dan és tö­ret­len tü­re­lem­mel vi­sel­jék el; mert if­jú­sá­guk­tól fog­va, mint a pat­ri­o­tiz­mu­suk­ról oly­an­­nyi­ra el­hí­re­sült spár­ta­i­ak, hoz­zá­szok­tak a szen­ve­dé­sek el­vi­se­lé­sé­hez.
A szü­lő­föld­nek és – ha úgy tet­szik, a ha­zá­nak – fel­tű­nő sze­re­te­tét mu­tat­ják a szü­lő­ha­zá­juk­tól el­sza­kí­tott né­ge­rek. Meg­foszt­va leg­ne­me­sebb ja­va­ik­tól, a szol­ga­ság ke­mény igá­já­ra ítél­ve, hogy örök­re el­sza­kít­sák tő­lük la­ká­sa­i­kat; el­ra­gad­ják ke­zük­ből apá­i­kat, as­­szo­nya­i­kat, gyer­me­ke­i­ket, já­té­ka­i­kat; el­tá­vo­lít­va is­te­ne­ik­től, me­lyek­nek ol­tal­ma alatt ad­dig él­het­tek – ez szá­muk­ra az az új ál­la­pot, amely­be, mint lát­ják, el­len­ség ere­je, az áru­lás és az eu­ró­pai ide­ge­nek bir­tok­lá­si vá­gya hoz­ta őket, a leg­ke­mé­nyebb ál­la­pot, ami­be csak ke­rül­het­tek. A szen­ve­dés he­ve, amely meg­ra­gad­ja őket, a sö­tét ké­pek, me­lye­ket a fel­csi­gá­zott kép­ze­let fes­tett elé­jük a ká­bu­lat ál­la­po­ta után, a rab­szol­ga­ság ször­nyű gon­do­la­ta ér­zé­keny­sé­gü­ket a leg­na­gyobb vál­lal­ko­zá­sok­ra in­ger­li. A sza­bad­ság nél­kü­li élet ke­se­rűbb szá­muk­ra, mint az ezer­sze­res ha­lál. Sze­gény né­pek! Mely vesz­te­ség le­het szá­mo­tok­ra va­ló­já­ban fáj­dal­ma­sabb? Mi le­het na­gyobb ér­ték szá­mo­tok­ra, mint a sza­bad­ság és nyu­ga­lom atyai la­ká­sa­i­tok bir­to­ká­ban?
A fel­vi­lá­go­sult eu­ró­pa­i­ak­nak gyak­ran ve­tet­ték sze­mé­re azt a ke­gyet­len­sé­get, ami­vel ár­tat­lan és sza­bad em­be­re­ket – ön­zés­ből – a rab­szol­ga­ság ke­mény igá­já­ra ítél­nek. A leg­több ke­gyet­len­sé­gért egy nem­ze­tet hi­báz­tat­tak, amely ma­ga, ös­­szes cse­le­ke­de­te­i­ben, oly sok ér­zé­ket mu­ta­tott a nemeslekűség, a sza­bad­ság és em­be­ri­es­ség iránt, hogy egy ilyen, az em­be­ri­sé­get fel­há­bo­rí­tó vi­sel­ke­dést a leg­ke­vés­bé vár­tunk vol­na tő­le. Mint amen­­nyi­re nem iga­zol­ha­tó egy em­ber­ba­rát sze­mé­ben ez a ma­ga­tar­tás, – hi­szen itt le­he­tet­len­nek tart­ha­tók azok az okok, ame­lyek az el­nép­te­le­ne­dett Ame­ri­ka em­ber­fa­ló cu­kor­nád­ül­tet­vé­nye­i­ben dol­go­zó mun­ká­sok szük­ség­sze­rű­sé­gé­ből adód­tak, amen­­nyi­ben az em­be­ri­es­ség jo­gai azok, ame­lyek ez­ál­tal csor­bát szen­ved­nek –, épp­an­­nyi­ra nem kí­ván­juk el­is­mé­tel­ni a ré­gi pa­na­szo­kat és csak a szo­mo­rú sor­son si­rán­koz­ni, amely ezek­nek a sze­ren­csét­len ál­do­za­tok­nak az eu­ró­pai bir­tok­lá­si vágy foly­tán ju­tott.
Kép­zel­jük ma­gunk elé a két­ség­beesett­ség­nek azt az ál­la­po­tát, amely­be az új rab­szol­ga le­sül­­lyedt, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta a lán­co­kat, ame­lye­ket szá­má­ra ké­szí­tet­tek el, és a des­po­tát, aki ural­ko­dik majd fö­löt­te a jö­vő­ben. Las­san ki­gyógy­ult alélt­sá­gá­ból-ká­bu­la­tá­ból . Úgy lát­ja, örök­re el­sza­kí­tot­ták szü­lő­föld­jé­től. Sza­bad­ság­ér­ze­te még nincs meg­sem­mi­sít­ve. Büsz­ke­sé­ge még nem haj­lik meg új ura­i­nak pa­ran­csai alatt, – „Ki vagy te – fog­ja mon­da­ni, – aki e rab­szol­ga­bi­lin­cse­ket rám aka­rod rak­ni? Mi­lyen jo­gon jössz, nem­te­len ide­gen, az én ha­zám­ba, hogy ki­ra­bold an­nak bé­kés la­kó­it? Nem áll ta­lán a ma­gad or­szá­gá­ban elég em­ber a szol­gá­la­tod­ra? – Meg­vá­sá­rol­ta­lak – mon­dod. Meg­vá­sá­rol­tál? De ki­nek volt jo­ga ar­ra, hogy en­gem el­ad­jon? – Bű­nö­ző va­gyok-e hogy szám­űze­tés­re, ha­zám­ból va­ló örök szám­űze­tés­re -, e lán­cok hor­dá­sá­ra ítél­tet­tem? – Ó, test­vé­re­im, akik itt még sza­ba­dok vagy­tok! Tá­vo­lod­ja­tok el ezek­től a par­tok­tól, ame­lye­ket utol­já­ra érin­tett test­vé­re­i­tek lá­ba. Hú­zód­ja­tok vis­­sza a moz­du­lat­lan er­dők­be, ame­lye­ket egyet­len­egy bír­vá­gyó ide­gen sem fog át­kó­bo­rol­ni. – Vagy kö­te­lez­zé­tek ma­ga­to­kat, hogy örök­re szám­űzi­tek eze­ket az ide­ge­ne­ket ezek­ről a par­tok­ról. Tö­mö­rül­je­tek egy bölcs, jó­lel­kű fe­je­de­lem kö­ré, aki meg tud­ja vé­del­mez­ni va­gyo­no­to­kat, éle­te­te­ket, sza­bad­sá­go­to­kat. – És te, ide­gen, aki ké­ret­le­nül uram­nak to­lod fel ma­gad! Mit kö­vet­tem el el­le­ned, hogy szin­te úgy bánsz ve­lem, mint a leg­ha­lá­lo­sabb el­len­ség­gel? Ta­lán meg­gya­láz­tam az as­­szo­nyo­dat? Ta­lán meg­gyil­kol­tam a gyer­me­ke­det? Ta­lán el­ra­bol­tam a va­gyo­no­dat? Ta­lán vé­re­det on­tot­tam? – Ke­gyet­len, em­ber­te­len ti­ran­nus! , vagy mely név jel­le­mez­né elég­gé szé­gyen­te­len tet­te­i­det? Sza­bad­sá­gom­mal min­den­től meg­fosz­tot­tál en­gem, ami ne­kem drá­ga volt”.
Most vis­­sza­té­rek a tárgy­ra és hoz­zá­fű­zök még egy meg­jegy­zést, hogy job­ban meg­ma­gya­ráz­zam a ha­za­sze­re­tet ter­mé­sze­tét.
An­nak az elő­sze­re­tet­nek foly­tán, me­lyet ál­ta­lá­ban a ha­za iránt táp­lá­lunk, a ha­zá­nak ki­tün­te­tő elő­nyök­kel kel­le­ne bír­nia más or­szá­gok előtt. Gaz­da­gabb kel­le­ne le­gyen ter­mé­sze­ti kin­csek­ben, mint más or­szá­gok. Kel­le­me­sebb égöv­ben kel­le­ne el­he­lyez­ked­nie és több ké­nyel­met kel­le­ne nyúj­ta­nia, mint más or­szá­gok.
En­nek el­lent­mond az a ta­pasz­ta­lat, amely sze­rint a leg­zor­do­nabb vi­dé­kek a föl­dön épp­oly nagy ha­tást gya­ko­rol­nak la­kó­ik­ra, mint a leg­sze­ren­csé­sebb ré­gi­ók. A hi­deg Grön­land kel­le­me­sebb la­kói szá­má­ra, mint az eny­hébb, táp­lá­lék­ban gaz­dag Dá­nia. A kam­bo­dzsai em­ber meg­elég­szik or­szá­gá­nak ta­ka­ré­kos ter­mé­ke­i­vel; a tűz­föl­di meg­ma­rad a ma­ga ma­gá­nyos szik­lá­ján, és nem kö­ve­ti az át­uta­zó csá­bí­tó sza­vát; a hot­ten­tot­ta elő­sze­re­tet­tel időz a ma­ga ős­er­de­i­ben.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Gebhard: Ges­chich­te von Ungarn. 1. Teil. Leipzig, 1778.
Genersich, J.: Von der Liebe des Vaterlandes. Wi­en, 1771–1793.
Glatz, J.: Fre­ym­üthi­ge Bemer­kun­gen eines Ungars über sein Vaterland. 1799.
Herder: Huma­nit­ätsbri­e­fe II., Berlin–Weimar, 1971.
Sze­lé­nyi Ödön: Gener­sich Já­nos. Lő­cse, 1914.
Zimmermann, J. G.: Von Nationalstolze. 1758.