Eiler Ferenc : „Kisebbségi külpolitika.” Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus Tevékenységében 1925-1938
I. A magyar kisebbségek nemzetközi aktivitásának keretei
Az európai nemzeti kisebbségek szervezeteinek a két világháború között is csakkorlátozott mértékben volt lehetÅ‘ségük arra, hogy kilépjenek a nemzetközi politikaiporondra. Ilyen jellegű aktivitást lényegében két irányban fejthettek ki: egyrészt panaszosként petÃciókat juttathattak el a Nemzetek Szövetségéhez, másrészt önállószereplÅ‘ként bekapcsolódhattak néhány- meglehetÅ‘sen korlátozott nyomásgyakorló erÅ‘vel rendelkezÅ‘ – nemzetek feletti organizáció tevékenységébe.
A Népszövetség által garantált, regionálisan korlátozott nemzetközi kisebbségvédelem olyan lehetÅ‘séget kÃnált az aktivitásra, mely több szempontból is speciálisnak tekinthetÅ‘.1 A jogsértést regisztráló egyházi, kulturális és társadalmi szervezetek, pártok vagy magánszemélyek ugyanis saját államukkal szemben kértek védelmet a nemzetközi szervezettÅ‘l, a vélt vagy valós sérelmek orvoslásának kikényszerÃtését remélve. A panaszeljárás szabályainak értelmében azonban a kisebbségekszerepe a petÃció Genfbe való eljuttatásával lényegében ki is merült, mivel a jogsértést elszenvedÅ‘k nemzetközi jogalanyiságát nem ismerték el, s az eljárás továbbilépéseibe sem vonták be Å‘ket. Az 1929-es madridi tanácsülésen elfogadott reformokig a kisebbségi panaszosokat hivatalosan még arról sem értesÃtették ki, hogya Tanács foglalkozik-e petÃciójukkal, vagy megelégszik az érintett állam válaszával,egyszersmind ad acta téve ezzel az ügyet.
1921 és 1938 között összesen mintegy ezer petÃció érkezett a Titkárságra, sezek közül mindössze 473 felelt meg az elÅ‘Ãrt formai és tartalmi kritériumoknak. Arostán fennakadtaknak már esélyük sem volt arra, hogy egy, a Tanács tagjaiból alakuló hármas (késÅ‘bb esetenként ötös) bizottság elé kerüljenek, mely az elÅ‘zetes eljárás keretében hivatott volt dönteni arról, hogy a Tanács megindÃtsa-e a hivataloseljárást az ügyben, vagy sem. A legtöbb petÃció az elsÅ‘ világháborúból területi gyarapodással kikerült államok kisebbségpolitikáját kifogásolta: Lengyelországot 203,Romániát 78, Görögországot 41, Csehszlovákiát 36, Jugoszláviát 35 továbbÃthatónak minÅ‘sÃtett beadvány panaszolta be.2 Az elsÅ‘ évek akklimatizációs periódusában még jórészt a magyar kormány, a magyarországi bejegyzésű társadalmi szervezetek (Magyar Asszonyok Szövetsége,Bocskai Szövetség, Magyar-Székely Egyesület stb.) beadványai voltak túlsúlyban amagyar kisebbségek helyzetét számon kérÅ‘, Népszövetséghez és más nemzetközifórumokhoz eljuttatott panaszok között. A magyar pártok megalakulásával s azutódállamok politikai életébe való bekapcsolódásával ez a tendencia alapvetÅ‘enmegváltozott: ettÅ‘l kezdve a kisebbségek politikai, társadalmi és egyházi szervezetei már maguk fordultak Genfhez. 1920 és 1938 között összesen 90 beadvány érkezett a magyar kisebbségek érdekében a Népszövetséghez, 12 pedig más nemzetközi fórumokhoz.3 A petÃciók közül 47 foglalkozott romániai, 24 csehszlovákiai és19 jugoszláviai sérelmekkel.4 A magyar megkeresések jelentÅ‘s részét a Titkárságelfogadhatónak, azaz formailag és stÃlusában is megfelelÅ‘nek találta, ezért továbbküldte a Tanácsnak, ahol a panaszok kivizsgálására Hármas Bizottságok alakulhattak. A legtöbb beadvány esetében a bizottságok tudomásul vették az államok petÃcióra adott válaszát, s lezárták az ügyet. Néhány esetben azonban a kormányok -még mielÅ‘tt az ügy a Tanács elé került volna – önként orvosolták a sérelmet, vagya Bizottsággal folytatott szÃnfalak mögötti tárgyalások kompromisszumos megoldáshoz vezettek.
Legkorábban a csehszlovákiai magyar kisebbség élt a Nemzetek Szövetsége által számára biztosÃtott lehetÅ‘séggel: az 1921-1925 közötti periódusban 14 petÃciófoglalkozott panaszaikkal.5 Ezek után jelentÅ‘sen visszaesett a petÃciós aktivitás, scsak 1930-1932 között vált még egyszer intenzÃvebbé (6 beadvány). A csehszlovákiai panaszok legtöbbje – eltekintve az általános helyzetet kifogásoló petÃcióktól – akisebbségi szerzÅ‘désben kilátásba helyezett kárpátaljai autonómia hiányát, az agrárreform és az állampolgárság megszerzésének visszásságait tette szóvá. A Nemzetek Szövetsége azonban mindent egybevetve nem váltotta be a petensek hozzáfűzött reményeit, mivel a Tanács rendre tudomásul vette a csehszlovák kormány beadványokra adott válaszait. A tény, hogy 1932 után már csupán egy petÃciót juttattak el Genfbe, egyértelműen a bizalomvesztésnek tudható be.6
A magyar kisebbségek nemzetközi porondon folytatott tevékenysége azonbannem merült ki a sérelmek orvoslását kérÅ‘ genfi megkeresésekben. Annál is inkább,mivel a kisebbségvédelmi eljárás rendje mindvégig passzÃv szerepre kárhoztattaÅ‘ket. A nemzetközi politikai élet szürke zónájában azonban létezett néhány olyanszervezet, melynek érdeklÅ‘dési körébe a kisebbségi problematika is beletartozott,s melynek tevékenységébe kisebbségi politikusok is bekapcsolódhattak. A húszasévek közepéig a két legfontosabb ilyen jellegű organizáció az InterparlamentárisUnió és a Népszövetségi Ligák Uniója volt.
Az Interparlamentáris Unió 1923-tól, az Etnikai és Gyarmati Kérdések Bizottsága létrehozása után idÅ‘rÅ‘l idÅ‘re napirendre tűzte a nemzetközi kisebbségvédelemkérdését. Mivel ülésein teljes jogú képviselÅ‘ként csak a törvényhozásba bekerültpolitikusok vehettek részt, a jugoszláviai Magyar Pártnak lényegében esélye semvolt arra, hogy bekapcsolódjék a szervezet munkájába, mivel csak 1927-1929 között küldött képviselÅ‘ket a belgrádi parlamentbe. A romániai Országos Magyar Pártis mindössze egyetlen alkalommal vett részt az Unió egyik bizottságának ülésén,amikor 1923. február 14-15-én Jósika Samu pártelnök maga helyett kiküldte Párizsba Willer Józsefet, az Országos Magyar Párt prominens személyiségét, késÅ‘bbi parlamenti képviselÅ‘t. Az erdélyi politikus tÃz pontból álló javaslatcsomagját azonban, melynek centrális követelése a kisebbségek jogi személyként való elismerésevolt, a szervezet meglehetÅ‘sen hűvösen fogadta. 1923 júliusa után az OMP és anemzetközi fórum közötti kapcsolat egyszer s mindenkorra meg is szakadt.7 A szervezet konferenciáin tehát csak a csehszlovákiai magyar politikai elit képviseltettemagát, többnyire SzüllÅ‘ Géza révén.8
A másik, nemzetek feletti szervezet, a népszövetségi eszme népszerűsÃtését ésterjesztését célul kitűzÅ‘ Népszövetségi Ligák Uniója 1921. október 15-én, Bécsbentartott tanácsülésén határozta el egy Kisebbségi Bizottság megalakÃtását. Ennekvonzereje már jóval nagyobb volt a magyar kisebbségek politikai szervezÅ‘dései számára, ezért – amint lehetÅ‘ségük nyÃlt rá – Å‘k is megalakÃtották saját, a többséginemzetet reprezentáló egyesülésektÅ‘l független tagszervezeteiket. A magyar ligákéletre hÃvása, illetve bejegyeztetése azonban nem ment simán, mivel a kormányoktartottak attól, hogy a kisebbségi politikusok nemzetközi fellépése negatÃvan befolyásolhatja azt a képet, melyet országaikról a nemzetközi közvélemény elÅ‘tt igyekeztek kialakÃtani. A Romániai Magyar Népliga Egyesület például a hatóságok akadékoskodása miatt csak 1927. május 14-én alakulhatott meg Székelyudvarhelyen.9Ráadásul a Romániai Népliga Egyesületek Szövetsége, melyben természetesen aromán nemzetiségű tagok voltak többségben, sikeresen blokkolta a magyar egyesület hivatalos felvételét egészen 1930-ig.10
Az 1928. július 15-én Szabadkán megalakult jugoszláviai magyar liga esetébenazonban már nem csupán az alapszabály jóváhagyása körüli bonyodalmak jelentettek problémát.11 A pártok 1929-es feloszlatását, a diktatúra kikiáltását követÅ‘enugyanis – a jugoszláv kormány kezdeményezésére – az új rendszerrel együttműködÅ‘ Szántó Gábor egy konkurens egyesületet alapÃtott, melyet a hatóságok azonnalhivatalosan be is jegyeztek- szemben a magyar közösség legitim vezetÅ‘inek korábbi kezdeményezésével.12
Legkorábban a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga alakult meg Losoncon, 1922 elsÅ‘ felében, s ez a tagcsoport fejtette ki a legaktÃvabb tevékenységet aszervezet keretein belül.13 Bár az egyesület alapszabályát a hivatalos szervek 1925-ig nem hagyták jóvá, ez nem akadályozta meg a magyar küldöttek részvételét azUnió közgyűlésén és kisebbségi bizottságában.14 Az Interparlamentáris Unióhoz hasonlóan ebben a szervezetben is SzüllÅ‘ Géza képviselte legtöbbször a csehszlovákiai magyar kisebbséget. SzüllÅ‘t, aki 1925-ben az Országos KeresztényszocialistaPárt elnöke lett, erre személyes ambÃciója, kitűnÅ‘ nyelvismerete és félelmetesdebatter hÃre is predesztinálta. A szervezet vitáiban a konfliktusokat felvállaló, esetenként tudatosan keresÅ‘, meggyÅ‘zÅ‘déses negativista politikus mindent elkövetettazért, hogy Csehszlovákia kisebbségpolitikáját a nemzetközi nyilvánosság elÅ‘tt pellengérre állÃtsa, és a propaganda eszközét felhasználva Csehszlovákia nemzetközireputációjának lejáratásával elÅ‘mozdÃtsa a területi revÃzió ügyét.15 A politikus szoroskapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökséggel és a külügyminisztériummal, s külföldi útjain begyűjtött tapasztalatairól rendszeresen tájékoztatta a magyar kormányszerveket.
A két nemzetközi szervezet számára azonban a kisebbségvédelem csupán egyvolt a sok vizsgálandó témakör közül, s tevékenységüknek csak egy szegmensét adta a kisebbségi kérdés. Bár kisebbségi bizottságaik mozgástere mindvégig meglehetÅ‘sen szűk maradt, s elvi jellegű határozataiknak, ajánlásaiknak sem az államokra, sem a Népszövetségre nézve nem volt kötelezÅ‘ ereje, mégis egyfajta – erÅ‘senkorlátozott – nemzetközi nyilvánosságot biztosÃtottak a kisebbségek törekvései, sérelmei számára.16 JelentÅ‘ségüket azonban maguk a kisebbségi politikusok sem becsülték túl.17
1925-ben viszont alakult egy szervezet, melynek tematikájában már csupán a kisebbségvédelemmel szorosan összefüggÅ‘ kérdések kaptak helyet, s melynek tag-sága kizárólag az európai szervezett nemzeti kisebbségekbÅ‘l tevÅ‘dött össze. Az Eu-rópai Nemzetiségi Kongresszust Ewald Ammende észtországi újságÃró és politikusalapÃtotta, s azt a célt tűzte ki elé, hogy a nemzeti kisebbségek reprezentatÃv szervezeteként a nemzetközi sajtónyilvánosságra és a kisebbségi szolidaritásra épÃtveminél elÅ‘bb olyan tényezÅ‘vé nÅ‘je ki magát, melynek hangjára a nagypolitika szerep-lÅ‘i is odafigyelnek.18 Ez a szervezet kötötte le a magyar kisebbségek külpolitikai aktivitásának jelentÅ‘s részét.
II. Magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszuson
A Kongresszus egy 14 éven át fennálló laza szervezet, önmeghatározása szerint„kongresszusi közösség” volt, melynek tagcsoportjai évente egyszer találkoztak -legtöbbször Genfben.19 Ezeken a többnyire háromnapos konferenciákon a választmány által elÅ‘re meghatározott napirendi pontokat tárgyalták meg, s az összejövetelek végén a szervezet egységes állásfoglalásaként határozatokat fogadtak el, melyeket elküldték a Népszövetségnek és a sajtó munkatársainak is. A konferenciák közötti idÅ‘szakban a különbözÅ‘ nemzetiségű csoportokat reprezentáló tagokból álló választmány volt jogosult lényegi kérdésekben döntést hozni. Az ügyek vitelét pedig 1925-tÅ‘l egészen az 1936-ban bekövetkezett haláláig fÅ‘titkárként maga az alapÃtó,Ammende látta el, 1927-tÅ‘l bécsi állandó irodája élén.20 Természetes, hogy egy olyanorganizációban, melyben a tagok évente csak egyszer találkoznak, és több száz, esetenként több ezer kilométer távolságra élnek egymástól, a főállású titkár befolyásarendkÃvül megerÅ‘södik – még akkor is, ha hivatalosan egyetlen meghatározó kérdésben sem mondhatja ki a végsÅ‘ szót. Ãgy történt ez ebben az esetben is: Ammendeszemélyisége és kapcsolati hálója rányomta bélyegét a szervezet tevékenységére.
A Kongresszus nemzetközi elfogadtatása és zavartalan működése szempontjából Ammende már az elÅ‘készÃtés fázisában két fontos alapelvet tartott szem elÅ‘tt:a szervezetnek el kellett ismernie a Népszövetséget a nemzetközi kisebbségvédelem legitim fórumának, elfogadva ezzel egyszersmind azt is, hogy az európai határok csak a Nemzetek Szövetsége elÅ‘zetes kezdeményezése és beleegyezése esetén változtathatók meg, valamint hogy az egyes napirendi pontok megtárgyalásaközben a résztvevÅ‘knek tilos az államokat konkrét bÃrálat tárgyává tenniük. AmÃg azelÅ‘bbi szabály egyértelműen a nemzetközi elfogadottság biztosÃtását célozta, azutóbbi megszorÃtás szerepe kettÅ‘s volt. Egyrészt szerette volna kifogni a szelet azállamok oldaláról várható bÃrálatokból, másrészt igyekezett elejét venni annak, hogya tagkisebbségek az anyaállamok bÃrálata miatt egymás ellen forduljanak. Ennek agyakorlatnak két fontos következménye lett: a szervezet nem esett szét az idÅ‘nkétfeszÃtÅ‘nek bizonyuló belsÅ‘ ellentétek ellenére sem, ugyanakkor azonban nyilvános tevékenysége szükségszerűen az elméleti kérdések boncolgatására korlátozódott,s Ãgy a külsÅ‘ szemlélÅ‘ számára idÅ‘vel ellaposodott.
A Kongresszus a külvilág felé független volt minden állami befolyástól, és működésének anyagi feltételeit – elvileg – maguknak a kisebbségeknek kellett elÅ‘teremteniük. Valójában azonban a szervezet soha, egyetlen másodpercre sem volt mentesaz állami befolyástól. Bár a nemzetközi sajtó egy része a német kormány kezdeményezését sejtette az új szervezet mögött, ez nem felelt meg a valóságnak. SÅ‘t, az Ammendeprojekt a német külügyminisztérium kifejezett tiltakozása ellenére – igaz,az Európai Német Népcsoportok Szövetsége bázisán és tapasztalatai alapján – indult be.21 Az Auswártiges Amt valójában csak 1928-ban döntött a szervezet anyagibebiztosÃtása mellett, ettÅ‘l fogva azonban mindent el is követett azért, hogy a Kongresszusból Németország külpolitikai érdekeit jól szolgáló instrumentumot faragjon.22
A magyar kormány viszont már az elsÅ‘ pillanatban felkarolta a kezdeményezést.Bethlen szabadsága idején magánbirtokán fogadta a német kisebbségi politikust,ami arra utalt, hogy a miniszterelnök komoly fantáziát látott az ötletben. Több szempontból is támogatandónak tartotta a tervezetet. MindenekelÅ‘tt azt remélte tÅ‘le,hogy egy komoly propagandaértékű szervezet jelenik meg a nemzetközi politikai porondon, lehetÅ‘ség szerint állandó irodával és saját lappal.23 Emellett természetesenabban is reménykedett, hogy a szervezet katalizátorként működve elÅ‘segÃti majd anémet és a magyar kisebbségek revÃzióorientált együttműködését az utódállamokban. Ennek megfelelÅ‘en a magyar kormányok a Kongresszus fennállásának 14 évealatt komoly összegekkel támogatták a szervezetet.24 Ammende késÅ‘bb budapestilátogatásai alkalmával, valamint gyakori jelentéseiben rendszeresen beszámolt akülügyminisztérium vezetÅ‘ munkatársainak, Ãgy 1932-ig pl. a miniszter állandó helyettesének, Khuen-Héderváry Sándornak, a miniszterelnökség kisebbségi ügyekértfelelÅ‘s államtitkárának, Pataky Tibornak, sÅ‘t alkalmanként magának Bethlen Istvánnak is terveirÅ‘l, utazásai során szerzett tapasztalatairól vagy a nemzetközi szervezetek háza táján keringÅ‘ hÃrekrÅ‘l.
Ammende a magyar kisebbségek politikai vezetÅ‘it is megkereste, hogy rábÃrjaÅ‘ket a genfi konferencián való megjelenésre. A csehszlovákiai magyarok képviselÅ‘ivel, a Népszövetségi Ligák Uniójának ülésein rendszeresen megjelenÅ‘ s Å‘t feltehetÅ‘en már személyesen is ismerÅ‘ SzüllÅ‘vel és Flachbarthtal gond nélkül sikerültmegállapodnia. A romániai Országos Magyar Párt vezetÅ‘i azonban csak azt követÅ‘en adtak igenlÅ‘ választ megkeresésére, hogy Budapesten és az erdélyi szászok vezetÅ‘inél is leellenÅ‘rizték a német politikust.25 Igazi nehézségekbe csak a jugoszláviai magyar politikai elitnél ütközött, ahol a vezetÅ‘ politikusok a megtorló intézkedésektÅ‘l való félelmükben eleinte kereken elutasÃtották a genfi út ötletét.26 Budapestegyértelmű és határozott nyomására volt szükség ahhoz, hogy végül Å‘k is részt vegyenek az üléseken.27
EttÅ‘l kezdve a magyar kisebbségek minden évben elküldték képviselÅ‘iket a konferenciákra, ami rajtuk kÃvül egyedül a lengyelországi németekrÅ‘l mondható el. A delegáltak köre nem volt túlságosan széles: a Kongresszus ülésein összesen 16 magyar küldött vett részt legalább egyszer az évek során. Közülük azonban öten csakegy-egy alkalommal jelentek meg, Ãgy az Å‘ szerepük valójában elhanyagolhatónak tekinthetÅ‘. A szervezet ülésein legtöbbször SzüllÅ‘ Géza képviselte a magyar kisebbségeket,aki a magyar csoportot megjelenÃtÅ‘ alelnökként és választmányi tagként mind a tizennégyszer megjelent, s fel is szólalt a találkozókon. Ez rajta kÃvül mindössze a lengyelországi német Kürt Graebére, a Kongresszus szervezÅ‘bizottságának elnökérevolt igaz. SzüllÅ‘ mellett a két másik meghatározó magyar politikus, a romániaiJakabffy Elemér tizenkétszer, a jugoszláviai Deák Leó pedig tizenegyszer utazott ezzel a megbÃzatással nyugatra, mÃg a csoport legfelkészültebb, nemzetközi hÃrű jogiszakértÅ‘je, Balogh Arthur nyolcszor regisztráltatta magát.
A magyar küldöttek még a történelmi Magyarországon szocializálódott, jelentÅ‘srészben nemesi származású, többségükben jogvégzett személyek voltak, akik a magyar pártokban vagy azok holdudvarában komoly szerepet játszottak, s akikkelszemben a magyar miniszterelnökség nem fogalmazott meg fenntartásokat.28 Tizennégyen pártjaik országos vezetÅ‘ségéhez tartoztak, kettejüket pedig elsÅ‘sorban újságÃróként, illetve közÃróként tartottak számon. A magyar delegáltak felét a két világháború között legalább egyszer parlamenti képviselÅ‘vé választották. SzüllÅ‘ Géza,Jakabffy Elemér, Balogh Arthur és Jósika János többször is bekerült a törvényhozásba, Esterházy Jánost, Jaross Andort, Strelitzky Dénest és Sulyok Istvánt pedig egyszer-egyszer választották képviselÅ‘vé. A résztvevÅ‘k többsége egyúttal a Népszövetségi Ligák Uniójának magyar tagozataiban is vezetÅ‘ tisztséget töltött be.
A magyar csoport tagjainak és az illetékes magyarországi kormányszerveknek aKongresszussal kapcsolatos alapállása azonos volt, s ez volt a biztosÃték arra, hogya szervezet működésére befolyással rendelkezÅ‘ magyar aktorok lényegében – eltekintve néhány összezördüléstÅ‘l – a stratégiai kérdésekben problémamentesen működtek együtt. A szereplÅ‘k a magyar külpolitikának ezt a mellékszálát is az axiómának számÃtó revÃziós törekvések összefüggésében értékelték. A szervezet szerepétmindenekelÅ‘tt a nemzetközi közvélemény kisebbségi kérdések iránti érdeklÅ‘désének felkeltésében, illetve fenntartásában látták. Ezzel összefüggésben természetesen olyan lobbieszköznek is tartották, mely bevethetÅ‘ a Népszövetség garanciaeljárásának megváltoztatására irányuló nemzetközi akciókban. Végül, de nem utolsósorban olyan fórumot láttak benne – legalábbis az elsÅ‘ idÅ‘kben -, amely jelentÅ‘sen hozzájárulhat az utódállamok német és magyar kisebbségeinek politikai közeledéséhez, a magyarok irányában meglehetÅ‘sen rezervált német kisebbségek revÃzióra hangolásához. Ennek megfelelÅ‘en a Kongresszus történetének magyar szempontból való korszakolásánál a szervezet irányvonalához s ezzel összefüggésben anémet szereplÅ‘khöz való viszony tekinthetÅ‘ meghatározónak.
Az elsÅ‘, 1925-1929 közötti idÅ‘szak – mindent egybevetve – a harmonikusegyüttműködés jegyében telt. Az elsÅ‘ öt évben kiépültek és megszilárdultak a Kongresszus szervezeti keretei, és az évenkénti konferenciák szisztematikusan feldolgozták a kisebbségi problematika aspektusait, a szervezet pedig kialakÃtotta elvi álláspontját csaknem minden lehetséges kérdésben.29 Igaz ugyan, hogy a lengyel ésa németországi kisebbségek arra hivatkozva, hogy számukra nem felel meg a kulturális autonómia németek által különösen forszÃrozott követelése, valamint hogy aKongresszus nem hajlandó nemzeti kisebbségként elismerni és sorai közé fogadnia németországi frÃzeket, elhagyták a szervezetet, de ez nem robbantotta szét aközösséget.30 Azt azonban nem sikerült elérni, hogy a Nemzetek Szövetsége partnerként fogadja el, s a Népszövetség reformjára 1928-29-ben indult nemzetközi akcióban való részvétele sem hozta meg a remélt eredményt.31
Ebben az idÅ‘szakban mind a magyar kormányszerveket, mind a magyar küldöt-teket alapvetÅ‘en a kivárás jellemezte. A miniszterelnökség és a külügyminisztériumszabályosan folyósÃtotta Ammende számára az összegeket (ekkoriban mégFlachbarthon keresztül), a küldöttek pedig kivették részüket mind a kongresszusokelÅ‘készÃtésébÅ‘l, mind a konferenciák tevékenységébÅ‘l. Volt azonban néhány jel,ami elÅ‘re vetÃtette a magyar csoport és a kongresszus vezetÅ‘sége között kiélezÅ‘dÅ‘feszültség képét. Bár Budapest tisztában volt azzal, hogy a szervezet nem támaszthat olyan követeléseket a Népszövetség és az államok felé, melyek gyökeresen ellentmondanak a békeszerzÅ‘déseknek, s ezért megértéssel viszonyult az elméletimunka ideiglenes elÅ‘térbe helyezéséhez, a csehszlovákiai küldöttek, SzüllÅ‘ Géza ésFlachbarth ErnÅ‘ egyre türelmetlenebbül követelték a fÅ‘titkártól az akadémikus megközelÃtés feladását és az egyes kisebbségeket ért konkrét sérelmek megtárgyalását.32 Ezzel kapcsolatban Budapest azt is kénytelen volt regisztrálni, hogy az idÅ‘szakvégére a szervezetben egyre egyértelműbbé vált a német csoport, s rajtuk keresztül a német külügyminisztérium befolyásának elÅ‘retörése.33 Ráadásul a német-magyar kisebbségi kapcsolatok javÃtása sem haladt elÅ‘re. Igaz ugyan, hogy az 1928-as konferencián a romániai kisebbségek egy szándéknyilatkozatot Ãrtak alá jövÅ‘beni politikai lépéseik összehangolásáról, de ez a megállapodás nem volt hosszú életű, mivel még abban az évben a német párt a választásokon a kisebbségi blokk ötletét elvetve a kormánypárttal lépett szövetségre.34
Az 1929 és 1932 közötti idÅ‘szakra az összjáték akadozása és a magyar fenntartások szaporodása volt jellemzÅ‘. Ennek nyitányaként a magyar csoport egységesszÃnfalak mögötti fellépésével 1929-ben ki kényszerÃtette a Kongresszus vezetÅ‘ségétÅ‘l egy olyan könyv megjelentetését, amely tételesen beszámolt a tagkisebbségek helyzetérÅ‘l, országonkénti és kisebbségenkénti bontásban.35 A kötet a konkrétsérelmek nyilvánosságra hozásának jegyében született, valójában azonban továbbra sem mozdÃtotta elÅ‘ a konferenciákon a teoretikus munka konkrét bÃrálatokkal való felváltását.36
IdÅ‘közben Ammende pozÃciói is meginogtak Budapesten. Két éven keresztülugyanis nem volt képes elérni, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség miniszterelnökség által legitimnek tartott vezetÅ‘it a diktatúra kikiáltása után idÅ‘ben kiengedjék akongresszusokra. Pataky ezért nyomás alá helyezte a fÅ‘titkárt, akinek ettÅ‘l kezdvesikerült elérnie, hogy Deák idÅ‘ben megkapja útlevelét.37 Ez a „kisiklás” már önmagában véve is rossz pontnak számÃtott Budapesten, de a fÅ‘titkár azon törekvése,hogy a szláv kisebbségek nyomásának engedve a magyarországi szlovákok legitimvezetÅ‘it is bekapcsolja a szervezet tevékenységébe, a helyzetet még inkább elmérgesÃtette. Ammende, aki két tűz között találta magát, személyesen BethlentÅ‘l kérttámogatást Szeberényi Lajos békéscsabai esperes számára.38 A miniszterelnökségfigyelmét felhÃvta arra, hogy ellenkezÅ‘ esetben a csehszlovák propagandagépezetteljes erÅ‘vel Magyarország kisebbségpolitikája ellen fordul, s ezáltal Budapest anemzetközi közvélemény szemében vádlóból vádlottá válhat. Ennek ellenére Bethlen mindössze arra adott engedélyt, hogy Szeberényi a kormány bábszervezeténekvezetÅ‘jével, Bernolák Nándorral együtt utazzék ki Genfbe.39 Bár az esperes végülnem vett részt a Kongresszus ülésein, s a szlovákkérdés is egyszer s mindenkorra
130 Eiler Ferenc
lekerült a napirendről, az eset a főtitkár budapesti kapcsolataiban súlyos bizalmiválságot okozott.
Az utolsó hat év során lényegében állandósult a feszültség a Kongresszus vezetÅ‘sége és német csoportja, valamint a magyar aktorok között. Az elÅ‘zÅ‘ idÅ‘szakhozképest mindenképpen komoly változást jelentett, hogy Bethlen hatalomból való távozásával és Kánya Kálmán miniszteri székbe kerülésével a fÅ‘titkár pozÃciói jelentÅ‘sen meggyengültek Budapesten. Kánya személyes ellenszenvet táplált Ammendeiránt, mivel az Å‘t berlini követ korában állÃtólag felelÅ‘sségre vonta a magyar nemzetiségpolitika hibái miatt, s a befektetett összeget sem tartotta arányosnak a Kongresszus által hajtott haszonnal.40 A magyar csoport kiléptetésének kérdése ettÅ‘lkezdve visszatérÅ‘ téma lett a miniszterelnökség és a külügyminisztérium egyeztetésein. Pataky egyetértett ugyan Kánya fenntartásaival, de SzüllÅ‘ és Jakabffy bennmaradás mellett felhozott érveit elfogadva megegyezett a külügyminiszterrel a támogatás további – bár csökkentett mértékű – folyósÃtásáról. Az illúzióikat már régen elvesztett magyar kisebbségi vezetÅ‘k több szempontból is fontosnak tartották a további részvételt: egyrészt tartottak attól, hogy távolmaradásuk esetén a kormányokhoz lojális kisebbségi politikusok jelennének meg a konferenciákon, másrészt nemszÃvesen mondtak volna le arról a lehetÅ‘ségrÅ‘l, hogy évente egyszer a három országmeghatározó magyar politikusai zavartalan körülmények között találkozhassanak,ráadásul a Népszövetség székhelyén.41
A magyarországi német kisebbség képviselete körül kirobbant botrány továbbmélyÃtette az ellentéteket a magyar és a német csoport között. A német külügyminisztérium és az Európai Német Népcsoportok Szövetsége ugyanis a miniszterelnökséghez közel álló Magyarországi Német NépművelÅ‘dési Egyesület vezetÅ‘je,Gratz Gusztáv helyett inkább a radikálisabb, a kormány kisebbségpolitikáját mélyenelÃtélÅ‘ s azzal nyilvánosan szembe is helyezkedÅ‘ Basch-csoportot hÃvta meg – Budapest és a magyar küldöttek háta mögött. Ez a vita – mely hozzájárult ahhoz, hogyJakabffy Elemér a radikalizálódó német csoporttal való közösségvállalás elutasÃt-sa miatt elhagyja a szervezetet – a Kongresszus története alatt már nem jutottnyugvópontra.42 Az utolsó két évben csak úgy sikerült elkerülni a nyÃlt szakÃtást, hogya magyar és a német csoport megállapodást kötött arról, hogy a magyarországi német kisebbség egyetlen politikusa sem jelenik meg teljes jogú képviselÅ‘ként a szervezet rendezvényein.
III. A csehszlovákiai magyar küldöttek és a Kongresszus
A magyar csoport ugyan kifelé mindvégig egységesen lépett fel a Kongresszus plenáris és bizottsági ülésein, vezetÅ‘ személyiségeinek viszonya a szervezethez a harmincas évek elsÅ‘ harmadáig mégsem volt tökéletesen azonos. Ez a különbözÅ‘ attitűd részben az érintettek eltérÅ‘ személyiségében gyökerezett, részben a Kongreszszus céljainak és követett taktikájának eltérÅ‘ megÃtélésében. A magyar küldöttekközül a Csehszlovákiából érkezÅ‘k voltak a legkevésbé türelmesek a fÅ‘titkár és azelnök által képviselt mérsékelt, a szervezet alapszabályához konzekvensen ragaszkodó, a kisebbségi problematika elméleti szintű feldolgozását elÅ‘nyben részesÃtÅ‘, aszervezet túlélését mindenek elÅ‘tt fontosnak tartó stratégiával szemben. SzüllÅ‘,Flachbarth, Jaross és Esterházy között ebben a kérdésben nem volt nézeteltérés.
A csehszlovákiai magyar küldöttek, és felszólalásaik
Résztvevők | Szüllő Géza | Flachbarth Ernő | Jaross Andor | Esterházy János | Aixinger László | Szvatkó Pál |
Kongresszusok | 25c, 26c, 27c, 28a, 29a, 30a, 31a, 32c,33b, 34a, 35a, 36c, 37c, 38a | 25b, 26a, 27a, 28a,b | 29, 30b, 32b | 31b, 32b | 32 | 32 |
Ossz./Félsz. | 14/14 | 4/5 | 3/2 | 2/2 | 1/0 | 1/0 |
a) előadás; b) hozzászólás; c) üdvözlő beszéd
Ammende és SzüllÅ‘ között szinte kezdettÅ‘l fogva tapintható volt a feszültség, melynek az volt az oka, hogy SzüllÅ‘ a Kongresszust szigorúan a kisebbségi propagandanemzetközi szÃnterének tekintette, mÃg Ammende helyet keresett szervezetének anemzetközi politikai porondon, és semmi sem hiányzott neki kevésbé, minthogy aradikális hangvétel eluralkodása esetén a Kongresszust revizionista gyülekezetnekkönyveljék el.43 Ez nemcsak a Népszövetség és a sajtó elÅ‘tt lehetetlenÃtette volnael teljesen a szervezetet, de a német kormányt is támogató hozzáállásának gyökeres felülvizsgálatára késztette volna.
SzüllÅ‘ a választmányi üléseken, sÅ‘t némileg enyhébb formában a kongresszusokon is ugyanazt a taktikát és stÃlust képviselte, melyet a csehszlovák parlamentben.44Nem véletlen tehát, hogy a Németországi Népszövetségi Liga képviseletében 1926-ban megfigyelÅ‘ként Genfben megjelenÅ‘ Ottó Junghann rá utalva azt jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy „a magyaroknak természetükhöz hÃven kevésbéfontos az egyes problémák szakszerű feldolgozása, és Å‘k a nemzetközi kisebbségimozgalmat mindenekelÅ‘tt közvetlen propagandahatása alapján szemlélik.”45 SzüllÅ‘ugyanis már ekkor, a második konferencia nyitónapján megsemmisÃtÅ‘ kritikát akartgyakorolni megnyitóbeszédében a Népszövetség fölött, s csak az elnökség nyomására volt hajlandó kihúzni szövegébÅ‘l a legkeményebb megállapÃtásokat.46
A magyar politikus ugyanakkor elismerte Ammende képességeit, akit valóban tehetséges, komoly nemzetközi kapcsolati tÅ‘kével rendelkezÅ‘ embernek tartott.47 Viszont már 1928-ban kialakult benne az az – alapjában véve helyes – meggyÅ‘zÅ‘dés,hogy a fÅ‘titkár elsÅ‘sorban a német érdekeket szolgálja, a magyar törekvéseket pedig igyekszik háttérbe szorÃtani.48 SzüllÅ‘ ezt természetesen nem nézte tétlenül, s aválasztmányi üléseket gyakran harctérré változtatta. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hozzáállásával nem sok hÃvet szerzett magának kollégái között, s azt isérezte, hogy Ammende nem kedveli, sÅ‘t egyenesen tart tÅ‘le.49 Ebben nem is tévedett. A fÅ‘titkár 1928 augusztusában a külügyminisztérium politikai osztályának vezetÅ‘jénél tett látogatása során panaszt is tett SzüllÅ‘re, mivel attól tartott, hogy acsehszlovákiai magyar politikus nemzetközi porondon való fellépéseivel komoly károkat okozhat a kisebbségek ügyének. Ammende észrevételét ekkoriban mégJakabffy is osztotta. Szerinte ugyanis a csehszlovákiai politikus agresszivitása, személyeskedése a konferenciákon mindenkiben antipátiát keltett, ezért azt javasoltaaz illetékeseknek, hogy figyelmeztessék SzüllÅ‘t és Flachbarthtot arra, hogy elÅ‘adásaikat már-már tudományos objektivitással tartsák meg, s óvakodjanak attól, hogyviselkedésük alapján a Rothermereakció propagandistáinak tartsák Å‘ket.50
Túlzás lenne azt állÃtani, hogy a két egymástól teljesen eltérÅ‘ habitusú politikusközött komoly ellentét vagy tartós feszültség lett volna. Arról nem is beszélve, hogy
132 Eiler Ferenc
magyar kisebbségi politikusként mindkettÅ‘jük végsÅ‘ célja megegyezett. A konstruktÃvabb, objektivitásra törekvÅ‘ Jakabffy egyszerűen nem tartotta célravezetÅ‘nekSzüllÅ‘ tudatosan felvállalt konfliktuskeresÅ‘, cinikus stÃlusát. Fenntartásaihoz feltehetÅ‘en hozzájárult az is, hogy SzüllÅ‘ben érezhetÅ‘en jelen volt az utódállamok vezetÅ‘ népeivel szemben érzett magyar felsÅ‘bbrendűségtudat is, melyet az erdélyiJakabffy mindig is kifejezetten károsnak tartott.51 Az elégedetlenség azonban kölcsönös volt, mert SzüllÅ‘ alig egy hónappal késÅ‘bb a következÅ‘ket Ãrta a külügyminisztériumnak Jakabffyról: „Jakabbfynál bizonyos felvilágosÃtásokra van szükség,mert Å‘ öncélnak gondolja a kisebbségi konferenciát, meg van hatva annak nagyságától, és nehezen tudja belátni azt, hogy a mi célunk nem az, hogy mi megelégedettkisebbségek legyünk valamely országban, de a mi végsÅ‘ célunk az, hogy mi ne legyünk abban az idegen országban kisebbségek.”52
Az 1928-tól kezdve szintén Bécsben élÅ‘, Ammendével egyébként szorosanegyüttműködÅ‘ elnök, az olaszországi szlovén Josip Wilfan iránt SzüllÅ‘ kifejezett ellenszenvet táplált. Ennek több oka is volt. Az elnök a magyar politikussal ellentétben óvatos, fÅ‘leg közvetÃtÅ‘ szerepre törekvÅ‘ személyiség volt. Ráadásul szoros kapcsolatban állt a jugoszláv külügyminisztériummal, s ezért SzüllÅ‘ a magyar érdekekkel törvényszerűen szembenálló szláv lobbi egyik vezéralakját látta benne.53 Mindenfenntartása ellenére tisztában volt azonban azzal, hogy a Kongresszusnak szüksége van Wilfanra, mivel távozása esetén még inkább nyilvánvalóvá vált volna a szervezet német és magyar orientációja.54 Ennek ellenére távol állt tÅ‘le, hogy kerülje vele a konfliktusokat, s ezeket az ütközéseket Wilfan meglehetÅ‘sen nehezen viselte.Az 1937-es bécsi választmányi ülésen történtekrÅ‘l például a következÅ‘képpen számolt be: „Wilfan egy prófétai szellemű beteg szlovén agitátor. Újból majd megütöt-e a szél, amikor rámásztam. Mindenesetre látom azt, hogy hogy gyűlölnek bennünket a szlávok, de ez ad nekem erÅ‘t.”55 A SzüllÅ‘ által regisztrált ellenérzés valóbanélt Wilfanban, és nemcsak azért, mert az Å‘ stÃlusától meglehetÅ‘sen távol állt annakrámenÅ‘ssége. A Kongresszus elméleti kérdéseket boncolgató gyakorlata valójábanmegfelelt neki, s ez ellen feltehetÅ‘en a jugoszláv kormány sem emelt vétót, mivelaz alapszabály nem engedett teret az elszakadási törekvések artikulálásának. AKongresszus „akadémikus jellege miatt” SzüllÅ‘ egyébként nemcsak az elnököt ésAmmendét kárhoztatta, hanem a zsidó csoport vezetÅ‘jét, Leo Motzkint is.
A SzüllÅ‘ jelentéseiben szereplÅ‘ német kisebbségi politikusok közül talán a cseh-szlovákiai Wilhelm MedingerrÅ‘l és a lettországi Paul Schiemannról volt a legjobb véleménnyel. Medinger azonban 1934-ben elhunyt, a demokrata meggyÅ‘zÅ‘désűSchiemann pedig a nemzetiszocialista hatalomátvétel után gyorsan elvesztette addigi meghatározó szerepét a német kisebbségek nemzetközi aktivitásának szervezésében, s visszavonult a Kongresszustól. Ekkor már lényegében az új rezsimmelfeltétlenül együttműködÅ‘ Werner Hasselblatt, az Európai Német Népcsoportok Szövetsége berlini irodavezetÅ‘je kezében volt a német kisebbségi vezetÅ‘k koordinálása, aki Ammende halála után Uexküllre támaszkodva – Wilfannal együttműködve -átvette a szervezet tényleges irányÃtását. SzüllÅ‘ hozzájuk fűzÅ‘dÅ‘ kapcsolatát is amagyar érdekek szempontjából értékelte. Bár egyáltalán nem rokonszenvezett anemzetiszocialista ideológiával, a szervezetben 1934 után megerÅ‘södÅ‘ radikálisnémet vonal képviselÅ‘it mégsem elsÅ‘sorban világnézeti alapon kritizálta, hanemaszerint, hogy gyakorlati lépéseik mennyire feleltek meg az általa egyedül helyesnek
„Kisebbségi külpolitika” 133
vélt magyar elvárásoknak.56 Az általa „náci féle kábult hegeli meghatározásoktólkonfúzussá lett félfilozófus”-ként emlegetett Hasselblatton lényegében ugyanaztkérte számon, mint Ruthán, a Szudétanémet Párt külpolitikusán, nevezetesen, hogytúlságosan passzÃv.57 Hasselblatt és SzüllÅ‘ között a viszony végül annyira megromlott, hogy a magyarországi németek képviselete körül évek óta tartó huzavona az 1938-as stockholmi konferencián már kölcsönös fenyegetésbe és egymás nyÃlt kioktatásába torkollott.58
Flachbarth, Esterházy és Jaross lényegében osztotta SzüllÅ‘ álláspontját, s Å‘k isigyekeztek tágÃtani a szervezet általuk túl szűknek érzett kereteit. Ezért mindhárman többször is megszegték az államok nyilvános bÃrálatát tiltó szabályt. Rajtuk kÃvül csak a lengyelországi ukránokat kellett az üléseket levezetÅ‘ elnöknek többszörrendreutasÃtania. A részletekbe menÅ‘ tárgyalás és a kemény, kritikus, államokat ismegnevezni kÃvánó új hang magyar követelése nem merült ki a Helyzetjelentések cÃmű kötet megjelenéséért folytatott küzdelemben. 1930-ban, elsÅ‘ kongresszusi felszólalásában például Jaross Andor nagyrészt a háborúból területi nyereséggel kikerülÅ‘ közép-európai kisállamok diszkriminációs gyakorlatával foglalkozott.59 Keménykritikával illette Lengyelországot, Romániát, Görögországot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ezzel súlyosan vétett a Kongresszus alapszabálya ellen, s erre Wilfan nyomatékosan fel is hÃvta a figyelmét.60
Ilyen elÅ‘zmények után valójában egyáltalán nem volt meglepÅ‘, hogy az 1932-esbécsi kongresszuson az elnök és az amúgy is radikális csehszlovákiai magyar csoport között kenyértörésre került sor. Esterházy János ugyanis ahelyett, hogy a napirendi pontról kezdett volna beszélni, a csehszlovák kormány diszkriminációs politikáját állÃtotta pellengérre.61 Beszédét Wilfan háromszor is félbeszakÃtotta, és élénkpolémia alakult ki a fiatal magyar és az idÅ‘sebb szlovén politikus között. Az elnökEsterházyt a Kongresszus alapszabályára hivatkozva többször is rendreutasÃtotta, Å‘azonban nem engedett, s ezért Wilfan félbeszakÃtotta az ülést, a terembÅ‘l kivonulva pedig szÃvrohamot kapott. A délutáni ülésen egy rövid, de annál keményebb hozzászólásban Jaross is felsorakozott Esterházy véleménye mögé: „Eljön az idÅ‘ -mondta -, amikor a Kongresszusnak radikálisabb álláspontra kell helyezkednie. Asok teoretikus vita ma már nem érdekli a kisebbségi népeket. Ezek jelentÅ‘s, azegész föld figyelmét felkeltÅ‘ szavakra várnak.”62
SzüllÅ‘ a húszas évek végén a miniszterelnökségnek Ãrt jelentéseiben többször iselÃtélÅ‘en nyilatkozott a szervezetrÅ‘l. Ebben az is szerepet játszott, hogy egyre inkább úgy érezte, az irányÃtás egyértelműen a német csoport kezébe megy át. Annakpedig nem volt érdeke a Kongresszus hangvételét radikalizálni, pláne azután nem,hogy Németország 1933-ban kilépett a NépszövetségbÅ‘l. Ugyanakkor azonban aharmincas évek közepén a német csoport akciót indÃtott a nagy-britanniai nyilvánosság megdolgozására, 1937-re pedig tervbe vette egy londoni kongresszus megtartását. A szigetországi akció valódi célja német részrÅ‘l abban állt, hogy a Szudétanémet Párt politikusai számára legális fellépési lehetÅ‘séget teremtsen, s az angolközvéleményt tájékoztassa a csehszlovákiai németek sérelmeirÅ‘l és követeléseirÅ‘l.63
A magyar külügyminiszter is támogatandónak tartotta a londoni konferencia ötletét, mivel a szudétanémet elÅ‘retörést a magyar kisebbség érdekei szempontjábólis pozitÃv fejleményként értékelte.64 A kongresszus végül az elÅ‘zÅ‘ konferenciákhoz lényegében hasonlóan zajlott le. Az elÅ‘adók elsÅ‘sorban arra koncentráltak, hogy aNépszövetség elégtelen működését pellengérre állÃtsák, az idÅ‘szerűvé vált reformszükségszerűségét hangsúlyozzák, és a kisebbségi autonómia lehetséges konfliktusrendezÅ‘ volta mellett érveljenek.65 Emellett követelték, hogy az esetleges népszövetségi reform kérdésében a szervezetet ismerjék el teljes jogú tárgyalópartnernek. FeltűnÅ‘ volt ugyanakkor, hogy a megjelent képviselÅ‘k fele német volt, s közülük is kiemelkedett a Csehszlovákiából érkezettek száma.66 SzüllÅ‘ a záróegyenlegmegvonásakor ugyan alapvetÅ‘en hasznosnak tartotta a londoni kongresszust, véleménye azonban korántsem volt olyan pozitÃv, mint német kollégáié. Hasselblattal ellentétben Å‘ sem a szervezést, sem a sajtóvisszhangot nem tartotta kielégÃtÅ‘nek.Ráadásul szerinte a rendezvényt a német küldöttek nagy száma miatt egyértelműen német ügyként kezelték, s ez sokat levont annak propagandaértékébÅ‘l.67
A Szudétanémet Párt belpolitikai megerÅ‘södésébÅ‘l következÅ‘ feszÃtÅ‘erÅ‘nek voltköszönhetÅ‘, hogy SzüllÅ‘ – félretéve erÅ‘s ellenérzését – hajlandó volt a magyarországi németek képviseletének kérdésében egy Jakabffyénál visszafogottabb, az ellentétet ideiglenesen szÅ‘nyeg alá söprÅ‘ álláspontot elfoglalni.68 SzüllÅ‘ a magyarországi németek ügyét alárendelte a csehszlovákiai politikai helyzetnek. Bár aggasztónaktartotta, hogy a „magyar nemzeti alapon szervezett és a magyar állam által is támogatott” Magyarországi Német NépművelÅ‘dési Egyesületet, jobban mondva a Gratzféle irányzatot a Kongresszusban aktÃv szerepet vivÅ‘ német küldöttek kerekperec elutasÃtották, a Csehszlovákia további gyengÃtéséhez esetlegesen hozzájáruló londoni konferencia érdekében mégis elfogadhatónak tartott egy olyan kompromisszuot, melynek értelmében egyetlen magyarországi német sem jelenhetett meg hivatalosan az üléseken. Érvei végül meghallgatásra találtak, s Budapest is beleegyezett az „ideiglenes fegyverszünetbe”.69
Az 1938-as stockholmi kongresszus után azonban a csehszlovákiai magyar politikus már azt javasolta a magyarországi illetékeseknek, hogy a magyar csoportotazonnal léptessék ki a Kongresszusról, s ezáltal „likvidálják” az immár teljesen haszontalan szervezetet. Bármennyire is felbosszantotta azonban SzüllÅ‘t Hasselblatttúlságosan is öntudatos, kioktató fellépése, kizárt dolog, hogy a pillanatnyi benyomások hatására döntött volna Ãgy, hiszen a szervezetet évek óta nem tartotta sokra, a német vezetÅ‘ket pedig eddig sem becsülte túlságosan. Sokkal valószÃnűbbnektűnik, hogy a nagypolitikai események érlelték meg benne ezt az álláspontot. AzAnschluS után ugyanis Csehszlovákia körül is egyre jobban szorult a hurok, s vár-ható volt, hogy a területi revÃzió ideje rövid idÅ‘n belül mindenképpen elérkezik. Ilyenkörülmények között pedig egy amúgy is leszálló ágban lévÅ‘ szervezet már nem sokhasznot hajthatott.
A müncheni egyezmény után a német kisebbségi politikusok még megpróbáltakéletet lehelni a szervezetbe, és 1939-ben rendezni akartak még egy konferenciát.A fÅ‘titkár az elÅ‘készÃtés során megjelent Budapesten, de a magyar csoportok részvételére nézve nem kapott egyértelmű Ãgéretet, mivel Csáky külügyminiszter – elÅ‘djéhez hasonlóan – fölöttébb szkeptikus volt a Kongresszus értelmét illetÅ‘en.70Amennyiben a magyar küldöttek részvételével mégis megrendezték volna az összejövetelt, akkor a szlovákiai magyar kisebbséget – megegyezés szerint – az elsÅ‘ bécsi döntés után magyar állampolgárrá lett SzüllÅ‘ Géza helyett Esterházy János képviselte volna…
Ferenc Eiler
„mlnority foreign policy.” participation of hungarians llving in czechoslovakia in
THE ACTIVITIES OF THE EUROPEAN NaTIONALITY CONGRESS 1925-1938
The European Nationality Congress established in 1925 set the goal to growintÅ‘ such extents to command the attention of big politics’s participants asthe representative organisation of European nationality minorities, building oninternational press public and minority solidarity. The communities ofHungarians living in Jugoslavia, Románia, and Czechoslovakia sent their representatives to the organisation’s conferences organised yearly, who witheach other and in cooperation with the Hungárián government made efforts torightly influence the organisation’s direction and interests of the Hungáriánminority, and to harmonise them with the revision Hungárián efforts as muchas possible. In the Congress they first of all saw such a programme tool thatoffers the opportunity to keep the issue of unfairness of peace treaty in theeye of the international public opinion up-today constantly. Obviously, it was also pleasing for them that the Congress made constant efforts for the sakeof increasingthe effectiveness of minority protection.Theirthird importantgoalwas building on cooperation within the organisation, to harmonise theHungárián parties with leading Germán minority politicians of succession states.
The Hungárián minority living in Czechoslovakia through the whole durationof the organisation’s existence was practicably represented by Géza SzüllÅ‘,who at the same time as the representative of the Hungárián group, was the Vicepresident of the organisation. Expect for him, through a few years, ErnÅ‘Flachbarth, János Esterházy and Andor Jaross alsó joined the organisation.The Hungárián politics living in Czechoslovakia were very active at the conferences, and with their determined, critical representation many times got intÅ‘serious conflicts with the leaders of the organisation’s other nationalities,mainly Germans. The study introduces the activities of Hungárián representatives, while gives special attention to the relationship of Hungárián minoritypolitics with Budapest.