Vadkerty Katalin: Németek és magyarok Pozsonyban 1945-1948 között

Pozsony az 1720. évi hivatalos összeírásban már német dominanciájú település, sezt követően a német fölény állandósult a háromnyelvű, háromkultúrájú városban.1918-ig alig változott a német, a magyar és a szlovák nemzetiségű lakosok aránya,s összhangban volt az összlakosság számbeli növekedésével. A német fölény a magyarok politikai, gazdasági és kulturális jelentőségének megerősödése ellenére az1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően is fennmaradt.

A szlovákok és csehek (1918-at követően a csehszlovákok) politikai, majd gazdasági és kulturális jelenléte a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalakulásátkövetően megerősödött, s a szláv nemzetiségek száma gyorsan növekedett. Mígszámuk 1919-ben 10%-kal haladta meg például a pozsonyi magyarokét, 1930-banmár meghaladta a németek és a magyarok együttes létszámát. 1940-ben a városszláv lakossága (szlovákok, csehek, oroszok-ukránok) képezte az összlakosság55,85%-át, miközben a németeké és a magyaroké együtt 33,62% volt (Dr. Savojsky1943, 111-115; Dr. Steinacker 1940, 31-32).1

Ezt a nemzetiségi megoszlást 1944 nyarától tovább módosította a németek egyrészének távozása. „Menekülés”-üket bizonyos keretek között hajókkal, vasúti szerelvényekkel hivatalosan is segítették, de különös gonddal készítették elő s valósították meg a fiatalok, pl. a német gimnazista fiúk családtagjaik nélküli kiszállítását(Metál é. n.).2

A pozsonyi magyarok zöme nem mozdult. Úgy érezték, nincs miért elhagyniuk azotthonukat. A szlovák állam évei alatt nem csatlakoztak a fasiszta gárdista irányzathoz, nem vétettek az emberiség ellen. Bíztak az első Csehszlovák Köztáraság gyakran hangoztatott demokratizmusában. Ezért érte őket váratlanul a Kassán 1945. április 5-én kihirdetett kormányprogram, amely szerint a megújuló Csehszlovák Köztársaság szláv nemzetállam lesz. A nem szláv lakosság hétköznapjaiban ez azt jelentette, hogy az új, magát demokratikusnak mondó, több párt képviselőit tömörítőkormány a jövőben nem számol a németekkel és a magyarokkal mint állampolgáraival, s a teljes kitoloncolásukat tervezi. Az állampolgárságuktól megfosztott németeknek és magyaroknak megtiltotta anyanyelvük használatát, nemzeti kultúrájukápolását, jogot formált minden ingó és ingatlan tulajdonukra, s ezzel létük szervesrészévé tette a félelmet és a bizonytalanságot (Vadkerty 2001, 211).

* A tanulmány a Pozsony város társadalom- és kultúrtörténete c. projekt keretében készült,amelyet az MTA Arany János Közalapítványa és az Agentura Pacis Posonium támogatott.

A második világháború győztes nagyhatalmai egyetértettek a németek kollektívfelelősségre vonásával, kitoloncolásával; ez utóbbit a magyarok esetében megtagadták. A magyar lakosság kitoloncolásának jogi alapját a kormányprogram tartalmazza. Ennek, s a Szlovák Nemzeti Tanács határozatának alapján kezdték meg1945 áprilisában a németek és a magyarok kitoloncolását (Pozsonyban is), majd azún. összpontosító táborokban való elhelyezését.3

A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság – a kormány utasítása alapján – két részreosztotta a fővárost „elszlávosító” folyamatát, melyet egyszerre akart megvalósítani.Felkérte a Szlovák Statisztikai Hivatal elnökét, hogy dolgozzon ki egy tervezetet aváros területének a megnövelésére. Dr. Sveton munkájának jellegzetessége, hogynem vette figyelembe sem a csatolásra kiszemelt települések állami hovatartozását, sem az ott élő lakosság nemzetiségét. Ausztriától Hainburg, Wofstal, Edelstal,Berg, Deutschjahrndorf, Pama, Kittsee, Markthof, Magyarországtól Bezenye,Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka katasztereivel számolt. Ezzel az ún. NagyPozsony területe osztrák részről 16 228 hektárral, 15 060 lakossal, magyar részről 14 671 hektárral, 7839 lakossal, összesen tehát 30 899 hektárral és 22 945- zömmel horvát, német és magyar – lakossal gyarapodott volna. A város elszlávosítását megkönnyítette, hogy „1945 júliusától egyre több német hagyta el önként avárost, de távoznak, s egyre erőteljesebben kiszorulnak a hatalomból a mesterségesen kitenyésztett magyarok is, akik 1938 előtt a hatalom támogatásával előszeretettel hangsúlyozták Pozsony magyar jellegét”.4

A város vezetése tudatosította, hogy a megálmodott Nagy-Pozsony a győztes hatalmaktól, s jóváhagyásuk esetén a két területileg érintett országgal kötendő szerződéstől függ. Ezért a szláv Pozsony megteremtése érdekében 1945 áprilisában aszlovákok ellenőrizhetetlen betelepedésének következtében a városban egyre növekvő lakáshiány megoldására koncentrált. Első lépésben zárolta az 1930-ban magukat németnek, Ml. magyarnak jelentők, valamint a szlovák háborús bűnösök pozsonyi ingatlanjait. 1945 októberéig 2730 házat zároltak, de a tulajdonosok politikai és nemzeti megbízhatóságának ellenőrzését követően 72 házat visszaadtak a kizárólag – szlovák tulajdonosoknak. A fennmaradó 2658 házból és a hozzájuk tartozó kertekből, szőlőkből 394 családi házat, 94 esetben házat és szőlőt átadták azúj, helyi vagy betelepített tulajdonosoknak. Külön listán vezették, de zárolták a koncentrációs táborokban elpusztult zsidók tulajdonát képező 466 épületet.

A városházán pontos kimutatást készítettek a zárolt német, magyar és zsidó tulajdonban volt épületekről, más ingatlanokról s a kérelmezőknek kiosztott ingóságokról.5

A zárolások, kisajátítások folytak, de a lakáshiány nőtt. A kérdéssel a Megbízottak Testülete is foglalkozott. Az 1945. november 20-i határozatukban a szlovák állam 254/1942. számú idegenrendészeti törvényére hivatkozva a kormány jóváhagyását kérte annak kimondására, hogy minden német és magyar nemzetiségű, saját házában, illetve bérlakásban lakó polgár köteles a rendőrség felszólítására a hivatalosan megadott határidőn belül „kiüríteni” a lakását, s ezzel a lakások bérletiszerződései a következő hónap első napján érvényüket vesztik. A rendelettel nemcsak a lakásaiktól, de a hivatalosan elismert ún. „lelépési” összegtől is megfosztották az érintetteket.

Az érintettek döbbenettel tudatosították, hogy mi vár rájuk. A helyzetet – feltételezhetően – Szalatnai Rezső így jellemezte: „Kérlelhetetlen hajsza folyt a lakásokért, a berendezési tárgyakért.” A rendőrséggel párhuzamosan léptek a partizánokis, akik a németek és a magyarok ingó és ingatlan tulajdonát „háborús jóvátétel”nek tekintették.6 A végrehajtás eredménye az elszegényedés lett, s a kilátástalanhelyzet, idegfeszültséget, depressziót szült.

Mindezek ellenére a pozsonyi lakáshelyzet 1946 nyarán tovább romlott. A szinte ellenőrizhetetlen számú hivatalnok, munkás beköltözésével párhuzamosan aSzlovák Telepítési Hivatal – minden bejelentés nélkül – telepítette be a városba anemcsak Magyarországról egyoldalú transzportokkal érkezőket, hanem a Romániából repatriált szlovákokat is.

A kor jellemzője lett az ún. „összeköltöztetés”. A végzéseket a Szociális ÜgyekMegbízotti Hivatala adta ki. Indoka csak egy volt: a nevezettek államilag nem megbízhatók. Az akció érdekessége, hogy hivatalosan a legtöbb megbízhatatlan a villanegyedben lakott. A villanegyed után a belváros következett. A lakókat a rendőrségigénybevételével kiutasították a lakásaikból, de nem ellenőrizték, van-e hova menniük. Szerencsések voltak, akiket a vidéki rokonok vagy barátok befogadtak.7

Közben a városban állandósultak a nappali és az éjszakai razziák, melyek kiemelten a német és a magyar lakosság ellen irányultak. A letartóztatottakat elűztéka városból vagy kiszállították valamelyik internálótáborba.

A rendszeresített razziákat 1947-ben és 1948-ban is folytatták, de a hivatalosanmegfogalmazott cél már nem a város elszlávosítása, hanem „némettelenítés”-e, illetve „magyartalanítás”-a volt. A német és a magyar nyelvhasználat ellenőrzésébe,a német és a magyar nyelvet nyilvános helyen használók megbüntetésébe, vagyis anémet és a magyar lakosság feljelentésébe 1947 tavaszától a Városi Rendőrparancsnokság a lakosságot is bevonta. Lehetővé tette, hogy bárki feljelenthesse avárosban németül vagy magyarul beszélőket. A feljelentés megkönnyítésére nyomtatott szöveget készíttetett s osztott szét, amelybe csak a „vétkes” nevét és személyi adatait kellett beírni. A fennmaradt dokumentumok szerint – mivel időközbena pozsonyi németeket kitelepítették – szinte kizárólag magyarul beszélőket jelentettek fel. A feljelentettek zöme munkás, háziasszony, elvétve értelmiségi, pl. egyetemista. A feljelentettek nemek szerinti megoszlás nagyjából megegyezik.

Figyelemre méltó a feljelentettek nyelvtudása. A többség – valamilyen szinten tudott szlovákul, de többen beszéltek angolul, németül, spanyolul, sőt volt olyan is,aki ismerte valamelyik arab nyelvet.

A rendőrség magatartásában az 1948-as hatalomváltás sem hozott változást. Afeljelentések indoka sem változott, de a feljelentettek között aránylag magas a szlovák nemzetiségűek aránya. Ezek feltételezhetőek reszlovakizáltak vagy áttelepültekvoltak.8

Területileg a „kihágáséért feljelentettek zöme még 1947-ben is Ligetfalun lakottvagy 1945-ben ide internált volt, míg 1948-ban a város bevásárlóközpontjában, aSzéplak utcában és környékén „leplezték le” a legtöbb „vétkest”. Lehet, hogy ebbeaz – 1945 előtt inkább magyarok által lakott – utcába többen tértek vissza az internálótáborokból, vagy ide jártak a környékbeliek bevásárolni, de az is lehetséges,hogy a Városi Rendőrkapitányság tőszomszédságában a rend őrei aktívabbak voltak, mint a város más kerületeiben.

Pozsony történetének a lakosság nemzetiségi összetételét alapjaiban megváltoztató fejezete 1945. május 5-én kezdődött. A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság- a kassai kormányprogramra hivatkozva – a Szlovák Nemzeti Tanács jóváhagyásával elrendelte a németek és a magyarok internálását. A kollektív bűnösséggel vádoltak internálásának egyik jellegzetessége, hogy az internálásokra vonatkozó rendeleteket csak több hónapos késéssel, igaz, mindig visszamenő hatállyal adták ki. Amásik jellegzetesség a rendőrség teljhatalma. Dániel Okáli belügyi megbízott 1945.július 31-i utasítása értelmében a táborok (az internáló- és munkatáborok) szervezője, ellenőrzője és üzemeltetője az a rendőrség, amely irányította és végrehajtottaaz internálásokat. A rendőrség kiemelt szerepét sokat bírálta a prágai cseh sajtó.9

A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság és a Városi Rendőrparancsnokság együttműködésével három tábort létesítettek: Ligetfalun, a Patrongyárban és a Szőllősiúton (Vajnorská cesta). Ligetfalun a volt katonai barakkokban helyezték el a németcsaládokat, külön a nőket, külön a férfiakat, a magyarokat pedig a faluba irányították, ahol az 1918 előtt épített, a katonák által lelakott, a harcokban károsodott,komfort nélküli házakba költöztették be, általában egy családot egy szobába. A város északi, a Dunától távol eső kerületek lakóit vagy a Nagyszombati úton levő barakkokba, vagy a Patrongyárban helyezték el, ahol csupasz betonpadló várta őket.Erre teríthették le – szerencsésebb esetekben szalmára – a pokrócaikat.10

A kijelölt családokat minden előzetes értesítés nélkül kényszerítették lakásaikelhagyására. A csomagolásra általában kétórányi időt engedélyeztek. Figyelmeztették őket, hogy mind a német, mind a magyar nemzetiségűek a hatályos az érvényesidegenrendészeti törvények értelmében a „hivatalból kijelölt helyen kell tartózkodniuk”. Csak a legszükségesebb személyes holmijukat és három napra való élelmetvihetnek magukkal. Mivel háborús bűnösök, ingó és ingatlan vagyonuk az állam tulajdonába megy át. Ezt követően 20-30 fős csoportokban, fegyveres kísérettel elvitték őket a táborok valamelyikébe (Dr. Samarjay 2001).

Május első hetétől kezdve az internáltak száma gyorsan nőtt. Ligetfalun példáulmájus 18-án 608-an éltek, de a hónap végétől ide irányították a Patrongyárban ideiglenesen elhelyezettek egy részét, s így július 21-én már 1200-an voltak. 1946márciusában 1437-en éltek itt, s számuk naponta gyarapodott, mert ide irányították a városi razziák során letartóztatottakat is.

A három pozsonyi „összpontosító” táborban 1945. november l-jén (lásd az 1.táblázatot) 2735 férfit, 2418 nőt, 1069 tizenhat éven aluli gyermeket, összesen6222 személyt tartottak fogva. Ugyanekkor Szlovákia összes táborában 21 805 internált élt, vagyis a pozsonyiak adták az internáltak egyharmadát. A munkaképesférfiak száma a patrongyári táborban a legmagasabb. Nagy az eltérés a férfiak ésa nők száma között, ami azt jelenti, hogy ide az egyedülálló, fiatalabb, munkaképesférfiakat hozták be. Ligetfalun feltűnően magas a munkaképtelen, vagyis idősebb és nyugdíjas korban levő férfiak száma. Hasonló volt a helyzet a Szőllősi úton is. Amunkaképes nők száma – az idősebb nők számához hasonlóan – Ligetfalun a legmagasabb. A Patrongyárban az 1590-es létszámból csupán 79, míg a ligetfalui 3730nyilvántartottból 772, a Szőllősi úti tábor 902 internáltjából 218 volt a tizenhat évenaluli gyermek.

Nemzetiségüket tekintve Ligetfalun 2143 a német, 1450 a magyar és 114 aszlovák, a Patrongyárban 863 a német, 375 a magyar és 352 a szlovák. A Szőllősiúton 850 német, 36 magyar és 16 szlovák szerepel a nyilvántartásban. A szlovákok aránya nem egészen 8%.”

A pozsonyi németek és magyarok internálásának történetét a levéltárakbanfennmaradt dokumentumtöredékekből ismerjük. Az érintettek a történtekről sokáighallgattak, sokan még a legszűkebb családi körben sem beszéltek. Ezért értékes aLigetfaluba deportált dr. Samarjay Emil jogász 1945. május 6-1946. augusztus 8a között vezetett naplója (Dr. Samarjay 2001, 2-23).

Dr. Samarjay Emilt családjával együtt 1945. május 6-án vitték át Ligetfaluba,ahol több ismerősével együtt – amennyire erejükből telt – kezükbe vették sorsuk irányítását. Összeállították és naponta bővítették az internáltak jegyzékét, s megkezdték a megmaradásuk szempontjából alapvető fontosságú közélelmezés és egészségügyi ellátás megszervezését.

A táborok élelmezéséről 1945. május első heteiben a helyi nemzeti bizottságokgondoskodtak. Pozsonyban az ellátás biztosítása nehézkes volt, mert a városbanáltalános volt az élelmiszerhiány, s a hivatalosan beszerzett élelmiszereket elsősorban a helyi szlovák lakosság között osztották szét. Nagy volt a tejhiány. Még a neminternált szoptatós anyáknak és a három évnél fiatalabb gyermekeknek sem jutottelegendő tej. Ennek ellenére a város vezetése elutasította azt a javaslatot, hogy afelére csökkentsék a magyar és a német anyák napi tejadagját.

A Belügyi Megbízotti Hivatal gyorsan megoldotta a problémát. 1945. május 17-iutasításában a táborok élelmezését a Szlovák Vöröskeresztre hárította (Dr. Samarjay 2001, 5, 7, 9, 12).12

Szlovákia szempontjából az ellátás a pozsonyi internálótáborokban volt a legrosszabb. A magyar kormány ezért 1945. június 5-én figyelmeztette a SzövetségesEllenőrző Bizottságot, és a ligetfalui táborok ellátásába bevonta a Magyar Vöröskeresztet, amely svájci támogatással jelentős küldeményt kapott. Élelmiszert, gyógyszert, egészségügyi felszerelést, de ezt előbb Budapestről el kellett juttatni Pozsonyba. A közlekedési nehézségeket csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság segítségével lehetett leküzdeni (Tóth 1995, 157).13

Közben a ligetfalui internáltak mindent megtettek, hogy felállítsák a közös konyhát, és elkészítsék az első ebédet. Erre május 16-án került sor.

A táborok élelmezését 1945 novemberétől az Élelmezési Megbízotti Hivatal biztosította. Az ellátás kisebb-nagyobb zökkenőkkel folytatódott, de egymást érték akülönböző megszorítások. 1945. december l-jétől például a burgonyát csak héjában főzhették meg.

Alapélelmiszer volt a burgonya, a borsó, és az lett volna a kenyér, ha rendszeresen szállították volna. Ligetfalun például 1945 júliusában két hétig nem osztottakkenyeret. Fényűzésnek számított a hús, de a téli hónapokban a savanyított káposzta is. Ligetfalun a tábor vezetői ismeretség útján vettek néhány kiló húst, tavasszalpedig egy tehenet.

A pozsonyi táborokban kétféle ellátás volt. Ligetfalun a magyaroknak csak reggelit és ebédet osztottak, ezzel szemben a zárt táborban élő németeknek a Patrongyárban és a Nagyszombati úton vacsorát is.14

A táborlakók a silány közélelmezést csak átmenetileg egészíthették ki szabadonvásárolt zöldséggel, gyümölccsel, mert 1945 augusztusában a ligetfalui táborparancsnok megtiltotta, hogy a helybeli és a környékbeli kistermelők valamit is eladjanak az internáltaknak.

1946. március 11-én megszűnt a Szlovák Vöröskereszt és a református egyháztámogatása is, mert a Megbízotti Hivatal minden erejével a kelet-szlovákiai éhínséget próbálta enyhíteni (Dr. Samarjay 2001, 21).

A táborok munkaképes internáltjainak élelmezési gondjait enyhítette a közmunka, tudniillik a közmunkások reggelit és ebédet, illetve ebédet és vacsorát kaptak.A háborús károk helyreállításában kiemelkedő szerepet kapott közmunkát – a köztársasági elnök 88/1945. számú rendeletét megelőzően – a nemzeti bizottságokszervezték. Pozsonyban a városi nemzeti bizottság katonai-stratégiai szempontbólkiemelt jelentőségű helyreállításokban együttműködött a szovjet hadsereg parancsnokságával. A közmunkafelhívásra eleinte csak kevesen jelentkeztek, de a közmunkára jelentkezők száma 1945. június 1-jére elérte a 36 301 főt.15

Mivel a Dunán való átkelés nehézkes és hosszadalmas volt, a ligetfalui németés magyar tábor munkaképes férfi internáltjai a folyó jobb partján dolgoztak. A pontonhíd famunkáit a magyarok, a kész gerendák kátrányozását a németek végezték.

A másik két pozsonyi internálótáborból a munkaképes férfiakat a közlekedésszempontjából kiemelt jelentőségű Vörös híd felújítási munkálataihoz vezényelték. Ahíd 1945. május 22-i átadását követően több százan dolgoztak a felrobbantott Duna-híd alkatrészeinek a szétszedésénél. Mivel azonban az étkezésüket nem tudtákmegoldani, naponta két váltásban négy-négy órát dolgoztak.

Mivel nem minden internáltnak jutott munka a hidak helyreállításánál, ezért aNagyszombati úton élő iparosok helyben szervezték meg a rendőrség részére dolgozó asztalosműhelyüket és autójavító-műhelyüket.

A ligetfalui magyar tábor sok lakója a helyi szervektől kért munkát. így jutottakel a Semperit gyárba, ahol takarítottak. Néhányan a Vöröskereszt megbízásából betegeket szállítottak. A német és a magyar internáltak egyaránt szívesen vállaltakmunkát a zöldséget és gyümölcsöt nagyban termelő zabosi gazdáknál (Dr. Samarjay 2001, 13, 19).16

A helyben munkát vállaló németek és magyarok helyzete sokban különbözöttegymástól. A magyarokkal szemben – aránylag – kicsi volt az ellenszenv, a németekesetében érezhető volt az anyagiakra alapozott gyűlölet, sokan csak a vagyonúkbaültetett telepeseknél kaptak munkát (Dr. Samarjay 2001, 6, 12).

Az internáltak munkaképességét csökkentette, a táborlakók életlehetőségeit jelentősen befolyásolta az egészségtelen környezet és a hiányos egészségügyi ellátás. A táborok létesítését nem előzte meg alaposabb elemzés, előkészítő munka.Hiányoztak az élet legelemibb feltételei. Az internáltak maguk gondoskodtak például az illemhelyekről, a szemét eltakarításáról. Ligetfalun betemettek minden bombatölcsért, minden üreget. Veszélyes munka volt, mert a környék tele volt fel nem robbánt, elhagyott lőszerrel. Egy ilyen gránát ölte meg a német tábor egyik 15 éves lakóját (Dr. Samarjay 2001, 9).

Megoldatlan maradt a téli fűtés kérdése is. Az internáltak szenet nem kaphattak, így csak fával fűthettek, amit a közeli erdőben gyűjtöttek össze. Helyzetüketmegnehezítette a táborparancsnok rendelete, mely szerint nem használhatták fel fűtésre a romos épületekben fellelhető faanyagokat.

A helyzet a Patrongyárban volt a legnehezebb, a jelentések szerint „elrettentő”volt. Itt már 1945. június 8-án tífusz ütött ki.

Az orvosi ellátás érdekében a ligetfalui magyar internáltak már a megérkezésüketkövető héten szervezkedni kezdtek. Megszólították a Szlovák Vöröskereszt képviselőit, kérték a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét. Szervezési munkájuk eredményeképp Ligetfalun 1945. május 17-én megnyitották az egészségügyi központot. Kezdetleges körülmények között kezdett dolgozni a pozsonyi Vöröskereszt főorvosa, dr.Gustáv A. Niepel vezette kis kollektíva. Az internált önkéntesek mellett öt szigorló orvos dolgozott, s a járványok idején számíthattak dr. G. Jácz segítségére és a felszereltséget növelő dr. B. K. Rippára is (Dr. Samarjay 2001, 18; Tóth 1995, 157).”

Dr. Niepel a helyzet felmérését követően arra kérte a fölöttes hatóságokat, hogyhaladéktalanul oldják meg a vízellátást, s biztosítsanak valamilyen tisztálkodási lehetőséget.

Az orvosi vizsgálatra jelentkezett betegeken kívül rendszeresítették a magukategészségesnek tartó internáltak megvizsgálását is, kiemelten figyelték a csecsemőket és a gyermekeket. A diagnózis gyors megállapítása érdekében laboratóriumotlétesítettek a rendelő mellett. A szükséges pipettákat például Ausztriából csempészték be a táborba, vattát, jódot, kötszert, szemcseppet, szíverősítő tablettátSzalatnai Rezső segítségével kaptak a Svájci Vöröskereszttől és több magyarországi intézménytől (Dr. Samarjay 2001, 5, 10, 13, 17).

Az orvosok, az önkéntes internált munkatársak, a támogatók minden igyekezeteellenére kezdetleges körülmények között gyógyítottak. A lázas betegeket – saját lakásaikban – három önkéntes nővér gondozta, s így megakadályozták a tömegesmegbetegedést, a tömeges pusztulást.

A Nemzetközi Vöröskereszttől kapott oltóanyaggal 4191 német és 2860 magyarinternáltat oltottak be, de nem tudták kizárni a tüdőbajt. 212 ilyen beteget diagnosztizáltak, közülük 30 állapota volt súlyos. A kór a gyermekek és az egyetemista fiatalok között terjedt el a legnagyobb mértékben, de megjelent a diftéria (torokgyík),a sarlach (vörheny) és a malária (váltóláz) is.

1946 nyarától a betegek száma megfogyatkozott. A németeket kitelepítették, areszlovakizált magyarok visszatérhettek a városba, de a rendelő tovább működött,a körülmények rendezettebbek lettek.18

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény 1946. február 27-i aláírásátkövetően az internáltakban megnőtt a Magyarországra való áttelepülés reménye. Ezvolt az egyetlen lehetőség arra, hogy visszakaphassák elvett ingó és ingatlan vagyonukat. Hónapok múltakel, de semmi sem történt. 1946. július l-jén a magyar megbízott, dr. Wagner Ferenc írásban kérte a szlovák illetékeseket, hogy azonnali hatálylyal engedjék szabadon, s helyezzék vissza tulajdonukba a ligetfalui internált magyarokat. Kérését ígéretek sora követte, de nem történt semmi (Vadkerty 2001, 238,264). A szlovák szervek halogató taktikáját látva a ligetfaluiak szervezkedni kezdtek,ám ez kitudódott, és sok kellemetlenség forrása lett. A kitelepítésre jelöltek zöme1947 tavaszáig a táborban maradt (Dr. Samarjay 2001, 20, 22).19

A menekülés egyik lehetősége a reszlovakizálás volt. Az 1946 júniusában meghirdetett lehetőséget a pozsonyi internalotaborok 7528 lakója kérelmezte. A reszlovakizáltak száma a városban meghaladta a 6600 főt, vagyis a pozsonyi magyarokzöme a reszlovakizálást választotta (Dr. Samarjay 2001, 19, 21-22; Vadkerty2001, 374).20

Az 1948. februári hatalomváltást követően kiadott 248/1948. számú rendeletvisszaállította a csehszlovákiai magyarok állampolgárságát. Ezzel a rendelettel lezárult a pozsonyi németek és magyarok történetének legdrámaibb szakasza. Elméletileg az internáltak visszaköltözhettek a régi lakásaikba, Ml. joguk volt új lakáshoz.Mivel a magyarok pozsonyi lakásainak zömét hivatalos lakáskiutaló alapján szlovákok kapták meg, a magyar internáltak csak a még el nem foglaltakba költözhettekvissza. Többen a rokonoknál, ismerősöknél leltek új otthonra, avagy kiköltöztek aközeli falvak valamelyikébe. Néhányan Ligetfalun maradtak, s csak évek múltán kerültek vissza a városba (Dr. Samarjay 2001, 21).21

Az őslakos pozsonyi németek és magyarok 1945 utáni elűzésével befejeződötta város történetének több száz éves korszaka, melyet három nemzet, a német, amagyar és a szlovák, s ennek megfelelően három nyelv és három kultúra jelenlétejellemzett. A hármas nemzeti egymásra hatás eredménye a három nyelvet beszélő,a másik két nemzeti kultúrát bizonyos fokig magáénak is érző, németül pressburger, magyarul pozsonyi, szlovákul presporki polgár. Őket váltotta 1945-ben a márcsak egy nyelvet beszélő, egy kultúrát élvező, szláv nemzeti alapon gondolkodó éscselekvő új polgár, aki a várost Bratislavának keresztelte el.

 

 

Felhasznált irodalom

Metál, Elze, geboren Albrecht é. n. Ein Paradies verloren, aber wie lében. ActaKarpatho-Germanica VII. München 45, 69. p.

Dr. Samarjay Emil 2001. Napló. Ligeti száműzetés (1945. május 6-1946. augusztus 8.). Feldolgozta Csizmár Eszter. Pozsony, kézirat.

Dr. Savojsky, Andrej 1943. Obyvatel’stvo hlavného mesta Bratislavy. In: Bratislava,hlavné mesto Slovenska. Basel, 111-115. p.

Dr. Steinacker, Roland 1940. Die Bevölkerung. In: Pressburg in derneuen Slowakei.Pressburg, 31-32. p.

Tóth László (szerk.) 1995. „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945-1948. Pozsony, Kalligram, 157. p.

Vadkerty Katalin 2001. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Pozsony, Kalligram, 211. p.