Gaucsík István: Gazdasági szervezetépítés. A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (1. rész)

Tanulmányomban három olyan témát jelöltem ki, melyek vizsgálata a szervezeti-intézményi vezérfonalat tartja szem előtt. Bevezetésképpen a csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzetét a joghiány szempontjából, a gazdasági jogok törvényi hiányosságain, a belső állami biztosítékok és a külső kisebbségvédelmi rendelkezések elégtelen voltán keresztül elemzem. Az ellenzéki magyar pártok agendájába felvett gazdasági sérelmekkel, a megoldási lehetőségekkel, a „gazdasági önszerveződés” átmentett struktúráinak megerősítésével, Ml. az új szerkezetekkel is foglalkozom. A csehszlovák gazdaságpolitika (amely erőteljes intézményépítésben és a volt monarchiabeli szervezetek átalakításában vállalt oroszlánrészt) hatásait szlovákiai magyar véleményeken keresztül mutatom be, miközben néhány olyan korabeli fogalmat is tisztázni kívánok, amelyek az 1989 utáni feldolgozásokban felbukkannak. Végül – a weberi szervezetfogalom alkalmazásával – megpróbálom kijelölni a kisebbségi gazdasági érdekvédelem színtereit és alakító szervezeteit. Azért foglalkozom velük, mert a többi megközelítés a politikai-kulturális jogvédelmet helyezte előtérbe, míg a közgazdasági kérdések vizsgálatakor ezek háttérbe szorultak. Az ún. szakmai vezetésű struktúrákat (regionális szintű gazdasági egyesületek, szövetkezetek és a szakirodalomban eddig egyáltalán nem vizsgált ipartársulatok) a harmadik téma, amellyel foglalkoztam.

Mivel a megyei gazdasági egyesületek a gazdaszervezkedés színterei voltak és az ellenzéki pártok intézményépítő aktivitásai itt kellően kibontakozhattak, nagyon hamar konfliktushelyzetbe kerültek a diszkriminatív felszámoló törekvések miatt. Az 1930-as évek első felétől a pártok gazdasági programjai ezeket az egyesületeket rekonstruálták, immár szélesebb földrajzi régiókban. A szövetkezeti mozgalom árnyaltabb értékelésére törekszem, a Hanzát nem tekintem egyedüli „építkező” struktúrának, mivel csak a szövetkezetek egyik típuscsoportja tartozott hozzá. Az ipartársulatokat a gazdasági viszonyok és a nyelvi-nemzetiségi megkülönböztetés, illetve a magasabb struktúraalkotás, központszervezés (szövetség) szempontjai szerint taglalom.

* A tanulmány a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumának Határon Túli Magyarok Főosztálya és a Márton Áron Szakkolégium 2004. évi ösztöndíjával készült. Rövidített és átdolgozott változata megjelent a Korall c. folyóirat 2004/18. számában A csehszlovákiai magyarság gazdasági szervezetei (1918-1938). Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok cím alatt (48-64. p.)

Megkísérlem a kronológiai határok rögzítését is. Az áttanulmányozott forrásanyagból kikristályosodtak azok az időrendi „választóvonalak”, amelyek fáziseltolódásokat mutatnak. A gazdasági egyesületek négyéves átmeneti működés után, 1923-ban szűntek meg, újraszervezésük körülbelül 1933-tól adatolható. Központjukat 1938-ban alakították meg. A szövetkezetek egy része szintén négyéves átmeneneti időszak és alkalmazkodás után, 1925-ben hozott létre egy újabb, szervezettebb struktúrát, a Hanzát, amely végül a köztársaság felbomlása után is megőrizte működőképességét, különálló szervezeti jellegét. Központja 1934-ben keletkezett, de csak részleges jogosítványokkal. Kisebbségi szempontból a többi szövetkezeti, főleg a hitelszövetkezeti típus dezorganizációja 1938-ig fennmaradt. Az ipartársulatok szintén négy év átmenet után 1924-ben alakulnak újra. Az 1926-1928 közötti szlovákiai pozícióharcok kedvezőtlenül hatnak egy nemzetiségi alapú központ (szövetség) létrehozásához, így az atomizáltságukból 1938-ig nem tudnak kilépni.

Többség és kisebbség

Az első világháború után a Monarchia nemzetek feletti univerzalizmusát az utódállamok nemzetállam-építő stratégiái váltották fel. A győztes nagyhatalmak a térség biztonságpolitikai stabilitását a kisallami modellre támaszkodva próbálták kialakítani, ezért a területrendezéskor mind hadászati-katonai, mind gazdasági szempontokat figyelembe vettek, hogy a konszolidáció feltételeit megteremtsék. Az etnikai elv, mint „az egyetlen igazságos rendező elv háttérbe szorult” (Eiler 1997). Hogy az új határok közé került kisebbségi népcsoportok autonómiaelképzeléseit leszereljék és centrifugális erejüket (amelyet a hatalmi központok függetlenedési igyekezetként, az államberendezkedés felbomlasztására való törekvésként könyveltek el) semlegesítsék, a háború alatti szövetségeseiket és a veszteseket kisebbségvédelmi jogszabályok elfogadására és a jogvédelem belső, állami mechanizmusainak kiépítésére kötelezték (Eiler 1997).1

A Csehszlovák Köztársaság megalakulásától kezdve szembesült a belpolitikáját meghatározó belső etnikai feszültséggócokkal. A többségi (hatalmat birtokló, hatalmon lévő) és kisebbségi (hatalmon kívüli) társadalmak szembenállása tartósan konzerválódott.2 A korszak válsághelyzetei (nemzetközi konfliktusok) és a kisebbségek erőteljes érdekérvényesítési programjai újra és újra felvetették, vagy kiélezettebb formában jelenítették meg a „csehszlovák nemzet” államában jelentkező nemzetiségi problémákat, felhívták a figyelmet az elégtelen törvényi garanciákra, a gyakorlati hiányosságokra, vagy éppen a hatályos rendeletek, határozatok ellentmondásosságára. A cseh politikai elit által hangoztatott demokratizmus, jogyegyenlőség és a nemzetiségi jogok3 betartása a gyakorlatban kevés eredményt hozott. Az asszimilációs politika nemzetállami rendszert próbált megalapozni a nemzeti kizárólagosság jegyében (Popély 1999, 16-17, 19-20, 24).

Kisebbségi gazdasági joghiátus

A csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés explicite nem tért ki a gazdasági jogok garanciáira, de olyan elemeket tartalmazott (még ha töredékesen is), amelyek az érdekvédelem hivatkozási alapját erősíthették. Az 1920-ban elfogadott alkotmányba is beépültek, így a magyar kisebbség joggal számíthatott volna arra, hogy ezek konkrét, a méltányosságot szem előtt tartó kormányzati lépésekben meg is valósulnak.4 Az alkotmánylevél nemcsak a vagyoni és kereseti szabadságot, Ml. a magántulajdon tiszteletét garantálta (5. fejezet 108. és 109. §), hanem a munka- és foglalkoztatási csoportok egyesülési jogát is (5. fejezet 114. §, 1. bekezdés). A gazdasági jogköröket érintő kisebbségvédelmi tételek (tehát a 7., 8. és 9. cikkek) a 6. fejezet 128. §-ának 2. bekezdésébe, valamint a 130. és 132. §-ba épültek be (vö. Sbírka… 1920, 265-267.).5

Az államhatalom azonban a politikai uralom elosztását és a gazdasági javak, erőforrások felosztását (pl. a földreform során, az ipari és mezőgazdasági üzemek, vagy a bankok nacionalizálásakor), azaz a kisebbségek gazdasági alapjainak a gyengítését, egyszerre tekintette nemzeti és etatista feladatnak, ezért az ellenzéki magyar politikai pártok a gazdasági sérelmeket igyekeztek adekvát tényanyaggal alátámasztani és a Népszövetséghez eljuttatni. Érveik az állampolgári, nyelvhasználati és kulturális jogsérelmeket egészítették ki.

Az 1920-as évek első felében (1921, 1923, 1924) született anyagok főleg a földreformmal foglalkoztak. A vonatkozó beadványok közül az elsőt nem a pártok, hanem Magyarország nyújtotta be a „magyar földbirtok tönkretétele” miatt, és a törvények felfüggesztését követelte. 1923-ban a szlovákiai és a kárpátaljai kisebbségekről szóló jelentés, amely immár pártbeadványként született, a kisebbségek gazdasági helyzetét és az agrárreform lefolyását taglalta. A rá egy évre benyújtott petíció megint a födreformra fordított figyelmet (Baranyai 1934, 261, 272-275).6 A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga7 1923. évi beszámolója is részletesen kitért a csehszlovák gazdaságpolitika bírálatára, az egyes sérelmekre. Többek között a birtokelkobzásokra, a gazdálkodás bizonytalanságaira, a telepítésekre, a szövetkezetek és a gazdasági egyesületek helyzetére, a káros gabonabeszolgáltatási kötelezettségre, az ágazatok (ipar és kereskedelem, pénzügy) válságos helyzetére, az „erőszakos” hitelpolitikára, a hadikölcsön és a koronajáradék-probléma megoldatlanságára (A Csehszlovákiai… 1923, 13-16).8

A kisebbségvédelmi rendelkezések közül gyakorlatilag hiányoztak a gazdaságivagyoni státus konkrét jogszabályai. Az állampolgári jogegyenlőség biztosítása önmagában nem volt elég, hiszen a többség gazdasági erőfölénye ellen ez nem tudott védelmet nyújtani. A kisebbség részéről ezért jogos követelés volt, hogy „a kulturális és gazdasági élet minden vonatkozásában számarányuknak és szükségleteiknek arányában valóban érvényesüljenek és szerzett jogaikat megtarthassák” (Egyed 1922, 197). A masaryki demokrácia ugyan társadalmi téren kohéziót, nemzetiségi tekintetben érdekközeledést hirdetett, de a pragmatikus elveket kitűző prágai centralizmus mindezek ellenkezőjéről szólt. Tarján Ödön9 az ellenzéki pártok gazdaságpolitikai elképzeléseinek kidolgozója, alig több mint két évtized tapasztalatát mérlegre téve – a döntések racionalitását kiemelve – így fogalmazott: „Nem véletlenségekről, nem egyes, talán tévedésen, a viszonyok félreismerésén alapuló kormányzati intézkedésről van szó, hanem egy minden részletében átgondolt, céltudatos kormányzati politikának a kisebbségi élet minden fázisában megnyilatkozó következményeiről” (Tarján 1930, 74). 10 A csehszlovákiai magyarság így egyszerre szorult ki a politikai és a gazdasági hatalomból, sorsa távoli és képviselete nélküli döntéshozó központoktól vált függővé. A belső törvényhozás zsákutcái és az állami „igazságosság” hiánya miatt érzett kiszolgáltatottságon, a nemzetközi erőviszonyok átalakulása esetleg csak enyhíthetett. Elvileg a gazdasági alapozás megszilárdítása, a részleges feladatok megoldásának ösztönző ereje a kulturális felépítményt, így az önmegtartást is erősíthette.11

Ebben az időszakban, amelyre éppen az erőteljes állami beavatkozás volt jellemző, a kortársak gazdaság és politika szoros összefonódását tapasztalták. A gazdasági döntéseknél a politikum jelentős szerepeket vállalt, befolyásoló funkciói megnőttek (pártérdekek, érdekcsoportok). A két szféra egymástól való függését a társadalmi rendszer és a gazdaságpolitika egymáshoz való viszonya szabta meg (Darái é.n.).12 A kisebbségi gazdasági érdekvédelem tervei, elképzelései, többé vagy kevésbé megalapozott koncepciói ebben a keretrendszerben igyekeztek a szlovákiai magyarság „alárendelt gazdasági szereplő” helyzetén változtatni. A szakértelmiség körében keletkezett „kisebbségi gazdaságpolitika” vagy „öncélúság” fogalmak mozgósító jelszavakként is funkcionáltak, de az elméleti okfejtések, elemzések a gazdasági „önszerveződés” esetében nagyon fontos szerepet játszottak, játszattak. A gazdasági élet kihívásaira a konkrét válaszokat az egyes területek (állami gazdaságon belüli!) szakmai intézményei, testületei, társulásai, egyesületei, és az ellenzéki pártpolitika szakosztályai, szervezetei adhatták meg.

A csehszlovák gazdaságpolitika hatásai13

Az új ország „öröksége” az egykori birodalom területének kb. 21%-át, lakosságának 25%-át jelentette. A csehszlovák állam területe jelentős gazdasági potenciállal gazdagodott, hiszen hozzá került a Monarchia háború előtti ipari kapacitásának kb. 60%-a. Ebből Csehország 70-75%-ot, Szlovákia nem egész 20%-ot képviselt (Prúcha 1974, 78, 84).14 Az ipari-agrár jellegű országban a két világháború közötti fejlődés a cseh-morva-sziléziai területek gazdasági bázisára támaszkodott.15

A felső-magyarországi terület 1918 előtt sem társadalmi-kulturális, sem közgazdasági tekintetben nem élt önálló életet, a történelmi Magyarország gazdaságának szerves részét képezte. A 20. század eleji felzárkózási folyamat részeként jelentkező modernizáció eltérő foka és mértéke különösen a kistáji jellegzetességű felvidéki régióban mutatkozott meg. Négy olyan régiókezdemény alakult ki, amelyek fejlettségi szintjei között nagy különbségek voltak. A nyugat-magyarországi terület vezető „modernizációs ékébe” tartozott Pozsony és Komárom megye, amelyek a kedvező közlekedési és szállítási feltételeket kihasználva, aránylag erős városközpontokat és még járási szinten is sokrétű alközpontokat alakítottak ki. A középső felvidéki rész (Túróc, Liptó, Szepes, Gömör-Kishont, Abaúj-Torna megyék) viszonylag magas iparosodottságát a regionális szinten jelentkező kiegyenlítetlen folyamatok fékezték. Ettől a két, országosan is fejlettebb régiótól a Felvidék nyugati részének vármegyéi (Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Zólyom) élesen elkülönültek, csak közepesen modernizálódtak (alacsony urbanizáció, a régióközpontok hiánya stb.). Az Észak-kelet Felvidéket és Kárpátalját pedig több hátrányos tényező összejátszása (kedvezőtlen természeti adottságok, fejletlen gazdasági háttér stb.) hátráltatta, a lemaradás jellemezte (a problémakörre lásd Beluszky 2002, 9-30).

Szlovákia – amely politikai fogalomként a 18. század végétől bukkant fel -, mint politikailag és gazdaságilag „világosan meghatározott egység” Csehszlovákia keretén belül született meg. Különálló entitását a nemzetközileg rögzített határok alakították ki (Lipták 1994, 77-78).16 A nyugati és keleti országrészek közötti gazdasági különbségek kiegyenlítését, a korábban eltérő fejlődési utakat bejáró területek integrálását – az egységes gazdasági rendszer kialakításának céljával – az állami gazdaságpolitika a köztársaság fennállásáig nem tudta megoldani. Az új államszerkezetbe, illetve az új nemzetgazdaságba való betagolódásuk során jelentkező problémák kezelése elhúzódott. Szlovákia és Kárpátalja szerényebb pozíciókkal rendelkezett, agrárjellege miatt alárendelt, specifikus helyzetbe került.

A cseh gazdasági elit, amely a hadigazdálkodás haszonélvezője volt, a csehszlovák gazdaságpolitika minőségét döntően meghatározta. A gazdaságpolitikai irányvonal két évtized alatt nem kötődött konkrét koncepciókhoz, hanem a cselekvések a pragmatikus érdekek érvényesítésén és a kompromisszumok vonalán haladtak. A kezdeti években – a közép-kelet-európai gazdasági dezintegráció közepette – egyszerre jelentkezett a politikai motivációk elsőbbsége (a gazdasági problémák kezelése előtt), és a kötött, állami ellenőrzés és felügyelet fenntartása (Lacina 1990, 65-66; uő. 2000, 202; az államfordulat alatti cseh elképzelésekre és intézkedésekre uő. 1984, 668-692; a gazdaságpolitikai célkitűzések nemzetgazdaságot formáló hatásaira lásd továbbá Teichová 1988, 62-68; Halion 1995, 46-47).

A kormányzati politika részét képező, kül- és belföldi színterű gazdaságpolitikát kétfajta törekvés jellemezte: az önálló cseh és (kisebb részben) szlovák irányítású nemzetgazdaság megteremtésének igyekezete, valamint a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás eléréséhez a stabilitás feltételeinek kialakítása. A külföld felé ezeket (kereskedelmi kapcsolatok felvétele és kiépítése a nyugat-európai országokkal) azok az állami lépések próbálták megszilárdítani, amelyek az önálló vámterület kialakítását, a pénzelkülönítés és a pénzreform lebonyolítását vállalták fel. Belföldön a gazdaság irányító-adminisztrációs rendszerét (minisztériumok, alsóbb szintű testületek, pénzügyigazgatóságok, mezőgazdasági tanácsok, ipari és kereskedelmi kamarák stb.) kellett megalapozni, illetőleg a volt osztrák és magyar szervezeteket kellett átalakítani. Fontos szerepet kaptak „az államon kívüli” ipari, mezőgazdasági és pénzügyi érdekszervezetek, kartellek17, amelyek tevékenységükkel ténylegesen (konkurenciafeltételek rögzítésével; támogatások, termelési kvóták és tarifák meghatározásával) megszabták, vagy közvetett módon (ajánlások, kritika) befolyásolták a gazdaságpolitika irányát. A pénzügyi politika végig meghatározó súlylyal bírt nemcsak az ipari és a mezőgazdasági termelésben, a kereskedelem és a kivitel szabályozásában, hanem az olyan gazdaságpolitikai szerepvállalásokban is, amelyek a tőkeviszonyokat és a tulajdonosi státusokat érintette, így a nosztrifikálás és a repatriálás vagy például a földreform terén.18

Szlovákia viszonylatában a cseh központosító politika rövid időn belül (1919 és 1920 folyamán) felszámolta a „különutas” szlovák kezdeményezéseket. A korlátozott jogkörök meghatározásával közvetítő-informáló szerepüket erősítette, tanácsadó-végrehajtó kompetenciáikat leszűkítette vagy megszüntette. Ennek következteben nem alakult ki a szlovákiai gazdaság fejlesztésével, az egységesítés problémáival foglalkozó autonóm szlovákiai szervek hálózata (Fabricius 1990, 46-56).19

A két világháború között artikulálódó, Szlovákia gazdasági jellegét meghatározni kívánó agrár- és iparkoncepciók így gyenge szervezeti támogatást kaphattak. A mezőgazdaság prioritását képviselő, és az agrárpárt támogatását élvező irányzat Szlovákiát az ország „éléskamrájává” kívánta alakítani. A gazdaságpolitika ezt az önellátásra való berendezkedéssel (védővámok) és fejlesztéssel biztosíthatta volna. A cseh tartományok élelmiszertartaléka tehát itt helyezkedett volna el, de az 1920as évek végére nyivánvaló lett, hogy erre a szlovákiai mezőgazdaság alacsonyabb fokú technikai-termelési színvonala miatt képtelen. Az 1930-as évek közepétől jelentkező reagrarizációs elmélet ismét a mezőgazdaságra fektette a hangsúlyt. Az ipari fejlesztés hívei a szlovákiai iparágaknak a csehországiakkal azonos feltételeket követeltek. Ez nemcsak a gazdasági egység megszilárdítását, hanem az újraiparosítást is jelentette. Ennek alapját a közlekedéspolitika átértékelésében, a hitelés adókedvezmények biztosításában, valamint az állami megrendelések célirányúságában határozták meg. Elutasították a cseh vádakat, hogy a szlovák ipar nem természetes fejlődés útján, hanem mesterséges módon lett kialakítva. Németország nagyhatalmi ambícióinak 1933 utáni növekedésével az ipar térbeli elhelyezkedésének újragondolása biztonságpolitikai kérdésként is jelentkezett (fegyvergyártás, stratégiai üzemek). Ez kedvezőbb helyzetbe hozta Szlovákiát, de az ipari körök az állami gyáralapításokhoz óvatosan viszonyultak. Az ipari koncepció egyedi törvényi támogatással és állami dotációkkal számolt. Az itteni iparegyesület – szemben a csehországival – nem élvezett párttámogatást, egységes fellépését pedig a szerteágazó érdekek is akadályozták (Johnson 1985, 73-75; Fabricius 1990, 62-70, 80-96).20

Húsz év gazdasági fejlődését alapvetően meghatározta a nyíltan deklarált nemzeti célok gazdasági téren való megvalósítása (egységes gazdaság, a csehországi és a szlovákiai területek integrálása) és a hatalmi-politikai dominancia megszerzése (gazdasági harc a német és a magyar burzsoázia ellen). A kisebbségek szempontjából a gazdaságpolitika fő jellemzőivé, a Csehország-központú centralizmus és a negatív beavatkozások (deflációs pénzügyi politika, a hátrányos szlovákiai vasúti tarifák, az állami megrendelések minimális volta stb.) váltak.21

A nemzetgazdasági munkák egy része Szlovákia háború előtti gazdasági potenciáljának, valamint háború utáni válságos helyzetének is teret szentelt. A nemzeti vagyonból való részesedés arányára több számítás, és ellentmondó vélemény született, ezek az általános jólét viszonylagos növekedését, vagy éppen az elszegényedést próbálták bizonyítani.22 A szlovák szerzők – a kooperáció szellemében – a cseh gazdaságpolitika hiányosságaira és a megoldási módokra hívták fel a figyelmet. A Karvas-féle23, egyszerre regionalista és összállami elemzés tárta fel a legaprólékosabban a hatalomváltás előtti előzményeket, a csehországi, illetve a magyarországi fejlődésvonalakat és a politikai átrendeződés következtében megváltozott gazdasági alapfeltételeket. Szerinte a csehszlovák gazdaság 1918 után csak formális, nem pedig funkcionális egységet tudott kialakítani, hiszen eltérő történeti fejlődés útján létrejött, különböző struktúrák (közigazgatási egységek, gazdasági szervezetek) találkoztak. Ezekkel a korábbi fejlődésvonalakkal – amelyet a cseh gazdasági elit figyelmen kívül hagyott – még az 1930-as években is számolni kellett, mert az aránytalanságokat ezek is előidézték. Az államrendszer megváltozásával mind a cseh, mind a szlovák gazdasági rendszer átalakult, amelyet a nemzetközi munkamegosztásra adott válaszként lehetett elkönyvelni. A bekövetkezett változásokat, amelyek az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások válságos helyzetét okozták, strukturálisaknak tekintette, és a helytelen gazdaságpolitikai célkitűzések rovására írta (Karvas 1933, 3-20).24

A magyarországi szerzők a cseh gazdaságirányítás destruktív, leépítő jellegére (az iparrombolás25 vádja), a cseh nemzeti érdekeket szolgáló törekvésekre helyezték a hangsúlyt, emellett kiemelték a volt felvidéki területek vonatkozásában a dualizmuskori magyar gazdaságfejlesztő politika szerepét, amely kedvező törvényi háttér biztosításával és állami segélyekkel támogatta az ipar fejlődését (Kardos-Artner 1935, 864-878).26

Az ellenzéki alapállású szlovákiai magyar politika részéről a csehszlovák gazdaságpolitika legteljesebb és legkoncepciozusabb kritikája Tarján Ödön nevéhez fűződik. Az 1920-as évek első felében Csehszlovákia gazdasági válságának egyik okát a kül- és belpolitikai kísérletezés negatív hatásaiban látta. Az egyoldalú nyugat-európai kereskedelempolitikai irányultság, a Duna-medencén belüli gazdasági együttműködés hiánya az utódállamok közötti kapcsolatok háttérbe szorulását eredményezte. Ez az exportlehetőségeket és a külforgalmat csökkentette. Belföldön az elhúzódó ipari válság, a defláció következtében a lakosság vásárlóerejének csökkenése nagy károkat okozott. A cseh központosító program a szlovákiai ipar helyzetét egyáltalán nem vette figyelembe. A vasúti tarifák, a közszállítások, az adóterhek és a mesterségesen drágított hitel által előidézett súlyos körülmények tartósakká váltak. Ezek megváltoztatásának lehetőségét a szlovákiai politikai erők egységes fellépésében, együttműködésében jelölte meg (Prágai Magyar Hírlap 1924. január 23.; Prágai Magyar Hírlap 1924. január 24.).27 A szövetkezett ellenzéki pártok közös bizottságának 1924. február 9-i ótátrafüredi ülésén elhangzott beszéde, amelyben a kormány pénzügyi és gazdasági lépéseit bírálta, azokat az elemeket tartalmazta, amelyekre a szövetkezett ellenzéki pártok ugyanabban az évben elfogadott határozati javaslata támaszkodott. A költségvetés tételes kritikájával (halmozott államháztartási deficit, az adóterhek növelése) a rossz állami gazdálkodást jellemezte. Részletesen foglalkozott a lakosságot és a gazdasági szervezeteket hátrányosan érintő adófajtákkal (tőkekamatadó, vagyondézsma), valamint a politikailag motivált külkereskedelem kudarcaival (Prágai Magyar Hírlap 1924. február 10.; Prágai Magyar Hírlap 1924. február 12.).28

Tizenegy év kisebbségi tapasztalatait – a politikai programadás üzenetével – Tarján 1930-ban összegezte. Koncepciója országos és kisebbségi szinten vette számba a sérelmeket. Elemzésében a szlovákiai magyarságot társadalmi (az állampolgárság kérdése, arányos képviselet hiánya a közigazgatásban), kulturális (oktatásügyi gondok, hiányos iskolatípusok, csökkenő tanulólétszám, elégtelen tanerő, papok helyzete, színházi élet sorvadása) és gazdasági téren (a magántulajdont sértő túlzott állami beavatkozás, a „gúzsbakötő” 1924. évi banktörvények, a földreform következményei) érte diszkrimináció. Érvrendszerének másik csoportját az őslakosságot „egyformán” sújtó intézkedések alkották (Tarján 1930, 13-22, 23-46, 53-71).29

A nyugati és a keleti országrészek társadalmi és gazdasági integrációját meghirdető prágai kormányzatok egyoldalú lépései a politikai erőfölényre támaszkodtak. A döntéseket hozó személyek és az őket befolyásoló érdekcsoportok a kisebbségek tekintetében az egyeztetésektől, a korrekcióktól vagy a kompromisszumoktól elzárkóztak. A szlovákiai magyarság ezt a helyzetet úgy érzékelte, hogy a csehszlovák gazdaságpolitika belső gyarmatosítást30 folytat, amely kisebbségi léthelyzetét társadalmi, kulturális és gazdasági síkon támadja, emellett versenyképessége csökkenésének előidézője és lehetőségeinek korlátozója lett. A kisebbségi közösség szempontjából ezek a hatások a tájegységekre szerveződött hagyománytudatot gyengítették, a regionális egyenlőtlenségeket felerősítették és konzerválták (főleg a perifériahelyzetbe került, határmenti vidékeken). A többségi nemzet a hatalom összpontosításával, a gazdasági befolyás érvényesítésével, a „helyi akaratok” döntésekből való kizárásával politikai hegemóniáját és gazdasági monopóliumát akarta bebiztosítani. Az állami integráció így nyíltan vagy burkoltan asszimilációs törekvésekkel, a kisebbségi népcsoportok és a hátrányos helyzetű területek formális egyenjogúsításával is ötvöződhetett. A magyarság ezzel a konszolidáló politikával szemben a kollektív védekezés hol erősödő, hol gyengülő, szervezett vagy kevésbé szervezett formáiban találta meg az ellenszert. Ezeket az „eszközöket” a közösségi identitás alakításának programjai (vállalt kisebbségi lét; a kultúra, az oktatás és a közművelődés bázisainak erősítése), a területi-tájegységi szintű, regionalizmust felvállaló társadalmi, kulturális, egyházi szerveződések (egyletek, körök, társulások) és gazdasági szervezetek (gazdasági egyesületek, ipartársulatok, pénzintézetek, szövetkezetek), valamint a jogi-politikai érdekérvényesítés struktúrái (pártok, mozgalmak) alkották (A. Gergely 1997, 26-28).31

A fentiekben csak főbb vonalaiban (külön hangsúlyt fektetve a korabeli forrásokra), elsősorban a kisebbségi gravámenek oldaláról vázoltam a csehszlovák gazdaságpolitika mozgatórugóit és következményeinek interpretációit. Azonban keveset vagy alig tudunk a magyarlakta területeken lezajló, 1918-1938 közötti régiófejlesztésről. Ebből a szemszögből vizsgálva a kérdést, feltáratlanok azok az infrastruktúrafejlesztő, felzárkóztató célzatú, központi fontosságú innovációk, pénzügyi befektetések (és működési mechanizmusaik, intézményi hátterük), amelyek pl. a villamosenergia-ellátást, a közlekedést és az úthálózatot, a távközlést vagy a postát modernizálták. Érdekes problémaként merül fel a települések, városok fejlődésében oly fontos szerepet játszó közigazgatási (közhivatalok, intézmények), gazdasági-pénzügyi (bankok, szövetkezetek), kereskedelmi-szolgáltató (kisipari üzemek-műhelyek, vállalkozások, egészségügyi szolgáltatás) és kulturális (színjátszás, iskolák, helyi sajtó, egyházak) szerepkörök32 vizsgálata is. Egyszerűen fogalmazva a kérdést: Csehszlovákia gazdaságpolitikájának voltak-e a szlovákiai magyarság szempontjából „pozitív eredményei”?

Melléklet

1. táblázat. A mezőgazdasági szövetkezetek nemzetiségek szerinti megoszlása 1931-ben

* a tagok terményeinek feldolgozására

2. táblázat. A hitelszövetkezetek nemzetiségek szerinti megoszlása 1931-ben

4. táblázat. Egyéb szövetkezetek nemzetiségi megoszlása 1931-ben

Forrás: Rados 1932, 769.

Felhasznált irodalom

A csehszlovák történelem kistükre 1932. Mukacevo-Munkács, 133-134. p.

A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga Memoranduma a Népszövetséghez 1923. Budapest.

A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 1938. Budapest, 83. p.

A. Gergely András 1997. Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 26-28. p.

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum, 31. p.

Arató Endre 1977. Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest, Magvető, 81-82., 97-100. p.

Baranyai Zoltán 1934. A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Bratislava-Pozsony, 33-34. p.

Beluszky Pál 1998. A Felvidék városhálózata a 20. század elején. In Frisnyák Sándor (szerk.): A Felvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 1998. április 1-3-án megtartott tudományos konferencia előadásai. Nyíregyháza, MTA SZSZB Megyei Tudományos Testülete, 449. p.

Beluszky Pál 2002. A modernizáció területi differenciái a századelő Magyarországán. In „…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Balassagyarmat-Várpalota, 9-30. p.

Berecz Kálmán 1937. A kisebbségi kérdés mai állása. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 14. p.

Berend T. Iván-Ránki György 1987. Európa gazdasága a 19. században 1780-1914. Budapest, Magvető Kiadó, 370-376., 399-411. 413. p.

Darái Lajos Mihály é. n. A politikai szociológia főbb kérdései. Szabadpart, 6. sz. www.kodolanyi.hu/szabadpart/default.htm

Egyed István 1922. Az elszakított magyarság gazdasági védelme. Békejog és Békegazdaság, 1922. április-május, 7-8. füzet, 196., 197. p.

Eiler Ferenc 1997. A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. Pro Minoritate, 1997/3-4, http://www.mtaki.hu/eilerketvilhab.doc

Fabricius, Miroslav 1986. Hospodárske problémy Slovenska v povojnovom období 1918-1920. Ekonomicky casopis, 1986/11, 1007-1008. p.

Fabricius, Miroslav 1990. Vyvoj názorov na postavenie Slovenska v predmníchovskej republike. Bratislava, 46-56. p.

Faltus, Jozef 1961. Nostrifikácia po I. svetovej vojne ako dölezity nástroj upevnenia ceského financného kapitálu. Politická ekonomie, 1961/1, 28-37. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 37

Faltus, Jozef – Prúcha, Václav 1969. Prehíad hospodárskeho vyvoja na Slovensku v rokoch 1918-1945. Bratislava, 9-18. p.

Fric, Milán 1932. Neuteseny hospodársky vyvoj na Slovensku a Podkarpatskej Rusi. Bratislava, 17-18. p.

Galántai József 1989. Trianon és a kisebbségvédelem. Budapest, Mecénás, 35., 89-91. p.

Gaucsík István 2002/2003. Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923). 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2002/3, 73-96. p., 2003/1., 65-78. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák-magyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920-1930). In Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 41-70. p.

Gyurgyík László 1999. Changes in the Demographic, Settlement, and Social Structure ofthe Hungárián Minority in (Czecho-)Slovakia between 1918-1938. Különlenyomat a Teleki László Alapítvány kiadásában. No. 13, Budapest, 38. p.

Halász Albert 1927. Felsőmagyarország lakosságának munkával való ellátása a magyar és a cseh uralom alatt. Budapest, 4. p.

Halion, Ludovít 1995. Industrializácia Slovenska 1918-1938. Rozvoj alebo úpadok? Bratislava, Veda, 43., 46-47. p.

Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 89-93. p.

Hangéi László (szerk.) 1940. Mit élt át a Felvidék? Budapest, 79-93. p.

Jócsik Lajos 1934. Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. Korunk, 1934/12, 890-899. p.

Jócsik Lajos 1940. Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 33., 36-40. p.

Jócsik Lajos 1944. A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, Magyar Élet, 1944, 289-291. p.

Johnson, Owen 1985. Slovakia 1918-1938. Education and the making ofa nation. New York, 72. p.

Kardos Béla 1933. Bányászat és kohóipar Szlovákiában és Ruténiában 1911-1931. Magyar Statisztikai Szemle, 1933/1, 23-25. p.

Kardos Béla-Artner L. László 1935. A Felvidék ipari népességének alakulása a háború előtt és után. Magyar Statisztikai Szemle, 1935/10, 864-878. p.

Karvas, Imrich 1933. Sjednocení vyrobnych podmínek v zemích ceskych a na Slovensku. Praha, 3-20. p.

Kovác, Dusán (ed.) Krónika Slovenska. 2. zvázok. Praha, 180. p.

Lacina, Vlastislav 1984. Hospodárska politika ceské burzoázie a vznik Ceskoslovenské republiky. Ceskoslovensky casopis historicky, 1984/5, 668-692. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Formování ceskoslovenské ekonomiky 1918-1923. Praha, Academia, 11-56. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Úloha hospodárské politiky pri vytvárení nővé ceskoslovenské ekonomiky (1918-1923). In Politicky systém a státní politika v prvních letech Ceskoslovenské republiky (1918-1923). Praha, Historicky ústav ŐSAV, 65-66. p.

Lacina, Vlastislav 2000. Zlatá léta ceskoslovenského hospodárství (1918-1929). Praha, Historicky ústav AV ŐR, 202., 210. p

Lacina, Vlastislav – Slezák, Lubomír 1994. Státní hospodárska politika v ekonomickém vyvoji prvníCSR. Praha, Historicky ústav AV ŐR.

Lipták, Lubomír 1994. Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In Szlovákok az európai történelemben. Budapest, Közép-európai Intézet-Teleki László Alapítvány, 77-78. p.

Loisch János (szerk.) 1926. A Szepesség: Emlékkönyv a „Szepesi Egyesületek Budapesten” fennállásának 50. évfordulójára. Budapest, 187-202. p.

Ludwig Aurél 1937. A magyarság gyakorlati feladatai. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 124-125. p.

38 Gaucsík István

Magyar Diákszemle, 1930. június-szeptember, 3-4. sz., 64. p.

Magyar Kisebbség, 1925. április 15., 8. sz., 307-310. p.

Magyar Kisebbség, 1925. április 15., 8. sz., 311. p.

Magyar Kisebbség, 1926. december 1., 23. sz., 887. p.

Magyar Statisztikai Szemle, 1923/7-8., 291., 300-301. p.

Masaryk, Tomás Garrigue 1991. Demokrácia, nemzetiség. Gondolatok a kisebbségi kérdésről és az antiszemitizmusról. Budapest-Pozsony, 129-130., 158. p.

Mészáros Hugó 1936. Národny majetok Slovenska. Bratislava, 52., 60. p.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris, 265-270. p.

Pénzügyi Szemle, 1919. november 5., 1. sz., 1. p.

Polnisch Artúr 1925. A Szepesség termelési tényezői. Levoca-Lőcse, 37-83. p.

Polyánszky Zoltán 1939. A felvidéki magyarság gazdasági helyzete. In Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 151-166. p.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram, 44-47. p.

Popély Gyula 1999. Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918-1938. In Bárdi Nándor (szerk.): Források és stratégiák. A II. összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium előadásai. Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21-22. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 16-17., 19-20., 24. p.

Prágai Magyar Hírlap, V$>11. augusztus 29., 73. sz., 3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. május 6., 103. sz., 3-4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 20., 40. sz., 5. p

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 24., 44. sz., 2-3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. január 10., 6. sz., 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. február 10., 34. sz., 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. február 12., 35. sz., 6-7. p

Prágai Magyar Hírlap, 1924. január 23., 19. sz., 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. január 24., 20. sz., 7. p.

Prúcha, Václav 1974. Hospodárske dejiny Ceskoslovenska v 19. a 20. storocí. Bratislava, 78., 84. p.

Sbírka zákonú a narízenístátu ceskoslovenského 1920. Praha, 65-267. p.

Slovensky biograficky slovník 1989. 3. zvázok. Martin, Matica slovenska, 46. p.

Szarka László 1998. Duna-táji dilemmák. Budapest, Ister, 132., 298-303. p.

Székely Pál 1936. Csehszlovákia nyugati és keleti része – számokban. Korunk, 1936/5, 598. p.

Tarján Ödön 1930. A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Különlenyomat a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi 33., 35., 37., 39., 41., 43., 45. és 47. számaiból. Prága, 7-8. p.

Tarján Ödön 1934. Der Weg der Tschechoslowakei und die ungarische Minderheit. Budapest.

Taubinger István 1939. A visszatért Felvidék mai gazdasági helyzete. In Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 261-272. p.

Teichová, Alice 1988. Wirtschaftsgeschichte der Tschechoslowakei 1918-1980. Wien-Köln-Graz, 62-68. p.

Vadkerty Katalin 1993. A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In Gyurgyík és tsai (szerk.): Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 175-215. p.

Zadansky, Juraj 2001. Priemysel, domácka vyroba a trhové vztahy na Zakarpatsku v rokoch 1919-1938. Historica carpatica, 2001/31-32, 89-108. p.

Zsolt László 1932. A gyarmati és osztálykizsákmányolás Szlovenszkón. In A Sarló jegyében. Az új arcú magyaroktól a magyar szocialistákig. A Sarló 1932-iki pozsonyi kongreszszusának vitaanyaga. Pozsony, 28-30. p.