Juraj Marušiak: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (2. rész)

Duray Miklóst az úgynevezett kétnyelvű alapiskolai oktatás bevezetésére irányuló újabb sikertelen kísérletet követően 1984. május 5-én ismét letartóztatták és az Állambiztosági Hatóság (STB) 8 társát is kihallgatta. A vád először a köztársaság érdekei ellen külföldön elkövetett sérelem, és a Büntető törvénykönyv 112., valamint 119. §-a alapján rémhírterjesztésnek minősülő tevékenység volt, ami három évi, illetve a már fogvatartási időt beleszámítva hat hónapig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett. E bűncselekményt könyve külföldi kiadása jelentette, melynek „tartalma a szocialista rendszer ellen irányul és ezzel rontja külföldön a köztársaság hírnevét […] A további vád irományai csehszlovákiai terjesztése volt a magyar nemzetiségű polgártársak közötti zavargás előidézésének szándékával”.65 Később, 1984. október 10-én a vádat átminősítették a köztársaság elleni felforgató tevékenység kifejtésére, amiért a kiszabható büntetés felső határa tíz év volt. Duray Miklós Gustáv Husák által amnesztiában részesülve 1985. május 11-én került szabad lábra. Ekkor védelmére kelt több cseh és szlovák ellenzéki személy: Ján Carnogursky, Miroslav Kusy, Jozef Jablonicky és Milam Simecka személyes tiltakozó levelet intézett a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökéhez, Péter Colotkához és az SZLKP KB első titkárához Jozef Lenárthoz. Miroslav Kusy levelében megállapította, hogy „azok a problémák, amelyekről Duray beszél és ír, rendkívül kényesek és vitathatóak, s mint ilyeneket közvéleményünk elé kellene tárni, megvitatni azokat, és megoldást keresni […] Duray álláspontjával vitába lehet szállni, rá lehet mutatni, hogy: ebben vagy abban téved, ezt vagy azt nem gondolta végig. Egy demokratikus államban azonban nem lenne szabad börtönbe kerülnie”. Hasonló szellemben fogantak a többi levelek is. A szlovák ellenzék tagjai ez esetben a szólásszabadság védelmében léptek fel. így például Milán Simecka levelében így fogalmaz: „Megvagyok győződve, hogy a köztársaság érdekeinek külfölfön sokkal több kárt okoz minden egyes kritikai nézet kifejezésre juttatásáért kiszabott börtönbüntetés, mint maguknak e nézeteknek a megjelenése”. Jozef Jablonicky tiltakozását azzal a meggyőződéssel indokolta, hogy: „Dr. Duray üldöztetése nem használ a szlovák-magyar kapcsolatoknak […] börtönbüntetéssel történő elhallgattatása nem jó adalék a hányatott múltú szlovák-magyar kapcsolatok mérlegén […] Nézetem szerint a szlovákiai magyarok helyzete körüli viszályokat és problémákat másként kell kezelni mint dr. Duray Miklós üldözésével”. Ugyanakkor a legélesebben fogalmazta meg a Duray nézeteivel szembeni fenntartásait, a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos felfogását egyoldalúnak minősítette és felhozta, hogy „létezett elmagyarosítás is és Magyarországon szlovák nemzetiség is él”.66

Magyarországon Duray védelmére bizottság alakult, amely szabadlábra kerülése után feloszlott. Tagjai voltak: Benkő György, Benda Gyula, Hamberger Mihály, Nagy Bálint, Törzsök Erika és Varga János.67 Duray A VONS 445. számú, 1985. május 22ről származó jelentésében Duray Miklós szabad lábra helyezését így kommentálta: „Duray Miklós bűntetőjogi üldözése nem a jogkeresést és alkalmazást szolgálja, a büntetőjog a megtorlás eszköze, amellyel igyekeznek elhallgattatni az ilyen aktivistákat, amennyiben ez az állam politikai szervei számára szükségesnek mutatkozik, vagy ellenkezőleg, ennek révén szabadlábra kerülhetnek és mentesülhetnek az évekig tartó gyötrelmektől. így az a mód, ahogy Durayt felmentették az igazságtalan vád alól, amely felháborított számos magyar és csehszlovák polgárt és szolidaritási megnyilvánulásokat váltott ki Budapesten, Pozsonyban és Prágában, kétségbe vonta a csehszlovák törvényekben és az alkotmányban lefektetett jogelveket”.68

A Demokrata Párt 1945-1948 közötti vezetőségi tagja Martin Kvetko, aki 1948 után az Amerikai Egyesült Államokban a Szlovák Demokratikus Emigráció Állandó Értekezletének főtitkári tisztét ellátva a Nase snahy (Törekvéseink) című lapnak a szerkesztője is volt, 1985 decemberében nyílt levelet intézett Ján Carnogurskyhoz, Milán Simeckához, Jozef Jablonickyhez és Milán Kusyhoz. Ebben egyetértőleg csatlakozott a címzettek által képviselt nézethez, miszerint Duray Miklósnak panasztevéséért – bár azzal nem értett egyet – nem lett volna szabad üldöztetésben részesülnie. „Olyan érzésem támad, hogy Duray Miklós túlfeszített bizonyos húrokat és eltúlzott egyes, szerinte a magyar nemzetiség fejlődését veszélyeztető körülményeket. Eszerint, ahogy ezt kísérő levelében kifejezésre is juttatta, valóban szembekerült a demokratikus társadalom körülményei között a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmezésére alkalmazható törvényekkel és intézkedésekkel”. Itt elsősorban arra utalt, hogy Duray Miklós a magyar kisebbség helyzete miatt panaszokat emelve a fennálló állapotok okát azokban az erőszakra épülő nemzetközi döntésekben látta, amelyek gyászos szerepet játszottak e kisebbség és egyáltalán a KözépEurópa keleti térfelén található magyar kisebbségek létrejöttében. Martin Kvetko ezekre a kijelentésekre úgy reagált, hogy Duray irredenta politikát szorgalmaz.69 Duray kifogásai negatív reakciót váltottak ki a szlovák emigráció nacionalista köreiben is. Ezek sajtóorgánumaiban magyarellenes kampány bontakozott ki. így például az emigrációban élő szlovák író, Imrich Kruzliak azzal vádolta a Csemadokot, hogy az „a magyar agresszív nacionalizmus és revizionizmus eszköze”. A szlovák és részben a cseh ellenzék magatartása a szlovák emigráció jelentős részében a Charta 77-tel szembeni negatív reakciókat váltott ki, „szlovákellenes beállítottsággal” vádolva a mozgalmat.™ A Durayval szemben 1984-ben foganatosított intézkedések Szlovákia Kommunista Pártja részéről a Csemadok fokozottabb ellenőrzés alá vonásával jártak. A szlovákiai pártvezetés a szövetség archívumának az SZLKP KB levéltárában való elhelyezését is tervbe vette, ami folytán hozzáférhetetlenné vált volna. Öllös László, aki akkor a Csemadokban dolgozott a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság aktivistájának, a Csemadok levéltárát kezelő Szőke Józsefnek a segítségével hozzálátott a legfontosabb iratanyag kiválogatásához és biztonságba helyezéséhez.71

A Jogvédő Bizottság 1987 januárjában levelet intézett a Charta 77-hez, létrejötte 10. évfordulója alkalmából, amelyben elismerésben részesítette a mozgalom tevékenységét és erkölcsi tőkéjét. Ez jelzésértékű volt, a bizottság növekvő politikai szerepvállalásáról tanúskodva, minthogy korábban ugyan együttműködött a Chartával, de nyilvánosan nem deklarálta a működésével kapcsolatos támogatásnyújtást. Duray Miklós a Charta 77 beköszötőjét egyénileg látta el aláírásával. A bizottság levelében megállapította, hogy a „Charta szellemisége a csehszlovák társadalomban nincs jelen”. Ugyanakkor annak a nézetnek is hangot adott, hogy a Chartának a jövőben nemcsak az egyéni polgári jogok védelmét kellene szem előtt tartania, hanem figyelmet kellene szentelnie a „közösségi-társadalmi és politikai jogok betartásának is”.72A Charta 77 a Jogvédő Bizottsággal egyetemben 1987. március 27-én levelet intétzett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához, amelyben felhívták a figyelmet a nemzetközi dokumentumokban rögzített kisebbségi jogokra. A szóban forgó nyilatkozat megjelentetéséhez ismeretlen tetteseknek a pozsonyi kisebbségi intézmények székhelyei elleni támadások szolgáltattak indítékot (így például a Csemadok cégtáblájának megrongálása, az Új Szó szerkesztőségi bejáratát borító üvegtáblák betörése és az Ifjú Szívek népművészeti együttesnek a Márkus és Mostová utcai helyiségeiben történt gyújtogatás), amelyek 1987. március 8-ról 9-re virradó éjszaka történtek. A Charta 77 elítélte a magyar kisebbség objektumai ellen intézett támadásokat, riasztónak nevezve azokat. Követelte az említett események kivizsgálását és a közvélemény tájékoztatását a nyomozás ededményeiről. Ugyanakkor a nemzetiségi sérelemokozás egyéb megnyilvánulásaira is rámutatott, így például provokatív feliratok megjelenésére, magyar objektumok megrongálására, az utcán magyarul beszélő személyek zaklatására és megalázására, sőt mi több, Petőfi Sándor szobrának megcsonkítására és meggyalázására.73 A szlovák ellenzékiek közül a nyilatkozatot Miroslav Kusy és Milán Simecka támogatta. Nem állt ki mellette azonban Ján Carnogursky, aki visszautasította Duraynak a szlovákiai neonáci hangulatok terjedéséről szóló, például a Lubomir Strougal szövetségi miniszterelnökhöz intézett levelében74 szereplő megfogalmazásait, csakúgy, mint a szlovák nemzet és a magyar nemzetiség közötti viszonyban fenyegető rombolóerejű folyamatok bekövetkeztének emlegetését. Továbbá elutasította a bizottságnak ama nézetét, mely szerint az erőszakos cselekmények okaira az egyedüli magyarázat a magyarellenes averziókban rejlik. Óva intett, hogy a bizottság ilyen megfogalmazású levelei további indulatokat gerjeszthetnek a szlovákok és a magyarok között. Ján Carnogursky hangsúlyozta, hogy amennyiben a bizottság a kisebbség, vagy annak alkotóelemét képviselve kíván fellépni, tudatában kell lennie az ebből adódó felelősségének. Szavai szerint az említett megfogalmazások „alkalmasak a szenvedélyek felszítására […] Amennyiben a bizottság szövegeiben a jövőben is előfordulnának ilyen és hasonló felhívások, az lenne a benyomásom, hogy a bizottságnak érdekében áll a feszültségkeltés”.75

A Jogvédő Bizottság további dokumentumaiban bírálta a nyomozóközegek eljárásait, amelyek véleményük szerint nem járultak hozzá az események objektív kivizsgálásához. Erről tanúskodtak például a nyitrai magyar nemzetiségű főiskolások ellen az Állambiztonsági Hatóság részéről 1987 márciusában foganatosított intézkedések, melyek során nyomást gyakoroltak rájuk azzal a szándékkal, hogy együttműködésre kényszerítsék őket, a magánéletüket és továbbtanulásukat érintő negatív következményeket helyezve kilátásba. Az Állambiztonsági Hatóság egyben arra is igyekezett rávenni őket, hogy hagyjanak fel a magyar főiskolások klubjában, illetve a Csemadokban végzett kulturális tevékenységgel. Mindeközben az STB nem tartotta be a törvényszabta formalitásokat sem, nyomozói más szervek képviselőinek adták ki magukat, a diákokat egyéb ürüggyel idézték be kihallgatásokra, egyes esetekben a kihallgatottak semminemű előzetes értesítést nem kaptak.76

A bizottság másfelől a Charta 77 állásfoglalását örömmel fogadta. A felhívást aláírásával ellátó Duray Miklós a „hivatalos hatalmat” a magyar kisebbség szociokulturális elkorcsosítására irányuló szándékkal vádolta. Ez a törekvés szavai szerint a magánszemélyek és csoportok részéről tapasztalható meggnyilvánulásokkal egyetemben „megerősít bennünket abban a meggyőződésben, hogy a kisebbségvédelem érdekében erőteljesebben kell szorgalmazni a kollektív jogokat és a kisebbségvédelmi intézmény nemzetközi méretű létrehozását”. Egyúttal megállapította, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiségi kisebbség ellen irányuló megnyilvánulások „ahogy az elmúlt évtizetekben, úgy ma is, se nem átmeneti jellegűek, se nem véletlenszerűek és nem csak a létező totalitárius rendszer termékei […] Ezért aggályaink vannak a jövőt illetően is olyan értelemben, hogy a szlovák nemzetnek és a magyar nemzet szellemi alkotórészét képező magyar nemzeti kisebbségnek az együttélésében meglevő eltolódások romboló hatású mozgásokat idézhetnek elő”.77

A Charta 77 mindhárom szóvivője (Jan Litomisky, Libuse Silhanová és Josef Vohryzek) által jegyzett levélben ítélte el a pozsonyi magyarellenes incidenseket és a magyar kisebséget kulturális területen sújtó diszkriminációt. Felhívta a figyelmet a magyar nyelven megszerezhető főiskolai végzettség lehetőségeinek leszűkülésére, és a magyar tanítási nyelvű alap-, valamint középiskolák számának csökkenésére, ami visszatükröződött a magyar kisebbség műveltségi és szakmai struktúrájában is. A Szlovák Szocialista Köztársaság Nemzetiségi Tanácsának 1984-ből származó, A Szlovák Szocialista Köztársaságban élő nemzetiségekkel kapcsolatos adatok és tények című jelentésre hivatkozva rámutatott, hogy a a munkások aránya az egyes etnikumok között épp a magyar kisebbség soraiban a legmagasabb (46%), ugyanakkor a főiskolai végzettséget illetően épp a magyar kisebbség volt a legkedvezőtlenebb helyzeben (1,6%).78 Hasonló szellemben foglalt állást a Charta 77 a Beszélőcímű magyar szamizdat kiadványban is.79

Bár a szlovák-magyar viszonyban meglevő feszültség kiterjedéséhez kétségkívül hozzájárult Duray Miklós reagálása is, a gyújtogatások kivizsgálása joggal válthatott ki aggályokat a magyar kisebbség tagjai részéről. A bizottság több ízben bírálta a nyomozó szervek eljárását, amelyek az Ifjú Szívek helyiségeiben garázdálkodókat csak az együttes tagjai körében keresték, azzal vádolva őket, hogy részük volt a tűz kitörésében. Állítólag nem hivatalosan ilyen nézeteket vallott az SZLKP KB ideológiai titkára, Ludovít Pezlár is.80 Az együttes tagjait hosszadalmas kihallgatásoknak vetették alá, a kiskorúakat is beleértve, akiket az Állambiztosági Hatóság a szülők jelenléte nélkül hallgatott ki.81 A Charta 77 szóvivője Josef Vohryzek a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1987. április 13-án kelt levelében aggódva nyilatkozott a kihallgatások lefolytatását illetően, s amiatt is, hogy az állami szervek nem tájékoztatják erről kellőképpen a közvéleményt. Ludovít Pezlár kijelentéseit kiváltképp riasztónak nevezte, tekintettel arra, hogy olyan időszakban hangzottak el, amikor a kihallgatások folyamatban voltak és a pezlári megnyilatkozásokat hivatalosan nem cáfolták meg.82

Az 1987-1988-ban változások álltak be a nemzetiségeknek a csehszlovákiai politikai rendszeren belüli helyzetében.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya az 1986. október 17-i 243-as számú határozatával jóváhagyta a nemzetiségi szövetségeknek a Nemzeti Front hatáskörébe, 1987. január 1-ji hatállyal történő besorolását, miközben a kulturális-népművelési munka irányítója a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma maradt83. Ezt a lépést minden bizonnyal egyfelől a szovjetúnióbeli „peresztrojka” váltotta ki, valamint a csehszlovákiai kommunista rezsimnek ebből adódó igyekezete, hogy afféle kozmetikázással elejét vegye az országon belüli feszültség elmélyülésének, másfelől viszont nem zárható ki a magyar értelmiség ellenzéki köreinek és a Csemadok hivatalos képviselőinek szerepe sem. A nemzetiségi szövetségek viszont a Nemzeti Fronton belül marginális helyzetbe jutottak, a különféle szakmai és érdekköri jellegű társulatokat tömörítű szervezetek IV. osztályába kerültek. Tehát továbbra sem rendelkeztek képviselettel a Nemzeti Front elnökségében és nem javasolhattak oda jelölteket. Ebbéli helyzetüknek felelt meg a költségvetésből meríthető támogatások mértéke is. Az említett besorolás folytán a nemzetiségi szövetségek korlátozott jogokkal rendelkeztek az önkéntességen alapuló tagfelvételek terén is.

A magyar nemzetiség eme monopol helyzetű szlovákiai kulturális szövetségének helyi szerveteteiben 1986 decemberében a közgyűlésre készülve küldöttválasztó taggyűléseket tartottak. Már ezek lefolyása bizonyos problémákat jelzett. Előfordultak olyan esetek, hogy a tagok nem voltak hajlandók megválasztani az SZLKP által favorizált küldötteket. Ezeket az SZLKP-funkcionáriusok kénytelenek voltak utólag bejuttatni a küldöttek közé. A közgyűlés eredeti időpontja 1987. március 21-22-re volt kitűzve. Később bizonytalan időre elhalasztották. A Művelődésügyi Minisztérium 1987 áprilisában elvetette a Csemadok alapszabály javaslatát.84 A közgyűlés végül is április 11-12-én zajlott le. A vita témája a magyar iskolaügy korlátozása és a kétnyelvű feliratok kérdése volt. A küldöttek elégedetlenségüknek adtak hangot, hogy a Csehszlovák Televízió magyar nyelvű magazinjában a vegyes lakosságú helységek elnevezései nem szerepelnek két nyelven, valamint a műsoridő rövidsége miatt is. Szerintük a szlovákiai magyarság számarányából kifolyóan a televíziónak magyar nyelven nem évi 26, hanem 800 órát kellene sugároznia. A közgyűlés kifogásolta a magyar könyvek és sajtótermékek nehézkes beszerzési lehetőségeit és a magyar kisebbség kulturális életének visszaesését. A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma újfent elutasította a Csemadoknak a közgyűlés által jóváhagyott alapszabályát, mert olyan tételt is tartalmazott, miszerint „a magyar nemzetiség kultúrája az egyetemes magyar kultúra részeként fejlődik”.85

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1987 tavaszán és nyarán ismét a nemzetiségi iskolaügyre irányította a figyelmet. Ezúttal a szlovákiai hatóságoknak két szakintézet tanítási nyelvét érintő, a magyar szlovákra cserélését elrendelő intézkedésről volt szó.86 A magyar nemzetiség soraiban 1986 nyarán nyugtalanságot keltő további esemény, amelyre a hivatalos sajtó is reagálni volt kénytelen, a Spartak Trnava Sportegyesület stadionjában a hazaiak és az úgyszintén első ligába tartozó dunaszerdahelyi DAC között lezajlott mérkőzéshez kapcsolódott. A dunaszerdahelyi csapat szurkolóinak többsége magyar nemzetiségű volt, s a szlovák futballkedvelők is magyar csapatnak tartották. Ezért érthető, hogy a nézők az első liga 25. fordulójában, 1987. május 18-án lezajlott mérkőzés során a dunaszerdahelyi csapatot magyarul buzdították és magyar nemzeti színű lobogókat is lengettek. A nagyszombati szurkolók erre szélsőséges soviniszta jelszavak skandálásába kezdtek („Dunába a magyarokkal és zsidókkal!”). A dunaszerdahelyi szurkolók fizikai bántalmazására is akadt példa. Az incidens olyan komoly méreteket öltött, hogy arra az SZLKP KB sajtóorgánuma is reagált, amely csak erőszakos cselekményeket emlegetett.87 A Pravda csak 1987 május végén tette közzé egy Spartak-szurkoló levelét, aki közölte, hogy eldöntötte: nem fog járni a futballmérkőzésekre, mert „nem viselheti el a nagyszombati nézők elvakultságát és sovinizmusát”.88 A többi sajtóorgánum, az Új Szót is beleértve hallgatott a történtekről. Az incidensből nem vont le semminemű konzekvenciát a Csehszlovákiai Testnevelési Szövetség sem, de a bűnüldöző szervek is tétlen maradtak. A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság viszont a Cseh és a Szlovák Testnevelési Szövetség Központi Bizottságához intézett levelében felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a Nagyszombatban elhangzott bekiabálásokhoz hasonló jelszavakat egyre gyakrabban hangoztat a szlovák fiatalok egy része. S bár az érvényben levő törvények szerint is bűncselekménynek minősíthető eseményről volt szó, a hasonló fejlemények során az állami szervek nem intézkedtek. A bizottság egyúttal annak a követelésnek is hangot adott, hogy a Spartak Trnava egyesülete az incidensért „kérjen nyilvános és kézzelfogható bocsánatot […] nemcsak a magyaroktól és zsidóktól, hanem mindazoktól, akiket a szurkolók viselkedésükkel és jelszavaikkal megsértettek”.89

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet bécsi utótanácskozásával kapcsolatban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság a csehszlovák szövetségi kormánynak a magyar nemzetiség (a szöveg dikciója szerint „nemzeti” kisebbség) jogainak biztosítására irányuló javaslatot tett azzal a kéréssel, hogy vegye pártfogásába a benne foglalt elveket. A dokumentum a nemzetiségek küldetését „a népeket összekötő hídszerep kialakításában” látta. A személyes kapcsolatok terén a bizottság azoknak az intézkedéseknek a megszüntetését sürgette, amelyek akadályozzák a más országok polgáraival való rendszeres és szabad kapcsolatok fenntartását, beleértve a devizakorlátozásokat is. Mindez kiterjedt a kisebbségek tagjainak az anyaországi és más országban élő, ugyanazon etnikumhoz tartozó személyekkel fennálló kapcsolataira is, ami a házasságkötéseket, a családegyesítéseket és a szabad költözködést is lehetővé teszi. A további követelések az azonos etnikumok közötti szellemi értékek szabad áramlására és cseréjére vonatkoztak, ide sorolva például a filmalkotásokat, könyveket, videófelvételeket, újságokat, folyóiratokat, rádió- és televízióadásokat, valamint a kisebbségeknek az anyanyelvű könyv és sajtó szabad kiadására való jogát. A bizottság követelte, hogy a kisebbségek a rádiós és televíziós műsorsugárzásból számarányuknak megfelelően részesülhessenek. Kulturális téren szót emelt azért, hogy a résztvevő országok számára kötelezettségként rögzítsék az anyanyelv és a nemzeti kultúra ápolásának biztosítását, valamint a kisebbségi kultúrák ápolását szolgáló alapítványok létrehozásának támogatását. Az

oktatásügyet illetően a dokumentumban a teljeskörű anynyelvi iskolai végzettség megszerzésének a követelménye kapott hangsúlyt, beleértve közép- és főiskolák más államok területén történő látogatását is. A javaslat értelmében a résztvevő feleknek kötelezettséget kell vállalniuk a kétnyelvűség szóban és írásban, a hivatalos érintkezésben, a kisebbségek lakta területen való érvényesítésének szavatolására, ami magában foglalta a törvények, rendeletek és határozatok megjelentetését a kisebbségek nyelvén is. A bizottság külön felhívta a figyelmet a kétnyelvűségnek a tájékoztató feliratok alkalmazásában és az egészségügyi felvilágosításban való betartására. A hitéletettel kapcsolatban leszögezte, hogy az egyházi szervezetekre is kötelezőnek kell tekinteni a szertartások kisebbségi nyelven történő megtartását, a szertartáskönyvek kiadását, csakúgy mint a kisebbségek soraiból származó kellő számú lelkész képzésének biztosítását. A dokumentum továbbá követelte az erőszakos és szervezett elnemzetlenítés valamennyi formájának betiltását, a nemzetiség szabad megválasztását, a név és keresztnév annyanyelvi formájának használatát a hivatalos érintkezésben is. A bizottság szerint a szavatolt kisebbségi jogok közé tartozik a helységnevek, földrajzi elnevezések, tájegységek és történelmi személyiségek neveinek az anyanyelvi sajátosságok alapján történő szó- és írásbeli használata. Ezenkívül a követelések között szerepelt a kisebbségi kultúra részét képező műemlékvédelem, a nemzeti, történelmi és kulturális évfordulók akadálymentes megünneplése. A bizottság alapvető kisebbségi jogként emelt szót a gyülekezési szabadságért. A kollektív jogokat illetően követelte kisebbségi jogvédő szervezetek létrehozásának lehetővé tételét és azoknak a feltételeknek a biztosítását, hogy a kisebbségek önállóan és önigazgatással döntsenek az őket érintő ügyekben. A dokumentum befejező részében hangsúlyt kapott a határok sérthetelenségének elve melletti kiállás. „Tudjuk, a múltból adódó politikai megrögzöttségek, hagyományok és érzelmek folytán a nemzeti kisebbségek kérdése Európa egyes térségeiben a legérzékenyebbek közé tartozik, mind az egyes államok belpolitikáját, mindpedig a nemzetközi kapcsolatokat tekintve. Tudatosítanunk kell, hogy az államok biztonságát nem a jogok megadása fenyegeti, hanem éppen fordítva: a jogfosztás és a jogkorlátozás. A résztvevő országok Helsinkiben kinyilvánított óhaja a határok sérthetetlenségét illetően épp azáltal nyerhet reális tartalmat, hogy az egyes államok pozitív magatartást tanúsítanak a vázolt elvekkel és a kisebbségek jogaival kapcsolatban.” A Charta 77 szóvivők (Stanislav Deváty, Milos Hájek és Bohumír Janát) útján támogatta az említett javaslatban foglalt gondolatokat és elveket. Hasonlóan mint korábban, a Charta 77 ez esetben nem akart hivatalosan állást foglalni a magyar kisebbség kérdésében a szlovákiai ellenzék nézeteinek kipuhatolása nélkül. A Charta 77 kisebbséget támogató nyilatkozatát Szlovákiából Miroslav Kusy, Milán Simecka és természetesen Duray Miklós írta alá a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság nevében.90 A kisebbségek jogainak biztosítására irányuló nyilatkozatot illetően külön levélben Ján Carnogursky is kifejezte támogatását, amelyben a jogokat és azok biztosítékait tartalmazó dokumentumot a nemzetiségi kultúra fejlesztésének előmozdítására képes „kiegyensúlyozott és helytálló” szövegnek nevezete. „Úgy tűnik, hogy a hatalmon levő kommunista pártok már nem rendelkeznek sem technikai, sem hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy megakadályozzák országaik polgárainak a jogaik érvényesítése érdekében történő kiállását. Természetes, hogy a nemzetiségi kisebbségek tagjai is követelik jogaikat, s ez helyes, mert a szabadság oszthatalan a nemzetiségi többség és kisebbség viszonylatában” – szögezi le levelében Ján Camogursky.91

Az említett javaslatra viszont a Demokratikus Szlovák Emigránsok Állandó Konferenciája kedvezőtlenül reagált a szervezet főtitkárának és a Nase snahy című lap főszerkesztőjének, Martin Kvetkonak 1988. január 28-án kelt levelében. Ebben annak a követelésnek adott hangot, hogy a nemzetiségi kisebbségek helyzetével foglalkozó valamennyi dokumentumban nyerjen rözítést a reciprocitás elve a kisebbségi problémák kielégítő rendezésének követelményeként. Ebben az összefüggésben felhívta a figyelmet a magyarországi szlovák kisebbség helyzetére és elfogadhatatlannak nevezte a tényt, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság ezt a problémát „minduntalan megkerüli”.92 A Charta 77 aláírója, Petr Uhl külön válaszlevélben utasította el a reciprocitás elvét mint a kisebbségek tagjait túszhelyzetbe hozó módszert. A magyar kisebbség arra irányuló követelését, hogy a magyar nemzet részének, illetve ágának tekintsék, legitimnek nevezte. A bizottság tagjainak a csehszlovák állammal és annak intézményeivel szembeni bíráló fenntartásait jogosnak minősítette. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a csehszlovákiai magyarok nemzetiségi sérelmei sokkal inkább „a le nem küzdött, a lakosság körében uralkodó, mindkét nemzetiség részéről megnyilvánuló, nagyobbára irracionális averziókban rejlenek”. Nézete szerint a magyar kisebbség jogainak betartásában nem sikerül előrehaladást elérni mindaddig „amíg a szlovákok nem tudatosítják, hogy magyar nemzetiségű polgártársaik azon a területen, ahol élnek, megszülettek, ahol elődeik évszázadokon keresztül éltek, az az ő szülőföldjük, hazájuk, ahol joguk van magyarul beszélni, magyar iskolába járni, a magyar kultúrát ápolni. Amíg nem tudatosítják, hogy érdemes a magyarokat megismerni, kultúrájukhoz közelkerülni, megtanulni a nyelvüket”. Rámutatott a szlovák részről megnyilvánuló nemzetiségi gyűlölködés kendőzetlen esteire. Ugyanakkor megállapította, hogy a konfliktushelyzetekért felelős a másik fél is, és mindaddig a magyar kisebbség jogait illetően érdemleges előrelépés nem történik, míg „a szlovákiai magyarok szlovák polgártársaikban a trianoni diktátum örökletes bűnével terhelt embereket fognak látni, és minden rossz gyökerét abban fogják keresni, hogy az első világháborút követően valaki érzéketlenül húzta meg a határokat”. Ellenkezőleg, kiemelte annak a törekvésének a szükségességét, hogy a határok minél átjárhatóbbak legyenek, ami nélkül az emberi jogok, a kisebbségi jogokat is beleértve, nem biztosíthatók.93 A magyarországi irredenta törekvésekkel kapcsolatban az 1988-89-es évek folyamán, valamint a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének a magyarországi média által láttatott képének kritikájával összefüggésben a magyarországi szlovákok helyzete is a hivatalos szlovák média látószögébe került. Mindez nem volt független a Szlovákiának a csehszlovák föderáción belüli helyzetével foglalkozó viták felélénkülésétől az új csehszlovák alkotmány előkészítése kapcsán. Ez a vita kétségtelenül része volt a demokratizálódási folyamatnak és a szlovákiai totalitárius rendszer fokozatos széthullási folyamatának. A kezdeményezők elsősorban a tevékenységének felélénkítésére törekvő Matica slovenská híveinek köreiből kerültek ki. S bár a rezsim képviselői ezekre a megnyilvánulásokra tartózkodóan reagáltak és közvetlen támogatásban nem részesítették azokat, objektíve a kedvükben jártak és hozzájárultak a Magyarországon végbemenő reformfolyamatok lejáratásához, valamint a szlovákiai magyar ki-

A magyar kisebbség a normalizáciős évek szlovákiai politikájának… 71

sebbség politikai aktivitásával és magával a kisebbségi közösséggel szembeni negatív magatartás elmélyítéséhez.

A Csehszlovák Köztársaság létrejöttének 70. évfordulójával és az új alkotmány előkésztésével kapcsolatban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1988. január 23-án a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához a magyar kisebbség helyzetét elemző anyagot juttatott el.94 A kilencoldalas dokumentumban rámutatott a Csehszlovákia és Magyarország közötti utasforgalom korlátozására, ami mögött a bizottság szerint elsősorban az a szándék húzódott meg, hogy „elszigeteljék a magyar kisebbséget az anyanemzettől és ellehetelenítsék a most liberálisabb Magyarországgal fennálló kapcsolatokat”. A dokumentumban az is szerepelt, hogy a magyar kisebbség elszigeteltségének következményei főként a művelődés és a kultúra terén jelentkeznek. Továbbá bírálat érte az anyagban a magyarországról történő könyv- és újságbehozatal csökkenését, a szabad árusítás korlátozását és az aránytalanul magas árakat. A magyar kisebbség és a Magyarország közötti kulturális kapcsolatok visszafogása a szlovákiai magyar konzuláris központ létrehozásának szüntelen halogatásában (a szerzők valószínűleg magyar kulturális központ hiányára gondoltak, a ford. megj.), is kifejezésre jutott, úgyszintén magyarországi művészekkel szemben a magyar kisebbség hivatalos kulturális rendezvényein való fellépéseik nehezítésében. A bizottság abból indult ki, hogy a nemzetek közötti közeledésnek nemcsak az államközi kapcsolatok teremtik meg a feltételeit, hanem a nem hivatalos kapcsolatok ápolásának is szerepe van benne. Ennélfogva olyan törvények megalkotását követelte, amelyek „szavatolják a teljesjogú autonóm kisebbségi létet” és gátolják annak leszavazását. Ugyanakkor a bizottság szerint az a tény, hogy az államhatalom nem biztosítja a kisebbség számára a jogot, hogy az egyetemes magyar nemzeti közösség részének tekinthesse magát, mégpedig úgy, hogy kulturális élete és műveklődése a magyar kultúrával és művelődéssel összefonódva gyarapodhasson, egyben bénítja a kisebbségnek „azzal az állammal szembeni pragmatikus lojalitását is, amelynek területén él”. A bizottság követelte olyan intézkedések létrehozását, amelyek biztosítanák az önigazgatást a nemzetiséget érintő ügyekben és az asszimilációs tendenciákkal szembeni védekezését. A szlovák és a magyar nemzet közötti kapcsolatokat a dokumentum permanens feszültségállapotként jellemezte.

A szlovákiai magyar ellenzék az 1988-as év folyamán kezd túllépni a nemzetiségi problematika szűk keretein. Természetesen továbbra is meghatározó számára a nemzetiségi problémakör, ugyanakkor azonban azokkal közvetlenül összefüggő kérdésekben is igyekszik állást foglalni. Reagált a pozsonyi katolikusok 1988. március 25-én lezajlott tüntetésére. Nyilatkozatában 1988. március 30-án kiváltképp nyugtalanítónak nevezte azt a tényt, hogy a tüntetők ellen szándékosan nagyszámban vetettek be magyar nemzetiségű rendőröket, amit „a két nemzet tagjai közötti bizalmatlanság és viszálykeltés primitív módszerének nevezett”.95 A Jogvédő Bizottság 1987-1988 folyamán a Csehszlovákia és Magyarország közötti kapcsolatokkal is foglakozni kezdett, figyelme azonban elsősorban a kisebbségi problematikára irányult. Nyilakozatában 1987. február 2-án bíráló hangnemben értékelte a csehszlovákiai és a magyarországi sajtó reagálásában mutatkozó aránytalanságot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság külügyminiszterének, Bohuslav Chnoupeknek és miniszterelnökének, Lubomír Strougálnak 1987 nyarán tett magyarországi látogatásával kapcsolatban. Főként a csehszlovákiai magyar iskolaügyet érintő, Bohuslav Chnoupek beszédében elhangzott, eltorzított és gyanúsnak tekinthető adatokat tette bírálat tárgyává. Másfelől a bizottság bírálta a magyar sajtót, mely nem közölte Lubomír Strougálnak „az Európa e térségén belüli együttélés közös történelmét” hangsúlyozó kijelentéseit. Másfelől viszont a csehszlovákiai hivatalos sajtó kiforgatta Grósz Károly magyar miniszterelnöknek a két ország polgárai közötti kölcsönös kapcsolatok szükségességét hangsúlyozó kijelentéseit, amelyeket a hivalaos kapcsolatok fejlesztését óhajtó követelménynek állított be.96 A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a CSKP főtitkára, Milos Jakes és a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára közötti budapesti tárgyalásokon született álláspont kialakításában is közrejátszott. A bizottság 1988. április 15-i állásfoglalásában rámutatott arra, hogy a közös közlemény ugyan kiemeli a két országban élő kisebbségek sokoldalú fejlődését biztosító feltételek megtermtésének fontosságát, de nem szólt a konkrét kérdésekről. A továbbiakban a bizottság rámutatott a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének romlására, a turisztikai kapcsolatok korlátozására, valamint a magyar kisebbségi oktatásügy fokozódó leépítésére, és elutasította a kisebbségi problémák reformok útján történő megoldásával kapcsolatos elképzeléseket.97

Miután Duray Miklós az amerikai University of Penslylvania egyetemen tanulmányi lehetőséget kapott, 1988-ban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság vezetését Varga Sándor történész vette át. A bizottság folytatta tevékenységét, s 1988. június 20-án levelet intézett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához, tiltakozva a Szlovák Szocialista Köztársaság Nemzetiségi Tanácsának a szlovák kormány 1988. május 18-i 132. számú döntése értelmében történt megszüntetése ellen. Ez a testület „bár nem tökéletes, de az állami szervek rendszerében még meglevő olyan utolsó láncszem, amely legalább bizonyos formális tekintélyt kölcsönzött a nemzetiségi ügyeknek és maguknak a nemzetiségeknek”.98 A Nemzetiségi Tanács felszámolása együtt járt a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának megszüntetésével is. A szlovák kormánynak ezt a lépését a Szlovák Szocialista Köztársaság állami szervei által folytatott rendületlen kisebbségellenes politika bizonyságaként értelmezte, mely a magyar kisebbséggel szemben alkalmazott negatív intézkedéssorozat folytatásáról tanúskodott. A bizottság szerint éppen ennek a testületnek nem volt szabad a megszüntetés sorsára jutnia, hanem jogkörének és önállóságának a kibővítésére volt szükség. A szlovák kormány intézkedése alighanem saját kezdeményezésből született, mert Csehországban a tanács életben maradt. Az említett levél szerint az SZLKP első titkára, Ignác Janák a magyar kisebbséggel szembeni viszonyról nem hivatalosan úgy nyilatkozott, hogy: „a magyarokat csendben kell fojtogatni”. A bizottság felszólította a Szövetségi Gyűlés képviselőit, hogy: „hatáskörükön belül […] vizsgálják felül a szlovákiai kisebbségi politikát [és] hozzák helyre a szlovák kormány túlkapásait”. Követelte a Nemzetiségi Tanács és a Nemzetiségi Titkárság visszaállítását és jogkörük kibővítését. Egyúttal előállt azzal a követeléssel is, hogy újítsák fel azt a miniszteri posztot, amelyhez a kormányon belül a kisebbségi politika tartozna.99 Valószínűleg Ignác Janák említett kijelentéseinek kiszivárgása és a magyar kisebbség képviselőinek elégedetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya a Nemzetiségi Tanács megszüntetéséről hozott döntését visszavonta. Az 1998 májusában hozott 132-es számú kormányhatározat a Nemzetiségi Főosztály megszüntetésével is számolt. Ennek tevékenységét a Nemzetiségi Tanács Titkárságaként felújították, de az „intézmény szervezettségével és a jogkörével a sajnálatra méltó, formális kirakat szerepét tölti be”.100

Bár Duray Miklós a Charta 77 aláírói közé tartozott, maga a Charta a magyar kisebbség problémáival kapcsolatban tartózkodó álláspontra helyezkedett. A hivatalos dokumentumokban a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban nem nyilvánított véleményt, de elítélte az emberi jogok megsértésének, illetve a nemzetiségi torzsalkodásnak a konkrét eseteit, amint az 1987 márciusában a magyar kulturális intézetek elleni támadások idején történt. A Charta 77 nem volt hajlandó a szlovák ellenzék pozitív állásfoglalása nélkül a dél-szlovákia magyar kisebbség problematikájával, úgyszintén a bős-nagymarosi vízlépcső felépítésével összefüggő kérdésekkel foglalkozni.101

Másfelől viszont a Charta 77 még 1987 szeptemberében megjelentette a magyar Duna Körnek a csehszlovák közvéleményhez intézett, a bős-nagymarosi vízlépcső felépítése elleni tiltakozását, valamint környezetvédelmi elemzését. A Charta 77 további dokumentumokban is meglehetősen kritikus véleményt nyilvánított a vízmű felépítésével kapcsolatban. Abban az 1987. április 4-i felhívásában, melyet a Hogy itt lélegezni lehessen címmel bocsátott ki, követelte a vízmű felépítéséről hozott döntés szakmai vita keretében történő felülvizsgálatát. A Charta 77 aláíróinak egy csoportja, illetve egyéb független kezdeményezések hívei nézetüket a Szövetségi Gyűléshez intézett, 1988. szeptember 26-án kelt levélben juttatta kifejezésre. A vízművet ebben környezetvédelmi szempotból elhibázott építménynek nevezte és csatlakoztak ahhoz a követeléshez, hogy tekintsenek el a nagymarosi vízlépcső felépítésétől és értékeljék át a bősi erőmű koncepcióját. Ennek a levélnek 25 aláírója között szerepeltek a Charta 77 olyan kiemelkedő képviselői mint Jiri Dienstbier, Václav Havel, Rudolf Batték, Stanislav Deváty, Sasa Vondra és mások. A dokumentumot aláírásukkal azonban egyénileg, saját nevükben, s nem a Charta 77 akkori, illetve későbbi szóvivőiként látták el.

A magyar ellenzék körében a 80-as évek vége felé kezd előre törni a liberális beállítottságú fiatal értelmiségiek Tóth Károly és Öllös László körül formálódó csoportja, amely főiskolai tanulmányait a nyolcvanas évek végén fejezte be. Több független kezdeményezés például a Madách Kiadóban valósult meg, ahol Tóth Károly 1987től dolgozott. Ilyen volt például a román kommunista diktátor Nicolae Ceaucescu faluromboló, főként a magyarlakta falvakat sújtó tervei elleni nyilvános aláírásgyűjtés. Tóth Károly kezdeményezésére 1988. júniusában a fiatal magyar szerzők Iródia csoportjából megalakult a szlovákiai magyar írók PEN Klubja. A magyar írók ugyanis nem voltak hajlandók belépni a hivatalos szlovák PEN Klubba, melynek létrejöttét a hivatalos politikai körök szorgalmazták, hogy meggátolják a szlovák írók ellenzéki szerepvállalását. A magyar PEN Klub tagja lett Tóth Károlyon kívül Öllös László, Hizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula, de olyan szerzők is, akik nem számítottak a nem hivatalos struktúrák tagjainak, mint például Grendel Lajos és Ballá Kálmán. A PEN Klub első nyilatkozata a fogvatartott cseh írók szabadon bocsátásának követeléséhez kapcsolódott.102

Egyúttal a Csehszlovákia Magyar Jogvédő Bizottság igyekezett kilépni az illegalitásból, s kapcsolatot teremteni a magyar értelmiség többi tagjaival. Az első ilyen jellegű akció a Csehszlovákiai magyarok memoranduma 1988 elkészítése volt a Cseh-szlovák Köztársaság megalakulásának 70. évfordulója alkalmából.103 A kezdeményezők közzé tartotott Tóth Károly. Az előkészítő munka 1988 júliusában vette kezdetét. Az aláírók magukénak vallották az első Csehszlovák Köztársaság demokratikus hagyományait. A dokumentumban Szlovákia területén először kapott hangot a politikai rendszer reformja helyett annak megváltoztatására irányuló követelés, vagyis a demokratikus alapokon nyugvó képviseleti rendszer kialakítása. A csehszlovákiai nemzetiségi politika fogyatékosságaként rótták fel a kollektív jogokról szóló rendelkezés és a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényhez kapcsolódó végrehajtási törvények hiányát. A memorandum továbbá bírálta a kisebbségügyi miniszteri tárca 1971-ben történt megszüntetését, a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának felszámolását, valamint a kormány Nemzetiségi Tanácsának és a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának megszüntetésére irányuló igyekezetet. A memorandum aláíróinak bírálata kiterjedt az anyaországgal fennálló egyéni és társadalmi kapcsolatok adminiszratív akadályozására, a magyar kisebbség korlátozott szervezkedésének lehetőségeire, valamint a történelmi, földrajzi és helységnevek, illetve a vezeték- és keresztnevek használatának korlátozott lehetőségeire. Követelte továbbá az elmúlt 70, de főleg a megelőző 20 év kisebbségi politikájának átértékelését, a polgári jogok és a kollektív kisebbségi jogok közötti differenciálást, a nyelvhasználatot szabályozó nyelvtörvény jóváhagyását, csakúgy mint a nemzetiségekjogát arra, hogy önállóan és önigazgatással döntsenek az őket érintő ügyekről, például az iskolaügy, a kultúra, a tudományos élet, az alapítványok és társulások területén. Ugyanakkor követelte a szervezett asszimiláció törvény általi tilalmát, a kisebbségek képviselőinek bekapcsolását az új alkotmány előkészítésébe, amelyben a kisebbségi jogoknak önálló fejezetet kell szentelni, szavatolva a kisebbségek jogát a nemzeti integritás megőrzésére és az anyanemzeti kultúrával való kapcsolat ápolására. A dokumentum aláírói szerint olyan törvényi biztosítékokra van szükség, amelyek kizárják a kisebbségek leszavazását a képviselőtestületekben az őket érintő ügyekben, és lehetővé teszik „nemzeti kisebbségek” (ez a kifejezés felváltva szerepel a „nemzetiségi kisebbség” meghatározással, a szerző megj.) számára önálló jelöltállítást a helyi kéviselőtestületekbe és a parlamentbe történő választások során. A közigazgatási egységek határainak megvonásával kapcsolatban a lakosság etnikai összetételének szemelőtt tartására is felhívták a figyelmet. A nemzetiségi követeléseken kívül a dokumentum konkrét egyetemes demokratikus jellegű követelményeket is tartalmaz, mint például a referendumról szóló törvény elfogadása, új demokratikus gyülekezési törvény jóváhagyása, s a „közigazgatási autonómia” elvének a köztársaság egész területére kiterjedő rögzítése, amely lehetővé tenné a községeknek és a közigazgatási egységeknek a saját ügyekben történő önálló döntéshozását. A memorandum, melyet összesen 266-an írtak alá, egyben üdvözölte az európai integrációs folyamat kibontakozását, kinyilatkoztatva, hogy Csehszlovákiának ebbe a folyamatba be kell kapcsolódnia. A memorandum aláírói egy másik, az 1968-as reformfolyamatban részt vett értelmiségiek és politikusok (Dobos László, Szabó Rezső és mások) által kidolgozott dokumentumot is elláttak kézjegyükkel. Ez a dokumentum nem vonta kétségbe a kommunista párt hatalmi monopóliumát, arra törekedve, hogy a hatalom ne tudja megosztani a szlovákiai magyar kisebbséget. Ez a Harminchármak levelének (az aláírók száma szerint) nevezett dokumentum bírálta azt a tényt, hogy az 1968/144-es számú, a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény nem egészült ki a megvalósítást biztosító végrehajtási törvényekkel. Megállapították, hogy a nemzetiségi intézmények kiteljesedése a 70-es években lelassult, illetve megrekedt. Követelték azoknak az intézményeknek a felújítását, amelyeket a 70-es és a 80-as évek folyamán felszámoltak. A dokumentum megállapította, hogy a munkahelyeken és az iskolákban „a kisebbségek iránti nemtörődömség, megfélelmlítés és becsmérélés jelei tapasztalhatók”. Az aláírók szerint „ezek a létező, de nehezen bizonyítható estek összeállnak a magyarok tudatában, bizonytalanságot keltenek, félelmet váltanak ki, és ezzel sikerül elérni a természetes asszimilációnál gyorsabban ható erőszakos asszimilációt”.

A Harminchármak levele egy sor, a nemzetiségi politikával, kiváltképp a nyelvhasználattal kapcsolatos követelést tartalmazott. Javasolták a „nemzetiségi kisebbség” számára az anynyelhasználat jogának törvényi rögzítését. A javasolt „nyelvtörvénynek magában kellene foglalnia a nemzetiségi nyelvek egyenjogúságának deklarálását, az anyanyelv védelmét, a többnyelvűség elvének biztosítását, a nemzetiségi nyelvhasználat érvényesítési módjának pontos körülhatárolását”.

A memorandum szerzői rámutattak arra, hogy bár a csehszlovákiai oktatásügyi politika jelentős figyelmet szentelt a magyar kisebbségi iskolahálózat kiépítésének és kibővítésének, az 1970-71-es iskolaévvel kezdődően 1987-ig Szlovákiában az eredeti 494 magyar tanítási nyelvű alapiskolából megszüntettek 246-ot, tehát az iskolák 49,8%-át, megszűnt az osztályok 30,1%-a és 27,9%-kal csökkent a magyar iskolák diákjainak a száma. Összességében a dokumentum szerint az 1950-ben megnyílt magyar tanítássi nyelvű iskolák 40%-a szűnt meg. Ez a gyakorlat egyfelől az oktatási intézmények integrációjának a következménye volt, de ugyanakkor az anyanyelvi oktatás társadalmi és művelődési szerepének lebecsülését is tükrözte. Ezzel kapcsolatban a dokumentum aláírói kifejezésre juttatták aggályaikat a magyar iskolaügy két évtizeden belüli elsorvadásától tartva. A memorandum elvetette a természettudományi tantárgyak szlovák nyelvű oktatására irányuló kísérleteket, amit a magyar iskolák szándékos elkorcsosodásának tekintett. Alternatívaként a magyar iskolákon folyó szlováknyelvoktatás színvonalának emelését javasolta, a már túlhaladott módszerek modernekkel való felcserélését szorgalmazva. A memorandum aláírói szerint a magyar nemzetiségű főiskolások számának növelését előmozdítaná a főiskolai felvételi megbeszélések magyar nyelvű lefolytatásának bevezetése. Kritika érte a dokumentumban a magyar nyelvű óvodák, szakközépiskolák és szaktanintézetek helyzetét is. A magyar tanítási nyelvű iskolák számára követelték a magyar nép történetének és a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetének oktatását. Szót emeltek a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának feújításáért. A nemzetségi óvónőképzés biztosítására, valamint a kulturális élet egyéb területein működő nevelők, tanítók és szakemberek felkészítésére főiskolai intézmény létrehozását javasolták. A nemzetiségi oktatásügynek önálló irányítás alá kerülése is a javaslatok között szerepelt, tanfelügyelői, ellenőrző és irányítási jogkört biztosítva a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztálya számára.

A tudományos kutatás terén a Harminchármak levele bírálta a nemzetiségi problematika kutatásával foglalkozó intézet és a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetével, irodalmának történetével foglalkozó feldolgozások hiányát. Ugyanakkor rámutattak a magyar kisebbség néprajzának kutatásában meglevő hézagokra, a nemzetiségi problematika szociológiai szempontú kutatásának szükségességére és a magyar iskolákon folyó oktatással kapcsolatos tudományos módszertani programok hiányára. Javaslatot tettek nemzetiségi kutatóintézet létrehozására, amelyen belül szakosztály létesülne az említett tudományos szakterületek számára, továbbá a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékéhez kapcsolódó hungarológiai munkacsoport kialakítása is a javaslatok közzé került. A dokumentum szerint a magyar kisebbséget honismereti házak és néprajzi gyűjtemények hálózatán, illetve a járási múzeumok nemzetiségi osztályain kívül központi néprajzi és történelmi múzeum kiépítése is megillette. A könyvtárhálózatot illetően a dokumentum magyar kisebbségi tagozattal rendelkező központi nemzetiségi könyvtár létrehozását szorgalmazta, mely a magyar kisebbség számára dokumentációs részleggel rendelkezne. A Madách Kiadónak a szépirodalom gondozásán túl az egyéb alkotóterületekre is kiterjedő jogosítványokért emelt szót. A dokumentum szerint a komáromi Magyar Területi Színház kassai társulatának kijár az önálló, saját együttessel rendelkező státusz.

Az új alkotmány kidolgozásával kapcsolatban a memorandum szerzői követelték, hogy a kisebbségek helyzetét érintő téziseket külön munkacsoport dolgozza ki a kisebségek képviselőinek és a soraiból származó szakembereknek bevonásával. A különböző nemzetiségekhez tartozó állampolgárok egyenjogúságát az alkotmányban annak a megfogalmazásnak kellett biztosítania, hogy Csehszlovákia „a két nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar, német, lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségnek a föderatív állama, amelyben a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak”. Az új alkotmánynak deklarálnia kellett a nemzetiségi önigazgatás elvét, amely alapján lehetővé válik, hogy a nemzetiségek közösségi mivoltukat kifejező szervezeti formában önállóan döntsenek az őket érintő kérdésekben az államigazgatás, a területfejlesztés, az oktatásügy és a kultúra területén. A nemzetiségeket ezek szerint a választások nyomán létrejövő Nemzetiségi Tanács képviselte volna. Az új alkotmányban a dokumentum értelmében le kellett fektetni a vegyes lakossságú területek vonatkozásában a nyelvek egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét a választott testületekben és a végrehajtó szervekben, továbbá a művelődéshez való jogot, a sokoldalú kulturális fejlődés biztosítását, a nemzetiségi nyelven történő tájékoztatást és a nemzetiségi hovatartozás alapján történő diszkrimináció tilalmát. A nemzetiségi, illetve a dokumentum szerint „nemzeti” kisebbségi létnek nemcsak az állampolgári, hanem a kollektív jogok szintjén is biztosítékot kellett nyernie. Az alkotmányban ugyanakkor rögzíteni kellett a nemzetiségek felelősségét az alkotmány és az egyéb törvények tiszteletben tartásáért, valamint a belőlük fakadó polgári és társadalmi kötelezettségek és feladatok teljesítéséért. A memorandum aláírói az új közigazgatási-területi felosztással kapcsolatban követelték az etnikai alapú, de a gazdasági szempontokat is figyelembe vevő területi egységek létrehozását. Végezetül a memorandum szót emelt a közélet demokratizálásáért és a politikai intézményrendszer alulról építkező, a hatalom gyakorlását és ellenőrzését demokratikusan választott képvselők által biztosító átalakításáért. Kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy „a demokrácia és a szocialista pluralizmus megteremtésével javulás áll be a nemzetiségek helyzetében is”.104 Ez a dokumentum a nemzetiségi követelések szempontjából a legmesszebbre menő és legrészletesebb tervezetnek tekinthető, főként a kollektív jogok és a nemzetiségek politikai képviseletének megvalósítását illetően.

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tagjainak és aktivistáinak fiatalabb nemzedéke intenzív kapcsolatot vett fel a csehországi Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezéssel (főként Bohumil Dolezallal). Épp e liberális és masaryki beállítottságú csoport képviselőinek magatartása, mely a Charta 77 tevékenységét már az adott helyzetben nem tartotta helytállónak, ösztökélte őket egy független politikai szervezet létrehozásának fontolgatására. A magyar és a szlovák ellenzék tagjai 1986-tól kezdve közelebbi kapcsolatokat alakítottak ki a Charta 77-tel is. A tanácskozások főként a magyar kisebbség problémájával foglalkozó közös dokumentum kidolgozását célozták. A dokumentum szövegében azonban nem sikerült megállapodni. Nem született megegyezés a csehszlovák alkotmány hivatalos javaslatával szembeni alternatív szöveg kérdésében sem, annak ellenére, hogy 1988-1989 folyamán ebben a kérdésben tárgyalások folytak a magyar és a szlovák ellenzék között. Tóth Károly részt vett a Néhány mondat című petíciót támogató aláírásgyűjtésben is. Sándor Eleonóra, Tóth Károly és Öllös László nyilatkozatot adtak ki, amelyben tiltakoztak az úgynevezett pozsonyi ötös csoport (Miroslav Kusy, Ján Carnogursky, Hana Ponická, Vladimír Manák és Anton Selecky)105 bebörtönzése ellen. Miroslav Kusy szabadon bocsátását követően Tóth Károly selyei lakásában került sor a magyar és a szlovák ellenzék találkozójára, amelyen részt vett Miroslav Kusy, Ján Bycko (Ján Carnogursky képviseletében), Milán Simecka, Ján Langos, Nagy László, Ballá Károly és Tóth Károly felesége, Sándor Eleonóra. A találkozó résztvevői a szlovákiai ellenzék közös fellépéséről és a csehszlovákiai politika várható fejleményeiről vitatkoztak. Ebben az időben fogant meg a magyar ellenzék fiatalabb nemzedékének tagjai körében a magyar politikai szerveződés létrehozásának gondolata. A szervezet 1989. november 18-án, a Csemadokon belüli klubmozgalom magalapítója, Tóth Lajos 50. születésnapjának megünneplése során alakult meg. Az összejövetelen részt vett valamennyi, a kommunista rendszerrel szemben nyíltan vagy leplezetten szembenálló magyar aktivista. Ez az akció felkeltette az Állambiztonsági Hatóság figyelmét is. Este az ünnepségről eltávozott egy körülbelül 20 tagú csoport, melynek tagjai aztán Tóth Károly lakásán találkoztak. Közöttük volt például Grendel Lajos, Öllös László, Ballá Károly, Hizsnyai Zoltán, Sándor Eleonóra, Nagy László, Gyurovszky László. Hosszas vita után elfogadták a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) elnevezést. A szerveződés liberális irányzatúként határozta meg magát, bár az alapítók egy része (pl. Öllös László) a szociáldemokrata beállítottságot is fontolgatta.106

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben urlakodó nézetek a szlovákiai magyar kisebbség elnyomásáról107 válthatnak ki nézetkülönbségeket és negatív reakciókat (főként az etnikai felszámolásra utaló elképzelésekkel kapcsolatban), de a a szabad véleménycserét nélkülöző helyzetben, a hivatalos hatalmi struktúrák részéről a bárminemű fontos kérdést – a nemzetiségi problémát is beleértve – érintő párbeszéd folytatása iránt tanúsított hozzáállása miatt nem volt mód a szlovákiai magyar közösség reális szükségleteinek felmérésére, ami kifejezésre jutott e kisebbség egy részének elégedetlenségében is.

Egyet lehet érteni azzal a nézettel, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság, főként 1987-1988-ból származó nyilatkozataiban radikális elemek is jelen voltak. Ezek nem is annyira a felvetett követelések tartalmi vonatkozásait érintették, sokkal inkább a magyar kisebbség és a többségi lakosság közötti kapcsolatokat, illetve a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét. A magyar kisebbség egyes képviselőitől származó dokumentumokban és elemzésekben olykor a szlovák nyelvhasználattal kapcsolatos túlérzékeny reagálás tapasztalhaztó, olyan esetekben is, amikor az pozitív szerepet játszott a szlovák-magyar kapcsolatokban, például a járási újságok kétnyelvű kiadásása során. Ez a hangnem a kisebbség asszimilációtól tartó aggályaiból is táplálkozott. Egyes dokumentumok túlságosan kiélezett megfogalmazásai viszont hozzájárultak a szlovák nemzeti közegből jövő negatív reakciókhoz. Az ilyesfajta radikális mozzanatok olyan társadalom velejárói, mely huzamosan nélkülözi vagy nélkülözte a szabad véleménycsere lehetőségét, de főként az érintett felek hajlandóságát a halmozódó problémákról folytatott viták és a megoldáskeresések iránt. A bizottság egyes dokumentumaiban nemzeti síkra vitt olyan problémákat is, amelyek nem eredendően a szlovákiai magyarság kisebbségi helyzetéből, avagy a csehszlovák hatóságoknak a magyar kisebbséggel szembeni jogkorlátozási szándékaiból fakadtak, hanem azok indítékai a kommunista rezsim totalitárius jellegében, a demokratikus szabadságjogok hiányában, avagy a kommunista víziókat valósággal azonosító tendenciákban rejlettek. A szólás- és gyülekezési szabadság, Ml. a társulási jog hiányát a csehszlovákiai polgárok nemzeti különbségre való tekintet nélkül megsínylették. Ez az állapot nem fügött össze a kollektív jogok elismerésével, hanem az egyéni jogoknak a rendszer általi be nem tartásából adódott. Ezért nézetkülönbségeket válthattak ki a kisebbségi kollektív jogokkal kapcsolatos viszonylag ködös megfogalmazások, többek között azért is, mert a nemzetközi normák az emberi és kisebbségi jogok területén az egyéni jogokból indulnak ki. így például a csehszlovákiai polgárok Magyarországra utazásának korlátozása az ország valamennyi polgárát érintette, nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül, s minden valószínűség szerint a korlátozó intézkedések mögött elsősorban gazdasági okok húzódtak meg. A magyar kisebbség képviselői által felvetett követelményeket illetően kérdéses, mennyiben járulna hozzá a szlovák-magyar kapcsolatok javításához az etnikai alapú közigazgatási egységek létrehozása, avagy az önigazgatás olyan formájának megvalósítása, ahogy azt a Harminchármak levele javasolta. Lehetséges, hogy ezek a lépések éppen elenkezőleg hozzájárulnának a magyar és a szlovák közösség kölcsönös elszigetelődéséhez és a kölcsönös kommunikáció megromlásához. Másfelől viszont a magyar kisebbséghez tartozó rendszerellenes aktivisták egyetlen ismert dokumentumában sem, a „nemzetiségi sérelmek” helyenként eltúlzott felsorakoztatása ellenére sem lelhető fel Csehszlovákia illetve Szlovákia integritásának megkérdőjelezése.108

Tény viszont, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság dokumentumaiban foglalt követelések jórésze a 60-as és a 70-es évek meg nem valósított törekvései közé tartozott, amelyek teljesítésével akkoriban egyetértett a szlovák, illetve a csehszlovák kommunista hatalmi csúcsvezetés is. Megállapítható tehát, hogy a követelések többsége jogos volt. Részben a 144. számú 1968-as kisebbségi alkotmánytörvény gyakorlati megvalósítását lehetővé tevő jogi normák hiányából fakadtak, részben a szlovák politikai elitnek nemcsak a magyar, hanem az ukrán és a többi Szlovákiában élő kisebbség követelései iránti megértőkészséget ténylegesen nélkülöző magatartásából adódtak. Ez főként a kétnyelvűség elvének érvényesítésére, a kisebbségi nyelveknek a hivatalos érintkezésben, Ml. a kisebbséglakta területeken történő használatára vonatkozik, beleértve a vezeték- és keresztnevek, valamint a helység- és földrajzi nevek feltüntetését is. Destabilizáló tényezőnek számított a kisebbségek tagjainak alacsonyabb műveltségi szintje a többségi lakossághoz képest. A bizottság okkal mutatott rá a magyar nemzetiséggel szemben a 80-as évek második felében növekvő averzió megnyilatkozásaira. Ennek meglétét nemcsak e tanulmány szerzőjének abból az időszakból származó tapasztalatai igazolják, hanem a későbbi 90-es évekbeli szlovákiai fejlemények is. Másfelől jelentős problémákat okozott a nem kielégítő szlovák nyelvtudás a magyar kisebbségi közegben, s ebben a tekintetben kiváltképp kedvezőtlen volt a helyzet a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolai tanulók körében. Másrészt viszont éppúgy elmondható, hogy szlovák részről minimális volt a magyar, de ugyanakkor a roma, az ukrán és a német közösség szociálpszihológiai sajátoságainak megértése iránti készség, ami például kifejezésre jutott a kisebbségkutatás elhanyagolásában is. A Magyarországgal való baráti kapcsolatok hivatalos deklarálása ellenére Szlovákiában nem teremtették meg a magyar kultúra megismerésének feltételeit. Lengyelországhoz, Bulgáriához és az egykori NDK-hoz képest Pozsonyban nem létezett magyar kulturális központ, sem főiskolai szintű hungarológiai tanulmányi lehetőség a szlovák nemzetiségű érdeklődők számára, akiknek a magyar nyelv idegen nyelvnek számított. A DélSzlovákia egyes régióiban kisebbségbe került szlovák nemzetiségű lakosok sajátos szükségletei iránti közömbösség szintúgy hozzájárult a kölcsönös averzió jelentkezéséhez, valamint a magyar kisebbség és a szlovák többség közötti kommunikáció meggyengüléséhez. A Matica slovenská egyesületi életének megszüntetése úgyszintén közrejátszott abban, hogy a magyar kisebbséggel szemben a vegyes lakosságú területeken élő szlovák nemzetiségű lakosság diszkriminálva érezte magát. A Matica slovenská egyesületi élete a 80-as években kezdett felélénkülni, azonban tevékenységében mihamar felülkerekedtek a konfrontációs irányzatok. A szlovák-magyar kapcsolatokban meglevő feszültséghez hozzájárultak a közigazgatás egyes szintjein meglevő klientizmus és familiarizmus szülte viszonyok és jelenségek is, amelyek kiváltképp táptalajra találtak a nagyobbára mezőgazdasági közegben, amilyen az etnikailag vegyes dél-szlováliai régió is vot. Ebben a közegben nemritkán előnytelen helyzetbe jutottak azok, akik távol kerültek a hatalmi privilégiumoktól. Ezért valószínűnek tekinthető, hogy a dél-szlovákiai vegyes lakosságú területek szlovák népessége helyzetének elemzése azokban a városokban és községekben, ahol többségben van a magyar etnikum, plasztikusabbá tenné a szlovák és magyar látószögből kialakuló képet. Ilyesfajta elemzés elkészítését jelenleg bonyolítja nemcsak a legfontosabb levéltári anyagok hozzáférhetelensége, de olyan szervezetek hiánya is, amelyek a vegyes lakosságú területek szlovák lakosságát tömörítették volna a normalizáció időszakában. Ilyen elemzés elkészítéséhez tehát nem lesz elegendő a történeti kutatás klasszikus módszereinek alkalmazása, a levéltári források felhasználása, szükség lenne hozzá az etnológiai és a szociológiai módszerekre, illetve az úgynevezett mindennapok történetének vizsgálatára is.

A szlovákiai magyar kisebbség független kezdeményezései a 70-es és a 80-as évek folyamán jelentős fejlődésen mentek keresztül. Míg kezdetekben a rendszerrel szembeni ellenzéknek ebben a közegében a szűk nemzetiségi probléma volt túlsúlyban, a 80-as évek vége felé soraiban differenciálódási folyamat ment végbe. A vezető személyek fokozatosan túllépték a kisebbségi kereteket, kezdtek véleményt nyilvánítani egyéb, főként egyetemes demokratikus kérdésekben is. A szlovákiai magyar ellenzék kezdett kitörni a szlovákiai elszigeteltségéből és kapcsolatot teremteni a többi szlovákiai ellenzéki beállítottságú körökkel. A független kezdeményezéseken belüli elszigeteltség a 70-es évek végén és a 80-as évek elején azonban nem írtható kizárólagosan a szlovák-magyar kapcsolatok bonyolult örökségének számlájára, közrejátszott benne a normalizációs rendszer eluralkodását követő szlovákiai társadalmi atomizálódás is. Ez visszatükröződött a szlovákiai politikai ellenzék egyes áramlatai közötti, illetve a túlpolitizált irányultságú független kezdeményezések közötti gyenge kommunikációban is. Ezért az elszigeteltség normalizációs rendszerrel szembeni politikai ellenzék szerves részének tekinthető.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság kisebbségeivel szembeni viszonylagos tolerancia, főként más kommunista pártokkal összehasonlítva nem a CSKP és az SZLKP internacionalista politikájának tudható be, hanem minden valószínűség szerint azokból az aggályokból fakadt, hogy a rezsim esetleges nyílt konfliktusa a magyar kisebbséggel veszélybe sodorhatná az ország belpolitikai stabilitását és nemzetközi helyzetét. Bizonyos mértékben a magyar kisebbség hivatalos és nem hivatalos képviseletének aktivitása is közrejátszott benne. Ez a kisebbség magasfokú nemzeti öntudattal rendelkezik. A magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos alapvető kérdésekben a hivatalos Csemadok és az ellenzéki Jogvédő Bizottság képviselői rendszerint közeli nézeteket vallottak, miközben érthető okokból aligha lehet szó közöttük kialakult együttműködésről. Ugyanakkor inkább tettenérthető a Csemadok munkatársai és a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának a magyar ellenzékkel fenntartott informális kapcsolata. Ennek köszönhetően az ellenzék kiváló információkkal rendelkezett a csúcsvezetés nemzetiségi poltikával kacsolatos szándékairól.

Ebből azonban nem következik, hogy a magyar kisebbség a konszolidáció során ne alkotott volna belsőleg differenciált közösséget. A normalizációs rendszer képviselői, a magyar kisebbség soraiból származó funkcionáriusokat beleértve képzetlen személyeket igyekeztek fontosabb pozíciókba juttatni, akik „tekintélyszerzés” érdekében és önvédelemből saját maguk kezdeményezték a magyar kisebbség tagjainak nonkonform megnyilvánulásai elleni adminisztratív intézkedések foganatosítását. Gyakran zavart keltettek az SZLKP KB apparátusának képviselői körében is. Ugyanakkor a magyar értelmiség fiatalabb és műveltebb, a kommunista hatalmi gépezet egyes posztjaira bekerült képviselői, főként a Csemadokban és az Új Szóban gondolkodásukkal és magatartásukkal az ellenzéki kezdeményezésekkel és az ellenzék üldözött tagjaival szolidarizáló légkört alakítottak ki. Válaszra vár a kérdés, hogy a csehszlovák állam részéről a magyar kisebbségi kultúrának juttatott viszonylag magas támogatás és a viszonylag széles iskolahálózat, illetve annak megóvása menynyiben volt köszönhető az akkori Magyar Népköztársaság politikai elitje aktivitásának is. A nemzetiségi kisebbségekkel szembeni toleráns politika alkalmazása a kommunista rezsim számára a normalizáció időszakában elsősorban praktikus szükségszerűségként értelmezte. Ugyanakkor kereste a lehetőséget, hogy miként intézze a nemzetiségi érdekvédelem adott színvonalának visszafogását.

A kisebbségi jogvédelem említett magas szintjét több szomszédos országgal, így Magyarországgal, Lengyelországgal vagy a Szovjetunióval összehasonlítva sikerült a normalizációs rendszer ellenére is – mely a kisebbségi jogok leépítésével kapcsolatos elképzeléseit sohasem merte megvalósítan – megőrizni. A kommunista rezsim a kisebbséget elsősorban a cseh, illetve a szlovák szellemi közegbe igyekezett betagozni, és így a kisebbségi problematikát a nyelvi és kulturális térre leszorítani. Ezért szerette volna a magyar tanítási nyelvű nemzetiségi iskolákban az oktatás nyelvét korlátozni, ami végső soron a kisebbségi nyelvnek a közéletben való használatát is leszűkítené.

A kommunista rezsim nem volt képes a nemzetiségeket, a magyar kisebbséget is beleértve, sajátos, politikai és kulturális, a kisebbségi önrealizálást lehetővé tevő érdekérvényesítésre alkalmas közösségként elfogadni. Ugyanakkor nem volt képes a nemzetiségi problematikát a demokratikus jogelvek szempotjából sem kezelni. Ezért honosodott meg, még az 1989 utáni időszakban is a szlovák közvéleményben – a politikai elitet is beleértve -, a kisebbségeknek nyújtott állítólagos „többletjogok” kifogásolása. Jellemző volt ebből a szempontból a kulturális, politikai, gazdasági, szociális és nemritkán személyi kapcsolatok erejének a lebecsülése, sőt teljes eljelentéktelenítése azokkal az országokkal, ahol saját etnikumuknak meghatározó pozíciója van. A kommunista rezsim fennálásának egyes korszakaiban ezekhez a továbbélő törekvésekhez társult az egyes szomszéd országokból származó „ellenséges nézetek” behatolása miatti aggályok, amelyek negatív hatást gyakoroltak a kétoldalú kapcsolatokra, s kiváltképp kihatottak a nemzetiségek helyzetére.

A kommunista rendszer a nemzetiségeket nem sajátos politikai és társadalmi entitásnak tekintette, amelynek sajátos követelései vannak nemcsak a nemzetiségi iskolügy, hanem a belpolitika, az önigazgatás, a kultúra és a tudományos kutatás területén is. A kisebbségi problematikának a kommunista doktrína kereteibe szorítani akaró igyekezet, valamint a kisebbségi problematika történelmileg örökölt leszűkítése kizárólag a kultúra területére nem tette lehetővé a magyar kisebbség számára, hogy adekvát szerepet töltsön be Szlovákia, illetve Csehszlovákia politikai életében.

Fordította: Kiss József