Öllös László doktori disszertációjának könywaltozata nem könnyű olvasmány. Mégpedig több okból és szempontból nem az. Az okok közé sorolnám magát a témát,amit a könyv cÃme is megfogalmaz, valamint a témakifejtés módjait is. Arról vanugyanis szó, hogy az „emberi jogok”, „polgári jogok” és „nemzeti jogok” témaköreimás-más elméleti háttérrel rendelkeznek. Úgy is mondhatnám, hogy más-más metafizikák, történetfilozófiák és ideológiák fegyvertárába tartoznak. Az olvasmány nehézvoltának másik oka az, hogy Öllös László azt az angolszász politikafilozófiában ésanalitikus filozófiában honos fogalom- és érvrendszert alkalmazza, amely még mindig idegenszerűen hangzik tájainkon. (Analógiát talán a nyelvészetbÅ‘l kaphatunk: ahagyományos nyelvművelés és például a szociolingvisztika különbségei is visszavezethetÅ‘k egy ilyen metodológiai és fogalomhasználati eltérésre.) A szempontok közülpedig talán csak egyet emelnék ki, mégpedig azt, hogy az a kérdéskör, amelynekmegragadására és kifejtésére a szerzÅ‘ vállalkozott, sajátságos határhelyzetbe kényszerÃti Å‘t magát is és az olvasót is. Ez a határhelyzet a modernitás és a posztmodernválasztóvonalán van. Mindegyik kérdéshez visszatérek az alábbiakban.
A szerzÅ‘ könyve bevezetÅ‘jében nagyon pontosan megfogalmazza, milyen irányban kell követnünk az érvelését. Ez az irány nem más, mint az, hogy „lehetséges anemzeti kisebbségek jogainak emberi jogi értelmezése”, továbbá az, hogy „nempusztán a nemzeti kisebbségek jogai sorolhatók az emberi jogok közé, hanem azegyén nemzeti jogai is”. Az érvek pedig a kantiánus hagyományból, azaz az egyénmorális ÃtélÅ‘képességének feltételezésébÅ‘l erednek. Már itt beleütközünk bizonyosdilemmákba, amelyek nemcsak abból fakadnak, hogy az emberi jogok esetében teljesen evidens a kanti morálfilozófia alkalmazása, a nemzeti jogok esetében azonban ellentmondásokkal kell megküzdenünk (és a szerzÅ‘ ezeket meg is fogalmazza),hanem abból is, hogy a kantiánus filozófia az elmúlt két évszázad alatt annyi modifikáción ment keresztül – még a magyar művelÅ‘déstörténeten belül is -, hogy egy részt ezek a változások (és változtatások), másrészt a kanti filozófia és a „gondolatanyag” viszonya is további problémákat vetnek fel.
* Elhangzott a könyv bemutatóján, 2005. június 16-án a dunaszerdahelyi Vámbéry IrodalmiKávéházban.
Mindezekbe a kérdésekbe most nem vágunk bele. Kihasználva viszont azt, hogya bemutatott mű a politikai filozófiához tartozik, három olyan kérdésre térnék ki,amelyeknek a megvilágÃtása talán bizonyos kulcsot adhat a könyv olvasásához.Ezek a kérdések pedig a következÅ‘k: 1. A politikai filozófia helye és szerepe amodernitásban. 2. A szellemi modernitás Kelet-Közép-Európában. 3. A jog szubjektumának kérdése.
ElsÅ‘sorban azt szeretném demonstrálni, mit jelent az az állÃtás, miszerint a bemutatott mű a politikai filozófia körébe tartozik. Közhelyszerű megállapÃtással kezdem: a politikai filozófia nem politológia. Teljesen leegyszerűsÃtve: a politikai filozófia nem ad választ közvetlen politikai kérdésekre, nem prognosztizál bizonyos folyamatokat. A politikai filozófia egy sajátos értelemben a hagyományos természetjogi,jogfilozófiai – szép régi magyar kifejezéssel: észjogi vagy jogbölcseleti – tradÃciót követi. Azaz filozófiai alapelvekbÅ‘l próbálja kifejteni elméletét egy adott társadalmiproblémát illetÅ‘en. A politikai filozófiára azért van „szükségünk”, hogy a konkrétumoknál leragadva ne legyünk felszÃnesek olyan komoly és alapvetÅ‘ jelenségek megragadásánál, amelyeket ilyen és ehhez hasonló kérdésekben fogalmazunk meg: Miaz egyén? Mi a társadalom? Milyen viszonyba léphet egymással egyén és társadalom? Kettejük közül melyik a meghatározó, esetleg elsÅ‘dleges? A laikusok számára is kézenfekvÅ‘, hogy ezek nem politológiai, hanem filozófiai jellegű kérdések.Ugyanakkor az is tudatosul, hogy nagyon is életbevágó, nem pedig elvont metafizikai témákról van szó. Egyszóval: a filozófiai megközelÃtés és a társadalmiságábanmegjelenÅ‘ dilemma kettÅ‘ssége adja meg a politikai filozófia létlehetÅ‘ségét. Ebbenaz értelemben a politikai filozófia nemcsak a politika jelenségét megragadó társadalomtudományok, hanem az ún. alkalmazott filozófia körébe is beletartozik. Ésmár itt is beleütközünk egy újabb, módszertani jellegű problémába: a filozófia önmagában véve nem a társadalomtudományok, hanem a humán tudományok részétalkotja. Itt viszont átrándul egy más területre, hogy ott mérje le saját lehetÅ‘ségeit.De ugyanÃgy van ez az alkalmazott filozófiával is: amikor a gyakorlat felvet egy új, demagában a gyakorlatban meg nem válaszolható kérdést, akkor a látszólag érdeknélkül művelt filozófia próbálkozik meg a válaszadással. Gondoljunk például különbözÅ‘ környezetvédelmi, az eutanáziát illetÅ‘ vagy más orvosetikai dilemmákra. Nembiztos, hogy a filozófia megoldja a problémát. A leggyakrabban az történik, hogy kiprovokál egy másfajta gondolkodásmódot, amely aztán új rálátást enged meg azeredendÅ‘ problémára. Példaként hadd emlÃtsek egy tipikusan politikafilozófiai esetet: amikor John Rawis 1971-ben publikálta Az igazságosság elmélete cÃmű dolgozatát, és ebben visszanyúlt a klasszikus társadalmi szerzÅ‘déselmélethez, akkor kétalapelvét – az egyéni szabadságot és a gazdasági egyenlÅ‘séget – nem mindenki fogadta el. Hatása mégis nagy volt, mert kijelölte azokat a témákat, amelyek körül amai angolszász politikai filozófia vitái folynak: igazságosság, egyenlÅ‘ség, szabadság, jogok, közösségek státusa stb.
De itt most nagyon elÅ‘refutottam annak demonstrálásában, milyen szerepe vana politikai filozófiának a szellemi modernitásban. Ajánlatos lesz visszatérni a múltba néhány évszázaddal, amikor ez a szellemi modernitás kialakult. Mire gondolok?Arra, hogy a modern társadalom megformálódásában óriási szerepe volt annak a szellemi és mentális átalakulásnak, amely nélkül a váltás nem történt volna meg.Ismét leegyszerűsÃtve némileg a kérdést azt mondhatjuk, hogy a klasszikus természetjoggal szemben a modern természetjog – alapjában véve a társadalmi szerzÅ‘dés különbözÅ‘ elméletei – a közösséggel szemben az individuumra, a ,jó”-val szemben a hasznosra, a morállal szemben a jogra helyezte a hangsúlyt akkor, amikor atársadalom kialakulásáról és működésérÅ‘l dolgozta ki elméleteit. Ha a klasszikusliberalizmusról beszélünk, akkor ez a fogalmi-elméleti keret jelenik meg elÅ‘ttünk. Ezaz a teoréma, amely aztán nálunk is – gondolok itt a történelmi Magyarországra megváltozik a 19. század folyamán. Emlékezzünk vissza például arra a szellemi fejlÅ‘désre, amelyet Eötvös tett meg a reformkori doktriner alapállástól a forradalomutáni nagy művéig, amelyben a deduktÃv módszert induktÃvval váltja fel, és a századmeghatározó eszméi közé felveszi a nemzet eszméjét is! Nem más ez, mint a klaszszikus filozófiai kérdésfeltevés politikai filozófiai tematizaltsagra váltása: klasszikusaz a megoldás, amikor egy metafizikai meggondolás határozza meg az etika jellegét, politikafilozófiai pedig az, amikor a társadalmi tényeket és a politikai determináltságot figyelembe véve próbálunk megformálni egy morálfilozófián alapuló elméletet. A bemutatott műnél maradva: ez az univerzalizmus és a partikularizmus viszonyának a kérdése, amelyet Öllös kissé hegeli módon úgy old meg, hogy a nemzetnek közvetÃtÅ‘ szerepet szán az egyéni és az egyetemes között (104-107. p.). Kissé tovább tágÃtva a kérdést, Niklas Luhmannt hÃvhatjuk segÃtségül, aki funkcionalista rendszerelméletében az autonóm alrendszerek – gazdaság, politika, jog, tudomány – esetében azok sajátságos racionalitásáról is beszél. Ami a bemutatott műviszonylatában arra utal, hogy a politikai filozófiának akkor, amikor jogi témát feszeget, tisztáznia kell azt is, hogyan viszonyul egyrészt a jogi racionalitáshoz, másrésztahhoz a vitathatatlan tényhez, hogy emberjogok és nemzeti kisebbségi jogok mindigszétfeszÃtik a jogi kereteket. Innen nézve Öllös könyvét, érthetÅ‘ a morálfilozófia bekapcsolása az elemzésbe.
Ez már azonban bevezet bennünket a másik témakörbe, hiszen a morálfilozófiailyetén, „nem-modern” felvetése szembesÃt bennünket azzal a ritkán elemzett problémával, hogy milyen a modernitás és a posztmodern viszonya tájainkon? HiszenÖllös könyvének témája is posztmodern téma, amelyet a „klasszikus” szellemimodernitás kivetett volna magából. Egyébként errÅ‘l tanúskodik az elemzések legnagyobb része, amelyeken belül az demonstrálódik, hogyan birkózik a modern gondolkodás az egyik leghagyományosabb történetfilozófiai témával: a partikularizmus ésaz univerzalizmus viszonyával. Itt most kissé eltávolodok a bemutatott mű gondolatmenetétÅ‘l, és azt a tételt szeretném demonstrálni, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme és bizonyÃtása másként csapódik le egy olyan társadalomban,amely politikai és társadalmi szempontból kiteljesÃtette a modernitás eszméit, ésilyenformán kezeli a posztmodern elméleteket, és másként az olyan közegben, ahola posztmodern egy végig nem vitt és felemás modernizáció réseibe furakodik be.(És itt ne firtassuk azt a nem csak elméleti jellegű kérdést, hogy mit jelent a „kisebbség” fogalma például az USA-ban és mit Szlovákiában? És azt a talán kényeskérdést se tegyük fel, hogy vajon az Európai Unió nem egy megkésett modernizációs kÃsérlet-e, amely éppen a posztmodern szellemiségű mozgalmak alapvetÅ‘ igyekezetével szemben áll, hiszen azok a természetes és kis közösségek integrációjáraesküsznek?) Itt inkább arra illik odafigyelni, hogy a kiteljesedett modern társadal-mákban, amelyekben egymást átfedve, de mégis elkülönülve és más funkciókkal létezik egymás mellett a politika és az ún. civil szféra, nem kétséges az individuumés a társadalom viszonyának relativizmusa. Ebben a helyzetben a nemzet és a nemzeti valóban „bensÅ‘séges” közösség. Számára a nemzeti kultúra és mitológia egya sok lehetÅ‘ség közül arra, hogy a szekularizált világkép mellé felsorakoztasson egymásmilyent is. A végig nem vitt modernizáción belül viszont az individuum bÅ‘réremegy ki a játék, és ebben az esetben – tudjuk – a mÃtoszok nagyon gyakran a racionális elemzést helyettesÃtik. Mivel pedig a nemzeti mitológiákkal meghitt viszonyban vagyunk, azok minden nehézség nélkül kitöltik a racionalitás terét. Az eredménypedig nem egy meghitt közösség megteremtése, hanem a premodern korba valóvisszatérés. Nagyon röviden: véleményem szerint az 1989-es fordulat egyik fÅ‘ mozgató ereje a politikai és társadalmi modernizáció eszméje volt, mert az ún. szocialista modernizáció zsákutcába vitte a társadalmat. Csakhogy nagyon gyorsan rengeteg, a múltból itt maradt, mert meg nem valósÃtott feladat tornyosult elénk. Többekközött – amint ez a könyvben is olvasható – az is, hogy politikai szempontból a nemzet a modernizáció eszköze is. A nemzeti kisebbségek pedig úgy vettek részt a modernizációban, hogy létezésüknek ez a szegmense kimaradt. A dilemma többrétegű:a feladat magán viseli a múlt jegyeit, de ezt mai lehetÅ‘ségek mellett és mai tudással kell elvégezni. Hogyan lehetséges? És éppen erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a felemás modernizáció jegyeit magán viselÅ‘ társadalomnak óvatosankell kezelnie a posztmodern elméleteket. Óvatosabban, mint egy posztindusztriálistársadalomnak. Érdemes lenne újraolvasni Habermas érveit Lyotard-ral ésDerridával szemben.
És itt vagyunk a könyv egyik, ha nem a legfontosabb problémájánál: az individuum státusánál. Mert hát ki kell mondani: Öllös liberális választ szeretne adni. Aliberalista politikafilozófia és történetfilozófia viszont az individuumot tekinti mindentársadalomelmélet sarkkövének. Legalábbis ami a korai és klasszikus liberalizmustilleti. A nemzet pedig nem tekinthetÅ‘ individuumnak sem történetfilozófiai, sem pedig jogi szempontból. Igaz, hogy a történelem során, és az elméletben is, gyakranmegjelentek különbözÅ‘ kollektivitások mint a történelem szubjektumai. Gondoljunkpéldául a marxizmusra, amely a proletariátust tekintette annak. Igen ám, csakhogy- és erre éppen a posztmodern mutatott rá – a kollektivista szubjektum feltételezegy „Nagy Elbeszélést”, a történelem értelmét és egyfajta kizárólagosságot, amelynek a végén a totalitarizmus és a diktatúra veszi át a hatalmat. Ugyanakkor a posztmodern az, amely elutasÃtja az individuum határtalannak tartott szabadságát is, ésa bensÅ‘séges közösségekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre elmondható, hogy afilozófia történetén belül állandóan jelen van az individualista és kollektivista történetfilozófiák vitája. Nemritkán összekapcsolva a társadalmi igazságosság eszméjével. Pedig hát az egy másfajta téma. Mindenesetre elmondható, hogy szélsÅ‘ségesformájukban ezek az elméletek koherens világképet nyújtanak. Legalábbis metafizikai szempontból. Kerek történeteket kapunk arról, hogyan valósÃtja meg az adottszubjektum a történelem értelmét. A gond inkább az ún. valósággal van. Öllös könyve azért rendkÃvül izgalmas olvasmány, mert ezt az áttételt próbálja megvilágÃtanielÅ‘ttünk.
Ha Öllös nem politikafilozófiai traktátumot, hanem esetleg a filozófia, az etika ésa politikafilozófia határait megcélzó esszét Ãrna, akkor nagyon kÃváncsi lennék arra, hogyan oldaná meg a hagyományos kanti ember/szubjektum-kép kettÅ‘sségének az ember mint a fizikális világ és egyben mint a transzcendencia alkotórésze – a viszonyát a nemzet létéhez. Gondolva itt arra, hogy a nemzet (meglétében, kultúrájaés ideológiája révén) transzcendens az egyénnel szemben, és hogy ez a transzcendentalitás azonos lehet-e a kanti értelemben vett transzcendens erkölcsi értékekkel? Esetleg mit tudna kezdeni a „szubjektum halálával” (Foucault)? Ismétlem: tudom, hogy ezek már nem politikafilozófiai kérdések, és felvetésük ezért nem korrekt a szerzÅ‘vel szemben. De hát az olvasótól semmilyen szerzÅ‘ sem várhat el korrektséget. Amit remélhet, az az érdeklÅ‘dés.
A bemutatásomban ezért nem beszéltem a könyv tartalmáról, mert az érdeklÅ‘dést szerettem volna felkelteni Öllös dolgozata iránt. Vagyis a kérdést, amit fentebbmegfogalmaztam – ki is a nemzeti jogok szubjektuma? -, tegyék fel a könyvnek. Lehet, hogy nem kapnak egyértelmű választ, de hogy intellektuális „gyönyörben” részesülnek, azt borÃtékolni tudom.