Szabómihály Gizella: É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról
Anyanyelvünk állapotáról cÃmmel jelentetett meg tavaly az Osiris Kiadó egy több szempontból is figyelemre méltó könyvecskét. A szakma számára elsÅ‘sorban is a szerzÅ‘ személye a meglepÅ‘: a cÃm alapján valamelyik nyelvművelÅ‘nk újabb munkájára gondolhatnánk – hiszen a nyelv „állapotáról” való gondolkodás, a nyelv „állapotának” értékelése a nyelvművelés tipikus terrénuma -, a szerzÅ‘ viszont a generatÃv nyelvészeti irányzat vezetÅ‘ képviselÅ‘je, akitÅ‘l személy szerint én ilyen jellegű áttekintést nem vártam volna. A másik figyelemre méltó tény a téma kidolgozása – tartalmilag, mélységében, de fÅ‘leg módszertanilag, amely a vizsgált jelenségek többszempontú, átfogó elemzésében nyilvánul meg.
A monográfia négy fÅ‘ fejezetre oszlik: Nyelvében él a nemzet; Romlik-e a magyar nyelv?; Fennmarad-e a magyar nyelv?; TeendÅ‘k. A cÃmek is mutatják, hogy É. Kiss Katalin legújabb könyve valójában több, mint amire a cÃm utal: nem csak a magyar nyelv jelenlegi állapotának feltérképezésére vállalkozik benne, hanem kitekint a jövÅ‘re is, az utolsó fejezetben egyfajta nyelvstratégiát vázol föl. Számomra leginkább a második fejezet (Romlik-e a magyar nyelv?) tűnik a leginkább kidolgozottnak. Ebben a szerzÅ‘ számba veszi azokat a jelenleg is folyamatban levÅ‘ mondattani, alaktani, hangtani, lexikális és pragmatikai változásokat, amelyek a nyelvművelés érdeklÅ‘dését is felkeltették, és amelyeket olykor nyelvromlásként is szoktak értékelni. A szerzÅ‘ álláspontja e tekintetben egyértelmű: már a fejezet bevezetÅ‘jében (Változás vagy romlás) leszögezi: „Az emberi nyelvek lényegi tulajdonsága a változás” (12. p.), tovább pedig ezt Ãrja: „A nyelvi változás csak a mindenkori norma szempontjából értelmezhetÅ‘ romlásként. Az egymást követÅ‘ generációk grammatikáinak eltérései önmagukban nem tekinthetÅ‘k romlásnak” (15. p.). Az egyes további alfejezetek ennek a tételnek kifejtését tartalmazzák. A mondattani változások körében a szerzÅ‘ az alábbi kérdéseket tárgyalja: az -e kérdÅ‘szócska helye, a természetesen/valószÃn űleg/nyilván valóan, hogy szerkezet, a „szükségtelen” igekötÅ‘k, az el nem választható : nem elválasztható változó, az állftmányi szerepű határozói igenév használata, a tárgyas-tárgyatlan igeragozás, a birtokos szerkezeten belüli egyeztetés, a vonatkozó névmások használata, a személyes és a mutató névmások váltakozása; az elemzett alaktani változások a következÅ‘k: az ikes igeragozás helyzete, az ún. suksükölés, szukszükölés és nákozás, a birtokos személyjelek alakja. Az elemzések legfÅ‘bb erénye a vizsgált jelenségek komplex megközelÃtése: a szinkron és a diakron (olykor a szociolingvisztikai) szemlélet és magyarázat összekapcsolása. Ez a módszer két szempontból is célravezetÅ‘. Egyes jelenségek kapcsán ugyanis sokszor felbukkan az a nyelvművelÅ‘i értékelés, hogy újabb keletű (vagy újabban terjedÅ‘) jelenségrÅ‘l van szó. A nyelvtörténeti adatok idézésével a szerzÅ‘ meggyÅ‘zÅ‘en cáfolja ezeket a vélekedéseket, rámutatva arra, hogy egy-egy, nyelvművelÅ‘i szempontból mostanában hibáztatott jelenség évszázadok óta él a magyar nyelvben, legfeljebb csak a beszélt (vagy Ãrott) köznyelvben való megjelenése újdonság. A másik fontos eredménye ennek a többszempontú megközelÃtésnek az, hogy követhetÅ‘vé válik maga a változás, illetve megmagyaráz hatóvá válnak a normától eltérÅ‘ változatok. Amint a szerzÅ‘ több helyütt is meggyÅ‘zÅ‘en bizonyÃtja: a nyelvben zajló lassú változás következtében egyes beszélÅ‘k más szabályt vonnak el, más szabály szerint hozzák létre a grammatikai alakot, mint amilyen a művelt köznyelvi normára jellemzÅ‘. SÅ‘t több olyan esetet is bemutat, amikor egyértelmű, hogy a változások következtében „a nyelvhelyességi tanácsok alapjául szolgáló elemzés meghaladottá vált” (16. p.).
A grammatikai változásokról szóló fejezetek lezárásaként a szerzÅ‘ megállapÃtja: semmi sem utal arra, hogy a magyar nyelv szerkezete romlana. A nyelv változása következtében kialakuló alaktani, mondattani stb. változatok sokszor évszázadokig is egymás mellett élnek, s bár közülük „egyeseket befogad az úgynevezett művelt köznyelv, másokat nem – de nyelvészeti szempontból nem lehet értékbeli különbséget tenni közöttük” (72. p.). A változásokba történÅ‘ mesterséges beavatkozást esetlegesen veszélyesnek, ugyanakkor nem nagyon kivitelezhetÅ‘-
nek tartja É. Kiss Katalin. Kiemeli viszont az iskola szerepét: „Az iskola feladata, hogy az otthon, családi körben elsajátÃtott anyanyelvjárás és a művelt köznyelvi norma közötti különbségekre rámutasson, és az anyanyelvjárás mellett – de nem ahelyett – a művelt köznyelvi változatot is megtanÃtsa a gyerekeknek” (72. p.).
A szerkezeti kérdéseket taglaló fejezeteknél rövidebbekés kevesebb jelenségre kiterjedÅ‘k a szókincsbÅ‘vülést és az egyéni nyelvhasználat változását taglaló részek. Az elÅ‘bbiben fÅ‘ként az idegen szavakról esik szó; ezzel kapcsolatban a szerzÅ‘ saját számÃtásaira támaszkodva cáfolja azt a tévhitet, hogy a szókincsbÅ‘vülés fÅ‘ forrásaként az idegen nyelvű (fÅ‘ként angol) szavak és kifejezések szolgálnának, az újabb keletkezésű lexikális elemeknek ugyanis csak mintegy negyede idegen eredetű. (Bár igaz, hogy sok esetben gyakori használatú, s az átlagos műveltségű magyarok számára nem érthetÅ‘, ezért zavaró szavakról, kifejezésekrÅ‘l van szó.) Az egyéni nyelvhasználat változásait bemutató részben a megszólÃtásokkal, a tegezés-magázás életkori sajátosságaival, illetve a személyes, bizalmas stÃlus térnyerésével foglalkozik a szerzÅ‘.
Amint fentebb már volt róla szó, a monográfia bevezetÅ‘ fejezetének cÃme: Nyelvében él a nemzet; É. Kiss Katalin a magyar nyelvet többek között a nemzeti egység szimbólumának és megtestesÃtÅ‘jének tartja, s ezt a tételt valóban komolyan is gondolja, hiszen egyes szerzÅ‘ktÅ‘l eltérÅ‘en – a magyar nyelv állapotát elemezve nem csak néhány mondatban foglalkozik a határon túli magyarság nyelvével: A magyar nyelv a kétnyelvűségben cÃmű alfejezetben a 90-es évektÅ‘l folytatott határon túli kétnyelvűségi és szociolingvisztikai kutatások alapján összefoglalja mindazt, ami a kisebbségben élÅ‘, a magyar nyelv kétnyelvű anyanyelwaltozatat beszélÅ‘ magyarság nyelvi helyzetérÅ‘l régiónként tudni kell. Sajnos még ma sem ritka az olyan megnyilvánulás (határon innen és túl), amely szerint a határon túli magyarok „nem tudnak jól”, „hibásan beszélnek” magyarul. Mind a magyarországi egynyelvű magyarok, mind pedig a kisebbségben élÅ‘ kétnyelvű magyarok számára megszÃvlelendÅ‘ az, amit (a kontaktusnyelvészeti és szociolingvisztikai kutatásokat folytató nyelvészekhez hasonlóan) a szerzÅ‘ is megállapÃt: „egy nyelv kontaktusváltozatai nem csökkent értékű változatok. A problémák abból fakadnak, hogy a határon túli magyar közösségek magyar nyelvhasználati lehetÅ‘ségei korlátozottak. E közösségekben a magyar nyelv nem töltheti be valamennyi funkcióját, és a hiányzó funkcióknak megfelelÅ‘ rétegei, változatai e közösségek tagjainak nyelvhasználatában nem fejlÅ‘dnek ki” (124. p.).
A magyar nyelv jövÅ‘jét tárgyalja a monográfia „törzsét” alkotó másik nagy rész (Fennmarad-e a magyar nyelv?). Amint a kisebbségben élÅ‘ kétnyelvű magyarság nyelvét bemutató elÅ‘zÅ‘ fejezetbÅ‘l is kiderült, a magyar nyelv, a magyar nyelvű beszélÅ‘közösségek fennmaradása leginkább a környezÅ‘ államokban kérdéses, nem meglepÅ‘ tehát, hogy ebben a részben a határon túli magyar közösségek demográfiai adatain keresztül a népességszám csökkenésére mutat rá a szerzÅ‘, illetve részletesen foglalkozik a nyelvi és nemzeti asszimilációval, az identitásváltással. Mind a nemzetváltás, mind pedig a nyelvcsere szempontjából kitüntetett szerepe van az iskolának: a többség nyelvén történÅ‘ iskolázás (iskoláztatás) erÅ‘sÃti, az anyanyelvű iskola pedig gyengÃti az asszimilációs hatásokat. Fontosságuk okán külön fejezetbe kerültek a nyelvi jogok, ezen belül is a környezÅ‘ államokban élÅ‘ magyarok (és természetesen egyéb kisebbségek) nyelvi jogainak az összefoglalása, illetve a vonatkozó nemzetközi nyelvi jogi dokumentumok bemutatása. A szerzÅ‘ e fejezet végén „tér vissza” Magyarországra: azt vizsgálja, Magyarország uniós tagsága következtében milyen lehetÅ‘ségei, esélyei vannak a magyar nyelvnek az Európai Unióban, illetve – a többi kis nyelvhez hasonlóan – milyen veszélyekkel kell szembenéznie.
Bár a szerzÅ‘ által használt fogalmi és terminológiai keret eltérÅ‘, az ismertetett munka alapjában véve nyelvtervezési kérdéseket tárgyal, ezt a záró fejezet [TeendÅ‘k) tartalma is megerÅ‘sÃti: A nyelvi korpusszal kapcsolatos teendÅ‘k cÃmű alfejezet korpusztervezési irányultságú, a Nyelvstratégiai feladatok cÃmű pedig alapjában véve státusztervezési kérdéseket érint. Az elsÅ‘ként emlÃtett alfejezetben É. Kiss Katalin a Romlik-e a magyar nyelv? fejezetben felvetett gondolatokat fog-
lalja össze újra, ebbÅ‘l eredÅ‘en (s az alcÃmek alapján Ãtélve) csak a szókincs területén látja szükségesnek a nyelvi fejlÅ‘désbe történÅ‘ külsÅ‘ beavatkozást: „Minthogy a kölcsönszavak megtanulása jobban megterheli a memóriát, mint az ismert elemekbÅ‘l felépülÅ‘ belsÅ‘ keletkezésű szavaké, támogatni kell a szómagyarÃtási törekvéseket”. A magyar nyelv jövÅ‘je szempontjából kiemelt fontosságú a szerzÅ‘ által is szorgalmazott szaknyelvfejlesztés és -egységesÃtés (különös tekintettel a határon túli régiókban megfigyelhetÅ‘ különfejlÅ‘désre), valamint a magyar nyelvű felsÅ‘fokú oktatás és tudományos szakirodalom fenntartása és fejlesztése. Ez utóbbi a magyar nyelv pozÃcióinak Magyarország határain belüli megtartásához járul hozzá; a következÅ‘ alfejezetben (Nyelvstratégiai feladatok) viszont elsÅ‘sorban már a határon túli magyar beszélÅ‘közösségek magyar anyanyelvének megÅ‘rzését célzó feladatok fogalmazódnak meg. Eszerint a szerzÅ‘ fontosnak tartja a kisebbségi nyelvi jogok következetes elismertetését és megtartását, a magyar nyelv presztÃzsének és gyakorlati hasznának az erÅ‘sÃtését, a magyar nyelvhasználat szÃntereinek a bÅ‘vÃtését – és figyelembe véve a magyar nyelvnek az Európai Unión belüli kisebbségi helyzetét – az európai uniós nyelvek egyenjogúsága melletti tevÅ‘leges kiállást.
Az Anyanyelvünk állapotáról cÃmű monográfia az Oktatási Minisztérium támogatásával jelent meg, s ez nem meglepÅ‘: a tárgyalt munka elsÅ‘sorban is a felsÅ‘fokú oktatásban, kisebb mértékben a középiskolákban használható kiváló segédkönyvként. A generatÃv alapú leÃrásokat gyakran éri az a kritika, hogy a kÃvülállók (akár nyelvészek) számára nehezen érthetÅ‘k. Nos, É. Kiss Katalin könyve igencsak rácáfol ezekre a véleményekre: a vizsgálatba bevont nyelvi jelenségek elemzése jól követhetÅ‘ és terminológiailag érthetÅ‘ (akár mélyebb nyelvészeti ismeretek nélkül is), a komplex megközelÃtés lehetÅ‘vé teszi, hogy a diákok összekapcsolják például a nyelvtörténetben és a leÃró nyelvtanban tanult ismereteiket. Az impozáns szakirodalmi jegyzék révén pedig az érdeklÅ‘dÅ‘k egy-egy kérdés, probléma mélyebb tanulmányozásához kapnak segÃtséget.
Szabómihály Gizella