Tóth Endre: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károly első restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26.-április 5.) (1. rész)

A tanulmány témája a két világháború közötti Magyarország történelmének egyik legnagyobb jelentőségű eseménye, amely nemcsak a kor csehszlovák-magyar kapcsolataira gyakorolt jelentős hatást, hanem az 1921-es év első felének egyik legfontosabb nemzetközi-politikai eseményévé vált. A szóban forgó esemény az utolsó osztrák császár és magyar király IV. Habsburg Károly első restaurációs kísérlete volt. Jelen tanulmány célja, hogy az esemény egyes mozzanatait elsősorban a csehszlovák-magyar kapcsolatok szempontjából rekonstruálja, illetve, hogy az exkirály Magyarországra érkezése körüli eseményeket időrendi sorrendben, elsősorban Habsburg Károly e kalandos lépésének és a csehszlovák diplomácia ténykedésének és szerepének viszonylatában adja elő.1

A királykérdés, mint Magyarország kül- és belpolitikai konszolidációjának fékezőereje, és a csehszlovák-magyar kapcsolatokban játszott szerepe

Csehszlovákia és Magyarország háború utáni együttélését az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után, mint közismert, nem éppen a kölcsönös barátság jellemezte. Az újonnan alakuló Közép-Európában a két világháború közti fagyos csehszlovákmagyar kapcsolatok háttere már e viszony legelején kialakult. Közvetlenül az önálló Csehszlovákia és a háború utáni Magyarország megalakulását követően a két, egymással szomszédos állam közti konfliktus legfontosabb problémájává természetesen a közös határ megállapítása, azaz a területi kérdés vált. Ugyanakkor, mint nem kevésbé komoly probléma, Magyarország kormányformája is a kérdéses pontok között jelent meg. E két kérdés, Ml. azok merőben különböző magyar és csehszlovák megközelítései eleve negatív irányban jelölték ki a kezdeti kapcsolatokat, melyek az elkövetkező időszakban végleg aláásták a kölcsönös bizalom esélyét, nemcsak a politikai képviseletek részéről, hanem a két állam nyilvánossága részéről is. Ha a csehszlovák diplomácia szemszögéből, jelentőségük alapján szeretnénk e két legfontosabb, a két ország közti viszonyok legalább normálisnak nevezhető szintjének elérését akadályozó problémát sorrendbe állítani, megállapíthatjuk, hogy a legkomolyabbnak mindenképpen a közös határ kérdése számított. A csehszlovák külpolitika ugyanakkor a legelejétől nagy figyelmet szentelt a Magyarország államformájával kapcsolatos kérdésnek, így a királykérdésnek is, és minden esetben, amikor szükségét érezte, kategorikusan kifejezésre juttatta egyet nem értését a Habsburgok trónra való visszatérésével, Ml. a magyarországi monarchista kormányforma megteremtésének lehetőségével. Ugyanakkor Magyarország monarchikus államforma melletti elkötelezettségét, bizonyos feltételek mellett hajlandó volt tolerálni, mivel az ilyen irányú döntést Magyarország belügyének tekintette. Más volt viszont a Habsburgok magyarországi restaurációjával kapcsolatos álláspontja, legyen szó a restauráció bármely formájáról és az uralkodóház bármely tagjáról, melynek esélye, mint a magyarországi monarchikus államforma megerősítése, az adott körülmények közt nagyon is reális volt.2

A magyarországi helyzet a restauráció irányába történő alakulása Csehszlovákia, de más országok számára is a nehezen kiharcolt nemzeti és állami függetlenség veszélyét és egyben a nehezen konszolidálódó közép-európai viszonyok destabilizálódásának lehetőségét jelentette. Ha Magyarország szomszédjai a Szent István-i korona erős kultuszával megerősített monarchista államformában saját integritásuk fenyegetettségét látták, akkor a Habsburgok magyarországi trónra kerülése ezen aggodalmak megalapozottságát jelentette volna, hiszen ki más nyújthatott volna jobb történelmi-jogi alapot a magyarországi revizionista törekvéseknek, mint egy Habsburg-dinasztiabeli uralkodó, és ebben az esetben lényegtelen volt, hogy e személy Habsburg Károly vagy az uralkodóház egy másik tagja. A szomszédos államok a Habsburg-dinasztia valamely tagjának esetleges restaurálásával kapcsolatos aggodalmait Habsburg József főherceg magyarországi tartózkodása is alátámasztotta, aki az országon belül jelentős népszerűségnek örvendett. Az aggodalmak további megerősítését nemcsak az 1919-es események jelentették, amikor Habsburg József egy rövid időre az ország kormányzójaként működött, hanem József közszereplése is. A megfigyelők bizonyára nem kis érdeklődését váltotta ki Habsburg József és társa az 1921. január 16-i Szabadság téri ötvenezres tömeg előtt tartott szoboravatáson való részvétele (Sborník… 1921, 2:25), ahol a négy felállított szobor „a Magyarországtól elszakított Felvidék, Erdély, Bánát és Nyugat-Magyarország felett érzett fájdalmat szimbolizálta”3 {Sborník… 1921, 2:17). Az esemény azt is igazolta, hogy a békekonferencia könyörtelen döntését a magyar társadalom továbbra is traumaként éli meg.4

Csehszlovákia és Magyarország viszonyának rendezése útjában álló, fentebb említett két alapvető akadály súlyával kapcsolatban összefoglalásképp leszögezhetjük, hogy amíg a közös határ kérdése a trianoni békeszerződés 1920 júniusában történt aláírásáig a csehszlovák-magyar kétoldalú kapcsolatok első számú problémája volt, úgy ezt követően a kölcsönös kapcsolatok terén a királykérdés vált az első számú témává, egészen a probléma végleges megoldásáig, azaz a Habsburgok 1921 őszén, Károly második restaurációs kísérlete után a magyar parlament által történt trónfosztásáig.5 Viszont ebben az esetben is – ugyanúgy, mint korábban – a területi kérdés és a királykérdés szorosan összekapcsolódtak, mivel a királykérdés végleges megoldása egyben a trianoni határok revíziója irányába vezető utak egyikét is jelentette.

A királykérdés, illetve a Habsburgok lehetséges magyarországi restaurációja azonban nem csak a csehszlovák diplomáciát aggasztotta. A királykérdést maga Magyarország is komoly problémaként élte meg, ahol az államfő kérdésének ideiglenes megoldása – a nemzetgyűlés 1920 első harmadában megerősítette a monarchista államformát, és ideiglenes államfőként vitéz nagybányai Horthy Miklóst mint kormányzót választotta6 – komoly akadályt jelentett az ország mind bel-, mind külpolitikai konszolidációja terén, amelyhez pedig az előző évek során már minden szükséges előfeltételt megteremtettek – a magyar parlament aláírta és törvénybe foglalta a trianoni békeszerződés ratifikációs jegyzőkönyvét, amely az 1919-es drámai forradalmi események utáni a belpolitikai helyzet végleges lecsillapodását jelentette. Ezenkívül megtartották a háborút követő első parlamenti választásokat, amelyek egyúttal az első általános, egyenlő és közvetlen választójogon alapuló magyar választások voltak, és megalakult a választásokból győztesként kikerülő konszolidációpárti keresztény és kisgazda erőkből álló kormánykoalíció.7 Annak ellenére, hogy a választásokból kikerülő kormány programja és politikai lépései megerősítették a Magyarország bel- és külpolitikai konszolidációját célzó igyekezetet, Magyarországon még mindig reális veszélye volt annak, hogy a belpolitikai konfliktusok negatív hatást gyakoroljanak az ország politikai irányultságára és ezen keresztül az újjáalakult közép-európai viszonyok végleges rendeződésére.

Az ország mind belpolitikai, mind külpolitikai konszolidációját fenyegető veszély pont a Magyar Királyság államfőjével kapcsolatos kérdés megoldásának ideiglenes jellegéből fakadt. A királykérdés végleges megoldásának elodázása valójában csak egy permanensen fenyegető komoly belpolitikai konfliktus kipattanásának későbbre való halasztását jelentette. A kérdés végleges megoldásának fontossága, az ország háború utáni külpolitikai helyzetének komolysága szempontjából meghaladta a kérdés Magyarországon belül érzékelt belpolitikai dimenzióját. A királykérdés végleges megoldásának határozatlan időre való elnapolása nemcsak a Károly által kezdeményezett restaurációs kísérletben rejlő veszélyt jelentette, hanem elsősorban a kormánykoalíción belüli lehetséges konfliktusok veszélyét is, amelyek hátterében az ország legproblematikusabb belpolitikai kérdése, az államfő kérdése állt.

Az államfő kérdésének ideiglenes megoldása ugyanis a választásokból kikerülő keresztény-nemzeti kormányerő összetartásának legfőbb akadálya volt. A koalíción belül a kérdés időről időre felmerült, majd újra konzerválódott. Ahogy a probléma Magyarország politikai színterét kettéosztotta, egyik oldalon a legitimistákkal, az excsászár, illetve exkirály, IV. Habsburg Károly támogatóival, a másikon azokkal, akik a szabad királyválasztás mellett álltak, ugyanúgy osztotta ketté a kormánykoalíciót is. Az első csoport támogatói a kormányon és a törvényhozó testületen belül elsősorban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) kerültek ki, míg a második csoport az Országos Kisgazda- és Földműves Párt köré tömörült. A kisgazdák voltak azok, akik leggyakrabban hozakodtak elő a királykérdéssel, amelynek- a szabad királyválasztás elvének törvénybe iktatásával – minél előbb szerettek volna a végére járni, míg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja igyekezett a királykérdést meghatározatlan időre elhalasztani, ily módon megőrizni az e téren addig kialakult status quóí.

A választásokból kikerülő kormány tehát igencsak ingatag alapokon állt. A királykérdés – a politikai mozgások hátterében állva – a fontos politikai egyeztetéseket és jelentősebb parlamenti szavazásokat is befolyásolta. Ilyen körülmények között természetesen az első kormányválság sem váratott sokáig magára. A kirobbanásához nagyban hozzájárultak az ország rendkívül nehéz gazdasági, pénzügyi, de elsősorban nyersanyagellátási gondjai. Az ország kritikus gazdasági helyzete és a kormánykoalíción belül a királykérdés körüli huzavona december elején követelte az első áldozatot, a kisgazda pénzügyminiszter, Korányi Frigyes személyében, akinek a nemzetgyűlés bizalmatlanságot szavazott. Közvetlenül ez után a kormány lemondott. Az új kormány megalakításával újra a leköszönő miniszterelnököt, gróf Teleki Pált bízták meg, akinek sikerült leküzdenie a tizennégy napos kormányválságot, kisebb kozmetikai változások véghezvitelével megtartania régi kormányát, és életben tartani a koalíciót.8

Nem egészen két hónapon belül, 1921 februárjában a királykérdés, immár a koalíción belüli közvetlen kirobbantó okként újabb kormányválsághoz vezetett. Az ügy a két tábor – a legitimisták és a kormánypártiak – a szokásosnál élénkebb tevékenykedésével kezdődött. Január közepén a nagy nehezen elcsendesedett politikai életet gróf Andrássy Gyula ténykedése kavarta fel, aki a legnagyobb kereszténynemzeti frakció vezetőjével, Haller Istvánnal együtt felszólította a legitimista képviselőket, hogy párthovatartozásuktól függetlenül egyesítsék a legitimista képviselőket. A kedélyeket tovább szította a nemzetgyűlés delegátusának, gróf Apponyi Albertnek hazatérése, aki útja során meglátogatta svájci száműzetésében az exkirályt, Habsburg Károlyt, lépése a magyar parlamentben éles vitákat váltott ki. A kisgazdák a kiélesedett politikai helyzetre reagálva Nagyatádi Szabó István, a párt vezető személyisége, a volt kereskedelmi miniszter vezetésével Budapesten megszervezték a szabad királyválasztás híveinek nagygyűlését.

A magyar törvényhozó testületben eluralkodó puskaporos hangulat a királykérdés azonnali megtárgyalását és végleges megoldását sürgető követelésekhez vezetett. A kormánykoalíció léte tehát ismét kérdésessé vált. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor meglepő politikai manőverrel próbálta megoldani a kialakult helyzetet. Február 3-án harmincnyolc további képviselővel együtt kilépett a kormánykoalícióból, így próbálta megegyezésre bírni az egymással szemben álló feleket. Teleki lépése egészen különleges helyzetet teremtett, mivel személyében maga a miniszterelnök került ellenzékbe saját kormányával szemben. Teleki ügyességének köszönhetően végül is újraindult az együttműködés a kormányon belül, illetve a kereszténynemzeti és a kisgazda képviselők között, amelynek eredményeképpen a képviselők többsége elfogadta a királykérdés megtárgyalásának későbbre halasztását.

Fontos megemlítenünk, hogy a királykérdés körüli februári belpolitikai feszültség kiéleződésében nem kis szerepe volt Edvard Benes beszédének, amelyet a csehszlovák nemzetgyűlés alsóházában, 1921. január 27-én, a szenátus Magyarországgal, a többi osztrák-magyar utódállammal és Bulgáriával kötött békeszerződésről hozott határozati javaslatának első olvasata, illetve a Csehszlovákia államhatárairól hozott törvény kapcsán tartott. A magyarországi belpolitikai szituáció miatt Csehszlovákia – teljesen érthető módon – feszült figyelemmel követte a helyzet minden olyan irányban történő alakulását, amely Károly exkirály vagy a Habsburg-ház bármely más tagjának restaurálásához vezetett volna. Emiatt a csehszlovák diplomácia vezetője, Edvard Benes a csehszlovák parlament képviselőháza előtt tartott januári beszédében, utalva az utolsó kormányválságra, amelyet szintén a királykérdés váltott ki, figyelmeztette Magyarországot, hogy a restauráció irányában tett esetleges döntése semmilyen esetben sem fogadható el északi szomszédja, de más országok számára sem, és ha Magyarország mégis a Habsburgoknak a magyar trónra való visszahelyezéséhez vezető lépésre szánná el magát, azt Csehszlovákia mint casus bellit értelmezné, azaz Csehszlovákia ilyen esetben kész nemcsak diplomáciai, de katonai erőfeszítéseket is tenni (Benes 1924, 114; vagy lásd Tésnopisecké… 1921, 1858-1872).

Amint azt korábban említettem, Csehszlovákia nemcsak akkor kezdte figyelemmel kísérni Magyarország monarchista jövőjének alakulását, amikor a trianoni békeszerződés magyar parlament általi, 1920 őszén történt elfogadását követően, illetve Magyarország 1920 első harmada során a monarchista államforma választását követően – amely döntés a Habsburg uralkodóház esetleges restaurációjának lehetőségét is megnyitotta – a kérdés „időzített bombaként” kezdett működni. A csehszlovák diplomácia éberen figyelt a magyarországi királykérdés minden egyes kulminációja alatt: mind 1919 nyarán a Magyar Köztársaság elbukása során, mind 1919 és 1920 fordulóján, amikor a választási kampány során az államfő kérdése ismét a felszínre került, de ugyanúgy 1920 és 1921 fordulóján is, a kormányhatalmon belüli ellentétek során.

Figyelmünket gyakran elkerüli az a tény, hogy a Habsburg-dinasztia legelső restaurációs kísérlete már az 1919-es, forradalmi eseményekkel terhelt év során megtörtént, amikor augusztus 7-én, nem sokkal a Magyar Köztársaság bukása után Habsburg József főherceg, mint kormányzó átvette a hatalmat, és tette ezt angol és olasz politikai körök, Ml. az antanthatalmak bécsi és budapesti külképviseleteinek támogatásával(l). Csehszlovákia már ekkor határozottan kifejezésre juttatta elítélő álláspontját a magyarországi Habsburg-uralom visszaállítására tett bármilyen kísérlettel kapcsolatban, és a még ülésező békekonferenciára küldött diplomáciai jegyzékében hangsúlyozta, hogy „a Habsburg-ház restaurálására Csehszlovákia léte szempontjából, mint szélsőségesen veszélyes lépésre tekint” (Diplomatické… 1922, 13), és mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza a Habsburgok magyarországi hatalomra jutását (Diplomatické… 1922, 13). Augusztus 21én Habsburg József hatalomra jutását már a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa is hivatalosan elítélte, és hozzá kell tennünk, hogy e kategorikusan elutasító álláspont kialakításában a csehszlovák diplomácia nem kis szerepet játszott. Azonban sem akkor, sem az egész 1920-as év során a magyarországi belpolitikai szituáció nem kedvezett a Habsburgok bármilyen formában történő restaurációjának, a Habsburg-dinasztiabeli államfő választása nem talált az országon belül széleskörű támogatásra, ami már önmagában is keresztülhúzta József és a vele együttműködő legitimista Friedrich István, a forradalom utáni második miniszterelnök sikerének lehetőségét. A magyarországi eseményekre, de leginkább az országban uralkodó tökéletes káoszra – melyből néhány, többé-kevésbé befolyásos hatalmi csoportosulás próbált kiutat találni – érkező hivatalos nemzetközi visszhang hatására végül Habsburg József az ország éléről távozott.

Miután az országban dúló forradalmi események valamelyest lenyugodtak, az 1919-es év végén és a következő év elején a királykérdés ismét egy bizonyos mértékig legitimmé, külpolitikai kontextusban pedig kiélezettebbé vált. A háború utáni első parlamenti választások apropóján az újjáalakult Magyarország államformájának kérdése a választási kampány központi témájává vált, amellyel leginkább a két legerősebb, a kereszténynemzeti és a kisgazdapárt foglalkozott. A királykérdés második központba kerülésének köszönhetően – nem túl meglepő módon – egy alapvető fontosságú, a Habsburg-restaurációt nemcsak külföldön ellenzők fegyverének számító dokumentum került napvilágra. E dokumentum a nagykövetek konferenciájánakjegyzéke volt, 1920. február 4-i keltezéssel, amely kategorikusan elutasít mindenféle, a Habsburgoknak a magyar trónra való visszatérését megengedő bármilyen lehetőséget, és amelyet valamiféle mértéknek, irányelvnek szántak a magyarországi királykérdés jövőbeni megoldását illetően.9 A csehszlovák diplomácia e jegyzék megalkotásánál is jelentős szerepet játszott, és általa nemzetközi-politikai támogatást nyert egy esetleges diplomáciai „háborúhoz”, arra az esetre, ha a magyarországi események a Habsburg-restauráció irányába mozdulnak el.

Csehszlovákia ébersége a királykérdés területén a nemzetközi súlyú jegyzék megszületése után sem lankadt, amely pedig nemzetközi-politikai szempontból egyértelműen elítélte a Habsburg-uralkodóház magyarországi ismételt hatalomra kerülésére tett bármiféle kísérletet. A kérdéssel kapcsolatos csehszlovák álláspont nem kevésbé lényegre törő deklarációja a kisantant létrehozása volt, egyelőre csak bilaterális szinten, amikor Csehszlovákia és Jugoszlávia 1920. augusztus 23-án aláírt szövetségesi szerződésben vállaltak kötelezettséget, hogy megakadályozzák Magyarországot, a korábbi területi status quo visszaállítása irányában ható bármilyen igyekezetében. A csehszlovák külügyminisztérium külföldi küldöttségei segítségével figyelemmel tartott mindenféle monarchista tendenciát és az abból fakadó veszélyt, nemcsak Magyarországon, hanem a többi erős monarchista hagyományokkal rendelkező országban is, főleg Ausztriában és Németországban. Ugyanakkor figyelemmel kísérte az európai „nagyok” – Franciaország, a konzervatív Anglia és Olaszország álláspontjait, és bármilyen jellegű, a kérdéssel kapcsolatos figyelmeztető jelet. Ezen országokból nemritkán közvetett támogatás, Ml. különböző vélemények érkeztek, amelyek gyakran, ha nem is kifejezetten támogatták, de csendes beleegyezést tanúsítottak a Habsburgok esetleges magyarországi hatalomra jutásának kérdésében. A nemzetközi politikai színtér beleegyező hozzáállását valójában egy precedens értékű eset, a görög monarchia 1920. decemberében, I. Konstantin személyében történt restaurálása is jelezhette. E körülmény minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult a monarchiaellenes, Ml. Habsburg-ellenes országokban tapasztalható nyugtalanság növekedéséhez, ahol az európai államok antanthoz tartozó részében tapasztalható, a görög belpolitikai helyzet alakulását közönyösséggel követő, a helyenként felbukkanó, az utódállamok számára veszélyt jelentő nem beavatkozó politika, egy a közép-európai térségben kialakuló hasonló forgatókönyv esetén hasonló módon viselkedő nagyhatalmak képe érthető módon aggodalmakat keltett. Ugyanakkor a háború utáni Európa fejlődési irányát meghatározó országok ezen hozzáállása az európai monarchista mozgalom, de maga az excsászár számára is ösztönzést jelentett.

Az adott körülmények között, amikor Magyarországon a királykérdés aktualitása a nagykövetek konferenciájának jegyzéke után nem csökkent, hanem – különböző belpolitikai tényezők miatt – éppen, hogy növekedett, nem csodálkozhatunk Benes 1921. január 21-i parlamenti expozéjának kategorikus stílusán. A csehszlovák diplomácia vezetőjének a magyarországi államfő kérdésének újabb felszínre kerülésével kapcsolatos állásfoglalás változatlanságát hangsúlyozó kijelentései nem számítottak elszigetelt esetnek. Például még a szóban forgó parlamenti beszéd és a februári magyarországi, királykérdés miatt kirobbant kormányválság előtt Benes csehszlovák külügyminiszter a B. Z. am Abendnek 1920 nyarán adott, és 1920 vége felé megjelent interjújában figyelmeztetett, Ml. megerősítette a csehszlovák fél királykérdéssel kapcsolatos, megalkuvást nem ismerő álláspontját. A napilapnak adott interjú, tartalmát tekintve előre jelezte Benes későbbi parlamenti beszédét, mivel már itt utalt az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció megakadályozását célzó katonai beavatkozás lehetőségére, hozzátéve, hogy a Habsburgok restaurációs kísérletét kevéssé tartja valószínűnek, indoklásul Magyarország elszigeteltségét és a környező államok adott kérdésben tanúsított egységének erejét hozta fel.10

Benes parlamenti beszédének gerincét azonban nem az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció casus belliként történő megítélése alkotta. A beszédben fontos szerepet kapott a csehszlovák diplomácia változatlan álláspontjának hangsúlyozása a Habsburgok magyar trónra való visszaültetésével kapcsolatban, illetve a nagykövetek konferenciája által kiadott 1920-as jegyzék tartalma és annak kötelező jellege Csehszlovákia politikája számára. A csehszlovák külügyminiszter így fogalmazott: „Ezek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a Habsburg-dinasztia semmilyen formában és egyik tagjának személyében sem juthat trónhoz Közép-Európában, és e tilalom nemcsak Károlyra, a volt császárra vonatkozik, hanem a volt uralkodócsalád minden egyes tagjára” (Benes 1924, 115), majd hozzáfűzte, hogy: „mindig is ez volt kormányunk álláspontja, és ehhez következetesen és feltétlenül ragaszkodni fogunk” (Benes 1924, 115). A legtöbbet mondó megállapítás azonban, amely félreérthetetlenül jelzi Csehszlovákia pozícióját a magyarországi Habsburg-restauráció kérdésében az a kijelentés volt, miszerint „a kérdés számunkra vitán felül áll” (Benes 1924, 114).

Bár Benes januári parlamenti beszéde a csehszlovák diplomácia álláspontja terén nem jelentett újdonságot, a királykérdésnek egy idegen ország törvényhozó testülete előtt történő boncolgatása – még akkor is, ha az a magyarországi helyzet alakulásának hatására történt – a jól ismert csehszlovák álláspont kifejezésre juttatásának teljesen más politikai dimenziót kölcsönzött, és akkor még figyelembe sem vettük azt a körülményt, hogy mindez a trianoni békeszerződés Magyarországgal való megtárgyalása idején történt. Teljesen érthető, hogy ilyen körülmények között Benes beszédét követően nem maradhatott el a magyar kormány és a parlament reakciója. Arról, hogy „Benes világos és megalkuvást nem ismerő állásfoglalása Magyarország államformája, illetve a Habsburg-restauráció kérdésében jelentős felháborodást váltott ki a magyar politikai körökben”,11 az a tény is árulkodik, hogy Gratz Gusztáv, az akkoriban kinevezett külügyminiszter azonnal Budapestre rendelte Magyarország prágai képviselőjét.12 A csehszlovák külügyminiszter expozéjának magyarországi hatását szintén érzékelteti a csehszlovák kormány budapesti képviselőjénekjelentése a magyar kormány prágai képviseletének igazgatójával folytatott beszélgetésről, aki felhívta figyelmét arra a „negatív, mi több nyugtalanító visszhangra, amit Benes felszólalása Magyarországon keltett”.13

Benes parlamenti beszéde a magyar nemzetgyűlésben már a január 29-i ülés vitatémájává vált. Egy sor képviselő felszólalása mellett, akik természetesen elítélő hangnemben foglaltak állást, a csehszlovák külügyminiszter expozéja töltötte ki Gratz Gusztáv, újonnan funkcióba került külügyminiszter február 4-i bemutatkozó parlamenti beszédének legnagyobb részét is. A magyar külügyminiszter válaszában a leghatározottabban kizárta annak elfogadhatóságát a magyar fél számára, hogy bármely harmadik fél befolyást gyakoroljon Magyarországra a magyarországi államforma kialakításával kapcsolatban,14 rámutatva a magyar nép hagyományosan monarchikus érzületére. Gratz ugyanolyan határozottan elítélte a Habsburgok restaurációjára vonatkozó tilalmat, amelyet az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelt.15

A Magyarországon tapasztalható jelentős felháborodás – amellyel a csehszlovák külügyminiszter szóban forgó parlamenti felszólalását fogadták – hátterében nem csak az állt, hogy egy idegen kormány képviselője egy idegen parlament előtt beszélt a magyarországi királykérdésről. A felháborodás másik, nem kevésbé komoly okát abban kereshetjük, hogy Benes beszéde által a királykérdés ismét túllépte a belpolitikai színtér kereteit. Ez utoljára 1920 első negyedében esett meg a nagykövetek konferenciájának jegyzéke idején, ami után a királykérdés külpolitikai dimenziója visszaszorult, természetesen a kérdéskör véglegesnek szánt megoldásának, a trianoni békeegyezmény előkészítésének és aláírásának köszönhetően, de az európai nagyhatalmak Magyarország irányában folyatatott politikájának köszönhetően is. Edvard Benes januári expozéja Magyarország számára ismét csak megerősítette, hogy a nemzetközi színtéren valaki mindig készen áll arra, hogy a magyarországi királykérdés körüli probléma Habsburg-restauráció irányában történő megoldása esetén, ha szükséges, megfelelő diplomáciai, de akár katonai úton akadályozza meg az események kibontakozását. A legitimisták a nagykövetek konferenciájának kijelentéseit ugyanis átmeneti jelegűnek gondolták, és bíztak abban hogy konszolidáltabb közép-európai körülmények között idővel egy olyan, nyugodtabb külpolitikai légkör alakul ki, amely esetleg lehetővé teszi a Habsburgok magyar trónra való visszatérését.16 A magyarországi legitimisták számára komoly ösztönzést jelentett az antant hatalmak részéről tapasztalt bizonyos mértékű tartózkodó magatartás is.17 Az 1921-es év eleje azonban már egészen más helyzetet mutatott. A Habsburgok magyarországi restaurációjának külpolitikai szempontból érvényes elfogadhatatlansága Benes parlamenti expozéja után megerősítést nyert a budapesti angol diplomáciai képviselő részéről, aki a Szózat napilapnak azt nyilatkozta, hogy az „antant nem tűri el, hogy a Habsburgok visszatérjenek Magyarországra, imperialista politikájuk bázisára” Ujváry 1946, 92-93), miközben ezen álláspontját az antant politikai képviselőivel folytatott személyes megbeszélésekkel támasztotta alá (Ujváry 1946, 92-93).18

Arról, hogy a csehszlovák külügyminiszter beszédében elhangzottakat valóban komolyan gondolta, Magyarország rövid időn belül megbizonyosodhatott, amikor Benes buzgó Habsburg-ellenes diplomáciai tevékenysége nemcsak magát az antant hatalmakat lepte meg, hanem még Csehszlovákia többé-kevésbé visszafogottabb politikai szövetségesét, Romániát is. Jugoszlávia, az 1920-as bilaterális kisantant szövetség alapján mint Csehszlovákia teljes értékű szövetségese, Habsburg-ellenes politikájában nem sokban maradt el Csehszlovákiától, viszont Csehszlovákiával ellentétben Jugoszlávia a szóban forgó kérdésben tiszteletben tartotta az antanthatalmak álláspontját.

Habsburg Károly első restaurációs kísérletének mozzanatai és a csehszlovák Habsburg-ellenes diplomáciai offenzíva

Az 1920-as és 1921-es évek fordulóján kialakított igencsak törékeny csehszlovák-magyar politikai kapcsolatokat – melynek első pozitív eredményeként a délausztriai Bruck an der Leithában kétoldalú, kormányszintű csehszlovák-magyar tárgyalásokat tartottak – nagyon hamar megzavarta egy esemény, amely nemcsak e két állam kétoldalú kapcsolataira volt hatással: Habsburg Károly restaurációs kísérlete. Az esemény nem egész két héttel a csehszlovák és magyar kormány képviselőinek találkozója után történt, amelyet, mint az egész zavaros, problémákkal terhelt régió – amilyennek Közép-Európát 1921 elején kétségtelenül nevezhetjük- konszolidációját jelentő eseményt nemcsak az antant képviselői, hanem a közép-európai államok is pozitívan fogadtak (vö. Tóth 2002, 3-39, 59-75).

Mindössze 11 nappal azután, hogy a csehszlovák, a magyar és az európai nyilvánosságot meglepte a hír, hogy Edvard Benes csehszlovák külügyminiszter és Gratz Gusztáv magyar kollégája, Ml. Teleki Pál magyar miniszterelnök tárgyalóasztalhoz ültek, március 26-án, húsvét szombatján Habsburg Károly váratlanul Magyarországra érkezett, hogy az üresen maradt magyar trón visszaszerzésével, az ország politikai képviseletét kész tények elé állítva kényszerítse ki a magyar államfő kérdésének végleges megoldását.

Bár az exkirály Magyarországra érkezését a nemzetközi politikai színtér mint derült égből a villámcsapást fogadta, a Habsburg-ház tagjának e kalandos lépése nem volt azért annyira meglepő vagy előrejelezhetetlen. Arról, hogy Habsburg Károly sorsa irányítását saját kezébe ragadva, saját kezdeményezésre megpróbálja véghezvinni a Habsburgok magyarországi restaurálását, egyértelmű hírek léteztek. Ezekről mind a magyar, mind a csehszlovák félnek tudomása volt, mivel az ezzel kapcsolatos információk a sajtón keresztül már nyilvánosságra kerültek.19 Sőt azt is elmondhatjuk, hogy az exkirály Magyarországra érkezését valójában előre bejelentette, és tette ezt a Csernoch János esztergomi érseknek március második felében írt levelében, akitől a tervezett magyarországi út esetleges politikai következményeiről érdeklődött.20 Mindezek ellenére a kialakult helyzet 1921 tavaszán magát Magyarországot is meglepte, amely a két kormányerő közti, királykérdés megoldásával kapcsolatos nézeteltérések miatt már két, meglehetősen nehezen megoldható kormányválságot tudhatott maga mögött. Március közepén Magyaroroszág egy újabb belpolitikai válság küszöbén állt, amelynek hátterében immár nem a magyar kormányerők közti konfliktus állt. Ebben az esetben az országban kialakult szituáció az egész kormány lemondását eredményezte – amelynek addig mindig sikerült a krízishelyzetekből valamilyen átmeneti megoldással kilábalnia.

Az osztrák excsászár, terve sikerének nem csupán nemzetközi-politikai tényezők miatt is nagyon kis valószínűsége ellenére, pontosan két éves svájci emigrációját feladva, 1921. március 26-án a nyugat-magyarországi Szombathelyre érkezett azzal a céllal, hogy másnap reggel Budapestre utazva Horthy kormányzótól átvegye az ország feletti hatalmat. Az excsászár terve, és Horthy hűségéről való meggyőződése, akit Károly a budai várban tett személyes látogatása pont ebéd közben lepett meg, nem valósult meg, így kénytelen volt dolgavégezetlenül visszautazni Szombathelyre. Onnan azonban nem utazott tovább Svájcba, hanem néhány napig, átmeneti „rezidenciaként” a helyi püspöki kastélyban maradt, nyugtalanítva ezzel nem csak a magyar, hanem a környező országok politikai képviselőit is, főleg a régió országai közt Habsburg elleneségével élenjáró Csehszlovákia politikai köreit, nem kevésbé az antanthatalmakat, amelyek egyesült erővel mozgósították külpolitikájukat a Habsburgház tagjának Magyarországról való eltávolítása érdekében.

Az exkirály magyarországi tartózkodása természetesen jelentős mértékben megingatta mind a magyar kormányerők helyzetét, mind Magyarország nemzetközi pozícióját, amely pedig már a bel- és külpolitika terén is sikeresen mozdult el a konszolidáció irányába, és amely irány követésének feltétele a királykérdés neutralizációjában, Ml. konzervációjában rejlett. A magyar politikai vezetők azt remélték- bár tisztába voltak vele, hogy Károly visszatérése rövid időn belül széles körben kitudódik -, hogy Károly azonnali távozásának híre legalábbis elodázza, és az exkirály országhatárokon kívüli tartózkodásának ténye az egész ügyet gyorsan feledteti, anélkül, hogy az különösebb belpolitikai, de elsősorban külpolitikai következményeket vonna maga után. Erről tanúskodik az a tény, hogy a magyar külügyminisztérium a magyar képviseleti szerveket az eseményről valamelyest késleltetve, csak március 29én, két nappal Károly Horthyval folytatott két és fél órás budapesti tárgyalását követően tájékoztatta (Ujváry 1946, 284).21 Diplomáciai képviseleteinek küldött körtáviratában a magyar külügyminisztérium Károly Magyarországra érkezésén kívül tájékoztatott annak a kormányzóval folyatatott sikertelen tárgyalásáról, és Magyarországon való maradásáról, továbbá a kormány azon eltökélt szándékáról, hogy minden lehetséges lépést megtesz Károly elutazása érdekében. A körtávirat azt is tudatja a külképviseleti szervekkel, hogy az exkirály megérkezése ellenére az országban a közhangulat nyugodt, és biztosítja a küldöttségeket, hogy Károly természetesen nem gyakorolja királyi hatalmát (Ujváry 1946, 284). Az említett nap során az esemény fokozatosan nyilvánosságra került, előbb csak mint kétes forrásból származó, „hihetetlen” és „fantasztikus” jelzőkkel illetett, nem megerősített hír. A nap folyamán azonban a hírt a Magyar Távirati Iroda is megerősítette, így a következő napon, azaz március 30-án Habsburg Károly Magyarországra való visszatéréséről szóló hír Európa-szerte elárasztotta a napilapokat.22 A nem hivatalos hírek, amelyek megelőzték a hivatalos tájékoztatást, egy rövid időre a kialakult helyzettel kapcsolatos zavart keltettek nem csak Magyarországon, hanem külföldön is, mivel azokra a külföld budapesti képviseleti szervei azonnal reagáltak.

Hasonlóképp a budapesti csehszlovák képviselet első hírközlése Károly Magyarországra utazásáról, amely információt a hír mint „hihetetlenül hangzót”23 közöl, még az információk áramlása szempontjából kaotikus március 29-ről származó, nem hivatalos forrásokra hivatkozva jelent meg.24 Károly restaurációs puccsáról szóló nem hivatalos forrásokból származó híreket először a március 30-i jelentésben dolgozták fel.25 A csehszlovák külképviselet az exkirály Magyarországra érkezéséről és a Horthyval folytatott tárgyalásról szóló hírt az olasz küldöttség sajtóreferense által szerzett információkra alapozta.26 Az antanthatalmak képviselői akkoriban ugyanis a helyzetről egyenesen Horthytól kaptak tájékoztatást, aminek következtében azokat az ügy alakulása bizonyos mértékig megnyugtatta. Anglia, Franciaország és Olaszország27 budapesti küldöttségeinek vezetői azonnal, már Károly látogatását követő napon, azaz március 28-án reggel a budai várban közösen látogatásukat tették Horthynál, aki ismertette a kialakult helyzetet, a magyar kormány álláspontjával együtt. Azon túl, hogy a kormányzó biztosította az antant képviselőit az egész, Károllyal kapcsolatos ügy egy héten belüli megoldásáról, felkérte az általuk képviselt kormányokat, hogy járjanak közben annak érdekében, hogy Károly Ausztrián keresztül egy „neutrális országba” utazhasson.28 Horthy biztosítéka az antant hatalmak képviselői számára a magyar kormányerők Habsburg-ellenes álláspontjával kapcsolatban hozzájárult azok valamelyest nyugodtabb magatartásához, amelyről a már említett, március 29-én kelt, magyar külügyminisztérium által kibocsátott körtávirat is tájékoztatott.29

Annak ellenére, hogy Habsburg Károly első restauracios kísérlete során kifejtett diplomáciai erőfeszítések terén a vezető szerep elsősorban Csehszlovákiának jutott, a jövendőbeli kisantant hármasából Habsburg Károly Magyarországra érkezése és ott tartózkodása ellen, budapesti képviseletein keresztül elsőként Jugoszlávia és Románia tiltakozott, tulajdonképpen közvetlenül az antanthatalmakat követve, március 30-a reggelén, amikor Horthy fogadta a jugoszláv és a román küldötteket. Az exkirály megérkezése ellen a legvehemensebb tiltakozást a jugoszláv kormány nyilvánította ki, amely budapesti diplomáciai képviselőjén keresztül elsőként értékelte az eseményt mint casus bellit (Ujváry 1946, 285)30, és kifejezte a jugoszláv kormány azon szándékát, hogy szükség esetén a kialakult helyzetet manu militarP1 oldja meg. Valamivel diplomatikusabban viselkedett a román fél, amely budapesti kiküldöttje által „udvariasan, de kategorikusan” (Ujváry 1946, 285-287)32 figyelmeztette partnerét, hogy Habsburg Károly Magyarországra érkezése ellentétben áll Románia érdekeivel (Ujváry 1946, 285-287), ugyanakkor azon meggyőződésének adott hangot, miszerint a kormányzó és a kormány sikeresen akadályozza meg az exkirály általi hatalomátvételt.33 Az antant képviselői mellett pont a román diplomáciai képviselő volt az, aki – legalábbis saját szempontjából – nem tulajdonított az eseménynek túlzott jelentőséget. A csehszlovák küldöttel ugyanis azt közölte, hogy Horthyt és Telekit meglepte Károly Magyarországra érkezése, és „lojális hozzáállást tanúsítva, szándékukban áll Károlyt az országból eltávolítani”.34

A magyar kormányképviselettel folytatott kommunikáció szempontjából a csehszlovák küldött rosszabb pozícióban volt, bár e tény végeredményben nem tompította a csehszlovák fél Habsburg Károly restauracios kísérlete ellen kinyilvánított tiltakozásainak élét. Amíg Jugoszlávia és Románia képviselői kormányaik tiltakozását egyenesen Horthynak adták át, más szóval standard diplomáciai kapcsolatban voltak Magyarország ideiglenes államfőjével, a csehszlovák külképviselet még mindig elutasította a kormányzóval való közvetlen kapcsolatot. A budapesti csehszlovák küldött tehát ugyanúgy, mint más esetekben, a csehszlovák kormány tiltakozásával „mindössze” a magyar külügyminisztériumhoz fordulhatott, és a jelen esetben azon belül is kénytelen volt Kánya külügyi titkárral beérnie.35 Kánya személyéhez a csehszlovák külképviselet nagyon tartózkodóan viszonyult, de az adott körülmények között – a Horthyval való közvetlen kapcsolatot a csehszlovák képviselet elutasította, a külügyminiszter a miniszterelnökkel együtt Szombathelyen tartózkodott – a csehszlovák küldöttnek nem volt más választása. Károly Magyarországra való visszatérésével kapcsolatos tiltakozást a csehszlovák küldöttség vezetője már március 30-a reggelén tolmácsolta, ugyanakkor a tiltakozás közvetett átadása azt időben a jugoszláv és román küldött intervenciója utánra csúsztatta. A csehszlovák küldött -jugoszláv kollégájával ellentétben – kimondottan nem nyilvánította Károly visszatértét casus bellinek, csupán hangsúlyozta Csehszlovákia álláspontjának változatlanságát, amely szerint a helyzetet fait accomplinak tartja, és ezen oknál fogva a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot, hogy a magyarországi Habsburg-restauráció lehetőségének megakadályozása érdekében saját megítélése szerint megfelelő lépéseket kezdeményezzen. Érdekes, hogy Csehszlovákia diplomáciai intervenciói keretein belül soha nem folyamodott ahhoz, hogy Károly Magyarországra érkezését casus bellinek nevezze, ahogy azt például Jugoszlávia tette, vagy amivel Benes beszédei során néhányszor fenyegetőzött. Ugyanakkor Csehszlovákia a casus bellit, bár nem direkt módon, külügyminisztere szavai által kimondta, és tette ezt a Magyarország ellen kezdett diplomácia offenzíva legelején, amikor Benes az összes politikai párt vezetőjével folytatott március 31-i megbeszélésén, melynek szövegét a Prager Tageblatt április l-jén közölte, a Csehszlovákia szempontjából meglévő casus bellin kívül a kialakult helyzetet mint a kisantant számára kötelező casus foederíst is értékelte (lásd Ujváry 1946, 339).36 A csehszlovák küldött Prága tiltakozásának tolmácsolása után természetesen megkérte Kánya külügyi titkárt, hogy nemcsak Horthyval, hanem a miniszterelnökkel is ismertesse a csehszlovák kormány álláspontját (Ujváry 1946, 288).37 A csehszlovák küldött által átadott tiltakozást követően a magyar fél ismét csak konstatálta a ismert álláspontot, majd figyelmeztette a csehszlovák kiküldöttet, hogy a Habsburg-restauráció sem a jelenben, sem a jövőben nem képezi a kormány programjának részét, és hogy az ügy elintézése során a kormány minden erejével Magyarország érdekében fog cselekedni (Ujváry 1946, 287).

A diplomáciai képviselők által március 30-án átadott tiltakozásokkal párhuzamosan, még aznap a román és csehszlovák külügyminisztérium az országaikban tartózkodó diplomáciai küldöttekhez is fordult, hogy tolmácsolja álláspontját az exkirály Magyarországra érkezésével kapcsolatban. A román fél esetében a tiltakozás átadása a budapestihez hasonló módon, nyugodt légkörben történt (Ujváry 1946, 291-292).38 A csehszlovák fél, ahol a magyar kormány prágai diplomáciai küldöttjét nem személyesen, hanem szokatlan módon, telefonon keresték fel, egy újabb intervenciót kilátásba helyezve hangsúlyozta Csehszlovákia kompromisszumot kizáró, kategorikus álláspontját. A többi tiltakozó országgal ellentétben, amelyek egyelőre teljes mértékben a magyar kormány azon ígéretére hagyatkoztak, hogy mindent megtesz Károly mielőbbi, Magyarországról történő távozása érdekében, a csehszlovák külügyminiszter a magyar küldöttön keresztül, akit még csak személyes beszámolóra sem hívott meg, magyar kormánynak szóló üzenetében azt közölte, miszerint „a csehszlovák kormány követeli, hogy Károlyt azonnal távolítsák el Magyarország területéről”, és amennyiben Magyarország e kérésnek nem tesz eleget, Csehszlovákia „kénytelen lesz közelebbről egyelőre nem meghatározott ellenlépésekhez folyamodni” (Ujváry 1946, 292).39 A magyar küldött viszont nem volt hajlandó e szóbéli intervenciót kormánya felé tolmácsolni, azzal az indoklással, hogy Magyarország belügyeibe való beavatkozásról van szó, és felszólította Benest, hogy az ilyen esetekben a magyar kormánnyal továbbra is kizárólag a budapesti csehszlovák küldöttön keresztül érintkezzen (Ujváry 1946, 292). Benes tehát kénytelen volt a magyar kormányhoz intézett követelését távirati úton, a csehszlovák kirendeltségen keresztül eljuttatni, amit még aznap este meg is tett. A fent említetteken kívül Benes táviratában megfenyegette a magyar kormányt, hogy amennyiben az nem tesz eleget követelésének, kénytelen lesz „szövetségeseivel egyeztetve olyan intézkedéseket” foganatosítani, amelyeket az eset szempontjából szükségesnek tart,40 azaz először Magyarország embargóját, ezt követően pedig a katonai demonstrációt helyezte kilátásba.41 A csehszlovák külügyminiszter ugyanakkor felkérte a csehszlovák kirendeltséget, hogy a tervezett intézkedéseket a magyar kormánnyal egyelőre ne közölje.42 E kategorikus követeléséről a csehszlovák külügyminiszter tájékoztatta a jugoszláv és a román kormányt, hiszen azok ténykedése a csehszlovák fél további lépéseit is befolyásolta,43 mivel pont az említett demonstratív ellenlépések szempontjából Benes kénytelen volt megfelelő nyomást gyakorolni legközelebbi szövetségeseire annak érdekében, hogy biztosítsa a szövetségesek egymás iránt lojális és együttes fellépését Magyarország ellen, amely fellépés nem lenne olyan hatásos, ha az Magyarország szomszédai közül csak az egyik ország részéről történne.

A csehszlovák külügyminiszternek e kategorikus hangon közölt követelésével nem az volt a célja, hogy a magyar vezetés iránti bizalmatlanságát dokumentálja, hanem az, hogy demonstrálja Csehszlovákia elszántságát a magyarországi helyzet, szükség esetén bármilyen eszközzel, tehát akár katonailag történő megoldásával kapcsolatban. Benes ugyanis minden bizonnyal tisztában volt azzal, nemcsak a Bruck an der Leitha-i tárgyalások, de a magyarországi közhangulat alapján is, amelyről pontos információi voltak, hogy a magyarországi helyzet korántsem annyira komoly.44 Hiszen az április 1-jei, a csehszlovák külképviseleteknek küldött körtáviratában így fogalmaz: „komoly veszély nem fenyeget, rövid időn belül minden meg lesz oldva”.45 Attól eltekintve, hogy a magyar fél már mindent megtett annak érdekében, hogy Károly elhagyja az országot, sőt erről a csehszlovák felet táviratilag is értesítette,46 e kategorikus hangvételű követelés elsősorban a csehszlovák külügyminiszter azon szándékával állt ellentétben, hogy az excsászár számára egy új, Közép-Európától jobban elszigetelt helyet találjon. A csehszlovák diplomácia amellett, hogy nyomást gyakorolt Magyarországra Károly minél előbbi elutazása érdekében, ellenezte, hogy az excsászár svájci emigrációjába térjen vissza, ezáltal a magyar kormány számára megnehezítette az ügy minél előbbi elrendezését.47 Ezen igyekezetei közepette Csehszlovákia Svájcra is próbált nyomást gyakorolni. Károly Svájcba való visszatérésének megakadályozásával és az excsászár számára, a közép-európainál távolabbi száműzetés biztosításával kapcsolatos teendők ügyében Benes a jugoszláv kormányhoz fordult, ahol az üggyel kapcsolatos közös lépések megtételét ajánlotta.4S

Benes svájci kormánynál tett közbenjárását, hogy Habsburg Károly számára ne biztosítsanak menedéket azonnal követte tehát a jugoszláv fél hasonló kérése. Mi több, Pasié jugoszláv miniszterelnök arra is javaslatot tett, hogy Magyarországon tartózkodó Károlyt szolgáltassák ki Jugoszláviának, akit, ezt követően Olaszországon keresztül Spanyolországba szállítanának.49 Csehszlovákia és Jugoszlávia svájci közbenjárása azonban nem végződött sikerrel, mivel Schultess, a Svájci Konföderáció elnöke a berni csehszlovák küldöttet figyelmeztette, hogy „Károly átmeneti visszatérését Svájcba mint a nyugalom érdekében tett lépést értelmezi, mivel ezáltal biztosítva lesz Károly mielőbbi eltávolítása Közép-Európából”,50 hozzátéve, hogy a végleges döntést ez ügyben a szövetségi gyűlés hozza meg, és jelezte, hogy a kérdést Svájc kizárólagos belügyének tekinti, amelyet mindenféle külső beavatkozás nélkül szeretnének rendezni.51 A svájci fél e reakcióját követően Csehszlovákia és Jugoszlávia érthető módon elállt a svájci kormánynál tett, összehangolt intervenciójától.

Károly Magyarországról való távozását követelő csehszlovák posztulátum, és az excsászár eltávolításán dolgozó magyar kormány minden erőfeszítése ellenére Habsburg Károly Svájcba való azonnali visszatérése technikai körülmények miatt nem válhatott valóra. Habsburg Károly Svájci száműzetésébe való visszatérése először is mivel Károly Svájcot a megfelelő hivatalok által kiadott szükséges engedélyek nélkül hagyta el – a svájci kormány beleegyezésétől függött, amely a kérdés tekintetében a szövetségi gyűlés döntésére volt utalva. Másodszor, Károly Magyarországról való kiutazásához szükség volt Ausztria beleegyezésére, amely lehetővé tette, hogy az excsászár osztrák területen utazzon át, továbbá biztosítani kellett Habsburg Károly Svájcba való transzportjának technikai és biztonsági feltételeit is. Ebből következett, hogy Károly akarva-akaratlan, egyelőre kénytelen volt Magyarországon maradni.

Ugyanakkor az is érthető, hogy csehszlovák oldalon – tekintettel a csehszlovák fél érzékenységére a királykérdéssel kapcsolatban, de leginkább a helyzet Habsburg-restauráció irányában történt váratlan elmozdulására – Magyarországgal szemben ismét fagyos bizalmatlanság uralkodott el. Ehhez hozzájárult a csehszlovák diplomácia Károly első restauracios kísérlete folyamán folytatott Habsburg-ellenes offenzívájának jellege, amely kategorikus hangvételéből a következő napok folyamán sem engedett, sőt ellenkezőleg. Benes a kialakult helyzetet ugyanis arra használta ki, hogy megerősítse Csehszlovákia nemzetközi és közép-európai pozícióját, pontosabban arra, hogy még közelebb kerüljön két szövetségeséhez, Jugoszláviához, de elsősorban Romániához. Tette ezt azzal a céllal, hogy Magyarországot következetesen elszigetelje, s nemcsak a közép-európai térségen belül, hanem a tágabb nemzetközi-politikai téren is minimalizálva így annak a lehetőségét, hogy Magyarország oldaláról a jövőben sor kerülhessen az újonnan kialakult közép-európai viszonyok destabilizációjára. A csehszlovák külügyminiszter megpróbálta a váratlanul kialakult helyzetet a lehető leghatékonyabban kiaknázni, és tette ezt nemcsak Károly magyarországi tartózkodása alatt, hanem az egész ügy Károly Magyarországról való távozása általi lezárulása után is. Csehszlovákia ténykedésével egyúttal megerősítette a magyar politikai életet a csehszlovák politika irányában tanúsított hagyományosan óvatos és körültekintő hozzáállásában, egyúttal megerősítve a magyar közvélemény már addig is erős ellenérzését északi szomszédja iránt.

Március 31-én, miközben a csehszlovák diplomáciai képviselő a korábban említett Benes-távirat kapcsán járt közben Kánya magyar külügyi titkárnál, és tette ezt valamelyest szokatlan körülmények közt – a csehszlovák diplomata Benes demarsát az utcán, nem messze a külügyminisztérium épületétől adta át, mivel Kánya épen távozóban volt52 -, a magyar diplomácia már negyedik napja komoly erőfeszítéseket tett Károlynak az országból való eltávolítása, az excsászár Svájc általi ismételt befogadása és Ausztrián keresztül történő átvitele érdekében. A magyar kormány már március 29-én parancsot adott berni diplomáciai képviselője számára, hogy a svájci kormánynál járjon közben annak érdekében, hogy az tegye lehetővé Károly visszatérését Pranginsba, amely ügyben a magyar kormánynak az antanthatalmak budapesti képviselői is segítségüket ajánlották, felkérve kormányaikat, hogy hasonló kéréssel forduljanak a svájci kormányhoz (Ujváry 1946, 286).53 A berni magyar küldött már a következő napon, március 30-án jelentette Budapestnek a Svájci Konföderáció elnökének készséges hozzáállását, aki ugyan nem garantálta, hogy a szövetségi gyűlés pozitívan dönt Károly Svájcba való visszatérését illetően, rámutatva a svájci szocialisták döntő szavára, de saját nevében támogatásáról biztosította a képviselőt, és egyúttal támogatását és meggyőződését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Károly Pranginsba való visszatérését a honatyák végül meg fogják szavazni (Ujváry 1946, 290-292).54 A bécsi magyar diplomáciai képviselő még aznap tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot, hogy „teljesen megbízható és kompetens” (Ujváry 1946, 290)55 forrásból származó információi alapján az osztrák kormány, egy ilyen kérés esetén, lehetővé teszi Károly Ausztrián keresztül történő átutazását, amely esetben személyes biztonságát is garantálja (Ujváry 1946, 290). E jelentésből kiindulva a magyar fél azonnal, már március 31-én utasította bécsi diplomáciai képviselőjét, hogy a magyar kormány nevében, amilyen gyorsan csak lehet, az osztrák kormánytól kérjen engedélyt Károly osztrák területen való áthaladásához (Ujváry 1946, 295-296).56 A bécsi magyar küldött még a távirat kézbesítése napján látogatását tette Mayer kancellárnál, aki az osztrák kormány nevében garantálta Habsburg Károly Ausztrián keresztül történő szabad és nyugodt áthaladását (Ujváry 1946, 290).57 Április l-jén Gratz magyar külügyminiszter a berni magyar küldöttön keresztül szorgalmazta, Ml. figyelmeztetette Bern politikai képviselőit, hogy amennyiben Svájc nem ad haladéktalanul engedélyt az excsászár visszatéréséhez, az a közép-európai béke közvetlen fenyegetését jelenti (Ujváry 1946, 304-305).58

Károly váratlan Magyarországra érkezése már március 31-én, csütörtökön és április l-jén, pénteken a csehszlovák parlament ülésének témáját alkotta. Az ügy első alkalommal a képviselőház 66., március 31-én tartott ülésén került napirendre, amikor tíz képviselő, név szerint Antonín Hajn és Frantisek Lukavsky a Nemzeti Demokrata Párt, Antonín Svehla, Frantisek Udrzal és Frantisek Stanék a Földműves Párt, Jan Srámek a Néppárt, Václav Johanis a Szociáldemokrata Párt, Rudolf Laube a Szocialista Párt, Josef Najman a Vállalkozók Pártja, Josef Hudec a Dolgozó Nép Pártja, illetve a Nemzeti Demokratikus Párt nevében sürgős interpellációt nyújtott be Benes külügyminiszternek, amelyben az exkirály Magyarországra érkezésével, a magyar kormány és Ausztria állásfoglalásával, az antanthatalmak, Csehszlovákia, Olaszország és Csehszlovákia legközelebbi szövetségese, Jugoszlávia által tett lépésekkel kapcsolatos mindenféle információ átadását kérték (Tisky…m 1921, 1976. sz. interpelláció; Tésnopisecké… 1921, 5). A kérés indoklása, vagyis az említett képviselők interpellációjának bevezetője is arról árulkodik, hogy március 31-én a csehszlovák közvélemény még nem volt a kialakult helyzetről kielégítő mértékben tájékoztatva. Az üggyel kapcsolatos hírek, amelyek a csehszlovák környezetben érthető módon hihetetlennek és fantasztikusnak tűntek, jelentős zavarodottságot keltettek az ország déli szomszédján belül kialakult helyzetet illetően. E zavarodottság nemcsak a széles nyilvánosságot, hanem magukat a honatyákat is érintette, akik a magyarországi helyzettel kapcsolatos híreket „furcsának és töredékesnek” nevezték (Tisky… 1921, 1976. sz. interpelláció).

Az említett képviselők által benyújtott interpellációra adott válasz az első alkalomnak számított, hogy Benes a nemzetgyűlést Habsburg Károly Magyarországra érkezéséről tájékoztatta. A csehszlovák külügyminiszter ezen alkalomból ismertette a képviselőkkel az antant képviselői által addig végrehajtott intervenciós lépéseket, majd megnyugtatta a testületet, hogy minden egyes lépés összhangban van a nagykövetek konferenciájának döntésével és a közép-európai politika akkori irányvonalával, amely kizárja a Habsburg-restauráció lehetőségét. A csehszlovák diplomácia lépéseivel kapcsolatban Benes a képviselőket biztosította a magyar kormánynál tett energikus és határozott közbelépéséről, kijelentve, hogy „amennyiben Károly exkirály nem hagyja el Magyarországot, a saját megítélése szerinti megfelelő intézkedéseket foganatosít” (Tésnopisecké… 1921, 31), és hogy a szóban forgó kérdés tekintetében szorosan együttműködik Jugoszláviával és Olaszországgal, amely államokkal Csehszlovákia a Habsburg-kérdés ügyében egyezséget kötött (Tésnopisecké… 1921, 31). A képviselőknek adott válaszában Benes a januári expozéjával összhangban hangsúlyozta a csehszlovák külpolitika békepárti irányultságát, és Károly Magyarországra való visszatérését „mementó”-nak (Tésnopisecké… 1921, 32) és egyúttal a közép-európai „helyzet kórtüneté”-nek (Tésnopisecké… 1921, 32) nevezte, amely azt jelzi, hogy a „közép-európai demokrácia veszélyben van, és egy bizonyos ideig még veszélyben is lesz” (Tésnopisecké… 1921, 32).

Benes az elkezdett csehszlovák-magyar tárgyalások kapcsán az interpelláló képviselőknek adott válaszában a kialakult helyzetet Magyarország számára, hitele és nemzetközi pozíciója szempontjából, komoly csapásnak nevezte, amely kérdéssel kapcsolatban a következőket mondta: „nem olyan régen felvettük a kapcsolatot Magyarországgal, azzal a céllal, hogy az együttműködés számára kontaktust és megfelelő légkört teremtsünk. Néhány kalandor azonban – elsősorban a magyar nemzetet – hirtelen egy szélsőségesen kritikus helyzet elé állította. Ez ismét hosszú időre bizalmatlanságot és repressziót eredményez, dühöt és felháborodást kelt, és ismét csak a széles néprétegek életét és nyugodt körülmények közt végzett munkáját nehezíti meg, mind Magyarországon, mind a szomszédos államokban” (Tésnopisecké… 1921, 32). Habsburg Károly lépésének a közép-európai konszolidációs folyamatot befolyásoló további lehetséges következményeit illetően Benes figyelmeztetett az osztrák állam stabilizációját negatívan befolyásoló tényezőkre, majd hozzátette, nem engedhetjük meg, hogy „egész országok békéjét semmisítsék meg, tegyék tönkre vagy fenyegessék ilyen könnyelmű módon megsemmisítve” (Tésnopisecké… 1921, 32). Válaszának befejező részében a fent említett indokok miatt Benes jelezte, hogy Csehszlovákia kérlelhetetlen álláspontjához továbbra is ragaszkodik, amikor figyelmeztetett, hogy „a külügyminisztérium minden eszközzel és energiájával kihasználja az ilyen kalandokat arra, hogy egyrészt az eset a jövőben ne ismétlődhessen meg, másrészt, hogy e Közép-Európa számára alapvető kérdés véglegesen megoldásra kerüljön, ne csak Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára” (Tésnopisecké… 1921, 32).

A következő napon, április l-jén, a szenátus 56. ülésén, Bohuslav Franta szenátor a Nemzeti Demokrata Párt, Cyril Horácek a Földműves Párt, Václav Klofác a Szocialista Párt, Antonín Svéceny a Szociáldemokrata Párt és Method Zavoral a Néppárt nevében (Tisky…60 1921, 683. sz. interpelláció; Tésnopisecké… 1921, 21, 51-53) egy hasonló interpellációval fordultak Benes csehszlovák külügyminiszterhez. A szenátorok, a nemzetgyűlés alsóházában ülő kollégáikhoz hasonlóan, információkat kértek „Károly volt császár Magyarországra való visszatérésének további részleteiről” {Tisky… 1921, 683. sz. interpelláció), továbbá arról, hogy a Csehszlovák fél az ügyben milyen álláspontra kíván helyezkedni (Tisky… 1921, 683. sz. interpelláció).

Benes szenátusi beszéde, bár főbb pontjaiban megegyezett a nemzetgyűlés előtt mondott beszédével, egy pontban attól mégiscsak eltért. Benes a szenátoroknak adott válaszában ugyanis az események további alakulásának via facti nem tulajdonított jelentőséget, illetve állításával, miszerint a történteknek nincs olyan vetülete, amely Csehszlovákia szempontjából nyugtalanságra vagy különösebb odafigyelésre adhatna okot, azon véleményének adott hangot, hogy sem Magyarország, sem Közép-Európa aktuális fejlődési irányvonalát már nem lehet visszafordítani. Ez volt az első alkalom, amikor a csehszlovák külügyminiszter rámutatott, illetve utalt a magyar kormány ténykedésére, amely az exkirály Magyarországról való mihamarabbi eltávolítását célozta, és megnyugtatta a szenátorokat, amikor kijelentette, hogy „az események az ügy biztonságos befejeződése felé tartanak” (Tésnopisecké… 1921, 51).

A csehszlovák külügyminiszter valamelyest reálisabb hangvételű kijelentései, melyek értelmében az ügy megoldását a magyar kormányra bízta, természetesen nem jelentették a Habsburg-ellenes diplomáciai offenzíva lendületének csökkenését, vagy a magyar kormány számára megszavazott teljes bizalmat, még akkor sem, ha a magyar kormány igyekezetében, hogy Károlyt az országból minél előbb eltávolítsa, nyilván maga Benes sem kételkedett. A csehszlovák diplomácia vezetője a szenátoroknak adott válaszában rámutatott az aktív diplomáciai demonstráció szükségességére, amely felhívja az európai közvélemény figyelmét arra a tényre, miszerint Csehszlovákia számára a magyarországihoz hasonló történések elfogadhatatlanok, és hogy Csehszlovákia „legfontosabb kötelességei közé tartozik mindent megtenni annak érdekében, hogy a történtek többé ne ismétlődhessenek meg” (Tésnopisecké… 1921, 51-52). Benes a felvázolt eljárással összhangban utalt Csehszlovákia külpolitikájának konszolidációpárti jellegére, melynek legfőbb célja, hogy standard életkörülményeket teremtsen a közép-európai régió minden országa számára, és amely céljának elérése érdekében közeledik mindegyik országhoz, kivétel nélkül. Tehát amennyiben Benes bevezetőjében utalt a Károly körüli ügy pozitív alakulására és annak rövid időn belüli megoldására, úgy beszéde befejező részében megerősítette és indokolta a kompromisszumot kizáró csehszlovák diplomácia folytatásának szükségességét, illetve rámutatott azon szándékára, mely szerint a kialakult helyzetet újabb szilárd, nemzetközi-jogilag biztosított, a Habsburgok bármilyen magyarországi restauracios kísérletét lehetetlenné tevő garanciák megszerzésére használja, majd indoklásként azt hozta fel, hogy mindezt a magyarországi demokrácia érdekében teszi. Ezzel Benes első alkalommal mondta ki azt, hogy az exkirály Magyarországra való visszatérését nemcsak a királykérdés megoldására, hanem egyéb fontos nemzetközi jelentőségű politikai problémák – konkrétan Nyugat-Magyarország és Magyarország leszerelésének kérdéséről volt szó – rendezésére is fel kívánja használni, amelyek Benes véleménye szerint permanensen veszélyeztetik Közép-Európa békéjét (Tésnopisecké… 1921, 51-52).

A szenátus előtt mondott beszédében Benes, a fent említetteken kívül kitért Károly restauracios kísérletének az egész régió gazdaságát befolyásoló negatív hatásaira, ezen belül rámutatott az Angliából, Franciaországból és az Egyesült Államokból Közép-Európa számára ígért pénzügyi segítség elmaradásának veszélyére. A csehszlovák külügyminiszter figyelmeztetett továbbá a magyarországi eseményeknek a régió egyes államai közti kereskedelmi kapcsolataira gyakorolt komplex hatására, közben rámutatott arra, hogy a kialakult helyzet Csehszlovákia és szomszédai közti gazdasági kapcsolatok visszaesését, vagy akár megszűnését is eredményezheti (Tésnopisecké… 1921, 53).

Fordította: Bondor Sándor

Felhasznált irodalom

Ádám Magda 1968. Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, Akadémiai Kiadó. Ádám Magda 1985. Les deux coups d’État de l’ex-roi Charles et la Petité Entente. Acta

Historica, 1985, 31. évf., 3-85. p. Ádám Magda 1989. Richtung Selbstvernichtung, Die Kleine Entente 1920-1938. Budapest,

Corvina-Bundesverlag.

Ádám Magda 1993. The little entente and Europe 1920-1929. Budapest, Akadémiai Kiadó. Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés Naplója 1921. 8-9. kötet. Budapest,

Athenaeum, 381-390. p. Benes, Edvard 1924. Problémy nővé Evropy a zahranicní politika ceskoslovenská. Projevy a

úvahyz r. 1919-1924. Praha. Budapesti Hírlap, 1921. január 5., 2-3. p. Budapesti Hírlap 1921. április 2., 1-2. p. Budapesti Hírlap 1921. április 6., 2 . p. Ceské slovo, 1920. január 1., 7. p. Ceské slovo, 1921. február 5. Ceské slovo 13. évf., 30. sz. Ceské slovo, 13. évf., 74. sz. Diplomatické dokumenty tykající se pokusú o znovunastolení Habsburkú na trún madarsky.

Srpen 1919 – listopad 1921 1922. Praha, 13., 39. p.

Juhász Gyula 1975. Magyarország külpolitikája 1919-1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Knezevic, Djordje 1967. Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca i dva nauspela pokusaja restau-

racije Habsburga 1921 godine. Voinoistorijski glasnik, 117-147. p. Peroutka, Ferdinánd 1991. Budovánístátu. 4. svazek. Praha, Academia. Olivová, Vera 1959. Ceskoslovenská zahranicní politika a pokus o restauraci Habsburkú v

roce 1921. CSCH, 675-698. p.

Sborník zahranicnípolitiky 1921. 2. svazek. Praha, 17., 25. p. Tésnopisecké zprávy o schűzích poslanecké snémovny Národního shromázdéní republiky

Ceskoslovenské 1921. Praha, 21., 31., 51-53., 1858-1872. p. Tisky k tésnopiseckym zprávám o schűzích poslanecké snémovny Národního shromázdéní

republiky Ceskoslovenské. Rok 1921 1921. 8. svazek. Praha. Tóth Endre 2002. Az első kétoldalú tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia között

(1921) – Bruck an der Leitha. 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle,

2002/1, 3-39. p., 2002/2, 59-75. p. Tribuna, 1921. február 1. Ujváry, Dezső (coll. and ed.) 1946. Papers and documents relating to the Foreign realations

of Hungary. January to August 1921. Budapest, Ministry for Foreign Affairs.