Vajda Barnabás : Öllős László munkájáró

Öllös László könyvének négy fejezete – Az okok; Az egyszerűsítés dilemmái; Nemzet és morál; Emberi jogok, nemzeti jogok – sok szempontú áttekintést ad a nacionalizmusról mint társadalomelméleti problémáról, felidézve az összes jelentős elvimegközelítést a felvilágosodás morálfilozófusaitól (Kant, Herder, Hume) napjainkközismert nemzetközi szaktekintélyeiig (Ernest Gellner, Eric Hobsbawm, WillKymlicka, Miroslav Kusy, Jürgen Habermas). A pozitív-negatív szembenállástól eltávolodva a nacionalizmust árnyaltan szemléli, és előszeretettel vizsgálja a „modernizáció vagy [törzsi-ősi] retrográd vonás” dichotómia alapján, akár bonyolult emberjogi kérdésnek, akár a modernizáció egyik leghatékonyabb (mert mindenki számárakönnyen kódolható, erősen mozgósító erejű) eszközének tekintve a nacionalizmust.Alighanem az összes idevágó elmélet John Stuart Mill köpönyegéből bújt elő; Millszerint ugyanis a „szabad intézményeket csaknem lehetetlen kialakítani olyan országban, ahol több nemzetiség él” (32. p.), de amely elképzelésnek komoly hátránya a mai felfogás szerint, hogy benne „az egyén sajátosságainak szempontja nemjelenik meg” (34. p.). Egy másik fundamentális vélekedés szerint a nemzetekreazért van szükség, mert az egyetemeshez csak a nemzeten keresztül vezethet azegyén útja (109. p.), amit egyébként már Mill is érzékelt, amikor a beolvadásra ítéltkis nemzeteket azzal vigasztalta, hogy „elnyeletésükkel a műveltebb, felvilágosultabb emberek áramába kerülnek” (33. p.). A szerző ugyanakkor rámutat két, jelenleg is aktív nacionalizmusformára. Egyfelől a nemzet instrumentalista felfogására(értsd: a mai politikai nemzetek egy-egy szűk csoport kreációi), másrészt arra, hogyegyes teoretikusok (pl. Friedrich A. Hayek) a nacionalizmust egyre jelentéktelenebbtényezőnek fogják fel, mondván, hogy az érdek- vagy piaci normák már ma is fontosabbak, s a jövőben még fontosabbak lesznek az államok nemzeti jellegénél. Végigolvasva a könyvben összefoglalt nacionalizmusteóriákat, amelyeket Öllös a nemzeti-kisebbségi-emberi-polgári jogok kontextusául foglal össze, úgy tűnik, a nacionalizmusról kialakított tudományos álláspontok nemcsak részletekben térnek el egymástói, hanem olyan alapvető momentumai sem tisztázottak, hogy egyáltalán történelmi maradványról van-e szó (67. p.) vagy éppenséggel modernizációs erőforrásról.Nem az a baj, hogy a válasz nem egyértelmű, hanem hogy a nacionalizmus s ebbőlkövetkezően a nemzeti jogok problémakörének pontatlan definícióiból nem lehetséges gyakorlati lépéseket megfogalmazni.

Öllös László munkája kerüli a személyes állásfoglalásokat. Említ ugyan konkrétpéldákat, de ezek túlnyomórészt távoli vidékek távoli népei (bretonok, skót hegyi lakók stb.), esetleg romák, ugyanakkor nem említi, csak sejteti itt-ott (pl. a 186. oldalon), hogy a Szlovákiában élő magyarokról írna. Az efféle távolságtartó megközelítésre nyilván a tudományos elfogulatlanság végett van szükség. Szlovákiai olvasóiazonban gyakorlati megfontolásokat, analóg vagy cáfoló példákat keresnek a könyvben, és elvi megállapításait megpróbálják arra a kérdésre applikálni, hogy magyarként Szlovákiában milyen elvi, morális és alkotmányos alapon van joguk ellenállni anemzeti mivoltunkat korlátozó hatásoknak. E tekintetben Öllös könyvét érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől óvakodik attól, hogy a problémát olyan példákkal illusztrálja, amelyek alapján elfogultsággal lenne vádolható, másfelől óvatossága érthető, hiszen a nemzeti identitás Szlovákiában annyira érzékeny dolog, hogy már a vizsgálat(tehát a megértés) érdekében feltett elvi kérdések is ellenkezést szülnek. Az ellentétet úgy próbálja feloldani, hogy provokatív kérdéseket tesz fel, például hogy biztosítja-e a többségi nemzethez (értsd: szlováksághoz) való tartozás ténye automatikusan minden oda tartozó egyén nemzeti jogainak teljességét, továbbá hogy egyes teoretikusok szerint az identitás kialakítása szempontjából a kulturális kötődés nemis alapvető (170. p.), illetve azt az első hallásra bosszantó kérdést, hogy képes-eegyáltalán az egyén önállóan dönteni saját nemzeti hovatartozásáról.1 Úgy hiszem,mind a gyakorlatias olvasói hozzáállás, mind a direkt problémafelvetés jogos stratégia. Onreflektáló kérdések nélkül ugyanis nem vagyunk képesek megérteni sajátmagunkat, ami nélkül viszont nem lehetünk képesek megértetni magunkat másokkal.

Mivel a nacionalizmus nemcsak politikafilozófiai, hanem történelmi fogalom is,megkísérlem a könyv egyes elméleti megállapításait visszavetíteni a magyar(cseh)szlovák viszony 1918-tól tartó időszakára. A retrospektív szempontot azértgondolom indokoltnak, mert Öllös újszerű módszertani megközelítése számos izgalmas és kevésbé nyilvánvaló érvet vet fel a magyar-(cseh)szlovák történelmi diskurzus részeként.

Az első Csehszlovák Köztársaság

Az első Csehszlovák Köztársaság mintapélda arra, hogyan születik egy ország anemzeti gondolat alapján. Ennek folyamatát egyrészt a szlovák országrész gyors elszlovákosításával és a „nemzeti” intézmények, az infrastruktúra és az államnyelvűiskolák gyors megalakulásával lehet legjobban szemléltetni, másrészt azzal, hogy ajogok és az esélyegyenlőség írott szintjén Csehszlovákia akarta és részben tudta isgarantálni a magyarok jogegyenlőségét. Ezt támasztja alá nemcsak az 1919. szeptember 10-én megkötött Saint-Garmain-en-Laye-i nemzetközi szerződés, amely kötelezte Csehszlovákiát a kisebbségi jogok betartására (pl. 2. §-a értelmében a nemzetiségek használhatták anyanyelvüket az állami hivatalok előtt [vö. Gyönyör 1993, 62-63]), hanem főleg az 1920. évi 122. sz. nyelvtörvényről szóló alkotmánylevél,amely a 20%-os küszöb mellett „a köztisztviselőket kötelezte a kisebbségek nyelveinek használatára” (Mészáros 2004, 126), és amely rendelkezés „filozófiájábanalapvetően különbözik a későbbiekből ismert nyelvhasználati törvényektől” (uo.).Tekintve, hogy az első Csehszlovák Köztársaság több ponton, pl. az alkotmánybírósági jogfelülvizsgálat vagy az ún. első generációs emberi jogok tekintetében korszerű államnak számított, a fenti nyelvhasználati rendelkezés akár jó alap lehetett volna a nemzetiségi viszonyok kedvező alakulására. A Masaryk-féle rendszer azonbanmár kezdettől magán viselte a modern nacionalizmusok egyik fontos jegyét, ti. hogya csehszlovák állam nem állampolgárait, hanem domináns nemzeteit képviselte (sőket sem túl következetesen). És bár az ország alkotmánya szó szerint nem nevezte magát kirekesztő módon a cseh és a szlovák nemzet államának, ezt csak azértnem tette, mert tisztában volt vele, hogy az országban a 6,3 millió cseh lakos mellett 3,5 millió német, 2 millió szlovák és 1 millió magyar élt. A kormány az országnyilvánvaló sajátos nemzeti összetétele, szabad parlamentáris köztársasági államformája és saját írott törvényei dacára nemhogy nem akadályozta az elnemzetietlenítést, hanem sok tekintetben (pl. iskolaügy, földreform címén indított kolonizáció,a hivatalnokoktól megkövetelt hűségeskü, a csehszlovák állampolgárság megtagadása 16 000 magyartól stb.) határozott nacionalista politikát folytatott.

A szlovák állam

Az 1939. március 14-én létrejött szlovák állam Alkotmányának bevezetője tökéletesen kimeríti a primordializmus mint nacionalista állameszme definícióját: „A szlováknemzet a mindenható Isten oltalma alatt ősidők óta fennmaradt a számára rendeltélettérben, ahol az Ő segítségével, akitől minden hatalom és jog ered, megalakította a maga szabad szlovák államát.”2 Figyelemre méltó, hogy az első csehszlovák alkotmányhoz hasonlóan ez sem más nemzetekkel szemben fogalmazta meg önmagát, ellenkezőleg: az írott szó szintjén alkotmányos kezességet vállalt a nemzeti kisebbségek szabad érvényesüléséért. Ennek értelmében kimondta, hogy az állampolgárok szabadon tartozhatnak valamely nemzetiséghez (Obcania mözu sa volnehlásit k svojej národnosti”3), és hogy anyanyelvüket szabadon használhatják a közéletben éppúgy, mint az iskolákban („Májú právo uzívaí vo verejnom zivote a v skolách svojho jazyka”4). Nemcsak átvette a csehszlovák állam alkotmányából az elnemzetietlenítést explicitül tiltó kitételt, hanem annak liberálisabb formáját fogalmazta meg. Amíg ugyanis az 1918-as alkotmány az erőszakos elnemzetietlenítésttiltja és bünteti (vö. „134. § Az erőszakos elnemzetietlenítés semmiféle alakbanmegengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilvánítja” [Gyönyör 1993, 206]), addig a szlovák állam alaptörvényébenez áll: „Minden elnemzetietlenítést célzó tevékenység büntetendő.”5 A 2 millió 655ezer lakossal rendelkező Tiso-féle Szlovákia természetesen nem volt a kisebbségek(köztük 70 000 magyar, sok ezer német és 80 000 zsidó) paradicsoma. Egyrésztmint minden társadalmi-politikai kérdést, ezt is korporatív alapon kezelte, és feltételezte a szigorú központi irányítást a nemzetiségek politikai alakulatain belül is: „Anemzetiségi csoport az államhatalomban saját regisztrált politikai pártja révén veszrészt, amennyiben ez a párt az egész nemzetiségi csoport politikai akarata képviselőjenek tekinthető”,6 másrészt a nemzeti kisebbségek kérdését nem abszolút értékként kezelte, hanem viszonylagos, ún. reciprok viszonyba állította. Erről a kölcsönösségi elvről (zsarolásról?) az alkotmány két helyen is rendelkezik. A 93. § 1. pontja szerint a nemzetiségeknek joguk van kulturálisan és politikailag megszerveznimagukat, és kapcsolatokat tarthatnak „anyaországukkal”,7 míg a Tizenkettedik fejezet 95. §-ának szavai szerint: „A nemzetiségi csoportok alkotmányban rögzített joga olyan mértékben érvényes, amennyire ugyanolyan valóságos jogokat élvez aszlovák kisebbség is a nemzetiségi csoport anyaországában.”8 A teljesen formális,a gyakorlati megvalósítást nem is feltételező jog haszontalansága leginkább abbanérhető tetten, hogy mindezek a jogok, védelmek és garanciák nemcsak a magyarokra, hanem egészen a faji alapú törvények 1940-es életbe lépéséig elvben a zsidóságra is vonatkoztak.

A második világháború után

A második világháború után a magyar nemzethez való viszonyulásban alapvető fordulat következett be. Csehszlovákiában lényegében 1945 után is folytatódott a fajüldözés, amennyiben a müncheni szerződés előtti állapotokhoz visszatérő országalapdokumentuma, a Kassai Kormányprogram abból indult ki, hogy az ország felbomlásáért a német és a magyar nemzetiségű lakosokat, azaz a nem szláv népcsoportokat terheli a felelősség. Ennek gyakorlati következményeként a felvidéki magyarok 1945-1948 közötti hányattatásai – a kitelepítések, a nemzetiség megtagadására való kényszerítés (reszlovakizáció), a Csehországba hurcolás, a lakosságcsere – a „tiszta” nemzetállam megteremtésének eszméjét vizionáló, azt szélsőséges eszközökkel elérni kívánó nacionalista intézkedések elemei voltak.9 Öllös László munkájából jól érthető, bizonyos helyzetekben a nemzeti többség teljesen jogosnak érzi az agresszív nemzeti indulatokat, fel sem merül benne, hogy pl. a kitelepítés sérti a lakóhely önkéntes elhagyásának általános emberi jogi elvét, sőt egyfajta ál-önmegnyugtatásul veti fel (mintegy Mill után szabadon), hogy a beolvadással akisebbség helyzete csak javulhat. Fölvethető ugyanakkor a kérdés, hogy az 1945utáni Csehszlovákia cselekedhetett volna-e másként, mint hogy évekre intézményesítette a brutális nemzeti elnyomást. Ha a második világháborút követő közép-európai események szűkebb kontextusát vizsgáljuk (az emberi élet devalvációja, a szovjet katonai jelenlét, a határmódosítások, a szomszédos országok hasonló intézkedései stb.), a válasz az, hogy Csehszlovákia kézenfekvőén cselekedett. E történelmietlen kérdésnek azért lehet mégis értelme, mert az ezzel kapcsolatos diskurzusban csak elvétve bukkannak föl nemzetközi szempontok. Pedig ha azt nézzük, hogyugyanez az időszak a világ más tájain éppenséggel a gyarmati hatalom alóli nagyfelszabadulások kezdete volt, ahol a gyarmati hatalmak (különösen Nagy-Britannia,de pl. Hollandia is) a csehszlovákiaitól egészen eltérő stratégiákat alkalmaztak,vagy hogy az évszázados német-francia viszályt, amely több háború gyújtópontjavolt, néhány nagyvonalú, bosszúról lemondani képes politikus megbékélési szándéka pár év alatt konszolidálni tudta, akkor megkockáztatható, hogy egy másfajta politikai elit (még a szovjet jelenlét dacára is) másként is viselkedhetett volna. És végül még egy ide kívánkozó gondolat, ami engem évek óta gyötör: olvasott valaki valaha valahol elemzést arról, hogyan, miként illeszkedett be a létező szocializmusalatt vezető pozícióba nem kevés számú magyar funkcionárius?

1968-tól máig

Az elmúlt harminc-negyven évben az általános emberi jogok hullámzó, lassú tempójú, de határozott kiterjedésének lehetünk tanúi. Ezzel párhuzamosam (és tőle nemfüggetlenül!) zajlik a nemzeti jogok tágulása, ami jól megfigyelhető, ha a mai folyamatokat az 1960-as évek Csehszlovákiájából kiindulva vizsgáljuk. Az ország 1945utáni restaurációja – mint láttuk – soha nem látott mértékben degradálta a kisebbségeket, és viszont: példátlan nemzeti pozíciót határozott meg cseheknek és szlovákoknak. Az 1968. évi 143. alkotmánytörvény szerint a Csehszlovák SzocialistaKöztársaság két egyenjogú testvéri nemzet, a cseh és a szlovák nemzet szövetségiállama. így tehát szocialista ország létére nem érvényesült az internacionalista testvériség gondolata, hiszen jogi értelemben megerősítést nyert az ún. államalkotónemzetek alkotmányos felsőbbrendűsége. A kommunista rezsim bukása után bámulatosán gyorsan, már 1990 őszén megszületett az első nyelvtörvény(428/1991), amely szerint a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelve a szlovák. Az ország 1993-as, módosításokkal jelenleg is érvényben lévő Alkotmánya történeti értelemben érdekes többarcúságot mutat. Egyrészt Preambulumában a szlovák államfrazeológiájához hasonló primordiális alapokra épül – „Mi, a szlovák nemzet, emlékezve elődeink politikai és kulturális hagyatékára és a nemzeti létért és önálló államiságért folytatott harcok évszázados tapasztalataira”10 (ford. és kiemelés – V. B.)-, másrészt igen részletesen taglalja az alapvető emberi és politikai jogokat és szabadságjogokat.11 Harmadrészt viszont a nemzeti kisebbségek jogairól szóló külön részében konfliktusforrást jelent, mivel nem kínálja fel a pozitív megkülönbözetés lehetőségét, hanem ellenkezőleg, megszövegezett formában fenyeget arra nézve,hogy „A nemzeti kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárokszámára a jelen alkotmányban szavatolt jogok gyakorlása nem irányulhat a SzlovákKöztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetéséhez, valamint többi lakosának diszkriminálásához”12 (ford. és kiemelés – V. B.). Az Alkotmányban elkezdődött folyamatot a 270/1995-ös ún. államnyelvtörvény tetőzte be,amely történelmi értelemben ugyancsak retrográd vonásnak minősíthető. Ugyanisaz 1918-ban megalakult csehszlovák parlamentnek a Saint-Garmain-en-Laye-i nemzetközi szerződés egy hivatalos nyelv (d’une langue officielle) használatára adott lehetőséget az államnyelv helyett (vö. Gyönyör 1993, 62-63). Ehhez képest – mindverbálisán, mind tartalmában – visszalépést jelent az 1995-ös államnyelvtörvény,amelynek nacionalista szándékaira még ráerősített, hiszen ennek értelmében aszlovák nyelv mint államnyelv előnyt élvez bármely más nyelvvel szemben (nyelviszuperioritás). Ilyen előzmények után jutunk a mába, amikor is a szlovákiai magyarok számára alkalmazható emberi és kisebbségi jogok terén két fontos rendelkezéslétezik: az egyik az 1999-es kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény, valamint a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa által 2001 júniusában elfogadott s azEurópa Tanács által már 1992-ben jóváhagyott Kisebbségi vagy Regionális NyelvekEurópai Chartája. Ez utóbbi nemzetközi jogszabály fontossága külön hangsúlyozandó, tekintve, hogy benne Szlovákia kötelezi magát, hogy támogatja, bátorítja, gondoskodik róla, és elérhetővé teszi a nemzeti csoportok szabad nyelvhasználatát. Hajól olvasom, könyvének A jogok és az esélyegyenlőség című fejezetében Öllös László éppen erről beszél mint lehetséges megoldási stratégiáról.

Öllös László könyve megerősít bennünket abban, hogy az emberi és nemzeti jogok vizsgálata ma már csak európai dimenzióban képzelhető el. Mindazonáltal nyugtalanítónak érzem, ezért felteszem a kérdést: tényleg európai ügy-e a nemzetiségikérdés? Mert igaz ugyan, hogy „az emberi jogok és szabadságjogok védelmének azeurópai térségben alapvetően gazdagabb tradíciói és normatív feltételei vannak”(Mészáros 2004, 139), de az Európai Unió a politikai korrektség ideológiájára isépül. Ami nemcsak azt jelenti, hogy vigyáznunk kell, kiről mit mondunk, de azt is,hogy globális formában Brüsszel nem a cselekvést, hanem az elhallgatást véli megoldásnak. Társadalom-földrajzi tekintetben a nemzetiségek ügye kétségtelenül kontinentális ügy. Belgiumban 70 ezer német él, Bulgáriában 800 ezer török és egymillió roma; Franciaországban elzásziak, baszkok, bretonok, korzikaiak, vallonok élnekegymás mellett; Észtország 1,6 millió lakosának egyharmada orosz, Rigában pedigaz arányuk 75%, Németországban és Hollandiában 160-160 ezer fríz él, Nagy-Britanniában pedig írek, skótok, walesiek élnek egymás mellett. A sor folytatható, noha sok helyen nem konfliktusmentesek e kapcsolatok. Öllös László könyvéből egyrészt azt a biztatást kapjuk, hogy az általános és nemzeti jogok között sokkal szorosabb a kapcsolat, mint hinnénk. Azaz csakis a szabad civil társadalom lehet anemzeti és nemzetiségi jólét alapja, Ml. megfordítva: „a nemzeti sokféleség felszámolása magát a szabadságot veszélyeztetné. A nemzeti pluralizmus tehát egyik előfeltétele a szabadságnak” (56. p.). Egy másik válasza szerint (amit jellemzően ésdicséretes módon kérdés formájában ad meg): Mi van akkor, ha pl. a mintaországszerepében emlegetett Svájc nem is szervezeti-jogi alapon működik jól, hanem a tolerancia, kooperáció és tisztelet erős morális pillérein, amit összefog a polgárok aktív részvétele (pl. Svájc a világ legtöbb helyi népszavazást rendező országa)? Vagyiscsupa erkölcsi kategória alapján, ami jogilag le sem írható. Kilépve a könyv aurájából, elmondható, hogy szlovák szociológusok és történészek szerint Szlovákia mai,kisebbségekkel kapcsolatos álláspontjára két fő tendencia hat. Egyrészt az általános demoralizáció, amennyiben a lakosság többsége egész életét totalitárius rendszerben töltötte, így képtelen azonosulni a demokratikus viselkedésmóddal,13 másrészt a jelenlegi szlovák társadalmat önmagán belül is erőteljes történelmi reidentifikáció, intenzív önképkeresés jellemzi mintegy másfél évtizede.14 Magyar részrőlszámomra a könyv azt a fő tanulságot sugallja, hogy a nemzeti alapú politizálásnaka kisebbségek számára is léteznek morális korlátai. És nemcsak a kritikátlan befogadás, hogy ti. „A nemzeti politikát tehát azért kell követnünk, mert a miénk. Vagyisnemzeti elveket, szabályokat nem azért kell követnünk, mert azok igazságos, illetve erényes élethez vezetnek, s nem is azért, mert önmagukban véve jók, hanemcsakis azért, mert azok az én csoportom, nemzetek értékei” (70. p.), hanem a szélesebb társadalmi felelősség tekintetében is. Nemcsak az egyénnek kell elköteleznie magát egy közösség mellett, hanem a közösségnek is befogadóként kell viselkednie. Ezzel pedig felvetődik, mit tehetnénk magyarságképünk, nemzeti jellemvonásaink többségi nemzet felé való pozitív kommunikálása érdekében (feltételezvepozitív hozzáállásukat), illetve másrészről saját közösségünk felé: vajon a szlovákiai magyar közösség (amennyiben valóban organikus kommunitás) képes-e olyan stratégiák megfogalmazására, amelyek éreztetik a közösség tagjaival, hogy a közösség igényt tart erejükre, munkájukra, tehetségükre? Vajon az a sok magyar fiatal,akik a felmérésekben nem nyilvánítanak Szlovákia iránt erős vonzódást, nem arrólnyilatkozik-e, hogy nincs sem pozitív hazaképük, sem pozitív közösségképük?

 

Felhasznált irodalom

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 1995. november 15-i törvénye a Szlovák Köztársaság államnyelvéről. Szabad Újság, 1995. december 20., 8. p.

Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet. Magyarok Csehszlovákiában/Szlovákiában1918-1992. Az Együttélés politikai memoranduma. Hitel, 1993. április, 68-82. p.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201-es (1993) ajánlása az Emberi Jogok Európai Egyezményének a kisebbségi jogokra vonatkozó kiegészítő jegyzőkönyvévelkapcsolatban. Szabad Újság, 1995. május 10. 4. p.

Gyönyör József 1993. Közel a jog asztalához. Pozsony, Madách.

Izsák Lajos 1997. A benesi dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája. IrodalmiSzemle, 11-12. sz. 117-121. p.

Kis János 1996. Túl a nemzetállamon I. Beszélő, 1996. március, 28-38. p.

Kis János 1996. Túl a nemzetállamon II. Beszélő, 1996. április, 24-35. p.

Kusy, Miroslav 2000. Materinsky jazyk. Dominó fórum, 2000. september 14-15. 18. p.

Mészáros Lajos 2004. (Cseh)Szlovákia alkotmányos rendszere. In: Fazekas József-HuncíkPéter (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989-2004). I. kötet. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 125-140. p.

Mozaik 2001 2002. Szabó Andrea-Bauer Béla-Laki László-Nemeskéri István (szerk.): Gyorsjelentés. Magyar fiatalok a Kárpát-medencében. Budapest, Nemzeti IfjúságkutatóIntézet.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram.

Sbírka zákonú a narízenístátu Ceskoslovenského. Rocník 1945 a 1946.

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Pozsony, Kalligram.

Ústava Slovenskej republiky. 1939. Bratislava, Státne nakladatefstvo.

Vadkerty Katalin 1993. A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram.

Vadkerty Katalin 1996. A szlovákiai magyarok csehországi kényszermunkája 1945-1948 között. Pozsony, Kalligram.