Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád indulása és első költői korszaka

A köl­tő és esz­té­ta Tő­zsér Ár­pád négy év­ti­ze­des mun­kás­sá­gá­val ma­ra­dan­dó­an be­ír­ta a ne­vét a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ba. El­ső (an­to­ló­gi­ás) je­lent­ke­zé­se után (1958) lé­nye­gé­ben a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet él­vo­na­lá­ba ke­rült, s köl­tői eré­nye­it a het­ve­nes évek­ben még in­kább öreg­bí­tet­te. A poeta doctus jel­leg­ze­tes tí­pu­sa, aki el­ső köl­tői meg­nyil­vá­nu­lá­sa óta ki­tar­tó küz­del­met vív ön­ma­gá­val a kor­sze­rű­ség, a meg­úju­lás és a mi­nő­sé­gi köl­té­szet ér­de­ké­ben. Az „örök új­ra­kez­dő” – ahogy ma­gá­ról val­lot­ta egy be­szél­ge­tés­ben –, mert nem akar le­ma­rad­ni, nem akar „se­reg­haj­tó” len­ni a köl­té­szet meg­újí­tá­sát je­len­tő min­den­na­pi küz­de­lem­ben. Nagy­fo­kú tu­da­tos­ság­gal és el­hi­va­tott­ság­gal in­dult a pá­lyá­ja. Egyi­ke volt azok­nak, akik­nek ne­vé­hez a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra meg­úju­lá­sa fű­ző­dött 1945 után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. És az sem vé­let­len, hogy (le­szá­mít­va el­ső pró­bál­ko­zá­sa­it) köl­tői mun­kás­sá­gát szin­te ki­vé­tel nél­kül a meg­kü­lön­böz­te­tett mű­gond jel­lem­zi. Ko­ráb­bi kö­te­te­i­ben az iro­da­lom és a tár­sa­da­lom lét­kér­dé­sei irán­ti fo­gé­kony­ság­ra is fel­fi­gyel­he­tünk. Ke­vés köl­tő van a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban, aki an­­nyi­ra fi­gye­lem­mel kö­vet­né a 20. szá­za­di köl­té­szet vál­to­zá­sa­it és meg­úju­lá­sát Ma­gyar­or­szá­gon és szer­te a vi­lág­ban, mint ő. A meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem a fi­lo­zó­fi­ai és a lét­prob­lé­mák­ra is ki­ter­jed, el­ső­sor­ban azok­ra, me­lyek meg­ha­tá­ro­zói le­het­nek a lí­ra kor­szak­vál­tá­sá­nak és meg­újí­tá­sá­nak.
In­du­lá­sa ele­jén szá­má­ra a köl­té­szet ön­nön lé­tét meg­ha­tá­ro­zó és „ösz­tö­ne­it fe­gyel­me­ző” for­ma is volt, „a fi­zi­ká­lis tra­gé­dia nél­kü­li ka­tar­zis és túl­élés le­he­tő­sé­ge. Az ösz­tön – tett – for­ma kép­let­ben az ösz­tön he­lyé­re csak ké­sőbb ke­rült a gon­do­lat” – mond­ta pá­lyá­já­ra emlékezve.1 Sa­já­tos he­lyét a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­ban meg­ha­tá­roz­za az is, hogy nem­csak köl­tő­ként, iro­da­lom­kri­ti­kus­ként és mű­for­dí­tó­ként tart­juk szá­mon, ha­nem köz­író­ként, szer­kesz­tő­ként, iro­da­lom­szer­ve­ző­ként és fő­is­ko­lai, majd egye­te­mi ok­ta­tó­ként is.
Úgy kez­dő­dött az ő éle­te is, mint sors­tár­sa­ié. Már gyer­mek­ko­rá­ban ráz­ta őt a tör­té­ne­lem: há­rom­éves, ami­kor 1938 no­vem­be­ré­ben (a bé­csi dön­tést kö­ve­tő­en) „ha­zát vált” anél­kül, hogy szü­lő­föld­jét el­hagy­ta vol­na. A tör­té­ne­lem ke­gyet­len gri­ma­sza azon­ban elő­ször 1945-ben, a há­bo­rú be­fe­je­zé­se után éri őt és csa­lád­ját. A „nem­ze­ti de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom­nak” csú­folt cseh­szlo­vá­ki­ai ese­mé­nye­ket mi­nő­sí­ti, hogy a fék­te­len ma­gyar­ül­dö­zés mi­att 1947 feb­ru­ár­já­ban szü­le­i­vel együtt me­ne­kül­nie kel­lett a szü­lő­föld­ről, csak így tud­ták ugyan­is el­ke­rül­ni a cseh­or­szá­gi de­por­tá­lást. A „zöld ha­tá­ron” Ma­gyar­or­szág­ra szök­tek, s egy­éves hon­ta­lan­ság után, 1948-ban tér­het­tek csak ha­za. Szá­má­ra a ha­za­té­rés csak „idő­le­ges” volt, és a hét­vé­ge­ket je­len­tet­te. Ele­mi is­ko­lá­it ugyan­is a szü­lő­fa­lu­já­ban kezd­te, a kö­rül­mé­nyek mi­att azon­ban szü­lei – elő­re­lá­tó pa­rasz­ti böl­cses­ség­gel – úgy dön­töt­tek, mind­ad­dig Ma­gyar­or­szá­gon (Pa­gony­ban, ma: Szilaspagony) já­rat­ják őt is­ko­lá­ba, amíg a ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nem biz­to­sít­ják. Ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­nul­má­nya­it, me­ne­kült di­ák­ként, Ma­gyar­or­szá­gon vé­gez­te, és csak 1950-ben, a po­li­ti­kai hely­zet vál­to­zá­sa, és a ma­gyar­kér­dés rész­le­ges ren­de­zé­se után vált le­he­tő­vé, hogy vég­ér­vé­nye­sen vis­­sza­fo­gad­ja a szü­lő­föld. A szü­lői dön­tés alap­ján az új tan­évet már Ri­ma­szom­bat­ban kezd­te. Az egy­ko­ri kis­di­ák leg­na­gyobb szo­mo­rú­sá­ga az volt, hogy a ret­te­gett szö­ké­sek és a til­tott ha­tár­át­lé­pé­se­ket kö­ve­tő „ha­tó­sá­gi” bün­te­té­sek után egy­szer sem pró­bál­hat­ta ki a „szép fe­hér, me­rí­tett pa­pí­ron” ké­szült út­le­ve­lét, me­lyet 1950 ta­va­szán ve­he­tett kéz­be. Ez az ér­zés – a Ge­ne­zis cí­mű kö­te­té­nek elő­sza­va sze­rint – év­ti­ze­dek múl­tán is élén­ken él em­lé­ke­ze­té­ben.
A ha­zát­lan­ság szo­mo­rú él­mé­nye­it idé­zi ké­sőbb a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­sé­ben is. A hét­vé­ge­ket ott­hon töl­tő kis­di­ák „jó har­minc ki­lo­mé­te­res” gya­log­lá­sa­it (Sal­gó­tar­ján­tól ha­zá­ig) örö­kí­tet­te meg a Gya­log Péterfala ha­tá­rá­ban cí­mű köl­te­mé­nyé­ben. Medvesalja és Ró­na­te­tő ka­nyar­gó he­gyi út­jai ek­kor vé­sőd­tek egy élet­re szó­ló­an az em­lé­ke­ze­té­be. Meg­hitt és meg­ej­tő az az em­lé­ke­ző múlt­idé­zés, me­lyet a Ge­ne­zis­ben szen­telt nem­csak me­ne­kü­lé­se­i­nek, ha­nem el­ső köl­tői kor­sza­ka fel­idé­zé­sé­nek is. Rész­ben az adós­ság ké­sői tu­da­to­sí­tá­sát is je­lez­te, hogy – év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb – a már em­lí­tett be­szél­ge­tés­ben a múl­tat „va­ló­ban be kel­le­ne val­la­nom” gon­do­la­tát meg­tol­dot­ta az­zal a fel­is­me­rés­sel, hogy „a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság há­bo­rú utá­ni meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ból, tra­gé­di­á­i­ból egy Musza Dag negy­ven nap­ja ha­tá­sú mű­vet le­het­ne ír­ni”. Va­ló igaz, má­ra jócs­kán el­fej­tőd­tek ezek az évek. Ho­lott – és most Tő­zsért idéz­zük – „a nagy, tör­té­nel­mi bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te ta­lán mi is meg­ér­de­mel­nénk egy bo­csá­nat­ké­rő szót az il­le­té­ke­sek­től, az egyéb ak­tu­á­lis jó­vá­té­te­lek­ről már nem is szól­va”.
A ri­ma­szom­ba­ti „ki­té­rő” után éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó ál­lo­má­sa Ko­má­rom lesz, ahol 1951-ben meg­nyi­tot­ták az el­ső ma­gyar nyel­vű gim­ná­zi­u­mot a há­bo­rú utá­ni Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A gim­ná­zi­um di­ák­ja­ként 1954-ben itt érett­sé­gi­zett. In­nen raj­zott ki az a köl­tő­nem­ze­dék (Nyol­cak), mely­nek sors­for­dí­tó sze­re­pe volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben. Egy idő­ben Ko­má­rom­nak (esz­mé­lé­se szem­pont­já­ból is) meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott, év­ti­ze­dek múl­tán azon­ban – sze­mé­lyes tör­té­nel­me szá­má­ra – „át­ér­té­ke­lő­dött” ez a kép. A ko­ráb­bi „ments­vár­ról” 2000-ben azt val­lot­ta: „ne­kem tu­laj­don­kép­pen nin­cse­nek jó em­lé­ke­im Ko­má­rom­ról. Per­sze, a kom­mu­nis­ta to­ta­li­ta­riz­mus leg­sö­té­tebb éve­i­ben (1951–1954-ben) jár­tam oda, s ak­ko­ri­ban bár­hol ta­nul­tam vol­na, min­den­hol a to­ta­li­ta­riz­mus szel­le­mé­vel ta­lál­ko­zom, de ez mit sem vál­toz­tat a té­nyen, hogy az al­ma ma­ter Komároma szá­mom­ra a pri­vát tör­té­nel­mem sötétségkorszaka.”2
Érett­sé­gi után – Zs. Nagy La­jos­sal együtt – a po­zso­nyi egye­tem böl­csész­ka­rá­nak ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja lett. Egy „fél­idő­re” (sze­mesz­ter­re) szólt a bá­tor­sá­guk (mert – ahogy ír­ja – „az is­ko­lai fe­gye­lem for­má­i­ba nem fért be­le iro­dal­mi »sikereinken« nagy­ra hí­zott ön­ér­ze­tünk, de még va­ló­szí­nűbb […] azt nem bír­tuk el­vi­sel­ni, hogy hi­á­nyos szlo­vák tu­dá­sunk mi­att szlo­vák kol­lé­gá­ink fél­nó­tás­ok­ként ke­zel­tek ben­nün­ket”), fél év múl­va vé­ge lett a „ka­land­nak”. Egy­ko­ri ver­se (Lángpiros arc­cal) ta­nú­sá­ga sze­rint: „Lép­tem bő­szen, lángpiros arc­cal, / sem­mit nem fon­tol­va, va­kon, / mint ki sar­kig rúg­ja az aj­tót, / csak­hogy nyög­hes­sen sza­ba­don.” Az Ady meg­fo­gal­maz­ta „en­gem az én fa­lum vár” hi­te él­tet­te ezt a nem­ze­dé­ket is, s így ke­rült Tő­zsér is ab­ba a „kény­szer­hely­zet­be”, hogy más­fél évig szü­lő­fa­lu­já­ban ta­ní­tós­kod­jék. A nosz­tal­gi­át azon­ban szer­te­fosz­lat­ják azok a sú­lyos drá­mák, me­lye­ket kör­nye­ze­té­ben csa­lád­já­val, ro­ko­na­i­val meg­élt. Így az­tán az ott­hon­ma­ra­dás ka­land­ja után a me­ne­kü­lés ér­zé­se lett szá­má­ra az erő­sebb és a meg­ha­tá­ro­zó. 1956-ban a vál­to­zás le­he­tő­sé­ge­it la­tol­gat­va (is­mét) a to­vább­ta­nu­lás mel­lett dön­tött. Így lett Po­zsony­ban a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­la ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja. Mint­hogy a köl­tői pá­lyán már gim­ná­zi­u­mi évei alatt el­in­dult, ez a „me­ne­kü­lés­pszi­chó­zis” egy­szer­re más tar­tal­mat nyert, más táv­lat­tal bíz­ta­tott, el­in­dí­tot­ta őt – egye­bek mel­lett – a szer­kesz­tői, majd a mű­for­dí­tói pályán.3
A köl­tő szá­má­ra az el­ső erő­pró­bát a Turczel La­jos szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) je­len­tet­te. A nyolc szer­ző kö­zül a kri­ti­ka el­ső­sor­ban Tő­zsér Ár­pád és Cselényi Lász­ló je­lent­ke­zé­sé­re fi­gyelt fel. Fábry Zol­tán sze­rint: „A köl­té­szet a ma­gyar­ság leg­adek­vá­tabb ön­ki­fe­je­zé­se. Pe­tő­fi – Ady – Jó­zsef At­ti­la: min­den­nél szük­sé­ge­sebb, re­á­li­sabb va­ló­sá­gok! Ha nincs köl­té­szet: nincs ma­gyar­ság.” Fábry Zol­tán ez­zel a fo­gad­ta­tás­sal lé­nye­gé­ben a „nyol­cak” sze­re­pét is alá­húz­ta vagy meg­elő­le­gez­te. Még ak­kor is, ha az an­to­ló­gia – Fábry szá­má­ra – „egy­for­mán és egy­szer­re” je­len­tett „örö­met és – csa­ló­dást”. Cselényi és Tő­zsér azon­ban min­den­kép­pen bíz­ta­tó kez­det, „új fe­je­zet” volt szá­má­ra: „ben­nük lát­juk és tud­juk e nyol­cas kar két ve­zér­szó­la­mát, szó­lis­tá­ját” – ír­ta Fábry. Ar­ra a pre­desz­ti­nált sze­rep­kör­re gon­dolt, mely egy élet­re szó­ló­an meg­ha­tá­ro­zó­vá vált mind­ket­tő­jük szá­má­ra. Tő­zsér ver­se­i­ben (köz­tük a Fér­fi­kor cí­mű­ben is) ki­vá­ló kri­ti­kai ér­zék­kel „a vi­lág­gá tá­gu­lás pat­ta­nó di­na­mi­ká­ját” és a „fér­fi­moz­du­lat vi­lág­len­dü­le­tét” di­csér­te Fábry, s a „moz­du­la­tok hi­te­lét” tar­tot­ta meg­ra­ga­dó­nak. „Zse­bé­ben Ajnácskővel, mint egy pa­rit­­tyás Dá­vid áll szem­ben a Gó­li­át­tá tán­tor­gó vi­lág­gal. Tő­zsér az anyameleg va­rázs­lat­tal és a szü­lő­föld-hű­ség­gel tud­ja, lát­ja és bír­ja a vi­lá­got” – ír­ta Fábry. A „Jus­som a szó­ra / igaz­ra szép­re…” gon­do­la­ta­it így jel­le­mez­te: „Itt fér­fi szólt, em­ber szólt az em­be­ri­ség anya­nyel­vén: köl­tő!” Meg­győ­ző­dé­se sze­rint a „vox humana sta­fé­ta­bot­ja […] biz­tos ke­zek­be ke­rült”. A „vox humana” Fábry Zol­tán szá­má­ra (de­rű­sebb órá­i­ban) a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság meg­tar­tó, él­te­tő principiuma volt. (Ez idő tájt Bá­bi Ti­bor tel­je­sít­mé­nyét is ide so­rol­ta.) A se­ma­tiz­mus és a dog­ma­tiz­mus tö­mény kép­te­len­sé­gei szom­széd­sá­gá­ban Fábry nem­csak azt erő­sí­ti meg a „nyol­cak” fel­lé­pé­sé­ben, hogy a fi­a­tal köl­tő­nek jo­ga van őriz­ked­ni a „pár­tos­ság ima­mal­ma­i­tól”, és az élet tel­jes­sé­gét, szép­sé­gét, örö­mét és fáj­dal­mát fel­mu­tat­ni, ha­nem jól­eső­en ve­szi tu­do­má­sul, „lí­ránk az évek fo­lya­mán fő­ve­szé­lyé­től – a frá­zis­tól – meg­sza­ba­dult”, s köl­tő­ink őszin­téb­bek, re­á­li­sab­bak – és így „lí­ra­i­ab­bak, köl­tő­i­eb­bek” lettek.4 Fon­tos ez azért is, mert a se­ma­tiz­mus és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus göd­rei ez idő tájt még ta­ka­rat­la­nok vol­tak.
Ta­lán az el­is­me­rő, szin­te hó­do­ló sza­vak meg a kri­ti­kai fo­gad­ta­tás egy­ér­tel­mű­sé­ge és a meg­fe­lel­ni aka­rás fel­fo­ko­zott igé­nye is köz­re­játsz­ha­tott ab­ban, hogy az iga­zi be­mu­tat­ko­zás­ra, egy önál­ló kö­tet­re éve­ket kel­lett vár­ni. A Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­te­te ugyan­is csak 1963-ban je­lent meg. Sze­re­pe le­he­tett eb­ben két­éves sor­ka­to­nai szol­gá­la­tá­nak is, leg­fő­kép­pen azon­ban an­nak, hogy szá­má­ra az írás küz­de­lem volt, sa­ját be­val­lá­sa sze­rint „min­dig is las­san, gyöt­rőd­ve” írt.5 A kor­tár­sa­kat is meg­lep­te, hogy el­ső önál­ló kö­te­té­ben vi­szony­lag ke­vés volt az új vers. „A mind­ös­­sze öt­ven­há­rom ver­set (s eb­ből az an­to­ló­gia ti­zen­nyolc ver­sét is) ma­gá­ban fog­la­ló Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­tet­ben több mint tíz év ter­mé­se fek­szik” – ír­ta Turczel La­jos. A „ter­mé­ket­len­ség” okát Turczel a köl­tő mun­ka­mód­szer­ében, a „lí­rai él­ményt hos­­szan ér­le­lő, szi­go­rú igé­nyes­sé­gé­ben és […] ver­ba­liz­mus­tól men­tes, lé­nyeg­re tö­rő szűk­sza­vú­sá­gá­ban” látta.6 Ös­­sze­füg­gött ez – vél­he­tő­en – az­zal is, hogy a köl­té­szet lép­té­ke (ma­gyar vi­szony­lat­ban kü­lö­nö­sen) hi­he­tet­le­nül meg­vál­to­zott ezek­ben az évek­ben.
A Mo­gor­va csil­lag min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a sok­fé­le út­ke­re­sés s a meg­an­­nyi él­mény, le­he­tő­ség fel­vil­lan­tá­sa volt. Úgy ke­res­te a ki­bon­ta­ko­zást, ahogy je­les köl­tő­ink mind­egyi­ke: a köl­tő­egyé­ni­sé­gek­re fi­gyelt, jó mes­te­re­ket ke­re­sett és ta­lált is a ma­ga szá­má­ra. Turczel La­jos sze­rint „a kö­tet anya­gá­nak nagy ré­sze, leg­alább négy­ötö­de az »illyési korszak« szülötte”.7 Il­­lyés Gyu­la két­ség­te­le­nül meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott a fi­a­tal Tő­zsér köl­tői fej­lő­dé­sé­ben, fő­leg az irá­nyok és a tá­jé­ko­zó­dás kér­dé­sé­ben volt el­iga­zí­tó, de a té­ma- és a for­ma­ke­re­sés dol­gá­ban is. A fa­lu- és ter­mé­szet­él­mény epig­ram­ma­sze­rű meg­for­má­lá­sa­i­ban is két­ség­te­le­nül Il­­lyés ha­tá­sa ér­vé­nye­sült ná­la, az em­be­ri ki­szol­gál­ta­tott­ság ese­te­i­ben azon­ban Jó­zsef At­ti­la, a mi­to­lo­gi­kus vo­ná­sok és a folk­lór fel­lel­he­tő ele­me­i­re, il­let­ve a bal­la­dai hang­vé­tel­re vi­szont Nagy Lász­ló le­he­tett a pél­da. Ezt a ha­tást ön­ma­ga is meg­erő­sí­tet­te a Gya­log egy vers ha­tá­rá­ban cím­mel írt val­lo­má­sos pró­zá­já­ban (Ge­ne­zis), ami­kor az „elé­ge­det­len­ség ma­gam­mal s a vi­lág­gal” és a „csak azért is!” ma­ga­tar­tá­sá­ból szü­le­tett ver­sei „el­len­áram­la­ta­ként” Il­­lyés Gyu­lát em­lí­ti („nem a ter­mé­szet- és tárgy­le­író köl­tő, ha­nem a nem­zet­men­tő, a népt­ri­bun von­zott Il­­lyés ver­se­i­ben”). Il­­lyés kul­tu­szát erő­sít­het­te az is, hogy gim­na­zis­ta éve­i­ben, 1952-ben, a Jó­kai-szo­bor vis­­sza­ál­lí­tá­sá­nak ko­má­ro­mi ün­nep­sé­gén (Ve­res Pé­ter és Urbán Er­nő tár­sa­sá­gá­ban) Il­­lyés Gyu­la is részt vett, így ő lett szá­má­ra „az el­ső va­ló­sá­gos, hús-vér köl­tő”. Ez a „ta­lál­ko­zás” per­sze a vé­let­len mű­ve volt, köl­tői pél­da­ké­pei meg­vá­lasz­tá­sá­ban a köl­tői ha­bi­tus ro­kon­sá­ga, kö­ze­li­sé­ge ját­szott meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet. Turczel „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­mu­sá­ra” vo­nat­ko­zó fel­ve­tés­re utal­va (e ha­tá­sok 1956 tá­ján ér­ték) em­lí­ti a köl­tő: „…ha ezt a dif­fe­ren­ci­á­ló­dást az en­gem ért ha­tá­sok­kal akar­nám ki­fe­jez­ni, ak­kor azt kel­le­ne mon­da­nom, hogy Jó­zsef At­ti­la és Il­­lyés mel­lé Nagy Lász­lót is mes­te­rem­mé fogadtam.”8
Er­re a je­len­ség­re Bata Im­re is fel­fi­gyelt. El­ső ver­ses­kö­te­té­ről ezt ír­ta: „Ka­ma­szos dal­hang­ja Pe­tő­fi­re, ver­se­i­nek in­tel­lek­tu­á­lis jel­le­ge Il­­lyés­re, in­du­la­ti ere­je pe­dig Nagy Lász­ló­ra em­lé­kez­te­ti azt, aki a Mo­gor­va csil­la­got olvassa.”9 A kri­ti­kus a köl­tő fe­ne­ke­dő vagy „splee­nes” ver­se­it (Kár­ho­zat, Ke­se­re­det­ten) tart­ja a ko­rai Nagy Lász­ló hang­já­nak, Tő­zsér vi­szont úgy vé­le­ke­dik, hogy az „Il­­lyés és Jó­zsef At­ti­la hang­ján szó­ló népt­ri­bun s a vi­lág­fáj­dal­mas és lá­za­dó By­ron mel­lett egy mag­zat-Baude­laire is meg­moz­dult bennem”.10 Ez utób­bi per­sze job­bá­ra csak „emb­ri­o­ná­lis” for­má­ban lé­te­zett ná­la. Sze­re­pe van az út­ke­re­sés­ben – az em­lí­tet­tek mel­lett – Ju­hász Fe­renc­nek is, s egy-egy fo­ga­lom, jel­zős szer­ke­zet ere­jé­ig (gye­hen­na­ol­tó hűs em­ber­ség, vi­rág­em­ber, pi­ros kö­dök stb.) Ady ha­tá­sa is érez­he­tő. A he­lyét ke­re­ső köl­tőt érez­zük a mo­tí­vu­ma­i­ban rend­re vis­­sza­té­rő szü­lő­föld igé­ze­té­ben épp­úgy, mint az epig­ram­ma-tö­mör­sé­gű vers­csok­ra­i­ban (Köz­he­lyek, Egy hét a Fátrában, Ha­zai nap­ló, Reg­gel­től es­tig, Ka­rá­cso­nyi mor­zsák). Az Út­ban cí­mű négy­so­ro­sá­ban így vall a táj­ról és ön­ma­gát ke­re­ső szán­dé­ká­ról:
„Mint egy ke­reszt­rejt­vény, olyan a táj.
Meg­fej­tés­ként ver­sem írom be­le.
Vagy csak ír­nám? Olyan sok a sza­bály,
hogy nem tu­dom, meg­bí­rok-e ve­le.”
Ezek­ben az évek­ben a kor­társ ma­gyar köl­tők (Il­­lyés Gyu­la, Nagy Lász­ló és má­sok) is gyak­ran el­időz­tek en­nél a ha­gyo­má­nyos for­má­nál. Az Ady-fo­gan­ta­tá­sú Há­bo­rús ka­rá­csony vagy a csa­lá­di tra­gé­di­á­kat meg­idé­ző ver­sei (Le­gény­bá­tyám sír­já­nál, Fáj­da­lom, Ken­der­szer – Pusz­ta­szer) a pél­dái an­nak, hogy már in­du­lá­sa­kor egy ön­tör­vé­nyű „különélet” fog­sá­gá­ban érez­te ma­gát. Ek­kor ta­lán még nem is sej­ti, hogy a „Fe­jem, ez a ma­kacs különvilág” (A fe­jem meg én) meg­fo­gal­ma­zá­sá­val köl­tői pá­lyá­ja egé­szé­re ér­vé­nyes igaz­sá­got ál­la­pí­tott meg:
„Húsz ör­dög­ként fűt húsz hety­ke évem,
s nincs lány, nincs as­­szony, ki ve­lem ég­jen.
Nincs cso­bo­gó víz nyug­ta­lan­sá­gom­ra:
El­égek, mint Mó­zes csip­ke­bok­ra”
– ír­ja a Há­rom po­kol tü­ze cí­mű ver­sé­ben. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb, mint­hogy a kö­tet­ben a sze­rel­mi ger­je­del­mek­ről szó­ló ver­sek is he­lyet kap­tak. S in­nen már a „kár­ho­zat” kép­ze­te sem le­het mes­­sze. Har­ma­to­san szép ver­se a kö­tet­nek a Húsz vég vá­szon vagy a Sze­re­lem­si­ra­tó. A ro­man­ti­kus vi­lág­lá­tás és a va­ló­sá­got val­la­tó szán­dék a nép­köl­té­szet ter­mé­ke­nyí­tő ha­tá­sá­val együtt je­lent­ke­zik sze­rel­mi lí­rá­já­ban. A Húsz vég vá­szon cí­mű ver­sé­ben pél­dá­ul szu­ve­rén mó­don al­kal­maz­za a „be­szé­des hall­ga­tás” tech­ni­ká­ját, azt a „ki­ha­gyá­sos” ki­fe­je­zés­mó­dot, mely nép­da­la­ink­ban, bal­la­da­sze­rű ver­se­ink­ben gya­ko­ri. „Nem min­dent le­het ki­mon­da­ni, amit ér­zünk, és nem min­dent meg­ne­vez­ni, amit ér­zé­ke­lünk – ír­ta Ba­lázs Bé­la A lí­rai ér­zé­keny­ség­ről cí­mű lí­ra­i­an szép ta­nul­má­nyá­ban. – […] Ak­kor tá­mad a köl­tő­nek iga­zi fel­ada­ta, mi­kor azt, amit ki­mon­da­ni nem le­het, a vers­be be­le­hall­gat­nia kell.”11 Ba­lázs Bé­la e mód­szer nép­köl­té­sze­ti „őse­ként” em­lí­ti az is­mert ma­gyar nép­dalt: „Ka­szab And­rás megy a rét­re, / Ve­le megy a fe­le­sé­ge. / Én vol­nék a fe­le­sé­ge, / Én men­nék ve­le a rét­re.” Va­la­mi ha­son­ló­val ta­lál­ko­zunk Tő­zsér em­lí­tett ver­sé­ben is, ami­kor (a húsz vég vász­nat te­re­ge­tő gaz­dag meny­as­­szony­ról) ezt ír­ja:
„Mert ha az a vá­szon
csak há­rom vég vol­na
Gyöngy­vér, a gaz­dá­ja
most az enyém vol­na.”
Akár­csak a nép­dal­ban, a köl­tő itt is – ra­fi­nált mó­don – „be­le­hall­gat­ja” a vers­be sze­rel­mi val­lo­má­sát. Ady szá­má­ra sem volt is­me­ret­len ez a mód­szer, ő a ha­son­la­tot „vált­ja ki” ez­zel a meg­ol­dás­sal a Ten­ger­part, al­kony, kis ho­tel­szo­ba kez­de­tű ver­sé­ben, ami­kor ezt ír­ja: „Da­lol a ten­ger és da­lol a múlt.” Ez a köl­tői ki­fe­je­zés­mód, ami­kor – ahogy Ba­lázs Bé­la ír­ja – „a dol­go­kat mon­dom az ér­zés he­lyett, mely meg­lát­tat­ta ve­lem”, pol­gár­jo­got szer­zett a ma­gyar köl­té­szet­ben. A 19. szá­zad­tól ez a mód­szer – a leg­job­bak lant­ján (Pe­tő­fi, Arany, Ady) – a köl­tői ki­fe­je­zés­mód meg­úju­lá­sát se­gí­tet­te, s ezt a funk­ci­ót vál­lal­ja Tő­zsér­nél is. Bi­zony­sá­ga ez an­nak is, hogy (ko­rok­tól füg­get­le­nül) a nép­dal, a nép­köl­té­szet fe­lől is ve­zet út a köl­té­szet meg­úju­lá­sá­hoz. Ez a han­gu­lat jel­lem­ző a Sze­re­lem­si­ra­tó­ra, ahol a „Meg­kö­töm lo­va­mat / szo­mo­rú fűz­fá­hoz” ad­ja a vers mér­té­két, vagy a Vi­rág­sze­re­tőm­nek cí­mű, ahol a vers já­té­kos han­gu­la­ta és a „Gye­re, mentsd köl­tő­vé / ör­dög­ar­cú lel­kem” nép­me­sei mo­tí­vu­ma ural­ja a köl­tő ér­zé­se­it. Mond­hat­nánk azt is, „szö­veg­ként” ke­rül­nek ezek az ele­mek a vers­be, akár csak Ba­las­si Bá­lint­nál a tö­rök és ma­gyar szim­bo­li­ká­jú ver­sek/szö­ve­gek ese­té­ben. A „szö­veg” sze­re­pe, funk­ci­ó­ja azon­ban csak Tő­zsér ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban ér­té­ke­lő­dött fel egy el­fo­ga­dott új ká­non sze­rint. Val­lo­má­sos, ön­ma­gát ke­re­ső ver­sei kö­zül ki­emel­ke­dik a kö­tet­ből a Fér­fi­kor és a Fé­mek ide­je. Új színt visz­nek ezek a ver­sek a köl­té­sze­té­be. A Fér­fi­kor drá­mai erő­vel, át­élés­sel a hu­má­num esz­mé­nyét és a Jó­zsef Attila-i „a min­den­ség­gel mérd ma­gad” igé­nyét egy­szer­re fo­gal­maz­za meg. Nem „el­kö­te­le­zett” köl­tő akar len­ni, ha­nem olyan, aki túl­lát a „mai kocs­mán”. A „ját­szok a sors­sal / szembeköpősdit”, „Tö­vis let­tem, mert / fa­gyok ne­vel­tek”, „Jus­som a szó­ra, / igaz­ra, szép­re, / gye­hen­na­ol­tó / hűs em­ber­ség­re” stb. egy­ér­tel­mű bi­zony­sá­gai an­nak, hogy az örök em­be­rit fo­gal­maz­za meg. Ars po­e­ti­ca­ként is fel­fog­ha­tó üze­ne­té­ben Pe­tő­fi tü­ze vagy Ady dü­he egy­szer­re szó­lal meg. Koncsol Lász­ló sze­rint: „Az in­du­lat nem­zet­te, hord­ta ki és lök­te vi­lág­ra ezt a ver­set. Hi­ány­ba, űr­be szü­le­tett, prog­ram­nak, hogy ami nincs, le­gyen.” Eb­be a „nincs”-be Koncsol be­kó­dol­ja „a sza­bad­ság, egyen­lő­ség és test­vé­ri­ség hár­mas for­ra­dal­mi el­vét” is.12 Meg­győ­ző­dé­sünk sze­rint ez sem le­het ki­zá­ró ok ar­ra, hogy a ver­set az al­kal­mi („a köl­tő­re, nem­ze­dé­ké­re és a szo­ci­a­liz­mus ak­ko­ri gond­ja­i­ra jel­lem­ző”) vagy vélt mo­tí­vu­mok alap­ján ne a po­li­ti­kai/agi­ta­tív köl­té­szet­hez, ha­nem a val­lo­má­sos lí­ra ese­te­i­hez so­rol­juk. Nem két­sé­ges per­sze a kor­társ­nak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, mi­sze­rint „a Mo­gor­va csil­lag­ban még min­dig a Fér­fi­kor ak­tív ma­ga­tar­tá­sa bi­zo­nyult meg­ha­tá­ro­zó ere­jű­nek. Tő­zsér kü­lön­ben is egy Pe­tő­fi­vel, Jó­zsef At­ti­lá­val és Il­­lyés Gyu­lá­val kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó for­ra­dal­mi vers­ha­gyo­mány­ból in­dult ki, ezért, no­ha fon­tos sze­re­pet ját­szott az an­to­ló­gi­á­ban és kö­tet­ben egy­aránt ol­vas­ha­tó őszi ver­se, az őszi vi­lág – őszi szem­mel, il­let­ve a meg­gyil­kolt fiú­test­vért si­ra­tó Fáj­da­lom, egyik sem tud­ta el­nyom­ni a fér­fi­as köl­tői prog­ra­mok, a tra­gé­di­ák oka­i­val is szem­be­sze­gü­lő ak­tív ma­ga­tar­tás ver­se­it.” Koncsol Lász­ló mu­tat rá ar­ra is, hogy a vers a ma­gyar nép­dal­ok­ból, nép­bal­la­dák­ból is is­mert fe­le­ző tí­zes (3:2/3:2 üte­me­zé­sű) for­má­ban író­dott, amely „eresz­ke­dő idő­mér­té­ké­vel a nyu­gat-eu­ró­pai rend­szer­be is beillik”.13 Rit­mus­ele­me­i­vel, han­gu­la­ti as­­szo­ci­á­ci­ó­i­val, a szó­kincs né­pi ele­me­i­vel, ple­be­ju­si szem­lé­le­té­vel, a Ju­hász Fe­renc­nél is gya­ko­ri szó­ös­­sze­té­te­le­i­vel (vi­rág­em­ber, tűz­láng, fagy­fe­gye­lem, vérmeleg, arany­gyep) egy­ér­tel­mű­en a mo­dern lí­ra út­ját jár­ja. Az sem vé­let­len, hogy a kö­tet több ver­sé­ben is ezt a for­mát al­kal­maz­za (Mo­gor­va csil­lag, Esz­mé­lés a Sa­jó part­ján, Ha­zai nap­ló stb.).
Kö­te­te utol­só cik­lu­sá­ban, kü­lö­nö­sen a Fé­mek ide­je vagy a Cre­do ut intelligam cí­mű ver­sé­ben nem­csak a „hin­ni sze­ret­nék” szán­dé­kát fo­gal­maz­ta meg, ha­nem for­mai meg­ol­dá­sa­i­val (lá­to­má­sok, az egyé­ni lel­tár exp­res­­szív lí­rai esz­kö­zei stb.), va­la­mint „Ady sá­tá­nos má­gi­kus­sá­gá­val, vö­rös-fe­ke­te szí­ne­i­vel, Jó­zsef At­ti­la tel­jes­ség­igé­nyé­vel”, a „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­must su­gal­ló vo­ná­sok­kal és ószö­vet­sé­gi könyör­telenségű eti­ká­val” – ahogy Görömbei And­rás ír­ta ró­la – a köl­tői vi­lág­kép erő­sí­té­sét is felvállalta.14 Ez a cik­lus (a ma­ga öt ver­sé­vel, a Mo­gor­va csil­lag vers­vi­lá­gát is ide­ért­ve) min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az avant­gárd for­mai ha­gyo­má­nyok és a vál­to­zás le­het­sé­ges irá­nya fe­lé is mu­ta­tott. Az­zal együtt, hogy a Hanka cí­mű ver­sé­ben a „vasnehéz sors az én sze­rel­mem” mel­lett a „sok igen” és „sok nem” meg a „Sze­ress ér­te, s tán ne sze­ress” já­té­kos el­lent­mon­dá­sá­val aka­rat­la­nul is Ady sze­re­lem­fel­fo­gá­sát is meg­idé­zi. A Sze­mek­ben is erő­tel­jes hang­súlyt kap­nak az ér­zé­sek meg az él­mé­nyek. Ezek kö­zött a tör­té­nel­mi múlt em­lé­kei is meg­je­len­nek, me­lye­ket szá­má­ra iga­zán csak a „sze­mek utó­pi­á­ja” fe­led­tet­het. „Gond­ja­im or­szág­gá nő­nek, / […] Most jön az iga­zi vizs­ga: / ver­se­im, fog­ja­tok ös­­sze” – ír­ja a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­tet (1967) be­ve­ze­tő ver­sé­ben. A „csil­lag­időt” meg az „ős­moz­du­lá­so­kat” erő­sí­ten­dő alig­ha vé­let­len, hogy elő­ző kö­te­te cím­adó ver­sét, a Mo­gor­va csil­la­got is a kö­tet élén ta­lál­juk. Re­mélt „gaz­dag elem­ző” kor­sza­kát elő­ző kö­te­té­ben az „or­szá­gos sze­ret­nék len­ni a hit­ben” (Fé­mek ide­je) gon­do­lat­tal elő­le­gez­te meg. Má­so­dik kö­te­té­ben „nem­csak új, szo­kat­lan ol­da­lá­ról mu­tat­ko­zik be, ha­nem köl­té­sze­te sa­já­tos­sá­ga­it, ön­tör­vé­nye­it is erő­tel­je­sen bi­zo­nyít­ja”. Az el­mé­lyült gon­do­la­ti lí­ra erő­tel­jes­sé vált köl­té­sze­té­ben, a „nincs”-től va­ló fé­le­lem űzi, és a lé­lek gör­csei, fáj­dal­mai is meg­je­len­nek ver­se­i­ben. Az ér­te­lem és az ér­ze­lem küz­del­mei is meg­ha­tá­ro­zó­vá vál­nak. „Az ér­te­lem lá­za­dá­sa (a lét el­len) for­má­ban is kö­vet­ke­ze­te­seb­bé te­szi, a nyel­ve­ze­te szi­kár, pon­tos és képiségében is változatos”.15
Ha ko­ráb­ban a min­den­sé­get az „Anyánk ké­pén a / vi­lág a rá­ma” je­len­tet­te, má­so­dik kö­te­té­ben jel­zés ér­té­kű a val­lo­más: „Szü­lő­föld, de ki­csi let­tél, / már vál­lig sem ér a temp­lom.” A köl­tő ön­ma­gát ke­re­ső szán­dé­ka eb­ben a kö­tet­ben is meg­tar­tot­ta ugyan jus­sát az „igaz­ra, szép­re, gye­hen­na­ol­tó hűs em­ber­ség­re”, a várt fér­fi­kor köl­té­sze­te azon­ban még­sem egye­nes foly­ta­tá­sa a ko­ráb­bi­ak­nak, az elő­re jel­zett­nek. Ver­sei a ki­üre­se­dést és a ki­lá­tás­ta­lan­ság ér­ze­tét egy­szer­re kel­tik, job­bá­ra azon­ban még­is a va­ló­ság ta­la­ján mo­zog­nak. Nem vi­tás, ke­re­si a ki­tö­ré­si pon­to­kat, ta­lán ak­kor is, ami­kor „Reg­ge­len­te együtt sza­lon­ná­zunk / pa­pír­ból, én meg az örök is­ten”. „El­fogy­tak a tit­kok”, s nem vi­gasz­tal­ja, hogy „A va­lót ír­tam, s túl­ju­tot­tam / a va­ló­ság meg­vont ha­tá­rán”. „Vágy­ból áll ös­­sze” ver­se­i­ben a vi­lág, s az „üvöl­te­nek tes­tem­be ár­ván” meg­fo­gal­ma­zás nem a be­tel­je­sü­lés örö­me.
Az ön­ma­gát ér­tel­me­ző Tő­zsér sze­rint „má­so­dik in­du­lá­sa” a hat­va­nas évek kö­ze­pé­re esik, ek­kor érin­ti meg a „tel­jes­ség”, „a vi­lág­iro­da­lom, el­ső­sor­ban az avant­gárd-kí­sér­le­te­ző al­ko­tók” szel­le­me, olyan al­ko­tók, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, Zbigniew Her­bert, Miroslav Holub és Milan Rúfus hatása.16 Az új hang, ma­ga­tar­tás és for­ma­je­gyek két­ség­te­le­nül meg­ta­lál­ha­tók a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­te­té­ben, min­de­nek­előtt az ér­te­lem és az ér­ze­lem (e ket­tős űr) meg­úju­ló örök baj­ví­vá­sá­ban, a vál­tás azon­ban nem megy kön­­nyen. Nem­csak azért, mert „Ke­re­si ma­gát / a vég­te­len­ben”, s még­is a „négy fe­hér fal” és az ab­lak „vas­rá­csa” me­red rá, ha­nem azért is, mert a „csil­lag­idő” csak „perc­nyi kéjt szül” szá­má­ra, s a re­mélt „vál­tás” és lá­tás­mód sem szel­le­mi­sé­gé­ben, sem esz­kö­ze­i­ben ek­kor még nem állt ös­­sze. Ta­lán ez ma­gya­ráz­za a pa­naszt is, hogy: A köl­tő nem fe­lel („Ke­re­si ma­gát / fá­ban, fű­ben, / de min­den né­ma”). Úgy tű­nik, ver­se­i­ben jócs­kán vis­­sza­fo­gott az „új hang”, vis­­sza­fo­got­tak azok a for­ma­je­gyek, me­lyet/me­lye­ket egy ké­sőb­bi nyi­lat­ko­za­ta sze­rint az „avant­gárd-kí­sér­le­te­zők­nek” tu­laj­do­ní­tott.
A meg­úju­lás – a ver­sek ta­nú­sá­ga sze­rint – ezek­ben az évek­ben is a ma­gyar lí­ra haj­szál­gyö­ke­re­in ke­resz­tül ér­ke­zik hoz­zá. Ezra Pound igaz­sá­ga, „Ahol él az em­lék / ott­hon ott van” Tő­zsér­nél is ér­vé­nyes. Lé­nye­gé­ben ez­zel is ma­gya­ráz­ha­tó, hogy „kí­sér­le­te­i­ről” ko­ráb­ban (1978) ezt ál­la­pí­tot­ta meg: „Még a leg­sza­ba­dabb kí­sér­le­te­im­ben is ott van az a bi­zo­nyos va­la­mi, amit nép­sze­rűt­len, de an­nál meg­bíz­ha­tóbb szó­val re­a­liz­mus­nak ne­vez­het­nénk.” Ez a „ké­pes­sé­ge­it be­ha­tá­ro­ló adott­ság” – szán­dé­kai sze­rint – azt a „vers­esz­ményt” pró­bál­ta ki­tel­je­sí­te­ni, me­lyet Eliot és Ezra Pound nyo­mán így fo­gal­ma­zott meg: „a rész él­mé­nye he­lyett az egész él­mé­nyé­ből kell ver­set csinálni.”17 A „vál­to­zás” igé­nye ott volt a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban is. Csoóri Sán­dor pél­dá­ul „má­so­dik szü­le­té­sét” ezek­ben az évek­ben így jel­le­mez­te: „Amit sze­ret­tem, min­dent el­ha­gyok, / hogy vég­re sza­bad le­gyek.”
Tő­zsér mun­kás­sá­gá­ban a „mi­nő­sé­gi” iro­da­lom esz­mé­nye kez­det­től fog­va je­len van. Köl­té­sze­té­nek sa­já­tos­sá­ga­it, ön­tör­vé­nye­it (a bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­nált­sá­got, tra­gi­kus gyer­mek­ko­rát, „tö­vis­sé ne­velt” sor­sát) a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­te­té­ben is meg­ta­lál­hat­juk. Ab­ban a kér­dés­ben, hogy a kö­te­tet „ha­tár­kő­nek”, „mezs­gye­kő­nek” le­het-e te­kin­te­ni, el­té­rő­ek a vé­le­mé­nyek. Tény, hogy min­den­kép­pen más, erő­tel­je­sebb lí­rát kép­vi­sel ez a kö­te­te, mint az el­ső. A vál­tás, a vál­to­zás kér­dé­sé­ben (és ez ko­ráb­ban sem volt is­me­ret­len szá­munk­ra) a köl­tő „az Érin­té­sek cí­mű kö­te­tét (1972) te­kin­ti meg­ha­tá­ro­zó­nak, olyan­nak, mely­ben objektivizálódik a já­ték, s ha­tá­ro­zott je­lek mu­tat­nak a kül­vi­lá­gi je­len­sé­gek gro­teszk vagy mély gon­do­la­ti ábrázolására”.18 Ez a kö­te­te is két­sé­gek­től ter­hes: „Ki tud­ja itt, hogy / ki a lé­nyeg és / ki a lát­szat. / A jö­vő el­jön, / s be­fog min­dent, / A vá­rost, en­gem, / Tán nem is eg­­gyé – / kü­lön­vál­ni / a le­he­tet­len” – ol­vas­suk a Vydrica 5.-ben. Sú­lyos, ne­héz ver­sei kö­zött em­lít­het­jük a csal­ló­kö­zi ár­vi­zet meg­örö­kí­tő Fut Csal­ló­köz cí­mű ver­sét, vagy az Éb­re­dést. A vál­to­zást, ki­tö­rést sür­ge­tő ver­sek szá­ma két­ség­te­le­nül meg­nőtt eb­ben a kö­tet­ben. „Tisz­tább per­ce­im­ben ér­tem a nincset” – ír­ja a Ki­ál­tás­ban, s nem­csak azt ér­zi, „Menny­dör­gő is­ten, fé­lek a nincstől, / add hogy ne le­gyek különvilág már”, ha­nem azt is: „A kör be­zá­rul, a vi­lág ró­lam / le­sza­kad…” A pa­nasz lé­nye­ge:
„Vi­lá­gom egy­re öntörvényűbb –
ahogy kí­nom nő, úgy for­dul vis­­sza
vi­lág­ra sza­bott öt ér­zék­szer­vem,
s mint a csi­ga­csáp, ma­gát ta­pint­ja.”
Akár­csak a Vá­laszt­ha­tó ha­lál (mely amo­lyan „sze­ré­nyebb” ős Ka­ján­nak is fel­fog­ha­tó), va­la­mint az Éb­re­dés cí­mű ver­sé­ben a köl­tő ha­da­ko­zik a ma­gán­­nyal, a ha­lál­lal meg a vi­lág­gal: a „fél egyen­let” sors­sal s az ok és oko­zat dol­ga­i­val. Sza­ka­dat­lan a küz­del­me a „de­ter­mi­nált va­ló­ság­gal” azért is, mert a „ha­lál van min­den éb­re­dés­ben”, és mint a „pók­nős­tény hím­jét: sze­re­lem­ből / fel­fal az új nap min­de­nes­től” (Éb­re­dés). Nem vé­let­len, hogy az Ars po­e­ti­ca mel­lett A vak em­ber és a köl­tők cí­mű ver­se is a mű­hely­gon­dok­kal fog­la­ko­zik. A köl­tő kér­dez és A köl­tő nem fe­lel cí­mű­ek pe­dig akár per­le­ke­dés­nek is be­il­le­nek Il­­lyés Gyu­la A köl­tő fe­lel (Kéz­fo­gás­ok, 1956) cí­mű ver­sé­vel vagy a Köl­tők egy­más közt cí­mű­vel (Dőlt vi­tor­la, 1965). A „köl­tő, előzd meg ko­ro­dat” vagy a „Nem le­het tisz­tes­sé­ges em­ber, / ki a vers­írást ab­ba­hagy­ja. / Az igaz­mon­dást hagy­ja ab­ba” gon­do­la­tok vél­he­tő­en le­egy­sze­rű­sí­tet­ték szá­má­ra a kér­dést. A köl­té­szet ügye az ő fel­fo­gá­sá­ban ezek­ben az évek­ben szá­má­ra egyet je­len­tett a „len­ni vagy nem len­ni” küz­de­lem vál­la­lá­sá­val. Nem­csak „kü­lön­vé­le­mé­nyét” fo­gal­maz­ta meg, ha­nem va­lós gond­ja­i­val is szem­be­néz: „kér­de­zem ma­gam s a / négy fa­lat: / Hol kez­dő­dik a / vo­nal, mit húz­tam, / s mért sza­kad meg, / ha meg­sza­kad?” A sors, vég­zet, élet és ha­lál gond­jai ezek, az ön­pusz­tí­tó ma­gány szi­no­ni­mái és a ve­le ví­vott küz­de­lem mo­tí­vu­mai, me­lyek­nek ős okai kö­zött a ki­ke­rül­he­tet­len fá­tum, a vég­zet­sze­rű­ség kí­sér­té­sei a leg­erő­seb­bek. A „Mi hát az em­ber?” (és mi a köl­tő?) kér­dé­sé­re vé­gül is a cím nél­kü­li zá­ró ver­se fe­lel: „Csúcs­ra ér­tem, de mi­cso­da csúcs ez? / Mö­göt­tem sem­mi, előt­tem sem­mi.” És a be­fe­je­zés, most már az el­ide­ge­ne­dés ha­mi­sí­tat­lan pe­csét­jé­vel:
„A va­lót ír­tam, s túl­ju­tot­tam
a va­ló­ság meg­vont ha­tá­rán.
Vágy­ból áll ös­­sze már min­den ver­sem,
üvöl­te­nek tes­tem­ben ár­ván.”
A min­den le­het­sé­ges ál­la­po­ta ez, mert „El­rom­lott ben­nem / a vi­lág rend­je” (Szé­gyen). Alig­ha szól­hat más­ról most már az „üvöl­tés”, mint az „új­ra­in­du­lás­ról” meg az „új­ra­kez­dés” kény­sze­ré­ről s az új ki­hí­vá­sok meg­sze­lí­dí­té­sé­ről.
Köl­tői és szel­le­mi út­ke­re­sé­sé­ben me­ré­szebb kí­sér­le­te­ző­nek mu­tat­ko­zik az Érin­té­sek (1972) cí­mű kö­tet­ben. Nem az egy­ér­tel­mű „ho­zsán­na” ese­tei ugyan ezek a ver­sek, egy ré­szük a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­tet ver­se­i­nek a foly­ta­tá­sai – a Kő­le­ge­lőn cik­lus né­hány ver­sé­re (ősz, Holt­pont, Meg­té­rés) gon­do­lunk –, azon­ban olyan re­mek­lé­se­ket is ta­lá­lunk, mint a Nagybátonyi ősz, Vál­to­za­tok az anya-fiú mo­tí­vum­ra vagy a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű. A Vál­to­za­tok… cí­műt Sze­pe­si At­ti­la „lí­rai po­lé­mi­á­nak” mond­ja Tol­nai Ot­tó­val („aki­nek Mál­na­kör cí­mű ver­se a ro­kon »freudi tételt« (az apa és lá­nya mo­tí­vu­mát) fo­gal­maz­za meg”). A Nagybátonyi ősz utol­só vers­sza­kát („A szél alatt reg­gel / fel­fe­dett ha­sú / tölgy­le­vél resz­ket / (Már rá­adás­nak / fo­gok fel min­den ver­set”) pe­dig a köl­tő ma­gá­ra ta­lá­lá­sa pil­la­na­tá­nak ér­zi, ez – sze­rin­te – át­ve­zet az Érin­té­sek cik­lus Ra­di­á­tor cí­mű nyolc­so­ro­sá­hoz, mely „meg­ad­ja az Érin­té­sek alap­han­gu­la­tát, sík­vál­tá­sai, át­té­te­les vers­be­szé­de, as­­szo­ci­á­ci­ói a mi­ni­a­tűr for­má­ban is olyan prob­lé­mák és gon­dok ter­hét hord­ják, mint em­ber és ter­mé­szet, em­ber és anyag, em­ber és em­ber bo­nyo­lult 20. szá­za­di vi­szo­nyai, s a for­ma […] itt har­mo­ni­ku­san ido­mul a han­gu­lat­hoz […], lé­nye­gé­ben te­hát: önmagához.”19
A köl­tő vi­lág­lá­tá­sa az Érin­té­sek cí­mű kö­te­te után két­ség­te­le­nül ös­­sze­tet­tebb, gon­do­la­ti­sá­ga pe­dig gaz­da­gabb lett. Olyan kor­sza­ka ez, ami­kor – ese­ten­ként – mint­ha az igaz­ság pusz­ta lé­te­zé­sét is meg­kér­dő­je­lez­te vol­na, meg­elő­le­gez­ve a Jean Baudrillard ál­tal ké­sőbb meg­fo­gal­ma­zott igaz­sá­got: „Ne hig­­gyük, hogy a va­ló­sá­gos va­ló­ság ma­rad, ha el­űzik az il­lú­zi­ó­ját”, vagy „az igaz­ság igaz­ság ma­rad, ha le­rán­tot­ták ró­la a lep­let”. Per­sze a poszt­mo­dern apos­to­lá­nak meg­ál­la­pí­tá­sa, mi­sze­rint „az igaz­ság­nak nincs pusz­ta lé­te­zé­se”, s a „va­ló­ság­nak nincs ob­jek­tív va­ló­sá­ga”, Tő­zsért majd egy ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban „ej­ti ra­bul”, de a „kí­sér­tés” – ek­kor még a ké­tel­ke­dés jo­gán – ott fész­kelt a verssoraiban.20 Ta­lán azért is, mert tud­ja, hogy a köl­tő – Szil­ágyi Do­mo­kos sza­va­i­val él­ve – a „vég­te­len­nel ját­szó vé­ges”. Köl­té­sze­té­nek tár­gyi­as­sá­gá­val, ana­li­ti­kus lá­tás­mód­já­val és erős ké­pi ki­fe­je­ző­e­re­jé­vel olyan köl­té­szet­esz­mény von­zá­sá­ba ke­rült, me­lyet el­vont tár­gyi­as­ság­nak, „el­sze­mély­te­le­ne­dett” lí­rá­nak is szok­tak ne­vez­ni. A „vál­tás­nak”, a kor­sze­rű­sö­dés­nek ez a (tá­ja­in­kon) szo­kat­lan mód­ja kész­tet­te Grendel La­jost ar­ra, hogy („a ha­rag vil­lá­ma­i­nak” fel­té­te­lez­he­tő „lob­ba­ná­sa” el­le­né­re) is ki­nyi­lat­koz­tas­sa: „Tő­zsér Ár­pád a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet el­ső klas­­szi­ku­sa.” Egy­sze­rű­en azért, mert ez a „pá­rat­la­nul iz­gal­mas in­tel­lek­tu­á­lis köl­té­szet, amely fő­leg az Érin­té­sek cí­mű […] kö­te­te óta bon­ta­ko­zott ki”, új fe­je­zet kez­de­te a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­rá­ban. „Iro­dal­munk­ban Tő­zsér Ár­pád az el­ső gon­dol­ko­dó – ír­ta Grendel –, aki fel­is­mer­te, szá­munk­ra vég­ze­tes le­het, ha a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat lég­men­te­sen el­zár­juk a tér­sé­günk töb­bi iro­dal­má­ban zaj­ló fo­lya­ma­tok­tól. […] Mind a ma­gyar, mind a cseh és szlo­vák iro­da­lom ja­va még a hat­va­nas évek­ben meg­sza­ba­dult azok­tól a te­her­té­te­lek­től, ame­lyek a mo­dern­iz­mus­tól és a kor­társ vi­lág­iro­dal­mi áram­la­tok­tól igye­kez­tek el­szi­ge­tel­ni ben­nün­ket. A ka­puk te­hát a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra is nyit­va áll­nak. Mi kell hát ah­hoz, hogy va­la­ki ezen a ka­pun ki­lép­jen? Egy do­log biz­to­san: az, hogy ki is akar­jon lép­ni.” Grendel szá­má­ra egy­ér­tel­mű (ha tet­szik: ba­ná­lis) a vég­kö­vet­kez­tés: „Ver­set az ír­jon, aki köl­tő­ként lát­ja a va­ló­sá­got, te­hát a va­ló­sá­got úgy né­zi, hogy rész­le­te­i­ben az Egé­szet látja.”21

Nincs szó per­sze cso­dá­ról ab­ban a har­minc­nyolc (ezek két­har­ma­da öt- és ti­zen­két so­ros) ver­set tar­tal­ma­zó kö­tet­ben, me­lyet Tő­zsér az iro­da­lom asz­ta­lá­ra tett, in­kább ter­mé­sze­tes, tör­vény­sze­rű fo­lya­mat­ról. A mo­dern lí­ra le­he­tő­sé­ge­it ke­re­si, új táv­la­tok ke­rül­nek köl­té­sze­té­nek ho­ri­zont­já­ra. El­ső­sor­ban ér­zé­keny­sé­ge vizs­gá­zik, ahogy oda­fi­gyel a táj és a vi­lág dol­ga­i­ra. Olyan ver­sek sze­gé­lye­zik ezt az utat, mint A pa­pír part­ján, a Kő­le­ge­lőn, s leg­in­kább a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig, vagy az Éj­sza­ka cí­mű. „Nyers és vad és két­ség­beesett, mint a sa­rok­ba üt­le­gelt ál­lat kín­ja és dü­he” – ír­ta a kö­tet bo­rí­tó­lap­ján Koncsol Lász­ló. Ez az új hang ra­gad­ta meg Grendelt is, s en­nek alap­ján elő­le­ge­zi Tő­zsér szá­má­ra a „be­lé­pőt” – a „nagy csa­pat­ba”. Ha­mar­já­ban nem­csak azt fe­lej­ti el, hogy me­rész kí­sér­le­tek az el­ső köz­tár­sa­ság iro­dal­má­ban is vol­tak (Mi­há­lyi Ödön, Forbáth Im­re, Vozári De­zső stb.), ha­nem azt is, hogy a vál­tás, a vál­to­zás igé­nye ná­lunk is – köl­té­szet­ben és pró­zá­ban – a hat­va­nas évek­ben szin­te egyi­de­jű­leg ment vég­be. Ezért az út­ke­re­sés kény­sze­re sem le­he­tett „egy­sze­mé­lyes” tör­té­net, igaz, nem volt tö­meg­moz­ga­lom sem. A köl­té­sze­ti „te­re­pen” ott volt Cselényi Lász­ló, Zs. Nagy La­jos vagy Gál Sán­dor, akik nem ki­sebb buz­ga­lom­mal tet­ték a dol­gu­kat. Tő­zsér sze­ren­csé­je (Grendelt idéz­zük), hogy a „lét­köl­té­szet­nek a csa­pá­sa­in in­dult el, s ju­tott el az Érin­té­sek »fenomenológiai« lí­rá­ján ke­resz­tül az Ada­lé­kok a Nyol­ca­dik szín­hez nagy­sza­bá­sú lí­rá­já­hoz, amely­ben az ér­zé­ki-ta­pasz­ta­la­ti adott­sá­gok és a gon­dol­ko­dá­si ak­tus el­vá­laszt­ha­tat­la­nok im­már”. A Grendel ál­tal em­lí­tet­te kö­te­tek so­rát (ma már) to­váb­bi­ak­kal is ki­egé­szít­het­jük, me­lyek per­dön­tő­ek le­het­nek a vál­la­lás nagy­sá­gát il­le­tő­en is, mint­egy bi­zo­nyít­va, hogy Tő­zsér (év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb) va­ló­ban iga­zol­ta a „pró­fé­ci­át”: sport­nyel­ven szól­va hoz­ta a „pa­pír­for­mát”.
Meg­ra­ga­dó­an szép ver­se a kö­tet­nek a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű, mely­nek Ivan Meštroviè Jób-szobra az ih­le­tő­je. E vers kap­csán a mí­tosz meg­je­le­né­se a fon­tos. S ta­lán Ezra Pound (már ko­ráb­ban em­lí­te­tett) böl­cse­le­té­nek fel­is­me­ré­se is, mi­sze­rint „egy ol­dal vers töb­bet mond, mint hat ol­dal pró­za”, mert „gyö­ke­rei a mí­tosz­ba nyúl­nak”. Nem vé­let­len egyéb­ként, hogy ezek­ben az évek­ben a ki­sebb­sé­gi lí­rá­ban is pol­gár­jo­got szer­zett a mí­tosz. Az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ban Nagy Lász­ló és Ju­hász Fe­renc vol­tak a fő szál­lás­csi­ná­lói. A Jób-mítosz el­ső ha­zai meg­je­le­ní­té­se Tő­zsér Ár­pád ne­vé­hez fű­ző­dik. Zalabai Zsig­mond a mí­tosz (a szen­ve­dés, pró­ba­té­tel) ha­zai meg­idé­zői kö­zött em­lí­ti még Var­ga Im­rét, Gál Sán­dort, Zs. Nagy La­jost és Cselényi Lászlót.22
A Jób-mítosz előz­mé­nyei kö­zött ta­lán Szil­ágyi Do­mo­kos Meštroviè: Jób cí­mű ver­sét is em­lít­het­jük, mely az 1956–1971-es évek vers­ter­mé­sét fel­öle­lő (Saj­tó­ér­te­kez­let, 1972) kö­tet­ben je­lent meg. Szil­ágyi Do­mo­kos a lá­zon­gó Jóbot idé­zi elénk: „Egy csont-bőr, vén zsi­dó üvölt föl / egek­re a sze­mét­domb föld­ről.” Az „iszo­nyat lá­zá­ban ég­ve”, a fáj­da­lom, a hű­ség és a szen­ve­dés mö­gött, az Úr­ral ví­vott ke­gyet­len konf­lik­tu­sa fo­gal­ma­zó­dik meg, imí­gyen: „Mit szá­mít, hogy, imád­va Té­ged, / meg­ér­he­tek négy nem­ze­dé­ket / […] de bár­mint tisz­tel­nek s sze­ret­nek / az em­be­rek: nem, nem pa­ran­csolsz, / nem, nem, nem az em­lé­ke­zet­nek!”
Tő­zsér Ár­pád Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­se (al­cím­ében: Ivan Meštroviè Jób-szobrához) ele­ve „át­ren­de­zi” a tárgy él­mé­nyét. Mon­da­ni­va­ló­ja sze­mé­lye­seb­bé vá­lik nem­csak az­zal, hogy az éb­re­dés pil­la­na­tai (a „Pa­pucs után mo­to­zó lá­bad”) szem­be­sí­tik az ár­tat­lan Jób szen­ve­dé­se­i­vel („A fel­kelt idő­ből / ös­vény­ként ága­zó ár­nyék”-kal), ha­nem az­zal is, hogy ki­tel­je­sít­se ko­ráb­bi el­ha­tá­ro­zá­sát, me­lyet ko­ráb­ban így fo­gal­ma­zott meg: „A köl­tői esz­kö­zök ne le­gye­nek har­sá­nyak, s a be­lő­lük szi­tá­ló fény olyan szög­ben hull­jon a tárgy­ra, hogy az egy­faj­ta csen­des ra­gyo­gást kapjon.”23 Va­ló­ban, a tárgy meg­vá­lasz­tá­sán s Jób szen­ve­dés­tör­té­ne­tén túl a „tárgy bel­ső te­ré­ben a köl­tő ar­ca de­reng”. Az ott­hon­tu­dat le­bon­tá­sá­nak igé­nye ko­ráb­bi kö­te­té­ben is fel­sej­lik, pon­to­sab­ban akár a Vydrica 5. cí­mű ver­sé­ben, mely­ben rend­kí­vül mar­kán­san fo­gal­maz­ta meg a min­den­nap­ok kín­ját: „Esz­mé­le­ted is / vér­ből, ha­lál­ból, / kín­ból épül. / […] Nyers vagy, mint itt a / fa­lak­nak dön­tött / ut­ca­lány­ok, / pisz­kos asz­ta­lon / ki­dön­tött sör­ként / csil­log ál­mod. / […] Hol az édes táj? / Hol a gyer­mek­kor / anya-ál­mod? / Itt csak hal­szag van, / s ver­sed fa­lá­ban / rum szi­vá­rog. / Sör­gyár csö­röm­pöl / s be­teg tü­dő­ként / ne­on resz­ket, / de kü­lön kí­nod / s a vi­lág tán itt / érint­kez­nek.” És ezen az érint­ke­zé­si pon­ton „Tán nem is eg­­gyé – / kü­lön­vál­ni / a le­he­tet­len”.
Tő­zsér a val­lo­má­sos tí­pu­sú köl­tők kö­zé tar­to­zik, így az Iro­dal­mi Szem­lé­ben 1971-ben meg­je­lent Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­sé­ben is egy élet­út ta­pasz­ta­la­ta­it, köl­tői pá­lyá­ja „pa­na­sza­it” is be­le­szö­vi az őt ih­le­tő Jób sor­sá­ba. Et­től lesz iga­zi és meg­is­mé­tel­he­tet­len az a vers­va­ló­ság, mely a szen­ve­dés­től a szü­lő­föld bé­ké­jé­ig ível. Erő­tel­jes me­ta­fo­rá­val, az „e tá­tott kő” meg­rá­zó ere­jű él­mé­nyé­vel mond­ja el, „Mi­lyen mes­­szi­re kel­lett jön­nöd / hogy meg­lásd ma­gad e tá­tott kő­ben / s rá­ta­lálj egy új / be­fe­lé tá­gu­ló táj­ra”. Elő­ször eb­ben a ver­sé­ben al­kal­maz­ta azt az elioti vers­mo­dellt, mely ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban (kü­lö­nö­sen a Mittel-korszak után) ural­ko­dó­vá vá­lik költészetében.24 A vers­szö­veg­ben in­tar­zi­a­sze­rű­en meg­je­le­nő do­ku­men­tum, idé­zet vi­lág­iro­dal­mi elő­ké­pe nem­csak az an­gol T. S. Eliotnál ta­lál­ha­tó meg, ha­nem jó­val ko­ráb­ban már a ma­gyar köl­té­szet­ből is is­me­rős. Ezt a mód­szert ese­ten­ként már Ba­las­si vagy Cso­ko­nai is al­kal­maz­ta. Egyéb­ként Tő­zsér­nél is a ven­dég­szö­veg „be­épí­té­sé­ről” van szó (Milan Rúfus szlo­vák köl­tő Okno [Ab­lak] cí­mű ver­sé­nek egy rész­le­te je­le­nik meg a vers­ben), mely nem­csak köz­ve­tí­tő fel­ada­tot vál­lal, ha­nem a köl­té­szet ha­tár­ta­lan­sá­gát és az em­be­ri sors­kö­zös­ség oszt­ha­tat­lan­sá­gát is pél­dáz­za. Tő­zsér szá­má­ra ez a „fel­fe­de­zés” nyi­tó­fe­je­ze­te a Milan Kundera ál­tal meg­fo­gal­ma­zott kö­zép-eu­ró­pai élet­ér­zés­nek, s az adott vers­ben pe­dig le­zár­ja a szen­ve­dés­tör­té­ne­tet, s sza­vak­ba ön­ti a köl­tő lí­rai val­lo­má­sát. A „Tu­dod, hon­nan jössz. Tu­dod, hogy hív­nak” nem­csak a „dis­­szo­nan­cia­él­mény” (Zalabai Zsig­mond) meg­ne­ve­zé­sé­nek az al­kal­ma, ha­nem a sors­vál­la­lás és a lét­ta­pasz­ta­lat, a „mit ér az em­ber” gon­do­la­tá­nak a meg­idé­zé­se is. A gyer­mek ide­gen nyel­vű meg­idé­zé­se, az „anya test­me­le­ge” és a szü­lő­föld va­ló­ság­nak hitt ál­ma te­szi a köl­tő szá­má­ra el­vi­sel­he­tő­vé a vál­lalt sor­sot. A sors­vál­la­lás pá­to­sza a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gát is fel­old­ja. A vers­ben meg­je­le­nő „él­ve­bon­co­lás” vagy az „anya test­me­le­ge” (érv­ként, em­lék­ként is) val­lo­más ér­té­kű, jel­zi azt is, hogy a köl­tő ma­gá­nyá­ban, me­ne­kü­lé­se­i­ben és jö­vőt ke­re­ső szán­dé­ká­ban ide­gen az ér­té­kek és a ha­gyo­má­nyok meg­ta­ga­dá­sa. A gol­go­tai úton („Hull rám a kék má­zas ég­ből / nagy csep­pek­ben az ecet”) az „anya­test” ujj­hegy­nyi-érin­té­se je­len­ti szá­má­ra az erőt és a bi­zo­nyos­sá­got. Azt is mond­hat­nánk, Rúfus vers­rész­le­te szá­má­ra az „Ige”, mert a „meg­vál­tás­tör­té­net­hez” a „Gyer­mek” pél­dá­ján ke­resz­tül ve­zet az út. „A kör­nye­ző űr ar­cán a tisz­ta­ság könny­csepp. Sok ez, vagy ke­vés? Mi a vá­la­szod? Az, hogy a gyer­me­kek el­al­vás előtt leg­alább uj­juk he­gyé­vel akar­ják any­juk tes­tét érin­te­ni.”
Va­ló igaz, ahogy Bata Im­re ír­ta: „a táj most be­fe­lé nyí­lott ki”, két­sé­ges vi­szont a kri­ti­kus ál­lí­tá­sá­nak má­sik fe­le, hogy „a szü­lő­föld odá­ig szű­kült, hogy már csak ujjhegy-érintésnyi”.25 „Vet­kőz­tesd le a sza­va­kat” – mond­ja Szil­ágyi Do­mo­kos a Bú­csú a tró­pu­sok­tól cí­mű ver­sé­ben, „mert min­den szín egy szó­ba fér”. A „le­vet­kőz­te­tett szó” meg­vál­tó ere­jé­ben min­dig ott a két­ség­beesett hit, az a „csak­”, mely – mint most is – csak­nem min­den. Az „ujj­hegy­érin­tés” – a gyer­me­ki pél­dá­zat sze­rint – a mér­he­tő (vagy: meg­ál­lí­tott) pil­la­nat, mely a szen­ve­dé­sek után meg­vál­tást, a re­mény­te­len­sé­gek szaharái után fényt, új eget, az ál­mod­ni is sza­bad re­mé­nyét is je­lent­he­ti. A „ma­gá­nyos” Tő­zsér, hos­­szú évek küz­del­me után, a „te­rem­tő” és „ter­mé­keny” ma­gány párt­já­ra állt, a „lé­lek bel­ső ívén át­ala­kult” (Bata Im­re sza­vai), s eb­ben a vál­tás­ban Jób – ha aka­rom – csu­pán ürügy, hogy „ko­runk mí­to­szát” meg­fo­gal­maz­za. A vers­mí­tosz gon­do­la­ta – a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség-tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­se szom­széd­sá­gá­ban – egy év­ti­ze­de ér­le­lő­dött Tő­zsér­nél. (Előz­mé­nye­ként a Ka­to­nák, a Meg­té­rés, az Európé mo­no­lóg­ja stb. cí­mű ver­se­ket em­lít­het­jük.) Ta­lán az sem vé­let­len, hogy a szó­ban for­gó vers elő­ször Ivan Meštroviè Jób-szobra előtt cím­mel (Iro­dal­mi Szem­le, 1971. 10. sz.) je­lent meg. Az Érin­té­sek cí­mű kö­tet­ben (ha tet­szik: funk­ci­o­ná­li­san) vál­to­zott meg a cím (Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig) és az al­cím (Ivan Meštroviè Jób-szobrához), je­lez­ve az „át­vál­to­zást”, me­lyet a köl­tői tu­dat re­giszt­rált, s amely­ben a meg­sze­mé­lye­sí­tett sors és a meg­szen­ve­dett szü­lő­föld egy­szer­re je­len­tett „nyi­tást” és új mi­nő­sé­get más ho­ri­zon­tok fe­lé. És ta­lán az sem mel­lé­kes, hogy a hor­vát Meštroviè szob­ra Tő­zsér szá­má­ra (jel­zés­sze­rű­en) tör­té­nel­mi és szo­ci­o­ló­gi­ai mély­sé­ge­ket tár föl, mely­ben vég­ső so­ron nem is a bib­li­ai tör­té­net a fon­tos, ha­nem az el­vesz­tett szü­lő­föld (a gol­go­tai út má­sa), me­lyet az anya és a gyer­mek te­het (ide­ig-órá­ig) el­vi­sel­he­tő­vé vagy meg nem tör­tént­té. Szil­ágyi Do­mo­kos­nál a vers utol­só ak­kord­ja­ként az em­lé­ke­zet­re ha­gyat­ko­zó uno­kák „az iszo­nyat lá­zá­ban ég­ve / föl- s föl­üvöl­te­nek az ég­re”, Tő­zsér­nél az em­lé­ke­ze­tet fe­led­te­tő „érin­tés” és „ál­mo­dás” az egye­te­mes­sé nö­vő anya­kép­pel és a szü­lő­föld von­zá­sá­val vá­lik (a va­ló­ság „égi” má­sa el­le­né­re is) re­mén­­nyé, em­bert él­te­tő vi­gas­­szá.
Ta­lán nem erő­sza­kolt, ha idéz­zük – az am­bi­va­len­cia le­he­tő­sé­ge­i­ről – Tő­zsér (ké­sőb­bi) meg­ál­la­pí­tá­sát Szil­ágyi köl­té­sze­te kap­csán: „a köl­tő nem ott van, ahol a sza­vak je­len­té­se jel­zi a he­lyét, ha­nem va­la­hol máshol.”26 Ez az „als ob”, ez a „mintha”-költészet (me­lyet Tő­zsér a het­ve­nes évek vé­gé­re idő­zít Szil­ágyi köl­té­sze­té­ben) Tő­zsér­nél per­sze a ké­sőb­bi éve­i­ben tel­je­se­dik ki, „nyom­ele­me­i­ben” azon­ban már az Érin­té­sek cí­mű kö­tet Érin­té­sek cí­mű cik­lu­sá­nak rö­vid ver­se­i­ben is fel­fe­dez­he­tők. Nem túl­zás vi­szont azt ál­lí­ta­ni, hogy Tő­zsér Ár­pád em­lí­tett Jób-versében ta­lál­ta meg azt az adek­vát for­mát, amely jel­zés­sze­rű­en ott volt ko­ráb­bi ver­se­i­ben, így a lel­ki vál­sá­ga­it meg­ne­ve­ző Kő­le­ge­lőn cí­mű cik­lu­sá­nak ver­se­i­ben (köz­tük a gyak­ran el­lent­mon­dá­sos gnómikus tárgy­ver­sek né­me­lyi­ké­ben) is. „A fel­kelt idő­ből” ez is egy fény­su­gár, amely ké­sőbb sok­szo­ro­san „ka­ma­to­zik” szá­má­ra. Ve­le és ál­ta­la lesz az Érin­té­sek cí­mű kö­tet is mezs­gye­kő a köl­té­sze­té­ben, sőt ezen túl­me­nő­en a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra szlo­vá­ki­ai tör­té­ne­té­ben is.
Ver­sei, es­­széi, kri­ti­kai írá­sai ta­nú­sá­ga sze­rint egy új esz­mény­kép igé­nye, a lí­rai sze­mély­te­len­ség prob­lé­má­ja, a „Min­den Egész el­tö­rött” tit­ka­i­nak ke­re­sé­se, sőt té­te­les meg­fo­gal­ma­zá­sa már a het­ve­nes évek ele­jén ta­pasz­tal­ha­tó ná­la. A „vi­lág­idő” ke­re­sé­sét jel­zi az Egy­sze­mű éj­sza­ka cí­mű an­to­ló­gia be­ve­ze­tő­je, mely­ben az Új Symposion ih­le­té­sé­ben in­du­ló fi­a­ta­lok tö­rek­vé­se­i­re utal­va – Pi­linsz­ky nyo­mán – Simone Weil-t idéz­te: „Van a sze­mé­lyes, van a sze­mély­te­len és van a kol­lek­tív zó­na. Csak a sze­mé­lyes­ből le­het el­jut­ni a sze­mély­te­len­be, a kol­lek­tív­ból so­ha. Előbb sze­mé­lyes­sé kell vál­ni s az­tán át­lép­ni a sze­mély­te­len­be. Itt ta­nyáz­nak sze­rin­te az iga­zi nagy igaz­sá­gok, és min­den nagy mű a sze­mély­te­len­ség­ből táp­lál­ko­zik.” Bár az em­lí­tett an­to­ló­gi­á­ban lé­nye­gé­ben Tő­zsér elő­sza­va kép­vi­sel­te (el­mé­le­ti­leg) a „sze­mély­te­lent”, az a tény, hogy az Érin­té­sek (1972) meg­je­le­né­se után 1979-ig el­hall­ga­tott (il­let­ve egyet­len ver­set írt, a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­műt), ha nem is vál­ság­kor­sza­kot jel­zett (hisz ek­kor ír­ta a Ré­gi köl­tők – mai ta­nul­sá­gok cí­mű ta­nul­mány­kö­te­tét), min­den­kép­pen a „más­ság” je­gyei gyö­tör­ték. Ma már tud­juk – ép­pen az elő­szó ta­nú­sá­ga sze­rint –, hogy a „sze­mély­te­lent” ke­res­te. Elő­csa­tá­ro­zá­sa­i­nak ezt a gya­kor­la­tát a ké­sőb­bi évek­ben is foly­tat­ta, egy kis túl­zás­sal azt le­het­ne mon­da­ni, ha­ma­rabb újult meg (kri­ti­kái, es­­széi, ta­nul­má­nyai ta­nú­sá­ga sze­rint) „el­mé­le­ti­leg”, és csak ké­sőbb tör­tént a vál­tás, az új út ke­re­sé­se. Jel­lem­ző, hogy most is in­kább „se­reg­szem­lét” tar­tott ko­ráb­bi mű­vei fe­lett, s az­tán mond­ta ki a „hopp”-ot (a „Sic Rhodos, sic saltus!” min­tá­ja sze­rint).
A Ge­ne­zis (1979) cí­mű kö­te­te (az út­ke­re­sés so­rán) hasz­nos „pót­cse­lek­vés­nek” bi­zo­nyult: es­­szék, ver­sek, in­ter­júk tár­sa­sá­gá­ban vers­szár­ma­zás­tan­nak, ok és oko­za­ti ös­­sze­füg­gé­sek vizs­gá­la­tá­nak le­het­tünk a ta­núi. Kö­te­té­ről és egy­ben szán­dé­ká­ról egy be­szél­ge­tés so­rán így nyilatkozott:“Genezis akar len­ni: egy em­be­ri és köl­tői esz­mé­let ki­ala­ku­lá­sát, tör­té­ne­tét nyo­moz­za vis­­sza­fe­lé az idő­ben. S ter­mé­sze­te­sen a te­rem­tés kez­de­te is akar len­ni: ki­je­lö­li az ala­po­kat egy to­váb­bi ver­ses világépítéshez.”27 Ver­sei az új­ra­ér­tel­me­zés so­rán mi­nő­sé­gük­ben nem vál­toz­tak, ér­té­ke­sek azon­ban azok a val­lo­más ér­té­kű anya­gok, me­lyek a ver­se­ket s azok „kör­nye­ze­tét” ki­egé­szí­tik. A Ge­ne­zis Mó­zes öt köny­vé­re utal: „én is öt könyv­ben sze­ret­ném ös­­sze­fog­lal­ni az ál­ta­lam meg­élt s a meg­él­te­ken ke­resz­tül fel­fo­gott vi­lág­időt. Min­den újabb könyv az el­ső há­rom kö­te­tem más-más vo­nu­la­tá­hoz tér majd vis­­sza, éle­tem el­ső fe­lé­nek más-más ér­ze­lem- és fo­ga­lom­kör­ét pró­bál­ja ki­tel­je­sí­te­ni.” Raj­ta is mú­lott, hogy a „vi­lág­idő” meg a vál­to­zó vi­lág a köl­tői ön­meg­va­ló­sí­tás más lép­té­két és mér­té­két igé­nyel­te.
„Vi­tat­ko­zó alá­za­ta” (Koncsol Lász­ló ki­fe­je­zé­se) az „új utak kez­de­tén” szin­te iga­zo­lást adott szá­má­ra az erő­gyűj­tés­hez. Vál­to­zó köl­tői kor­sza­ka­i­ban min­dig a köl­té­szet és a kor fő prob­lé­mái iz­gat­ták, a Mittel-korszakkal kez­dő­dő­en (1982) pe­dig a mai ká­no­nok, a „mo­dern­nek len­ni min­de­nes­tül” új ér­tel­me­zé­se fog­lal­koz­tat­ja. Hogy ezek­ből a gon­do­la­tok­ból men­­nyi szólt a kor­nak, s men­­nyi az örök em­be­ri­nek vagy a di­vat­nak, azt ér­tel­met­len a vál­to­zó ko­rok és ká­no­nok ké­nye-ked­ve sze­rint mé­rics­kél­ni. Egy tény, a Fér­fi­kor cí­mű nagy ha­tá­sú ver­se a Kö­rök­ben (vá­lo­ga­tott ver­sek, 1985) még sze­re­pelt, a Négy ne­gyed­ből (ös­­sze­gyűj­tött ver­sek, 1999) azon­ban már ki­ma­radt. Pe­dig nem volt mit res­tel­ked­nie ér­te, mert nem az adott vi­lág har­so­ná­ja szólt be­lő­le, ha­nem az em­be­ri­ség­nek „el­kö­te­le­zett” köl­tő ma­kacs hi­te, őszin­te val­lo­má­sa. Úgy akart or­szá­gos len­ni a hit­ben, hogy az em­be­ri lé­te­zés, az er­köl­csöt vi­lág­gá ki­ál­tó köl­tő hi­té­vel ad­ta le név­jegy­ét, egy olyan kor­ban, ami­kor bá­tor­ság kel­lett a vers­be „öm­lött” sza­vak vál­la­lá­sá­hoz is. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ez a vers füg­get­le­nül at­tól, hogy hol „spáj­zol­ják”, nem­csak az Iro­dal­mi Szem­le in­dí­tó ver­se volt (1958), ha­nem Tő­zsér köl­tői be­lé­pő­je is, és még csak szé­gyen­kez­nie sem kell ér­te! Re­a­li­tás­ér­zé­ke egyéb­ként min­dig (ké­sőb­bi vég­le­tes kí­sér­le­tei ide­jén is) meg­óv­ta at­tól, hogy gond­ja­it, gyöt­rel­me­it ni­hil­lé fo­koz­za.
Köl­té­sze­té­nek új mi­nő­sé­ge­i­ről „miniönéletrajzában” (2004. no­vem­ber) azt ír­ja: „Mitteleurópában szü­let­tem, har­minc­öt éves ko­ro­mig – Goe­the re­cept­jé­nek meg­fe­le­lő­en – pes­­szi­mis­ta vol­tam, az­tán op­ti­mis­ta let­tem (ak­ko­ri­ban nő­sül­tem, s szü­le­tett két fi­am). Ma már megint in­kább pes­­szi­mis­ta va­gyok. A ver­se­im, tíz kö­tet­ben, ar­ról szól­nak, hogy mi­kor vol­tam (va­gyok) pes­­szi­mis­ta, ill. op­ti­mis­ta; az es­­szé­im, ta­nul­má­nya­im má­sik tíz kö­tet­ben meg ar­ról, hogy né­ha köl­tő­nek, oly­kor mű­for­dí­tó­nak, más­kor szer­kesz­tő­nek, megint más­kor meg ta­nár­nak gon­do­lom ma­ga­mat.” Van per­sze olyan kor­sza­ka is, ami­kor vér­be­li kri­ti­kus­ként je­lent­ke­zik. Az Egy szem­lé­let el­len (1963) cí­mű vi­ta­in­dí­tó­já­ban már ko­ráb­ban je­lez­te, hogy a mo­dern esz­té­ti­ka kö­ve­tel­mé­nye­it kö­ve­ti, s a Fábry-féle „va­ló­ság­iro­da­lom­mal” szem­ben szá­má­ra az „iro­da­lom va­ló­sá­ga” a meg­ha­tá­ro­zó. Ter­je­del­mes ta­nul­mány­ban (A lí­rai val­lo­más ho­gyan­ja, 1969) val­lat­ja kor­tár­sai ver­se­it. A mo­dern lí­ra te­o­re­ti­ku­sa­i­nak szám­ta­lan gon­do­la­tát tart­ja kö­ve­ten­dő­nek, s ezt fej­ti ki Az iro­da­lom va­ló­sá­ga (1970) cí­mű ta­nul­mány­kö­te­té­ben is. A lí­rai sze­mély­te­len­ség esz­té­ti­ká­já­ról (mely­ből a „nagy köl­té­szet” táp­lál­ko­zik) Eliottal vall­ja, hogy a mo­dern köl­tő „egye­te­mes­sé és sze­mély­te­len­né” vál­toz­tat­ja „sze­mé­lyes és ma­gán­szen­ve­dé­se­it”.
Ké­sőb­bi kö­te­te­i­ben a lé­te­zés te­re kö­zép-eu­ró­pa­i­vá tá­gul, em­be­ri, tör­té­nel­mi, tár­sa­dal­mi ös­­sze­füg­gé­sek s kü­lön­bö­ző műnemek épül­nek be köl­té­sze­té­be. Ada­lé­kok a Nyol­ca­dik szín­hez (1982) cí­mű kö­te­té­nek Mittel-ciklusa új kor­szak­ha­tárt je­lez köl­té­sze­té­ben. A kö­tet­cím Ma­dách Tra­gé­di­á­já­ra utal (Kep­ler és Szenczi Mol­nár fik­tív pár­be­szé­de), mely­ben a köl­tő meg­ál­mod­ta a Tra­gé­dia hi­ány­zó „ma­gyar szí­nét”. A kö­tet egy­ér­tel­mű át­me­net a „köz­tes-lét­hez”, mely Mittel úr köz­pon­ti prob­lé­má­ja lesz. Mittel úr „nem csu­pán né­hány vers fő­sze­rep­lő­je, ha­nem szim­bo­li­kus, ös­­sze­tett fi­gu­ra, a tő­zsé­ri kö­zép-eu­ró­pai transzfinit lét­él­mény ér­zé­ki, szem­lé­le­tes for­má­ban va­ló meg­je­le­ní­té­se” (Pé­csi Györ­gyi). A cik­lus hő­se nem ki­sebb­sé­gi író, s élet­ér­zé­se sem ki­sebb­sé­gi, ha­nem kö­zép-eu­ró­pai. A „mittelség” je­gye­it olyan jel­leg­ze­te­sen kö­zép-eu­ró­pai írók­ban ta­lál­ta meg, mint Danilo Kiš, Zbigniew Her­bert és Mé­szöly Mik­lós. A ra­ci­o­ná­lis­sá és ér­zé­ki­vé vá­ló köl­tő szem­be­for­dul a ha­gyo­má­nyos po­é­ti­kai meg­ol­dá­sok­kal, „iro­ni­zál és depoétizál”, s köz­ben egy ré­gibb ha­gyo­mányt éb­reszt, a fi­lo­zo­fi­kus köl­té­szet ha­gyo­má­nyát (Odorics Fe­renc). Kö­te­te és az azt kö­ve­tők (Tör­té­ne­tek Mittel úr­ról, a gom­bá­ról és a ma­gán­va­ló­ról, 1989; a Finnegan ha­lá­la, 2001; Ta­nul­má­nyok köl­tő­port­rék­hoz, 2004) egy­ér­tel­mű­en jel­zik, hogy a köl­tő ki­lé­pett a ki­sebb­sé­gi „kör” szo­rí­tá­sá­ból az egye­te­me­sebb lé­te­zés, a kö­zép-eu­ró­pai gon­do­lat és szel­le­mi­ség irá­nyá­ba, ahol Danilo Kiš és Zbigniew Her­bert mel­lett Robert Musillal, Vla­di­mír Holannal, Mé­szöly Mik­lós­sal, Ne­mes Nagy Ág­nes­sel, ¼ubomír Feldekkel ke­rül­het egy tár­sa­ság­ba.