A címben említett nyelvművelés és nyelvtervezés (vagy nyelvi tervezés) fogalmak mindannyiunk számára ismertek, az utóbbi évtizedben számos tanulmány elemezte a kettő közötti kapcsolatot is (legutóbb pl. Sándor 2003), új fogalom viszont a nyelvi menedzselés, amely a normától eltérő nyelvi elemeket az előbbiekétől eltérő szemszögből közelíti meg. A továbbiakban az alábbi három kérdésre keresem a választ:
a) Az említett két, már meggyökeresedett fogalom mellett nem lenne-e célszerű egy harmadikat, a címben említett nyelvi menedzselés fogalmat is bevezetni?
b) Mi legyen a nyelvi menedzselés viszonya a nyelvműveléshez és a nyelvtervezéshez?
c) Átvegyük-e az angol eredetű kifejezést, vagy keressünk „magyarosabb” nevet?
A nyelvi menedzselés kifejezést 1987-ben B. Jernudd és J. Neustupný használta először (angolul language management formában), mégpedig a B. Jernudd által kidolgozott nyelvi korrekció elméletével kapcsolatosan (Jernudd–Neustupný 1987; Neustupný 2002, 429).2 Az elméletet később J. Neustupný több tanulmányában is kifejtette, majd a szláv nyelvek szempontjából árnyalta munkatársa, J. Nekvapil (2000, 2003a, 2003b, lásd még Nekvapil–Neustupný 2003). Neustupný egyik vonatkozó tanulmányában (2002) a szociolingvisztikán belül négy fő irányzatot különböztet meg, ezek: 1. a nyelv és társadalom viszonyát vizsgáló szociolingvisztika (B. Bernstein, E. Haugen, U. Weinreich, J. Fishman), valamint ide tartozik szerinte a diskurzuselemzés és a nyelvkörnyezettan is; 2. variációelmélet (J. Gumperz, Ch. Ferguson, W. Labov); 3. a kommunikáció nyelven kívüli komponenseit vizsgáló szociolingvisztika (D. Hymes); 4. a nyelvi problémák megoldására fókuszáló szociolingvisztika.
J. Neustupný szerint a szociolingvisztikának ez a negyedik irányzata az, amely ma a nyelvi menedzselés elmélete által lefedett területtel azonos. A nyelvi menedzselés a múlt század hatvanas éveiben fejlődésnek indult nyelvtervezés elméletéből fejlődött ki, amely szorosan kapcsolódott az Egyesült Államoknak ahhoz a törekvéséhez, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió ázsiai és afrikai térnyerését, ezért az akkori ún. fejlődő államok nyelvi problémáival foglalkozott. A nyelvi menedzselés elmélete a nyelvtervezéssel3 foglalkozó szakemberek között folyó szemléletbeli viták eredményeként alakult ki. J. Neustupný szerint az alapvető véleménykülönbség az alábbiakban ragadható meg: a nyelvtervezésben a nyelvtervező szakemberek definiálják a problémákat, s nem foglalkoznak azzal, milyen nyelvi problémákkal küzdenek a beszélők egy-egy konkrét szituációban (lásd még Nekvapil 2000, 166); ezzel függ össze továbbá az a tény, hogy a nyelvtervezés a nyelvi problémákat a grammatikai kompetencia szintjén (vagyis elvont módon, a „nyelv” problémájaként) értelmezi, s nem a beszélők problémájaként. Végül: a nyelvtervezés feltételezi a felülről történő irányítást: a nyelvtervezés (a nyelv tervezése) egyfajta objektív, technikai diszciplína, az ezt irányító szakemberek mintegy az egész társadalom nevében járnak el – ugyanakkor azonban kérdéses, honnan ered ez a szerepük, legitimációjuk.
Miben különbözik a nyelvi menedzselés a nyelvtervezéstől? J. V. Neustupný leszögezi, hogy mind a nyelvtervezés, mind a nyelvi menedzselés a nyelvi problémák kezelésével foglalkozik, ám eltérő megközelítéssel: az egyik „fentről lefelé”, a másik pedig „alulról felfelé” haladva (lásd még Nekvapil 2003b, 2). A szerző – többekkel egyetemben – azt a nézetet vallja, hogy a nyelvi problémák nem kezelhetők objektív módon (lásd még Jernudd–Neustupný 1987, 72), ugyanis megoldásukat az érintett szereplők különbözőképpen látják, ennélfogva érdekellentétek léteznek közöttük, s csak a hatalommal rendelkező érdekcsoport tudja keresztülvinni elképzeléseit. Továbbá a nyelvi problémák mikroszinten, a megnyilatkozásokban jelentkeznek, tehát különböző szinteken kell megoldani is őket. A nyelvi problémák megoldása elképzelhetetlen a kapcsolódó társadalmi és kommunikációs problémák kezelése nélkül.
A nyelvi menedzselés folyamat, melyen belül öt szakaszt különíthetünk el: 1. az interakció során a beszélők valamilyen módon eltérnek a kommunikációs normáktól (deviation). Nyelvi probléma akkor keletkezik, ha ezt az eltérést a beszélők 2. észreveszik (noting) és 3. pozitívan vagy negatívan értékelik (evaluation). Az észlelt eltérések kezelése céljából 4. akcióterv (adjustment design) kidolgozására és 5. megvalósítására (implementation) kerül sor (lásd még Jernudd–Neustupný 1987, 75–76). Ezek a lépések nagyon hasonlítanak a nyelvtervezés egyes szakaszaira (a probléma kijelölése, a megoldási módozatok felvázolása, illetve egy konkrét megoldás kiválasztása, majd ennek elterjesztése), ám több lényeges eltérés mutatkozik közöttük. Amint fentebb már volt róla szó, a nyelvi menedzselés mindig a konkrét kommunikációs helyzetben fellépő problémák kezelését tartja fontosnak, ami viszont nem jelenti azt, hogy az adott probléma nem lehet társadalmi érvényű és jelentőségű. Ilyen példaként említi Neustupný azt, amikor bizonyos konkrét szituációkban (nemzetközi szinten) az angol anyanyelvi beszélők előnyben vannak a nem anyanyelvi beszélőkkel szemben.4 Továbbá a nyelvi menedzselés szerint a nyelvi probléma a kommunikációs helyzettől függően különböző szinteken keletkezik, ezért különböző szinteken is kell megoldani, így az akcióterv az önkorrekciótól kezdve a nyelvi reformjavaslatokig számos szinten megvalósulhat.5 A nyelvi menedzselés fent vázolt folyamata bármikor megszakítható: pl. a problémát az interakció résztvevői érzékelik és értékelik is, de nem tartják fontosnak, hogy továbbra is foglalkozzanak vele, vagy kidolgoznak ugyan akciótervet, de az nem valósul meg, így a történelemből több példa is van arra, hogy kiválóan kidolgozott tervezetek a megfelelő feltételek hiányában sohasem váltak valóra.
Az elmondottakból úgy tűnhet, hogy Neustupný a nyelvi menedzselést csak az interakció résztvevőit érintő folyamatként értelmezi, olyan folyamatként, amely mintegy automatikusan, bármilyen „szervezett elmélet” részvétele, azaz külső beavatkozás nélkül zajlik. Valójában a szerző kétfajta értelemben használja ezt a kifejezést: a) objektív folyamat, az interakció résztvevői maguk oldják meg a problémát, b) a nyelvi problémák megoldásának egyfajta elméleti megközelítése. A szerző ide sorolja a már említett korrekcióelméletet, de az ún. nyelvi imperializmus elméletét (Phillipson) vagy a nyelvkörnyezettant is.
Neustupný a nyelvi menedzselés fogalmát a nyelvtervezés kritikájára alapozza; nem fogalmazza ugyan meg, ám a nyelvtervezést inkább deduktív, a nyelvi menedzselést pedig induktív folyamatnak tartja (amint ezt korábban említettük), ugyanis ezt írja: „Az egyes interakciós aktusokra vonatkozó nyelvi menedzselési folyamatok olyan szervezett tevékenységgé állnak össze, amelyben már elmélet és ideológia is megnyilvánul, kiterjedt hálózatok alakulnak ki, összetett folyamatok zajlanak. Ezen a szinten már nem szükségszerűen nyilvánvaló a konkrét interakciós aktusokhoz fűződő kapcsolat. A nyelvi menedzselés mint elmélet azonban megkívánja, hogy ez a kapcsolat a lehető legszorosabb legyen. Más szóval, a nyelvi menedzselésnek meg kell haladnia azt a helyzetet, amikor a nyelvi gyakorlat korlátozott ismeretére alapozva nyelvészek vagy mások határozták meg, hogy mi jelent gondot, és mi nem” (2002, 435).
Miért tartjuk hasznosnak és továbbgondolásra érdemesnek a fent vázolt elméletet? Elsősorban is azért, mert gyakorlatorientált, a valós folyamatokat rögzíti, s lényegében leírható vele az a tevékenység, melyet például a nyelvi közönségszolgálatok végeznek. A fentiek alapján esetleg az a vélemény alakulhat ki valakiben, hogy Neustupný a nyelvi menedzselés folyamatából kizárja a nyelvészeket, illetve a nyelvészek szerepét esetleg csak a folyamatok leírására, a konkrét interakciós aktusok megoldása alapján levonható tanulságok összegzésére és utólagos elméletalkotásra korlátozza. Valójában Neustupný kétfajta nyelvi menedzselést különböztet meg: az egyszerű, az adott kommunikációs aktusra vonatkozót és az általában intézményhez köthető szervezettet (bővebben lásd Nekvapil 2003b, 5).6 Továbbá nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy egyrészt a nyelvészek beszélők is egyben, s ezért a kommunikáció során maguk is kerülnek olyan helyzetbe, hogy valamilyen nyelvi problémát kell megoldaniuk, másrészt pedig nyelvi problémáikkal egyéb beszélők fordulnak hozzájuk (lásd pl. a közönségszolgálatok tevékenységét).
Amint említettük, a nyelvi menedzselés elmélete alkalmazható a nyelvi közönségszolgálatok és általában a nyelvi szolgáltatásokat nyújtó intézmények tevékenységére. Elsősorban is ezáltal elválasztható e tevékenység a szűkebb értelemben vett nyelvműveléstől, vagyis a nyelvi ismeretterjesztéstől.7 Az alapvető eltérések a következők: igaz ugyan, hogy olykor a nyelvművelők olvasói vagy hallgatói kérdésre válaszolnak a nyelvművelő cikkben vagy előadásban, a tipikus azonban az, hogy a saját maguk által nyelvi problémának minősített kérdésről írnak (a normától való eltérésre figyelnek fel) attól függetlenül, hogy a beszélők számára az problémaként merül-e fel vagy sem. (Bizonyos nyelvművelői tanácsok hatástalan volta éppen ezzel függhet össze.) Továbbá a nyelvművelő tanács tipikus megjelenési formája a nyelvművelő cikk vagy előadás (illetve kézikönyvben szócikk), amely – még ha valós problémára reagál is – időben és térben eltolódik az eredeti problémához képest, sőt a szerzők nemegyszer hangoztatják, hogy céljuk az általánosítás, a jelenség bemutatása. A nyelvi szolgáltatások, közönségszolgálat esetében azonban azonnal kell reagálni, vagyis a probléma és annak megoldása között minimális időeltolódás van, s egy konkrét kommunikációs helyzetre vonatkozóan kell tanácsot adni. Ez azonban nem zárja ki, hogy a későbbiekben a tanács alapján akár nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő cikk is szülessen a problémáról, vagy más módon hasznosítsák a konkrét esetből levonható tapasztalatokat.
A szervezett keretekben folyó nyelvi menedzselés és a nyelvtervezés, illetve a nyelvfejlesztésként értelmezett nyelvművelés viszonya már bonyolultabb. Amint fentebb arról már volt szó, Neustupný a nyelvtervezést és a nyelvi menedzselést mint fogalmat és tevékenységet szembeállítja egymással, szinte egymást kizáró fogalomként és tevékenységként értelmezi őket.8 Ezzel ellentétben azt gondolom, hogy mindkettőre szükségünk van: a konkrét nyelvi-kommunikatív problémák megoldása valamilyen tágabb keretbe beillesztve lehetséges. Véleményem szerint a nyelvtervezés határozza meg azt a stratégiát, azt a stratégiai és elméleti keretet, amelyhez viszonyítva a konkrét nyelvi problémákat kezeljük, bár igaz ugyan, hogy a gyakorlat is hat az elméletre, a kettő között állandó oszcillálás létezik.
A nyelvtervezés, a nyelvművelés és a nyelvi menedzselés között saját értelmezésem szerint fennálló kapcsolatot három példán szemléltetem:
Először egy példa a Gramma Nyelvi Iroda saját gyakorlatából. A közélet és a hivatali élet szlováknyelvűsége miatt eddig elhanyagolt terület volt Szlovákiában a magyar jogi-közigazgatási terminológia. Politikai okokból egészen 1997-ig a belügyminisztérium megjelentett ugyan egy lapot (1990-ig Nemzeti Bizottságok, később Közigazgatás címmel) a közigazgatásban dolgozó tisztviselők részére, amely törvényfordításokat és egyéb szövegeket közölt, ez a lap azonban teljes mértékben a szlovák Národné výbory, ill. Verejná správa magyar fordítása volt. A fordítások színvonala nagyon alacsony volt, a különböző szövegek különböző fordítóktól származtak, ezért ugyanazt a szlovák kifejezést különbözőképpen fordították. A napisajtóval és a rádióval hasonló a helyzet. Mindez azt eredményezte, hogy jelenleg egy-egy szlovák fogalomnak esetlegesen több magyar megfelelője is használatos (bővebben Szabómihály 2002a, 2002b). Ez a kérdés korábban kívül esett a nyelvművelés érdeklődési körén, s évtizedekig lényegében valós problémaként nem is merült föl, mivel a közigazgatásban a magyar nyelvet írásban gyakorlatilag nem lehetett használni.
Az egyértelmű terminológia hiánya – és egyáltalán a magyar jogi-közigazgatási szövegekre jellemző stílusnak mint normának a nem ismerete – az utóbbi években vált akuttá, ugyanis az 1999-től hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény alapján ma már bizonyos hivatalokkal való kapcsolattartás során a magyar nyelv írásban is használható. A megfelelő „szlovákiai magyar” jogi-közigazgatási terminológia hiányát nagyrészt problémaként élik meg például a települési önkormányzatok vagy az újságírók (az interakció résztvevői), de tudatosítják (elvileg kívülállóként) a nyelvészek is. (Az utóbbiaknak nagyobb áttekintésük van a problémáról, ezért több problémát is tudatosítanak, mint az előbbiek.)
A jogi-közéleti szövegek magyar változatának megfogalmazásával kapcsolatos problémáikkal a beszélők (konkrét személyek, de intézmények is) számos esetben a Gramma Nyelvi Iroda 2002-től működő közönségszolgálatához fordulnak. Amikor a közönségszolgálat munkatársai arra adnak választ, hogyan fordítson a kérdező egy-egy konkrét szlovák szót, kifejezést magyarra, a válasz mögött szükségszerűen valamilyen elméleti háttér húzódik meg. Ebben az esetben a háttér valójában egy nyelvtervezési döntés: el kell dönteni, hogy a közmagyar (azaz a Magyarországon használatos) kifejezést javasoljuk-e (ha van ilyen), vagy a „forgalomban levő”, fordítással létrejött kifejezések közül javasoljunk-e egyet, esetleg újat alkossunk (bővebben lásd Lanstyák–Szabómihály 2000/2002). A szlovákiai magyar közvélemény elvileg elutasítja a kontaktusjelenségeket, verbálisan a közmagyarhoz való nyelvi közeledést támogatja, s ez volt a szlovákiai magyar nyelvművelők álláspontja is. Gyakorlati – elsősorban kommunikatív – szempontokat figyelembe véve a Gramma Nyelvi Iroda munkatársai is azon a véleményen vannak, hogy a szakterminológia síkján meg kell tartani a lehető legnagyobb egységet, ezért funkcionális megfelelés esetén a magyar(országi) jogi-közéleti terminusok átvételét kell javasolni. Ez a nyelvtervezési döntés aztán meghatározza a konkrét nyelvi problémákra adott válaszokat is: vagyis minden esetben, amikor ilyen kérdés merül föl, elsősorban is a már létező terminus használatát javasolja a közönségszolgálat, s csak akkor foglalkozunk sajátos szakszavak megalkotásának a problémájával, amikor a szlovákiai fogalom nem létezik Magyarországon, vagy valamilyen más okból nem vehető át.
Lezajlott tehát a teljes folyamat: az interakció résztvevői észlelték a problémát (konkrétan azt, hogy valamit nem tudnak „helyesen” magyarul megnevezni), ezt a tényt negatívan értékelték, tehát próbálták megoldani, a probléma megoldásába bekapcsolt nyelvészek válaszoltak, ezáltal a kérdező részére a problémát megoldották. A kérdezőt rendszerint nem érdekli a nyelvészeti magyarázat, sem az, hogy elvileg többféle lehetőség közül lehetett választani, ő egyértelmű választ kér. A nyelvész azonban azt szeretné, hogy erről a döntésről, az adott probléma megoldásáról mások is értesüljenek – feltehető ugyanis, hogy hasonló gondjaik másoknak is vannak, s ez így is szokott lenni –, ezért igyekszik azt elterjeszteni. Az említett döntés valójában egy kodifikációs aktus volt, amely „közlésének”, elterjesztésének hagyományos módja (szótárakban, kézikönyvekben stb.) hosszú ideig tart, s ezért nem célravezető.9 Ebből a megfontolásból az általunk hozott kodifikációs döntések elterjesztésének alábbi módjait választottuk: 1. a közérdekű kérdésekre adott válaszokat közöljük a honlapunkon; 2. az általunk javasolt magyar megfelelőket (a kodifikációt-lexikációt) szintén közöljük a honlapon, illetve megküldjük a szerkesztőségeknek; 3. nyelvi ismeretterjesztő cikkekben ismertetjük meg a nagyközönséggel az általunk javasolt kifejezéseket, terminusokat. A vázolt folyamat tehát nyelvi menedzselés és nyelvtervezés, illetve (szűkebb értelemben vett) nyelvművelés is egyben.
Többségi helyzetben, így Magyarországon is hasonlóan írható le a folyamat: A beszélők rendszerint azért fordulnak az MTA Nyelvtudományi Intézetének közönségszolgálatához, mert nem biztosak a norma ismeretében. Például azt a kérdést teszik fel, hogyan írják le egy adott intézmény belső szervezeti egységének a nevét. A közönségszolgálat munkatársa elvileg kétféle választ adhat: a helyesírási szabályzatra utalva azt mondja, hogy a belső szervezeti egységek (pl. osztályok) nevét kis kezdőbetűvel írjuk; azt is mondhatja azonban, hogy a jelenlegi nagybetűsítés irányába hajló írásgyakorlatot figyelembe véve a belső szervezeti egység neve írható nagy kezdőbetűvel is.10 Az első esetben egyfajta „ortológusi” választ adott, a második esetben lehetőséget adott a választásra. Az első esetben a normához igazodó változat támogatásával nyelvtervezési szempontból a norma megerősítéséről van szó, a második esetben válasza – ha a kérdező az írásgyakorlatot veszi figyelembe – végül is a norma megváltoztatására irányuló törekvéseket fogja erősíteni.
A nyelvtervezési kérdéseket már azért sem lehet kizárni a nyelvi menedzselési folyamatból, mert olyan környezetet teremtenek, amely meghatározza egyrészt az ugyanarra a problémára adott válaszokat, másrészt pedig a problémaként szóba jöhető jelenségek körét is kijelöli. Ha – a fenti példánál maradva – a nyelvi közönségszolgálat munkatársai azon a véleményen vannak, hogy az intézmények szervezeti egységeinek a nevét a kodifikációval összhangban kell írni, akkor minden ilyen tartalmú kérdésre egyértelműen a helyesírási szabályzat vonatkozó pontjának megfelelő választ adnak, a másik esetben pedig nyilván szintén azonos módon járnak el, vagyis a jelenlegi írásgyakorlatról is tájékoztatják a kérdezőket. Továbbá: státustervezési kérdés, hogy a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban (jelenleg újra) két nyelven állítják ki a bizonyítványokat, vezetik az oktatási dokumentációt. E szövegek kétnyelvűségét az oktatási kormányzat úgy értelmezi, hogy a magyar szövegnek mondatonként, esetleg bekezdésenként (táblázatos megoldás esetén szavanként vagy kifejezésenként) kell követnie a szlovák szöveget, vagyis a szlovák és a magyar szöveg egyazon lapon párhuzamosan (egymás mellett, illetve egymás alatt) helyezkedik el. Ez a megoldás számos problémát felvet, például a két szövegnek körülbelül azonos hosszúnak kell lennie, sok esetben kénytelenek vagyunk nem magyaros szórendet alkalmazni, a magyarországi minták csak korlátozottan használhatók stb. (bővebben lásd Szabómihály 2000/2002). Ha sikerülne elérnünk, hogy a két szöveg leválasztható lenne egymástól (például a bizonyítványok esetében két különböző lapon lenne a szlovák és a magyar szöveg), a mai szövegformálási és szórendi gondok jelentős része fel sem merülne. A szlovákiai magyar nyelvtervezés – e problémát tudatosítva – tehát a jelenlegi gyakorlat megváltoztatására fog törekedni, ez azonban mindaddig nem fog sikerülni, amíg az oktatási kormányzat mint hatalommal rendelkező illetékes hatóság nem egyezik bele a szlovák és a magyar szövegnek két külön lapra történő szétválasztásába. Ez azt jelenti, hogy amíg nem történik meg a magyar szöveg önállósítása, minden újabb szövegnél ugyanazokkal a nyelvi problémákkal fogunk találkozni, s hiába azonosítjuk és tudatosítjuk őket, a két nyelvnek az adott szövegekben megnyilvánuló státusbeli különbsége korlátozni fogja a megoldási lehetőségeket.
A bevezetőben említett harmadik kérdés az egyelőre nyelvi menedzselés-nek nevezett fogalom magyar megnevezése (ha úgy gondoljuk, hogy szükség volna e fogalomra). A nyelvi menedzselés fent vázol folyamatának ismeretében mondhatjuk, hogy ebben a szókapcsolatban a menedzselés szónak más a jelentése, mint amit a menedzsel ige szótárazott jelentései alapján várnánk,11 az angol manage igének azonban van ’kezel’ jelentése is, vagyis a nyelvi menedzselés helyett használható volna a nyelvi problémakezelés kifejezés is.12
Irodalom
Jernudd, Björn. H – Jiøí V. Neustupný 1987. Language Planning: For whom? Laforge, L. ed.: Proceedings of the International Colloqium on Language Planning. May, 25–29, 1986 Ottawa. 69–84. Québec, Les Presses de l’Université Laval.
Heltainé Nagy Erzsébet 2002. Nyelv, hatalom, norma összefüggései a 20. századi magyar nyelvművelésben. In: Hoffmann István–Juhász Dezső–Péntek János (szerk.): Hungarológia és dimenzionális nyelvszemlélet. Előadások az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson. 215–224. Debrecen–Jyväskylä.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2000/2002. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. (2000) 1. sz. 85–98. Újraközlés: Lanstyák István–Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 117–126. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Nekvapil, Jiøí 2000. Language management in a changing society: Sociolinguistic remarks from the Czech Republic. In: Panzer, B. (ed.): Die sprachliche Situation in der Slavia zehn Jahre nach der Wende. 165–177. Frankfurt am Main, Peter Lang.
Nekvapil, Jiøí 2003a. O vztahu malých a velkých slovanských jazykù [A kis és nagy szláv nyelvek kapcsolatáról]. Lìtopis, 50. évf. (2003) 1. sz. (Inter-Slavica), 113–127.
Nekvapil, Jiøí 2003b. Small and Large Languages in Contact. Paper presented at Obirin University, Tokyo, October 2, 2003 (kézirat).
Nekvapil, Jiøí – J.V. Neustupný 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning. 2003, Vol. 4, No. 3–4, 181–366.
Neustupný, Jiøí V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický èasopis, 38. évf. 4. sz. 429–432.
NyKk. 1985. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): 1985. Nyelvművelő kézikönyv. II. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Sándor Klára 2003. Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. 381–409. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szabómihály Gizella 2000/2002. A kétnyelvű iskolai iratok magyar szövegével és a szlovákiai magyar oktatási terminológiával kapcsolatos problémákról. Irodalmi Szemle, 43, 2000, 5–6. 118–128. Újraközlés: Lanstyák István–Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 170–181. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Szabómihály Gizella 2002a. A kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazása és a szlovák hivatalos (jogi-közigazgatási) szövegek magyarra fordításának kérdései. In: Lanstyák István és Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. 169–200. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Szabómihály Gizella 2002b. A hivatali kétnyelvűség megteremtésének nyelvi vetületei. In: Lanstyák István–Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 182–199. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Jegyzetek
1. Az I. Alkalmazott Nyelvészeti Mûhelytalálkozón (Palást, 2004. október 1-jén elhangzott elõadás módosított változata. Az eredeti szöveg a www.gramma.sk honlapon a Nyelvi menedzselés/I. Alkalmazott Nyelvészeti Mûhelytalálkozó rovatban olvasható. A mûhelytalálkozón felolvasott (és a Gramma honlapján olvasható) elõadásban a language management magyar megfelelõjeként még a nyelvi menedzsment kifejezést használtam. A vitában azonban Kemény Gábor felvetette, hogy a magyar köznyelvben a menedzsment-nek ’vállalatvezetés, vállalati vezetõk csoportja’ jelentése van, s ezért megfelelõbb volna az egyértelmûen igei alapú menedzselés használata. Kemény Gábor tanácsa alapján használom tehát a továbbiakban a nyelvi menedzselés kifejezést.
2. Az angol language management szókapcsolat használata kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a több országban is mûködõ nemzetközi cégek kommunikációs problémáinak kezelésére vonatkoztatva is felbukkan ez a kifejezés; nem tudni azonban, hogy az üzleti kommunikáció elméletével és gyakorlatával foglalkozó szakemberek Neustupný és Jernudd nyomán vagy tõlük függetlenül használják-e ezt a kifejezést.
3. A külföldi szakirodalom természetesen a nyelvtervezés (language planning) kifejezést használja, az elmondottak viszont lényegében a hagyományos nyelvmûvelésre is vonatkoztathatók.
4. Neustupný ugyan nem említi, de ez a helyzet akkor, amikor az EU-ban bizonyos állások betöltésekor anyanyelvi szintû angol tudást követelnek meg.
5. Két saját magyar példa különbözõ típusú „akcióterv”-ekre: 1. Az iskolában a tanuló azt mondja: Én is mondanák egy verset. A pedagógus kijavítja: Nem azt mondjuk, hogy mondanák, hanem azt, hogy mondanék. Esetleg elmagyarázza a két forma különbségét, illetve elismételteti a tanulókkal az igeragozással kapcsolatos nyelvmûvelõi tanácsokat. 2. Egy települési önkormányzat utcanévtáblákat akar kihelyezni, ehhez azonban az szükséges, hogy a lakosság megegyezzen, hogyan fogják hívni az egyes utcákat: a közösségben kialakult hagyományos nevek közül választanak-e, vagy híres személyiségekrõl (is) nevezik el a köztereket. Ezt helyben kell megoldani, a nyelvészek ajánlhatnak ugyan megoldásokat, de végül is az adott település képviselõ-testülete dönt – akár a nyelvészi véleményekkel ellentétesen.
6. Jernudd és Neustupný (1987, 76) a nyelvi korrekció elméletéhez kapcsolódva megállapítják, hogy a korrekció, a javítás irányulhat a konkrét beszédszituációban elhangzottakra (ez az ún. correction in discourse vagy simple correction) vagy pedig a nyelvi rendszerre, annak egyik elemére (ez utóbbi a systemic vagy organized correction).
7. „Nyelvmûvelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi mûveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlõdését” (NyKk II, 349). Ezt a fajta nyelvmûvelést nevezi Heltainé Nagy Erzsébet (2002, 217) a szûkebb értelemben vett nyelvmûvelésnek.
8. Jernudd és Neustupný (1987, 71) a language management és language planning kifejezések használatával kapcsolatban azt írják, hogy az utóbbit a nyelvi problémák megoldására irányuló nyelvészeten belül („linguistics of language problems”) az 1970-es évekbeli szakasznak a megnevezésére tartanák fenn.
9. Ha például a szlovák parlament hoz egy törvényt a szociális támogatások rendszerének módosításáról, s új támogatásfajtákat vezet be, ezek magyar neve most jelent problémát, vagyis most kell vele foglalkozni. Mire egy szótár megjelenik, a szóban forgó támogatás valószínûleg már nem is létezik. Ugyanez érvényes többségi helyzetben is, amikor például rövid életû divatszavak helyes írásmódja iránt érdeklõdnek.
10. Illetve a probléma megkerülhetõ, ha azt javasoljuk, írják ki csupa nagybetûvel.
11. A menedzsel jelentései: 1. ’menedzserként intézi valakinek az ügyeit’; ’vállalatot pénzügyileg fenntart, irányít’; 2. ’ügyeskedésével elõnyöket igyekszik biztosítani valaki számára’; 3. ’anyagilag támogat, pénzel’ (vö. ÉKSz. 2003, 918).
12. Ezt a megnevezést javasolta egy beszélgetés során Kenesei István is, meg kell azonban jegyezni, hogy a szókapcsolat írásmódja helyesírási szempontból problémás. Ez a kifejezés nyilván a nyelvi probléma/ák kezelése szintagmából jött létre, tehát a kezelés fõnév a nyelvi probléma jelzõs szerkezethez mint egészhez járul; az ún. második mozgószabály (AkH. 1984, 139b. pont) értelmében a szabályos írásmód a nyelviprobléma-kezelés volna. A nyelvi problémakezelés írásmód viszont jobban illik a nyelvmûvelés és a nyelvtervezés szavakhoz (amelyekkel fogalmilag egy csoportot alkot).