Turczel Lajos: Hagyományszemléletünk változásai 1919–1938 között

I

A nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyok meg­be­csü­lő sze­re­te­te és ápo­lá­sa ki­sebb­sé­gi tár­sa­dal­munk­ban a ma­gyar­ság­tu­dat fon­tos té­nye­ző­jét je­len­ti. En­nek ál­ta­lá­nos fel­is­me­ré­se és tu­da­to­sí­tá­sa az 1918-as ál­lam­for­du­lat utá­ni idő­ben gyor­san meg­tör­tént, és a ki­sebb­sé­gi tár­sa­da­lom po­li­ti­kai meg­osz­tott­sá­gá­nak meg­fe­le­lő­en a ha­gyo­mány­szem­lé­let­nek több vál­to­za­ta ala­kult ki.
Lát­szat­ra az a ha­gyo­mány­szem­lé­let volt a leg­át­fo­góbb és leg­ak­tí­vabb, ame­lyet a kon­zer­va­tív el­len­zé­ki pár­tok kul­tú­ra­szer­ve­ző erői ala­kí­tot­tak ki. Az ala­po­zó mun­kát egy po­zso­nyi al­ma­nach (év­könyv), az 1922–1932 kö­zött meg­je­le­nő Új Au­ró­ra vé­gez­te el. „Ha­tá­ro­zott és meg­al­ku­vást nem is­me­rő ve­zérel­ve­ket aka­runk ad­ni a ma­gyar ügyért lel­kes ki­tar­tás­sal dol­go­zó kultúrnapszámosoknak, mi­dőn ezer­éves múl­tunk ér­té­kes és meg­őr­zen­dő kultúralkotásaira rá­mu­ta­tunk – ír­ta Dobai Já­nos az al­ma­nach el­ső szá­má­nak elő­sza­vá­ban. – A ma­gyar­sá­got sok­szor meg­lá­to­ga­tó nem­ze­ti és kul­tu­rá­lis ve­sze­del­mek ide­jén az iro­da­lom láng­lel­kű és ön­zet­len mun­ká­sa­i­nak volt min­dig ér­de­mük, hogy leg­drá­gább kin­csün­ket: nyel­vün­ket, iro­dal­mun­kat, s ez­ál­tal fa­ji jel­le­gün­ket és nem­ze­ti ön­tu­da­tun­kat hí­ven meg­őriz­ték és ered­mé­nye­sen fej­lesz­tet­ték. E her­vad­ha­tat­lan ér­de­mű elő­dök örök ér­té­kű ha­gyo­má­nya­it akar­juk mi sze­rény te­het­sé­günk­kel ápol­ni és ön­tu­da­to­sí­ta­ni.”
Eh­hez ha­son­ló pa­te­ti­kus moz­gó­sí­tó sza­vak a kö­vet­ke­ző szá­mok elő­sza­va­i­ban is rend­re el­hang­za­nak, de ami en­nél je­len­tő­sebb: az 1922–1927 köz­ti szá­mok mind­egyi­ke a ha­gyo­mány egy-egy nagy alak­ját is elő­tér­be ál­lít­ja, és több­szö­rö­sen mél­tat­ja. Az 1922-es szá­mot Kis­fa­ludy Kár­oly ne­ve jel­zi, ki­nek kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű Au­ró­rá­já­tól köl­csö­nöz­te a ki­sebb­sé­gi al­ma­nach a ne­vét, a to­váb­bi szá­mok köz­pont­já­ban Pe­tő­fi, Arany, Jó­kai, Vö­rös­mar­ty és Rá­kó­czi Fe­renc áll­nak.
A ki­vá­lasz­tás jó, a föl­buz­dult­ság tisz­te­let­re mél­tó, de a nagy ala­kok be­mu­ta­tá­sa, elem­zé­se hi­á­nyos, vég­le­te­sen kon­zer­va­tív, és a fel­dol­go­zás mi­nő­sé­gét te­kint­ve több­nyi­re ön­kép­ző­kö­ri szín­vo­na­lú. A szür­ke és tel­je­sen ré­gi vá­gá­sú mű­ked­ve­lő iro­dal­má­rok ál­tal szer­kesz­tett al­ma­nach – me­lyet di­let­táns szép­iro­dal­mi anya­ga mi­att a ha­la­dó írók és la­pok ál­lan­dó­an támadtak1 – a ha­gyo­mány élesz­té­sé­ben, fel­mu­ta­tás­ban sem tud­ta korlátait át­hág­ni. Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét tel­je­sen a nép­nem­ze­ti is­ko­la ér­té­ke­lé­sei, esz­mé­nyei ha­tá­roz­ták meg. Pe­tő­fi köl­té­sze­tét pél­dá­ul ra­jong­va, fel­leng­ző­sen ma­gasz­tal­ták, de a for­ra­dal­mi ver­se­i­ről hall­gat­tak, a po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­sá­ról saj­nál­ko­zó ros­­szal­lás­sal írtak.2 Az el­avult nép­nem­ze­ti is­ko­lá­hoz va­ló kö­tő­dé­sük (az epi­gon­iz­mus epi­gon­iz­mu­sa) a leg­job­ban a mo­dern ma­gyar iro­da­lom­ról val­lott né­ze­te­ik­ből ál­la­pít­ha­tó meg. „A leg­utób­bi év­ti­ze­dek alatt szo­mo­rú­an ta­pasz­tal­tuk, hogy az úgy­ne­ve­zett mo­dern ma­gyar iro­da­lom min­den té­ren le­tért ar­ról az ös­vény­ről, me­lyet Pe­tő­fi és Arany köl­tői ha­gyo­má­nyai és Gyu­lai fi­nom tol­lú kri­ti­kai írá­sai avat­tak fel kö­ve­ten­dő min­ta­ké­pül – ír­ja az al­ma­nach leg­buz­góbb ha­gyo­mány­for­má­ló­ja, Dobai Já­nos. – Az iro­da­lom­nak a nem­ze­ti te­le­vény­ből ki­in­du­ló gyö­kér­szá­lai ke­vés ki­vé­tel­lel meg­sza­kad­tak; va­la­mi kü­lö­nös, s az egy­sé­ges ma­gyar lé­lek­re zsib­basz­tó­lag ha­tó koz­mo­po­li­ta és vi­lág­fáj­dal­mas hang áradt ki a leg­di­va­to­sabb iro­dal­mi mű­faj­ok­ból: a re­gény­ből, no­vel­lá­ból és a lí­ri­kus al­ko­tá­sok­ból, a drá­ma a leg­több­ször a ful­lasz­tó ér­zé­ki­ség fer­tő­jé­be sül­­lyedt. Ta­lán még a lí­ra tar­tot­ta fenn leg­in­kább a szer­ves kap­cso­la­tot a ré­gi nem­ze­ti irán­­nyal, ám­de leg­több­ször itt sem ta­lál­juk meg az eny­hí­tő bal­zsam­ként ha­tó arany kö­zép­utat.” (1923, 218. p.)
Mi­vel az Új Au­ró­ra fenn­ál­lá­sa ide­jén a leg­sta­bi­labb ki­sebb­sé­gi or­gá­num volt, és né­hány éven ke­resz­tül ver­seny­tár­sa sem akadt, ha­gyo­mány­szem­lé­le­te szé­les kö­rök­ben ha­tott an­nak el­le­né­re, hogy a ré­gi és az új kö­zött nem tu­dott s nem is akart kor­sze­rű, az új szel­le­mi fej­lő­dést se­gí­tő kap­cso­la­tot te­rem­te­ni. A frá­zi­sok­ba ve­sző, ma­ra­di, vis­­sza­hú­zó­dó ha­gyo­mány­szem­lé­let még fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben volt jel­lem­ző az el­len­zé­ki pár­tok ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta szár­nyá­nak saj­tó­já­ra. Az Új Au­ró­rá­ban pél­dá­ul nem ked­vel­ték Adyt, de az el­len­szen­vü­ket hall­ga­tás­sal in­téz­ték el; az ide­o­ló­gi­a­i­lag kö­vet­ke­ze­tes ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta új­sá­gok (a po­zso­nyi Nép­aka­rat és a Ma­gyar Nép­lap, a kas­sai Nép stb.) vi­szont gyak­ran a Rá­ko­si Je­nő Bu­da­pes­ti Hír­lap­já­ból is­mert gyű­löl­kö­dő, ócsár­ló han­gon ír­tak a nagy köl­tő­ről.
Azok a la­pok, me­lyek az el­len­zé­ki pár­tok mér­sé­kel­tebb szár­nyá­nak, a Ma­gyar Nem­ze­ti Párt­nak irá­nyí­tá­sa alatt áll­tak (ilyen volt 1933 előtt a köz­pon­ti el­len­zé­ki or­gá­num­nak szá­mí­tó Prá­gai Ma­gyar Hír­lap is), nyi­tot­tabb iro­da­lom­po­li­ti­kát kép­vi­sel­tek, en­nél­fog­va a ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük is ár­nyal­tabb volt az Új Au­ró­rá­é­nál vagy a ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­tá­ké­nál. És vol­tak olyan iro­da­lom­kri­ti­kai fo­lyó­irat­ok is (pl. a Szentiváni Kú­ria lap­ja, a Ma­gyar Írás és az el­len­zé­ki pár­tok 1936-os egye­sü­lé­se után ke­let­ke­zett Új Szel­lem stb.), me­lyek iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­te ál­ta­lá­ban li­be­rá­lis volt, és ne­megy­szer a ra­di­ká­lis pol­gá­ri esz­mé­nyek­hez is kö­zel ju­tott. Az utób­bi eset­re a Ma­gyar Írást hoz­hat­juk fel pél­da­ként, amely Jarnó Jó­zsef­től ra­di­ká­lis szel­le­mű Mar­ti­no­vics-ta­nul­mányt kö­zölt. Itt em­lít­he­tő meg az is, hogy a szlo­vák ál­lam ide­jén meg­je­le­nő na­pi­lap­ok, az Es­ti Újság és a Ma­gyar Hír­lap a nem­ze­ti és ke­resz­tény szel­lem­ben ér­té­kelt ha­gyo­mányt sok­szor fa­sisz­ta­el­le­nes él­lel idéz­ték.

II

A pol­gá­ri kor­má­nyok­kal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő és azok po­li­ti­ká­ját több­nyi­re fenn­tar­tás nél­kül szol­gá­ló ma­gyar ak­ti­vis­ta cso­por­tok ha­gyo­mány­szem­lé­le­te – né­hány vo­nat­ko­zás­tól, fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság éles el­uta­sí­tá­sá­tól el­te­kint­ve – pol­gá­ri szin­ten ha­la­dó volt, de szűk me­der­ben moz­gott és egy­ol­da­lú­ság jel­le­mez­te. Mi­vel az ak­ti­vis­ták leg­fon­to­sabb po­li­ti­kai fel­ada­tuk­nak a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág per­ma­nens kri­ti­ká­ját és a ha­zai po­li­ti­kai rend­szer esz­mé­nyí­té­sét tar­tot­ták, a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból is eh­hez a fel­adat­hoz iga­zod­va vá­lo­gat­tak. Mes­­szebb­re rit­kán nyúl­tak visz­­sza (pa­raszt­fel­ke­lé­sek, Mar­ti­no­vics-ös­­sze­es­kü­vés, Pe­tő­fi stb.), és leg­ked­vel­tebb, leg­töb­bet idé­zett ha­gyo­má­nyuk iro­dal­mi vi­szony­lat­ban Ady, po­li­ti­kai vi­szony­lat­ban pe­dig a cseh­szlo­vák pol­gá­ri po­li­ti­kai esz­mé­nyek­kel jól korrespondeáló Jászi-féle pol­gá­ri ra­di­ká­lis moz­ga­lom és az 1918-as őszi­ró­zsás for­ra­da­lom volt.3
Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük, ha­gyo­mány­po­li­ti­ká­juk re­la­tív szű­kös­sé­ge össz­hang­ban volt a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág re­vi­zi­o­nis­ta po­li­ti­ká­ja ál­tal ki­vál­tott tö­rek­vé­sük­kel, mely­­lyel a kis­seb­sé­gi ma­gyar­ság fej­lő­dé­sét el akar­ták szi­ge­tel­ni az anya­nem­zet­től. Azok­ban a tör­té­nel­mi mun­kák­ban, ame­lyek­ben az ak­ti­vis­ták a ki­sebb­sé­gi ma­ga­tar­tást és a ki­sebb­sé­gi tör­té­nel­mi pers­pek­tí­vát pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni (Surányi Géza–Dr. Váradi Ala­dár: Ma­gyar múlt és je­len. Po­zsony, 1928; Dr. Er­dély Je­nő: 1918–1928. A ma­gyar­ság az utód­ál­lam­ok­ban és Ma­gyar­or­szá­gon. Po­zsony, 1928), a vég­ső kö­vet­kez­te­tés a me­re­ven hang­sú­lyo­zott el­kü­lö­nü­lés, kü­lön út volt. Az egyik ak­ti­vis­ta po­li­ti­kus, Stunda Ist­ván kép­vi­se­lő olyan ki­je­len­tést is tett, hogy „Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar nép lett a ma­gyar nemzet”.4 Az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­ká­kat a leg­éle­seb­ben a kom­mu­nis­ta Az Út­ban uta­sí­tot­ták vis­­sza, és a de­ma­góg ak­ti­vis­ta kép­vi­se­lő­ket: Stundát, Csomort és Schulz Ig­ná­cot Fábry „a ki­sebb­sé­gi front dezertőrjeinek… an­ti­de­mok­ra­ti­kus és an­ti­szo­ci­á­lis ele­mek­nek” nevezte.5
Per­sze az ak­ti­vis­ta ha­gyo­mány- és tör­té­ne­lem­szem­lé­let sem volt tel­je­sen egy­ön­te­tű, dif­fe­ren­ci­á­lat­lan. Az ak­ti­vis­ta na­pi­lap­ok­ban szerkesztősködő An­tal Sán­dort vagy az ak­ti­vis­ta saj­tó­val is fo­lya­ma­tos kap­cso­la­tot tar­tó Barta La­jost nem le­het kö­zös ne­ve­ző­re hoz­ni az ag­rár­pár­ti és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta he­ti­lap­ok pro­fi új­ság­író­i­val és po­li­ti­ku­sa­i­val (Békeffi Sán­dor, Stunda, Schulz Ig­nác stb.), s a Dzurányi Lász­ló és Győry De­zső ál­tal szer­kesz­tett Ma­gyar Új­sá­got sem a Köz­tár­sa­sá­gi Ma­gyar Föld­mű­ves­sel. Békeffi, Schulz, Stunda de­ma­góg mó­don ma­ni­pu­lál­tak Dó­zsa és Mar­ti­no­vics ne­vé­vel; An­tal, Barta (és Ig­no­tus) vi­szont a kor szín­vo­na­lán ál­ló írá­sok­kal ala­poz­ták meg a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar Ady-kul­tuszt, Jarnó Jó­zsef mé­lyen át­élt ta­nul­má­nyá­ban mu­tat­ta be Martinovicsék moz­gal­mát, s a Ma­gyar Új­ság ha­gyo­mány­ké­pe, fő­leg a nép­fron­tos évek­ben, meg­le­pő­en tá­gas és ár­nyalt volt.
Az ak­ti­viz­mus leg­na­gyobb fo­gya­té­kos­sá­ga, ha­la­dó jel­le­gű pol­gá­ri po­li­ti­ká­já­nak hi­tel­ron­tó­ja, le­já­ra­tó­ja a ki­sebb­sé­gi sé­rel­mek iránt ta­nú­sí­tott pas­­szi­vi­tá­sa volt. Ez ál­lí­tot­ta ve­le szem­be a sar­ló­so­kat, ezt os­to­roz­ta ben­ne Fábry a leg­he­ve­seb­ben. A ki­sebb­ség jo­gos sé­rel­me­i­ről az ak­ti­vis­ták (köz­tük a je­len­tő­sek, a saj­tó- és iro­da­lom­te­rem­tők is) ál­ta­lá­ban hall­gat­tak, vagy ami en­nél ros­­szabb (s ez az ak­ti­vis­ta új­ság­írás és párt­po­li­ti­ka pro­fi­ja­i­ra volt jel­lem­ző): ta­gad­ni, le­ha­zud­ni pró­bál­ták a jog­ta­lan­sá­go­kat. Ilyen el­já­rás­sal, ma­ni­pu­lá­ci­ó­val él­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák szer­zői is. Er­dély pél­dá­ul olyan ki­je­len­tés­re ra­gad­tat­ja ma­gát, hogy „kul­tu­rá­lis el­nyo­más­ról nem be­szél­he­tünk az utód­ál­lam­ok­ban”.
„Os­to­ba­sá­gok és íz­lés­te­len­sé­gek el­len al­kal­ma­zott rend­őri in­téz­ke­dé­sek nem ne­vez­he­tők a kul­tú­ra el­nyo­má­sá­nak” – ír­ja szem­for­ga­tó mó­don, az el­nyo­más tar­tal­mát el­fer­dít­ve, és utá­na az egyik leg­sé­rel­me­sebb, leg­diszk­ri­mi­nál­tabb kul­tu­rá­lis te­rü­let­tel: a ki­sebb­sé­gi szín­ját­szás­sal kap­cso­lat­ban olyan ki­je­len­té­se­ket tesz, mint­ha an­nak si­ral­mas hely­ze­tét ki­zá­ró­lag a ma­gyar­ság kö­zöm­bös­sé­ge okoz­ná: „Ba­jos do­log kul­tú­rát mes­ter­sé­ges esz­kö­zök­kel, ál­la­mi­lag te­nyész­te­ni. A kul­tú­ra lel­ki szük­ség­let. Ha e lel­ki szük­ség­let nincs meg, ha a ma­gyar kö­zön­ség ma­ga nem kí­ván kul­tú­rát, ak­kor ezt a kul­tú­rát sem­mi­fé­le ál­la­mi tá­mo­ga­tás meg nem te­remt­he­ti. Vo­nat­ko­zik ez el­ső­sor­ban a ma­gyar szín­há­zak­ra. Míg Er­dély­ben nyolc ma­gyar szín­tár­su­lat mű­kö­dik és bol­do­gul, hoz szín­re min­den év­ben egész sor új ma­gyar da­ra­bot, ad­dig a szlovenszkói ma­gyar kö­zön­ség egy­ál­ta­lán nem ér­dek­lő­dik a szín­ház iránt, és ha már ér­dek­lő­dik, ak­kor csak­is se­lej­tes bé­csi és pes­ti ope­ret­te­ket hall­gat vé­gig. Drá­mai be­mu­ta­tót Szlovenszkón nem koc­káz­tat­hat meg a szín­igaz­ga­tó, mert az biz­tos rá­fi­ze­tést je­lent szá­má­ra.” (Dr. Er­dély Je­nő: i. m. 69. p.)

III

Két há­bo­rú köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét a pro­let­kult­nak és a rappizmusnak hos­­szú időn ke­resz­tül ér­vé­nye­sü­lő ha­tá­sa ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ta. Az Út­ban a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ról és kul­tú­rá­ról ne­megy­szer szek­tás szel­lem­ben ír­tak (pl. a Ro­tor ne­vet hasz­ná­ló Róth Im­re a Ma­gyar nem­ze­ti kul­tú­ra cí­mű cik­ké­ben, a lap 1931. évi 3. szá­má­ban), és ezt a jobb­ol­da­li pub­li­cis­ták ügye­sen ki­hasz­nál­ták. „A mar­xis­ta pár­tok­ban el­he­lyez­ke­dett magyarok… ta­gad­ják az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­ra lét­jo­go­sult­sá­gát, és a szű­kebb ho­ri­zon­tú pro­le­tár­kul­tú­ra egye­dü­li el­hi­va­tott­sá­gát hir­de­tik – ír­ja Baráth Lász­ló. – Min­den kultúrmegnyilatkozást, ami szűk kö­rü­kön kí­vül tör­té­nik, ní­vót­lan­nak bé­lye­gez­nek meg, s ta­gad­ják, hogy a ha­la­dás szol­gá­la­tá­ba áll­hat­na.” (Ma­gyar Írás, 1937, 3. sz.)
Rotorék el­fo­gult­sá­gát a vis­­sza­em­lé­ke­ző Ba­logh Ed­gár is iga­zol­ja, és po­zi­tív el­len­pél­da­ként Fuèíkot és a cseh Tvorba töb­bi szer­ző­jét hoz­za fel: „A cseh kom­mu­nis­ta írók so­ha­sem ri­ad­tak vis­­sza at­tól, hogy az egész cseh múl­tat moz­gó­sít­sák a jövőért… Lát­tam, mi­lyen ra­gyo­gó­an né­pi, össz­né­pi, va­ló­ban cseh, egy egész jö­ven­dő­be­li nem­zet­té tud len­ni har­cos kom­mu­niz­mu­suk, vé­ná­i­ban a hu­szi­ta hő­sök ri­a­dó­já­val, s a fe­hér­he­gyi üt­kö­zet után vér­pad­ra hur­col­tak megintlen fel­in­du­ló át­ka­i­val.” (Hét pró­ba. Bu­da­pest, 1965, 329. p.)
Az 1919–1935 köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban (és azu­tán is) a leg­na­gyobb kul­tu­sza ter­mé­sze­te­sen Pe­tő­fi Sán­dor­nak és Ady End­ré­nek volt. Meg­le­pő­en nagy te­ret ka­pott Jó­kai, sze­ré­nyeb­bet Ma­dách, vi­szont az olyan nagy ha­gyo­mány­ala­kok, mint Arany Já­nos, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Ka­zin­czy Fe­renc, Köl­csey Fe­renc és Vö­rös­mar­ty Mi­hály jó­for­mán csak az 1936-ban in­du­ló nép­fron­tos na­pi­lap­ban, a Ma­gyar Nap­ban ju­tot­tak szó­hoz. A Ma­gyar Nap iro­da­lom­po­li­ti­ká­ja a nép­front­po­li­ti­ka de­mok­ra­ti­kus és an­ti­fa­sisz­ta egy­ség­el­vé­nek szel­le­mé­ben szé­les utat nyi­tott a ko­ra­be­li ma­gyar­or­szá­gi ha­la­dó pol­gá­ri iro­da­lom előtt is,6 és nagy­vo­na­lú­an, kor­sze­rű­en tá­gí­tot­ta ki a prog­res­­szív nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok ke­re­te­it.
A lap ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek kö­ze­leb­bi jel­lem­zé­sé­re Köl­csey­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­sát hoz­hat­juk fel. Köl­csey ne­vé­vel ko­ráb­bi kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban nem ta­lál­ko­zunk, a Ma­gyar Nap­ban vi­szont 7 cik­ket, ta­nul­mányt je­len­tet­tek meg ró­la, köz­lik a Zrí­nyi má­so­dik éne­ke cí­mű köl­te­mé­nyét, és 8-10 al­ka­lom­mal rész­le­te­ket hoz­nak a po­zso­nyi or­szág­gyű­lé­sen tar­tott be­szé­de­i­ből. A Köl­csey­-cik­kek szer­zői kö­zött ta­lál­juk a ha­zai Fábry Zol­tánt és Vass Lász­lót, az er­dé­lyi Szentimrei Je­nőt és az emig­ráns Ta­más Ala­dárt. Az írá­sok­ból erő­tel­jes kép ala­kul ki a nem­ze­tét for­rón sze­re­tő ha­za­fi­ról, a Him­nusz köl­tő­jé­ről, a job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás elő­har­co­sá­ról és a „Ha­zá­ért és az em­be­ri­sé­gért” jel­sza­vát meg­hir­de­tő nem­zet­ne­ve­lő­ről. Fábry Köl­csey örök­sé­gé­nek ak­tu­a­li­tá­sát eme­li ki, és szem­be­sí­ti a hoz­zá mél­tat­lan új kor­szak­kal: „Köl­csey ak­tu­á­lis! – ír­ja. – Óvó, in­tő és ta­lán men­tő pél­da­kép. Ne­héz ma­gyar­sá­ga, a fér­fi fe­le­lős­ség­ma­gyar­sá­ga nem ta­lál­koz­hat a bűn- és fe­le­lős­ség­tu­da­tot ki­kap­cso­ló mai kon­junk­tú­ra­ma­gyar­ság­gal. A csak gö­rög­tűz­zel ün­ne­pel­ni tu­dó ma­gyar­ság, az ide­gen uta­sí­tás­ra és fer­tő­zés­re fegy­ver­társ­sá ki­vi­rult va­bank ma­gyar­ság sem sta­tisz­tál­hat Köl­csey­nek, a csak ag­gód­ni tu­dó csupafelelősség-magyarságnak. A bér­be adott na­ci­o­na­liz­mus mes­ter­sé­ges de­rű­lá­tá­sá­val szem­ben ott áll az em­be­ri­ség­nek fe­le­lős nem­ze­ti bo­rú­lá­tás. Ezt csak fér­fi ige­nel­he­ti és mu­laszt­hat­ja. Ma, ami­kor a ma­gyar­sá­got a né­met bar­ba­riz­mus sze­ke­ré­be akar­ják fog­ni, a nem­ze­tet – Szé­che­nyi mód­ján – az em­be­ri­ség szá­má­ra kell meg­men­te­ni. És eb­ben az egyen­lőt­len – ne­he­zí­tett és kön­­nyí­tett – harc­ban Köl­csey a pél­da­ké­pünk. Köl­csey: a bá­tor­ság!” (Ma­gyar Nap, 1938. VIII. 24.)

IV

A nép­fron­tos Ma­gyar Nap ha­sáb­ja­in kez­dett ki­tel­je­sed­ni, a vég­ső for­ma fe­lé ala­kul­ni Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­te is. őt a ha­gyo­mány kér­dé­se min­dig élén­ken fog­lal­koz­tat­ta, de ha­gyo­mány­fel­fo­gá­sa pá­lyá­ja kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ban je­len­tős vál­to­zá­so­kon esett át.
Fel­lé­pé­se el­ső éve­i­ben, a ki­sebb­ség­be sza­kadt­ság sokk­ja ál­tal ki­vál­tott na­ci­o­na­lis­ta kor­sza­ká­ban még azo­no­sult Beö­thy Zsolt kon­zer­va­tív irodalomfelfogásával, ér­zel­mes és gyá­szo­ló meg­em­lé­ke­zést írt a Nagy­úr­nak és ke­mény ma­gyar kál­vi­nis­tá­nak ti­tu­lált Ti­sza Ist­ván­ról, és az Új Au­ró­ra el­ső szá­mát el­is­me­rés­sel üd­vö­zöl­te.
Iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­ben a for­du­la­tot a há­bo­rú­el­le­nes né­met „em­ber­iro­da­lom­mal” va­ló meg­is­mer­ke­dé­se és sa­ját há­bo­rús él­mé­nye­i­nek ke­se­rű, tisz­tí­tó új­ra­élé­se vál­tot­ta ki. Az új né­met iro­da­lom és az ez­zel pár­hu­za­mo­san fel­fe­de­zett, an­nak ha­tá­sá­ra meg­lá­tott an­ti­mi­li­ta­ris­ta Ady-köl­té­szet ra­di­ká­li­san el­sza­kí­tot­ta őt a kon­zer­va­tív, na­ci­o­na­lis­ta iro­dal­mi esz­mé­nyek­től, és a meg­gyű­lölt múlt­tal szem­ben „új élet, új rit­mus” fe­lé ta­szí­tot­ta. „Új rit­mus, új élet a holt­pon­ton, ami­kor min­den, ami volt, a sem­mi­be zu­hant, ami­kor min­dent, ami volt, ta­gad­ni kel­lett, meg­ta­gad­ni, elfelejteni7 – ír­ta 1925-ben. – So­ha jobb­kor, so­ha egy­be­vá­gób­ban nem jö­he­tett a vál­to­zás. A ré­gi em­ber el­tűnt, ön­gyil­kos lett, ál­la­ti mó­don, meg­ér­de­mel­ten – 1914–1918 –, hogy az új em­ber, az em­be­ri em­ber va­ló­ság le­hes­sen. Új élet­rit­mus, új cél, új vágy, kö­zös vágy, egy aka­rat: min­den­ki egy­for­ma föl­di, em­be­ri jó éle­te. Utó­pi­ás, de szük­sé­ges cél, be­lénk rob­bant új élet­rit­mus: vál­toz­ni, vál­toz­tat­ni.” (Kú­ria, kvaterka, kul­tú­ra. Bratislava, 1964, 25. p.)
A múlt­tal va­ló kö­nyör­te­len sza­kí­tás és az új élet­rit­mus fe­lé va­ló ki­tá­rul­ko­zás a ha­gyo­mány­ta­lan­sá­got je­len­tet­te, az egye­te­mes ha­gyo­má­nyok­nak és Ady ki­vé­te­lé­vel a nem­ze­ti ha­gyo­mány­nak el­uta­sí­tá­sát. És a ha­gyo­mány­ta­lan­ság a mun­kás­moz­ga­lom­hoz va­ló csat­la­ko­zás után is kö­zel egy év­ti­ze­dig jel­lem­ző ma­radt Fábryra. Rappista kon­cep­ci­ó­já­ba be­zár­kóz­va a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból to­vább­ra is csak Adyt emel­te ki, de most a há­bo­rú­el­le­nes köl­tő he­lyett a forradalmárt.8
A nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­hoz va­ló vis­­sza­ta­lá­lást, il­let­ve a tel­jes és kor­sze­rű ha­gyo­mány­lá­tás­hoz va­ló el­ju­tást az an­ti­fa­sisz­ta harc­ba va­ló be­kap­cso­ló­dá­sa, az an­ti­fa­siz­mus­sal va­ló szen­ve­dé­lyes azo­no­su­lá­sa se­gí­tet­te elő. A fa­siz­mus kul­tú­ra­pusz­tí­tó, könyv­mág­lyá­kat ra­kó dü­he döb­ben­tet­te őt ar­ra, hogy a ha­la­dó kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyok tág és gaz­dag vi­lá­got, több­ré­tű szel­le­mi mak­ro­koz­moszt al­kot­nak, s a fa­siz­mus ezt mind ve­szé­lyes­nek ér­zi ma­gá­ra néz­ve. Fa­sisz­ta­el­le­nes és há­bo­rú­el­le­nes pub­li­cisz­ti­ká­já­ban to­vább­ra is Ady­ra (és Pe­tő­fi­re) tá­masz­ko­dott a leg­job­ban, de most már ér­vül tud­ta hasz­nál­ni Rá­kó­czit, Cso­ko­na­it, Köl­cseyt, Aranyt, Vö­rös­mar­tyt és a nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­mány más je­len­tős alak­ja­it is.
Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek be­te­tő­zé­sét az­tán a ha­gyo­mány­nak és a mai ma­gyar­ság­tu­dat­nak s nyelv­hű­ség­nek hang­sú­lyos ös­­sze­kap­cso­lá­sa te­rem­tet­te meg. „A ha­gyo­mány­nél­kü­li­ség tá­ja­in­kon va­la­mi­kor da­cos til­ta­ko­zást, sza­bad szár­nya­lást, gyö­ké­rig ha­tó ta­ga­dást és min­dent pró­bá­lást je­len­tett – ír­ja 1945 utá­ni el­ső köny­vé­ben. – Ma ha­gyo­mány nél­kül él­ni: gyö­kér­te­len­sé­get je­lent, el­sod­ró­dást és be­ol­va­dást. Ma a múlt er­köl­csi öröke ta­nít, véd és biz­tat. És ez nem kön­­nyí­tés, de ne­he­zí­tés, mert a pél­da er­köl­csi több­let, és eb­ből a tő­ké­ből nem sza­bad élős­köd­ni, mert utá­nunk is él­nek és jön­nek majd ma­gya­rok. Nyelv­hű­ség­re és em­ber­ség­ge­rinc­re va­gyunk kö­te­lez­ve min­den­kép­pen.” (A gon­do­lat iga­za. Bratislava, 1995, 18. p.)

V

A tár­gyalt ha­gyo­mány­szem­lé­le­tek­kel, ha­gyo­mány­vi­szo­nyu­lá­sok­kal kap­cso­lat­ban fel­vet­he­tő az a kér­dés, hogy kö­zü­lük va­la­me­lyik­nél ta­pasz­tal­ha­tó-e a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi vo­nat­ko­zá­sok ak­tí­vabb fel­ka­ro­lá­sa vagy a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok egé­szé­ből va­ló el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­se.
He­lyi jel­le­gű iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok­kal fog­lal­ko­zó írá­so­kat a pol­gá­ri el­len­zé­ki, az ak­ti­vis­ta és a kom­mu­nis­ta saj­tó­ban egy­aránt szí­ve­sen kö­zöl­tek, időn­ként ösz­tön­zé­sek is tör­tén­tek az ilyen irá­nyú mun­ká­ra, s vol­tak olyan la­pok, ame­lyek en­nek a kér­dés­nek fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met szen­tel­tek. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szét­szór­tan és al­kal­mi­lag sok em­lé­ke­ző és fel­tá­ró cikk, ri­port s ta­nul­mány szü­le­tett, de Mártonvölgyi Lász­ló két mun­ká­ján (Za­rán­dok­úton a Kár­pá­tok alatt. Nyitra, 1940; Em­lé­kek föld­jén. Nyitra, 1941) és az 1925-ben ki­adott ko­má­ro­mi Jó­kai Em­lék­könyv­ön kí­vül je­len­tő­sebb önál­ló ki­ad­vány­ok nem keletkeztek.9
A he­lyi jel­le­gű ha­gyo­má­nyok el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­sé­ről, s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom lé­té­nek az 1918 előt­ti idők­re va­ló ki­ter­jesz­té­sé­ről ma­gyar vi­szony­lat­ban nem tu­dunk. Ilyen tö­rek­vés az ak­ti­vis­ták­nál lett vol­na el­kép­zel­he­tő, de en­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák­ban nem lát­juk sem­mi je­lét, s ar­ról sincs tu­do­má­sunk, hogy ak­ti­vis­ta kö­rök­ben hang­sú­lyo­sab­ban üd­vö­zöl­ték vol­na Pavol Bujnáknak azt az el­já­rá­sát, amel­­lyel a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kez­de­tét a Ha­lot­ti Be­széd­hez vit­te vissza.10
Azok, akik a szó­ban for­gó kér­dést a két há­bo­rú köz­ti idő­ben fel­ve­tet­ték (ha­zai rész­ről Fábry, Szalatnai; ma­gyar­or­szá­gi vi­szony­lat­ban Féja Gé­za, Schöpflin Ala­dár stb.), azt a fel­fo­gást val­lot­ták, hogy a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén 1918 előtt nem volt olyan önál­ló ma­gyar iro­dal­mi fej­lő­dés, mint a sa­já­tos tör­té­nel­mi fej­lő­dé­sű, az ál­la­mi élet­hez is el­ju­tó Er­dély­ben – s ezért a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat új kép­ződ­mény­nek tar­tot­ták, s az in­du­lá­sát 1918-ra da­tál­ták.
Ezt a helyt­ál­ló né­ze­tet az­zal kell ki­egé­szí­te­ni (s ezt an­nak ide­jén meg­tet­te Szalatnai Re­zső), hogy vol­tak olyan kor­szak­ok, ami­kor az it­te­ni te­rü­le­te­ken a ma­gyar iro­da­lom fej­lő­dé­sé­nek fon­tos bá­zi­sai ala­kul­tak ki. A leg­hos­­szabb ilyen kor­sza­kot – mely a 16. szá­zad kö­ze­pé­től a 18. szá­zad utol­só év­ti­ze­dé­ig tar­tott – olyan írók és in­téz­mé­nyek jel­zik, mint Bor­ne­mi­sza Pé­ter, Ba­las­si Bá­lint, Szenczi Mol­nár Al­bert, Páz­mány Pé­ter, Ba­tsá­nyi Já­nos, Ka­zin­czy Fe­renc, Baróti Sza­bó Dá­vid, Péczeli Jó­zsef, a nagy­szom­ba­ti egye­tem, a po­zso­nyi Ma­gyar Hír­mon­dó, a kas­sai Ma­gyar Museum, a ko­má­ro­mi Min­de­nes Gyűj­te­mény. Na­gyon je­len­tős tény, hogy a fel­so­rolt la­pok­kal in­dult meg a mo­dern ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi élet szer­ve­zé­se, de az is tény, hogy e te­rü­le­te­ken a ma­gyar szel­le­mi élet már a 19. szá­zad ele­jé­től az or­szá­gos köz­pont­tá vá­ló Bu­da­pest függ­vé­nye lett.
Az egész kér­dés az­zal zár­ha­tó le, hogy a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok az egye­te­mes ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok olyan ré­szei, me­lyek­nek szá­munk­ra kü­lö­nös be­cse, je­len­tő­sé­ge is van. Ez pe­dig kö­te­les­ség­ként ró­ja ránk a he­lyi ha­gyo­má­nyok­nak az ed­di­gi­ek­nél in­ten­zí­vebb fel­tá­rá­sát és ápo­lá­sát.