Ki­in­du­lá­si pon­tok

A szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a ma­ga össz­kép­ében mind­má­ig fél­kész iro­da­lom; műnem- és mű­faj­szer­ke­ze­te ki­a­la­ku­lat­lan, arány­ta­lan, s a fej­lett­ség­nek meg­le­he­tő­sen egye­net­len szint­jén áll. A műnemkép erő­tel­jes vo­ná­sai hal­vá­nyabb kon­tú­rok­kal, el­mo­só­dóbb, oly­kor alig-alig lát­ha­tó szí­nek­kel vál­ta­koz­nak. A leg­több ered­ményt – alig­ha vi­tat­ha­tó – a lí­ra hoz­ta; a leg­ke­ve­seb­bet – ez sem igen von­ha­tó két­ség­be – a drá­ma. Az epi­ka ér­ték­szint­je az em­lí­tett két műnem kö­zött je­löl­he­tő ki; a no­vel­la- és elbeszélésirodalom csúcs­tel­je­sít­mé­nyei ugyan­ak­kor a pró­zán be­lül is a lí­ra esz­té­ti­kai stan­dard­já­nak a köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ba kí­ván­koz­nak. Duba Gyu­la, Rácz Oli­vér, Gál Sán­dor leg­si­ke­re­sebb írá­sa­i­nak a harmadvirágzás vi­tat­ha­tat­lan ér­té­kei kö­zött a he­lyük; né­hány fi­a­tal no­vel­lis­ta – Bereck Jó­zsef, Ko­vács Mag­da és Grendel La­jos –, aki a stí­lus­kész­ség­nek, az anyag­for­má­ló ké­pes­ség­nek már most bir­to­ká­ban van an­­nyi­ra, mint az imént em­lí­tet­tek, ugyan­csak meg­nyug­ta­tó úton ha­lad az ér­ték­te­rem­tés fe­lé. Egy igé­nye­sen vá­lo­ga­tott an­to­ló­gi­á­val – ki­adá­sa, az ér­ték­ös­­sze­ge­zést el­vég­zen­dő, egy­re sür­ge­tőbb fel­adat – no­vel­lis­tá­ink ma már nem val­la­ná­nak szé­gyent az összmagyar kis­pró­za vagy a kor­társ szlo­vák iro­da­lom vi­szony­la­tá­ban sem. Né­mi meg­nyug­vás­sal köny­vel­het­jük el te­hát az ed­di­gi ered­mé­nyek leg­ja­vát; óva in­te­nénk azon­ban at­tól, hogy az elé­ge­dett­ség hi­bá­já­ba es­sünk. Az aláb­bi­ak­ban – há­rom sza­kaszt kü­lön­böz­tet­ve meg kis­pró­zánk fej­lő­dé­sé­ben – ar­ra ke­res­sük a vá­laszt, hogy hon­nan in­dult, hol tart, il­let­ve mer­re fej­lőd­het to­vább novellisztikánk, elbeszélésirodalmunk. Előbb az öt­ve­nes évek ala­po­zá­sá­ról, majd a hat­va­nas–het­ve­nes évek ki­bon­ta­ko­zá­sá­ról, vé­gül a jö­vő le­he­tő­sé­ge­i­ről szó­lunk te­hát.

Az öt­ve­nes évek

„leg­ne­he­zebb mű­fa­já”-nak, mint azt Fábry Zol­tán ki­mu­tat­ta, a no­vel­la bi­zo­nyult. 1960-ban írott, több mint egy év­ti­zed ered­mé­nye­it mér­leg­re te­vő nagy ta­nul­má­nyá­ban, Az igé­nyes­ség mű­fa­já­ban ke­se­rű­en ta­pasz­tal­ta, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kis­pró­za „egy hely­ben to­pog, nem tör ki te­he­tet­len­sé­gi kö­ré­ből, for­má­ban és tar­ta­lom­ban meg­re­ked­ve nem moz­dul, mi­nő­sé­gi­leg stag­nál”. Hi­á­ba vál­lal­ko­zott Fábry a bí­rá­ló elem­zé­sen túl­me­nő­en még pe­da­gó­gi­ai sze­rep­re is, ar­ra, hogy ös­­sze­gez­ze a mű­faj for­mai kö­ve­tel­mé­nye­it és tör­vény­sze­rű­sé­ge­it – az el­mé­let má­ról hol­nap­ra nem vet­het vé­get no­vel­la­iro­dal­munk szem­lé­le­ti, for­mai és tar­tal­mi kor­sze­rűt­len­sé­gé­nek; kis­pró­zánk még egy ide­ig kény­te­len volt a lí­ra – e ter­mé­sze­té­nél fog­va is nyug­ta­la­nabb, nyi­tot­tabb, stí­lus­vál­tás­ra fo­gé­ko­nyabb műnem – ár­nyé­ká­ban ma­rad­ni. Jel­lem­ző tü­net: a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) va­ló­sá­gos vi­hart ka­vart; a köl­té­sze­tet is, a kri­ti­kát is a ko­ráb­bi lí­ra­esz­mény fe­lül­vizs­gá­lá­sá­ra kész­tet­te az­zal, hogy – min­de­nek­előtt Cselényi Lász­ló és Tő­zsér Ár­pád jó­vol­tá­ból – szen­ve­dé­lye­sen val­lot­ta, hir­det­te az újí­tás le­he­tő­sé­gét és szük­ség­sze­rű­ség­ét. A nem sok­kal ké­sőbb, 1960-ban meg­je­lent no­vel­la­an­to­ló­gia, a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar el­be­szé­lők vi­szont sem­mi­lyen te­kin­tet­ben nem ho­zott meg­úju­lást. Turczel La­jos e gyűj­te­mény kap­csán ugyan­olyan ke­se­rű­en fo­gal­ma­zott, mint Fábry: „…novellaírásunkat a fej­lő­dés­ben, kor­sze­rű­sö­dés­ben fő­kép­pen két fo­gya­té­kos­ság fé­ke­zi: az egy­re in­kább el­avu­ló for­mai tra­dí­ció nyű­gei és a mai, kor­sze­rű te­ma­ti­ka hi­á­nya. Egy-egy no­vel­lát ol­vas­va sok­szor az az em­ber ér­zé­se, mint hogy­ha no­vel­la­iro­dal­munk nem­csak a klasz­­szi­kus ér­té­ke­ket je­len­tő, de ma már ki­zá­ró­la­gos pél­da­ké­pül nem szol­gál­ha­tó Mik­szát­hon és Mó­ric­zon, ha­nem még Baksay Sán­do­ron és Ja­kab Ödö­nön sem ju­tott vol­na túl…”
Egy­sí­kú és jel­leg­te­len ké­pet mu­tat a szlo­vá­ki­ai ma­gyar no­vel­lisz­ti­ka 1948 és 1963 kö­zött; más­fél év­ti­ze­des lé­te élő­ha­lott-lét, ten­gő­dés, ku­darc­ra ítélt­ség. For­má­já­ban avítt, szem­lé­le­té­ben do­hos, te­ma­ti­ká­já­ban vér­te­len volt ez a pró­za; köz­te és a kor­társ ma­gyar kis­pró­za kö­zött leg­alább ak­ko­ra sza­ka­dék tá­ton­gott, mint egy­ko­ron a nép­nem­ze­ti is­ko­la meg­ké­sett epi­gon­jai és a Nyu­gat új szel­le­met, új for­mát te­rem­tő al­ko­tói kö­zött. Is­ko­lás hi­bá­it (a lé­lek­ta­ni ki­dol­go­zat­lan­sá­got, a jel­lem­zé­si fo­gya­té­kos­sá­go­kat, a kép­sze­rű­ség ro­vá­sá­ra me­nő ese­mény­el­mon­dást, a ri­port­sze­rű­en nyers él­mény­köz­lést, a szerkesztetlenséget, a tör­té­net szét­lo­cso­gá­sát, a mo­ra­li­zá­ló vég­kom­men­tá­ro­kat) fö­lös­le­ges vol­na most rész­le­tez­ni vagy pél­dák­kal iga­zol­ni (meg­tet­te ezt Fábry a már em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban); kí­sé­rel­jük meg ehe­lyett azt, hogy kis­pró­zánk ko­rai sza­ka­szá­nak né­hány bel­ső pa­ra­do­xon­ára, alap­ve­tő ön­el­lent­mon­dás­ára hív­juk fel a fi­gyel­met.
Az el­ső: né­pi­nek tud­ja és vall­ja ma­gát a harmadvirágzás új no­vel­lis­tá­i­nak a leg­több­je. In­dí­tó­juk a fa­lu, él­mény­for­rá­suk a pa­rasz­ti kö­zös­ség éle­te. Ösz­tö­ne­ik és esz­mé­nye­ik – a fa­lu föl­eme­lé­se a szo­ci­a­liz­mus kí­nál­ta le­he­tő­sé­gek kö­zött – mág­nes­ként eh­hez a kö­zös­ség­hez vonz­zák őket. Né­pi­e­sen akar­nak hát szól­ni; a hű­ség­ki­nyil­vá­ní­tás azon­ban görc­­csé me­re­vül, ál­né­pi­es­sé­gé se­ké­lye­se­dik, kor­sze­rűt­len­ség­gé po­cso­lyá­so­dik. Mert – s ép­pen ezt nem ve­szi fi­gye­lem­be ez a faj­ta iro­da­lom – a né­pi­es­ség­nek is van­nak idő­be­li fo­ko­za­tai, kor­sze­rű és ke­vés­bé kor­sze­rű for­mái, ma­i­nak vagy jö­vő­be­li­nek ér­zett fo­lyo­má­nyai. Más-más mó­don né­pi­es Pe­tő­fi és Nagy Lász­ló, Tö­mör­kény és Ta­má­si Áron. Mo­dern­ség és ősi­ség, szán­dé­kol­tan pri­mi­tív egy­sze­rű­ség és lá­to­má­sos­ság – egy Pi­cas­so, egy Bar­tók élet­mű­ve a bi­zo­nyí­ték rá – gya­kor­ta ugyan­azon tő­ről fa­kad­nak. Kis­pró­zánk ko­rai sza­ka­sza ép­pen ev­vel ma­rad adós, a szin­té­zis­sel, sze­ré­nyeb­ben fo­gal­maz­va: a szin­té­zis­kí­sér­let­tel; ehe­lyett a ka­len­dá­ri­u­mi né­pi­es­ség: a mik­szá­thi ke­dé­lyes­ke­dés­sel áb­rá­zolt pa­raszt­fi­gu­rák, az anekdotizáló-góbéskodó po­en­tí­ro­zás, a pa­rasz­ti „ős­erő” mí­to­szát hir­de­tő mó­ri­czi túl­fű­tött lí­rai na­tu­ra­liz­mus, egy­szó­val: a ka­no­ni­zá­ló­dott szem­lé­let fe­lé for­dult, és sem a né­pi mí­toszt, sem a ter­mé­sze­tes né­pi egy­sze­rű­sé­get nem tet­te ma­gá­é­vá. Nem ta­nult a me­sé­től sem, a bal­la­dá­tól sem. A né­pi­es stí­lus (a táj­nyel­vi ko­lo­rit) és az álnépies szem­lé­let kö­zött va­ló­já­ban te­hát fel­old­ha­tat­lan el­lent­mon­dás fe­szült.
A má­so­dik el­lent­mon­dás: re­a­lis­tá­nak tud­ja és vall­ja ma­gát ez a kis­pró­za, ugyan­ak­kor azon­ban – ma már tisz­tán lát­ha­tó – nem bír­ja el a szem­be­sí­tést a va­ló­ság­gal – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­gal sem. Az író – ne fe­led­jük: a se­ma­tiz­mus ko­rá­ban va­gyunk! – prog­ram­sze­rű­en kö­zel ha­jol a va­ló­ság­hoz; oly­an­­nyi­ra, hogy nem lát­ja a fá­tól az er­dőt, egy-egy va­ló­ság­moz­za­nat­tól a va­ló­ság egé­szét, a kor tel­jes ké­pét a ma­ga el­lent­mon­dá­sa­i­ban, múlt és je­len ál­tal egy­aránt meg­ha­tá­ro­zott fej­lő­dés­vo­na­la­i­ban, re­á­lis em­be­ri fe­szült­sé­ge­i­ben. Az ered­mény? Fábry Zol­tán hús­ba­vá­gó­an pon­tos meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint: „Az ered­mény en­nek meg­fe­le­lő­en ön­ma­gá­tól adó­dik: a ne­héz­ség el­öli ki­té­rés s az eb­ből ere­dő gyors ered­mény­elő­leg, a botlatók, a komp­li­ká­ci­ók ke­rül­ge­té­se, a happy end ir­re­a­li­tá­sa csak a tel­jes­ség, a hi­te­les­ség ro­vá­sá­ra tör­tén­he­tik, és az írás ez­zel el­vé­ti el­sőd­le­ges cél­ját és kül­de­té­sét: az igaz­ság­áb­rá­zo­lást, a re­a­liz­must. Mi a re­a­liz­mus? Gor­kij rég meg­mon­dot­ta: »Az em­be­rek és élet­kö­rül­mé­nye­ik igaz, va­ló­sze­rű, ken­dő­zet­len ábrázolása.« Mai írók em­lék­köny­vé­be en­nél fon­to­sabb fi­gyel­mez­te­tést nem ír­ha­tunk.”
A har­ma­dik el­lent­mon­dás: né­hány no­vel­lis­tánk, el akar­ván ke­rül­ni a zsák­ut­cát, amely­be a se­ma­tiz­mus „valóságközelisége” ide­jén ju­tott, há­tat for­dí­tott az ele­ven tár­sa­dal­mi va­ló­ság­nak. A für­dő­víz­zel együtt a gye­re­ket is ki­ön­töt­te hát; s a „valóságközeliség” után a lan­gyos té­mák, a lég­üres tér­ben moz­gó tör­té­ne­tecs­kék, a sem­mit­mon­dó­an „egye­te­mes” és „ál­ta­lá­nos em­be­ri” kér­dé­sek, a de­tek­tív­his­tó­ri­ák­kal ver­sen­gő tör­té­ne­tek, a bá­jos sze­rel­mi ka­lan­dok és még bá­jo­sabb sze­rel­mi há­rom­szö­gek iro­dal­ma kö­vet­ke­zett. Az ak­ció (a se­ma­tiz­mus „tár­sa­dal­mi­sá­ga”) rossz re­ak­ci­ót szült: tár­sa­dal­mon kí­vü­li­ség­hez, va­sár­na­pi iro­da­lom­hoz, lek­tűr­höz ve­ze­tett. Kis­pró­zánk te­hát csö­bör­ből vö­dör­be esett.
Az 1948–1963 kö­zöt­ti kis­pró­zát vizs­gál­va is­mét iga­zolt­nak lát­szik, hogy az öt­ve­nes évek ala­po­zá­sa tu­laj­don­kép­pen csu­pán az iro­dal­mi élet in­téz­mé­nyes for­má­i­nak a meg­te­rem­té­sé­ben volt ala­po­zás, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett iro­dal­mi ala­po­zás­ra s ezen be­lül a táv­la­tok­kal biz­ta­tó esz­té­ti­kai stan­dard ki­mun­ká­lá­sá­ra – a té­ma- és prob­lé­ma­föl­ve­té­se­ket, írói eti­kát, szem­lé­let­mó­dot és stí­lust ös­­sze­ge­ző írói vi­lág­ké­pek meg­te­rem­té­sé­re – a ké­sőb­bi­ek so­rán tör­tén­tek csak kí­sér­le­tek.
Igaz­ság­ta­la­nok vol­nánk per­sze, ha e ku­dar­co­kért egy­ér­tel­mű­en csak az író­kat okol­nánk. Vé­dő­be­szé­det nem mon­dunk – mert nem mond­ha­tunk – ér­tük: hi­ba nyil­ván a te­het­sé­gük, a föl­ké­szült­sé­gük, az igé­nyes­sé­gek kö­rül is volt; ugyan­ak­kor nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül a kor ob­jek­tív té­nye­ző­it – a „sem­mi­ből in­du­lás” tu­dat­za­va­ra­it, a szi­go­rúbb kri­ti­kai fo­gad­ta­tás hi­á­nyát, a se­ma­ti­kus iro­da­lom­po­li­ti­kát stb. – sem. Lát­nunk kell azt is, hogy bi­zo­nyos esz­mék, ma­ga­tar­tás­for­mák, stí­lus­irány­za­tok ki­kris­tá­lyo­so­dá­sá­hoz idő – az idő jó­za­ní­tó cá­fo­la­ta vagy biz­ta­tó iga­zo­lá­sa – szük­sé­gel­te­tik. Vö­rös­mar­ty mű­vét, a Za­lán fu­tá­sát pl. szin­te tör­vény­sze­rű­en előz­te meg szám­ta­lan ki­sebb, a ma­ga ko­rá­ban fon­tos, de a re­mek­mű meg­szü­le­té­se­kor azon­nal je­len­ték­te­le­neb­bé vá­ló eposz­kí­sér­let. Egy iro­da­lom vi­lág­ra jöt­te nem je­lent egyút­tal élet­ké­pes­sé­get is. A ma­gunk por­tá­já­ra vis­­sza­ka­nya­rod­va: har­minc­éves a harmadvirágzás; esz­té­ti­kai szem­pont­ból is fi­gye­lem­re ér­de­me­sít­he­tő novellisztikánk ugyan­ak­kor jó, ha fe­le­an­­nyi idős; ti­zen­éves még csu­pán.

A hat­va­nas–het­ve­nes évek

kis­pró­zá­já­nak oly mó­don si­ke­rült ki­kec­me­reg­nie a se­ma­tiz­mus­ból, il­let­ve a lek­tűr ká­tyú­já­ból, mint ama me­se­be­li bé­ká­nak a te­jes­kö­csög­ből: né­hány újon­nan je­lent­ke­zett no­vel­lis­tánk ad­dig gyúr­ta ma­ga alatt a va­ló­sá­got, míg olyan szi­lárd ré­teg­gé nem kö­pül­te, ame­lyen a szo­ci­og­rá­fi­ai, tör­té­nel­mi, nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti, kö­zös­ség-lé­lek­ta­ni, egy­szó­val: a tár­sa­dal­mi prob­lé­má­kat ma­guk­ba fog­la­ló írói vi­lág­ké­pek is meg­áll­hat­nak. A hat­va­nas évek ele­jén a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pró­za a je­len­tős szem­lé­le­ti vál­to­zá­sok ko­rát él­te. A vál­to­zást a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek so­ra jel­zi: Do­bos Lász­ló: Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok (1963); Rácz Oli­vér: Meg­tud­tam, hogy élsz (1963); Do­bos Lász­ló: Föl­dön­fu­tók (1965); Eg­ri Vik­tor: Meg­mon­dom min­den­ki­nek (1965); Mács Jó­zsef: Adós­ság­tör­lesz­tés (1968); Ordódy Ka­ta­lin: A kes­ke­nyebb út (1971). Ez a re­gény­so­ro­zat, no­ha 1971–1975 kö­zött egy idő­re meg­sza­kadt, Do­bos Lász­ló Egy szál ing­ben cí­mű al­ko­tá­sá­nak (1976) és Duba Gyu­la leg­újabb mű­vé­nek, az Ív­nak a csu­kák­nak (1978) kö­szön­he­tő­en ma is foly­ta­tó­dik; mint­egy bi­zony­sá­ga­ként an­nak, hogy pró­zánk­ban a het­ve­nes évek­ben sem ke­rült sor kü­lö­nö­sebb szem­lé­let­vál­tás­ra. A „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek, jól­le­het esz­té­ti­kai ér­té­kük meg­le­he­tő­sen kü­lön­bö­ző, esz­me­tör­té­ne­ti szem­pont­ból – s min­ket most fő­leg ez a szem­pont ér­de­kel – azo­nos vo­ná­sok­kal tűn­nek ki: tör­té­nel­mi és szo­ci­o­ló­gi­ai szem­pont­ból né­zik a va­ló­sá­got egyé­ni, nem­ze­dé­ki és nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­ret­re tö­re­ked­nek. Em­lé­ke­ző és val­lo­má­sos hang­vé­te­lű ez a pró­za; több­nyi­re a fél­múlt – az 1938–1948 kö­zöt­ti kor­szak – ese­mé­nye­i­hez nyúl vis­­sza; ad­dig te­hát, amed­dig ezt az al­ko­tók sze­mé­lyes él­mény­anya­ga, ta­pasz­ta­la­ta le­he­tő­vé te­szi. A fi­gu­rák sor­sá­ból gyak­ran a szer­ző élet­út­ját re­konst­ru­ál­hat­juk. Ön­ma­gát fi­gye­li te­hát az al­ko­tó, ez az ön­fi­gye­lés azon­ban még­is szo­ci­a­li­zá­ló­dik, az­ál­tal töl­tőd­ve fel tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek­kel, hogy az idő­sebb nem­ze­dék és a kö­zép­ge­ne­rá­ció re­gény­író­it ugyan­csak vál­to­za­tos, nagy tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi for­du­la­tok­ban gaz­dag élet­rajz­zal ál­dot­ta – ver­te? – meg a sors, az egyé­ni­ben te­hát sze­ren­csés mó­don ott rej­lik a „tár­sa­dal­mi” is.
Mi­ért hi­vat­ko­zunk en­­nyit a re­gé­nyek­re, ha té­mánk a no­vel­la- és az elbeszélésirodalom? Mert kis­pró­zánk fej­lő­dé­se egy­be­esik a nagy­epi­kai for­mák fel­len­dü­lé­sé­vel; oly­an­­nyi­ra, hogy az el­ső szem­lé­let­vál­tó re­gé­nyek (a Meg­tud­tam, hogy élsz és a Messze vol­tak a csil­la­gok), il­let­ve az új te­ma­ti­kai le­he­tő­sé­ge­ket és kor­sze­rűbb szem­lé­le­tet ho­zó el­ső no­vel­lás­könyv (Duba Gyu­la: Csil­lag­ta­lan égen strucc­ma­dár) egy­azon esz­ten­dő­ben: 1963-ban je­len­tek meg. Duba Gyu­la, de a ké­sőbb – 1968-ban – je­lent­ke­ző Gál Sán­dor s a még ké­sőbb – 1975-ben – be­mu­tat­ko­zó no­vel­lis­ta Rácz Oli­vér leg­jel­lem­zőbb el­be­szé­lé­sei tu­laj­don­kép­pen a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gény szem­lé­le­té­nek ol­dal­haj­tá­sai. Az idő­di­men­zió ez eset­ben is a fél­múlt: a há­bo­rú és 1945–1948 nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­te; ami idő­ben a leg­kö­ze­lebb esik a má­hoz, az a ha­gyo­má­nyos fa­lu­kö­zös­ség fel­bom­lá­sá­nak, új­ra­ré­teg­ző­dé­sé­nek él­mény­kö­re, te­hát az öt­ve­nes évek ele­je. Ügyes cso­por­to­sí­tás­sal akár re­gén­­nyé is ke­re­kít­he­tők ezek a no­vel­lák; a há­bo­rú él­mé­nyét Rácz Oli­vér no­vel­lái – a Tá­bo­ri sakk­játsz­ma, a Vi­dé­ki szál­lo­da, a Bög­récs­ke úr, az Álom Ti­va­dar vét­ke, az Álom Ti­va­dar had­pa­ran­csa – idéz­het­nék; a hát­or­szá­gi meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról Gál Sán­dor el­be­szé­lé­sei – az El­ső osz­tá­lyú ma­gány, A ki­rály – vall­hat­ná­nak a leg­na­gyobb erő­vel; a „zá­ró­je­les évek” at­mosz­fé­rá­já­ról ugyan­csak Gál ta­nús­kod­hat­na a Csa­lá­di kró­ni­ka és a Mú­mia a fű­ben cí­mű el­be­szé­lé­se­i­vel; az egy­ko­ri fa­lu­si élet­vi­tel bom­lá­sá­ról s a pa­raszt­kö­zös­ség­ből ki­sza­ka­dó egyén élet­ér­zé­sé­ről, az élet­for­ma­vál­tás lé­lek­ta­ni drá­má­i­ról az Ug­rás a sem­mi­be, a Va­la­ki ko­po­gott az ab­la­kon, az őz­nyo­mon, az An­gyal vagy ma­dár­ijesz­tő s a Ro­ha­nó fel­hő­ron­gyok a gép kö­rül cí­mű Duba-novellák és né­hány Gál Sán­dor-írás (Nem vol­tam szent, Föld, Csu­kák vo­nu­lá­sa stb.) vall­hat­na a leg­hi­te­le­seb­ben. Rácz, Duba és Gál no­vel­lái egy­aránt a fél­múl­tat fag­gat­ják te­hát; a val­lo­má­sos-em­lé­ke­ző jel­leg, akár­csak a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek­ből, a kis­pró­zá­ból is erő­sen ki­üt­kö­zik. A sa­ját élet­anyag, sze­mé­lyes ter­mé­sze­tű él­mény ben­ső­sé­ges­sé, lí­ra­i­vá te­szi ezt a faj­ta pró­za­stí­lust; mi­vel azon­ban fő­leg a Gál- és Duba-novellák hő­se­i­nek sze­mé­lyi­sé­gét, ma­ga­tar­tás­for­má­it, élet­ér­zés­ét egy­szer­re, egy­for­ma súl­­lyal ala­kít­ja az idő két di­men­zi­ó­ja – a múlt is, a je­len is –, nem hi­ány­zik eb­ből a va­ló­ság­szem­lé­let­ből a re­á­lis dis­­szo­nan­cia-él­mény sem. Az öt­ve­nes évek kis­pró­zá­já­nak hő­sei úgy néz­tek a múlt­ba, úgy idéz­ték a teg­nap szo­ci­á­lis ké­pe­it, hogy a je­len­ben egy­ér­tel­mű­en bir­to­kon be­lül tud­ták és érez­ték ma­gu­kat. Duba és Gál vi­szont – Koncsol Lász­ló szép ki­fe­je­zé­sé­vel – „két­lel­kű em­be­re­ket” ál­lí­ta­nak elénk, sod­ró­dó fi­gu­rá­kat, akik múlt és je­len ket­tős meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban ke­re­sik a sze­mé­lyi­ség egyen­sú­lyát, bo­nyo­lult lé­lek­ta­ni vi­szony­la­to­kat ele­mez­ve. Az Ahol ilyen nagy­sze­rű a ta­vasz cí­mű Gál-no­vel­la hő­sé­ben egy vil­lám­súj­tot­ta fa lát­vá­nya fo­gal­maz­tat­ja meg a gon­do­la­tot: „Nem pusz­tult el. A kö­vet­ke­ző ta­vas­­szal is ki­haj­tott, las­san be­he­gedt a ha­sa­dás, és most olyan, mint­ha két fa vol­na, pe­dig egy törzs­ről va­ló, egy gyö­kér­rend­szer táp­lál­ja. De két törzs és két korona… Na­gyon ha­son­lít ránk… Az éle­tünk­höz.” Duba Gyu­la egyik el­be­szé­lé­sé­ben, az Ug­rás a sem­mi­be cí­mű­ben, ugyan­csak a fák – föld­ből ki­té­pett, szél­től-eső­től csontfehér gyö­ke­rű­vé lecsupált fák – ké­pe in­dít­ja el a Gál Sán­do­ré­val szin­te kí­sér­te­ti­e­sen egy­be­hang­zó gon­do­lat­sort: a hős „…kettős lény­nek ér­zi ma­gát, aki bár itt megy a pa­tak part­ján, ugyan­ak­kor va­la­hogy más­hol is van az idő­ben, a rég múlt idő­ben, és ott ke­re­si ezt az em­bert, aki itt megy a pa­tak part­ján”.
Nem sze­ret­nénk e fél­múl­tat idé­ző tör­té­nel­mi, nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti, szo­ci­og­ra­fi­kus tár­gyú no­vel­lisz­ti­ka ér­té­ké­ből sem­mit sem le­von­ni. Sőt ki kell mon­da­nunk: eb­ben a té­ma­kör­ben szü­let­tek a harmadvirágzás leg­erő­tel­je­sebb no­vel­lái; ez az irány­zat volt ké­pes a leg­töb­bet mon­da­ni tár­sa­dal­mi lé­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­szá­ról, kö­zös­sé­gi mon­dan­dó­val te­lít­ve kis­pró­zán­kat. De – s ezt is ki kell mon­da­nunk –, de ez a faj­ta val­lo­má­sos-em­lék­idé­ző no­vel­la- és el­be­szé­lés­for­ma mint­ha túl­sá­go­san is a negy­ve­nes–öt­ve­nes évek tár­sa­dal­mi él­mé­nye­i­nek a ka­lo­dá­já­ba szo­rult vol­na, kép­te­len át­tör­ni a fél­múlt korlátait, s emi­att adós ma­rad mind a ré­geb­bi múlt, mind a je­len tár­sa­dal­mi va­ló­sá­gá­nak az áb­rá­zo­lá­sá­val. Az öt­ve­nes évek kis­pró­zá­já­nak med­dő­sé­gét, mint már ki­fej­tet­tük, a tár­sa­dal­mi-kö­zös­sé­gi va­ló­sá­gunk­hoz kap­cso­ló­dó té­ma- és szem­lé­let­vál­tás szün­tet­te meg. No­vel­lis­tá­ink­nak – ha csak nem akar­nak le­me­re­ved­ni, meg­cson­to­sod­ni s ál­ta­lá­nos­sá­gok szint­jén be­szél­ni a tár­sa­dal­mi konk­ré­tu­mok­tól meg­fosz­tott, s csu­pán va­la­mi­fé­le „egye­te­mes” tu­laj­don­sá­gok­kal fel­ru­há­zott em­ber­ről – is­mé­tel­ten szem­be kell néz­ni­ük a te­ma­ti­kai és szem­lé­le­ti meg­úju­lás egy­re sür­ge­tőb­bé vá­ló fel­ada­ta­i­val.

A jö­vő le­he­tő­sé­gei

A te­ma­ti­kai-szem­lé­le­ti meg­úju­lás egyik le­he­tő­sé­ge: az em­lé­ke­zet ha­tá­ra­it ki kell tol­ni a há­bo­rú előt­ti idő­szak­ra is, hi­szen alig­ha vi­tat­ha­tó, hogy a ma­ga mód­ján sors­él­mé­nyünk, éle­tünk ala­ku­lá­sá­nak meg­ha­tá­ro­zó­ja az el­ső vi­lág­há­bo­rú is, az új ál­lam­ke­ret­be ke­rü­lés is, a ta­nács­köz­tár­sa­ság­ok ko­ra is; s az 1945–1948-as kol­lek­tív el­ma­rasz­ta­lás fáj­dal­ma sem ért­he­tő meg az előz­mé­nyek: a dél-szlo­vá­ki­ai mun­kás­moz­ga­lom, a tornóci ki­ál­lás, A ha­la­dó ma­gyar­ság tíz pont­ját lét­re­ho­zó szel­le­mi­ség nél­kül. Szo­ci­og­rá­fi­á­ban, em­lék­irat­ban, egy-egy pub­li­cisz­ti­kai írás­ban, ri­port­ban mind­er­re már tör­tént egy-két uta­lás; en­nek el­le­né­re azon­ban gon­dol­ko­dá­sunk­ba – s kü­lö­nö­sen a no­vel­lisz­ti­ka va­ló­ság­szem­lé­le­té­be – mind­má­ig nem épült be az a meg­ke­rül­he­tet­len tény, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar lét – a ma­ga küz­del­me­i­ben és bu­ká­sa­i­ban, meg­csa­lat­ta­tá­sa­i­ban és re­mé­nye­i­ben – hat­van­éves egy­ség. Nem hi­szem, hogy e má­ig érő foly­to­nos­sá­got csak a re­gény áb­rá­zol­hat­ja hi­te­le­sen, nem hi­szem, hogy egy-egy kor­je­len­ség ele­ve szé­les med­rű nagy­epi­kai for­mát kí­ván. Il­lés End­re ír­ja a há­rom­kö­te­tes Ma­gyar el­be­szé­lők – 20. szá­zad utó­sza­vá­ban: „Vá­lo­ga­tá­som­mal bi­zo­nyí­tás­ra tö­re­ked­tem: újabb ko­ri iro­dal­munk­ban a lí­ra mel­lett a no­vel­la mond­ta ki a lé­tünk­ről a leg­fon­to­sabb és leg­for­róbb sza­va­kat.” Mi­ért? Mert a no­vel­la egyet­len pont­ba sű­rí­ti a kort; mert a no­vel­la a pró­za gyé­mánt­ja: lé­nyeg­re csi­szolt és tö­mör és ke­mény. Vil­la­ná­sai a kor egé­szé­re vet­nek fényt; a rész­ben az egész jel­leg­ze­tes ten­den­ci­ái, ti­pi­kus je­len­sé­gei csil­lám­la­nak.
No­vel­lis­tá­ink tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­te azon­ban, mint lát­tuk, csu­pán a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ig ér. Két­ség­te­len: a kö­zép­nem­ze­dék éle­té­ben a há­bo­rú és az azt kö­ve­tő nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti ese­mény­so­ro­zat volt a meg­ha­tá­ro­zó él­mény­for­rás. A ko­ráb­bi tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket, a két há­bo­rú kö­zöt­ti szlovenszkói ma­gyar sor­sot fi­a­ta­lon, gyer­mek­ként él­ték át; em­lé­ke­ze­tük odá­ig nem ér. Ha azon­ban meg­sza­ba­dul­ná­nak a sze­mé­lyes em­lé­kek­ből táp­lál­ko­zó val­lo­má­sos­ság­tól, az in­tel­lek­tu­suk el­ér­het­ne odá­ig – lé­vén az in­tel­lek­tus hos­­szabb, mint az em­lé­ke­zet –, hogy ob­jek­tív anyag­for­má­lás­sal, szi­tu­á­ció­te­rem­tő ké­pes­ség­gel mo­del­lál­ni tud­nák a há­bo­rú előt­ti éle­tet is, össze­füg­gé­se­i­ben lát­va és je­lez­ve a szlo­vá­ki­ai ma­gyar sors hat év­ti­zed­ét. Mind­ad­dig, míg er­re sor nem ke­rül, tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­tünk – az ön­ma­gunk­ról va­ló tu­dá­sunk – ma­rad cson­ka és hi­á­nyos. S ha a re­a­liz­mus nem más, mint egy osz­tály, egy nép tu­da­tos ön­szem­lé­le­te, ak­kor alig­ha szo­rul bi­zony­ga­tás­ra, hogy szük­sé­günk van a „hon­nan jöt­tünk” és „ho­gyan jöt­tünk” kér­dé­sek sa­já­tos iro­dal­mi meg­vá­la­szo­lá­sá­ra is. Hi­szen – Il­­lyés Gyu­la sza­va­i­val szól­va – „A múl­tat is te­rem­te­ni kell. Egy kor­szak at­tól lesz múlt, hogy megírják… s va­la­mi­re­va­ló múlt meg­te­rem­té­sé­hez né­ha na­gyobb erő kell, mint a jö­ven­dő­é­hez: min­dent pon­to­san a he­lyé­re kell ten­ni. A rosz­­szul el­ren­de­zett, a ros­­szul meg­írt múlt föl­tá­mad, vis­­sza­jár, ál­lan­dó­an za­var­ja az em­bert. A meg­írat­lan idő meg egy­sze­rű­en el se megy; köd­sze­rű­en üli meg a tá­jat meg az el­mét. Bar­bár, mint a te­rem­tés előt­ti sö­tét­ség.”
A no­vel­la szó gyö­ke a nó­vum: a friss hír, az új­don­ság. E szó­fej­tés nyo­más kis­pró­zánk­nak egy újabb – egy­re in­kább sú­lyos­bo­dó – prob­lé­má­já­hoz ju­tunk. El­be­szé­lő­ink – hadd is­mé­tel­jük még egy­szer – túl­sá­go­san is a negy­ve­nes–öt­ve­nes évek ka­lo­dá­já­ba szo­rul­tak; oly­an­­nyi­ra, hogy nem­csak a ré­geb­bi múlt, de e je­len fe­lé sem igen moz­dul­nak el. Az 1948 feb­ru­ár­já­val – a nem­ze­ti­sé­gi egyen­jo­gú­sí­tás­sal kez­dő­dő kor­szak lé­nye­ges vo­ná­sa­i­nak a föl­fe­de­zé­sé­vel és mű­vé­szi áb­rá­zo­lá­sá­val, ki­vé­ve a zárt fa­lu­kö­zös­sé­gek­ből ki­len­dí­tett, új élet­for­mát ke­re­ső hős prob­le­ma­ti­ká­ját, kis­pró­zánk szin­te tel­jes mér­ték­ben adós ma­radt. Pe­dig ez az im­már há­rom év­ti­ze­des idő­szak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tá­pász­ko­dá­sá­nak, ön­ös­­sze­sze­dé­sé­nek, ön­meg­va­ló­sí­tó küz­del­me­i­nek a ko­ra. Ré­teg­ző­dik, dif­fe­ren­ci­á­ló­dik a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­da­lom; sza­po­ro­dik a pa­raszt­ból lett mun­ká­sok – a be­já­rók, az in­gá­zók, a ván­dor­mun­ká­sok – szá­ma, ki­ala­kul a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat; fel­nő egy nagy­szá­mú új pe­da­gó­gus és ki­sebb szá­mú nem pe­da­gó­gus ér­tel­mi­ség; szer­ve­ző­dik – sa­já­tos mikrokultúraként – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom, mű­vé­szet, tu­do­mány, nép­mű­ve­lés. Alig­ha ké­tel­ked­he­tünk ab­ban, hogy en­nek az idő­szak­nak is vol­tak nagy kor­esz­méi, lel­ke­sí­tő kor­fel­ada­tai; mö­göt­tük mun­ka, el­kép­ze­lés, vágy, csa­ló­dás, konf­lik­tus és öröm állt; mind­ezek mö­gött pe­dig a kor for­mált­ja és for­má­ló­ja: az em­ber, az em­ber a ma­ga tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi lé­té­nek tel­jes meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban.
A kor kí­nál­ta té­ma­tár gaz­dag­sá­ga és kis­pró­zánk te­ma­ti­kai sze­gé­nyes­sé­ge kö­zött, úgy vél­jük, el­lent­mon­dás fe­szül. Az a faj­ta je­len ide­jű no­vel­la, amely a tár­sa­dal­mi­ság igé­nyé­nek is meg­fe­lel, rit­ka, mint a fe­hér hol­ló. Mai kis­pró­zánk te­ma­ti­ká­ja – né­mi egy­sze­rű­sí­tés­sel – két cso­port­ba oszt­ha­tó. Az egyi­ket az em­lék­idé­ző, a fél­múlt tár­sa­dal­mi moz­gá­sa­it is ér­zé­kel­te­tő élet­kép­sze­rű el­be­szé­lés és no­vel­la kép­vi­se­li; a má­sik cso­por­tot pe­dig va­la­mi­fé­le, nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­re­tünk szem­pont­já­ból kö­zöm­bös „társadalmontúliság” jel­lem­zi, olyan te­ma­ti­ka, mely a lel­ki ér­zé­se­ket, az ösz­tön­élet rez­dü­lé­se­it fi­gye­li. Azt ugyan meg­nyug­vás­sal szem­lél­het­jük, hogy for­má­já­ban, szem­lé­le­té­ben, stí­lu­sá­ban vál­to­za­tos és gaz­dag ez a faj­ta kis­pró­za; szín­ké­pén meg­fér egy­más mel­lett Duba Gyu­la eny­he sza­tí­rá­ba ol­tott epi­kai nyu­gal­ma (Ma­gán­élet ké­pek­kel), Gál Sán­dor szim­bo­liz­mu­sa (Szem­ben ve­lem ki­lenc tölgy­fa) vagy ép­pen­ség­gel Ko­vács Mag­da folk­lór­tól ih­le­tett lá­to­má­sos­sá­ga (Én, a csil­lag­bog­nár; A ha­lá­los ki­me­ne­te­lű álom) és Bereck Jó­zsef pszi­cho­lo­gi­zá­lá­sa (Ha úgy vesz­­szük, ve­re­ség) stb. Leg­jobb no­vel­lá­ink for­mai vál­to­za­tos­sá­gá­val – úgy vél­jük – elé­ge­det­tek le­he­tünk. Ke­vés­bé örül­he­tünk vi­szont an­nak, amit „társadalmonkívüliség”-nek ne­vez­tünk; an­nak, hogy ezek az „ál­ta­lá­nos em­be­ri”, „lé­lek­ta­ni” prob­lé­má­kat fe­sze­ge­tő írá­sok nem szo­ci­a­li­zá­lód­nak, nem töl­tőd­nek fel elég­gé a nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal meg­ha­tá­ro­zott kér­dé­sek­kel és je­len­tés­sel. Az a faj­ta tár­sa­dal­mi té­má­jú no­vel­la, amely egy­fé­le szlo­vá­ki­ai ma­gyar jelenidejűség szel­le­mé­ben író­dott vol­na, ugyan­csak rit­kán ol­vas­ha­tó; hir­te­le­né­ben csak Grendel La­jos Tan­ügy­ét tud­juk em­lí­te­ni (Iro­dal­mi Szem­le, 1977. 6. sz.), amely egy frap­páns tör­té­net ürü­gyén mély gon­do­la­ti­ság­gal ve­ti fel a „nem­ze­ti­sé­gi cso­port­ér­dek” és a nem­ze­ti­sé­gi egyén er­köl­csi ma­ga­tar­tá­sá­nak le­het­sé­ges vi­szo­nya­it. El­gon­dol­koz­ta­tó, hogy még a fi­a­tal Kövesdi Já­nos pró­zá­ja is ab­szo­lút mér­ték­ben múlt­idé­ző (lásd az 1976-os And­rás-nap­ra meg­jö­vök cí­mű kö­te­tét); hogy Tóth Elem­ér köny­ve, a Sár­ga, mint a nap (1975) nagy ál­ta­lá­nos­sá­gok szint­jén be­szél sze­re­lem­ről, sza­kí­tás­ról, öre­ge­dés­ről, be­teg­ség­ről és ha­lál­ról; hogy Zs. Nagy La­jos Em­ber­ke, küzdj! cí­mű sza­tí­ra­gyűj­te­mé­nye (1975) a nem­­zetis­égi tár­sa­da­lom éle­té­nek a fe­lü­le­tét sem igen bor­zol­ja; hogy ugyan­ez mond­ha­tó el Dá­vid Te­réz kis­pró­zá­já­ról (Lá­to­má­sok, 1974); hogy Ko­vács Mag­da a szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­ról el­vét­ve és nagy át­té­te­lek­kel szól; s hogy még az olyan, nép­ben-kö­zös­ség­ben gon­dol­ko­dó no­vel­lis­tá­ink is, mint Duba Gyu­la, Gál Sán­dor vagy Rácz Oli­vér, akik a fél­múlt nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­dal­má­ról a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb ké­pe­ket raj­zol­ták meg, nem ju­tot­tak el je­le­nünk va­ló­sá­gá­ig, s kö­zös­sé­gi prob­lé­má­ink he­lyett a nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­ret szem­pont­já­ból kö­zöm­bös kér­dé­sek novellisztikáját mű­ve­lik; gyak­ran nem is a leg­jobb tel­je­sít­mé­nyük szint­jén. Érez­he­tő­en, hi­szen ahol meg­gyön­gül az ethos, ott szin­te tör­vény­sze­rű­en hal­vá­nyo­dik az esz­té­ti­kai ér­ték is.
Mi ma­gya­ráz­za ezt a „je­len­kí­vü­li­sé­get”? Idő­táv­lat­ra van szük­ség ah­hoz, hogy bi­zo­nyos té­mák „iro­da­lom­ké­pes­sé” vál­ja­nak? Hal­vá­nyab­bak egy-egy prob­lé­ma kör­vo­na­lai, a jel­le­mek ke­vés­bé mar­kán­sak, mint a nagy tár­sa­dal­mi föld­lö­ké­sek ide­jén, az „ezt vagy azt”-féle vá­lasz­tás- és dön­tés­le­he­tő­sé­gek ko­rá­ban? Ös­­sze­tet­tebb, bo­nyo­lul­tabb lett a va­ló­ság; ár­nya­la­ta­i­ra nem elég­gé éles a szem? Vagy nem csu­pán a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pró­za bel­ügyé­ről van itt szó, ha­nem egy ál­ta­lá­no­sabb kor­je­len­ség­ről, amely a sta­bi­li­zált tár­sa­dal­mak iro­dal­mát jel­lem­zi? Az „egy az egy­ben” áb­rá­zo­lás ne­héz­sé­gé­ben kell ke­res­nünk az okot? Rész­igaz­ság mind­egyik fel­te­vés­ben van, nyil­ván. Mind­ez azon­ban vé­gül is nem ment­het föl a sür­ge­tő igény alól, hogy kis­pró­zánk te­ma­ti­ká­ja, ki­lép­ve a fél­múlt idé­zé­sé­ből és az ál­ta­lá­nos­sá­gok­ból, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben kor­sze­rűb­bé vál­jék.
Az iro­da­lom ter­mé­sze­te el­len szól­nánk per­sze, ha ezen a kor­sze­rű­sö­dé­sen csu­pán a mai élet­ké­pek te­ma­ti­ká­ját ér­te­nénk. Té­ma és mon­da­ni­va­ló, tud­juk, nem szük­ség­sze­rű­en esik egy­be; a mű egész lo­gi­ká­já­ban a ket­tő úgy vi­szo­nyul egy­más­hoz, mint je­len­ség és lé­nyeg. Ha az em­lé­ke­ző-val­lo­má­sos, köz­vet­len él­mény­ből fa­ka­dó no­vel­la mel­lé fel­zár­kóz­ná­nak az ob­jek­tív kis­pró­za­for­mák, ha na­gyobb sze­re­pet kap­na az írói fan­tá­zia, a szi­tu­á­ció­te­rem­tő ké­pes­ség, a meg nem élt ese­mé­nye­ket is mo­del­lál­ni tu­dó kész­ség, le­he­tő­vé vál­nék, hogy x je­len­ség lé­nye­gét egy y je­len­ség nyel­vé­re „le­for­dít­va” mond­juk ki. Mind­eh­hez per­sze tör­té­nel­mi ér­zék, fi­lo­zó­fi­ai mű­velt­ség és in­tel­lek­tu­á­lis haj­lam szük­sé­gel­te­tik; ele­mez­ni, bon­ta­ni s más ele­mek­ből új­ra ös­­sze­rak­ni kell a va­ló­sá­got. Szól­hat mai kor- és sors­prob­lé­má­ink­ról – még­hoz­zá tör­té­ne­lem­fi­lo­zó­fi­ai ta­pasz­ta­la­tok nem le­be­csü­len­dő plu­szá­val – a tör­té­nel­mi tár­gyú no­vel­la meg el­be­szé­lés is. A pa­ra­bo­la ugyan­csak al­kal­mas bi­zo­nyos er­köl­csi-gon­do­la­ti kér­dé­sek föl­ve­té­sé­re és meg­vá­la­szo­lá­sá­ra; at­tól, hogy ki­öt­lött fi­gu­rái – Utasi Csa­ba ta­lá­ló ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve – egy „Se­hol sincs Mindenüttországban” mo­zog­nak, kor­prob­lé­mái és kor­esz­mé­nyei le­het­nek na­gyon is re­á­li­sak, „itt és most” ér­vé­nyű­ek. Szám­ta­lan ma­gyar és vi­lág­iro­dal­mi pél­dá­val iga­zol­hat­nánk, hogy e lát­szat­ra kü­lönc mű­faj a leg­ko­mo­lyabb kö­zös­sé­gi mon­da­ni­va­lók ki­fe­je­zé­sé­re is al­kal­mas.
Fog­lal­juk ös­­sze a fel­ada­to­kat és le­he­tő­sé­ge­ket. Ha a „for­mai fo­gya­té­kos­ság” he­lyett a „szem­lé­le­ti fo­gya­té­kos­ság” ki­fe­je­zést hasz­nál­juk, tel­jes egé­szé­ben idéz­het­jük – új­ra meg­is­mé­tel­het­jük, más­fél év­ti­zed után! – Turczel La­jos vé­le­mé­nyét: „…novellisztikánkat a fej­lő­dés­ben, a kor­sze­rű­sö­dés­ben fő­kép­pen két fo­gya­té­kos­ság fé­ke­zi: az egy­re in­kább el­avu­ló szem­lé­le­ti tra­dí­ció nyű­gei és a mai kor­sze­rű te­ma­ti­ka hi­á­nya.” Úgy lát­juk, kis­pró­zánk­nak a dif­fe­ren­ci­ál­tab­bá vá­lás­hoz föl­tét­le­nül szük­sé­ge van ar­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­dal­mi lét tel­jes di­men­zi­ó­já­ban, hat­van­éves foly­to­nos­sá­gá­ban gon­dol­kod­jék. Te­ma­ti­kai gaz­da­go­dá­sá­nak le­he­tő­sé­ge egy­részt at­tól függ, hogy ké­pes lesz-e meg­ra­gad­ni a szlovenszkói ma­gyar tár­sa­da­lom va­ló­sá­gá­nak egy-egy ti­pi­kus je­len­sé­gét, az­az elő­tör­té­ne­tün­ket; más­részt pe­dig at­tól, hogy meg­újul-e az öt­ve­nes évek utá­ni kor­szak tár­sa­dal­mi­sá­gá­ban, s lét­re­hoz-e ily mó­don egy je­len ide­jű, köz­vet­len tár­sa­dal­mi él­mény­ből táp­lál­ko­zó pró­zát. Har­ma­dik le­he­tő­ség­ként – akár a fél­múlt előt­ti, akár a fél­múlt utá­ni kor­szak áb­rá­zo­lá­sá­ra – az ob­jek­tív és az in­di­rekt pró­za­tí­pus fe­lé va­ló for­du­lás kí­nál­ko­zik; más sza­vak­kal: a tör­té­nel­mi tár­gyú el­be­szé­lés, ill. a pa­ra­bo­la, a lá­to­más meg­ho­no­sí­tá­sa. Pél­dát, ha nem is so­kat, hogy ezek az utak is jár­ha­tók, itt-ott már ta­lá­lunk. Rácz Oli­vér tet­te ed­dig a leg­me­ré­szebb ka­lan­do­zást az új for­mák és az új szem­lé­let bi­ro­dal­má­ban; kö­te­té­nek, az Álom Ti­va­dar had­pa­ran­csá­nak né­hány da­rab­já­ban, ha egy­elő­re nem is olyan ki­mun­kál­tan, mint a há­bo­rús té­má­jú val­lo­má­sos-em­lék­idé­ző el­be­szé­lé­sek­ben, már a pa­ra­bo­la s a gro­teszk lá­to­más ke­re­si a ma­ga tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi tár­gyát (lásd a gyűj­te­mény cím­adó írá­sát s az Em­ber a falont, az Át­csú­szást stb.). Ko­vács Mag­da vers­sze­rű, tö­mény líraiságú lá­to­má­sai – föl­té­ve, hogy az ed­di­gi­nél fo­ko­zot­tab­ban tö­rek­sze­nek tár­sa­dal­mi és tör­té­nel­mi hely­ze­tek mo­del­lá­lá­sá­ra – ugyan­csak egy­kön­­nyen pa­ra­bo­lák­ká vált­hat­nak át. S az olyan – mai kö­zös­ség-lé­lek­ta­ni kér­dé­se­ket bon­col­ga­tó – írá­sok, mint a már em­lí­tett Tan­ügy, ta­lán az át­té­te­les fo­gal­ma­zás­ra ke­vés­bé haj­la­mos, ha­gyo­má­nyos re­a­lis­ta novellisztikát mű­ve­lők­nek is föl­ad­ják a lec­két a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­kö­zös­ség mai éle­té­nek áb­rá­zo­lá­sá­hoz egy­re sür­ge­tőbb te­ma­ti­kai meg­új­ho­dás­ból.

(1978)