Pavol Bujnák: Az összehasonlító irodalomtörténet alapfogalmai

A fel­adat, me­lyet az aláb­bi el­mél­ke­dés­ben ki­tűz­tem, nem kön­­nyű, hi­szen az az ösz­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tör­té­net tár­gyát ké­pe­zi. A fel­adat ne­héz­sé­ge ez­zel már rész­ben adott is, hi­szen min­den ös­­sze­ha­son­lí­tás két do­log tö­ké­le­tes is­me­re­tét fel­té­te­le­zi. S mi­nél tá­vo­labb áll egy­más­tól a két do­log, an­nál ne­he­zebb a fel­adat. A kö­ze­li és ha­son­ló dol­go­kat kön­­nyű ös­­sze­ha­son­lí­ta­ni. Ám ha a ha­son­ló­ság ki­csi, ha az a rész­le­tek­ben rej­lik, egy­szó­val ha egy­más­tól tá­vol eső dol­go­kat ve­tünk ös­­sze, a fel­adat ne­héz­sé­ge meg­nő. Más­részt a fel­adat ne­héz­sé­gét szá­munk­ra az ad­ja, hogy meg kell kü­lön­böz­tet­nünk egy­más­tól a ro­kon­ság kü­lön­bö­ző fo­ko­za­ta­it, hogy az ál­ta­lunk ös­­sze­ha­son­lí­tott dol­gok kü­lön­bö­ző mér­ték­ben ha­son­ló­ak és ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó­ak le­het­nek.
Azt vizs­gál­juk, hogy a szlo­vák iro­da­lom­ban van-e mit ös­­sze­vet­nünk a ma­gyar köl­tő, Arany Já­nos köl­tői mun­kás­sá­gá­val.
Ha egy nem­ze­ti ál­lam­ban, ami­lyen a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág volt, több nem­zet élt egy­más mel­lett, s mind­egyik meg­te­rem­tet­te a ma­ga nem­ze­ti iro­dal­mát, ezen iro­dal­mak kö­zött min­dig volt va­la­mi­lyen vi­szony, va­la­mi­lyen köl­csö­nös­ség, va­la­mi­lyen kap­cso­lat. Már ma­ga a kö­zös po­li­ti­kai fej­lő­dés bi­zo­nyos kö­zös kap­cso­la­to­kat te­remt; ki­ala­kul a tá­gabb ér­te­lem­ben vett kö­zös ha­za­fi­ság, kö­zös ér­de­kek hat­nak a ha­son­ló gon­do­la­tok stb. meg­szü­le­té­sé­re. Ily mó­don a köl­csö­nös iro­dal­mi kap­cso­la­tok kü­lön­bö­ző mód­jai ala­kul­nak ki.
A ha­son­ló­ság és az ös­­sze­vet­he­tő­ség eme kü­lön­bö­ző fo­ka­it és faj­tá­it az iro­da­lom­ban meg kell ha­tá­roz­ni, s mi ma­gunk­nak kell azo­kat pon­to­sí­ta­ni.
Az iro­da­lom­tör­té­net is­me­ri az iro­dal­mi ha­gyo­mány fo­gal­mát. Ez a fo­ga­lom az el­ső pil­lan­tás­ra csak egy iro­da­lom­ban le­het fej­lett és hasz­no­sít­ha­tó. Ed­dig leg­alább­is úgy tűnt szá­munk­ra, ha iro­dal­mi je­len­sé­ge­ket ha­son­lí­tot­tunk ös­­sze egy­más­sal vagy egy­más­tól tá­vo­li iro­dal­mak ha­tá­sát vizs­gál­tuk. Ám ha egy ál­lam­ban egy­más mel­lett élő két nem­zet iro­dal­mát vizs­gál­juk, tá­gabb iro­dal­mi ha­gyo­mány­ról be­szél­he­tünk, pél­dá­ul kö­zös for­rás­ból va­ló me­rí­tés­ről (pl. a kró­ni­kák­ból). Ép­pen a kü­lön­bö­ző nem­ze­tek kö­zös fej­lő­dé­se – ami­lyen az egy­ko­ri tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon volt – tet­te le­he­tő­vé a kö­zös iro­dal­mi ha­gyo­mány ki­ala­ku­lá­sát. Gon­dol­junk csak a tö­rök ura­lom okoz­ta kö­zös szen­ve­dés­re, s már­is iga­zo­ló­dik fen­ti ál­lí­tá­sunk.
Az iro­dal­mi ös­­sze­ha­son­lí­tás to­váb­bi le­he­tő­sé­gei egy iro­da­lom­ban, egy nem­zet iro­dal­má­ban is meg­van­nak, ám ben­nün­ket a to­váb­bi­ak­ban nem ez, ha­nem két, egy­más­sal kö­zös ál­la­mi kö­te­lék­ben ál­ló iro­da­lom köl­csö­nös kap­cso­la­tai ér­de­kel­nek.
Ha iro­dal­mi ha­gyo­má­nyon ál­ta­lá­ban az el­múlt ko­rok min­den le­het­sé­ges ha­tá­sát ért­jük a je­len­le­gi iro­da­lom­ra, va­la­mi bel­ső, mé­lyeb­ben, az író lel­ké­ben meg­nyil­vá­nu­ló vi­lág­szem­lé­le­tet, er­köl­csi íté­le­tet, az ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó­ság­nak még más faj­tá­it is meg kell kü­lön­böz­tet­nünk. Ma­ga az iro­dal­mi ha­gyo­mány még nem je­lent iro­dal­mi ha­tást, hi­szen az iro­dal­mi ha­gyo­mány ered­het a po­li­ti­ka, a tár­sa­da­lom és a ter­mé­szet ál­ta­lá­nos gyö­ke­re­i­ből; ami­kor azon­ban iro­dal­mi ha­tás­ról be­szé­lünk, már va­la­mi konk­rét­ra, konk­rét író­ra vagy iro­dal­mi al­ko­tás­ra gon­do­lunk.
S ha az iro­dal­mi ha­gyo­mány szel­le­mé­ben két le­he­tő­ség­ről le­het szó: a kö­zös anyag­ról és a kö­zös anyag kö­zös vagy ha­son­ló fel­dol­go­zá­sá­ról, az iro­dal­mi ha­tás kap­csán is ugyan­úgy kü­lön­bö­ző fo­ko­za­to­kat kü­lön­böz­tet­he­tünk meg.
Mind­ezt az aláb­bi­ak sze­rint szem­lél­tet­het­jük:
I. Egy iro­da­lom­ban
A) Az iro­dal­mi ha­gyo­mány meg­nyil­vá­nul­hat
a) a kö­zös anyag­ban,
b) a fel­dol­go­zás ha­son­ló­sá­gá­ban.
B) Az iro­dal­mi ha­tás meg­nyil­vá­nul­hat
a) a kö­zös anyag­ban és esz­me­i­ség­ben,
b) a fel­dol­go­zás ha­son­ló­sá­gá­ban.
II. Két, de po­li­ti­ka­i­lag ro­kon iro­da­lom­ban
A) Az iro­dal­mi ha­gyo­mány meg­nyil­vá­nul­hat
a) az azo­nos anyag fel­dol­go­zá­sá­ban,
b) az anyag ha­son­ló fel­dol­go­zá­sá­ban.
B) Az iro­dal­mi ha­tás ugyan­csak meg­nyil­vá­nul­hat
a) az esz­mék ha­son­ló­sá­gá­ban és
b) az azo­nos anyag fel­dol­go­zá­sá­nak mód­já­ban.
Úgy vé­lem, mind­egyik eset­re elég pél­dát ta­lál­nánk mind a ma­gyar, mind a szlo­vák iro­da­lom­ban.
A fel­vá­zol sé­mán kí­vül még más kap­cso­la­tok is le­het­sé­ge­sek két, egy ál­lam ha­tá­ra­in be­lül élő arány­lag egyen­lő nem­zet iro­dal­ma kö­zött. Az ilyen iro­dal­mak kö­zöt­ti köl­csö­nös vi­szony ala­pul­hat el­len­té­ten vagy cso­dá­la­ton, el­len­szen­ven vagy ön­kén­tes el­fo­ga­dá­son, meg­ve­té­sen vagy után­zá­son, s a ha­gyo­mány­ból ered­het az anyag fel­dol­go­zá­sá­nak ön­kén­te­len ha­son­ló­sá­ga is.
Mind­eze­ket fi­gye­lem­be kell ven­nünk, s amen­­nyi­ben le­het­sé­ges, fi­gye­lem­be is ves­­szük, jól­le­het csak egyet­len ma­gyar köl­tő ha­son­ló­sá­gát, ha­tá­sá­nak nyo­ma­it, cso­dá­la­tát, után­zá­sát ku­tat­juk a szlo­vák iro­da­lom­ban.
De itt is fi­nom disz­tink­ci­ó­kat kell ten­nünk. Már ma­gá­ból a ha­gyo­mány fo­gal­má­ból kö­vet­ke­zik, hogy nem min­den mi­nő­sül ha­tás­nak, ami ha­son­ló. Fon­tos tu­da­to­sí­ta­nunk az egy­sze­rű lel­ke­se­dés, ins­pi­rá­ció és ha­tás, il­let­ve a ha­son­ló­ság kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get. Kö­ze­lebb­ről te­hát: a ha­gyo­mány be­fo­lyá­sol­hat­ja úgy az anyag ha­son­ló­sá­gát, mint a fel­dol­go­zás mód­ját, jól­le­het a két köl­tő nem is tu­dott egy­más lé­te­zé­sé­ről. Tá­gabb ér­te­lem­ben ha­tás­ról be­szé­lünk, ha az egyik köl­tő is­me­ri a má­si­kat, s ez le­he­tő­vé te­szi az egy­sze­rű lel­ke­se­dést, ha az ide­gen mű fő esz­mé­je va­la­mi ha­son­ló meg­al­ko­tá­sá­ra lel­ke­sí­ti őt fel; szo­ro­sabb ér­te­lem­ben ha­tás­ról be­szé­lünk, ha meg­nyil­vá­nul a kü­lön­bö­ző anya­gok esz­me­i­sé­gé­nek és for­má­i­nak kö­zös­sé­ge, avagy ha­son­ló anyag esz­me­i­sé­ge je­le­nik meg más fel­dol­go­zás­ban, s vé­gül a ha­son­ló­ság ese­tén, ahol ha­son­ló anyag és for­ma je­le­nik meg.

Az iro­dal­mi ha­tás fel­tét­elei

Az iro­da­lom­tör­té­né­szek ked­venc té­má­ja az egyik köl­tő má­sik­ra gya­ko­rolt ha­tá­sá­nak a vizs­gá­la­ta. S nincs ta­lán egyet­len, bár­mi­lyen in­di­vi­du­a­lis­ta köl­tő, író vagy tu­dós sem, aki­nél nem le­het­ne ki­mu­tat­ni va­la­me­lyik előd­je ha­tá­sát. Még Shakes­peare is – nem is szól­va le­le­mé­nyes­sé­gé­ről – függ for­ma­i­lag és esz­me­i­leg an­gol elő­de­i­től. S ép­pen ez az, amit – a nagy egyé­ni­sé­gek ese­té­ben nem szí­ve­sen be­szé­lünk iro­dal­mi ha­tás­ról – tá­gabb ér­te­lem­ben iro­dal­mi ha­gyo­mány­nak ne­ve­zünk.
Tu­dunk nagy egyé­ni­sé­gek más nem­ze­tek em­be­re­i­re-mű­vé­sze­i­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­ról, il­let­ve nagy mű­vész­egyé­ni­sé­gek ha­tá­sá­ról sa­ját nem­ze­te utó­da­i­ra. Tu­dunk pél­dá­ul Torquato Tasso és Ariosto Arany Já­nos­ra gya­ko­rolt óri­á­si ha­tá­sá­ról, Béranger ha­tá­sá­ról Pe­tő­fi köl­té­sze­té­re, Goe­the Fa­ust­já­nak és By­ron Kainjának ha­tá­sá­ról Ma­dách drá­má­já­ra vagy ná­lunk Dan­te és Pet­rar­ca ha­tá­sá­ról Kol­lár Slávy dcerájára, Walter Scott és a len­gyel ro­man­ti­ku­sok ha­tá­sá­ról Hurbanra, Kalinèiakra, Tomášikra, Kubánira és Jirásekre, By­ron ha­tá­sá­ról Mácha köl­té­sze­té­re stb. Ezért ál­ta­lá­nos sza­bály­ként fo­gal­maz­hat­juk meg, hogy mi­nél na­gyobb va­la­mely nem­zet iro­dal­ma és fej­let­tebb a kul­tú­rá­ja, an­nál több ér­té­kes egyé­ni­sé­ge­ket szül, és an­nál biz­to­sabb és na­gyobb a ha­tá­sa az ala­cso­nyabb kul­tú­rák­ra és más nem­ze­tek ki­sebb iro­dal­má­ra.
De alig volt va­la­ki, aki ész­re­vet­te vol­na, mi­lyen vi­szony van a nagy­já­ból egyen­ran­gú, nem­ze­ti szem­pont­ból töb­bé-ke­vés­bé egyen­ran­gú­an fej­lett nem­ze­tek iro­dal­ma és kul­tú­rá­ja kö­zött egy ál­lam­ke­re­ten be­lül; e nem­ze­tek már hely­ze­tük­ből adó­dó­an is ar­ra ren­del­tet­tek, hogy gon­do­san el­zár­kóz­za­nak a má­sik elől, egy­mást szid­ják, ver­seng­je­nek egy­más­sal, hogy egyik a má­si­kat a ma­ga vélt füg­get­len­sé­gé­ben fe­lül­múl­ja. El­ső pil­lan­tás­ra le­he­tő­sé­günk nyí­lik az ál­ta­lá­nos, pél­da ér­té­kű ha­tás meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, hogy tud­ni­il­lik ami­vel az egyik ren­del­ke­zik, azt a má­sik is meg­pró­bál­ja lét­re­hoz­ni, ám hir­te­len fel­buk­kan a köz­vet­len ha­tás le­he­tet­len­sé­ge is, hi­szen fél­té­keny­ség­ből ere­dő­en min­den­ki ere­de­ti akar ma­rad­ni, füg­get­len a má­sik­tól. De akár­hogy is ala­kult ki ez a vi­szony, ne­künk meg kell ha­tá­roz­ni.
Az egy­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon a nem­ze­tek 1790-ig bé­ké­ben él­tek egy­más mel­lett, meg­fér­tek egy­más­sal, min­den­ki sza­ba­don vé­gez­te a dol­gát, ám mind­egyik a la­tin nyelv ural­ma alatt al­kot­ta meg a nem­ze­ti­leg és nyel­vi­leg sa­já­tost. A re­for­má­ció min­den nem­ze­tet az anya­nyel­vi iro­da­lom ápo­lá­sá­ra ösz­tö­nöz­te, de a győz­tes el­len­re­for­má­ció ezt a tö­rek­vést meg­gyen­gí­tet­te. Ké­sőbb a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban a nem­ze­ti nyelv is­mét elő­re­tört, a ma­gya­rok má­sok ro­vá­sá­ra fo­ko­za­to­san egy­re több jo­got sa­já­tí­tot­tak ki ma­guk­nak, s az ad­di­gi nyu­godt vi­szony egy­re in­kább el­len­sé­ges­sé vált. E té­ren so­kat­mon­dó, hogy a kishonti Solennie még a 19. szá­zad hú­szas éve­i­ben is sze­ret­te vol­na meg­óv­ni a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág né­pe­i­nek nyu­godt, ba­rá­ti vi­szo­nyát, ezért la­tin, cseh­szlo­vák, ma­gyar és né­met nyel­ven kö­zölt ta­nul­má­nyo­kat. Ké­sőbb azon­ban a ma­gya­rok szá­má­ra fo­ko­za­to­san el­len­sé­ges­sé vá­lik min­den szlo­vák szó, csak ön­ma­gu­kat lát­ják, az or­szág­ban szem­mel lát­ha­tó­an a más nyel­vű kul­tú­rák meg­szün­te­té­sé­re tö­re­ked­nek, és min­den­áron meg­pró­bál­ják el­ho­má­lyo­sí­ta­ni más nem­ze­te­ket és azok szel­le­mi­sé­gét. Kol­lár nagy mű­vé­re fel sem fi­gyel­nek, s ha em­lí­tik is al­ko­tó­ját, azt is ne­ga­tív ér­te­lem­ben, mint pán­szlá­vot, a szláv köl­csö­nös­ség hir­de­tő­jét. Hi­á­ba igyek­szik a ké­sőb­bi­ek­ben is Imro Gášpár meg­is­mer­tet­ni a ma­gya­rok­kal Sládkoviè köl­tői mű­vét, hi­á­ba ál­mo­do­zik ar­ról, hogy egy­kor majd ha­zánk je­len­tő­sebb vá­ro­sa­i­ban Pe­tő­fi, Szé­che­nyi, Eöt­vös, ¼udovít Štúr, Sládkoviè, Palárik örök már­vány­em­lé­ket kap, a ma­gya­rok az ilyen ma­gyar–szlo­vák to­le­ran­ci­á­ról hal­la­ni sem akar­nak. Sőt meg­fi­gyel­he­tő, hogy a ké­sőb­bi­ek so­rán le­xi­kon­ja­ik­ban és a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág író­it be­mu­ta­tó ki­ad­vá­nyuk­ban (Szinnyei: Ma­gyar írók éle­te és mű­vei) mi­lyen rö­vi­den és fe­lü­le­te­sen el­in­té­zik Kol­lár, Sládkoviè, Vajanský, Hviezdoslav tár­gya­lá­sát. S em­lé­kez­zünk még ké­sőb­bi dol­gok­ra is: mi­lyen gon­do­san ma­gya­ro­sí­tot­ták a szer­kesz­tő­sé­gek Mik­száth min­den mon­da­tát, mely­ben a nóg­rá­di szlo­vák nép né­hány jel­leg­ze­tes ki­fe­je­zé­sét pró­bál­ta meg­örö­kí­te­ni mű­ve­i­ben, mi­lyen gon­do­san for­dí­tot­ta a ma­gyar nyelv ta­ná­ra és egy­ben Ma­dách élet­rajz­író­ja Pes­ten klas­­szi­kus, „ma­gas” iro­dal­mi ma­gyar nyelv­re Ma­dách fe­le­sé­gé­nek és szü­le­i­nek egy­sze­rű szlo­vák nyel­vű le­ve­le­it, csak­hogy el­ta­pos­sa a ma­gyar iro­da­lom nagy büsz­ke­sé­gé­nek éle­té­ből a szlo­vák nyelv­nek még a nyo­mát is. Ezek után nem kell cso­dál­koz­nunk azon az el­len­sé­ges ma­ga­tar­tá­son, amit a szlo­vá­kok a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben ki­ala­kí­tot­tak. Aho­gyan a ma­gya­rok vi­szo­nyul­tak a szlo­vák iro­da­lom­hoz, ugyan­úgy vi­szo­nyul­tak a szlo­vá­kok a ma­gyar iro­da­lom­hoz: ész­re sem vet­ték, meg­ve­tet­ték, hal­la­ni sem akar­tak ró­la. Eb­ből meg­ért­he­tő Ondrej Trúchly-Sitnianskynak, az Orol szer­kesz­tő­jé­nek ma­ga­tar­tá­sa, aki még 1874-ben szim­pá­ti­á­val fo­gad­ja Imrich Gášpár köz­ben­já­rá­sát a ma­gyar–szlo­vák iro­dal­mi köl­csö­nös­ség érdekében*, ám ami­kor a ma­gya­rok egy­re nyíl­tab­ban kez­dik han­goz­tat­ni a szlo­vá­kok „arte et Marte” ki­ir­tá­sát, szel­le­mi­sé­gük el­hall­gat­ta­tá­sát, még a bé­kü­lé­keny Sitniansky is fo­ko­za­to­san mást ta­ná­csol a szlo­vák­ság­nak, s 1875-ben az egyik „leg­ré­gibb, leg­je­len­tő­sebb köl­tőnk” sza­va­i­val azt ta­ná­csol­ja, hogy „jót ten­né­nek fi­a­tal­ja­ink ma­guk­nak és a nem­zet­nek az­zal, ha a szláv nép egy­sze­rű da­la­it lel­ke­sen ta­nul­má­nyoz­nák, mert ott lel­he­tő fel az a gyö­kér, amely­ből az iga­zi szláv köl­té­szet­nek ki kell nő­nie és ki kell vi­rá­goz­nia”. 1876-ban a fi­a­tal köl­tő­nek azt ta­ná­csol­ja: „A ma­ga szi­laj Pe­ga­zu­sa nem tű­ri a gyep­lőt, utol akar­ja ér­ni a meg­sze­lí­dít­he­tet­len Pe­tő­fi Pe­ga­zu­sát, amely va­dul szár­nyal az al­föl­di pusz­tán. Szor­gal­ma­san ol­vas­sá­tok a nép­da­lo­kat, az olyan köl­tő­ket, mint Hollý, Kol­lár, Sládkoviè, Èelakovský, Hájek, Puškin, Homjakov, Mic­ki­e­wicz, S³owacki stb., s nem ver­se­lők, szlo­vák Stachók lesz­tek, ha­nem ked­velt köl­tők.”
Egyéb­ként a fi­gyel­men kí­vül ha­gyás, a ne­gá­ció, a meg­ve­tés, az el­len­sé­ges vi­szony is a két iro­da­lom, a szlo­vák és a ma­gyar iro­da­lom kö­zöt­ti kap­cso­la­tot fe­je­zi ki. Ezt is hang­sú­lyoz­nunk kell. De va­jon az ilyen kap­cso­lat ese­tén be­szél­he­tünk-e egy­ál­ta­lán iro­dal­mi ha­tás­ról, az esz­mék és for­mák ha­tá­sá­ról? Ben­nün­ket ép­pen ez ér­de­kel. S ahogy ko­ráb­ban meg­ha­tá­roz­tuk az iro­da­lom érint­ke­zé­si pont­ja­i­nak le­he­tő­sé­ge­it, most is azt mond­hat­juk, hogy még két olyan el­len­sé­ges vi­szony­ban ál­ló iro­da­lom ese­té­ben is, ami­lyen a szlo­vák és a ma­gyar, na­gyon is élő az iro­dal­mi ha­gyo­mány, amely a kö­zös anyag fel­dol­go­zá­sá­ban és a fel­dol­go­zás ha­son­ló­sá­gá­ban nyil­vá­nul meg, s amely­hez ösz­tön­zést ad­hat a már em­lí­tett fél­té­keny­ség is, de le­het­sé­ges az esz­mék ha­son­ló­sá­gá­ban és a fel­dol­go­zás mód­já­ban je­lent­ke­ző iro­dal­mi ha­tás is.
Csak­hogy en­nek fel­tét­elei kis­sé má­sok a két iro­da­lom­ban, ezért kö­ze­lebb­ről is fog­lal­koz­nunk kell ve­lük. Négy ilyen fel­té­telt kü­lön­böz­te­tünk meg:
A) A sze­mé­lyi­ség­nek az adott kap­cso­lat­ban fel­tét­le­nül szim­pa­ti­kus­nak kell len­nie. Be­szél­het­nénk akár a szim­pá­tia kü­lön­bö­ző fo­ko­za­ta­i­ról. Az ilyen köl­tői vagy mű­vé­szi sze­mé­lyi­ség sem­mi­kép­pen nem le­het el­len­sé­ges. Ahol éles nem­ze­ti harc fo­lyik, mint ami­lyen­ről a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben be­szél­he­tünk, ott a mű­vé­szi egyé­ni­ség­nek meg kell sza­ba­dul­nia a más nem­ze­tek­kel szem­be­ni min­den el­len­sé­ges meg­nyil­vá­nu­lá­sá­tól, hogy hat­ni tud­jon. Amen­­nyi­ben Aranyt a to­váb­bi­ak­ban ezen ál­lí­tás po­zi­tív pél­dá­ja­ként fo­gom em­le­get­ni, en­ged­tes­sék meg ne­kem, hogy ezen alap­elv meg­vi­lá­gí­tá­sa ér­de­ké­ben most ne­ga­tív pél­dá­val él­jek. A lí­rá­ban min­den bi­zon­­nyal Pe­tő­fi kép­vi­se­li a 19. szá­zad kö­ze­pé­nek ma­gyar­sá­gát, s ta­lán min­den idők ma­gyar lí­rá­ját, Arany a ma­gya­rok leg­na­gyobb epi­kus köl­tő­je. Ám Pe­tő­fi az­zal, hogy re­ne­gát­tá vált, hogy szlo­vák vér­rel az ere­i­ben a leg­in­kább lá­zon­gó ma­gyar­rá vált, aki vak­ká vált vér­test­vé­re­i­vel szem­ben, nem lát­ta, nem is­mer­te és nem akar­ta meg­is­mer­ni őket, el­ve­szí­tet­te a szlo­vá­kok szim­pá­ti­á­ját. S ha ol­vas­ták is mű­ve­it, fél­tek tő­le, el­len­szen­ves volt szá­muk­ra. Ezt jól lát­hat­juk Sládkoviènál. Imrich Gášpár az Orol cí­mű lap­ban 1873-ban le­ír­ja a Sládkoviènál tett lá­to­ga­tá­sa­it ab­ból a cél­ból, hogy meg­nyer­je a szlo­vá­kok szim­pá­ti­á­ját a ma­gya­rok­kal szem­ben. Meg­jegy­zi, hogy be­szél­ge­té­sük azon­nal az iro­da­lom kö­rül for­gott. „Azon­nal lát­ha­tó volt nagy jár­tas­sá­ga [Sládkovièé – P. B. megj.] a vi­lág­iro­da­lom­ban. Shakes­peare­-t, Pet­rar­cát, Ho­ra­ti­ust, Pe­tő­fit em­lí­tet­te – ez utób­bi­ról nem volt jó vé­le­mé­nye.” Jól lát­hat­juk te­hát, hogy Sládkoviè nem­csak tu­dott ma­gya­rul, de ol­vas­ta Pe­tő­fi ver­se­it, is­mer­te mun­kás­sá­gát, és el­íté­lő­en szólt ró­la. Pe­tő­fi el­uta­sí­tá­sá­nak okát ne­héz len­ne ki­zá­ró­lag Pe­tő­fi köl­té­sze­té­ben ke­res­ni; az mé­lyeb­ben gyö­ke­re­zik, ab­ban a már em­lí­tett el­len­szenv­ben, amit Pe­tő­fi re­ne­gát­sá­ga vál­tott ki a szlo­vák­ság­ban. A cse­hek ugyan­is – akik­nek sem­mi okuk nem volt az el­len­szenv­re Pe­tő­fi­vel szem­ben – már 1871-ben is­mer­ték Tùma és Brábek for­dí­tá­sá­ban ver­se­it. Ha­son­ló­kép­pen szól Grosman is az Orolban 1874-ben kö­zölt Sládkoviè-életrajzában is, mely sze­rint az utób­bi idő­ben ol­vas­ta Pe­tő­fit is, „aki azon­ban a ma­ga túl­zott ér­zé­ki­sé­gé­vel nem iga­zán fe­lelt meg ne­ki, de ő sem vi­tat­ta el tő­le kü­lön­le­ges köl­tői ős­te­het­ség­ét”. Itt akár el­lent is mond­hat­nánk ne­ki, hi­szen ha mér­leg­re tes­­szük Kol­lár és Sládkoviè köl­té­sze­té­nek ér­zé­ki­sé­gét (tud­juk, mi­lyen el­len­ál­lást vál­tott ki a Mar­ína a szlo­vák kri­ti­ku­sok kö­zött a ma­ga ro­man­ti­kus ér­zé­ki­sé­gé­vel), bi­zo­nyá­ra nem eb­ben fog­juk fel­lel­ni Sládkoviè Pefőfivel szem­be­ni iga­zi el­len­szen­vét, ha­nem Pe­tő­fi re­ne­gát­sá­gá­ban, s az ér­zé­ki­sé­ge csu­pán kül­sőd­le­ges, kri­ti­kai szem­pont­ból el­fo­gad­ha­tóbb ok­ként em­lí­tő­dik. En­nek kap­csán na­gyon ér­de­kes az Orol szer­kesz­tő­jé­nek, Ondrej Trúchly-Sitnianskynak az ál­lás­pont­ja. Sitniansky el­is­mer­te és cso­dál­ta Pe­tő­fi köl­té­sze­tét, sőt kö­ze­lebb­ről is fog­lal­ko­zott sze­mé­lyi­sé­gé­vel. Ami­kor a lap 1873-as év­fo­lya­má­ban Viliam Pauliny-Tóth élet­raj­zá­ban mint­egy mel­lé­ke­sen azt ír­ja, hogy Pauliny fe­le­sé­ge ma­gyar volt, Tóth Vil­ma Kecs­ke­mét­ről, s a jegy­zet­ben meg­jegy­zi: „mint Körner a Na­pó­le­on el­le­ni harc­me­zőn és a szlo­vák re­ne­gát, a zse­ni­á­lis Pe­tő­fi, Percel al­ez­re­de­se – így szerzette a harc­me­zőn a ma­ga szik­rá­zó éne­ke­it, me­lye­ket az egész nép el­sa­já­tí­tott”. A kö­vet­ke­ző, 1874-es év­fo­lyam­ban ma­ga Sitniansky mu­tat­ja be, „Ho­gyan akart Pe­tő­fi kép­vi­se­lő len­ni? (Rész­let Pe­tő­fi 1848-as nap­ló­já­ból)”. Egy­részt ami­kor fi­a­tal szlo­vák köl­tők­nek ad ta­ná­cso­kat, se­hol sem ál­lít­ja Pe­tő­fit pél­da­kép­nek, sőt el­len­ke­ző­leg, 1876-ban el­ret­ten­tés­ként em­lí­ti „Pe­tő­fi szi­laj Pe­ga­zu­sát, amely va­dul szá­guld az Al­föld pusz­tá­in”. Sitniansky ál­lás­pont­já­nak gyö­ke­rét, bár egy­ér­tel­mű­en cso­dál­ja Pe­tő­fi köl­té­sze­tét, is­mét csak „a zse­ni­á­lis Pe­tő­fi re­ne­gát­sá­gá­ban” kell ke­res­ni. Ké­sőbb, 1893-ban Škultéty, ami­kor Matzenauer-Beòovský Pe­tő­fi lí­rai köl­te­mé­nye­i­nek for­dí­tá­sát ér­té­ke­li, a mi el­mé­le­tün­ket iga­zo­ló ál­lás­pon­tot kép­vi­se­li: „Az erő­tel­jes ma­gya­ro­sí­tás ko­rá­ban mi csak kény­sze­rű­ség­ből for­dul­ha­tunk a ma­gyar iro­da­lom­hoz” (Slovenské poh¾ady, 1893, 247. p.). S még egy so­kat­mon­dó pél­da és ok a cseh­szlo­vák köl­csö­nös­ség tör­té­ne­té­ből. Ami­kor az 1830-as, 1840-es évek­ben a cse­hek na­gyon szi­go­rú ál­lás­pont­ra he­lyez­ked­tek a szlo­vá­kok­kal kap­cso­lat­ban, amely őket a leg­ér­zé­ke­nyebb te­rü­le­ten, a nem­ze­ti ér­zés te­rén érin­tet­te, az el­gon­dolt kö­ze­le­dés he­lyett ép­pen az el­len­ke­ző­je tör­tént: ko­di­fi­kál­ták a szlo­vák iro­dal­mi nyel­vet. – Ezek­ből a pél­dák­ból egy­ér­tel­mű­en ki­de­rül, hogy az iro­dal­mi ha­tás fel­té­te­le egy szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség, aki mun­kás­sá­ga so­rán vagy egy­ál­ta­lán nem, vagy csak alig érin­ti az adott nem­zet leg­ér­zé­ke­nyebb pont­ja­it, ha hat­ni akar rá­juk.
B) Az iro­dal­mi ha­tás má­sik fel­té­tel­ét a kor ha­tá­roz­za meg. Ál­lás­pon­tunk meg­vi­lá­gí­tá­sá­hoz is­mét Pe­tő­fi­hez for­du­lunk. Az az el­len­ál­lás, amely sze­mé­lye el­len ki­ala­kult a 19. szá­zad het­ve­nes éve­i­ben, az idő elő­re­ha­lad­tá­val meg­szűnt. Bár Paulíny-Tóth még 1875-ben is for­dít ver­se­i­ből, min­den bi­zon­­nyal fe­le­sé­ge ha­tá­sá­ra és sze­mé­lyes szim­pá­ti­á­já­tól ve­zérel­ve, ahogy az Sitniansky em­lí­tett sza­va­i­ból ki­de­rül. Sőt kü­lön­le­ges ki­vé­tel­ként 1869-ben a Mi­ner­vá­ban kö­zölt Petőfimu (Pe­tő­fi­hez) cí­mű ver­sé­ben ma­ga Banšell is el­kö­te­le­zi ma­gát Bobulovának Pe­tő­fi mel­lett, „örök pél­da­ként” ál­lít­va be őt, vá­gya­i­nak és tö­rek­vé­se­i­nek „moz­ga­tó­ru­gó­ja­ként”; mi­köz­ben az egész Mi­ner­va a szlo­vák–ma­gyar kö­ze­le­dést kí­ván­ta szol­gál­ni a so­kat­mon­dó Sza­bad­ság, Egyen­lő­ség, Test­vé­ri­ség! jel­sza­vá­val, Liptó vár­me­gye fő­is­pán­já­nak, Mar­tin Szent-Iványnak ajánl­va, ün­nep­lő cik­ket is kö­zölt ró­la, me­lyet „az el­ső ma­gyar–szlo­vák rész­vény­tár­sa­ság nyom­dá­ja” adott ki, meg­je­len­tet­te a ma­gyar köl­tő, Szathmáry Kár­oly ha­za­fi­ság­ra buz­dí­tó ver­sét: mind­ezek­kel in­do­kol­ha­tó Banšell ver­sé­nek tar­tal­ma is, s az év­könyv­be kért írá­sa ele­ve je­lez­te an­nak cél­ját és irá­nyult­sá­gát. De már eb­ből is vi­lá­go­san lát­ha­tó, mi­re aka­runk ki­lyu­kad­ni. Pe­tő­fi már ha­lott volt, s a kor elő­re­ha­lad­tá­val egy­re in­kább lany­hult a ve­le szem­be­ni el­len­ál­lás re­ne­gát­sá­ga mi­att, s ugyan­ak­kor egy­re in­kább el­is­mer­ték zse­ni­a­li­tá­sát. Hviezdoslav 1880-ban az Orolban köz­li a Slovensko (Szlo­vá­kia) cí­mű ver­sét (vá­lasz­ként Pe­tő­fi Az Al­föld cí­mű ver­sé­re) – még né­mi el­len­ál­lást ér­zé­kel­tet­ve. De ezt kö­ve­tő­en Emil Podhradský csak­ha­mar könyv alak­ban ki­ad­ja Pe­tő­fi ver­se­i­nek na­gyobb gyűj­te­mé­nyét, mely­be fel­ve­szi Koloman Banšell for­dí­tá­sa­it is; 1893-ban František Otto Matzenauer-Beòovsky Nagy­szom­bat­ban meg­je­len­te­ti Pe­tő­fi Sán­dor lí­rai köl­te­mé­nye­it, s ké­sőbb ma­ga Hviezdoslav is so­kat for­dít ver­se­i­ből. Ez­ál­tal egy újabb sza­bály me­rül fel az iro­dal­mi ha­tás fel­té­te­le­ként. Ha a sze­mé­lyi­ség mű­vé­szi­leg nagy, más szem­pont­ból vi­szont nem szim­pa­ti­kus, s hat­ni akar egy má­sik nem­zet­re, ah­hoz a kor­nak ked­ve­ző­nek kell len­nie; s mi­nél ke­vés­bé szim­pa­ti­kus vagy mi­nél in­kább vis­­sza­ta­szí­tó sze­mé­lyi­ség, an­nál több idő­nek kell el­tel­nie ah­hoz, hogy hat­ni tud­jon, és for­dít­va: mi­nél szim­pa­ti­ku­sabb a sze­mé­lyi­ség, an­nál ko­ráb­ban meg­nyil­vá­nul a ha­tá­sa. De ez­zel még ke­ve­set mond­tunk el ma­gá­ról a kor­ról mint az iro­dal­mi ha­tás fel­té­te­lé­ről. Is­me­re­tes, hogy a köl­tők mun­ká­juk­hoz ösz­tön­zé­se­ket az olyan ré­geb­bi ko­rok­ból me­rí­tik, ame­lyek va­la­mi­lyen kö­zös, ha­son­ló je­gyet tar­tal­maz­nak sa­ját ko­ruk­kal. Ami­kor a ma­gyar nem­zet Béc­­csel és az ud­var­ral szem­be­ni el­len­ál­lás­ra gon­dolt, a köl­tők ver­se­ik szá­má­ra hő­sö­ket-pél­da­ké­pe­ket ab­ban a múlt­ban ke­res­tek, amely­ben nem­ze­tük a leg­több ki­vá­ló­sá­got mu­tat­ta fel, így szü­le­tett meg Ka­to­na Bánk bán­ja, Vö­rös­mar­ty epo­sza, a Za­lán fu­tá­sa, Arany Tol­di­ja. S ami­kor a szlo­vá­kok sa­ját sza­bad­sá­guk­ra, a ma­gyar el­nyo­mók­kal szem­be­ni el­len­ál­lás­ra gon­dol­tak, köl­tő­ik pél­da­ké­pe­ket-hő­sö­ket Jánošík vagy Szvatopluk meg­ver­se­lé­sé­vel és drá­mai meg­for­má­lá­sá­val te­rem­tet­tek. De ahogy egy nem­zet éle­té­ben a kor vi­szo­nya­i­nak ha­son­ló­sá­ga ösz­tön­zé­se­ket és ha­tá­so­kat ad­hat a múlt­ból a köl­tők szá­má­ra, ugyan­úgy le­het­sé­ges, hogy két – po­li­ti­ka­i­lag ös­­sze­kap­cso­ló­dó, bár egy­más­sal el­len­sé­ge­sen is vi­sel­ke­dő – nem­zet éle­té­ben is van­nak ha­son­ló ko­rok, me­lye­ket ha nem is min­dig, de több­nyi­re együtt él­nek át. S ha egy ilyen nem­zet köl­tő­je fel­is­me­ri ko­ra han­gu­la­tát, a má­sik nem­zet köl­tő­jé­re is hat­ni fog, ha az is ha­son­ló­an fog­ja fel a kor han­gu­la­tát. Az­az a nem szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség ese­té­ben a kor tá­vol­sá­ga, va­gyis a kor ha­son­ló­sá­ga és ro­kon­sá­ga ját­szik sze­re­pet.
C) Ha el­te­kin­tünk a mű­vész sze­mé­lyi­sé­gé­től és ko­rá­tól, ma­ga az iro­dal­mi al­ko­tás is hat­hat esz­mei tar­tal­má­val. Ha iro­dal­mi ha­tás­ról be­szé­lünk, el­ső­sor­ban er­re az esz­mei ha­tás­ra gon­do­lunk. Te­kin­tet­tel azon­ban a ma­gyar és a szlo­vák nem­zet adott vi­szo­nyá­ra, va­la­mint e ha­tás faj­tá­já­ra és fel­tét­ele­i­re, er­ről rész­le­te­seb­ben kell szól­nunk. Há­rom le­he­tő­ség­gel ál­lunk szem­ben: 1. ha az író vagy mű­vész al­ko­tá­sá­ban ál­ta­lá­nos em­be­rit áb­rá­zol; 2. ha egye­dit, szo­kat­lant, individuálisat; 3. ha nem­ze­tit emel ki és mu­tat be. Nyil­ván­va­ló, hogy eze­ket az ele­me­ket a mű­al­ko­tás­ban ne­héz meg­kü­lön­böz­tet­ni egy­más­tól: ál­ta­lá­ban min­den mű­al­ko­tás­ban, leg­alább­is min­den iga­zi mű­vész al­ko­tá­sá­ban fel­lel­he­tő mind­há­rom elem. Mind­egyik­ről kü­lön kell szól­nunk. A ré­gi klas­­szi­kus mű­vé­szet és ké­sőbb a re­ne­szánsz és a klas­­szi­ciz­mus az aláb­bi alap­elv­hez tar­tot­ta ma­gát: meg­ra­gad­ni az ál­ta­lá­nos em­be­rit; ta­lán nem kis mér­ték­ben épp ezért ne­ve­zik klas­­szi­kus mű­vé­szet­nek. Ez­zel szem­ben az új mű­vé­szet, kezd­ve a ro­man­ti­ká­val, az egyé­ni, kü­lö­nös, rit­ka, vá­rat­lan je­gye­it vi­se­li. De nem tit­kol­ha­tó, hogy az egye­di és kü­lö­nös ke­re­sé­sé­ben az ál­ta­lá­nos em­be­ri is meg­nyil­vá­nul, s köz­tük min­dig van egy vé­kony fo­nál, amely ös­­sze­kö­ti őket az ál­ta­lá­nos em­be­ri­vel. Kér­dés, hogy ket­te­jük kö­zül me­lyik hat­hat előbb egy ide­gen iro­da­lom­ra vagy ál­ta­lá­ban a mű­vé­szet­re? Úgy tű­nik szá­munk­ra, hogy csak az el­ső moz­za­nat, az ál­ta­lá­nos em­be­ri az, amely min­den­ki­re egy­aránt hat, s min­den­kit ma­gá­val ra­gad. Hi­szen még a leg­in­kább in­di­vi­du­á­lis is ép­pen az­zal, hogy mé­lyebb­re hat, a leg­tit­ko­sabb hú­ro­kat pen­dí­ti meg, az ál­ta­lá­nos em­be­rit fe­di fel, s ez­zel hat leg­in­kább. Mert mi­ben is nyil­vá­nul meg a mű­vész in­di­vi­du­a­li­tá­sa? Ab­ban, hogy já­rat­lan út­ra lép, sa­ját szem­üve­gén ke­resz­tül szem­lé­li a vi­lá­got, me­lyet haj­la­mai, ne­vel­te­té­se, han­gu­la­ta te­szi szí­nes­sé, s fel­fe­di lel­ke leg­fél­tet­tebb tit­ka­it is. De mind­ezek alap­ján az ál­ta­lá­nos em­be­rit is érin­ti, és egyé­ni­sé­ge, amely in­kább ab­ban nyil­vá­nul meg, ho­gyan ad­ja mind­ezt elő, nem tud ha­tást ki­fej­te­ni. Egy­szó­val azt akar­juk mon­da­ni, hogy min­dig az ál­ta­lá­nos em­be­ri az, ami hat más mű­vé­szek­re vagy nem­ze­tek­re, ami ét­vá­gyat csi­nál ná­luk ah­hoz, hogy va­la­mi ha­son­lót al­kos­sa­nak, ez­zel szem­ben az in­di­vi­du­á­lis, egye­di nem tud hat­ni, nem tud fel­szó­lí­ta­ni az után­zás­ra már csak azért sem, mert ak­kor meg­szűn­ne egye­di, in­di­vi­du­á­lis len­ni. Igen, az erős egyé­ni­ség hat a kör­nye­ze­té­re, de a kör­nye­zet csu­pán a mód­sze­re­it sa­já­tít­ja el, és so­sem azt, ami ép­pen egyé­ni­sé­ge lé­nye­gét ké­pe­zi. Ha te­hát a mű­vé­szi in­di­vi­du­a­li­tás erős ha­tá­sá­ról van szó, az a kö­vet­ke­ző, ne­gye­dik pon­tunk alá tar­to­zik, a for­ma alá. A har­ma­dik mo­tí­vum, a nem­ze­ti, va­ló­já­ban az elő­ző ket­tő kö­zött he­lyez­ke­dik el: nem is ál­ta­lá­nos em­be­ri, nem is tisz­tán in­di­vi­du­á­lis, mind­ket­tő­ből tar­tal­maz egy ke­ve­set, az utób­bi­ból töb­bet, s ezért mint in­di­vi­du­á­lis alap­ve­tő­en in­kább a mód­szer­rel ké­pes hat­ni, mint­sem a sa­ját tar­tal­má­val. Az in­di­vi­du­á­lis is, a nem­ze­ti is fel­kí­nál­hat­ja a má­sik nem­zet köl­tő­jé­nek a mód­szer után­zá­sát, az­az hogy ő is tö­re­ked­jen meg­fo­gal­maz­ni sa­ját ma­ga és nem­ze­te lé­nye­gét, ám ez nem ered­mé­nyez­het köz­vet­len ha­tást, nem ve­zet­het esz­mei tar­tal­ma egy­sze­rű után­zá­sá­hoz. Még vi­lá­go­sab­ban: az in­di­vi­du­á­lis és a nem­ze­ti ins­pi­rál­hat, ösz­tö­nöz­het, fel­kelt­he­ti va­la­mi után­zá­sa mód­já­nak a szük­sé­ges­sé­gét, de egy­sze­rű­en nem hat­hat, nem ve­zet­het bel­ső után­zás­hoz.
D) Ez­zel már érin­tet­tük is az iro­dal­mi és ál­ta­lá­ban a mű­vé­szi ha­tás ne­gye­dik fel­té­tel­ét, a for­mát. Ahogy az ed­dig el­mon­dot­tak­ból nyil­ván­va­ló­vá vált, ami­kor a ha­tás­ról be­szé­lünk, az ál­ta­lá­nos em­be­ri esz­mé­ken kí­vül el­ső­sor­ban a for­má­ra, a mód­szer­re gon­do­lunk. Va­ló­já­ban ez a ket­tő, az esz­me vagy az ál­ta­lá­nos em­be­ri és a for­ma hat a mű­vé­szet­ben, kü­lö­nö­sen pe­dig az iro­da­lom­ban a leg­erő­seb­ben. Ha pél­dá­ul Hollý epo­sza­i­ra és a ma­gyar köl­tő, Vö­rös­mar­ty epo­sza­i­ra gon­do­lunk, tisz­tán lát­juk, hogy a mi Hollýnkat Vö­rös­mar­ty mű­ve ins­pi­rál­ta: bi­zo­nyí­té­ka­ink van­nak a fen­tebb ál­lí­tot­tak­ra, bi­zo­nyí­té­kok az ál­ta­lá­nos em­be­ri esz­mék és a for­mák ha­tá­sá­ra. Ahogy epo­szá­ban Vö­rös­mar­ty meg­éne­kel­te né­pe har­ca­it, ez az ál­ta­lá­nos em­be­ri esz­me ar­ra ösz­tö­nöz­te Hollýt is, hogy meg­éne­kel­je né­pe ré­gi di­cső­sé­gét, s ahogy Vö­rös­mar­ty he­xa­me­te­rek­ben éne­kelt, Hollý is ugyan­úgy. De itt csak a kül­ső for­má­ra, a he­xa­me­ter­re hoz­tunk fel pél­dát. Ugyan­úgy lát­juk Kol­lár­nál a kül­ső for­ma ha­tá­sát Pertrarcától, Vajanskýnál, Jesenskýnél a kül­ső for­ma ha­tá­sát Pus­kin­tól stb. A kül­ső for­ma mel­lett azon­ban fon­tos a bel­ső for­ma ha­tá­sa is: a kom­po­zí­ció, a fi­gu­rák, a tró­pu­sok, a kü­lön­le­ges lá­tás­mód ha­tá­sa, a gon­do­la­tok és ér­zé­sek kü­lön­le­ges ki­fe­je­zé­se, me­lyet az előb­bi­ek so­rán in­di­vi­du­a­li­tás­ként emel­tünk ki. Ez­ál­tal for­má­li­san, fő­leg a bel­ső for­ma ré­vén az in­di­vi­du­a­li­tás hat­hat má­sok­ra is. Az iro­dal­mi ha­tá­sok leg­több­je ide so­rol­ha­tó, bár eze­ket a leg­ne­he­zebb fel­is­mer­ni. Itt azon­ban nem okoz ne­héz­sé­get sem­mi­lyen po­li­ti­kai ha­tár, és ha az el­len­sé­ges, ám szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség le­nyű­göz a for­má­val, le­küzd min­den aka­dályt.

(Fa­ze­kas Jó­zsef for­dí­tá­sa)