Rudolf Chmel: Új kapcsolatok – régi problémák?

Kezd­jük pa­ra­frá­zis­sal! A szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről sok­fé­le­kép­pen be­szél­he­tünk. Min­de­nek­előtt ál­ta­lá­nos­ság­ban, ob­jek­tí­ven, mód­szer­ta­ni­lag. De be­szél­he­tünk sze­mé­lyes jel­leg­gel, hi­tünk sze­rint is, ám ez a ku­ta­tó­mun­ka so­rán csak rit­kán for­dul elő. Va­la­hogy így be­szélt a ná­lunk is is­mert len­gyel iro­dal­már, Kazimierz Wyka – ter­mé­sze­te­sen nem a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok, ha­nem az iro­da­lom­tör­té­net ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről. De foly­tas­suk még egy ide­ig sze­rény­te­le­nül az ő in­ten­ci­ói sze­rint! Ha már a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ku­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről, a szlo­vák hun­ga­ro­ló­gi­á­ról van szó, sze­ret­ném az egész prob­lé­ma­kört, e szak­tu­do­mány tár­gyát, a tu­do­má­nyok rend­sze­ré­ben el­fog­lalt sze­re­pét és je­len­ko­ri kul­tú­ránk­ban be­töl­tött funk­ci­ó­ját kí­vül­ál­ló­ként, bi­zo­nyos cso­dá­lat­tal, de fő­leg szkep­szis­sel szem­lél­ni. Cso­dá­la­to­mat és szkep­szi­se­met az el­vég­zett mun­ka, an­nak ér­tel­me és ha­tá­sa, ha­té­kony­sá­ga, tár­sa­dal­mi ki­ha­tá­sa és je­len­tő­sé­ge vált­ja ki.
Nem a már el­vég­zett és még el­vég­zen­dő mun­kák fö­lött aka­rok ér­ze­leg­ni, jól­le­het ez alól sem tud­juk ma­gun­kat tel­je­sen ki­von­ni. Épp el­len­ke­ző­leg. Ele­get dol­go­zunk? És fő­leg ho­gyan? A szá­raz bib­li­og­rá­fi­ai ada­tok bi­zo­nyá­ra meg­ör­ven­dez­tet­né­nek ben­nün­ket, de mi van a szá­mok mö­gött?
Az e té­ren vég­zett ku­ta­tást és mun­kát ma már sem­mi nem gá­tol­ja. El­len­ke­ző­leg. Szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok­kal fog­lal­ko­zó iro­da­lom­tu­dóst ta­lál­ni ma a leg­egy­sze­rűbb fel­adat. Új ku­ta­tók­ra lel­ni azon­ban szin­te le­he­tet­len­ség. Min­den dek­la­rált tu­do­má­nyos és kul­túr­po­li­ti­kai igény el­le­né­re sem va­gyunk ké­pe­sek fel­töl­te­ni e ku­ta­tá­si te­rü­le­tet (a ma­gyar­or­szá­gi szlovakisztikában ugyan­ez a hely­zet!) új szak­em­be­rek­kel. Az e te­rü­le­ten dol­go­zók kö­re túl­sá­go­san zárt, izo­lált; zárt ma­ga a disz­cip­lí­na is. Ha va­la­ki meg­vizs­gál­ná, hogy a szlo­vák és ma­gyar iro­da­lom ös­­sze­ve­té­se az aka­dé­mi­ai ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­ben, il­let­ve a ma­gyar és a szlo­vák iro­da­lom ösz­­sze­ve­té­se az aka­dé­mi­ai szlo­vák iro­da­lom­tör­té­net­ben men­­nyi­re „ha­té­kony”, a két iro­da­lom kö­ze­li­sé­ge el­le­né­re sem ál­la­pít­hat­na meg so­kat. (Ez bi­zo­nyá­ra ös­­sze­függ az ál­ta­lá­nos izo­lált­ság­gal, a nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net-írás meg­ala­po­zá­sá­ban meg­nyil­vá­nu­ló ki­zá­ró­la­gos­ság­ra tö­rek­vés­sel, de ugyan­ak­kor a köl­csö­nös komparatisztikai ku­ta­tá­sok tu­do­má­nyos igé­nyes­sé­gé­nek és fej­lett­ség­ének fo­nák­sá­ga­i­val is.) Ha te­hát ma­ga a tu­do­mány­ág nem lép túl ön­ma­gán, még­pe­dig ma­gas szin­ten, to­vább­ra is olyas­va­la­mi lesz, ami­nek meg­szü­le­té­sét min­den­ki áhí­tat­tal vár­ja, de ami sen­ki­nek sem hi­ány­zik. A sa­ját kor­lá­tok le­küz­dé­se azon­ban, ha az csu­pán ün­ne­pi kon­fe­ren­ci­á­kon és szim­pó­zi­u­mo­kon tör­té­nik, nem he­lyet­te­sí­ti a tény­le­ges ku­ta­tást.
Va­la­mi azon­ban még­is­csak tör­té­nik, ná­lunk is, Ma­gyar­or­szá­gon is. Kí­vül­ről szem­lél­ve azon­ban ez ör­dö­gi kör­nek tű­nik. Foly­nak bi­zo­nyos ku­ta­tá­sok, fő­leg a 19. szá­za­dot, il­let­ve rész­ben a 20. szá­za­dot, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni idő­sza­kot il­le­tő­en (el­ső­sor­ban Ma­gyar­or­szá­gon), s van­nak – bár nem min­dig meg­fe­le­lő elem­zé­sek­kel elő­ké­szí­tett – kí­sér­le­tek e ku­ta­tá­sok tá­gabb iro­dal­mi ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lye­zé­sé­re is. A 20. szá­zad leg­újabb, 1945 utá­ni sza­ka­sza tör­té­nel­mi­leg még le­zá­rat­lan kor, ez azon­ban nem gá­tol ben­nün­ket ab­ban, hogy már most meg­kí­sé­rel­jük rész­le­ges rend­sze­re­zé­sét. De ho­gyan lép­jünk to­vább azok­nak a kor­szak­ok­nak, stí­lu­sok­nak, mű­faj­ok­nak és al­ko­tók­nak a ta­nul­má­nyo­zá­sá­ban, ame­lyek­ről, akik­ről fel­té­te­lez­zük, vagy rész­ben már tud­juk is, hogy konk­rét kap­cso­la­tuk volt az iro­dal­munk­kal, s e kap­cso­la­tok­nak sze­re­pük volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben?
Az egy – nota bene: aszim­met­ri­kus – ál­lam­ban va­ló kö­zös élet, mint ami­lyen a szlo­vá­kok szá­má­ra a 19. szá­zad ele­jé­től a ma­gya­rok­kal va­ló együtt­élés volt, olyan mé­lyen meg­gyö­ke­rez­te­tett bi­zo­nyos dol­go­kat, hogy azok – akár akar­juk, akár nem – mó­do­sul­va még ma is elő­buk­kan­nak. Sem ná­lunk, sem Ma­gyar­or­szá­gon nincs az iro­dal­mi komparatisztikának olyan te­rü­le­te, ahol az el­vég­zett mun­kát – le­gyen szó át­fo­gó tör­té­ne­ti át­te­kin­tés­ről, mo­nog­rá­fi­á­ról, an­to­ló­gi­á­ról vagy ta­nul­mány­ról, utó­szó­ról, re­cen­zi­ó­ról – ne meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem­mel kí­sér­nék, és ne tu­laj­do­ní­ta­ná­nak ne­ki el­sőd­le­ge­sen esz­mei-po­li­ti­kai je­len­tő­sé­get, mint ép­pen eb­ben a disz­cip­lí­ná­ban. Nem jo­gos-e hát ide vo­nat­ko­zó cso­dá­la­tunk és ké­te­lyünk, s cso­da len­ne-e, ha nyu­gal­ma­sabb és ki­fi­ze­tő­dőbb te­rü­le­tek­re ván­do­rol­nánk? (Ez­zel egy­ál­ta­lán nem azt aka­rom mon­da­ni, hogy e te­rü­let ku­ta­tó­ja hős vagy már­tír.)
Az ed­dig el­mon­dot­tak in­kább csak olyan ér­zel­mek, fel­he­vü­lé­sek, ame­lye­ken már töb­bé-ke­vés­bé túl tud­juk ten­ni ma­gun­kat; ezek­nek a fá­jó em­lé­kek­nek ma már úgy­mond sa­ját éle­tük van, több­nyi­re a ku­ta­tá­sa­ink­tól s még in­kább jó szán­dé­ka­ink­tól füg­get­len sa­ját éle­tük (a tu­do­má­nyos ku­ta­tás lég­kör­ét azon­ban így is mér­gez­he­tik). Kezd­jük te­hát in­kább a mód­szer­ta­ni prob­lé­mák­kal, bár azok­ról is in­kább csak kül­ső szem­lé­lő­ként szó­lok!
Nem aka­rok itt az érint­ke­zé­sek és kap­cso­la­tok egyes for­má­i­ról és azok ku­ta­tá­sá­ról be­szél­ni, csu­pán a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok né­hány gya­kor­la­ti és mód­szer­ta­ni szem­pont­ja­it sze­ret­ném fel­vet­ni. A gyakorlatiakat azért, mert ezek köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül a módszertaniakat is meg­ha­tá­roz­zák. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ígé­re­tes kez­de­tek után e tu­do­mány­ág 1945 után Szlo­vá­ki­á­ban nem a leg­ked­ve­zőbb tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai kö­rül­mé­nyek kö­zött raj­tolt, s ami­kor már úgy-ahogy rajt­hoz áll­tunk vol­na, ki­de­rült, hogy a csa­pat­nak nincs egyet­len tag­ja sem. A szlo­vák hun­ga­ro­ló­gia 1945 után, ha nem szá­mí­tom ide né­hány kül­ső mun­ka­társ el­is­me­rést ér­dem­lő, ám több­nyi­re szór­vá­nyos, al­kal­mi te­vé­keny­sé­gét, azt kell mon­da­nom, hogy a nul­la­pont­ról in­dult. Az egye­te­mi hun­ga­ro­ló­gia ke­vés­nek bi­zo­nyult, az aka­dé­mi­ai pe­dig so­ká­ig – ép­pen ezért – nem fej­lő­dött. A kö­zöt­tük le­vő kap­cso­lat mind­má­ig ele­nyé­sző. (E te­kin­tet­ben, úgy vé­lem, bi­zo­nyos „ti­po­ló­gi­ai ha­son­ló­ság” mu­tat­ha­tó ki a szlo­vák hun­ga­ro­ló­gia és a ma­gyar szlovakisztika kö­zött.) Na­iv­ság len­ne ezt az el­ső­sor­ban szer­ve­ze­ti, kul­túr­po­li­ti­kai, de a tu­do­mány­ág egé­szé­nek mi­nő­sé­gé­vel is ösz­­sze­füg­gő kér­dést e he­lyen meg­vi­tat­ni; a to­váb­bi ku­ta­tá­sok ér­de­ké­ben azon­ban nem néz­het­jük kö­zöm­bö­sen a ki­ala­kult hely­ze­tet.
De ma­rad­junk csak a ku­ta­tás mód­szer­ta­ná­nál, hi­szen nem az ér­zel­mek­ről van szó! Mit kell vizs­gál­nunk a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok te­rü­le­tén? És fő­ként ho­gyan? A bib­li­og­rá­fi­ai fel­dol­go­zás­tól az ap­ró­lé­kos szö­veg­elem­zé­se­kig, ezek szé­le­sebb, több­szö­rös ös­­sze­füg­gé­sek­be ágya­zá­sá­ig sok a fel­adat. E fel­ada­tok­ról, ku­ta­tá­si te­rü­le­tek­ről már van­nak hoz­zá­ve­tő­le­ges el­kép­ze­lé­se­ink. Sze­rin­tem na­gyon fi­gye­lem­re mél­tó Ka­rol Rosenbaumnak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok kér­dés­kö­rét nem le­het el­vá­lasz­ta­ni a szlo­vák–cseh kap­cso­la­tok ku­ta­tá­sá­tól, jól­le­het két kü­lön­bö­ző, sa­já­tos ge­ne­zi­sű és funk­ci­ó­jú kap­cso­lat­ról van szó. Ez az ös­­sze­kap­cso­lás – el­ső­sor­ban a szlo­vák iro­da­lom és iro­da­lom­tu­do­mány szem­szö­gé­ből – az el­kö­vet­ke­ző idő­szak­ban ta­lán gyü­möl­csö­zőbb lesz, mint az iro­dal­ma­kat csak la­zán ös­­sze­kap­cso­ló iro­dal­mi szin­té­zi­sek. Hang­sú­lyo­zom, fő­leg a szlo­vák iro­da­lom és iro­da­lom­tu­do­mány szá­má­ra lesz gyü­möl­csö­zőbb, mi­vel a cseh–ma­gyar és a ma­gyar–cseh kap­cso­la­tok a har­ma­dik part­nert – a szlo­vák iro­dal­mat – már nem olyan hang­sú­lyo­san em­lí­tik és igény­lik. A „há­rom­di­men­zi­ós” szlovák–cseh–magyar kap­cso­la­tok ös­­sze­ve­tő fel­dol­go­zá­sa (fő­leg az ál­lam­for­du­la­tig, s rész­ben a har­min­cas évek vé­gé­ig tar­tó sza­kaszt il­le­tő­en) azon­ban még csak a hi­po­té­zi­sek (bár fon­tos hi­po­té­zi­sek) stá­di­u­má­ban van, mi­köz­ben ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en e kap­cso­la­tok konk­rét­sá­ga, tör­té­nel­mi meg­is­mé­tel­he­tet­len­sé­ge e kap­cso­la­tok­nak az iro­da­lom fej­lő­dé­sé­ben be­töl­tött funk­ci­ó­já­ból, mi­nő­sé­gé­ből és va­lós ér­té­ke­i­ből adó­dó­an vál­to­zik.
S va­la­hol itt ju­tunk el is­mét a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ér­ték­rend­sze­r­éhez, az ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány azon axiológiai prob­lé­má­i­hoz, ame­lyek­re Rá­kos Pé­ter na­gyon ösz­tön­ző­leg már ré­geb­ben rá­irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­mün­ket. A ku­ta­tó szá­má­ra ugyan­is nem tel­je­sen mind­egy a kap­cso­la­tok mi­nő­sé­ge, jel­sze­rű­sé­ge, hi­e­rar­chi­á­ja. Va­ló­ban más az, ha ezek­ben a kap­cso­la­tok­ban Hviezdoslavról, Banšellről, Škultétyról, Krèméryről, Rázusról, Lukáèról, Beniakról vagy Smrekről van szó, s megint más, ha ¼udovít Haanról, Szeberényi La­jos­ról, Jakub Grajchmanról, Daniel Bachát-Dumnýról, Belo Klein-Tesnoskalskýról, Gás­pár Im­ré­ről, Adolf Pechányról vagy ép­pen Gömöri Je­nő­ről. Egé­szen más az, ha – a köz­vet­len kap­cso­la­tok­tól és ti­po­ló­gi­ai egye­zé­sek­től el­te­kint­ve – a ma­gyar iro­dal­mat Hviezdoslav, Banšell, Roy, Krèméry ol­vas­ta nagy ér­dek­lő­dés­sel ere­de­ti­ben, vagy a szlo­vák iro­dal­mat az em­lí­tett ma­gyar szer­zők, akik­nek je­len­tő­sé­ge az adott kor­szak fő fej­lő­dé­si áram­la­ta szem­pont­já­ból szin­te mel­lé­kes, ők ma­guk pe­dig vagy egé­szen is­me­ret­le­nek, vagy ke­vés­bé je­len­tő­sek vol­tak. Ez­zel nem mon­dok el­lent Rá­kos Pé­ter­nek, aki sze­rint a je­len­ték­te­len dol­gok közt is le­het­sé­ge­sek iga­zán je­len­tős ös­­sze­füg­gé­sek épp­úgy, mint aho­gyan a je­len­tős dol­gok kö­zött is van­nak je­len­ték­te­len ös­­sze­füg­gé­sek. De eze­ket így is kell mi­nő­sí­te­ni. Az iro­da­lom­tu­dós­nak úgy kell eb­ből az ör­dö­gi kör­ből ki­jut­nia, hogy a je­len­tős al­ko­tók ne mo­sód­ja­nak ös­­sze a ke­vés­bé je­len­tő­sek­kel, hogy ne le­gye­nek egy­for­mák, va­gyis hogy nem csu­pán a kap­cso­la­to­kat vizs­gál­ják ön­ma­guk­ban, ha­nem a kap­cso­la­tok mi­nő­sé­gét, funk­ci­ó­ját, oka­it és kö­vet­kez­mé­nye­it is.
Az ál­lam­for­du­lat előt­ti Ma­gyar­or­szá­gon nagy­já­ból mind­két ol­da­lon azo­nos tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek ala­kí­tot­ták a köl­csö­nös kap­cso­la­to­kat, csak­hogy, amint az már ilyen­kor len­ni szo­kott, ezek a kap­cso­la­tok is aszim­met­ri­ku­sak, nem meg­fe­le­lő­ek vol­tak. A szlo­vá­kok is­mer­ték a ma­gyar iro­dal­mat, a ma­gya­rok azon­ban csak rész­ben a szlo­vá­kot, s még ke­vés­bé is­mer­ték el an­nak lé­te­zé­sét. Ez tör­té­nel­mi tény, me­lyet ma csu­pán ma­gya­ráz­ni tu­dunk, meg­vál­toz­tat­ni nem. Az ál­lam­for­du­lat, de fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság bu­ká­sa után a ma­gyar emig­rán­sok ré­szé­ről ez az el­is­me­rés szé­le­sebb kö­rű­vé és prog­res­­szí­veb­bé vált, ám az utód­ál­lam­ok ér­tel­mi­sé­gi ré­te­gei és írói bi­zal­mat­la­nok vol­tak a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben, s el­uta­sí­tot­tak min­den­fé­le iro­dal­mi kö­ze­le­dést. Azok a ma­gyar írók vi­szont, akik kény­te­le­nek vol­tak Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in túl él­ni, az ál­lam­for­du­lat előt­ti ez irá­nyú kö­zöm­bös­sé­gü­ket nem csu­pán kény­szer­hely­zet­ük­ből kö­vet­ke­ző­en vál­toz­tat­ták ak­tív kap­cso­lat­ra, ha­nem egy­re in­kább az ad­dig tart­ha­tat­lan ál­la­pot ob­jek­tív oka­i­nak fel­is­me­ré­se alap­ján; az ál­ta­luk fel­kí­nált job­bot azon­ban még azok az írók sem fo­gad­ták el nyom­ban, akik ké­sőbb a szlo­vák–ma­gyar kap­cso­la­tok te­rén ha­tal­mas és po­zi­tív mun­kát vé­gez­tek. Mi több, a hely­ze­tet Szlo­vá­ki­á­ban az a ré­geb­bi vád is ne­he­zí­tet­te, ame­lyet az ál­lam­for­du­lat előtt az is­mert cseh szlovakofil, Karel Kálal 1922-ben úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy „a szlo­vák ér­tel­mi­ség kép­vi­se­lői ki­vé­tel nél­kül mind ma­gyar mű­velt­sé­gű­ek”. Ez a ki­té­tel olyan ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott dol­got jel­zett, amely már ré­gen a le­ve­gő­ben ló­gott, s me­lyet csak a kor leg­ki­vá­lóbb szel­le­mei – leg­in­kább Krèméry, majd Lukáè és Smrek – tud­ták ma­guk­ban ha­tály­ta­la­ní­ta­ni, s a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­to­kat a ko­ra­be­li fá­jó po­li­ti­kai em­lé­kek­től és hor­da­lék­ok­tól meg­tisz­tí­ta­ni. Eb­ben az el­lent­mon­dá­sos fo­lya­mat­ban a 19. szá­zad vé­gé­től sa­já­tos sze­re­pet ját­szot­tak a szlo­vák kör­nye­zet­ben dol­go­zó cseh po­li­ti­ku­sok, kul­tu­rá­lis dol­go­zók, új­ság­írók és kri­ti­ku­sok. Bár nem min­dig Kálal szel­le­mé­ben lép­tek fel, de a szlo­vák–ma­gyar kap­cso­la­tok­hoz és a ma­gyar iro­da­lom­hoz va­ló vi­szo­nyuk a leg­jobb eset­ben is csak tar­tóz­ko­dó volt. Ezt leg­in­kább a szá­zad­előn a Prúdy cí­mű fo­lyó­irat kö­rül ki­ala­kult nem­ze­dék tag­ja­in s rész­ben a Moderna (mo­dern is­ko­la – a ford. megj.) né­ven is­mert nem­ze­dé­ken fi­gyel­het­jük meg. František Votruba és Bohdan Pavlù, akik az ál­lam­for­du­lat előtt a szlo­vák mo­dern is­ko­la nem­ze­dé­ké­nek, il­let­ve a szlo­vák re­a­liz­mus má­so­dik hul­lá­má­nak vol­tak rep­re­zen­táns kri­ti­ku­sai, a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben bi­zo­nyos ér­te­lem­ben me­rev ál­lás­pont­ra he­lyez­ked­tek (rész­ben azért, mert ők nem ma­gyar is­ko­lá­ba jár­tak, de nem ez volt a fő ok), s ál­lás­pont­ju­kat ér­ték­szem­lé­le­tük­ben is ér­vé­nye­sí­tet­ték. Ez a ten­den­cia még az ál­lam­for­du­lat után is ter­mé­keny ta­laj­ra ta­lált, s a hi­va­ta­los csehszlovakista po­li­ti­ka is táp­lál­ta. Jól lát­ha­tó, hogy a „há­rom­di­men­zi­ós” ös­­sze­ha­son­lí­tás a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ter­mé­keny prob­lé­ma­fel­ve­té­sé­hez még eb­ben a nem szán­dé­ko­san ki­vá­lasz­tott kér­dés­ben is új meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­ge­ket kí­nál.
A ku­ta­tás­nak szám­ta­lan le­he­tő­sé­ge van, de a ki­in­du­ló­pont­ok elég­gé he­te­ro­gé­nek. Egy­kor pél­dá­ul úgy tűnt, hogy a ket­tős iro­dal­mi­ság, az iro­dal­mi struk­tú­rák köl­csön­ha­tá­sá­nak, in­ter­fe­ren­ci­á­já­nak elem­zé­se a ma­guk ös­­sze­tett­sé­gé­ben és el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban gyü­möl­csö­ző lesz, aho­gyan azt a 19. szá­za­di, il­let­ve az ál­lam­for­du­lat előt­ti szlo­vák és ma­gyar iro­da­lom do­ku­men­tál­ta. Ha va­la­mi hi­ány­zik az egyik iro­da­lom­ból, át­lép­he­tünk an­nak az iro­da­lom­nak a nor­mái kö­zé, amel­­lyel emez ket­tős iro­dal­mi­ság­ban, köl­csön­ha­tás­ban áll. A ket­tős iro­dal­mi­ság med­re (ame­lyet az ál­lam­for­du­la­tig a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon egy ha­zá­ban élő ma­gya­rok és szlo­vá­kok kö­zöt­ti bilingvizmus jel­lem­zett és sa­já­tos tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek de­ter­mi­nál­tak) azon­ban az utób­bi év­ti­ze­dek­ben egy­re szű­kebb­nek bi­zo­nyult (szű­kebb­nek, mint a szlo­vák–cseh ket­tős iro­dal­mi­sá­gé). A szlo­vák–ma­gyar ket­tős iro­dal­mi­sá­got ná­lunk ma a ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom al­ko­tá­sa­i­nak for­dí­tá­sai he­lyet­te­sí­tik. Eb­ben az ösz­­sze­füg­gés­ben úgy lá­tom, hogy ná­lunk a ma­gyar iro­da­lom bi­zo­nyos von­ze­re­jét (s itt nem csu­pán a klas­­szi­ku­sok­ra – Jó­ka­i­ra, Pe­tő­fi­re, Mik­száth­ra, Kaff­ka Mar­git­ra, Ady­ra, Mó­ricz­ra, Ka­rin­thyra stb. –, ha­nem a kor­társ iro­da­lom­ra – Déryre, Ör­kény­re, Dar­vas­ra, Sza­bó Mag­dá­ra, Ottlikra, Sán­tá­ra, Fe­jes­re, Ker­tész Ákos­ra stb. – is gon­do­lok) az is meg­ha­tá­roz­za, hogy ez az iro­da­lom ma olyas­va­la­mit köz­ve­tít, ami­vel az ol­va­só a mai szlo­vák iro­da­lom­ban nem ta­lál­ko­zik (s ez a „nem ta­lál­ko­zik” tá­vol­ról sem a té­mák­ra vagy a mű­faj­ok­ra vo­nat­ko­zik). Az iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok egy­mást fel­erő­sí­tő ha­tá­sá­nak, az új kör­nye­zet­ben tör­té­nő adap­tá­ci­ó­já­nak, a kü­lön­bö­ző csa­tor­ná­kon meg­va­ló­su­ló ös­­sze­kap­cso­ló­dá­sá­nak va­gyunk ma ta­núi, me­lyek meg­ha­tá­roz­zák a más nyel­vű iro­dal­ma­kat a ha­zai kon­tex­tus­ban. Ezen iro­dal­mak el­sa­já­tí­tá­si fo­lya­ma­tát komparatisztikánk vizs­gál­ja. Je­len­ko­ri iro­dal­munk szín­vo­na­lát és le­he­tő­sé­ge­it ugyan­is nem mér­het­jük a vég­te­len­sé­gig csak ma­gá­val az iro­da­lom­mal; eh­hez a ha­zai iro­dal­mi mik­ro­vi­lág meg­al­ku­vás nél­kü­li meg­ha­la­dá­sa szük­sé­ges; a be­zárt­ság tör­vény­sze­rű­en az igé­nyek le­szál­lí­tá­sát és a szín­vo­nal csök­ke­né­sét ered­mé­nye­zi (ilyen te­kin­tet­ben még az iro­da­lom­kri­ti­kánk is sok min­den­nel adós).
Eb­ben az ér­te­lem­ben az ös­­sze­ve­tő szem­pon­to­kat a ko­runk iro­dal­ma­it új mód­sze­rek­kel meg­kö­ze­lí­tő iro­da­lom­tu­do­mány sem nél­kü­löz­he­ti. Nem med­dő ti­po­lo­gi­zá­lás­ra vagy tá­vo­li ana­ló­gi­ák hal­mo­zá­sá­ra van per­sze szük­ség. Az új­faj­ta ti­po­ló­gi­ai ku­ta­tás szük­sé­ges­sé­gét s az e té­ren ta­pasz­tal­ha­tó bi­zony­ta­lan­sá­gok kér­dé­sét ép­pen ko­runk iro­dal­ma­i­nak vizs­gá­la­ta ve­ti fel; ezek fej­lő­dé­sé­ben egyes kül­ső ide­o­ló­gi­ai inst­ruk­ci­ók­nak több­nyi­re azo­nos vagy ana­lóg tar­tal­muk és esz­mei ki­ha­tá­suk van a po­é­ti­kai ele­mek­re; ugyan­így be­szél­he­tünk az ún. hi­va­ta­lo­san sza­bá­lyo­zott kap­cso­la­tok­ról, ame­lyek az egész társadalmi-politikai-gazdasági in­teg­rá­ció ré­szét ké­pe­zi. Ezek az inst­ruk­ci­ók a mű­vé­szet és iro­da­lom szem­pont­já­ból csak az el­ső pil­la­nat­ban tűn­nek má­sod­la­go­sak­nak: va­ló­já­ban az iro­da­lom or­ga­niz­mu­sá­nak alap­ré­te­ge­i­ig ha­tol­nak, és ha­tás­sal van­nak az iro­dal­mi kap­cso­la­tok­ra is. Ezért a komparatisztika nem te­het úgy, mint­ha sem­mi kö­ze nem len­ne az egész­hez. A tár­sa­dal­mi in­teg­rá­ció az iro­dal­mak kö­zött olyan kon­tex­tust te­remt, ame­lyet ös­­sze­ha­son­lí­tó ku­ta­tá­sa­ink so­rán min­den­kép­pen fi­gye­lem­be kell ven­nünk.
Az iro­dal­mak „tár­sa­dal­mi lé­té­nek azo­nos­sá­gát” (Plehanov ki­fe­je­zé­se) az azo­nos­ság és kü­lön­bö­ző­ség di­a­lek­ti­kus egy­sé­gé­ben kell vizs­gál­nunk. Ed­di­gi ku­ta­tá­sa­ink so­rán több­nyi­re az azo­nos­ság moz­za­na­ta­i­ra fi­gyel­tünk, azok­ra a je­len­sé­gek­re, ame­lyek meg­kön­­nyí­tik az iro­dal­mak kö­zöt­ti kö­ze­le­dést, s el­ha­nya­gol­tuk a kü­lön­bö­ző­sé­ge­ket, pe­dig a ket­tő köl­csö­nö­sen fel­té­te­le­zi egy­mást. A be­fo­ga­dás fel­té­te­le pe­dig ép­pen a kü­lön­bö­ző­ség, hi­szen – az in­teg­rá­ció alap­ján – így jön lét­re a kap­cso­la­tok új mi­nő­sé­ge. Az ilyen – komp­le­men­tá­ris­nak is ne­vez­he­tő – kap­cso­lat már nem szo­ros ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi köl­csön­ha­tás, ha­nem az iro­dal­mak kö­zöt­ti bi­zo­nyos, az ös­­sze­ha­son­lí­tás több for­má­ját is ma­gá­ban hor­do­zó együtt­mű­kö­dés, amely nem igé­nyel transz­pa­rens ki­fej­tést. Aho­gyan B. Reizov mond­ja: „a nem­ze­ti iro­dal­mak azért él­het­nek kö­zös éle­tet, mert nem ha­son­lí­ta­nak egy­más­ra”, az egyes iro­dal­mak sa­já­tos­sá­ga „ösz­tön­zi a töb­bi ér­dek­lő­dé­sét eme­zek irá­nyá­ban, és fej­lesz­ti az iro­dal­mi kap­cso­la­tok rend­sze­rét”.
Mi le­gyen hát szkep­szi­sünk­kel, a komparatisztikát, kü­lö­nö­sen a szlo­vák–ma­gyar komparatisztikát il­le­tő két­sé­ge­ink­kel? (Nyil­ván­va­ló, hogy itt nem a tu­do­mány­ágat vagy an­nak tár­gyát érin­tő, ha­nem a cél­hoz ve­ze­tő utak­kal kap­cso­la­tos két­sé­ge­ink­ről van szó.)
Az el­múlt idő­szak szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­ta­i­nak sa­já­tos jel­le­gét nem le­het nem lát­ni, ilyen jel­le­gű ku­ta­tá­sa­ink tár­gya azon­ban en­nek el­le­né­re is egy­re in­kább az iro­da­lom lesz, s egy­re ke­vés­bé az iro­da­lom kör­nye­ze­te („kör­nye­zet” alatt azt a sa­já­tos­sá­got ér­tem, amely in­kább kö­dö­sí­tő és in­ger­lő, mint­sem meg­vi­lá­go­sí­tó ha­tá­sú). A prob­lé­ma „el­vo­nat­koz­ta­tá­sa” eb­ben az eset­ben a ha­tá­sok, for­rá­sok és szár­ma­zá­si lán­co­la­tok me­cha­ni­kus le­írá­sá­ból táp­lál­ko­zó tár­sa­dal­mi és szak­mai elő­í­té­le­tek fel­szá­mo­lá­sát je­len­ti; sza­kí­ta­nunk kell az üres ana­ló­gi­ák­kal és a túl­sá­go­san ál­ta­lá­nos, nem konk­rét ti­po­ló­gi­ák­kal. A kul­tú­ra és az iro­da­lom vi­lá­ga vis­­sza­von­ha­tat­la­nul in­teg­rá­ló­dik, s ez az in­teg­rá­ló­dás fel­ve­ti az ös­­sze­ha­son­lí­tás és a szin­té­zis igé­nyét. Az eset­le­ges arány­ta­lan­sá­gok azon­ban meg­aka­dá­lyoz­hat­ják a cél el­éré­sét. Még egy­szer Kazimierz Wykával szól­va: az iro­da­lom­tu­do­mány­nak és en­nek ré­sze­ként a komparatisztikának is „tud­nia kell önál­ló­an gaz­dál­kod­nia. Mint a mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zó más tu­do­mány­ágak, az iro­da­lom­tör­té­net is bel­ső­leg in­teg­rált, sok­ol­da­lú és szinkretikus tu­do­mány­ág.” He­lye van ben­ne a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok igé­nyes ku­ta­tá­sá­nak, e kap­cso­la­tok ma­ga­sabb egy­sé­gek­be tör­té­nő in­teg­rá­lá­sá­nak is. Még sok hét­köz­na­pi mun­ka vár ránk, ezért ne csak ün­ne­pi al­kal­mak­kor mun­kál­kod­junk raj­ta!
(1986)

(Fa­ze­kas Jó­zsef for­dí­tá­sa)