Sas Andor: A pozsonyi zsidóság 18. és 19. századi jog- és gazdaságtörténetéhez

An­nak a két tör­vény­nek, amely a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban és a Vormärzben1 a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság jo­gi hely­ze­tét sza­bá­lyoz­ta – az 1790-ik évi 38. és az 1840-ik évi 29. tör­vény­cikk­nek –, ám­bár kö­zöt­tük fél­szá­za­dos idő­be­li rés mu­tat­ko­zik, nagy­já­ból azo­nos az alap­gon­do­la­ta: a zsi­dó­kat meg­hagy­ja az 1790-es, il­let­ve az 1840-es esz­ten­dő­ig szer­zett és él­ve­zett jo­ga­ik­ban, s a vég­ső dön­tést jo­gi hely­ze­tük pon­tos kö­rül­ha­tá­ro­lá­sá­ról, az ún. „pol­gá­ro­sí­tás­ról” ké­sőbb­re halasztja.2
Az 1790-es zsi­dó­tör­vény ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy a zsi­dó­ság ügye és né­mely sza­bad kir. vá­ros­nak a zsi­dók jo­gi hely­ze­tét érin­tő ki­vált­sá­gai a leg­kö­ze­leb­bi or­szág­gyű­lé­sen az e kér­dé­sek­ről je­len­tést te­vő bi­zott­ság elő­ter­jesz­té­sei alap­ján ke­rül­nek majd tár­gya­lás­ra. Ad­dig is úgy ren­del­ke­zik a tör­vény­ho­zás, hogy a Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in be­lül élő zsi­dók a sza­bad kir. vá­ro­sok­ban és más köz­sé­gek­ben (a bá­nya­vá­ro­so­kat ki­vé­ve) ab­ban az ál­la­pot­ban ma­rad­ja­nak meg, amely­ben 1790. ja­nu­ár el­se­jén vol­tak, és ha eb­ben a hely­ze­tük­ben ne­ta­lán há­bo­rí­tás ér­te vol­na őket, ad­dig él­ve­zett jo­ga­ik­ba vis­­sza­he­lyez­tes­se­nek. Eb­ből a tör­vény­ből az tű­nik ki, hogy a zsi­dók jog­vi­szo­nya­i­nak sza­bá­lyo­zá­sa meg­ol­dást sür­ge­tő prob­lé­ma volt, de a tör­vény­ho­zás egy­elő­re ki­tért a vég­le­ges for­má­ban va­ló ren­de­zés elől. A tör­vény­nek a dön­tő ren­de­zés­től va­ló hú­zó­do­zá­sa azon­ban ma­gá­ra a zsi­dó­ság­ra néz­ve nem volt ked­ve­zőt­len, mert 1790. ja­nu­ár el­se­jén még II. Jó­zsef ural­ko­dott, és a jo­ze­fi­nis­ta szel­le­mű ren­de­le­tek vol­tak ér­vény­ben, me­lyek a zsi­dó­kat hu­má­nus el­bá­nás­ban részesítették.3
Az 1840-ik évi 29. tör­vény­cikk – mely­nek cí­me: A zsi­dók­ról – az 1790-i idé­zett tör­vén­­nyel azo­nos, s ugyan­csak pro­vi­zó­ri­kus jel­le­gű sza­bá­lyo­zást tar­tal­maz, ami ki­tű­nik el­ső mon­da­tá­ból: „Ad­dig is, míg a zsi­dók ál­la­po­tá­ról a tör­vény nem in­téz­ke­dik…” Az 1840-es zsi­dó­tör­vény hat pa­ra­gra­fus­ból áll. Az el­ső meg­en­ge­di, hogy azok a zsi­dók, akik Ma­gyar­or­szá­gon szü­let­tek, vagy akik it­te­ni tar­tóz­ko­dás­ra tör­vé­nyes úton en­ge­délyt nyer­tek, s er­köl­csi ma­ga­vi­se­let­ük el­len nem me­rült fel ki­fo­gás, sza­ba­don lak­has­sa­nak az egész or­szág­ban. A má­so­dik meg­en­ge­di, hogy a zsi­dók gyá­ra­kat ala­pít­has­sa­nak, ke­res­ke­del­met vagy mes­ter­sé­ge­ket űz­hes­se­nek, és ezek­re fi­a­i­kat ta­nít­tat­has­sák; azo­kat a tu­do­má­nyo­kat és szép­mű­vé­sze­te­ket pe­dig, ame­lyek­nek gya­kor­la­ta szá­muk­ra ed­dig is meg volt en­ged­ve, ez­után is gya­ko­rol­hat­ják. A har­ma­dik pa­ra­gra­fus kö­te­le­zi a zsi­dó­kat, hogy ál­lan­dó ve­ze­ték- és ke­reszt­ne­vük le­gyen, s a zsi­dó új­szü­löt­te­ket a rab­bi­nu­sok ál­tal ve­ze­ten­dő szü­le­té­si lajst­ro­mok­ban anya­köny­vez­zék. A ne­gye­dik pa­ra­gra­fus meg­kí­ván­ja, hogy a zsi­dók min­den­ne­mű szer­ző­dést és ok­le­ve­let va­la­mely, az or­szág­ban élő nyel­ven fo­gal­maz­za­nak meg. Az ötö­dik pa­ra­gra­fus alap­ve­tő fon­tos­sá­gú kér­dé­se a zsi­dók in­gat­lan­szer­zé­si jo­gá­ra vo­nat­ko­zik, s azt mond­ja, hogy amen­­nyi­ben az iz­ra­e­li­ták pol­gá­ri tel­kek sza­bad sze­rez­he­té­se gya­kor­la­tá­ban len­né­nek, az ily vá­ro­sok­ban ezen gya­kor­lat a jö­ven­dő­re néz­ve is fenntartatik. A ha­to­dik pa­ra­gra­fus min­den olyan ren­de­le­tet és szo­kást, amely ez­zel a tör­vén­­nyel el­len­ke­zik, ér­vé­nyen kí­vül helyez.4
Mind­két tör­vény nem­csak az ide­ig­le­nes ren­de­zés­re va­ló tö­rek­vés bé­lye­gét vi­se­li ma­gán, ha­nem ún. ke­ret­tör­vény ter­mé­sze­té­vel bír, mely­nek alap­ján a zsi­dók­kal szem­be­ni egy­sé­ges jog­gya­kor­lat ki­ala­ku­lá­sa nem volt le­het­sé­ges, mi­vel ma­guk a tör­vé­nyek meg­em­lí­tik, hogy azok a szo­ká­sok, ame­lyek a zsi­dók­ra vo­nat­ko­zó­lag a kü­lön­bö­ző vá­ro­sok­ban ér­vény­ben van­nak, kü­lön­bö­ző ter­mé­sze­tű­ek. Ez a hely­zet a hű­bé­ri kor jo­gi par­ti­ku­la­riz­mu­sá­val füg­gött ös­­sze. A kü­lön­bö­ző sza­bad kir. vá­ro­sok­nak kü­lön­bö­ző ki­vált­sá­ga­ik vol­tak, s ezek­nek alap­ján kü­lön­bö­ző volt pl. a zsi­dók szá­má­ra az in­gat­lan­szer­zés le­he­tő­sé­ge. A tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dély meg­adá­sa kö­rül is a leg­el­té­rőbb gya­kor­lat ala­kult ki; né­hol ven­dég­ként ke­zel­ték őket, má­sutt al­kal­mat­lan ide­ge­nek gya­nánt. A zsi­dó nagy­ke­res­ke­de­lem, bol­ti ke­res­ke­de­lem és a föl­des­úri jo­gok bér­le­té­nek gya­kor­la­ta is egy­más­tól tel­je­sen el­té­rő el­vek­hez iga­zo­dott.
A po­zso­nyi zsi­dó kö­zös­ség fő je­len­tő­sé­ge ab­ban rej­lik, hogy a tör­vény­ho­zás köz­vet­len kö­ze­lé­ben volt, s így raj­ta ke­resz­tül men­tek a zsi­dó­ság eset­le­ges be­ad­vá­nyai az or­szág­gyű­lés­hez. A tör­vény­ho­zók fel­fo­gá­sát a zsi­dó­ság­ról be­fo­lyá­sol­ták azok a ta­pasz­ta­la­tok, ame­lye­ket a po­zso­nyi zsi­dó­ság­gal va­ló ke­res­ke­del­mi és sze­mé­lyes érint­ke­zés út­ján sze­rez­tek. Két­ség­te­len, hogy a po­zso­nyi get­tó mű­velt­sé­gi fo­ka messze meg­ha­lad­ta az or­szág más vá­ro­sa­i­ban la­kó zsi­dók mű­ve­lő­dé­si szín­vo­na­lát: itt a vi­lág­mű­velt­ség áram­la­tai s a né­met iro­dal­mi és szel­le­mi be­fo­lyá­sok gyor­san, fris­sen és köz­vet­le­nül ér­vé­nye­sül­tek, s itt volt a kamara5, a tü­rel­mi adó6 ki­ve­tő­je is.
A po­zso­nyi zsi­dó­ság sta­tisz­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó­lag a 18. szá­zad­tól kezd­ve a kö­vet­ke­ző ada­tok áll­nak ren­del­ke­zés­re. 1736-ban egy adó­ös­­sze­írás 772 zsi­dó lel­ket em­lít mint Po­zsony te­rü­le­tén élő ál­lan­dó la­kost. A kö­vet­ke­ző száz év alatt a po­zso­nyi zsi­dó­ság ter­mé­sze­tes sza­po­ro­dás út­ján mint­egy 2000 fő­re nö­ve­ke­dett. Ballus Pál Po­zsony vá­ro­sá­ról írt mo­nog­rá­fi­á­já­ban 1822-ben kü­lön­bö­ző nép­szám­lá­lá­si ada­to­kat idéz, ame­lyek sze­rint 1785 és 1815 kö­zött a po­zso­nyi zsi­dók szá­ma – a Vár­he­gyet és a Zuckermantlt7 is ide­szá­mít­va – kb. 2200 kö­rül moz­gott. Ez a szám az ak­ko­ri össz­la­kos­ság 7-8%-ának fe­lelt meg; 1842-ben Orosz Jó­zsef Századunkja Fé­nyes Elek vizs­gá­ló­dá­sai nyo­mán 38 000-re te­szi a po­zso­nyi la­kos­sá­got, s eb­ből 3700-at tün­tet fel zsi­dó­nak, ami a zsi­dó­ság szám­ará­nyá­nak mint­egy 10%-ra va­ló emel­ke­dé­sét je­len­ti a vá­ros össz­né­pes­ség­éhez viszonyítva.8
A zsi­dó­ság fő fog­lal­ko­zá­sa a ke­res­ke­de­lem volt. A nagy­ba­ni gyap­jú­ke­res­ke­dést, ga­bo­na­ke­res­ke­del­met és a tex­til­áruk for­gal­ma­zá­sát je­len­té­keny arány­ban zsi­dók bo­nyo­lí­tot­ták le.
A zsi­dó kö­zös­ség köz­igaz­ga­tá­si és igaz­ság­szol­gál­ta­tá­si szem­pont­ból két kü­lön­bö­ző ha­tó­ság­hoz tar­to­zott. A Zsi­dó ut­cá­nak nyu­ga­ti ol­da­la vá­ro­si te­rü­let volt, ke­le­ti ol­da­la és Zuckermantl mezőváros9 az itt élő zsi­dók­kal a Pálffy-féle váruradalom10 jog­ha­tó­sá­ga alá esett. A zsi­dók­nak nem volt lak­ha­tá­si jo­guk a Zsi­dó ut­ca nyu­ga­ti ol­da­lán tú­li töb­bi vá­ros­te­rü­le­ten (ez alól csak a Vödritz ne­vű kül­vá­ros volt ki­vé­tel). Meg­en­ged­ték azon­ban a zsi­dók­nak, hogy meg­je­len­je­nek a vá­ros vá­sá­ra­in, hogy mint há­za­lók be­jár­ja­nak vá­ro­si te­rü­let­re, azon­ban se la­kást nem bé­rel­het­tek vá­ro­si ház­ban, se nyílt üz­le­tet nem tart­hat­tak. A nagy­ke­res­ke­dők­nek idő­ről idő­re meg­en­ged­ték rak­tá­rak bér­lé­sét vá­ro­si ter­ri­tó­ri­u­mon. Vá­ro­si in­gat­lan szer­zé­se ti­lal­maz­va volt. A Zsi­dó ut­cát a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben éj­sza­ká­ra el­zár­ták. Az el­zá­ró ka­puk a Hal­té­ren és a mai Edelhoffal szem­ben ál­lot­tak.
A zsi­dó­ság köz­ter­hei: 1. Ará­nyos rész vál­la­lá­sa a vá­ros­ra ki­ve­tett évi ha­di­adó­ból, a kontribúcióból. Ezt az adót quantumnak is ne­vez­ték. A kontribúciót egy ös­­szeg­ben szab­ták ki a zsi­dók­ra, s an­nak szubrepartícióját, va­gyis az egyes csa­lá­dok­ra és sze­mé­lyek­re va­ló le­bon­tá­sát a zsi­dók egy­más kö­zött vé­gez­ték; 2. A toleranciális vagy tü­rel­mi adó, me­lyet a ka­ma­ra ve­tett ki egy­sé­ges évi ös­­szeg­ben az egész or­szág zsi­dó­sá­gá­ra, s ezt az ös­­sze­get azu­tán fel­osz­tot­ták az egyes köz­sé­gi te­le­pü­lé­sek­re. Míg a ha­di­adót a vá­ro­si ha­tó­ság szed­te be, a tü­rel­mi adó ke­ze­lé­se és be­haj­tá­sa köz­vet­le­nül a ma­gyar pénz­ügyi ka­ma­ra szer­vei út­ján tör­tént.
A zsi­dó­ság tár­sa­da­lom­tör­té­ne­te a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben foly­to­nos súr­ló­dást mu­tat a vá­ro­si ha­tó­ság­gal és né­pes­ség­gel, mely a kontingentált11 cé­hes ter­me­lés ke­re­te­i­ben él­ve ál­lan­dó­an tar­tott a zsi­dó ke­res­ke­dők kon­ku­ren­ci­á­já­tól. A zsi­dók­kal szem­be­ni gya­nak­vó ma­ga­tar­tás ke­res­ke­del­mi te­rü­let­ről át­ter­jedt a kis­ipar te­rü­le­té­re is, bár a zsi­dó ipa­ro­sok szá­ma fe­let­te ala­csony volt, s né­hány ci­pész­re, sza­bó­ra és könyv­kö­tő­re kor­lá­to­zó­dott. Jó­zsef csá­szár ko­ra óta el­vi­leg és jo­gi­lag adott volt a le­he­tő­ség, hogy zsi­dó ipart ta­nul­jon ki, azon­ban a cé­hek ve­ze­tő­sé­ge a leg­eré­lye­sebb el­len­ál­lást fej­tet­te ki min­den egyes zsi­dó ta­nonc fel­vé­te­le vagy sze­gőd­te­té­se és se­géd­ként va­ló fel­sza­ba­dí­tá­sa el­len. Da­cá­ra a zsi­dók el­len mu­tat­ko­zó el­len­szenv­nek, a vá­ro­si magisztrátus12 mint a po­zso­nyi cé­hek fel­ügye­lő ha­tó­sá­ga min­den ilyen jog­vi­tá­ban a tör­vé­nyes ál­lás­pon­tot fog­lal­ja el, s ha nagy rit­kán zsi­dó ta­nonc je­lent­ke­zik va­la­mely céh­be va­ló fel­vé­tel­re, s a céh a me­rev el­uta­sí­tás ál­lás­pont­já­ra he­lyez­ke­dik, a ta­nács be­ké­ri az il­le­tő tár­su­lat hi­va­ta­los köny­ve­it, s a vá­ro­si jegy­ző­vel hi­va­tal­ból vé­gez­te­ti el azok­nak az in­téz­ke­dé­sek­nek a be­jegy­zé­sét, ame­lye­ket szük­sé­ges­nek lát. Ha ilyes­mi meg­tör­tént, az il­le­tő céh ab­ba­hagy­ta az op­po­zí­ci­ót, és be­le­nyu­go­dott a fel­sőbb­ség dön­té­sé­be.
A vá­ro­si cé­hek ma­ga­tar­tá­sát ért­he­tő­vé te­szi a kéz­mű­ves ter­me­lés ko­rá­ban az a fé­le­lem, hogy a zsi­dó ipa­ros és ke­res­ke­dő kon­ku­ren­ci­á­ja ve­szé­lyez­te­ti azt a min­den­kép­pen kes­keny és szűk eg­zisz­ten­ci­á­lis ala­pot, amely­re a kis­ipa­ros és kis­ke­res­ke­dő meg­él­he­té­se tá­masz­ko­dott.
Is­mé­tel­ten meg­fi­gyel­he­tő je­len­ség, hogy azok­ban a jog­vi­ták­ban, ame­lyek a zsi­dó­ság lak­ha­tá­si jo­ga és ke­res­ke­del­mi jo­go­sít­vá­nyai kö­rül föl­me­rül­nek a zsi­dó kommunitás és a vá­ro­si ha­tó­ság kö­zött, a vár­me­gye és a Pálffy-féle ura­da­lom a zsi­dó­ság ké­ré­sei mel­lett fog­lal ál­lást. En­nek a tény­nek ma­gya­rá­za­tát gaz­da­sá­gi okok­ban ke­res­het­jük. A me­gyei ne­mes­ség­nek és a föl­des­urak­nak az volt ked­vük­re, hogy be­vá­sár­lás vé­gett a vá­ros­ba ér­kez­vén ott szük­ség­le­te­i­ket mi­nél ol­csób­ban fe­dez­hes­sék. Az árak­nak ezt a mér­sék­lő­dé­sét a zsi­dó ke­res­ke­de­lem moz­dí­tot­ta elő. A cé­hek ér­de­ke vi­szont az volt, hogy a for­ga­lom kor­lá­tolt mé­re­te­i­re va­ló te­kin­tet­tel az árak ne csök­ken­je­nek, mert a ter­me­lési költ­sé­ge­ket nem tud­ták csök­ken­te­ni.
1807-ben a tűz­vész kö­vet­kez­té­ben haj­lék­ta­lan­ná vált zsi­dók­nak meg­en­ged­ték la­kás bér­lé­sét vá­ro­si te­rü­le­ten. Mi­vel a haj­lék­ta­la­nok vá­ro­si tar­tóz­ko­dá­sa túl hos­­szú­ra nyúlt, 1807. jú­ni­us 9-én a ta­nács el­ren­de­li an­nak meg­ál­la­pí­tá­sát, hogy hány zsi­dó csa­lád la­kik vá­ro­si ol­da­lon és a vödrici Új­te­le­pen. Neszter Jó­zsef vá­lasz­tott pol­gár és ács­mes­ter el­len me­rült fel az a pa­nasz, hogy egy­re több zsi­dót fo­gad be há­za­i­ba, nem­csak a Hos­­szú ut­cá­ban lé­vő Paulaner Hausnak ne­ve­zett épü­let­be, ha­nem az egy­ko­ri Lö­vész­árok mel­lett ál­ló épü­let­be is.
A szó­ban for­gó zsi­dók­nak ki­ad­ják azt az uta­sí­tást, hogy Mi­hály-na­pon, va­gyis szep­tem­ber vé­gén kö­te­le­sek bé­relt la­ká­sa­i­kat el­hagy­ni, s a vá­ros te­rü­le­tén kí­vül eső rész­re köl­töz­ni. Az ügy elő­adó­ja ja­va­sol­ta, hogy 52 zsi­dó csa­lá­dot ki­vé­te­le­sen tűr­je­nek meg to­vább is a vödrici Új­te­le­pen. A ta­nács úgy ha­tá­roz, hogy e csa­lá­dok ma­rad­hat­nak la­kó­hely­ükön, de az az 58 ház­tar­tás, mely 1790 óta köl­tö­zött vá­ro­si te­rü­let­re, kö­te­les la­kást ke­res­ni a Vár­al­ja kor­lá­tok­kal el­zárt ré­szén be­lül vagy a Pálffy-féle ura­da­lom­hoz tar­to­zó ol­da­lon. A Zsi­dó ut­ca vá­ro­si ol­da­lán 15 zsi­dó­nak volt bolt­ja – eze­ket is kö­te­le­zik ar­ra, hogy 1807. Mi­hály nap­já­ig üz­let­he­lyi­sé­ge­i­ket ürít­sék ki, s bé­rel­je­nek bol­tot a Pálffy-uradalomtól. A vá­ro­si viertelmeisterek13 a ma­giszt­rá­tus ne­vé­ben köz­lik a vödrici Új­te­lep ház­tu­laj­do­no­sa­i­val, hogy aki Po­zsony­ban ko­ráb­ban nem la­kó zsi­dót be­fo­gad há­zá­ba, azt 32 fo­rint bün­te­tés­sel sújt­ják. A Neszter Já­nos el­len emelt pa­na­szo­kat a Po­zso­nyi Vá­ro­si Ke­res­ke­del­mi Tes­tü­let nyúj­tot­ta be.
A 19. szá­zad el­ső és má­so­dik év­ti­zed­ében, a na­pó­le­o­ni há­bo­rúk­kal kap­cso­la­tos gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi vál­sá­gok alatt a zsi­dó­ság elég je­len­té­keny sze­re­pet ját­szik. Bár pa­na­szok hang­za­nak el, hogy a zsi­dók pénz­spe­ku­lá­ci­ó­val fog­lal­koz­nak, thesaurálják14 az érc­pénzt, s ez­zel hoz­zá­já­rul­nak az áru­for­ga­lom meg­ne­he­zí­té­sé­hez, olyan ada­tok is van­nak, me­lyek a zsi­dók ab­bé­li kész­sé­gét bi­zo­nyít­ják, hogy a gaz­da­sá­gi ne­héz­sé­gek le­küz­dé­sé­ben se­géd­kez­ze­nek. Így pl. egy íz­ben a zsi­dó kommunitás há­rom­ezer fo­rint pa­pír­pénz el­le­né­ben ugyan­en­­nyi érc­pénzt bo­csát a ma­giszt­rá­tus ren­del­ke­zé­sé­re, hogy a ke­res­ke­dők a ban­kó­pénz­zel fi­ze­tő ve­vők­nek vis­­sza tud­ja­nak ad­ni ap­ró­pénzt. A zsi­dók se­géd­kez­nek a ter­mé­szet­ben és kész­pénz­ben elő­te­rem­ten­dő ha­di­szol­gál­ta­tá­sok tel­je­sí­té­sé­ben is, s ru­gal­mas­sá­guk­kal kü­lö­nö­sen a fran­cia meg­szál­lás ide­je alatt vé­gez­nek igen hasz­nos szol­gá­la­to­kat az ak­kor mű­kö­dő ál­lan­dó bi­zott­sá­gok­nak. 1809-ben egy augsburgi zsi­dó egy­mil­lió fo­rint­nyi köl­csön köz­ve­tí­té­sé­re vál­lal­ko­zik a vá­ros ré­szé­re, elég­gé ked­ve­ző tör­lesz­té­si fel­té­te­lek és ka­mat­láb mel­lett. A köl­csön­aján­lat el­fo­ga­dá­sa csak azért nem tör­tént meg, mert idő­köz­ben Schönbrunnban meg­kö­töt­ték a bé­két a franciákkal.15
Az 1809-es fran­cia meg­szál­lás­sal kap­cso­lat­ban a po­zso­nyi zsi­dó­ság­nak egy vér­ta­nú­ja is volt. 1809. szep­tem­ber 27-én Bécs­ben a fran­cia had­bí­ró­ság ha­lál­ra ítél­te a Po­zsony­ban le­tar­tóz­ta­tott Tugend Fri­gyes negy­ven­éves po­zso­nyi szü­le­té­sű pus­ka­mű­vest, va­la­mint Obenbreit Már­kus öt­ven­éves po­zso­nyi zsi­dó ke­res­ke­dőt. Az volt el­le­nük a vád, hogy fegy­ve­re­ket rej­tet­tek el az­zal a cél­lal, hogy azo­kat az oszt­rák had­se­reg­nek jut­tas­sák el. A két ha­lál­ra­ítélt le­tar­tóz­ta­tá­sa Po­zsony­ban tör­tént, a per­nek négy to­váb­bi vád­lott­ja is volt, de eze­ket fel­men­tet­ték.
1809 ja­nu­ár­já­ban a zsi­dó hit­köz­ség a Kecs­ke­ka­pun túl szom­ba­tok­ra szó­ló ha­tár­je­le­ket akar a Kecs­ke ut­cá­ban fel­ál­lí­ta­ni. A ta­nács a kér­vény­re adott vá­la­szá­ban úgy vé­le­ke­dik, hogy kü­lön jel he­lyett al­kal­ma­sabb vol­na va­la­mi­lyen há­zi­kót vagy kö­vet vá­lasz­ta­ni ha­tár­jel­ző­ül.
A zsi­dó kommunitás és a vá­ro­si ha­tó­ság hi­va­ta­los érint­ke­zé­sé­ben két kér­dés tér vis­­sza és ját­szik sze­re­pet ál­lan­dó­an: ezek a zsi­dó­ság lak­ha­tá­si jo­ga a vá­ros te­rü­le­tén és a ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­ség foly­ta­tá­sa. A ma­giszt­rá­tus­nak és a vá­ro­si pol­gár­ság­nak ezek­ben a kér­dé­sek­ben el­fog­lalt meg­má­sít­ha­tat­la­nul ne­ga­tív ál­lás­pont­ját idő­ről idő­re a kö­rül­mé­nyek ré­szint eny­hí­tik, ré­szint meg­me­re­ví­tik. 1810-ben pl. a Vár­al­ján tűz­vész kö­vet­kez­té­ben haj­lék­ta­lan­ná vált zsi­dók­nak ki­vé­te­le­sen meg­en­ged­ték, hogy a vá­ros­ban ve­hes­se­nek fel la­kást. A haj­lék­ta­la­nok kér­vén­­nyel for­dul­nak a ta­nács­hoz, hogy a kö­vet­ke­ző év Szent György nap­já­ig ma­rad­has­sa­nak vá­ro­si szük­ség­szál­lá­su­kon. A ta­nács, mi­köz­ben hang­sú­lyoz­za, hogy ezt a ki­vé­te­les in­téz­ke­dést em­ber­sze­re­tet­ből („aus Menschenliebe”) tet­te, 1810 má­ju­sá­ban a rend­kí­vü­li vi­szo­nyok­ra va­ló kü­lö­nös te­kin­tet­tel („aus besonderer Rücksicht”) 1810 Mi­hály nap­já­ig en­ge­dé­lye­zi a vá­ros­ban va­ló la­kást.
A be­épí­tett vá­ro­si te­rü­let nyu­ga­ti és észak­nyu­ga­ti pe­re­mé­re szo­rí­tott zsi­dók lak­ta vá­ros­rész mint­egy kü­lön köz­igaz­ga­tá­si ke­rü­le­tet al­ko­tott, s az er­re vo­nat­ko­zó ren­dé­sze­ti és köz­épí­té­si in­téz­ke­dé­se­ket a ta­nács kü­lön tár­gyal­ja és kü­lön ha­tá­ro­za­tok út­ján ren­de­li el. 1815 ta­va­szán a zsi­dó­ság tíz ut­cai lám­pa fel­ál­lí­tá­sát ké­ri a vár­he­gyi Új­te­lep éj­sza­kai meg­vi­lá­gí­tá­sá­ra, to­váb­bá a Vár­al­ja ut­cá­nak ki­kö­ve­zé­sé­ért in­téz ké­rel­met a Sonnenwirtshaus (a ké­sőb­bi neo­lóg zsi­na­gó­ga tel­kén) és a Kreuzwirtshaus (a Ka­pu­ci­nus ut­ca nyu­ga­ti ol­da­lá­nak utol­só há­za he­lyén) kö­zött. A vá­ro­si ta­nács kö­vet, só­dert és ho­mo­kot en­ge­dé­lyez az utób­bi cél­ra, de az út­épí­té­si anyag szál­lí­tá­sá­hoz fu­vart nem biz­to­sít, ezt ma­guk­nak a zsi­dók­nak kell áll­ni­uk.
1815 jú­li­u­sá­ban a ma­giszt­rá­tus a zsi­dó­ság ré­szé­ről elő­ter­jesz­tett pa­nasz­ra uta­sít­ja a vá­ro­si vám­nak és a két part kö­zött köz­le­ke­dő, re­pü­lő­híd­nak ne­ve­zett komp bér­lő­it, hogy az il­le­té­kek ki­ro­vá­sa és be­sze­dé­se kö­rül a zsi­dók­kal ugyan­úgy bán­ja­nak, mint a ke­resz­té­nyek­kel. Vi­szont mi­kor a zsi­dók a helytartótanácshoz16 for­dul­nak ugyan­csak 1815-ben ami­att, hogy la­kás­jo­gu­kat ki­ter­jes­­szék a Vödricre is, s a hely­tar­tó­ta­nács a fo­lya­mod­ványt vé­le­mé­nye­zés vé­gett el­kül­di a po­zso­nyi vá­ro­si ta­nács­nak, ez ne­ga­tív ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik, s a hely­tar­tó­ta­nács a vá­ro­si ta­nács vé­le­mé­nye­zé­se alap­ján hoz­za meg dön­té­sét: „A zsi­dó kommunitásnak azt a kér­vé­nyét, hogy szá­má­ra lak­ha­tá­si jo­got en­ge­dé­lyez­ze­nek a Vödric kül­vá­ros­ban, el­uta­sít­juk.” Ha­son­ló ter­mé­sze­tű ké­rés ke­rül a ta­nács elé 1816 ok­tó­be­ré­ben, ami­kor is a vá­ros vár­he­gyi Új­te­le­pén lé­vő és a Dóm templomhoz17 tar­to­zó ház zsi­dó la­kói azt ké­rik, hogy to­vább is meg­ha­gyas­sa­nak la­ká­sa­ik­ban.
1817 au­gusz­tu­sá­ban a hely­tar­tó­ta­nács el­ren­de­li a zsi­dók ös­­sze­írá­sát asze­rint a min­ta sze­rint, amely­nek alap­ján 1808-ban ös­­sze­ír­ták őket. A konskripció ki­vi­te­le­zé­sé­vel a ta­nács Námer Antalt,18 a leg­te­het­sé­ge­sebb s leg­mű­vel­tebb tiszt­vi­se­lők egyi­két, Po­zsony negy­ve­nes évek­be­li ké­sőb­bi pol­gár­mes­ter­ét bíz­za meg. Ugyan­ezen év no­vem­be­ré­ben Bartl Já­nos vá­ro­si kan­cel­lis­ta kap meg­bí­za­tást ar­ra, hogy ál­lít­sa ösz­­sze: kik azok a zsi­dók, akik mint ke­res­ke­dők rak­tár­he­lyi­sé­ge­ket bé­rel­nek pol­gá­ri há­zak­ban; mi­ó­ta bér­lik a he­lyi­sé­ge­ket; mi­lyen bért fi­zet­nek ér­tük, és mi­fé­le áru­kat tar­ta­nak ben­nük.
An­nál az ele­ven ke­res­ke­del­mi és for­gal­mi kap­cso­lat­nál fog­va, me­lyet a po­zso­nyi get­tó zsi­dó­sá­ga Bécs vá­ro­sá­val fenn­tar­tott, fon­tos­ság­gal bírt egy 1817 de­cem­be­ré­ben el­ren­delt in­téz­ke­dés, mely sze­rint min­den Bécs­be ér­ke­ző és a szék­vá­ros te­rü­le­té­re be­lé­pő zsi­dó­nak kü­lön taksát19 kel­lett fi­zet­nie va­la­mi­lyen policiális20 alap­ra; és­pe­dig a bel­föl­di nagy­ke­res­ke­dő­nek 4 fo­rin­tot, a kül­föl­di nagy­ke­res­ke­dő­nek 6 fo­rin­tot, a kis­ke­res­ke­dő­nek pe­dig 2-3 fo­rin­tot.
A Po­zsony­ban élő zsi­dók ha­di­adó­ja vagy kontribúciója az 1817–18-ik kincs­tá­ri év­re 1502 fo­rint 44 kraj­cárt tett ki. Ugyan­ek­kor csá­szá­ri pa­rancs­ra a vá­ros kontri­búciós adó­kon­tin­gen­sé­ből a hely­be­li ke­res­ke­dők­re ki­ve­ten­dő részt kö­zöl­ni kell a Po­zsony vár­me­gyei al­is­pán­nal, s az ál­la­pít­ja meg, hogy há­nyad­részt fi­zes­se­nek be­lő­le a vá­ro­si te­rü­le­ten lé­vő zsi­dók. (A zsi­dók 1808 óta tar­toz­tak újon­co­kat ad­ni.)
A po­zso­nyi get­tó­nak a hoz­zá tar­to­zó és ál­lan­dó­an a vá­ros­ban élő tag­ja­in kí­vül volt te­kin­té­lyes szá­mú át­vo­nu­ló és ven­dég­né­pes­sé­ge is. 1818 feb­ru­ár­já­ban az ide­gen­ből jö­vő zsi­dó ta­nu­lók el­len­őr­zé­se vé­gett el­ren­de­lik, hogy ezek la­kó­hely­ük ha­tó­sá­gá­tól bi­zo­nyít­ványt hoz­za­nak ar­ról, hogy van mi­ből megélniök.
A vá­ros ipa­ro­sa­i­nak és ke­res­ke­dő­i­nek szer­ve­ze­tei gyak­ran for­dul­nak a ta­nács­hoz a zsi­dó kon­ku­ren­cia mi­at­ti pa­na­sza­ik­kal. 1818 jú­ni­u­sá­ban a pol­gá­ri zöld­ség­ke­res­ke­dők gré­mi­u­ma Herzfelder Mi­hály és Hirsch Áb­ra­hám Pálffy-uradalmi „Schutzjudek” el­tá­vo­lí­tá­sát ké­ri a Vár­al­ja ut­ca vá­ro­si ol­da­lá­ról, mert ezek a Berger-féle ház­ban mag­tárt bé­rel­nek, a vá­ros vá­sá­ra­in ga­bo­nát vá­sá­rol­nak, és ez­zel drá­ga­sá­got okoz­nak. A ta­nács uta­sít­ja Bartl kan­cel­lis­tát, hogy ne­ve­zett zsi­dók mag­tá­rát nyit­tas­sa fel, a rak­tár­tu­laj­do­no­so­kat szó­lít­sa fel a mag­tár nyolc na­pon be­lül va­ló ki­ürí­té­sé­re és a ben­nük fel­hal­mo­zott ga­bo­na el­adá­sá­ra. Mi­vel ezek a zsi­dó ke­res­ke­dők ön­ha­tal­mú­lag űz­tek ke­res­ke­dést, rá­juk, va­la­mint Berger ház­tu­laj­do­nos­ra, aki a mag­tárt a fenn­ál­ló ti­la­lom el­le­né­re bér­be ad­ta a zsi­dók­nak, 16 fo­rint pénz­bün­te­tést ró­nak ki. Ez­zel nagy­já­ból egy idő­ben a po­zso­nyi pol­gá­ri ke­res­ke­dők tes­tü­le­te is pa­naszt tesz, mi­sze­rint a vá­ro­si ol­da­lon la­kó zsi­dó­ság üz­le­te­it vas­ár- és ün­nep­nap­okon is nyit­va tart­ja, s ugyan­ek­kor áruk­kal is há­zal. A vá­ros rend­őr­ka­pi­tá­nya fi­gyel­mez­te­tést in­téz a zsi­dók­hoz, s egyi­de­jű­leg fel­ké­ri Petók me­gyei komisszáriust, hogy ha­son­ló ér­tel­mű fel­hí­vást in­téz­zen a Vár­al­ja ut­ca ura­dal­mi ol­da­lán la­kó zsi­dó ke­res­ke­dők­höz.
A Vár­al­ján meg­te­le­pült zsi­dó ke­res­ke­dők el sze­ret­nék há­rí­ta­ni a vá­ros­ban lé­vő rak­tá­ra­ik meg­szün­te­té­sét, s 1818 szep­tem­be­ré­ben ar­ra ké­rik a ta­ná­csot, hagy­ja meg őket Po­zsony­ban bé­relt magazinjaik21 és depozitóriumaik22 bér­le­ti jo­gá­ban, s en­ged­je meg a rak­tá­ron tar­tott áruk­nak sa­ját mér­le­ge­i­ken va­ló le­mé­ré­sét. Az utób­bi ké­rés tel­je­sí­té­se nem volt re­mél­he­tő, mert Schrecker Leonhard, a vá­ro­si hi­va­ta­los mér­leg jö­ve­del­mé­nek bér­lő­je amel­lett emelt pa­naszt, hogy a zsi­dók nem­csak a vá­ros mér­leg­há­zá­val szem­közt, ha­nem szá­mos más ház­ban is a vá­ros mér­leg­jö­ve­del­mé­nek ká­rá­ra mér­le­ge­ket ál­lí­tot­tak fel.
Bi­zo­nyá­ra a zsi­dók­kal kö­tött lep­le­zett in­gat­lan-el­adá­si ügy­le­tek okoz­ták an­nak az 1818-as hely­tar­tó­ta­ná­csi in­téz­ke­dés­nek a ki­bo­csá­tá­sát, mely ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy a zsi­dó­kat meg kell aka­dá­lyoz­ni ne­me­si ja­vak­nak zá­log­ba, bér­let­be vagy ke­ze­lés­be va­ló vé­te­lé­ben. Ha ezt a ren­del­ke­zést min­de­nütt szi­go­rú­an vég­re­haj­tot­ták vol­na, ak­kor nem lett vol­na szük­ség a ta­nács 1822-ben ki­bo­csá­tott fi­gyel­mez­te­té­sé­re, mely a tör­vény­ha­tó­ság­ok­nak em­lé­ke­ze­té­be idé­zi az 1818-i in­téz­ke­dést ar­ról, hogy a zsi­dó­kat meg kell aka­dá­lyoz­ni in­gat­lan ne­me­si jó­szá­gok­nak áren­dá­lá­sá­ban, zá­lo­gos bir­tok­lá­sá­ban vagy ke­ze­lé­sé­ben. Po­zsonyt ez a ti­la­lom ke­vés­sé érin­tet­te, mert itt vá­ro­si ház vagy te­lek nem ke­rült zsi­dó tu­laj­don­ba.
A po­zso­nyi vá­ro­si ta­nács még afe­lett is ébe­ren őr­kö­dött, hogy vá­ro­si ház­ré­szek bér­let for­má­já­ban se ke­rül­je­nek zsi­dók ren­del­ke­zé­se alá. 1821-ben bi­zo­nyos Novák Venczel Po­zsony­ból fo­lya­mo­dást in­téz a ta­nács­hoz, hogy en­ged­je meg ne­ki mag­tá­rak és rak­tá­rak bér­be­adá­sát zsi­dók ré­szé­re. A ta­nács a kér­vényt el­uta­sí­tó­an indosz­szálja.23
1822-ben a po­zso­nyi zsi­dó­ság a bel­vá­ros­ban lé­vő Neszter-féle ház­ban is­ko­lát ké­szül nyit­ni. A ta­nács ar­ra va­ló te­kin­tet­tel, hogy ez az épü­let a Ki­rá­lyi Aka­dé­mia és a Fő­gim­ná­zi­um, va­la­mint a ka­pu­ci­nu­sok ko­los­to­rá­nak kö­ze­lé­ben van, nem en­ge­di meg a zsi­dó is­ko­la oda­he­lye­zé­sét. Ma­ga elé idé­zi Trsztyánszky ügy­vé­det mint a Neszter-féle ja­vak­nak vég­ren­de­le­ti­leg ki­ren­delt gond­no­kát és ke­ze­lő­jét, s sze­mé­lye­sen köz­li ve­le, hogy el­tilt­ják bár­mi­lyen la­kó­he­lyi­sé­gek zsi­dók ré­szé­re va­ló bér­be adá­sá­tól. Ez­zel az in­téz­ke­dés­sel a ta­nács a ma­ga kor­lát­lan ren­del­ke­zé­si jo­gát kí­ván­ta hang­sú­lyoz­ni a vá­ro­si ter­ri­tó­ri­u­mon. Eb­ben az eset­ben nem a gaz­da­sá­gi ver­seny­től va­ló nyug­ta­lan­ko­dás ho­zat­ta meg a ti­lal­ma­zó ha­tá­ro­za­tot, ha­nem a pol­gá­ri ha­tó­ság­nak az a tö­rek­vé­se, hogy meg­mu­tas­sa ha­tal­mát a bér­be ad­ni szán­dé­ko­zó ne­mes Nesz­te­rek­nek és Trsztyánszkyaknak. Ezek bi­zo­nyá­ra ká­ro­sod­tak a bér­let el­ma­ra­dá­sa kö­vet­kez­té­ben, de en­nek a kár­nak az el­há­rí­tá­sát a ma­giszt­rá­tus nem te­kin­tet­te pol­gá­ri ér­dek­nek. Az ál­la­mi kö­zép­is­ko­lák és a ko­los­tor kö­zel­sé­ge mint in­dok a zsi­dó is­ko­la bér­le­té­nek el­til­tá­sá­ra már csak azért sem le­he­tett helyt­ál­ló, mi­vel az egész get­tó a Dóm temp­lom­nak és a Káp­ta­lan ut­cá­nak a tő­szom­széd­ja volt.
1821-ben Fe­renc császár24 ki­rá­lyi ren­de­let­tel meg­hagy­ja a zsi­dó­kat ab­ban a gya­kor­lat­ban, hogy a vá­ro­sok és pi­a­cok ke­res­ke­del­mi for­gal­má­ban részt ve­hes­se­nek. Ha ezt a gya­kor­la­tot és jo­got ma­ga az ural­ko­dó is el­is­mer­te, ak­kor ter­mé­sze­tes­nek tet­szik a po­zso­nyi vár­al­jai zsi­dó köz­ség­nek 1822 ta­va­szán a vá­ro­si ha­tó­ság­hoz in­té­zett kér­vé­nye, mely­ben azért fo­lya­mod­nak, hogy to­vább­ra is bé­rel­hes­se­nek a vá­ros­ban lerakatokat és ma­ga­zi­no­kat.
1822 ok­tó­be­ré­ben Kern Jó­zsef né­met pol­gá­ri sza­bó­mes­ter­nek a ta­nács meg­hagy­ja, hogy a ná­la már egy esz­ten­dő óta dol­go­zó iz­ra­e­li­ta inast, Léwy Mó­ri­cot a céh út­ján ta­nonc­nak vé­tes­se fel.
A vá­ro­si ta­nács a hely­tar­tó­ta­nács­nak azt ja­va­sol­ja, hogy uta­sít­sa el a zsi­dó köz­ség ké­ré­sét a vá­ros­ban bé­relt ma­ga­zi­nok­ra vo­nat­ko­zó­lag. A hely­tar­tó­ta­nács nem te­szi tel­je­sen ma­gá­é­vá a ta­nács vé­le­ke­dé­sét, és 1823-ban ar­ra uta­sít­ja a vá­ros ve­ze­tő­sé­gét, hogy el­len­őriz­ze, ne­hogy a rak­tá­rak bér­le­te a hely­be­li ke­res­ke­dők és ipa­ro­sok ká­rá­ra vál­jék, azon­ban zsi­dó nagy­ke­res­ke­dő­ket – ez ol­vas­ha­tó a hely­tar­tó­ta­nács ide vo­nat­ko­zó le­ira­tá­ban – nem le­het a nyers­anyag­rak­tá­rak bér­le­té­ből ki­zár­ni.
Ugyan­eb­ben az idő­ben zsi­dók csőd­ügye­it tár­gyal­ja is­mé­tel­ten a vá­ro­si ta­nács. 1823 ok­tó­be­ré­ben Roth Mi­hály és Jaeger Kár­oly ta­nács­no­kok sze­re­pel­nek mint biz­to­sok a Lemberger Ádám el­len in­dí­tott csőd­el­já­rás­ban. A csőd­be ju­tott ke­res­ke­dő öz­ve­gye a zsi­dó köz­ség sza­va­to­lá­sa mel­lett ké­ri kü­lön va­gyo­ná­nak és ho­zo­má­nyá­nak ki­adá­sát a csőd­tö­meg­ből. 1823 de­cem­be­ré­ben a po­zso­nyi vár­al­jai zsi­dók ké­rik a ta­ná­csot, hogy Lebenstein Sá­mu­el zsi­dót fo­gas­sa el, és ja­va­it he­lyez­tes­se szekveszter25, az­az zár­lat alá; ami nem­csak csőd­be­ju­tást je­len­tett, ha­nem csa­lárd bu­kás vád­ját is ma­gá­ban fog­lal­ta. Eb­ben a csőd­ügy­ben a ma­giszt­rá­tus Nagy Ist­ván és Gyurkovics György sze­ná­to­rok­ra ru­ház­za a csődbiztosi tiszt­sé­get, s az el­já­rás fo­lya­mán ezek a me­gye ál­tal de­le­gált Prikkel Ferencz szol­ga­bí­ró­val mű­köd­nek együtt.
1823-ban az ál­lam – fo­ko­zó­dó ki­adá­sai, el­ső­sor­ban a nem­zet­kö­zi hely­zet ál­tal szük­sé­ges­sé tett ka­to­nai ki­adá­sok mi­att – meg­kezd­te az adók­nak és il­le­té­kek­nek vál­tó­pénz he­lyett ezüst­pénz­ben va­ló kö­ve­te­lé­sét. A vá­ros a ma­ga kö­ré­ben kény­te­len eh­hez a gya­kor­lat­hoz al­kal­maz­kod­ni, s a zsi­dó hit­köz­sé­get 1823. jú­li­us 1-jén fel­szó­lít­ják, hogy a te­me­tő­ül át­en­ge­dett vá­ro­si te­le­kért és a Kecs­ke ut­ca ele­jén lé­vő kút hasz­ná­la­tá­ért az ed­dig fi­ze­tett 60, il­le­tő­leg 40 vál­tó­fo­rin­tot ezen­túl ugyan­ilyen szá­mú ezüst­fo­rint­ban fi­zes­se be év­szám­ra.
A vá­ro­si zsi­dó­sá­got a vá­ro­si bí­ró­ság előtt fo­lyó és zsi­dó­kat érin­tő pe­res ügyek­ben és pe­ren kí­vü­li el­já­rá­sok­ban egy ún. zsi­dó biz­tos tá­mo­gat­ta. 1823-ban pl. a mor­va­or­szá­gi Triesch ura­da­lom ké­ri Mo­dern Chájim ki­hall­ga­tá­sát, aki egy ot­ta­ni ke­res­ke­dő­nek 166 vál­tó­fo­rint­tal adó­sa ma­radt. A Po­zso­nyi Vá­ro­si Bí­ró­ság jegy­ző­je a szó­ban for­gó zsi­dót a komisszárius út­ján hall­gat­ja ki.
1823-ban Löwenstein Xa­vér Ferencz neofita26 ba­rát­sá­gos egyez­ményt köt a vá­ro­si ha­tó­ság előtt ap­já­val, Lewy Izsák zsi­dó­val anyai örök­rész­ének ki­adá­sa ügyé­ben.
1824-ben Krailisheim Mi­hály sze­re­pel mint „izraelitischer Judenkomissär”, s ha hi­va­ta­los el­já­rá­sok­kal kap­cso­lat­ban a vá­ro­si ha­tó­ság­nak zsi­dók fe­lől in­for­má­ci­ók­ra van szük­sé­ge, eze­ket Krailisheim ad­ja meg.
Ha zsi­dók mint la­kás­bér­lők a Vödric ki­vé­te­lé­vel nem tar­tóz­kod­hat­tak is a vá­ros­ban, át­uta­zó ide­gen zsi­dók­nak meg­en­ged­ték, hogy át­me­ne­ti­leg va­la­me­lyik fo­ga­dó­ban meg­száll­ja­nak. A ta­nács azon­ban 1824 már­ci­u­sá­ban fi­gyel­mez­te­ti a hely­be­li pol­gá­ri ven­dég­fo­ga­dó­so­kat, hogy ha ide­gen zsi­dók éj­sza­ká­ra szál­lást kér­nek, min­dig fel kell mutatniok a hely­be­li zsi­dó köz­ség ál­tal ki­ren­delt komisszárius szál­lás­utal­vá­nyát.
1828-ban a zsi­dók lak­ha­tá­si jo­ga új­ra na­pi­rend­re ke­rül. A Zsi­dó ut­cá­ban ugyan­is az ot­ta­ni né­pes­ség el­sza­po­ro­dá­sa kö­vet­kez­té­ben an­­nyi­ra meg­rom­lot­tak a férőlehetőségek és a la­kás­vi­szo­nyok, hogy ezek lak­he­lyi­sé­gek dol­gá­ban a leg­mes­­szebb­me­nő ön­meg­ta­ga­dás­hoz szo­kott zsi­dók szá­má­ra is el­vi­sel­he­tet­le­nek­ké vál­tak. A zsi­dó­ság fel­ség­fo­lya­mod­ványt adott be, hogy a Vödricen ad­ja­nak to­váb­bi lak­ha­tá­si en­ge­dé­lye­ket, azon­kí­vül pa­nas­­szal for­dul­tak a me­gyé­hez, hogy a Vár­al­ja ut­cán kép­te­le­nek meg­ma­rad­ni, mert a szo­bák túl­zsú­folt­sá­ga min­den kép­ze­le­tet meg­ha­lad. A me­gye meg­hall­gat­ja a pa­naszt, s bi­zott­sá­got küld ki meg­vizs­gá­lá­sá­ra, amely bi­zott­ság­ba a vá­rost is meg­hív­ja.
Még a vá­ro­si ka­to­nai pa­rancs­nok­ság út­ján is ér­ke­zik kér­vény a zsi­dók ügyé­ben a ta­nács­hoz. 1828-ban Eugen Ritter von Cays nyu­gal­ma­zott szá­za­dos ké­ri, hogy a Kecs­ke­ka­pu­nál lé­vő há­zá­ban egy Stern ne­vű zsi­dó bér­ko­csis­nak is­tál­lót és ko­csi­színt ad­has­son bér­be. Bár a szá­za­dos kér­vé­nyét a po­zso­nyi tér­pa­rancs­nok­ság pár­to­ló­lag ter­jesz­ti a ta­nács elé, ez hajt­ha­tat­lan ma­rad, mert sze­rin­te a zsi­dók csak a vödrici Új­te­lep­nek szá­muk­ra ki­je­lölt ré­szén lak­hat­nak, a vá­ros egyéb ré­szén áru­rak­tárt ugyan bé­rel­het­nek, de la­kást nem, s nem is áru­sít­hat­nak. Ha a ház­tu­laj­do­no­sok nem tart­ják ma­gu­kat eh­hez az elő­írás­hoz, ak­kor a ta­nács kar­ha­ta­lom­mal fog el­le­nük fel­lép­ni. A ma­giszt­rá­tus hang­sú­lyoz­za, hogy a zsi­dó­ság­nak az a tö­rek­vé­se, hogy for­ma sze­rint át­köl­töz­zön Po­zsony sza­bad kir. vá­ros­nak a te­rü­le­té­re, az ér­vény­ben lé­vő vá­ros­jo­gok el­len irá­nyul.
Míg a po­zso­nyi Vár­al­ján a la­kás­vi­szo­nyok még az ak­ko­ri nem túl­sá­go­san ma­gas fo­kú köz­egész­ség­ügyi igé­nyek mel­lett is tűr­he­tet­le­nek­nek mu­tat­koz­tak, jó­mó­dú zsi­dók­nak egyes ese­tek­ben még­is­csak si­ke­rült va­la­mi­lyen mó­don ké­nyel­mes el­he­lyez­ke­dés­hez jut­ni vá­ro­si há­zak fe­de­le alatt. 1828 feb­ru­ár­já­ban a vá­lasz­tott pol­gár­ság pa­naszt tesz a ma­giszt­rá­tus előtt, hogy az utol­só or­szág­gyű­lés kez­de­te, va­gyis 1825 óta Seligman Eduard zsi­dó spe­ku­láns, aki a kir. vár­ura­da­lom te­rü­le­tén már két kú­ri­át vá­sá­rolt, s ott tel­jes ké­nye­lem­ben be­ren­dez­ke­dett, a fenn­ál­ló ti­la­lom el­le­né­re az Arany Nap­hoz cím­zett ven­dég­fo­ga­dó­ban, va­gyis a vá­ros el­ső szál­ló­já­ban négy szo­bát, egy ka­bi­ne­tet, ko­csi­színt és is­tál­lót bé­rel im­már két éven ke­resz­tül ha­vi bér el­le­né­ben, és ezt a la­ká­sát sa­ját bú­to­ra­i­val ren­dez­te be. A ta­nács ma­ga elé idéz­te a ven­dég­fo­ga­dó tu­laj­do­no­sát, Schwartz Ferenczet, aki a hoz­zá in­té­zett kér­dé­sek­re nem is ta­gad­ta a tény­ál­lás he­lyes­sé­gét, de az­zal a ki­fo­gás­sal ho­za­ko­dott elő, hogy Seligman nem la­kott ál­lan­dó­an ná­la, mert a nyá­ri hó­na­po­kat ren­de­sen Sop­ron vár­me­gyé­ben töl­töt­te. A ta­nács uta­sít­ja a fo­ga­dóst, hogy ezen­túl ne ad­jon ki szo­bát ál­lan­dó bér­let­ben zsi­dó­nak (ami­vel azon­ban a ta­nács nem akar­ja ti­lal­maz­ni ide­gen vagy át­uta­zó zsi­dó­nak rö­vid idő­re tör­té­nő el­szál­lá­so­lá­sát), és hogy a ne­ve­zett Seligmant azon­nal tá­vo­lít­sa el a fo­ga­dó­be­li la­kás­ból. A ta­nács úgy ren­del­ke­zik, hogy 1828. feb­ru­ár vé­gé­ig Seligmannak min­den cók­mók­já­val („mit Sack und Pack”) el kell hagy­nia az Arany Nap­hoz fo­ga­dót.
A ta­nács utóbb még­sem tud­ta ér­vé­nye­sí­te­ni szi­go­rú jo­gi ál­lás­pont­ját, mert az ér­de­kel­tek – te­hát eb­ben az eset­ben Seligman Eduard és a tő­le bi­zo­nyá­ra te­te­mes jö­ve­del­met hú­zó fo­ga­dós – be­mu­tat­ják wali, sonnenturmi és aranyosmaróti gróf Migazzy Ferencz ta­nú­ság­le­ve­lét ar­ról, hogy Seligman Eduard az ő ki­ne­ve­zett ura­dal­mi ügy­vi­vő­je, s ő ez­zel a cím­mel s mi­nő­ség­gel él­het. A ta­nács nem te­het egye­bet, mint­hogy köz­hír­ré te­szi, és jegy­ző­könyv­be vé­te­ti ezt a nyi­lat­ko­za­tot; va­ló­szí­nű­leg nem azért, hogy ne­ki el­len­sze­gül­jön és a Seligman el­len terv­be vett in­téz­ke­dést fo­ga­na­to­sít­tas­sa…
1828-ban éles el­len­tét tá­mad a vár­me­gye és a vá­ros kö­zött a zsi­dók pi­a­ci ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­sé­ge dol­gá­ban. A vá­ros hi­vat­ko­zik ar­ra az 1823-as fel­sőbb ren­de­let­re, mely meg­szab­ta, hogy a zsi­dók nagy­ke­res­ke­del­mi cik­ke­ket rak­tá­rak­ban tart­hat­nak ugyan, de ezt a ki­vé­te­les ke­gyet nem hasz­nál­hat­ják ar­ra, hogy az it­te­ni ke­res­ke­dők­nek ár­tó ke­res­ke­dést űz­ze­nek a rak­tá­ron tar­tott ja­vak­kal. A zsi­dók­nak te­hát a rak­tá­ra­kat nem sza­bad nyit­va tartaniok, s a pi­a­con csak olyan áru­kat hoz­hat­nak for­ga­lom­ba, ame­lyek nem a hely­be­li ma­ga­zi­nok­ból szár­maz­nak, ha­nem más hely­ről hoz­ták ide őket.
Ugyan­ek­kor pa­nasz ér­ke­zik a ta­nács­hoz a zsi­dók el­len azért, mi­vel he­ti vá­sá­rok nap­ján rak­tá­ra­i­kat nyit­va tart­ják, és ga­bo­nát nem­csak nagy­ban, ha­nem egé­szen kis té­te­lek­ben is áru­sí­ta­nak. A zsi­dók er­re a me­gye elé men­nek az­zal a sé­re­lem­mel, hogy a vá­ros meg­tilt­ja ne­kik rak­tá­ra­ik­ból a ga­bo­nát el­adás vé­gett pi­ac­ra vin­ni, s ez­zel a pi­a­ci for­ga­lom­ban va­ló ré­sze­se­dé­sü­ket aka­dá­lyoz­za. A me­gye pe­dig eb­ben a jog­vi­tá­ban a ke­res­ke­de­lem sza­bad­sá­gá­nak ne­vé­ben a vá­ros in­téz­ke­dé­sei el­len for­dul, és egye­ne­sen a zsi­dók mel­lé áll. A me­gye, mi­vel a vá­ros nem akar­ta meg­en­ged­ni, hogy a zsi­dók vá­ro­si rak­tá­ra­ik­ból sza­ba­don ke­res­ked­hes­se­nek, fis­ká­lis ak­ci­ót, va­gyis bűn­ügyi el­já­rást ké­szül in­dít­tat­ni a vá­ros el­len. 1828. jú­ni­us 22-én Pálffy Fidél27 Po­zsony me­gyei ad­mi­niszt­rá­tor be­ik­ta­tá­sá­nak nap­ján me­gye­gyű­lést tar­ta­nak, me­lyen a vá­ros ki­kül­dött sze­ná­to­rai is meg­je­len­nek, s ezek jú­li­us 25-én je­len­tik a ta­nács­nak, hogy a vá­ros el­len el­já­rás in­dul. A ta­nács uta­sít­ja a kép­vi­se­le­té­ben ki­kül­dött sze­ná­to­ro­kat, hogy ha­la­dék­ta­la­nul sze­rez­zék meg a me­gye per­ira­tá­nak szö­ve­gét, mert leg­fel­sőbb he­lyen akar­ja ké­rel­mez­ni a meg­in­dí­tott el­já­rás ha­tá­lyon kí­vül he­lye­zé­sét.
A fel­sőbb ha­tó­sá­gok a po­zso­nyi Zsi­dó ut­ca la­kás­vi­szo­nya­i­val fog­lal­koz­nak, s 1829. ok­tó­ber 20-án bá­ró Pongrácz Jó­zsef ka­ma­rás és kir. ta­ná­csos mint kir. biz­tos meg­je­le­nik a vá­ro­si ta­nács ülé­sén, mely­nek na­pi­rend­jé­re tű­zik a zsi­dók­nak azt a ké­rel­mét, hogy a Vár­al­ja ut­cai la­ká­sok szűk vol­ta mi­att en­ged­jék meg ne­kik a Vödric kül­vá­ros­ba va­ló át­köl­tö­zést a szük­ség mér­té­ké­hez ké­pest. A zsi­dók ös­­sze­írá­sá­ra ki­kül­dött bi­zott­ság je­len­té­sét a bá­ró Pongrácz el­nök­le­te alatt tar­tott ta­nács­ülé­sen fel­ol­vas­ták, de a biz­tos elé­ge­det­len ez­zel a je­len­tés­sel, s mert tisz­tán akar lát­ni a szó­ban for­gó ügy­ben, ki­egé­szí­tés vé­gett vis­­sza­ad­ja a je­len­tést a bi­zott­ság­nak. Rész­le­tes ki­mu­ta­tást kér ar­ról, hogy hány zsi­dó sze­mélyt ír­tak ös­­sze és hány la­kást, s a je­len­tés­ből tűn­jék ki, hogy át­la­go­san hány sze­mély la­kik a Zsi­dó ut­cán egy szo­bá­ban. Eb­ből az eset­ből az lát­szik, hogy a ma­gas ál­la­mi hi­va­ta­lok és a ne­mes­ség sok­kal meg­ér­tőbb ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott a zsi­dó­ság szo­ci­á­lis vi­szo­nya­i­val szem­ben, mint a vá­ro­si há­zak­ban és a vá­ro­si ki­vált­sá­gok mö­gé el­zár­kó­zó pol­gár­ság.
A vár­me­gyé­nek a zsi­dók vá­sá­ri ke­res­ke­dé­sét tá­mo­ga­tó ha­tá­ro­za­ta 1829 ja­nu­ár­já­ban ural­ko­dói meg­erő­sí­tést is nyert, mert Fe­renc a po­zso­nyi zsi­dók­nak meg­en­ged­te, hogy vá­ro­si rak­tá­ra­ik­ban lé­vő ga­bo­ná­ju­kat ki­vi­hes­sék áru­sí­ta­ni a he­ti vá­sá­rok­ra, s egyéb­ként a vá­ros­ban üz­le­te­ket bér­lő zsi­dók ga­bo­ná­val nagy­ban ke­res­ked­hes­se­nek. A ta­nács még a ki­rá­lyi ren­de­le­tet is bí­rál­ja, s ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy az ural­ko­dó ren­de­le­te el­len­tét­ben áll az 1790-ik évi 38. szá­mú tör­vény­cik­kel, s a zsi­dók­nak jog­cí­met ad a vá­ros­ba va­ló be­to­la­ko­dás­ra. A ta­nács sze­rint a nagy- és kis­ke­res­ke­de­lem­nek nin­csen pon­to­san meg­ál­la­pít­va a ha­tá­ra, s így fé­lő, hogy a zsi­dók ipa­ri és ke­res­ke­del­mi té­ren el fog­ják nyom­ni a ke­resz­té­nye­ket. A ma­giszt­rá­tus a ren­del­ke­zés el­le­ni ki­fo­gá­so­kat írás­ba fog­lal­va kül­di el a hely­tar­tó­ta­nács­nak. Eb­ben az el­len­irat­ban ki­fe­je­zés­re jut a pol­gár­ság le­küzd­he­tet­len el­len­szen­ve és nem fé­kez­he­tő fé­lel­me a zsi­dó­ság­gal mint ke­res­ke­del­mi té­nye­ző­vel szem­ben.
Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szí­ve­sen hall­gat­ta meg a ta­nács két ga­bo­na­ke­res­ke­dő­nek, Sperl Ádám­nak és Zierer Kár­oly­nak azt a fel­je­len­té­sét, mely sze­rint az Illésházy gró­fok mag­tá­rá­ban Berl zsi­dó, az Es­ter­házy gró­fok rak­tá­rá­ban Löb zsi­dó, az Apponyi gró­fok mag­tá­rá­ban Herschl zsi­dó, a Haas-féle mag­tár­ban Mandl zsi­dó, a Schön­hofer-féle mag­tár­ban Schreiber zsi­dó nem­csak rak­tá­ra­kat bé­rel­nek, ha­nem nap­ról nap­ra ga­bo­nát áru­sí­ta­nak, és­pe­dig nem­csak nagy­ban, ha­nem ki­csi­ben is, pe­dig a ki­rá­lyi ren­de­let csak a nagy­ke­res­ke­del­met en­ge­dé­lyez­te. Berl zsi­dó az ál­ta­la bé­relt mag­tár­ban ren­des la­kást és há­ló­szo­bát ren­de­zett be a ma­ga szá­má­ra. Ilyen pa­na­szok­nak jegy­ző­köny­ve­zé­se nem vál­toz­tat­ha­tott azon a vá­sá­ri és ke­res­ke­del­mi ren­den, ame­lyet az ural­ko­dó sza­va ál­la­pí­tott meg. Mi­vel a ma­giszt­rá­tus fel­szó­lalt az el­len, hogy a zsi­dók ga­bo­ná­val va­ló nagy­ba­ni ke­res­ke­dé­sét a ki­rá­lyi ren­de­let meg­en­ged­te anél­kül, hogy ha­tár­vo­na­lat vont vol­na a nagy- és a kis­ke­res­ke­dő kö­zött, a hely­tar­tó­ta­nács 1829 ok­tó­be­ré­ben köz­li, hogy a 30 po­zso­nyi mérőn28 túl kö­tött ga­bo­na­üz­le­tek a nagy­ke­res­ke­de­lem kö­ré­be tar­to­zók­nak te­kin­ten­dők. Ugyan­ek­kor ér­té­sé­re ad­ja a vá­ros ta­ná­csá­nak, hogy az ural­ko­dó a me­gye ál­tal in­dí­tott fis­ká­lis ak­ci­ót meg­szün­te­ti, de in­ti a vá­rost, hogy a zsi­dó­kat nem sza­bad min­den­ne­mű ke­res­ke­dés­ben aka­dá­lyoz­ni s tő­lük az el­adás­ra szánt ga­bo­nát el­ko­boz­ni. Ez a fi­gyel­mez­te­tés nem ok nél­kül in­té­ző­dött a vá­ros­hoz. 1828 jú­ni­u­sá­ban a ma­giszt­rá­tus a Pálffy-uradalom vé­del­me alatt ál­ló Kohn Mi­hály zsi­dó­tól 38 mé­rő ro­zsot, 2 mé­rő bú­zát és 18 ga­bo­na­zsá­kot kob­ozott el. Kohn 1828 de­cem­be­ré­ben a ki­rá­lyi­lag en­ge­dé­lye­zett ga­bo­na­for­gal­ma­zás­ra hi­vat­koz­va ké­ri az el­kob­zott ja­vak vis­­sza­adá­sát. A vá­ros 1829 ja­nu­ár­já­ban azt fe­le­li er­re a be­ad­vány­ra, hogy az idé­zett ki­rá­lyi ren­de­let az el­múlt év de­cem­be­ré­ben ér­ke­zett le, s nincs ne­ki vis­­sza­ha­tó ere­je.
Ki­vé­te­le­sen olyan céh is akad, amely nem hú­zó­do­zik a zsi­dó ke­res­ke­dők­kel va­ló kap­cso­lat­tól. Így 1829 szep­tem­be­ré­ben a pol­gá­ri Land- und Lohnkutschermeister-Innungen, te­hát a sze­mély­szál­lí­tó és bér­ko­csis cé­hek ké­rik a ta­ná­csot, hogy Fürszt Li­pót zsi­dó lókereskedőnek en­ged­jék meg a szo­ká­sos or­szá­gos vá­sá­ro­kon és he­ti vá­sá­ro­kon kí­vü­li va­la­mely ven­dég­fo­ga­dó­ban va­ló tar­tóz­ko­dást. Ké­ré­sü­ket az­zal okol­ják meg, hogy Fürszt igen elő­nyös fel­té­te­lek mel­lett szo­kott ne­kik lo­va­kat el­ad­ni és be­cse­rél­ni, s mi­vel a be­cse­ré­lés­re szo­ru­ló hi­bás lo­vak ép­pen a vá­sá­ri na­po­kon van­nak fog­lal­koz­tat­va, és va­la­hol úton jár­nak, Fürszttel csak ak­kor tud­ják a szá­muk­ra kí­vá­na­tos ügy­le­te­ket meg­köt­ni, ha meg­en­ge­dik ne­ki, hogy a vá­sá­ri na­po­kon túl is Po­zsony­ban ma­rad­jon, s a fuvarosmesterek ál­tal meg­ta­lál­ha­tó le­gyen. A ké­rel­me­ző­ket a ta­nács el­uta­sít­ja, mert ké­ré­sük el­len­ke­zik a vá­sár­tar­tás rend­jé­vel, s al­kal­mat ad­hat ar­ra, hogy a zsi­dók las­sacs­kán ál­lan­dó tar­tóz­ko­dást igé­nyel­je­nek a vá­ros­ban, s ott na­pon­ta for­gal­mat bo­nyo­lít­has­sa­nak le.
1830-ban Kuhe Li­pót or­vos­dok­tor azt a sze­mély­re szó­ló ked­vez­ményt ké­ri a vá­ros­tól, hogy vá­ro­si te­rü­le­ten la­kást bé­rel­hes­sen. A ma­giszt­rá­tus azon­ban meg­en­ged­he­tet­len­nek tart­ja, hogy va­la­mely iz­ra­e­li­ta a hit­test­vé­rei szá­má­ra la­kó­he­lyül ki­je­lölt vár­he­gyi Új­te­le­pen kí­vül la­kást ve­hes­sen fel ma­gá­nak. Ugyan­ezen év au­gusz­tu­sá­ban a hely­tar­tó­ta­nács Manheimer Ede zsi­dó­nak en­ge­délyt ad ar­ra, hogy a vá­ros­ban a ta­nács ál­tal ki­je­lölt he­lyen ál­lan­dó­an lak­jék; a ta­nács a vár­he­gyi Új­te­le­pet je­lö­li ki szá­má­ra szál­lás­he­lyül.
A 19. szá­zad hú­szas és har­min­cas éve­i­ben az ér­tel­mi­sé­gi pá­lyák kö­zül az or­vo­si volt az, me­lyen na­gyobb szám­mal ta­lál­ni zsi­dó­kat. Egy dr. Löbl ne­vű zsi­dó or­vos­nak a vár­he­gyi Új­te­le­pet je­löl­ték ki tar­tóz­ko­dá­si he­lyül, ő azon­ban Bécs­be sze­re­tett vol­na te­le­ped­ni, s ezért fel­ség­fo­lya­mod­ván­­nyal for­dul a csá­szár­hoz. Ké­ré­sét azon­ban leg­fel­sőbb he­lyen el­uta­sí­tot­ták.
Eb­ben az év­ben (1830) is élet­ben ma­rad az a gya­kor­lat, hogy a zsi­dók tü­rel­mi adó­ját, a toleranciális ta­xát a ka­ma­ra tiszt­vi­se­lői sze­dik be, s ezek­nek a hely­tar­tó­ta­nács ide­vá­gó ren­del­ke­zé­se ér­tel­mé­ben a vá­ros kö­te­les as­­szisz­ten­ci­át ad­ni.
Van ar­ra is eset, hogy a vár­al­jai te­lep va­la­me­lyik zsi­dó la­kó­ja túl nagy­nak tart­ja a zsi­dó adó­ki­ve­tő bi­zott­ság ál­tal rá ki­rótt il­le­té­ket, s ezért a vá­ro­si ta­nács­hoz for­dul pa­nas­­szal. Ezt te­szi Breysach Wolf öz­ve­gye, Franziska, és a ta­nács Diószeghy Ferencz és Roth Mi­hály sze­ná­to­ro­kat je­lö­li ki, hogy vizs­gál­ják meg, nem ve­tett-e ki az iz­ra­e­li­ta köz­ség túl­sá­go­san ma­gas adót a há­zi­pénz­tár szá­má­ra Breysach Franziskára.
1831-ben is­mét ös­­sze­ír­ják a zsi­dó­kat, el­ső­sor­ban azo­kat, akik az utol­só tíz év alatt ván­do­rol­tak be a vá­ros­ba. Ez a ren­del­ke­zés azt mu­tat­ja, hogy tíz­esz­ten­dős itt-tar­tóz­ko­dás után te­kin­tet­tek va­la­kit ál­lan­dó po­zso­nyi la­kos­nak. Az ös­­sze­írás­ra vo­nat­ko­zó uta­sí­tás azon­ban hang­sú­lyoz­za, hogy nem sza­bad há­bor­gat­ni azo­kat a zsi­dó­kat, akik az or­szág más tör­vény­ha­tó­sá­ga­i­nak te­rü­le­té­ről en­ge­dél­­lyel jöt­tek be.
A Vár­he­gyen és a vá­ros­hoz tar­to­zó vár­he­gyi Új­te­le­pen la­kó zsi­dók ün­nep­na­pi sé­tá­ik ter­je­del­mé­nek ki­je­lö­lé­se vé­gett a ke­resz­tény né­pes­ség ál­tal la­kott vá­ros­ré­szek­ben ún. Sabbat-schnüreket he­lyez­tek el. A ta­nács a vá­ros­ka­pi­tányt uta­sít­ja, hogy gon­dos­kod­jék ezek­nek a ha­tár­jel­ző zsi­nó­rok­nak az el­tá­vo­lí­tá­sá­ról.
1832 de­cem­be­ré­ben az ak­kor ös­­sze­ülő or­szág­gyű­lés­re ki­kül­dött po­zso­nyi vá­ro­si kö­ve­tek, Pósfay Ferencz és Gyurikovics György szá­má­ra a vá­ro­si ha­tó­ság uta­sí­tá­so­kat dol­goz­ta­tott ki, s ezek­ben az uta­sí­tá­sok­ban a zsi­dók­ról is em­lí­tés esik. Ne­ve­ze­te­sen meg­hagy­ják a két kö­vet­nek, hogy min­den­ben csat­la­koz­zék az 1825–27-es or­szág­gyű­lés ál­tal ki­kül­dött re­form­bi­zott­ság ja­vas­la­ta­i­hoz, azon­ban kü­lön­vé­le­ményt je­lent­se­nek be a vá­ro­sok ren­de­zé­sé­nek, va­la­mint a zsi­dók jo­gi hely­ze­té­nek kér­dé­sé­ben, ah­hoz a ja­vas­lat­hoz ra­gasz­kod­va, ame­lyet ezek­ben a kér­dé­sek­ben Gyurikovics György sze­ná­tor dol­go­zott ki s ter­jesz­tett a vá­ro­si ma­giszt­rá­tus fel­fo­gá­sá­val össz­hang­ban a szó­ban for­gó re­form­bi­zott­ság elé.
Ek­ko­ri­ban már elő­for­dul, hogy zsi­dók ka­to­nai szol­gá­la­tot tel­je­sí­te­nek. 1832 jú­ni­u­sá­ban a Prá­gai Vá­ro­si Ta­nács fel­ké­ri Po­zsony ma­giszt­rá­tu­sát, hogy vi­gye or­vo­si szem­lé­re Vinternitz Si­mon ke­res­ke­dő­se­gé­det, s szol­gá­lat­ké­pes­ség ese­tén so­roz­tas­sa be. Mi­vel Vinternitz az or­vo­si vizs­gá­la­ton nem ta­lál­ta­tott al­kal­mas­nak, az er­re vo­nat­ko­zó aján­la­ti la­pot a po­zso­nyi ta­nács el­kül­di a prá­ga­i­ak­nak.
1832 má­ju­sá­ban Freistadt Já­nos zsi­dó ci­pész­se­géd ta­nu­ló­le­vél ki­ál­lí­tá­sát ké­ri a ta­nács­tól, mint­hogy azt a hely­be­li pol­gá­ri ci­pész­céh meg­ta­gad­ta tő­le. Ferenczy sze­ná­tor, a ci­pész­céh biz­to­sa vál­lal­ko­zik ar­ra, hogy nyi­tott céh­lá­da mel­lett ös­­sze­hív­ja a cé­het, és fel­vi­lá­go­sí­tást kér, va­jon a ta­nu­ló­le­vél ki­adá­sát csu­pán azért ta­gad­ták-e meg, mert a se­géd zsi­dó val­lá­sú. Ha így áll­na a do­log, ak­kor a céh meg nem en­ge­dett ürüg­­gyel akar ki­búj­ni kö­te­les­sé­gé­nek tel­je­sí­té­se alól. Úgy lát­szik, csak­is ilyen ok for­gott fenn. Mi­vel azon­ban a ta­nács nem akart kény­szer­esz­kö­zö­ket al­kal­maz­ni, Ferenczy meg­hall­ga­tá­sa után úgy ha­tá­roz, hogy ren­des ta­ná­csi bi­zony­lat for­má­já­ban ta­nú­sít­ja Freistadt ta­nonc­ko­dá­sát és fel­sza­ba­dí­tá­sát. A ta­nács te­hát mint fel­lebb­vi­te­li céh­ha­tó­ság so­rom­pó­ba lép a zsi­dó iparoslegény mel­lett, vál­lal­va és tel­je­sít­ve a céh funk­ci­ó­ját.
Az 1831-ben el­ren­delt zsi­dó ös­­sze­írást a ko­le­ra kés­lel­tet­te, s ke­resz­tül­vi­te­lé­re csak 1832 ta­va­szán ke­rült sor. Az újabb uta­sí­tás ér­tel­mé­ben a vödrici Új­te­le­pen, te­hát vá­ro­si te­rü­le­ten élő zsi­dó­kat egyé­nen­ként kell ös­­sze­ír­ni. Aki nem la­kik tíz éve a vá­ros­ban, elő­ző la­kó­he­lyé­re uta­sí­tan­dó. Az olyan ta­ní­tó vagy ház­tu­laj­do­nos, aki még nem la­kik itt tíz éve, kér­het tar­tóz­ko­dá­si en­ge­délyt a ta­nács­tól. Ar­ról, hogy va­la­ki tíz év óta sza­ka­dat­la­nul Po­zsony­ban tar­tóz­ko­dik, a há­zi­urak tesz­nek hi­te­les ta­nú­sá­got. Utol­já­ra 1821-ben volt ös­­sze­írás. Most akad­nak a vá­ros­ban olyan zsi­dó csa­lá­dok, me­lyek vég­re­haj­tás vagy en­ged­mé­nye­zés út­ján há­zak­nak zá­lo­gos bir­to­ká­ba ju­tot­tak. Mind­azok­nak a zsi­dók­nak, akik a Vár­al­ja ut­ca vá­ro­si ol­da­lán bol­tok­ban árul­nak, meg­hagy­ják, hogy kö­te­le­sek a bolt­bér­let to­váb­bi en­ge­dé­lye­zé­sé­ért kér­vény­­nyel for­dul­ni a ta­nács­hoz. Olyan ke­res­ke­dő, aki­nek a bolt­he­lyi­ség bér­le­té­re vo­nat­ko­zó­lag több év­re szó­ló szer­ző­dé­se van, meg­ma­rad­hat a vá­ros­ban 1833. Mi­hály nap­já­ig. A töb­bi­ek­nek azon­ban 1832. Mi­hály nap­já­ig el kell költözniök Po­zsony­ból.
A po­zso­nyi zsi­dó pe­da­gó­gu­sok kul­túr­mun­ká­já­nak el­is­me­ré­se az a bi­zo­nyít­vány, me­lyet a ta­nács 1832 feb­ru­ár­já­ban ál­lít ki Ronsperger Ig­nác ta­ní­tó szá­má­ra, aki a leg­fel­sőbb en­ge­dél­­lyel lé­te­sí­tett hé­ber–né­met hit­köz­sé­gi tan­in­té­zet­ben mű­kö­dött. A bi­zo­nyít­vány meg­em­lé­ke­zik ki­vá­ló ta­ní­tói tel­je­sít­mé­nye­i­ről, me­lye­ket a po­zso­nyi ka­to­li­kus és evan­gé­li­kus is­ko­lák igaz­ga­tó­sá­ga­i­nak a zsi­dó is­ko­la vizs­gá­la­ta­in je­len­lé­vő tag­jai is el­is­mer­tek.
Az 1832-es zsi­dó ös­­sze­írást Roth és Bartl ta­ná­cso­sok hajt­ják vég­re.
1836-ban a zsi­dók­nak sza­bad a vá­ro­si te­rü­le­ten dohánylerakatokat tartaniok, azon­ban nem ké­szít­het­nek do­hány­ter­mé­ke­ket, és nem árul­hat­nak ilye­ne­ket ki­csiny­ben és bolt­ban.
Ugyan­eb­ben az év­ben nem hagy jó­vá a ma­giszt­rá­tus egy ház­vé­telt zsi­dó ál­tal. Böhmisch Jó­zsef és Filippine há­zát ár­ve­rés alá bo­csá­tot­ták, s az ár­ve­ré­sen Tritsch Li­pót zsi­dó volt a leg­töb­bet ígé­rő. Mi­vel azon­ban – így hang­zik az ide­vo­nat­ko­zó ta­ná­csi ha­tá­ro­zat – az or­szág tör­vé­nyei ér­tel­mé­ben sem­mi­fé­le zsi­dó nem sze­rez­het tu­laj­don­jo­got pol­gá­ri in­gat­lan­ra, s kü­lö­nö­sen Po­zsony sza­bad kir. ko­ro­ná­zó vá­ros­ban, ahol az iz­ra­e­li­ták a szá­muk­ra ki­je­lölt vár­he­gyi Új­te­le­pen kí­vül még csak szál­lást sem bé­rel­het­nek pol­gá­ri ház­ban, a li­ci­tá­ció Tritsch ja­vá­ra nem hagy­ha­tó jó­vá.
1836 szep­tem­be­ré­ben bá­ró Pongrácz Jó­zsef kir. biz­tos új­ra sür­ge­ti a Zsi­dó ut­ca túl­zsú­folt­sá­ga mi­att a zsi­dók szá­má­ra ki­je­lö­len­dő to­váb­bi te­le­pü­lé­si he­lyek kér­dé­sét. A hely­tar­tó­ta­nács cél­ja az volt, hogy a ma­giszt­rá­tus a vár­he­gyi Új­te­le­pen kí­vül is utal­jon ki ut­cá­kat, ahol a zsi­dók lak­hat­nak.
1838-ban egy zsi­dó le­tar­tóz­ta­tá­sá­val kap­cso­lat­ban sa­ját­sá­gos ha­tás­kö­ri ös­­sze­üt­kö­zés tá­mad Po­zsony­ban a ha­tó­sá­gok kö­zött. Arenstein Wolf orosz­vá­ri zsi­dó 1838. ok­tó­ber 16-án fe­le­sé­gé­vel együtt Po­zsony­ba ér­ke­zett, s itt a bé­csi rend­őr­ség­nek egy komisszáriusa le­tar­tóz­tat­ta. A le­tar­tóz­ta­tást egy Herzel Jó­zsef ne­vű bé­csi rend­őr­sé­gi al­kal­ma­zott fo­ga­na­to­sí­tot­ta, s ar­ra hi­vat­ko­zott, hogy va­la­mi sik­kasz­tá­si vád me­rült fel a le­tar­tóz­ta­tott el­len, azon­ban el­fo­ga­tó­pa­ran­csot nem tu­dott fel­mu­tat­ni, s a vá­ros­hoz sem ér­ke­zett ad­dig nyo­mo­zó­le­vél Arenstein el­len. Takácsy Jó­zsef ügy­véd a le­tar­tóz­ta­tást kö­ve­tő na­pon gróf Zichy orosz­vá­ri föl­des­úr meg­bí­zá­sá­ból til­ta­ko­zik a vá­ros­nál az el­fo­ga­tás el­len, s ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy a le­tar­tóz­ta­tott zsi­dó „jurisdictionatus Oroszvariensis”, va­gyis az orosz­vá­ri ura­da­lom jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zik. Mi­vel en­nek a do­mí­ni­um­nak pal­los­jo­ga is van, bár­mit kö­ve­tett is el a zsi­dó, az orosz­vá­ri föl­des­úri szék jo­go­sult csak ítél­kez­ni fe­let­te. Takácsy ügy­véd az el­len is óvást tett, hogy a zsi­dót ki­ad­ják Bécs­nek. A vá­ro­si ma­giszt­rá­tus nem tud­ja, hogy e két tör­vény­ha­tó­ság vi­tá­já­ban mi­hez is kezd­jen, mert a bé­csi rend­őr­ség­gel épp­oly ke­vés­sé akar uj­jat húz­ni, mint az orosz­vá­ri föl­des­úr­ral – te­hát leg­fel­sőbb hely­ről kér dön­tést az ügy­ben, s amíg ez meg­tör­té­nik, Arenstein fog­va tar­tá­sát ha­tá­roz­za el.
Gróf Zichy Kár­oly 1838. no­vem­ber 1-jé­től kez­dő­dő­leg új szer­ve­ze­tet adott a vá­ros­ka­pi­tá­nyi hi­va­tal­nak, s e szer­ve­ze­ti sza­bály­zat ér­tel­mé­ben két zsi­dó komisszárius tar­to­zik a vá­ros­ka­pi­tány­ság sze­mé­lyi ál­lo­má­nyá­ba. A zsi­dó biz­to­sok fel­ada­ta, hogy tá­mo­gas­sák a vá­ros­ka­pi­tányt mun­ká­já­ban. Mi­vel ők vá­ro­si al­kal­ma­zot­tak­nak te­kin­tet­ték ma­gu­kat, a ta­nács­tól az 1838-ik év­re két-két öl tű­zi­fá­nak ter­mé­szet­be­ni já­ran­dó­ság gya­nánt va­ló ki­uta­lá­sát ké­rik.

1839-ben ül ös­­sze az az or­szág­gyű­lés, amely­ben je­len­té­keny szá­mú tör­vény­ho­zó a pol­gá­ri jo­gok­nak a zsi­dók­ra va­ló ki­ter­jesz­té­se mel­lett fog­lalt ál­lást. A köz­han­gu­lat­nak eb­ben a ked­ve­ző for­du­la­tá­ban ért­he­tő, hogy a vá­ro­si ta­nács ren­del­ke­zé­sei kö­zött olya­no­kat is ta­lá­lunk, ame­lyek a zsi­dók jo­gi hely­ze­té­nek és a ve­lük va­ló köz­igaz­ga­tá­si el­bá­nás­nak ked­ve­zőbb­re va­ló for­du­lá­sát bi­zo­nyít­ják. Így pl. 1839 má­ju­sá­ban dr. Fuchs Ede or­vos és se­bész ké­ri or­vo­si dip­lo­má­já­nak ki­hir­de­té­sét és a vá­ros­ban va­ló le­te­le­pe­dé­sé­nek en­ge­dé­lye­zé­sét. A kér­vény­re a ta­nács a kö­vet­ke­ző vég­zést hoz­za: „Fuchs Ede or­vos-dok­tor és se­bész úr­nak be­mu­ta­tott dip­lo­má­it köz­hír­ré tet­tük; en­nek kö­vet­kez­té­ben ne­ve­zett­nek a vá­ro­si ta­nács meg­ad­ja azt a jo­go­sít­ványt, hogy a vá­ros ke­be­lé­ben or­vo­si és se­bé­sze­ti gya­kor­la­tot foly­tas­son; mi­vel azon­ban az a kér­dés, hogy jo­ga van-e a po­zso­nyi ma­giszt­rá­tus­nak zsi­dó szá­má­ra lak­ha­tá­si en­ge­délyt, inkolátust29 ad­ni, je­len­leg fel­sőbb he­lyen meg­ho­zan­dó dön­tés előtt áll, a kér­vé­nye­ző úr­nak er­re vo­nat­ko­zó ké­rel­mét ez idő sze­rint még nem le­he­tett tel­je­sí­te­ni.” A ta­nács te­hát ez­út­tal nem he­lyez­ke­dik a ré­gi vá­ro­si jog­gya­kor­lat alap­já­ra, ha­nem is­mer­ve a kö­rül­mé­nye­ket, és vár­va az or­szág­gyű­lés dön­té­sét a zsi­dók pol­gá­ro­sí­tá­sa kér­dé­sé­ben, vá­ra­ko­zó ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik.
A zsi­dók már 1807-ben kér­vényt nyúj­tot­tak be az or­szág­gyű­lés­hez a pol­gá­ro­sí­tá­sért. 1839–40-ben a ka­rok és ren­dek a tel­jes pol­gá­ro­sí­tás mel­lett fog­lal­tak ál­lást, a fő­ren­dek azon­ban mó­do­sí­tot­ták a ja­vas­la­tot.
1839 már­ci­u­sá­ban a hely­tar­tó­ta­nács meg­en­ged­te a vár­he­gyi Új­te­le­pen la­kó zsi­dók­nak, hogy ezen­túl Po­zsony észa­ki kül­vá­ro­sá­nak Gais-Gasse, Nonnenbahn és Waidgasse ne­vű ut­cá­i­ban is lak­has­sa­nak. A vá­lasz­tott pol­gár­ság e ren­de­let le­ér­ke­zé­se után han­goz­tat­ja, hogy a leg­fel­sőbb ha­tá­ro­zat el­len­ke­zik a vá­ros­nak az 1790-ik évi 38. tör­vény­cikk­ben is biz­to­sí­tott municipiális jo­ga­i­val, de azért vég­re­hajt­ja azt. Elő­vi­gyá­za­tos­sá­got ajánl, ne­hogy ide­gen vagy az Új­te­lep vár­he­gyi ol­da­lán la­kó zsi­dók a vá­ros­ba jöj­je­nek most lak­ni. A vá­ros ve­ze­tő­sé­ge vé­gül ön­ma­gá­nak tart­ja fenn azt a jo­got, hogy a Pálffy-uradalom alá tar­to­zó vár­al­jai rész­ről vagy egye­bün­nen szár­ma­zó zsi­dó­kat fel­ve­gyen a hely­be­li jurisdictio30 kö­te­lé­ké­be, s ilyen­nek bolt- vagy rak­tár­nyi­tás­ra en­ge­délyt ad­jon.
1839-ben a zsi­dó hit­köz­ség te­me­tő cél­já­ra újabb tel­ket kér a vá­ros­tól, s je­len­ti, hogy ké­szül meg­vá­sá­rol­ni er­re a cél­ra a Kecs­ke ut­cá­ban lé­vő sző­lők egyi­két. A vá­ros a be­ad­vány­ra azt fe­le­li, hogy a tör­vény ér­tel­mé­ben sem egyes zsi­dók, sem a zsi­dó kommunitás nem sze­rez­het in­gat­lan tu­laj­dont. A vá­ros majd más, al­kal­ma­sabb tel­ket fog ki­utal­ni te­me­tő cél­já­ra, ki­kö­ti azon­ban, hogy min­den sír­hely után il­le­té­ket fi­zes­se­nek a vá­ro­si pénz­tár­ba, s a te­me­tő­be csak­is a vá­ros jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zott és a vá­ros­ban élő ide­gen zsi­dók te­met­kez­het­nek, míg a Pálffy-féle Schlossgrundon élők for­dul­ja­nak földesuraságukhoz új te­met­ke­zé­si hely ki­je­lö­lé­se vé­gett.
A hi­va­ta­los ap­pa­rá­tus las­sú te­vé­keny­sé­gét bi­zo­nyít­ja, hogy az 1838 ok­tó­be­ré­ben le­tar­tóz­ta­tott orosz­vá­ri Arenstein Wolf fog­va tar­tá­sá­ról csak 1839 de­cem­be­ré­ben ér­ke­zik meg az ud­va­ri ha­tó­ság dön­té­se, és­pe­dig olyan ér­te­lem­ben, hogy Arenstein nem Bécs­be, ha­nem Orosz­vár­nak adan­dó ki. Nem kell azon­ban azt gon­dol­ni, hogy az il­le­tő vizs­gá­la­ti fog­sá­ga több mint egy esz­ten­dőn át hú­zó­dott, mi­vel az ud­va­ri ren­de­let le­ér­ke­zé­sé­vel kap­cso­lat­ban a ta­ná­csi jegy­ző­könyv azt a fel­jegy­zést tar­tal­maz­za, hogy Arensteint idő­köz­ben sza­ba­don bo­csá­tot­ták.
1839 au­gusz­tu­sá­ban a ma­giszt­rá­tus be­zá­rat­ja Brüll J. M. do­hány-, gu­bacs- és ha­mu­zsír-nagy­ke­res­ke­dő­nek a Jurenák-féle ház­ban lé­vő iro­dá­ját, mert nagy­ke­res­ke­dők vá­ro­si te­rü­le­ten tart­hat­nak ugyan rak­tárt, de nem tart­hat­nak lerakatot, ahon­nan ke­res­ke­del­mi for­gal­mat bo­nyo­lí­ta­nak le.
1843 jú­li­u­sá­ban a po­zso­nyi iz­ra­e­li­ta köz­ség elöl­já­rói, Schlesinger Hirsch Mó­zes és Schlesinger Jó­zsef 4200 pen­gő fo­rint köl­csönt kér­nek a vá­ro­si ár­va­szék­től a zsi­dó köz­ség szá­má­ra. A kért köl­csönt a vá­ro­si ha­tó­ság meg­sza­vaz­za, az­zal a ki­té­tel­lel, hogy a zsi­dó köz­ség a ta­nács, il­let­ve az ár­va­pénz­tár ré­szé­re meg­fe­le­lő jel­zá­lo­gos biz­to­sí­té­kot nyújt­son.
A po­zso­nyi zsi­dó te­le­pü­lés­nek 18. szá­zad­be­li je­len­tő­sé­gét vi­lá­go­san mu­tat­ja az a je­len­té­keny há­nyad, me­lyet a zsi­dó­ság­ra ki­ve­tett or­szá­gos tü­rel­mi adók­ból vál­lal. 1760-ban a tü­rel­mi adót Ma­gyar­or­szá­gon tíz­éves idő­tar­tam­ra évi 30 ezer fo­rint­ban ál­la­pí­tot­ták meg. Eb­ben az esz­ten­dő­ben eb­ből a 30 ezer fo­rint­ból 2760 fo­rin­tot, va­gyis az egész ös­­szeg­nek több mint 9%-át ve­tik ki a Po­zsony me­gyei vár­al­jai zsi­dó­ság­ra, míg a me­gye töb­bi ré­szé­ben: a he­gye­ken in­ne­ni ré­szen 1345 fo­rin­tot, a he­gye­ken tú­li ré­szen 527 fo­rin­tot szol­gál­tat­nak az ott élő zsi­dók tü­rel­mi díj fe­jé­ben.
A ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság évi tü­rel­mi­adó-kon­tin­gen­se a 18. szá­zad kö­ze­pe óta ál­lan­dó emel­ke­dést mu­tat. 1749-ben még csak húsz­ezer fo­rin­tot tett ki, 1755-ben a kö­vet­ke­ző öt év­re ezt az ös­­sze­get évi öt­ezer fo­rint­tal fel­eme­lik, s 1759 vé­gén újabb öt­ezer fo­rin­tos emel­ke­dés kö­vet­ke­zett be. Az 1759-ben meg­ál­la­pí­tott évi har­minc­ezer fo­rint­nyi toleranciális tak­sát a kö­vet­ke­ző tíz év­re ál­la­pí­tot­ták meg, jel­lem­ző azon­ban, hogy 1765-ben a tü­rel­met­len­ke­dő Má­ria Te­ré­zia már elő­re jel­zi, hogy a tíz év el­tel­té­vel a tü­rel­mi adót to­vább fog­ja emel­ni. 1755-ben a tü­rel­mi díj meg­ál­la­pí­tá­sa úgy tör­tént, hogy az or­szág zsi­dó­sá­gá­nak kép­vi­se­le­té­ben 83 zsi­dó ér­ke­zett Po­zsony­ba, s itt meg­kö­tik a ka­ma­rá­val az évi 25 ezer fo­rin­tot meg­aján­ló szer­ző­dést. Nem va­ló­szí­nű, hogy a toleranciális díj meg­ál­la­pí­tá­sá­nak ezt a mód­ját a ké­sőb­bi idő­ben is fenn­tar­tot­ták vol­na, ha­nem a ka­ma­ra emel­te az adó ös­­sze­gét, ki­kül­döt­tek­kel va­ló meg­be­szé­lés és ve­lük kö­tött szer­ző­dés nél­kül, egy­sze­rű­en az ál­lam szük­ség­le­te­i­nek és a zsi­dó­ság szá­má­nak nö­ve­ke­dé­sé­re hi­vat­koz­va.

(A jegy­ze­te­ket ké­szí­tet­te Gaucsík Ist­ván)