Kocsis Aranka: Egy kisalföldi falu és a hatalom 1945–1948 között

A ren­di alá­ve­tett­ség alól a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, a pol­gá­ri jog­ál­lam­ban föl­sza­ba­du­ló ma­gyar pa­raszt­ság­ra ál­ta­lá­ban jel­lem­zõ­nek tart­ja a szak­ku­ta­tás, hogy nem tu­dott és nem akart azo­no­sul­ni a pol­gá­ri esz­mék­kel, s nem akart ál­lam­pol­gár­ként be­ta­go­lód­ni a tár­sa­da­lom­ba. Mint jo­gi­lag fel­sza­ba­dult egyén ma­radt to­vább­ra is a kul­tú­rá­ját ad­dig él­te­tõ fa­lu­kö­zös­ség­be zár­kóz­va, amit Szil­ágyi Mik­lós a pa­rasz­ti lét­for­ma leg­szem­be­tû­nõbb para­dox­oná­nak ne­vez (Szil­ágyi 2000, 740). Ra­gasz­ko­dá­sa ugyan­is Szil­ágyi sze­rint nem ma­gya­ráz­ha­tó az­zal, hogy a pa­raszt szá­má­ra a fa­lu­kö­zös­ség ez­után is in­kább je­len­tett vé­del­met, hi­szen az egy­re na­gyobb ne­héz­sé­gek­kel, mû­kö­dé­sé­ben za­va­rok­kal küz­dött. Sok­kal lé­nye­ge­sebb eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban, hogy sa­ját alá­ve­tett­sé­ge ez­után is élõ na­pi ta­pasz­ta­lat ma­radt a szá­má­ra, bár más for­má­ban. A fe­u­dá­lis füg­gõ­sé­get a tu­laj­don­jo­gi vi­szony­ból ere­dõ új­faj­ta alá-fö­lé­ren­delt­ség vál­tot­ta fel (Szil­ágyi 2000, 710). Új­faj­ta jo­ga­it és kö­te­les­sé­ge­it pe­dig ugyan­úgy a ha­ta­lom kép­vi­se­lõi köz­ve­tí­tet­ték fe­lé, mint a ko­ráb­bi, jog­fosz­tott ál­la­po­tot rög­zí­tõ ren­de­le­te­ket és uta­sí­tá­so­kat. Ilyen­for­mán sem­mi sem in­do­kol­ta, hogy a ko­ráb­bi vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­sok­ról – mint a ki­ját­szás, a csen­des el­len­ál­lás, a sza­bo­tá­lás, az al­kal­maz­ko­dás és meg­aláz­ko­dás lát­sza­ta – le­mond­jon, és azo­no­sul­jon az új hely­zet­tel. Az ál­ta­lá­nos kép ter­mé­sze­te­sen tá­jan­ként és a pa­rasz­ti tár­sa­da­lom ré­te­ge­i­ként is kü­lön­bö­zõ ár­nya­la­to­kat mu­tat­ha­tott, amint a pol­gá­ri át­ala­ku­lás ös­­sze­tett és hos­­szú – a pa­raszt­ság vo­nat­ko­zá­sá­ban a nép­raj­zi szak­iro­da­lom­ban gyak­ran a 19. szá­zad ele­jé­tõl szá­mí­tott és sok vo­nat­ko­zá­sá­ban a 20. szá­zad de­re­ká­ig el­hú­zó­dó­nak tar­tot­t1 – fo­lya­ma­ta is el­té­rõ ütem­ben és mér­ték­ben ját­szó­dott le és kü­lön­bö­zõ szin­te­kig ju­tott az or­szág­ban.
A ha­ta­lom­nak va­ló alá­ve­tett­sé­get és ki­szol­gál­ta­tott­sá­got több­szö­rö­sen is meg­él­ték azok a ma­gyar pa­rasz­tok, akik az el­sõ vi­lág­há­bo­rú után, a tri­a­no­ni or­szág­ha­tár­ok meg­hú­zá­sá­val ide­gen nyel­vû és kul­tú­rá­jú ál­lam­ha­ta­lom alá, és mint ma­gya­rok ki­sebb­sé­gi hely­zet­be ke­rül­tek. A Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült ma­gyar pa­rasz­tok­nak a tár­sa­da­lom­ba ál­lam­pol­gár­ként va­ló be­ta­go­ló­dá­sá­nak las­sú vagy elõ­re­ha­la­dott fo­lya­ma­tát alap­ja­i­ban ren­dí­tet­ték meg azok a tör­vé­nyek és ren­de­le­tek, ame­lyek az 1945–1948-as évek­ben a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got, s ben­ne a pa­raszt­sá­got meg­fosz­tot­ták ál­lam­pol­gá­ri jo­ga­i­tól. Az ak­ko­ri évek tör­té­né­se­i­nek ki­éle­zett hely­ze­te­i­ben az ál­lam­ha­ta­lom­nak sor­suk­hoz va­ló olyan el­len­sé­ges vi­szo­nyu­lá­sát ta­pasz­tal­hat­ták meg a ma­gyar pa­rasz­tok, amely im­már nem­csak ad­di­gi élet­ke­re­tük, fa­lu­si kö­zös­sé­ge­ik erõ­sza­kos szét­zi­lá­lá­sá­ra tö­re­ke­dett, ha­nem pa­raszt­bir­to­ka­ik el­vé­te­lé­vel alap­ja­i­ban ren­dí­tet­te meg ön­azo­nos­sá­gu­kat.
Ho­gyan „vá­la­szol­tak” e vál­to­zá­sok­ra a fa­lu la­kói ezek­ben a sors­for­dí­tó évek­ben? Mi­lyen vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­sok áll­tak a ren­del­ke­zé­sük­re, hogy ön­azo­nos­sá­gu­kat meg­õriz­zék? Mi­kép­pen al­kal­maz­kod­tak a ko­ráb­bi ál­la­po­tok fenn­tar­tá­sa, avagy a pusz­ta meg­ma­ra­dás, a túl­élés ér­de­ké­ben? És: vá­lasz­tá­sa­ik mö­gött mi­lyen moz­ga­tó­erõk mû­köd­tek, mi­lyen ér­té­kek­hez va­ló iga­zo­dás be­fo­lyá­sol­ta dön­té­se­i­ket? – töb­bek kö­zött ezek­re a kér­dé­sek­re ke­res­te a vá­laszt az a kutatás,2 amely a pa­rasz­ti ér­ték­rend vál­to­zá­sa­it vizs­gál­ta a 20. szá­zad­ban. Je­len dol­go­zat e ki­ter­jed­tebb mun­ka né­hány rész­ered­mé­nyét fog­lal­ja ös­­sze.
A ku­ta­tás rész­ben te­rep­mun­kán ala­pult, amely­nek so­rán a nép­rajz-, il­let­ve az ant­ro­po­ló­gi­ai ku­ta­tás­ban is­mert részt­ve­võ meg­fi­gye­lés és a rá­kér­de­zés mód­sze­ré­vel, va­la­mint a tör­té­ne­tek (élet­pá­lyák, ese­mé­nyek) el­be­szé­lé­se, vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek ré­vén és in­ter­júk ké­szí­té­sé­vel gyûj­töt­tem ada­to­kat 1999–2002 kö­zött egy kis­al­föl­di fa­lu­ban, Mar­to­son. A te­rep­mun­ka kí­nál­ta le­he­tõ­sé­gek mel­lett kü­lön­bö­zõ írá­sos do­ku­men­tu­mo­kat, jegy­zõ­köny­ve­ket, kró­ni­ká­kat is fel­hasz­nál­tam for­rás­ként a Szlo­vák Nem­ze­ti Le­vél­tár, Po­zsony (a to­váb­bi­ak­ban: SNA – Sloven­ský národ­ný ar­chív), a Ko­má­ro­mi Já­rá­si Le­vél­tár (a to­váb­bi­ak­ban: KJL) irat­anya­gá­ból, va­la­mint a he­lyi köz­sé­gi hi­va­tal le­vél­tá­rá­ból.
Mar­tos, e Ko­má­rom­tól észa­ki irány­ban 18 ki­lo­mé­ter­re, a Ko­má­rom–Ér­sek­új­vá­r fõ­út­tól kis­sé fél­re­es­ve fek­võ, a 19. szá­zad leg­vé­gé­ig a Zsit­va és a Nyi­tra fo­lyók ál­tal kör­be­zárt te­le­pü­lés a tri­a­no­ni or­szág­ha­tár­ok meg­hú­zá­sá­val ke­rült Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz. La­kos­sá­ga az 1890-es évek­ben el­kez­dõ­dött fo­lyó­sza­bá­lyo­zá­si és ár­víz­men­te­sí­tõ mun­ká­la­tok ered­mé­nye­kép­pen a 20. szá­zad fo­lya­mán fõ­leg me­zõ­gaz­da­ság­ból élt – a szá­zad el­sõ fe­lé­ben ke­vés­sé dif­fe­ren­ci­ált, túl­nyo­mó több­sé­gé­ben re­for­má­tus kis­pa­rasz­ti kö­zös­ség­ben. La­kos­sá­ga szá­ma a ku­ta­tás ide­jén nem ér­te el a nyolc­szá­zat.
1945-ig a mar­tosi em­be­rek a min­den­na­pi élet­ben akár tu­do­mást sem vet­tek ar­ról, hogy – az elõ­zõ év­ti­ze­dek­ben – két­szer is meg­vál­to­zott fö­löt­tük az ál­lam­ha­ta­lom, 1920-tól Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz, majd 1938 õszé­tõl új­ra Ma­gyar­or­szág­hoz tar­to­zott fa­lu­juk, a kör­nye­zõ vá­ro­sok, Ko­má­rom, Ógyal­la ha­tó­sá­ga­i­nak, s fa­lu­juk­ban az ön­igaz­ga­tás szer­ve­i­nek nyel­ve, az ügy­in­té­zé­sek mód­ja3, s az õ kap­cso­la­tuk a ha­tó­sá­gok­kal alig mó­do­sul­tak a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti évek­ben.4 A cseh­szlo­vák föld­bir­tok­re­form kis­pa­rasz­ti, jó eset­ben 20 kat. hold kö­rü­li bir­to­ka­i­kat nem érin­tet­te, fa­lu­juk ha­tá­rá­ban és szom­széd­sá­gá­ban az egy­kor ki­ter­jedt esz­ter­go­mi ér­se­ki bir­to­kok Tri­a­non utá­ni ke­ze­lõi, po­zso­nyi, majd nagy­szom­ba­ti hivat­alok5 az ad­di­gi ér­se­ki igaz­ga­tás­hoz ha­son­ló­an ma­jor­sá­gi gaz­dál­ko­dást ve­zet­tek e pusz­tá­kon, ahol a kör­nyék föld­nél­kü­li és sze­gény­pa­rasz­ti ré­te­gei al­kal­mi vagy ál­lan­dó mun­kát ta­lál­tak. Nem úgy 1945-tõl fog­va, ami­kor az ál­lam­ha­ta­lom be­vo­nult a leg­ki­sebb te­le­pü­lés­re is, s im­már nem le­he­tett nem tu­do­mást ven­ni ró­la.
1945 ta­va­szá­tól, a kas­sai kor­mány­prog­ram ki­hir­de­té­sé­tõl kezd­ve egy­mást ér­ték azok a ren­de­le­tek és tör­vé­nyek, ame­lyek a nem­zet­ál­lam meg­te­rem­té­se ér­de­ké­ben a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek tel­jes fel­szá­mo­lá­sát cé­loz­ták Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Az ál­la­mi in­téz­ke­dé­sek alap­ját a nem­zet­ál­lam-el­kép­ze­lé­sek mel­lett a nem­ze­ti föld­prog­ram ké­pez­te, amely­nek nem tit­kolt cél­ja a ma­gyar tu­laj­don­ban le­võ föl­dek meg­szer­zé­se és szlo­vák kéz­be va­ló jut­ta­tá­sa volt. Cseh­szlo­vá­kia 1938–1939. évi fel­bom­lá­sá­ért a né­me­tek­kel együtt fe­le­lõs­sé tett ma­gyar ki­sebb­sé­get a kol­lek­tív bû­nös­ség el­ve alap­ján meg­fosz­tot­ták ál­lam­pol­gár­sá­gá­tól, nagy tö­me­ge­it de­por­tál­ták Cseh- és Mor­va­or­szág­ba, ki­te­le­pí­tet­ték Ma­gyar­or­szág­ra, il­let­ve ar­ra kénysz­erítet­ték, hogy ma­gyar nem­ze­ti­sé­gét és anya­nyelv­ét meg­ta­gad­va szlo­vák­nak vall­ja magát.6 Az idõ­sza­kot ké­sõbb a ki­sebb­sé­gi iro­da­lom­ban el­sõ­sor­ban Jan­ics Kál­mán­nak az 1979-ben, Bern­ben meg­je­lent és hí­res­sé vált mun­ká­ja nyo­mán (Janics 1979) –, amely szlo­vá­ki­ai ma­gyar szer­zõ tol­lá­ból az el­sõ, do­ku­men­tu­mok­ra ala­po­zott ös­­sze­fog­la­lá­sa volt az 1945–1948-as évek tör­té­né­se­i­nek – a hon­ta­lan­ság éve­i­ként szo­kás em­le­get­ni.
A nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek kö­zös­sé­ge­i­nek szét­zi­lá­lá­sát, szét­szó­rá­sát, ki­te­le­pí­té­sét cél­zó, leg­több­ször ala­po­san ki­ter­velt és ös­­sze­han­golt erõ­sza­kos ak­ci­ók so­ro­za­ta he­lyi szin­ten a telj­ha­ta­lom­mal fel­ru­há­zott ko­mis­­szá­rok ki­ne­ve­zé­sé­vel kez­dõ­dött, és az õ irá­nyí­tá­suk­kal ment végbe.7 A szak­ku­ta­tá­sok for­rás­fel­tá­rá­sai ré­vén ma már köz­tu­dott, hogy a há­bo­rú utol­só hó­nap­ja­i­ban és a kö­vet­ke­zõ évek­ben a cseh­szlo­vák ka­to­nai és pol­gá­ri ha­tó­sá­gok szán­dé­kos ter­ve volt olyan lég­kört te­rem­te­ni, hogy a ma­gya­rok tö­me­ge­sen köl­töz­ze­nek át Ma­gyar­or­szág­ra, mi­u­tán a ko­ráb­bi terv, a ka­to­nai erõ­szak­kal va­ló ki­ûze­té­sük a front más irá­nyú vo­nu­lá­sa mi­att nem si­ke­rült (Szar­ka 1991, 25). A he­lyi ko­mis­­szá­rok akár sze­mé­lyes in­dí­té­kú ke­gyet­len­ke­dé­sei a front vo­nu­lá­sá­nak ide­jén és az azt kö­ve­tõ évek­ben jól be­le­il­let­tek a fel­sõbb ha­tó­sá­gok el­kép­ze­lé­si­be.
A ko­mis­­szá­rok több­nyi­re ma­gu­kat nem ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû­nek val­ló vagy szlo­vák vi­dé­kek­rõl szár­ma­zó em­be­rek vol­tak, tiszt­sé­gü­ket „meg­bíz­ha­tó­sá­guk” alap­ján vagy ko­ráb­bi po­li­ti­kai ér­de­me­i­kért (pl. har­cos par­ti­zán múlt­juk mi­att) kap­ták. Õk in­téz­ték a kénysz­erkitelepítéseket, el­jár­tak a de­por­tá­lá­sok vég­re­haj­tá­sá­nál, le­tar­tóz­tat­ták és meg­bün­tet­ték az anya­nyel­vü­ket hasz­ná­ló ma­gya­ro­kat, a rend­sza­bály­ok el­len vé­tõ­ket vagy a vég­re­haj­tá­suk elõl el­szö­kõ­ket, ki­já­rá­si ti­lal­mat ren­del­het­tek el. Esz­köz­tá­ruk­ban – a kor­mány­szer­vek el­kép­ze­lé­se­i­vel össz­hang­ban – a meg­fé­lem­lí­tõ és a meg­tor­ló in­téz­ke­dé­sek leg­vá­lo­ga­tot­tabb mód­jai sze­re­pel­tek.
Az ál­la­mi ren­de­le­tek­kel és vég­re­haj­tó­ik ha­tal­má­val szem­ben az érin­tet­tek – az ér­tel­mi­sé­gé­tõl már ko­ráb­ban nagy­részt meg­fosz­tott, túl­nyo­mó több­sé­gé­ben fa­lu­si, pa­rasz­ti tö­me­gek­bõl ál­ló szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság – ugyan­ak­kor szin­te esz­köz nél­kü­li volt. Ki­szol­gál­ta­tott­sá­gu­kon a ma­gya­rok tör­vé­nyes úton nem eny­hít­het­tek, hi­szen ál­lam­pol­gá­ri jo­gok nél­kül ép­pen hogy a tör­vény vé­del­mén kí­vül es­tek. Az erõ­sza­kos ak­ci­ók le­bo­nyo­lí­tá­sá­val meg­bí­zott biz­ton­sá­gi és köz­igaz­ga­tá­si szer­vek­kel és a meg­erõ­sí­té­sük­re gyak­ran igény­be vett ka­to­na­ság­gal, a fegy­ve­res el­len­ség­ként vi­sel­ke­dõ túl­erõ­vel szem­be­ni el­len­ál­lás ele­ve esély­te­len volt. Bár­mi­ne­mû meg­moz­du­lást a csend­õr­ség és a ka­to­na­ság a leg­dur­vább mó­don azon­nal letört.8
Ha azon­ban job­ban meg­néz­zük ezek­nek az évek­nek a tör­té­né­se­it, akár az ös­­sze­fog­la­ló mun­kák­ban, akár a for­rás­mun­kák­ban vagy a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek­ben, szám­ta­lan uta­lást ta­lá­lunk ar­ra vo­nat­ko­zó­an, hogy az érin­tet­tek leg­alább­is egy ré­sze nem pas­­szív el­szen­ve­dõ­je volt az ese­mé­nyek­nek, ha­nem meg­pró­bált vé­de­kez­ni. Nem a tör­vény út­ját jár­va, nem ar­ra ala­poz­va és nem lát­vá­nyos mó­do­kon, de még­is­csak bir­to­ká­ban volt a fa­lu­si la­kos­ság, a pa­raszt­ság is bi­zo­nyos esz­kö­zök­nek, és azo­kat al­kal­maz­ni is pró­bál­ta. Ha eze­ket a vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­so­kat a for­rá­sok alap­ján szám­ba ves­­szük, egy ré­szük – ko­ránt­sem meg­le­põ mó­don – a pol­gá­ri kor elõt­ti ren­di alá­ve­tett­ség ide­jé­bõl is is­mert, mint­egy on­nan örö­költ gya­kor­lat­ként tû­nik elénk.
Az egyik esz­köz, amel­­lyel pa­rasz­tok is él­tek ezek­ben az évek­ben, a meg­vesz­te­ge­tés, a ha­ta­lom kép­vi­se­lõ­i­nek a le­fi­ze­té­se volt. Szin­te mind­egyik érin­tett te­le­pü­lé­sen gyûjt­he­tõk olyan tör­té­ne­tek, ame­lyek sze­rint a de­por­tá­lás­ra vagy a ki­te­le­pí­tés­re ki­je­löl­tek a szál­lí­tá­sok he­lyi vagy já­rá­si in­té­zõ­i­nek a meg­vesz­te­ge­té­sé­vel el­ér­ték, hogy ne­vü­ket ki­tö­röl­jék a ki­je­löl­tek listájáról.9 Ez az út azon­ban min­de­nütt csak ke­ve­sek szá­má­ra volt jár­ha­tó, azok­nak, akik kel­lõ anya­gi vagy kap­cso­la­ti tõ­ké­vel ren­del­kez­tek hoz­zá. Az ilyen jel­le­gû in­téz­ke­dé­se­ket – amint a le­gá­lis be­ad­vány­ok in­té­zé­sét, a fel­men­té­sek ké­rel­me­zé­sét is –, ne­he­zí­tet­te a nyelv­tu­dás hi­á­nya, a túl­nyo­mó több­sé­gé­ben ma­gya­rok lak­ta vi­dé­kek, mint a Csal­ló­köz vagy Ko­má­rom kör­nyé­ké­nek pa­raszt­sá­ga a két há­bo­rú köz­ti idõ­szak­ban ugyan­is szin­te egy­ál­ta­lán nem be­szélt szlo­vá­kul, és az in­té­zõ bi­zott­sá­gok tag­ja­i­val, il­let­ve a já­rá­si hi­va­ta­lok meg­bí­zot­ta­i­val leg­több­ször nem tu­dott szót ér­te­ni. Meg­ol­dás­ként so­kan köz­ve­tí­tõ sze­mélyt ke­res­tek és kér­tek fel. Ilyen köz­ve­tí­tõ sze­rep­re al­kal­ma­sak vol­tak az egy­ko­ri szlo­vák ka­to­na­ba­rá­tok a két há­bo­rú köz­ti, ál­ta­lá­ban cseh vi­dé­ken töl­tött ka­to­nás­ko­dás ide­jé­bõl, akik szlo­vák vagy ve­gye­sen la­kott vi­dé­ken él­ve ma­gya­rul is beszél­tek.10 Ugyan­ak­kor ar­ról is szól­nak do­ku­men­tu­mok, hogy az ak­ci­ók le­bo­nyo­lí­tói ma­guk meg­zsa­rol­ták a ki­je­löl­te­ket, hogy pén­zért vagy ter­mé­szet­be­ni jut­ta­tá­sért ki­húz­zák õket a listáról.11
A sze­gé­nyebb fa­lu­si ré­te­gek vé­de­ke­zé­si esz­kö­ze a szö­kés és a buj­do­sás volt. El­szök­tek a köz­mun­ká­ra va­ló el­hur­co­lás, a de­por­tá­lás elõl, il­let­ve a már el­hur­col­tak kö­zül so­kan en­ge­dély nél­kül el­hagy­ták ki­je­lölt mun­ka­he­lyü­ket és ha­za­szök­tek Cseh­or­szág­ból.
A le­gá­lis kér­vé­nye­zé­sek vagy a kor­rup­ció ré­vén si­ke­re­sen in­téz­ke­dõk és ott­hon ma­ra­dók he­lyét az elõ­írt kvó­ta mi­att a ha­tó­ság em­be­rei az utol­só pil­la­nat­ban gyak­ran má­sok­kal töl­tet­ték be. Ilyen­kor ke­rült sor a ren­de­let alá ere­de­ti­leg nem esõ sze­mé­lyek gyors ki­je­lö­lé­sé­re és ös­­sze­fog­do­sá­sá­ra, akik­nek a meg­me­ne­kü­lés­hez vég­képp nem volt más esz­kö­zük, mint a szö­kés. A fel­vo­nult fegy­ve­res erõk õr­kö­dé­se mel­lett és fõ­leg egész csa­lá­dok szá­má­ra azon­ban er­re ke­vés esély volt. Eset­leg egy-­e­gy csa­lád­tag­nak si­ke­rült, ami vi­szont az­zal a koc­ká­zat­tal járt, hogy a csa­lád­tag­ok örök­re el­ve­szí­tik egy­mást. Ez sok eset­ben meg is tör­tént, kró­ni­kák, vis­­sza­em­lé­ke­zõk a me­ne­kü­lé­sek so­rán be­kö­vet­ke­zett szám­ta­lan tra­gé­di­á­ról szól­nak.12
Azok szá­má­ra, aki­ket vé­gül el­szál­lí­tot­tak a köz­mun­ká­ra és de­por­tál­tak, s akik a ha­za­szö­kés ve­szé­lye­it és koc­ká­za­tát (el­fo­gás, vis­­sza­to­lon­co­lás) sem vál­lal­ták, il­let­ve a ma­guk­kal vitt in­gó­sá­ga­i­kat ilyen­for­mán nem akar­ták el­ve­szí­te­ni, nem ma­radt más, mint a mun­ka csen­des sza­bo­tá­lá­sa, las­sú vég­zé­se. A cseh- és mor­va­or­szá­gi gaz­dák­hoz, ál­la­mi vagy egy­há­zi bir­to­kok­ra, eset­leg gyá­rak­ba, bá­nyák­ba, sok­szor na­gyon rossz és egész­ség­te­len mun­ka­kö­rül­mé­nyek kö­zé ke­rült pa­rasz­tok fel­te­he­tõ­en sû­rûn él­tek ez­zel a le­he­tõ­ség­gel, még ha a sze­mé­lyes vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek leg­több­ször a gaz­dá­juk el­is­me­ré­sét ki­vál­tó, jól dol­go­zó ma­gya­rok­ról is szól­nak. A va­ló­ság­ban ahogy tud­ták, ke­rül­ték a mun­kát, és a bát­rab­bak, amint le­he­tett, meg­szök­tek, min­den ve­szély és ki­lá­tás­ba he­lye­zett meg­tor­lás el­le­né­re. Ezt bi­zo­nyít­ja töb­bek kö­zött az ún. Dél-ak­ció si­ker­te­len­sé­ge is. Az ak­ció ke­re­té­ben ös­­sze­fog­do­sott és va­go­nok­ba ra­kott ma­gyar csa­lá­do­kat, a Cseh­or­szág­ba szál­lí­tá­sok utol­só hul­lá­mát a de­por­tál­tak­kal kap­cso­la­tos ad­di­gi rossz ta­pasz­ta­la­ta­ik mi­att 1949 õszén már ma­guk a cseh ha­tó­sá­gok nem vol­tak haj­lan­dók fo­gad­ni (Molnár–Varga 1992, 28–30, 103–106).
Vé­gül a ma­gya­rok res­zlo­vak­izá­cióhoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sát sem ér­té­kel­het­jük egé­szé­ben más­ként, mint a ha­ta­lom ál­tal el­várt vi­sel­ke­dés, az al­kal­maz­ko­dás lát­sza­tá­nak. Kü­lön­ben ho­gyan ér­tel­mez­het­nénk azo­kat az ada­to­kat, ame­lyek a vész­ter­hes évek el­múl­tá­val a ma­gya­rok szá­má­nak hir­te­len meg­nö­ve­ke­dé­sé­rõl szól­nak Cseh­szlovák­iában.13 A kö­rül­mé­nyek kény­sze­rí­tõ ha­tá­sá­ra ma­gu­kat szlo­vák­nak val­lók több­sé­ge e szá­mok ta­nú­sá­ga sze­rint vé­gig­gon­dolt stra­té­gia ré­sze­ként hasz­nál­ta ki ma­ga és csa­lád­ja vé­del­mé­ben a res­zlo­vak­izá­ció kí­nál­ta le­he­tõ­sé­get, ami­nek lé­nye­gi mag­já­val azon­ban nem azo­no­sult, nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sá­nak tu­da­tát a ha­ta­lom fe­lé tett gesz­tu­sa tény­le­ge­sen nem be­fo­lyá­sol­ta, és amint a kül­sõ kö­rül­mé­nyek meg­vál­toz­tak, nyil­vá­no­san is új­ra ma­gyar­nak val­lot­ta ma­gát.

A ha­ta­lom meg­sze­mé­lye­sí­tõi

Az 1945–1948-as évek­ben ös­­sze­sen öt ko­mis­­szár „te­vé­keny­ke­dett”, vál­tot­ta egy­mást sû­rû egy­más­után­ban Mar­to­son, kö­zü­lük egye­dül az utol­só, az ötö­dik volt hely­be­li em­ber. Kü­lö­nö­sen rá­ne­he­ze­dett a fa­lu la­kó­i­nak éle­té­re az el­sõ ko­mis­­szár sze­mé­lye, aki­ben a hely­be­li­ek rend­ívül ke­gyet­len em­bert is­mer­tek meg. Ez a ko­misszár ko­ráb­ban do­há­nyos­ként dol­go­zott a nem mes­­szi Vár­föl­dön, mar­tosi („de nem mar­tosi szü­le­té­sû”) fe­le­sé­ge ré­vén ke­rült a fa­lu­ba. Vár­föl­di szlo­vák te­le­pes volt, ma­gya­rul ros­­szul be­szélt. Rend­sze­res zak­la­tá­sai mi­att a há­bo­rú utol­só hó­nap­ja­i­ban és az azt kö­ve­tõk­ben a fé­le­lem lég­kö­re ül­te meg a fa­lut. Elõ­for­dult, hogy ijeszt­ge­tés­kép­pen a ka­to­nák­kal vak­tá­ban lö­völ­döz­te­tett az ut­cán. Kü­lö­nö­sen so­kat ke­gyet­len­ke­dett a nõk­kel, aki­ket gyak­ran be­ren­delt kony­hai mun­ká­ra a községházára,14 és al­kal­man­ként tett­le­ge­sen is bán­tal­maz­ta õket.
Szo­ká­sos ke­gyet­len­ke­dé­se 1945 au­gusz­tu­sá­nak egyik es­té­jén tra­gé­di­á­ba ful­ladt. Ha­lál­ra ve­ret­te a fa­lu jegy­zõ­jét, akit a „par­tizánün­nep”15 al­kal­má­val a köz­ség­há­zán szer­ve­zett ren­dez­vény­re – ame­lyen Ko­má­rom­ból ér­ke­zett ka­to­na­tisz­tek is részt vet­tek – va­la­mi­lyen in­dok­kal bei­déztetet­t.16
Az ál­do­zat­nak min­den bi­zon­­nyal cél­tu­da­to­san ki­sze­melt sze­mély és csa­lád­já­nak tag­jai Mar­tos meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­gei vol­tak a két há­bo­rú köz­ti év­ti­ze­dek­ben. A jegy­zõ ap­ja év­ti­ze­de­ken át a fa­lu ta­ní­tó­ja, test­vé­re 1937-tõl a lel­ké­sze volt. Fe­le­sé­ge (aki azon­ban ezek­ben az évek­ben már nem élt a fa­lu­ban) szin­tén ta­ní­tó­nõ volt, so­kat fog­lal­ko­zott töb­bek kö­zött a mar­tosi rá­té­tes hím­zés min­ta­kin­csé­nek gaz­da­gí­tá­sá­val, min­tá­kat ter­ve­zett és raj­zolt a fa­lu as­­szo­nya­i­nak, a kis­lá­nyo­kat az is­ko­lá­ban ta­ní­tot­ta a mar­tosi hímzésre.17 A jegy­zõ ösz­tön­zé­sé­re és szer­ve­zõ mun­ká­já­nak kö­szön­he­tõ­en épült meg tár­sa­dal­mi mun­ká­val a fa­lu­ban a kul­túr­ház 1937-ben (ami­kor a kör­nye­zõ te­le­pü­lé­se­ken még se­hol nem volt ha­son­ló in­téz­mény), az õ ér­de­me a Han­gya Fo­gyasz­tá­si Szö­vet­ke­zet épü­le­té­nek meg­ala­po­zá­sa 1939–1941-ben, amely­hez pénz­ado­mán­­nyal is („tíz­ezer cseh ko­ro­ná­val”) hoz­zá­já­rult. Az 1959-tõl ve­ze­tett fa­lu­kró­ni­ka ko­ráb­bi ese­mé­nye­ket ös­­sze­fog­la­ló be­ve­ze­tõ­je olyan sze­mély­ként em­lé­ke­zik meg ró­la, mint aki „a múlt­ban je­len­tõs sze­re­pet töl­tött be a fa­lu éle­té­ben, kü­lö­nö­sen a kul­tu­rá­lis élet te­rén [s] a fa­lu­ban nagy köz­ked­velt­ség­nek ör­ven­dett” (Martovce… 1, 12).
Azok­ban az órák­ban va­ló­szí­nû­leg töb­ben tud­ták vagy leg­alább­is sej­tet­ték Mar­to­son, hogy mi ját­szó­dik le a köz­ség­há­zán. Né­há­nyan szin­te fül­ta­núi vol­tak az ese­mé­nyek­nek, mert amint a gyûj­tõ­nek el­mond­ták, „ép­pen” ar­ra jár­tak. Be­avat­koz­ni azon­ban nem tud­tak, mert a kis­bí­ró el­áll­ta az aj­tót, és nem en­ge­dett be sen­kit. Vé­gül a pap­né, a jegy­zõ só­gor­as­­szo­nya – aki­nek idõ­köz­ben üze­ne­tet vit­tek a fa­lu­be­li­ek – tör­te rá az aj­tót a bent le­võk­re. De ak­kor már ké­sõ volt. Más vis­­sza­em­lé­ke­zõk sze­rint a pap­nét is csak haj­nal­ban en­ged­ték be a köz­ség­há­zá­ra. A ké­sõb­bi or­vo­si bon­co­lá­si le­let sze­rint ál­lí­tó­lag már az el­sõ rú­gás ha­lá­los volt.
A fa­lu bé­nult­sá­ga pár nap múl­va ol­dó­dott an­­nyi­ra, hogy mi­u­tán a ko­mis­­szár tisz­tes­sé­ge­sen el­te­met­ni sem en­ged­te ál­do­za­tát – a dög­te­me­tõ­ben han­tol­tat­ta el szer­tar­tás nél­kül –, há­rom nap múl­va az egyik gaz­da kez­de­mé­nye­zé­sé­re több fér­fi ösz­­sze­fo­gott – má­sok sze­rint a kom­mu­nis­ta párt he­lyi tag­jai –, ki­ás­ták és a re­for­má­tus te­me­tõ­ben, a vég­tisz­tes­sé­get meg­ad­va, új­ból el­te­met­ték a jegyzõt.18
A gyil­kos­sá­got a fa­lu ma is egy­ér­tel­mû­en a ko­mis­­szár sze­mé­lyes bos­­szú­já­nak tu­laj­do­nít­ja. E sze­rint a há­bo­rú alatt egy al­ka­lom­mal a fo­gyasz­tá­si szö­vet­ke­zet­ben fe­le­sé­gé­nek nem ju­tott lám­pa­olaj (vagy: más­nap új­ból ment és még egy­szer kér­te vol­na a fej­adag­ját, de nem ka­pott), amit a ké­sõb­bi ko­mis­­szár sze­mé­lye el­le­ni disz­k­ri­mi­ná­ci­ó­ként ér­tel­me­zett a ma­gyar ve­ze­tõ sze­mé­lyi­ség ré­szé­rõl. Egy to­váb­bi vál­to­zat sze­rint a fe­le­sé­gét ért sé­re­lem mel­lett sa­ját ko­ráb­bi meg­alá­zá­sát bos­­szul­ta meg ilyen­for­mán. 1938. ok­tó­be­ré­ben ugyan­is, „mi­kor gyüt­tek be a ma­gya­rok, nos pa­rancs­ba vót, hogy lo­bo­gót te­gye­nek ki az ab­la­kok­ba, a vár­fõ­di tó­tok kap­cát rak­tak ki, nos körül­belü elvertík iket a ma­gyar csendõrök”.19 Hogy a sze­mé­lyes bos­­szú men­­nyi­re il­lett be­le a ha­ta­lom el­kép­ze­lé­se­i­be, kü­lö­nös­kép­pen nem fog­lal­koz­tat­hat­ta ak­ko­ri­ban a mar­tosi­akat, hi­szen szá­muk­ra a ko­mis­­szár ma­ga volt a ha­ta­lom meg­tes­te­sí­tõ­je a fa­lu­ban.
Az egy­ko­ri ko­mis­­szá­rok tény­ke­dé­sei a ké­sõb­bi­ek­ben is ki­ha­tot­tak az ese­mé­nye­ket meg­élõk, ab­ban pas­­szív vagy ak­tív sze­re­pet ját­szók sze­mé­lyes kap­cso­la­ta­i­ra, s még öt év­ti­zed múl­tán is fe­szült­sé­gek for­rá­sai vol­tak és in­du­la­to­kat ger­jesz­tet­tek, tar­tot­tak élet­ben a fa­lu­ban. El­sõ­sor­ban az ide­gen­bõl jött biz­to­sok he­lyi se­gí­tõi ré­vén, akik – szem­ben a ko­mis­­szá­rok­kal –, a ne­héz idõ­szak el­múl­tá­val is a fa­lu­ban él­tek. Egy­ko­ri köz­re­mû­kö­dé­sü­ket a ko­mis­­szá­rok ki­ne­ve­zé­sét meg­ha­tá­ro­zó ren­de­let tet­te le­he­tõ­vé, amely sze­rint a biz­to­sok a he­lyi ma­gyar la­kos­ság kö­ré­bõl úgy­ne­ve­zett ta­nács­adó­kat ál­lít­hat­tak ma­guk mel­lé. A sze­rep­vál­la­lá­sok­ra má­ig em­lé­kez­nek Mar­to­son, s kü­lö­nö­sen meg­ele­ve­ned­tek, rész­ben át­szí­ne­zõd­tek az em­lé­kek az 1989-es rend­szer­vál­to­zás után. A vis­­sza­em­lé­ke­zõk sze­rint má­sok segítkeztek a de­por­tá­lá­sok­nál, megint má­sok a ki­te­le­pí­té­sek­nél, nagy­részt nem „tõzs­gyök­eres mar­tosi­ak” (re­for­má­tus csa­lá­dok­ból va­lók), ha­nem a fa­lu­ba újab­ban te­le­pül­tek, bár ki­ter­jedt ro­kon­sá­gú re­for­má­tus csa­lád tag­jai közt is akadt, aki ak­tí­van részt vett a kö­vet­ke­zõ évek ese­mé­nye­i­ben, a ha­ta­lom ol­da­lán. A ko­mis­­szá­rok – akik ese­ten­ként csak né­hány hó­na­pig tar­tóz­kod­tak Mar­to­son – sze­mé­lye és tény­ke­dé­se rég el­ho­má­lyo­sult az em­lé­ke­zet­ben, a fa­lu­ban élõ se­gí­tõ­ké vi­szont an­nál in­kább meg­ma­radt. A de­por­tá­lá­sok, a ki­te­le­pí­té­sek, majd a ter­mény­be­szol­gál­ta­tás­ok és a föld­mû­ves szö­vet­ke­zet meg­ala­kí­tá­sa kö­rül a ne­vük­höz (így fõ­leg a kis­bí­ró­é­hoz) fû­zõ­dõ in­téz­ke­dé­se­ket – amint a ko­mis­­szá­rok ese­té­ben is – gyak­ran a ne­ga­tív sze­mé­lyi­sé­gük­bõl kö­vet­ke­zõ túl­ka­pá­sok­nak és nem a mun­ka­kör­rel já­ró kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés­nek, pa­rancs­vég­re­haj­tás­nak tart­ják a fa­lu­ban. Tet­te­ik­rõl azon­ban ide­gen­nek (így a gyûj­tõ­nek) in­kább csak ho­má­lyos uta­lá­sok­ban be­szél­nek, az idõ­sek (az ese­mé­nye­ket meg­élõk) közt töb­ben öt­ven év el­múl­tá­val is fél­nek, il­let­ve az il­lem so­kak­nak azt dik­tál­ja, hogy fa­lu­be­li­rõl, sõt ro­kon­ról ne mond­ja­nak ros­­szat. A szom­szé­dok és ro­ko­nok a min­den­na­pi il­lem el­vár­ta szin­ten mind­vé­gig be­szé­lõ vi­szony­ban ma­rad­tak ve­lük, ki­re­kesz­té­sük – fõ­leg az 1989-es rend­szer­vál­to­zás után – rej­tett szin­ten mû­kö­dött, nem kol­lek­tív, in­kább csak a fa­lu egy ré­szé­nek, el­sõ­sor­ban a köz­re­mû­kö­dé­sük­kel egy­kor meg­hur­col­tak­nak a meg­ve­té­sét je­len­tet­te.
A sze­mé­lyü­ket köz­vet­le­nül érin­tõ ren­de­le­tek­kel és a nyo­muk­ban in­téz­ke­dõ ha­tó­sá­gok­kal szem­ben töb­ben is pró­bál­tak vé­de­kez­ni Mar­to­son. Né­há­nyan ha­tó­sá­gi em­ber meg­vesz­te­ge­té­sé­vel ér­ték el, hogy ne­vük le­ke­rült a de­por­tál­tak vagy a ki­te­le­pí­tet­tek lis­tá­já­ról, még töb­ben szö­kés­sel pró­bál­koz­tak.
Egy de­por­tá­lás­ra ki­je­lölt csa­lád ér­de­ké­ben mint­egy mun­ka­kö­ri kap­cso­la­ta­it ki­hasz­nál­va, „sze­mé­lye­sen in­téz­ke­dett” a já­rá­si ko­mis­­szár­nál a jö­ven­dõ võ.20 Az „esõ gaz­dák” egyi­ke úgy me­ne­kült meg fe­le­sé­gé­vel együtt a ki­te­le­pí­tés­tõl, hogy „egy kor­rekt ta­ní­tó járt el” az ér­de­kük­ben. A gyer­mek­te­len há­zas­pár már út­ra ké­szen, in­gó­sá­ga­it be­cso­ma­gol­va várt az in­du­lás­ra, vé­gül még­is ott­hon ma­rad­hat­tak. Né­há­nyak­nál az idõ­hú­zás tak­ti­ká­ja járt ered­mén­­nyel, és bár meg­kap­ták az ér­te­sí­tést a ki­te­le­pí­tés­rõl, si­ke­rült a ha­tó­sá­gok­nál ha­lasz­tást ki­esz­kö­zöl­ni­ük, és vé­gül nem ke­rült rá­juk sor.
Azok­nak a csa­lá­dok­nak vi­szont, akik utó­la­go­san ke­rül­tek a de­por­tá­lan­dók kö­zé, leg­több­ször sem­mi esé­lyük sem volt az ott­hon ma­ra­dás­ra. Egy csa­lád pél­dá­ul 1947 ja­nu­ár­já­ban há­rom nap­pal az in­du­lás elõtt tud­ta meg, hogy ne­kik is men­ni­ük kell Cseh­or­szág­ba, va­la­ki he­lyett, hi­szen õk nem vol­tak a lis­tán, s a töb­bi­ek­kel együtt nem is kap­tak ér­te­sí­tést. Ké­sõbb, évek múl­va az is ki­de­rült szá­muk­ra, hogy ki he­lyett let­tek õk ki­je­löl­ve:

„Az egy na­gyon jó gaz­da vót, ren­ge­teg bort adot­t, meg hí­zót, meg ilye­ne­ket”.

Ná­luk a csa­lád­fõ be­te­ges, aszt­más volt, ak­kor is ép­pen a kór­ház­ban fe­küdt, ami­kor még­is men­ni kel­lett, on­nan hoz­ták gyor­san ha­za. Ugyan­ez a csa­lád­fõ 1946 õszén, ami­kor még csak fér­fi­a­kat és nem egész csa­lá­do­kat hur­col­tak el a fa­lu­ból, már volt cseh­or­szá­gi kény­szer­köz­mun­kán.
Há­rom tra­gi­kus eset is tör­tént ek­kor Mar­to­son, ame­lyek azon­ban csak rész­ben ér­tel­mez­he­tõk – na­gyon drasz­ti­kus és koc­ká­za­tos – vé­de­ke­zé­si mód­ként, sok­kal in­kább a te­he­tet­len ki­szol­gál­ta­tott­ság el­is­me­ré­sé­re pél­dák. Egy hat­van év kö­rü­li fér­fi a csa­lád ki­te­le­pí­té­se elõt­ti na­pok­ban ön­gyil­kos lett. Fel­kö­töt­te ma­gát, „an­­nyi­ra a szí­vi­re vet­te”, „nem akar­ta el­hagy­ni a há­zát, a gaz­da­sá­got”, „nem akart ki­men­ni a fa­lu­já­ból”.

„Én, fi­am, in­nen nem me­gyek el, en­gem az eny­im­bül nem visz­tek el. Nem akar­ták el­hin­ni. A gan­gon ott ló­gott. Mi­kor ész­re­vet­ték, már ké­sõ vót.”
Csa­lád­ját, fi­át fe­le­sé­ges­tül és uno­ká­ját fe­le­sé­ges­tül ki­te­le­pí­tet­ték Ma­gyar­or­szág­ra. Mi­e­lõtt el­hagy­ták vol­na ott­ho­nu­kat, an­­nyi ide­jük ma­radt, hogy az öre­get ott­hon el­te­met­ték.
Egy má­sik fér­fi do­hány­le­vet ivot­t, hogy le­be­te­ged­jen, s le­ma­rad­jon a csa­lád a transz­port­ról. An­­nyi­ra ros­­szul lett, hogy uno­ká­ja vis­­sza­em­lé­ke­zé­se sze­rint „há­rom na­pig a fa­lat ka­par­ta kín­já­ban”, de ott­hon ma­rad­tak. Egy negy­ven év kö­rü­li fér­fi, mi­u­tán má­sod­szor is el akar­ták õt vin­ni Cseh­or­szág­ba – most már a csa­lád­já­val együtt –, „lúg­kö­vet ivot­t, örök­re tönk­re­tet­te ma­gát, még há­rom évig élt, de a nya­ka min­dig be volt köt­ve”. (Má­sok sze­rint „el­vág­ta a nya­kát, nem lett ha­lá­los, el akar­ta ma­gát csikkasz­tani, de va­la­hogy raj­ta­ér­ték”.)
Az ed­di­gi le­vél­tá­ri for­rás­fel­tá­rá­sok sze­rint Mar­tos­ról ös­­sze­sen 73 sze­mélyt de­por­tál­tak Cseh­or­szág­ba, 55 sze­mélyt te­le­pí­tet­tek ki Ma­gyar­or­szág­ra és 777-en re­s­zlo­vak­izál­tak. A ki­te­le­pí­tet­tek he­lyé­be 1947-ben 87 sze­mély ér­kez­tek Ma­gyar­or­szág­ról (Popély 2002, 289). A fa­lu­ban e sta­tisz­ti­kai ada­tok he­lyett csa­lá­dok­ról be­szél­nek, csa­lá­dok­ban tart­ják szá­mon a de­por­tál­ta­kat, a ki­te­le­pí­tet­te­ket és a he­lyük­be ér­ke­zett át­te­le­pül­te­ket.

A res­zlo­vak­izá­ció

Az 1946 jú­ni­u­sá­ban meg­hir­de­tett res­zlo­vak­izá­ció ál­lam­pol­gár­sá­got és va­gyo­ni biz­ton­sá­got ígért az úgy­mond vis­sza­s­zlovákosítá­sukat ké­rõ ma­gya­rok­nak. Az ak­ció a ki­te­le­pí­té­sek és a de­por­tá­lá­sok után Szlo­vá­ki­á­ban ma­radt ma­gya­rok szá­má­nak csök­ken­té­sét cé­loz­ta. Az is el­ter­jedt, hogy akik még­is meg­ma­rad­nak ma­gyar­nak, azok­nak kon­fis­kál­ják a föld­je­it, el­ko­boz­zák csa­lá­di há­zát, át- és szét­te­le­pí­tik õket az or­szág­ban. A meg­fé­lem­lí­tett és meg­gyö­tört ma­gya­rok a ha­tó­sá­gok min­den elõ­ze­tes ter­vét fö­lül­mú­ló szám­ban je­lent­kez­tek és ír­ták alá a kér­vényt, or­szá­gos vi­szony­lat­ban az 1930-ban ma­gu­kat ma­gyar­nak val­lók 62,36%-a (Popély 2002, 126).
A res­zlo­vak­izál­tak szá­ma fa­lunk­ban vi­szony­lag nagy. Popé­ly Ár­pád le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sai sze­rint a 1946 jú­ni­u­sá­ban ér­vény­be lé­pett ren­de­le­tet kö­ve­tõ­en Mar­to­son 777-en res­zlo­vak­izál­tak, ami az ek­kor még a fa­lu­hoz tar­to­zó pusz­ták­kal együtt vett la­kos­ság mint­egy 57%-a.21 A kör­nyék túl­nyo­mó több­sé­gé­ben ma­gyar fa­lu­i­hoz ha­son­lít­va – mint Het­ény, Szent­péter, Izsa, ahol nem ha­lad­ta meg a 10%-ot – ez fel­tû­nõ­en ma­gas arány.22
A res­zlo­vak­izá­ció mar­tosi vég­ös­­sze­ge, amely­ben az ere­de­ti­leg meg­ál­la­pí­tott ha­tár­idõn (1946. szep­tem­ber 30-án) túl je­lent­ke­zõk és az új­ra fo­lya­mo­dók szá­ma is ben­ne van, en­nél is na­gyobb. A Szlo­vák Nem­ze­ti Le­vél­tár­ban õr­zött do­ku­men­tu­mok sze­rint a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um szer­ve­ként mû­kö­dõ Res­zlo­vak­izá­ciós Bi­zott­ság több al­ka­lom­mal tár­gyalt és fo­ga­dott el mar­tosi kérvényeket,23 vé­gül ös­­sze­sen 251 szlo­vák nem­ze­ti­ség­rõl szó­ló iga­zo­lást (potvr­de­nie o slovenskej národ­nos­ti) ál­lí­tot­tak ki, ami a kér­vé­nye­zõ csa­lád­fõk és önál­ló sze­mé­lyek szá­mát jelen­ti.24 Az iga­zo­lá­sok­ban fel­tün­te­tett 547 csa­lád­tag­gal (há­zas­társ­sal, gye­rek­kel) és a ház­tar­tás­ban együtt élõk­kel (nagy­szü­lõk­kel, szü­lõk­kel, test­vé­rek­kel, uno­kák­kal, anyó­sok­kal, apó­sok­kal, me­nyek­kel stb.) együtt ez ös­­sze­sen 798 sze­mélyt je­lent. Azon­ban ép­pen ezek­bõl a név­re szó­ló­an ki­ál­lí­tott és több ada­tot – így a lak­he­lyet és a szü­le­tés he­lyét – tar­tal­ma­zó iga­zo­lá­sok­ból az is ki­tû­nik, hogy az ered­mé­nye­sen kér­vé­nye­zõk egy je­len­tõs ré­sze az ek­kor még a fa­lu­hoz tar­to­zó pusz­ták la­kó­ja volt. Bár szá­muk az iga­zo­lá­sok alap­ján pon­to­san nem ál­la­pít­ha­tó meg, il­let­ve nem kü­lö­nít­he­tõ el a fa­lu la­kó­i­é­tól, mert a lak­hely ro­vat­ban – két eset ki­vé­te­lé­vel (és más fa­lu­ké­tól eltérõen25) – Mar­tos ne­ve mel­lett csak a ház­szá­mot tün­te­tik fel, a pusz­ta ne­vét nem. Ha vi­szont fel­té­te­lez­zük, hogy a mar­tosi szü­le­té­sû­ként je­lölt csa­lád­fõk­nek, il­let­ve sze­mé­lyek­nek ki­ál­lí­tott iga­zo­lá­sok kö­rül­be­lül fe­dik a fa­lu­ban la­kó­kat – szá­muk­hoz azt a né­hány nem mar­tosi szü­le­té­sû csa­lád­fõt kell hoz­zá­szá­mol­ni, aki vi­dék­rõl ke­rült võ­ként mar­tosi csa­lád­ba, il­let­ve le kell von­ni be­lõ­le a pusz­tán szü­le­tett és Mar­to­son anya­köny­ve­zett (re­for­má­tus) sze­mé­lyek szá­mát, ami szin­tén csak né­hány le­het –, ak­kor a 251 iga­zo­lás­ból a pusz­ták nél­kü­li Mar­tos res­zlo­vak­izált­jainak ki­ál­lí­tott iga­zo­lá­sok szá­ma a 134 mar­tosi szü­le­té­sû­nek ki­ál­lí­tott iga­zo­lá­sok szá­ma kö­rül mo­zog. Ez pe­dig a csa­lád­tag­ok­kal és a ház­tar­tás­ban együtt élõ 266 sze­mél­­lyel együtt ös­­sze­sen 517 sze­mélyt je­lent, ami – leg­alább­is a kör­nye­zõ re­for­má­tus fa­luk­hoz képest26 – még így is vi­szony­lag ma­gas arány, ha fi­gye­lem­be ves­­szük, hogy a pusz­ták nél­kü­li fa­lu la­kos­sá­ga ezek­ben az évek­ben 800 és 900 kö­zött le­he­tett.
A res­zlo­vak­izál­tak ma­gas szá­ma Mar­to­son el­sõ­sor­ban a ha­tó­sá­gok ered­mé­nyes te­vé­keny­sé­gé­nek a kö­vet­kez­mé­nye, és szo­ro­san ös­­sze­függ az­zal, hogy a de­por­tál­tak és a ki­te­le­pí­tet­tek szá­ma vi­szont ala­csony a fa­lu­ban. A te­le­pí­té­si hi­va­tal Mar­tost mint nagy­részt 18. szá­za­di szlo­vák te­le­pí­té­sû fal­vak­kal és a két há­bo­rú közt ala­pí­tott ko­ló­ni­ák­kal (Imely, Ógyal­la, Bago­ta, il­let­ve Anyala Nasz­vad ha­tá­rá­ban és Zöld­ál­lás) kö­rül­vett köz­sé­get a kön­­nyen els­zlovákosítható fa­luk ka­te­gó­ri­á­já­ba sorol­hat­ta,27 a mar­tosi kis­pa­rasz­ti bir­to­ko­kat ugyan­ak­kor nem ta­lál­hat­ta elég von­zók­nak cél­ja­i­ra, a maj­da­ni át­te­le­pü­lõk föld­höz, bir­tok­hoz va­ló jut­ta­tá­sá­ra. A gaz­da­sá­gi ér­dek, az, hogy Dél-Szlo­vá­kia föld­je szlo­vák kéz­be ke­rül­jön, a res­zlo­vak­izá­ció so­rán is fõ szem­pont volt, ezért ter­vez­ték a na­gyobb föld­tu­laj­don­nal ren­del­ke­zõk ki­zá­rá­sát a res­zlo­vak­izá­cióból – õk a de­por­tá­lás­ra és a ki­te­le­pí­tés­re ítél­tek lis­tá­i­ra ke­rül­tek –, a föld­nél­kü­li­ek és a me­zõ­gaz­da­sá­gi mun­ká­sok kér­vé­nyét pe­dig úgy­mond li­be­rá­li­san kí­ván­ták el­bí­rál­ni (Popély 2002, 124).
A mai idõs mar­tosi­ak, az ak­ko­ri ese­mé­nyek érin­tett­jei a ma­gas arányt – amit a gyûj­tõ­tõl hal­la­nak elõ­ször – nem tud­ják mi­vel ma­gya­ráz­ni, és úgy vé­lik, hogy csak né­há­nyan res­zlo­vak­izál­tak a fa­lu­ban. Rá­kér­de­zés­re ugyan­ak­kor töb­ben nem ta­gad­ják, hogy ma­guk is köz­tük vol­tak, hi­szen:

„a kis­bí­ró hir­det­te a fa­lu­ban, hogy aki nem ír alá, an­nak el­ve­szik a föld­jét, ki­te­le­pí­tik”.

Mind­ös­­sze egy olyan ese­tet tar­ta­nak szá­mon, ami­kor az il­le­tõ ön­ér­ze­te­sen, mint­egy sa­ját jó­szán­tá­ból kér­te a szlo­vák nem­ze­ti­sé­get. Ez az em­ber a fa­lu elõtt a „cse­hek­nek” va­ló sze­mé­lyes le­kö­te­le­zett­sé­gé­vel in­do­kol­ta res­zlo­vak­izálását.28
A szlo­vá­ko­sí­tá­su­kat kér­vé­nye­zõk dön­té­sé­nél a ha­tó­sá­gok erõ­sza­kos esz­kö­zei (a ko­mis­­szá­rok ke­gyet­len­ke­dé­se, meg­fé­lem­lí­tés, zsa­ro­lás) mel­lett egy kö­vet­ke­zõ szem­pon­tot is fi­gye­lem­be kell ven­nünk. Ez pe­dig az ön­bí­rás­ko­dás je­len­tõs sze­re­pe a két há­bo­rú kö­zöt­ti Mar­tos jog­éle­té­ben. Fél Edit nép­rajz­ku­ta­tó, aki a bu­da­pes­ti Nép­raj­zi Mú­ze­um mun­ka­tár­sa­ként 1939–1943 kö­zött több al­ka­lom­mal vég­zett nép­raj­zi gyûj­tést a fa­lu­ban, még a szá­zad el­sõ fe­lé­re vo­nat­ko­zó­an is te­kin­té­lyes öre­gek mû­kö­dé­sét je­gyez­te le, akik­hez a baj­ba ju­tot­tak vagy a ta­nács­ta­la­nok ál­ta­lá­ban for­dul­ni szok­tak. A ha­tó­sá­gok vé­del­mét, igaz­ság­szol­gál­ta­tá­sát meg­fi­gye­lé­se sze­rint ek­kor még na­gyon rit­kán vet­ték igény­be a mar­tosi­ak, és íté­le­te­ik­kel nem azo­no­sí­tot­ták ma­gu­kat, a bûn­rõl és a bün­te­tés­rõl más fo­gal­ma­ik vol­tak, azt a bün­te­tést, ame­lyet nem a kö­zös­ség sza­bott ki, a kö­zös­ség nem is val­lott magáé­nak.29
E sze­rint a kül­sõ (cseh­szlo­vák/ál­la­mi) ha­tó­sá­gok tör­vé­nyei és íté­le­tei a mar­tosi em­ber­nek a he­lyi kö­zös­ség­ben el­fog­lalt stá­tu­sa, rang­ja szem­pont­já­ból nem ját­szot­tak lé­nye­ges sze­re­pet, a kö­zös­ség sa­ját tag­ja­i­ra vo­nat­ko­zó íté­le­tei nem es­tek egy­be ve­lük. A kül­sõ ha­ta­lom és a sa­ját kö­zös­ség el­vá­rá­sai ezek­ben az év­ti­ze­dek­ben még két, egy­más­sal nem ve­gyü­lõ vi­lág ér­ték­rend­jé­nek a meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ként él­het­tek a mar­tosi­ak tu­da­tá­ban, ame­lyek­ben kü­lön­bö­zõ mér­cé­vel mér­tek.
Ugyan­csak Fél Edit gyûj­té­se­i­bõl tud­juk azt is, hogy a pa­pír­nak és az alá­írás­nak a 20. szá­zad el­sõ fe­lé­ben nem volt ki­ala­kult gya­kor­la­ta a fa­lu­ban, ha­nem az adott szó és a sze­mé­lyes ta­nús­ko­dás je­len­tett ga­ran­ci­át. Az 1930–1940-es évek­ben köl­csönt, ke­zes­sé­get, vég­ren­del­ke­zést sem szok­tak írás­ba fog­lal­ni, csak élõ­szó­val ha­gyat­koz­tak és sze­mé­lye­sen ta­nús­kod­tak (Fél 1944, 59, 62). A res­zlo­vak­izá­ció vo­nat­ko­zá­sá­ban is el­kép­zel­he­tõ te­hát, hogy az alá­írá­suk­kal hi­te­le­sí­tett írás­ban fog­lal­ta­kat sem tar­tot­ták ma­guk­ra néz­ve kö­te­le­zõ ér­vé­nyû­nek, és nem vet­ték ko­mo­lyan a szlo­vá­ko­sí­tá­su­kat ké­rõ írást, amely rá­adás kül­sõ, ide­gen ha­ta­lom­nak szólt, an­nak az el­vá­rá­sai, ér­de­kei és tör­vé­nyei sze­rint ké­szült. Ugyan­ak­kor szó­ban ígé­re­tet kap­tak ar­ra, hogy aki be­nyújt­ja a kér­vényt, azt nem szál­lít­ják el, nem te­le­pí­tik ki, s nem ve­szik el a föld­je­it, ha­nem meg­ma­rad­hat a há­zá­ban, bir­to­ká­ban, fa­lu­já­ban. Az adott szó je­len­tõ­sé­gé­nek a mar­tosi­ak jog­ér­zé­ké­ben ját­szott sze­re­pe is­me­re­té­ben job­ban ért­he­tõ­vé vá­lik az is, hogy mi­ért ad­tak a fa­lu­ban ak­ko­ra szám­ban hi­telt a szá­munk­ra ma min­den ga­ran­cia nél­kü­li hi­te­ge­tés­nek tû­nõ ígé­re­tek­nek.
Meg­jegy­zen­dõ ugyan­ak­kor az is, hogy füg­get­le­nül a pol­gá­ri jog­ér­zék ki­ala­kult­sá­gá­nak fo­ká­tól, a res­zlo­vak­izá­ció vo­nat­ko­zás­ban más te­le­pü­lé­sek la­kos­sá­gá­nak és más tár­sa­dal­mi ré­te­gek tag­ja­i­nak ér­ték­rend­je is ha­son­ló mó­don mû­kö­dött, mint a mar­tosi­aké. A res­zlo­vak­izálás le­he­tõ­sé­gé­vel or­szá­gos vi­szony­lat­ban ös­­sze­sen 410 820 sze­mély élt (135 317 kér­vényt nyúj­tot­tak be), ami mes­­sze fe­lül­múl­ta a ha­tó­sá­gok vá­ra­ko­zá­sa­it, és sú­lyos bel­sõ szlo­vák po­li­ti­kai vi­tá­kat oko­zot­t.30
A res­zlo­vak­izál­tak túl­nyo­mó több­sé­ge Mar­to­son a vész­ter­hes évek el­múl­tá­val új­ra ma­gyar­nak val­lot­ta ma­gát. A res­zlo­vak­izá­ció al­kal­má­val ta­nú­sí­tott vi­sel­ke­dé­sük nem ér­ték­tu­da­tuk úgy­mond pil­la­nat­nyi ki­esé­sé­vel, mû­kö­dé­sé­nek ide­ig­le­nes hi­á­nyá­val ma­gya­ráz­ha­tó az erõ­sza­ko­san kény­sze­rí­tõ hely­zet ha­tá­sá­ra, ha­nem tu­da­tos vá­lasz­tás ered­mé­nye volt, amely­nek so­rán azon­ban nem a nem­zet­hez va­ló tar­to­zás ér­té­ke mel­lett dön­töt­tek, hi­szen az per­ifer­iális ele­me volt ad­di­gi ér­ték­rend­jük­nek. Dön­té­sü­ket el­sõ­sor­ban pa­raszt­bir­to­kuk és az­zal sa­ját sze­mé­lyük és csa­lád­juk vé­del­me ér­de­ké­ben hoz­ták meg, amely lak­hely­ük­höz, Mar­tos­hoz és a mar­tosi iden­ti­tás­hoz kö­töt­te õket. A pa­raszt­bir­tok lét­fenn­tar­tá­suk és ad­di­gi élet­mód­juk alap­ját je­len­tet­te, és mint ilyen a leg­fon­to­sabb ér­té­ke­ket is meg­je­le­ní­tet­te szá­muk­ra: a he­lyi kö­zös­ség­hez va­ló tar­to­zást, az ab­ban el­fog­lalt he­lyü­ket, tár­sa­dal­mi rang­ju­kat és presz­tí­zsü­ket, és meg­ha­tá­roz­ta tár­sa­dal­mi sze­re­pü­ket. A lát­szó­lag a ha­ta­lom el­vá­rá­sa sze­rint va­ló vi­sel­ke­dést ugyan­ak­kor meg­kön­­nyí­tet­te szá­muk­ra a res­zlo­va­kizálás for­mai, írá­sos jel­le­ge is, ami ad­di­gi jog­gya­kor­la­tuk­ban ke­vés­sé rög­zült mód volt, így nagy je­len­tõ­sé­get nem tu­laj­do­ní­tot­tak ne­ki, és tu­da­tuk­ban nem is azo­no­sul­tak ve­le.
Az 1950-es nép­szám­lás nem­ze­ti­ség­re vo­nat­ko­zó ada­tai má­ig pub­li­ká­lat­la­nok az or­szág­ban, az 1961-es al­kal­má­val azon­ban a fa­lu la­kos­sá­gá­nak új­ra 91%-a val­lot­ta ma­gát ma­gyar­nak, s a te­rep­mun­ka ide­jén, az ez­red­for­du­lón ös­­sze­sen egy-két olyan sze­mélyt tar­tot­tak szá­mon a fa­lu­ban, aki a res­zlo­vak­izálás óta mind­vé­gig meg­tar­tot­ta szlo­vák nem­ze­ti­sé­gét, mond­ván, ha ak­kor úgy dön­tött, most már ma­rad szlo­vák­nak.

A de­por­tá­lá­sok

A dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok köz­mun­ká­ra va­ló el­hur­co­lá­sa köz­vet­le­nül a há­bo­rú után el­kez­dõ­dött, s a há­bo­rús károk rész­be­ni hely­re­ho­za­ta­la után sem ma­radt ab­ba, ha­nem az ún. „bel­sõ” meg­ol­dás kon­cep­ci­ó­já­nak ré­sze­ként – amely az et­ni­kai te­rü­let szét­da­ra­bo­lá­sát cé­loz­ta szét­te­le­pí­té­sek és a res­zlo­vak­izá­ció ré­vén – egy­re na­gyobb mé­re­te­ket öl­tött. A kény­szer­köz­mun­ká­ra va­ló ki­te­le­pí­té­sek és a csa­lá­dok de­por­tá­lá­sa 1945 õszé­tõl 1947 vé­gé­ig több hul­lám­ban zaj­lot­tak le. 1945 õszén a kar­ha­tal­mi erõk­kel ös­­sze­sze­dett mun­ka­ké­pes ma­gyar fér­fi­a­kat fõ­leg az õszi be­ta­ka­rí­tá­si mun­kák­hoz vit­ték Cseh- és Mor­va­or­szág­ba. Ezek leg­több­je ka­rá­cso­nyig ha­za­szö­kött, vagy a ka­rá­cso­nyi szü­net után nem ment vis­­sza mun­ka­adó­já­hoz. So­ka­kat az õszi mun­kák vé­gez­té­vel cseh gaz­dá­juk ma­ga en­ge­dett ha­za (Vadkerty 1996, 15–16). A csa­lá­dok ki­te­le­pí­té­sé­re ezt kö­ve­tõ­en, 1946 õszé­tõl ke­rült sor.
Mar­to­son elõ­ször 1946 õszén vit­tek el a fa­lu­ból köz­mun­ká­ra fér­fi­a­kat. Az ál­ta­lá­ban al­kal­ma­zott mó­don, raj­ta­ütés­sze­rû­en, min­den elõ­ze­tes ér­te­sí­tés vagy be­je­len­tés nél­kül rend­õrök és ka­to­nák száll­ták meg a te­le­pü­lést, és egy es­te ös­­sze­szed­tek mint­egy tu­cat­nyi fi­a­tal, mun­ka­ké­pes fér­fit. Anél­kül, hogy azok tud­ták vol­na, ho­va men­nek, mun­ká­ra vit­ték õket Cseh­or­szág­ba. Va­ló­szí­nû­leg va­la­men­­nyi­en Terezín kör­nyé­ké­re ke­rü­le­tek a me­zõ­gaz­da­sá­gi be­ta­ka­rí­tá­si mun­kák­hoz. Né­hány hó­nap után va­la­men­­nyi­en ha­za­szök­tek. Kö­zü­lük né­há­nyan azon­ban a kö­vet­ke­zõ al­ka­lom­mal új­ra fel­ke­rült a most már hi­va­ta­los ér­te­sí­tés­sel, csa­lá­dos­tul de­por­tál­tak lis­tá­já­ra, és 1947. ja­nu­ár­já­ban új­ra el­vit­ték õket Cseh­or­szág­ba.

„Még ke­nye­ret se tut­tam ne­ki ten­ny­i! Be vót da­gaszt­va, es­te gyüt­tek a csend­õrök, hogy pakójon, te­gyek ne­ki ennyi­valót, még ak­kor es­te evit­tík az irodábo. Esszeszettík az em­be­re­ket, más­nap vit­tík to­vább, nem tu­dom, hogy ho­va, az­tán se, csak mi­kor írt. Azt tut­tuk, hogy munkáro vit­tík, azt meg­mon­ták […] Té­len ma­si­náz­tok, olyan nagy gaz­dák vótak, de aszongya az uram, hogy jó nípek vótak. Csak há­rom hó­na­pot vót, mert a testvíre Trenc­sínbe vót, finánc­nok vót a felesíge, az ha­za­ho­zat­ta. Ez a fi­nánc ha­za­ho­zat­ta az én uram, a töb­bi­ek még nem gyüt­tek.”

„Ez 1946-­ba vót, gye­rek vótam, tizen­három-­ti­zen­ní­gy éves, íjje be­zör­get­tek, And­rás, õtözködj fõ, mer ide meg oda me­gyünk munkáro. Va­la­ho­va hogy men­nek, de nem tut­tuk, hogy ho­va, csak azt, hogy regge van, ki­haj­na­lo­dott, s vis­­sza nem gyüt­tek. Sen­ki nem tut­ta, hogy ho­va vi­szik iket, csak má mi­kor je­lent­ke­zett, hogy hol vót. Írt. Összeszettík az em­be­re­ket s evit­tík. Csak an­­nyit tut­tunk, hogy vót más he­lyen, hogy csináták eztet, beszítek rúla, hogy az em­be­re­ket ös­­sze­sze­dik, hogy vi­szik munkáro. Terezín környíkin vót ak­kor az apu, de pon­to­san nem tu­dom má meg­mon­da­ni, hogy hol. Hát az­tán valójábo úgy szök­dös­tek ha­za, mind egytül egyig. Vót olyan, hogy egy hónapjáro ha­za­szö­kött, olyan he­lyen vót, az­tán má nem vit­tík vis­­sza. De vi­szont, ugyi, ja­nu­ár 7-én meg má kihur­có­tak ben­nünköt.”

A mar­tosi csa­lá­do­kat 1947 ja­nu­ár­já­ban de­por­tál­ták Cseh­or­szág­ba, a Bíli­nai já­rás­ba, Bíli­na vá­ros­ba és kör­nyé­ké­re, Kos­tom­laty fa­lu­ba és a kör­nye­zõ ki­sebb te­le­pü­lé­sek­re, ál­la­mi bir­to­kok­ra. Ja­nu­ár 7-én, a leg­na­gyobb té­li hi­deg­ben, a jó­szá­got a ro­ko­nok gond­ja­i­ra bíz­va, a leg­szük­sé­ge­sebb in­gó­sá­ga­ik­kal – ami­nek fél te­her­va­gon­ban el kel­lett fér­nie –, va­go­nok­ban ös­­sze­zsú­fol­va szál­lí­tot­ták el õket. Né­hány csa­lád er­re az út­ra sem tu­dott fel­ké­szül­ni, mert elõ­zõ­leg nem ka­pott ér­te­sí­tést, ha­nem csak az in­du­lás elõtt pár órá­val tud­ták meg, hogy ne­kik is men­ni­ük kell.

„Apu­kám kórházbo vót. Nagy­bá­tyánk, apu­ka testvíre gyüt­t, hogy Ma­ris­ka, men­­nyi kõ. Má fõpakó­tunk, õ se­gí­tett bepakóny­i, má itt men­tünk a gá­ton, szeg­íny apu meg meg­hal­lot­ta, hogy deportánok, gyütt kabát­bo, pizsamábo itt a gá­ton, beût a au­tó­ba, nos men­tünk. […]
Udvar­di ál­lo­má­son be­va­go­ní­roz­tak ben­nünköt, a I. H-ékkal együt­t. Ti­zen­két csa­lád vótunk ott, udvar­diak, per­beteiek, mar­tosi­ak. […]
A há­zunk még nem vót kísz, még ippen hogy csak át. Vót hét csa­lád míh, anya­disz­nó, ti­nó, fe­jõs­te­hén, mind itt­hon marat­t. Nagy­apá­ra, a gát­õr­re hagy­tuk. Írtesítíst se kap­tunk. Anyu­ka rít na­gyon, hogy nincs itt­hon a La­jos. Vót a mamánok ren­des bú­to­ra, há­ló­szo­ba­bú­to­ra, meg a kony­haszekrínt tut­tuk evin­ny­i. Ren­ge­teg fánk mind itt­hon marat­t. […]
A níme­teket öt­ki­lós cso­mag­ga vit­tík e, min­ket meg a he­lyük­be. Még ki se vót ta­ka­rít­va, se fû­tõ­test. Vót egy hos­­szú la­kás, és egy szo­ba-kony­hát kap­tunk, se spájz, se für­dõ­szo­ba. […]
Sen­ki nem fo­ga­dott. Kipakó­tak Bílinán a ba­tá­rok­ra, szómáskoc­sir­a, muralo­vak­ka ki­vit­tek a stát­ni­ba [’ál­la­mi bir­tok­ra’], sen­ki nem fo­ga­dott.”

„Bílináro vit­tek el min­ket, Cseh­or­szág­ba. Bevagonéroz­tak, két-há­rom csa­lád vót egy va­gon­ba, én ki­csi vótam, egy fû­tött ku­pé vót az öre­gek­nek meg a gye­re­kek­nek. Úgy fõz­tek, hogy a kály­hoc­sõ kint vót. Ék­te­len nagy tél vót. Éj­jel írtünk oda. […]
Vá­lo­gat­tak, mint a marhákot a vagonok­bú. Mi­lyen mun­ka­erõ. Ki vót nyit­va [a va­gon­aj­tó], az­tán gyüt­tek, níztík, mi­lyen ne­vû, hán csa­lád, hán mun­ka­erõ. Bor­zasz­tó hóesís vót[…]
A níme­teket ak­kor má a sajá­tyuk­bú ki­vit­ték. Nagy ömeletes ház vót, üres la­kás fû­tet­le­nül. Csak egy szo­bát at­tak. A má­sik szobábo níme­tek vótak, de azok is má csak egy bõrön­de, a töb­bi min­denüköt ott köl­löt han­ny­i. S azok olyan ked­ve­sek vótak, hogy hamate­át fõz­tek, ke­nye­ret at­tak, hogy csak együnk. Nem, hisz lát­tuk, hogy õne­kik sinc­s. De csak együnk. Hát ezek fo­gat­tak.”

Ös­­sze­sen nyolc csa­lá­dot szál­lí­tot­tak el a fa­lu­ból, nem a te­he­tõ­sek, ha­nem in­kább a sze­gé­nyek kö­zül:

„Vótak ben­ne jó­mó­dú­ak is, több­nyi­re szeg­íny, eccerû em­be­rek.”

„Ilyen nap­szá­mos em­be­re­ket de­por­tál­tak, akik Agya­go­son ke­res­ték a ke­nye­rü­ket. Agya­gos­ról, Gyótváról, Lán­dor­ról be­te­le­pül­tek, itt vet­tek ker­tet.”

Né­há­nyan ma­gán­gaz­dák­hoz Bílinára, töb­ben a kör­nyék ál­la­mi bir­to­ka­i­ra, ma­jor­sá­gok­ba ke­rül­tek. Cseh­or­szá­gi tar­tóz­ko­dá­suk ide­je alatt ki­je­lölt he­lyü­ket se­hol sem hagy­hat­ták el. Né­há­nyan azon­ban kö­zü­lük is ha­za­szök­tek, de csa­lá­dos­tul a szö­kést leg­töb­ben azért sem vál­lal­ták, mert az in­gó­sá­ga­ik ak­kor Cseh­or­szág­ban ma­rad­tak vol­na. A ren­de­let ér­vény­te­le­ní­té­se után – ami­kor a kom­mu­nis­ta párt 1948. feb­ru­á­ri ha­ta­lom­át­vé­te­le után a ma­gya­rok vis­­sza­kap­ták állam­pol­gárságukat31 – va­la­mennyi­en ha­za­tér­tek. Csak egy csa­lád ma­radt 1952-ig Cseh­or­szág­ban, ad­dig várt ar­ra, hogy a há­zuk­ba köz­ben be­köl­tö­zött szlo­vák csa­lád el­men­jen, és a sa­ját ott­ho­nuk­ba tér­hes­se­nek vis­­sza.

„Apám bog­nár vót, mer a lo­vat nem mer­te befogny­i, elõt­te itt­hon a szi­vat­­tyú­te­le­pen dógo­zot­t. Mu­to­gat­ta ott, hogy õ mit tud, hogy õ fú­ró-fa­ra­gó em­ber, íletibe nem fo­gott be lo­vat. Anyám meg ti­zen­öt te­he­net fejt, nos még ment ki a ra­port­ra egyenyi [‘cu­kor­ré­pát ka­pál­ni’], kukuricát ka­pá­nyi, mer csak nem vót ölíg a píz, vagy mi. Ter­hes vót, de eve­tét, biz­tos a munkátú. Hét­hó­na­pos ter­hes vót. […]
Ilon­ká­nak az any­ja is fejt. Cse­hekke nem dógoz­tak együt­t, csak a pán vrch­níve [’felü­gyelõ úr­ral’]. Aki a te­jet át­vet­te, az a né­ni na­gyon sze­re­tett ben­nünek­t. Meg vótak ott níme­tek is. […]
Emon­tunk min­dent a pán vrch­nínek, hogy mink nem vótunk há­bo­rús bû­nö­sök, mink csak szeg­íny em­be­rek vótunk, min­ket csak oda­bök­tek va­la­ki he­lyett. Sajnát ben­nünköt. Na­gyon jó em­ber vót, nem nízett le ben­nünköt. […]
Vót, aki ha­za­szö­kött, mar­tosi is, de mink azt nem akar­tuk meg­csinány­i, mert ak­kor min­de­nünk ottmaratt vóna, ak­kor csak a csu­pasz fa­lak­ba gyüt­tünk vóna ha­za. […]
Negy­ven­ki­lenc áp­ri­lis ki­len­ce­di­kén gyüt­tünk ha­za.”

„Egy [né­met] re­pü­lõs fõ­had­nagy vót ott, fi­a­tal há­za­sok vótak, an­­nyit dógoz­tak, mint a má­sik em­ber, de csak fél fi­ze­tést kap­tak. Te­jet is ott le­he­tett ven­ny­i, mer olyan nagy gaz­da­ság vót, ha egy li­ter te­jet at­tak, õné­kik csak fe­let. Szeg­íny idesanyám szo­kott né­kik an­­nyi krump­lit, to­jást, min­den­fél­it, se­gí­tet­te. Ezek­nek a há­zuk­ba lak­tunk […]
A házokot ki­ta­ka­rí­tot­ták, az ele­jét, ma­mám meséte, odavit­tík a mi­je­in­ket, és há­tul meg õne­kik [a né­me­tek­nek] at­tak ilyen kam­ra hely­i­síget. Szó­val eze­ket nem vet­tík sem­mi­be. Ma­ma mond­ta, hogy amit megspóró­tak, min­den­bû at­tak en­­nyi ne­kik, szeg­ínyek­nek. Min­den év­be ir­kát [a né­met as­­szony a ké­sõb­bi évek­ben], kûdött le­ve­let. Mink is ír­tunk neki […] Vótunk ott öt éve, Di­ni evitt ben­nünköt. […]
Mink ott hat­tunk min­denünköt, ak­kor még nem en­ged­tek ha­za, úgy szök­tünk meg. Bílinán nem at­tak je­gyet, emen­tünk a má­sik vá­ros­ba, ott vet­tünk je­gyet, úgy gyüt­tünk ha­za. Utá­na va­ló év­be má haz­a­enget­tík a töb­bi­e­ket is, aki akart. Hár­mon vótunk, idesapám, idesanyám meg én.”

Azok­nak, akik a vá­ros­ban, Bílinán ma­rad­tak s nagy­gaz­dák­hoz ke­rül­tek, a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint „na­gyon jó he­lyük vót, nem kor­lá­toz­ták a mozgá­sukot”. Fu­va­roz­tak, be­jár­tak a sör­gyár­ba. Töb­ben sor­suk­kal együt­térzõ, se­gí­tõ­kész csehekre is em­lé­kez­nek, akik­kel min­den­na­pi ügye­ik in­té­zé­se köz­ben kap­cso­lat­ba ke­rül­tek. Volt olyan cseh fi­a­tal­as­­szony, aki es­tén­ként a gaz­da­sá­guk­ban dol­go­zó ma­gyar csa­lád gye­re­ké­nek se­gí­tett lec­két ír­ni. Ar­ra is van két pél­da, hogy gyer­mek­te­len cseh há­zas­pár örök­be akar­ta fo­gad­ni a mar­tosi gye­re­ket, „ott akar­ták fog­nyi […], an­­nyi­ra meg­sze­ret­ték õt”.
Ne­he­zebb sor­suk volt a ma­jor­ság­ba ke­rül­tek­nek, mert ott em­lé­ke­ze­tük sze­rint nagy volt a fe­gye­lem, cse­léd­szám­ba vet­ték õket, és a még szin­te gyer­mek­szám­ba me­nõ fi­a­ta­lok­nak is na­gyon so­kat kel­lett dol­goz­ni­uk. Amint a gye­rek be­töl­töt­te a ti­zen­ne­gye­dik élet­év­ét, akár tan­év köz­ben ki­vet­ték az is­ko­lá­ból, és ne­héz fi­zi­kai mun­ká­ra fog­ták.
A gye­re­kek és a fi­a­ta­lok kön­­nyeb­ben al­kal­maz­kod­tak a kö­rül­mé­nyek­hez, jár­tak is­ko­lá­ba, bár a ta­nu­lás­ban és a cseh nyelv­tu­dás­ban õk sem ju­tot­tak túl mes­­szi­re. Né­me­lyik fi­a­tal, aki né­me­tek­kel dol­go­zott együt­t, vé­gül job­ban tu­dott né­me­tül, mint cse­hül. Azok­nak a gye­re­kek­nek, akik Cseh­or­szág­ban kezd­tek is­ko­lá­ba jár­ni, a de­por­tá­lá­sok vé­gé­vel, a ha­za­té­rés után újabb ne­héz­sé­get je­len­tett az ott­ho­ni vi­szo­nyok kö­zé va­ló be­il­lesz­ke­dés. A ma­gyar is­ko­lák mû­kö­dé­sét ezek­ben az évek­ben be­til­tot­ták az or­szág­ban, így ha­za­ke­rül­ve szlo­vá­kul kel­lett foly­tat­ni­uk a ta­nu­lást.

„Nem so­kat jár­tunk is­ko­lá­ba, mer hugyan le­he­tett vóna. Mink csak bámúhat­tunk ott, mit csináhot­tunk vóna. An­­nyit meg­tanú­tunk, hogy jedenkrát jeden [’e­gysz­er egy’]. Az­tán men­tünk dógozny­i. Vót ott min­den, ka­pá­nyi […] Anyu­kám ki­vett az­tán, monta a pán vrch­nínek, hogy Ilon­ka ma­ród. Meg­gyütt a menst­ru­á­ci­óm. Ti­zen­hat éves vótam. Nos ak­kor men­tem te­he­net õrizny­i. […]
Doc­skáznyi [’szé­nakötözõgép­pel dol­goz­ni’] is köl­löt­t. Má ak­kor ott az vót. […]
Køemýž, ez egy ki­sebb fa­lu vót, kocs­ma, min­den vót ben­ne. Mo­zi­ba is ejár­tunk a szom­szíd fa­lu­ba. […]
Cse­hekke nem igen vót ba­rát­ko­zás, mer nem tut­tunk beszíny­i, enevet­tük magunkot, nos an­­nyi, nem vót, hogy udvaró­tak vóna. Ilonkánok udvarót egy per­betei, de emarat­tak.”

A nagy ma­jor­sá­gi ud­va­rok­ban, a hos­­szú cse­léd­la­kás­ok­ban együtt la­kó de­por­tál­tak egy­más­sal osz­tot­ták meg min­den­na­pi gond­ja­i­kat, a mar­tosi­ak az ime­lyiekkel, nasz­va­di­akkal, per­beteiekkel, udvar­diakkal. Mun­ká­juk so­rán va­la­men­­nyi­en meg­ta­pasz­tal­ták – akár gaz­dá­hoz, akár ma­jor­ság­ba ke­rül­tek –, hogy a cseh me­zõ­gaz­da­ság és élet­szín­vo­nal egy­aránt jó­val ma­ga­sabb szin­ten volt an­nál, mint amit ad­dig Mar­to­son is­mer­tek. A ma­jor­ság­ba ke­rül­tek kö­zül né­há­nyan két szo­bás és víz­öb­lí­té­ses WC-vel el­lá­tott cse­léd­la­kás­ok­ban lak­tak. A gaz­da­ság­ban szal­ma­kö­tö­zõ, ré­pa­sze­dõ gé­pe­ken dol­goz­tak, olya­no­kon, ami­lye­ne­ket ad­dig hír­bõl sem is­mer­tek, eze­ket a mun­ka­fo­lya­ma­to­kat ott­hon még ké­zi erõ­vel vé­gez­ték.
Né­há­nyan ké­sõbb úgy em­lé­kez­tek vis­­sza a cseh­or­szá­gi évek­re, hogy a jobb mun­ka­le­he­tõ­sé­gek, mun­ka­kö­rül­mé­nyek és ke­re­se­ti vi­szo­nyok mi­att szí­ve­sen ott is ma­rad­tak vol­na. De vé­gül min­den­ki­nek volt in­do­ka, ami­ért még­is ha­za­tért.

„Apám azt mond­ta, ha nem lett vóna be­teg, nem gyütt vóna ha­za, a cse­hek is tet­szet­tek, meg a mun­ka is.”

A mar­tosi de­por­tál­tak kö­zül sen­ki nem ma­radt Cseh­or­szág­ban.

A ki­te­le­pí­té­sek

A ki­te­le­pí­té­sek az 1946 feb­ru­ár­já­ban alá­írt la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt kö­ve­tõ­en, 1947. áp­ri­li­sá­ban kez­dõd­tek el, és több­szö­ri meg­sza­kí­tás­sal 1949 nya­rá­ig tar­tot­tak. A pa­ri­tás el­ve alap­ján a cseh­szlo­vák kor­mány an­­nyi ma­gyart te­le­pít­he­tett vol­na át Ma­gyar­or­szág­ra, amen­­nyi szlo­vák ön­ként je­lent­ke­zett Ma­gyar­or­szá­gon a Cseh­szlo­vá­ki­á­ba va­ló át­te­le­pü­lés­re. Ezt az el­vet nem­csak sze­mé­lyi, ha­nem va­gyo­ni vo­nat­ko­zás­ban is be kel­lett vol­na tar­ta­ni, köz­tu­dott azon­ban, hogy egyik sem si­ke­rült, amint azt sem tar­tot­ta be a cseh­szlo­vák fél, hogy a ki­te­le­pí­ten­dõ ma­gya­rok ki­vá­lasz­tá­sá­nál fi­gye­lem­mel le­gyen a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tár­sa­dal­mi ös­­sze­té­te­lé­re. Ahe­lyett, hogy min­den ré­teg­bõl ará­nyo­san je­löl­ték vol­na ki a ki­te­le­pí­ten­dõ csa­lá­do­kat, vé­gül az 5–20 kat. hold kö­zöt­ti kö­zép­bir­to­ko­so­kat je­löl­ték ki leg­na­gyobb szám­ban, de szép szám­mal vol­tak köz­tük 20 kat. hold fö­löt­ti gaz­dák is. Ugyan­ak­kor Ma­gyar­or­szág­ról el­sõ­sor­ban va­gyon­ta­la­nok, föld­nél­kü­li­ek vagy 1–5 kat. hold kö­zöt­ti tör­pe­bir­to­kos­ok je­lent­kez­tek át­te­le­pü­lés­re (Popély 2002, 110).
Mar­to­son ös­­sze­sen ki­lenc ki­te­le­pí­tett csa­lá­dot tar­ta­nak szá­mon. A Tol­na me­gyei Gyönkre vit­ték õket. Jobb mó­dú re­for­má­tus gaz­da­csa­lád volt va­la­men­­nyi, de egy ki­vé­te­lé­vel nem a leg­mó­do­sab­bak kö­zül va­lók. A húsz­egy­né­hány kat. hol­das bir­tok­kal ren­del­ke­zõ „esõ gaz­dák” – az em­lí­tett egyen kí­vül – ott­hon ma­rad­tak. A ki­te­le­pí­tet­tek Gyönkön az on­nan ki­te­le­pí­tett svá­bok há­za­it és föld­je­it kap­ták meg. Két ese­tet is szá­mon tart a fa­lu, ami­kor sváb lányt vett fe­le­sé­gül a ki­te­le­pí­tett mar­tosi le­gény, il­let­ve egy olyan sváb vet­te fe­le­sé­gül a mar­tosi lányt, akik­nek a há­zá­ba köl­töz­tet­ték õket.
Ma már csak egy mar­tosi csa­lád utó­dai él­nek Gyönkön, egy csa­lád idõ­köz­ben ki­halt a fa­lu­ban, egy a ké­sõb­bi évek­ben Paks­ra, egy Bu­da­pest­re, négy pe­dig a szü­lõ­fa­lu­já­hoz le­he­tõ leg­kö­ze­lebb­re, az or­szág­ha­tár mel­let­ti Szõnybe (há­rom), il­let­ve Ko­má­rom­ba (egy) köl­tö­zött. Gyönkön va­la­men­­nyi­en el­ad­ták a tel­kü­ket és bir­to­ka­i­kat (az egyik csa­lád pél­dá­ul azok­nak a svá­bok­nak, aki­ké ere­de­ti­leg volt).
A je­len­ség, hogy tud­ni­il­lik amint le­he­tõ­ség volt rá, az 1960-as évek ren­de­le­tei meg­en­ged­ték, a ki­te­le­pí­tet­tek el­ad­ták ott­ho­ni bir­to­ka­ik fe­jé­ben Ma­gyar­or­szág va­la­me­lyik szü­lõ­föld­jük­tõl tá­vo­li me­gyé­jé­ben ka­pott há­zu­kat, föld­je­i­ket, és fel­köl­töz­tek az észa­ki or­szág­ha­tár mel­lé, más Ko­má­rom kör­nyé­ki fa­luk ki­te­le­pí­tett­je­i­nél is meg­fi­gyel­he­tõ. Az 1960-as évek­ben Tol­ná­ból, Ba­ra­nyá­ból, sõt Fej­ér me­gyé­bõl is tö­me­ges volt a fel­köl­tö­zés az or­szág­ha­tár mel­let­ti te­le­pü­lé­sek­be, Ko­má­rom me­gyé­be. A het­ényiek a Fej­ér me­gyei Mór­ról, a szent­pé­teriek a Tol­na me­gyei Páriból és a Ba­ra­nya me­gyei Szu­lokról köl­töz­tek kö­ze­lebb szü­lõ­fa­lu­juk­hoz, Ko­má­rom­ba és Szõnybe. Ko­má­rom­ban eb­ben az év­ti­zed­ben egész ut­ca épült, ahol csu­pa egy­ko­ri szent­pé­teri vá­sá­rolt tel­ket és épí­tett há­zat ma­gá­nak. Az ut­cát ma is Kisszent­péternek ne­ve­zik a hely­be­li­ek.
A ki­te­le­pí­tet­tek új lak­hely­ükön szá­mon tar­tot­ták és se­gí­tet­ték egy­mást, az 1960–1970-es évek­ben, az ak­kor még ne­he­zebb köz­le­ke­dé­si vi­szo­nyok mel­lett hí­re­ket és cso­ma­go­kat vit­tek-hoz­tak egy­más­nak „ott­hon­ról”, a szü­lõ­fa­lu­ból, el­jár­tak a volt fa­lu­be­li­ek te­me­té­sé­re, ös­­sze­há­za­so­dá­sok is vol­tak köz­tük.
A szü­lõ­fa­lu és a ki­te­le­pí­tet­tek kap­cso­lat­tar­tá­sa a leg­ne­he­zebb évek­ben és má­ig sem sza­kadt meg, az el­sza­kí­tott csa­lád­tag­ok, a ro­kon­ság, szom­széd­ság sze­mé­lyes kap­cso­la­ta­in ala­pul. A leg­na­gyobb hor­de­re­jû­ek eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban a te­me­té­sek, ami­kor nem­csak a szû­kebb csa­lád vagy ro­kon­ság tag­jai ta­lál­koz­nak egy­más­sal, ha­nem a szom­széd­sá­gi, ba­rá­ti, is­ko­la­tár­si és egyéb vi­szo­nyok ré­vén szin­te a szü­lõ­fa­lu egy­ko­ri tel­jes kap­cso­lat­há­ló­ja fel­éled egy pil­la­nat­ra, a kö­zös em­lé­ke­zés ere­jé­ig. Az 1970–1980-as évek­ben egy-­e­gy el­hunyt ki­te­le­pí­tett te­me­té­sé­re nem rit­kán egész au­tó­busz­nyi­an utaz­tak a szü­lõ­fa­lu­ból – a föld­mû­vesszö­vet­ke­zet bér­be vett jár­mû­vén –, hogy le­ró­ják ke­gye­le­tü­ket, és hogy ta­lál­koz­za­nak az el­sza­kadt fa­lu­be­li­ek­kel.
De ko­ránt­sem min­den ki­te­le­pí­tett tud­ta fel­dol­goz­ni a fa­lu­já­ból va­ló ki­ûze­té­se tra­u­má­ját, s né­há­nyan ezt úgy él­ték/élik meg, hogy min­den kap­cso­la­tot meg­sza­kí­tot­tak szü­lõ­fa­lu­juk­kal. Mar­tos­ra sem járt/jár „ha­za” min­den ki­te­le­pí­tett. Va­la­ki egy­sze­rû­en azért nem, mert nem ma­radt a fa­lu­ban ro­kon­sá­ga, va­la­kit az ott­hon ma­radt ro­kon­ság idõ­köz­ben ki­szo­rí­tott az örök­ség­bõl, s ezért töb­bet nem kí­ván ve­lük ta­lál­koz­ni. Más vi­szont az em­lé­ke­zés fáj­dal­ma elõl me­ne­kül­ve nem akar­ja töb­bet lát­ni Mar­tost, megint más a meg­bán­tott­ság mi­att nem kí­ván­csi szü­lõ­fa­lu­já­ra. A fa­lu­be­li­ek min­den­kit, min­den ha­za­já­rót és tá­vol­ma­ra­dót min­den meg­bán­tó­dá­sá­val együtt szá­mon tar­ta­nak.

„J. B. csak egy­szer vót itt­hon, fe­le­sé­ge egy­szer se, fia itt van Ko­má­rom­ba, az több­ször átgyün, ne­kem ke­reszt­ko­mám, meg anyó­sát is átgyün láto­gat­ny­i.”

„Azé vót olyan na­gyon fá­jó aki­ket evit­tek, hogy má pont õk nem fér­tek e a fa­lu­ba! Mer hát hogy mi sze­rint válosz­tot­ták ki, ezt nem tud­ja sen­ki.”

„Fájt ne­ki, hogy jó gaz­da vót, s en­­nyi­re ki­nul­láz­ták.”

Az „ösküiek”

A la­kos­ság­cse­re-egyez­mény ér­tel­mé­ben amen­­nyi szlo­vák ön­ként je­lent­ke­zett Ma­gyar­or­szá­gon, an­­nyi ma­gyart te­le­pít­he­tett vol­na ki a cseh­szlo­vák kor­mány Szlo­vá­ki­á­ból. Az ön­ként je­lent­ke­zõk szá­ma azon­ban a szé­les kö­rû pro­pa­gan­da, a to­bor­zó ­ak­ci­ók el­le­né­re is las­san gyûlt, és ko­ránt­sem ér­te el azt a szá­mot, amit a cseh­szlo­vák fél re­mélt.
Az el­sõ idõ­szak­ban a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák­ság több­sé­ge hal­la­ni sem akart az át­te­le­pü­lés­rõl, ezért a cseh­szlo­vák kor­mány – el­sõ­sor­ban az Át­te­le­pí­té­si Bi­zott­ság ré­vén, amely 1946 ta­va­szán kezd­te meg mû­kö­dé­sét – szé­les­kö­rû pro­pa­gan­dá­ba fo­gott. Nem akar­tak el­köl­töz­ni az öre­gek, a va­gyo­no­sab­bak, a biz­tos eg­zisz­ten­ci­á­val ren­del­ke­zõk. In­kább haj­lot­tak rá a fi­a­ta­lab­bak, s aki­ket nem kö­tött a bir­tok, a föld (Tóth 1993, 161).
Mar­tos­ra hét bá­nyász­csa­lád ér­ke­zett Ma­gyar­or­szág­ról, a Veszp­rém me­gyei Öskürõl és Szápár­ról, s egy há­zas­pár Bu­da­pest­rõl. Ma Mar­to­son ös­­sze­fog­la­ló­an csak ösküieknek mond­ják õket, bár Öskürõl mind­ös­­sze két csa­lád érkezett.32 A mai vis­­sza­em­lé­ke­zõk sze­rint nagy­részt „szeg­ínyek” vol­tak, né­me­lyik csa­lád­nak „sem­mi­je se vót” – „»e­ment a kinc­s, ide­gyütt a ninc­s«, azt mond­ták ak­ko­ri­ban” –, de több­sé­gé­ben „jó­ra­va­lók” vol­tak. Az ösküiek evan­gé­li­ku­sok, a szápári­ak ka­to­li­ku­sok vol­tak, va­la­men­­nyi­en tud­tak ma­gya­rul, ta­lán csak egy-két idõs as­­szony nem, akik vi­szont Mar­to­son már a csa­lá­di élet ke­re­tei kö­zé be­zár­kóz­va él­ték nap­ja­i­kat, és rit­kán érint­kez­tek a mar­tosi­akkal.33

„Majd­nem mind sze­gény jött a ki­te­le­pí­tet­tek he­lyé­be.”

„Cse­re vót, fõ­det is an­­nyit kap­tak, amen­­nyi ott vót ne­kik, lo­vat is, vótak bir­kák is ne­kik.”
„A szom­szí­dunk­ba bá­nyász em­ber vót, P. bá­csi, iga­zi ren­des bá­nyász, ko­moly mun­kás­em­ber. Azt mongyák, úgy gyüt­tek, hogy há­rom lábo vót az asz­tanak, szeg­íny csa­lád vót, na­gyon szeg­íny, de amúgy ren­de­sek vótak.”

„Tejjesen tut­tak mag­yarú, szlo­vá­kú ta­lán nem is.”

„Csak a szár­mozá­suk szlo­vák, öreg­ap­juk ta­lán.”

A to­bor­zók, a Cseh­szlo­vák Át­te­le­pí­té­si Bi­zott­ság tag­jai „buz­gó­sá­gá­nak” ered­mé­nye­kép­pen – akik a ne­ga­tív pro­pa­gan­dá­tól (Ma­gyar­or­szág há­bo­rú utá­ni sú­lyos gaz­da­sá­gi hely­ze­te), az ál­hí­rek ter­jesz­té­sé­tõl (aki nem je­lent­ke­zik ön­ként, ké­sõbb erõ­szak­kal lesz át­te­le­pít­ve 30 kg-os cso­mag­gal) sem ri­ad­tak vis­­sza – vé­gül olyan csa­lá­dok is át­te­le­pül­tek Ma­gyar­or­szág­ról, akik nem akar­tak, nem ön­ként men­tek, s az át­te­le­pü­lés sem tár­sa­dal­mi, sem anya­gi té­ren nem je­len­tett szá­muk­ra eg­zisz­ten­ci­á­lis emel­ke­dést.
Az egyik szápári bá­nyász ma is a fa­lu­ban élõ lá­nyá­nak vis­­sza­em­lé­ke­zé­se sze­rint az õ csa­lád­juk sem ön­ként köl­tö­zött el Ma­gyar­or­szág­ról, ha­nem kénysz­erítet­ték ap­ját, több­ször be­idéz­ték õt Veszp­rém­be, szlo­vák ne­vé­re hi­vat­koz­va igye­kez­tek meg­fé­lem­lí­te­ni, és az­zal zsa­rol­ták, hogy ko­ráb­ban nem ma­gya­ro­sí­tot­ta a nevét.34 Mar­to­son sok­kal ros­­szabb kö­rül­mé­nyek kö­zé ke­rül­tek, mint ami­lye­nek közt Szápáron él­tek. Mar­tos nyo­mo­rú­sá­gos, sze­gény kis fa­lu­nak tûnt a szá­muk­ra – ahol ak­kor még vil­lany­vi­lá­gí­tás sem volt35 –, Szápáron há­zat, au­tót kap­tak a bá­nyá­tól.
A fa­lu csön­des be­le­nyug­vás­sal las­san be­fo­gad­ta a be­te­le­pü­lõ­ket, nyílt szí­ni konf­lik­tus­ra vagy el­len­sé­ges­ke­dés­re az el­sõ évek­bõl sem em­lé­ke­zik sen­ki, egyik fél sem, a be­te­le­pü­lõk kez­de­ti idõ­szak­ban fel­tû­nõ szo­kat­lan­sá­ga­ik­ról pe­dig ma egye­nest hu­mor­ral be­szél­nek az õs­la­ko­sok.

„Esõ évek­be nem olyan jó szemme néz­ték õket, de nem bán­tot­ta õket szóva se, se szom­széd, sen­ki.”

„Sem­mi baj nem volt ve­lük, úgy be­il­lesz­ked­tek.”

„Ne­künk is akik szem­be lak­tak, csak tisztölette le­het beszínyi rúluk.”

„Vol­tak jó­ra­va­lók köz­tük.”

„A níp kö­zött má olya­nok, mint a tõzs­gyök­eres mar­tosi­ak, an­nak ves­­szük õket.”

„[…] hogy olyan fil­me­ket ve­tí­tet­tek ne­kik, hogy [Cseh­szlo­vá­ki­á­ban] kalbászbú van a kerítís. J. G., az egy ki­csit bo­lond vót, B. bátyáékná a há­zuk­ba ment és nízte, hogy hun van­nak a kalbás­zok. Mert azt mu­to­gat­ták ne­kik, hogy a kéménbe lóg­nak a sunkák, kalbás­zok. Azt eneveztük B. J-nek [B-ék után, akik­nél a kol­bászt ke­res­te, B. lett a ra­gad­vány­ne­ve – K.A.]. […]
P. bá­csi is mond­ta, hogy né­künk ilye­ne­ket mu­to­gat­tak, hogy kalbászbú van a kerítís.36 Az­tán ez a E. N. bá­csi azt mond­ta ne­ki, hát nálo­tok nin­cse­nek ku­tyák? Hogy­ne vónánok. Hát nálo­tok nem ettík vóna meg [a kol­bászt]? Hát hogy ar­ra nem gondó­tak. Hát ez a E. N. olyan vic­ces em­ber vót.”

„K. bá­csi pes­ti stri­gó [’stri­ci’] vót, bog­nár vót ere­de­ti­leg ta­lán, de nem sze­re­tett dógozny­i. Eccer a jéerdébe [’ter­melõszövetkezet’] D. bá­csi vót a cso­port­ve­ze­tõ, ez meg meg­kér­dez­te tõ­le, hogy D. úr, ma­ga mit csi­nál? Sem­mit, ké­rem, sem­mit. Ak­kor én is magáhó ál­lok! Nem sze­re­tett dógózny­i.”

„K. bá­csit ekût­ték ve­tõ­gép­re vet­ny­i. Há­tul köl­lött ányi a tartá­lyná. Kér­dez­te a so­fõr, K. bá­csi, me­he­tünk? Me­het, me­het, me­het, azt mond­ja. Ment a gép, s be­ve­tet­ték a fõ­det, üre­sen. Nem vót a gép­be ben­ne mag. Az­tán mond­ják ne­ki, hogy K. bá­csi, hát eb­be nincs mag! Hát ne­kem mond­ják, ké­rem?! Én nem lát­tam, csak a má­lé­ját, ve­tõ­gé­pet csak a Te­réz kör­úton. Üre­sen be­já­rat­ták a fõ­det.”

Az át­te­le­pül­tek las­san „be­ol­vad­tak” a fa­lu­ba. Be­áll­tak a meg­ala­kult ter­me­lõ­szö­vet­ke­zet­be, egye­dül két csa­lád­fönn­tar­tó fér­fi nem, õk el­ment bá­nyá­ba dol­goz­ni Handlovára (Nyitrai járás).37 Gye­re­ke­ik a mar­tosi ma­gyar is­ko­lá­ba jár­tak,38 né­há­nyan kö­zü­lük to­vább­ta­nul­tak és érett­sé­gi vizs­gát tet­tek a ko­má­ro­mi vagy az ógyal­lai ma­gyar gim­ná­zi­um­ban, mar­tosi­akkal vagy a szom­szé­dos te­le­pü­lé­sek­rõl va­ló ma­gya­rok­kal há­za­sod­tak ös­­sze, a szom­szé­dos Ime­lyre, Nasz­vadra nõ­sül­tek, oda men­tek férj­hez, több­sé­gük (a nép­szám­lá­lás­ok al­kal­má­val is) ma­gyar­nak vall­ja ma­gát, né­há­nyuk a leg­ak­tí­vabb Cse­ma­dok-ta­gok kö­zé tar­to­zik a fa­lu­ban („olyan nagy ma­gyar ér­zel­mû let­t”). Két gyer­mek­te­le­nül ér­ke­zett há­zas­pár az­óta meg­halt Mar­to­son, így ma egye­dül ezek­nek nin­cse­nek le­szár­ma­zot­tai a fa­lu­ban.
A Ma­gyar­or­szág­ról be­te­le­pü­lõk Mar­tos et­ni­kai ké­pét nem vál­toz­tat­ták meg, rész­ben azért, mert ke­ve­sen vol­tak, rész­ben mert ad­dig is ma­gyar­nak val­lot­ták ma­gu­kat. A fa­lu tár­sa­dal­mi ré­teg­zett­sé­gén sem mó­do­sí­tot­tak lé­nye­ge­sen, bár nem vol­tak föld­mû­ve­sek, mint a mar­tosi­ak, ha­nem bá­nyá­szok vagy ipa­ro­sok, de al­kal­maz­kod­tak a kö­vet­ke­zõ évek­ben Mar­to­son is meg­vál­to­zó élet­vi­szo­nyok­hoz, mun­kát vál­lal­tak a meg­ala­ku­ló ter­me­lõ­szö­vet­ke­zet­ben, aho­va a mar­tosi föld­mû­ve­sek, ki­sebb és na­gyobb bir­to­kú gaz­dák és föld­nél­kü­li­ek is las­san mind be­lép­tek. Egy-két kí­vül ma­ra­dó és bá­nyá­ban vagy más ipar­te­le­pen mun­kát vál­la­ló a mar­tosi gaz­dák kö­zött épp­úgy akadt, mint az ere­de­ti fog­lal­ko­zá­sa mel­lett ki­tar­tó szápári bá­nyá­szok kö­zött. Nem so­kat mó­do­sí­tot­tak a rész­ben evan­gé­li­kus, rész­ben ka­to­li­kus be­te­le­pü­lõk Mar­tos fe­le­ke­ze­ti vi­szo­nya­in sem, hi­szen a re­for­má­tus õs­la­kos­ság mel­lett ad­dig is volt a fa­lu­ban egy kis szá­mú ka­to­li­kus­ság, amely­nek fõ­leg a pusz­ták­ról va­ló be­köl­tö­zé­sek ré­vén a 20. szá­zad ele­jé­tõl fog­va fo­ko­za­to­san nö­vek­võ ará­nyán a né­hány szápári lé­nye­ge­sen nem javí­tot­t.39
A mar­tosi kép azon­ban nem ál­ta­lá­no­sít­ha­tó. A kör­nye­zõ te­le­pü­lé­se­ken, Szent­péteren, Per­betén, Nasz­vadon, Ógyal­lán, Bagotán és Besenyõn40 az át­te­le­pült szlo­vá­kok kö­zött gyûj­tõ Mag­da­lé­na Paríková meg­fi­gye­lé­sei sze­rint e ma­gyar több­sé­gû köz­sé­gek de­mog­rá­fi­ai szer­ke­ze­te 1946 után mi­nõ­sé­gi­leg meg­vál­to­zott, „a la­kos­ság hir­te­len for­du­lat­tal ve­gyes et­ni­ku­mú­vá vált, ugyan­ak­kor meg­fo­gyat­ko­zott a ma­gyar et­ni­kum­hoz tar­to­zók lét­szá­ma”, és meg­vál­to­zott a tár­sa­da­lom szer­ke­ze­te, val­lá­si ös­­sze­té­te­le (Paríková 1994, 168). Mag­da­lé­na Paríková dol­go­za­tá­ban nem tér ki ar­ra, hogy az ál­ta­la vizs­gált te­le­pü­lé­sek egy ré­sze tár­sa­dal­mi ré­teg­zett­ség és fe­le­ke­ze­ti szem­pont­ból 1946-ot meg­elõ­zõ­en is ke­vés­bé volt ho­mo­gén. Vi­szont nagy ha­tá­rú és jó ter­mõ­föl­dû fa­luk lé­vén, ezek mind­egyi­ké­ben a mar­tosinál ará­nya­i­ban is na­gyobb mé­re­tû volt a ki-, il­let­ve be­te­le­pí­tés, ami va­ló­ban má­ig ha­tó­an át­raj­zol­ta e fa­luk de­mog­rá­fi­ai képét.41 Paríková sze­rint az ál­ta­la vizs­gált kör­zet­ben a be­te­le­pült, túl­nyo­mó több­sé­gé­ben szin­tén két­nyel­vû szlo­vák­ság és a he­lyi­ek kap­cso­lat­tar­tá­sá­ban ér­zel­mi fe­szült­sé­gek for­rá­sa lett, hogy a re­pat­ri­ált szlo­vá­kok a ki­te­le­pí­tett ma­gya­rok há­za­it és föld­je­it kap­ták meg, ami azon­ban, hang­sú­lyoz­za, nem et­ni­kai jel­le­gû fe­szült­ség­for­rás volt, vi­szont több mint negy­ven év után is érez­he­tõ a ha­tá­sa. A szlo­vá­kok be­il­lesz­ke­dé­sét ne­he­zí­tet­te to­váb­bá sze­rin­te az is, hogy Szlo­vá­ki­á­ban új­ra ki­sebb­ség­be ke­rül­tek, s hogy gyak­ran na­gyobb me­zõ­gaz­da­sá­gi te­rü­le­tet kap­tak, mint amen­­nyit ko­ráb­ban, Ma­gyar­or­szá­gon mû­vel­tek. Az idõ­sek­nek nyel­vi ne­héz­sé­ge­ik vol­tak, nem tud­tak, csak az át­te­le­pü­lés után ta­nul­tak meg ma­gya­rul, mi­u­tán e ma­gyar fa­luk­ban a köl­csö­nös nyel­vi érint­ke­zés­ben a ma­gyar nyel­vet hasz­nál­ták (Paríková 1994, 168).
A mar­tosi­ak­nak a be­te­le­pü­lõk­höz va­ló et­tõl el­té­rõ vi­szo­nyu­lá­sá­ra jel­lem­zõ pél­da a test­vér­fa­lu vá­lasz­tá­sá­nak tör­té­ne­te. A szo­ci­a­liz­mus évei alat­t, ami­kor ba­rát­ko­zás, kapoc­so­latépítés cél­já­ból szo­kás volt a szom­szé­dos orzá­gok va­la­me­lyik­ében egy, a cél­nak meg­fe­le­lõ te­le­pü­lés­sel a kap­cso­la­tot fel­ven­ni, Mar­tos vá­lasz­tá­sa ép­pen Ösküre eset­t. Az át­te­le­pí­tet­tek szü­lõ­fa­lu­já­val va­ló ba­rát­ko­zás a vis­­sza­em­lé­ke­zõk sze­rint 1968-ban (vagy 1966-ban), egy szín­da­rab be­ta­nu­lá­sá­val kez­dõ­dött, amel­­lyel a mar­tosi­ak va­la­hol Ma­gyar­or­szá­gon is sze­ret­tek vol­na föl­lép­ni, hogy a szín­ját­szás ré­vén ba­rá­ti kap­cso­la­to­kat te­remt­hes­se­nek, s utaz­has­sa­nak, ki­rán­dul­has­sa­nak. A ta­ní­tó egy Öskürõl szár­ma­zó fi­a­tal­em­ber se­gít­sé­gé­vel kezd­tek hoz­zá az út meg­szer­ve­zé­sé­hez, aki­nek Öskün élt a test­vé­re, s ké­zen­fek­võ meg­ol­dás­ként kí­nál­ko­zott, hogy test­vé­re le­gyen a ma­gyar­or­szá­gi fõ­szer­ve­zõ, Öskü pe­dig a hely, aho­va ven­dég­sze­rep­lés­re el­utaz­nak. Az el­sõ ta­lál­ko­zó olyan jól si­ke­rült („vár­tak ben­nün­ket a fa­lu­ban a nípek […] háza­kho eszál­lásó­tak”), hogy a kap­cso­lat az­óta is él, a két fa­lu ve­ze­tõi éven­te több al­ka­lom­mal meg­lá­to­gat­ják egy­mást, a mar­tosi pol­gár­mes­ter a fa­lu nagy ren­dez­vé­nye­i­re, így a fa­lu­na­pok­ra és a Pün­kös­di Fesz­ti­vál­ra „hi­va­ta­lo­san” is meg­hív­ja az ösküi kép­vi­se­lõ­ket, s ven­dé­gül lát­ják õket, ba­rá­ti fut­ball­mér­kõ­zé­se­ket tar­ta­nak, az ének­lõ­cso­port, a ci­te­ra­ze­ne­kar, a szín­ját­szók is köl­csö­nö­sen ven­dég­sze­re­pel­nek egy­más­nál stb. A kap­cso­la­tot 1997-ben egy, a két pol­gár­mes­ter alá­írá­sá­val hi­te­le­sí­tett „együtt­mû­kö­dé­si meg­ál­la­po­dás­sal” is meg­erõ­sí­tet­ték.
A mar­tosi­ak sze­rint az ösküi em­be­rek ma nem tud­nak szlo­vá­kul („an­­nyit se, mint mi”), hi­szen még az ének­lõ­cso­port­juk re­per­to­ár­ján sze­re­pe­lõ szlo­vák nép­da­lo­kat is ve­lük for­dít­tat­ják le ma­gyar­ra, csak a te­me­tõ ré­gi sír­em­lé­ke­i­nek szlo­vák nyel­vû fel­ira­tai és a szlo­vák ha­tár­ne­vek ta­nús­kod­nak ar­ról, hogy a fa­lu né­pes­sé­ge va­la­mi­kor szlo­vák volt.
Egy kö­vet­ke­zõ pél­da a mar­tosi­ak­nak a negy­ve­nes évek ki- és be­te­le­pí­té­se­i­hez va­ló más­fé­le vi­szo­nyu­lá­sá­ra a ki­te­le­pí­té­sek 50. év­for­du­ló­já­nak meg­ün­nep­lé­se, az ün­nep­lés mód­ja a fa­lu­ban. Az 1990-es évek má­so­dik fe­lé­ben sok köz­ség­ben, kü­lö­nö­sen a leg­in­kább érin­tett nagy mátyus­föl­di te­le­pü­lé­se­ken, a galán­tai és a ko­má­ro­mi já­rás­ban az év­for­du­ló al­kal­má­ból meg­em­lé­ke­zõ ün­nep­sé­ge­ket tar­tot­tak, ün­ne­pi mû­so­rok­kal, szo­bor- és em­lék­táb­la-ava­tá­sok­kal egy­be­köt­ve, s er­re a nap­ra ha­za­hív­ták a ki­te­le­pí­tet­te­ket, min­den­kit, aki még élt kö­zü­lük, s a gyer­me­ke­i­ket, utó­da­i­kat. A fa­luk hó­na­po­kon ke­resz­tül ké­szü­lõd­tek az ün­nep­ség­re, rég el­sza­kadt szá­lak után nyo­moz­tak Ma­gyar­or­szá­gon, igye­kez­tek le­he­tõ­leg tel­jes lis­tát ös­­sze­ál­lí­ta­ni az egy­ko­ri ki­te­le­pí­tet­tek­rõl, hogy vé­let­le­nül se ma­rad­jon ki sen­ki a meg­hí­vot­tak kö­zül.
E nagy, kol­lek­tív meg­em­lé­ke­zé­si hul­lám­ba Mar­tos is be­kap­cso­ló­dott, ám a mar­tosi ren­dez­vény fe­le­más­ra si­ke­re­dett. 1997. de­cem­be­ré­ben fa­lu­cí­mert avat­tak, s a fa­lu ve­ze­tõ­sé­ge úgy ha­tá­ro­zott, hogy er­re az ün­ne­pi al­ka­lom­ra hív­ják ha­za a ki­te­le­pí­tet­te­ket. Ugyan­ak­kor azon­ban meg­hív­ták az ün­nep­ség­re az ösküieket, az át­te­le­pí­tet­tek fa­lu­já­nak kép­vi­se­lõ­it is, akik­kel rá­adá­sul ek­kor kö­töt­ték meg a két fa­lu ba­rát­ko­zá­sá­ról szó­ló együtt­mû­kö­dé­si meg­ál­la­po­dást. Az ün­ne­pi mû­sor után a köz­ség­há­zá­ra, az ün­ne­pi asz­tal­hoz meg­in­vi­tált ma­gyar­or­szá­gi ven­dé­gek kö­zül va­la­mi­lyen fi­gyel­met­len­ség foly­tán vé­gül ép­pen a gyönkiek ma­rad­tak ki, csak az ösküiek vet­tek raj­ta részt.

„A ren­de­zõk va­la­mit nem jól csi­nál­tak, mert az ösküiek vol­tak töb­ben, s mind csak azok­kal fog­lal­koz­tak. Gyönkrõl el­jöt­tek Gy-ék meg Pest mel­lõl is jöt­tek, s még csak be se hív­ták, le se ül­tet­ték õket, el­fe­led­kez­tek ró­luk.”

Ös­­szeg­zés

Az 1945–1948 közötti évek mar­tosi tör­té­né­se­i­nek szám­ba­vé­te­le meg­en­ge­di azt a fel­té­te­le­zést, hogy a fa­lu­be­li­ek szá­má­ra eb­ben az idõ­ben min­de­nek­elõtt még a he­lyi kö­zös­ség­hez va­ló tar­to­zás, az ab­ban va­ló tár­sa­dal­mi lét, a „mar­tosi” iden­ti­tás és minden­nek az alap­ja, a pa­raszt­bir­tok je­len­tett leg­fõbb ér­té­ket – amely utób­bit Hanák Pé­ter el­sõ vi­lág­há­bo­rús né­pi le­ve­le­ket ele­mez­ve a pa­raszt­ság­ra és a 20. szá­zad el­sõ év­ti­ze­de­i­re vo­nat­ko­zó­an ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes­nek mond Ma­gyar­or­szá­gon (Hanák 1973, 84). Mar­to­son a szá­zad de­re­kán is a „fõd” meg­tar­tá­sa volt a leg­fõbb cél, vá­lasz­tá­si le­he­tõ­ség elõtt áll­va, sors­for­dí­tó hely­zet­ben ez ha­tá­roz­ta meg a dön­té­se­ket. A pa­raszt­bir­tok szem­pont­jai fe­lül­múl­tak min­den más, a pa­rasz­ti élet­vi­tel­tõl tá­vol esõ ka­te­gó­ri­át, mint a ha­za, a nem­zet­hez va­ló tar­to­zás, a nem­ze­ti ke­re­tek közt va­ló tár­sa­dal­mi lét vagy akár az ál­lam­pol­gá­ri ön­tu­dat. A föld­bir­tok ugyan­ak­kor nem csu­pán a „ter­mé­sze­tes rend” (Hanák 1973, 84) fönn­tar­tá­sá­nak kér­dé­se­ként je­lent meg a mar­tosi tu­dat­ban, és nem csak a túl­élés­sel volt egyen­lõ, ha­nem a (he­lyi) kö­zös­ség­ben el­fog­lalt he­lyet, sze­re­pet, tár­sa­dal­mi ran­got és presz­tízst is meg­je­le­ní­tet­te. A nyel­vi, nem­ze­ti vagy ál­lam­pol­gá­ri ho­va­tar­to­zás meg­val­lá­sa/vál­la­lá­sa emel­lett má­sod­la­gos­nak szá­mí­tott, kü­lö­nö­sen a fa­lu kö­zös­sé­gén kí­vü­li ha­tal­mak vi­szony­la­tá­ban. Az utób­bi­ak tör­vé­nyei sem­mi­re sem kö­te­lez­ték a mar­tosi em­bert, meg­sze­gé­sük er­köl­cse­it nem érin­tet­ték.
A mar­tosi em­ber­nek a cseh­szlo­vák ál­lam­ha­ta­lom tör­vé­nye­it el­uta­sí­tó ma­ga­tar­tá­sát – az „ön­tör­vé­nyû” pa­rasz­ti lét örök­lött rend­jé­hez va­ló ra­gasz­ko­dá­sa mel­lett – erõ­sí­tet­te a nyel­vi ide­gen­ség (a szlo­vák nyelv, ame­lyet nem ér­tett és nem be­szélt), az ál­lam­ha­ta­lom két­sze­re­sen is ide­gen (nyel­vi és po­li­ti­kai), va­la­mint rákénysz­erített vol­ta, és 1945-tõl az új­bó­li, im­már ál­lam­pol­gá­ri mi­nõ­sé­gé­ben va­ló jog­fosz­tott ál­la­po­ta. A ha­ta­lom el­vá­rá­sa­i­hoz va­ló al­kal­maz­ko­dás­ról ilyen vi­szo­nyok kö­zött kény­sze­rû­ség­bõl sem le­he­tett szó, csu­pán an­nak lát­sza­tá­ról – a túl­élés ér­de­ké­ben. Ki­vé­telt e ma­ga­tar­tás alól Mar­to­son csak né­hány sze­mély/csa­lád je­len­tett, aki­ket a sa­ját bir­tok szem­pont­jai nem be­fo­lyá­sol­tak, és kö­zös­sé­gi kö­tõ­dé­sük a fa­lu rend­jé­hez, a pa­rasz­ti er­kölcs nor­má­i­hoz nem volt erõs.
Az ál­lam­ha­ta­lom­mal és he­lyi kép­vi­se­lõ­i­vel va­ló szem­ben­ál­lás azon­ban nem öl­tött kol­lek­tív cse­lek­vé­si for­mát, ha­nem a csa­lá­di stra­té­gi­ák szint­jén je­lent meg a fa­lu­ban. Ered­mé­nye­seb­ben vé­de­kez­tek – mert ha­té­ko­nyabb esz­kö­zök­kel (tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi tõ­ké­vel) ren­del­kez­tek – a te­he­tõ­sebb csa­lá­dok, oly­kor – bár nem tu­da­to­san – a sze­gé­nyeb­bek ká­rá­ra, akik­nek az esz­kö­zei ke­vés­bé vol­tak ha­té­ko­nyak, és nem is vol­tak min­dig ele­gen­dõ­ek az egész csa­lád, ha­nem csak egy-­e­gy tag­ja meg­vé­dé­sé­re.
A más et­ni­ku­mok­hoz va­ló vi­szo­nyu­lás ki­ala­kí­tá­sá­ban el­sõ­sor­ban a sors­kö­zös­ség ér­zé­se s en­nek a min­den­nap­ok­ban va­ló meg­ta­pasz­ta­lá­sa, az eb­bõl ere­dõ együtt­ér­zés és szo­li­da­ri­tás ér­zé­se ját­szott sze­re­pet, a nyel­vi, nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás kér­dé­se ke­vés­bé.
Az át­te­le­pül­tek be­fo­ga­dá­sá­nak és be­ol­va­dá­sá­nak fo­lya­ma­tát Mar­to­son meg­könnyí­tet­te a be­te­le­pü­lõk vi­szony­lag kis szá­ma, amely ará­nya­i­val nem ha­tott nyo­masz­tó­an a he­lyi kö­zös­ség­re. To­váb­bá az is, hogy nem járt nyel­vi gon­dok­kal, az ösküiek ugyan­olyan jól be­szél­tek ma­gya­rul, mint a mar­tosi­ak.
Se­gít­het­te a be­fo­ga­dást vé­gül, hogy a más et­ni­ku­mok­kal va­ló kap­cso­lat­tar­tás­ban ezt meg­elõ­zõ­en is volt a fa­lu­nak kol­lek­tív ta­pasz­ta­la­ta. A zsi­dók alig pár év­vel ko­ráb­ban a Ma­gyar­or­szág­ról át­te­le­pül­te­ké­hez ha­son­ló szá­mú kö­zös­sé­get al­kot­tak Mar­to­son. A ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­se ide­jén még élén­ken élt az em­lé­ke­zet­ben há­rom év­vel az­elõt­ti el­hur­co­lá­suk, ami ak­kor ugyan­csak meg­ren­dí­tet­te a mar­tosi­akat („mi­kor a zsi­dó­kat föl­pa­kol­ták a ko­csi­ra, sírt az egész falu”).42
Meg­em­lít­he­tõ itt vé­gül a ki­ván­dor­lás is, amely­nek so­rán a szá­zad el­sõ há­rom év­ti­zed­ében vagy egy tu­cat­nyi mar­tosi ke­rült el Ame­ri­ká­ba, il­let­ve Nyu­gat-Eu­ró­pa va­la­me­lyik or­szá­gá­ba, Fran­cia­or­szág­ba, Hol­lan­di­á­ba. E vi­lá­got lá­tott mar­tosi­ak­nak mint­egy fe­le az 1930-as évek vé­gé­ig vis­­sza­tért fa­lu­já­ba, s meg­élt él­mé­nye­i­vel, ta­pasz­ta­la­ta­i­val, eset­leg vi­sel­ke­dé­se meg­vál­to­zott vo­ná­sa­i­val szin­tén a he­lyi kö­zös­ség más­ság irán­ti to­le­ran­ci­á­ját erõ­sít­het­te.
A mar­tosi pél­da az át­te­le­pül­tek be­fo­ga­dá­sá­ra va­ló­szí­nû­leg nem te­kint­he­tõ ti­pi­kus­nak, bár át­fo­gó ku­ta­tá­sok a té­má­ban ed­dig nem foly­tak. A pub­li­cisz­ti­kai iro­da­lom alap­ján azon­ban in­kább az fel­té­te­lez­he­tõ, hogy a mar­to­si­val for­dí­tott gya­kor­lat volt az ál­ta­lá­nos, hogy tud­ni­il­lik a hely­be­li­ek el­zár­kóz­tak az át­te­le­pül­tek elõl, meg­bé­lye­gez­ték és le­néz­ték õket, il­let­ve az át­te­le­pül­tek nem volt nyi­tot­tak a he­lyi­ek irán­t, szlo­vák ön­tu­da­tuk az évek so­rán egy­re erõ­sebb lett.
Az (ál­lam)hat­alom, az azt meg­tes­te­sí­tõ ha­tó­sá­gok és a mar­tosi em­be­rek vi­szo­nyá­ról ezek­ben az évek­ben ös­­sze­gez­ve el­mond­ha­tó, hogy az elõb­bi bár in­ten­zí­ven, sõt ag­res­­szí­van be­avat­ko­zott a csa­lá­dok min­den­na­pi éle­té­ben, hogy nyel­vü­ket és kul­tú­rá­ju­kat, kö­zös­sé­gi ön­tu­da­tu­kat meg­vál­toz­tas­sa, az erõ­fe­szí­tés nem járt ered­mén­­nyel. Bár a fa­lu sem­mi­lyen kül­sõ el­len­ál­lást nem ta­nú­sí­tott, még­sem volt pasz­­szív, „a biz­ton­ság hi­á­nyá­tól meg­bé­nult tár­sa­da­lom”, tag­jai bi­zo­nyos vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­sok­nak a bir­to­ká­ban ke­res­ték az al­kal­maz­ko­dás leg­meg­fe­le­lõbb mód­ja­it, il­let­ve al­kal­maz­tak az ér­ték­rend­jük­höz kap­cso­ló­dó, bár kény­sze­rû­sé­gek ál­tal be­ha­tá­rolt csa­lá­di stra­té­gi­á­kat a túl­élés, a csa­lá­dok meg­ma­ra­dá­sa ér­de­ké­ben.
A ha­ta­lom el­vá­rá­sa­i­val oly­an­­nyi­ra nem azo­no­sul­tak, hogy a for­má­li­san fel­vett kül­sõ je­gye­ket az el­sõ adó­dó al­ka­lom­mal le­vet­kõz­ték ma­guk­ról, s ahe­lyett, hogy a ha­ta­lom cél­ja­i­nak meg­fe­le­lõ­en a csa­lá­dok el­szlo­vá­ko­sod­tak vol­na, a Ma­gyar­or­szág­ról át­te­le­pül­tek as­­szi­mi­lá­lód­tak a fa­lu­hoz.

Meg­jegy­zés: * Bago­ta 1971 óta köz­igaz­ga­tá­si­lag Ógyal­lához tar­to­zik.
For­rás: A Fel­vi­dék te­le­pü­lé­se­i­nek nemzetiségi… 1995; Sèí­tanie oby­vatelov, domov a bytov 2001.

For­rá­sok

A mar­tosi gaz­da-kö­zön­ség jegy­zõ­köny­ve 1936–43. Köz­sé­gi Hi­va­tal, Mar­tos
Mar­tos köz­ség képvis[…] köz­gyû­lé­si jegy­zõ­köny­ve 1919–1924. KJL MJ.
Mar­toš. Usne­se­nie obec­ného zast­up [Mar­tos. A köz­ség képvis. ha­tá­ro­za­tai] 1931–1937. KJLev. MJ
Mar­tovce köz­ség kró­ni­ká­ja 1959–1995. 1–3. kö­tet. Kró­ni­kás: Zsit­tnyan Ist­ván. Köz­sé­gi Hi­va­tal, Mar­tos.
Reslo­vak­iza­èná komisia [Reszlovakizációs Bi­zott­ság]. SNA [Szlo­vák Nemzeti Levéltár], Brati­slava, 1947, 2 do­boz; 1948, 9 do­boz.
Sloven­ská li­ga [Szlo­vák li­ga] 1946–1949. Reslo­vak­izá­cia [Reszlovakizáció]. SNA [Szlo­vák Nemzeti Levéltár], Bratisla­va.
Zápis­ni­ca o zasad­nu­ti­ach obec­ného zas­tupite¾st­va [A köz­ség kép­vi­se­lõ­tes­tü­le­te ülé­se­i­nek jegy­zõ­köny­ve] 1924–1927. [KJL MJ].

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A Fel­vi­dék te­le­pü­lé­se­i­nek nem­ze­ti­sé­gi (anya­nyel­vi) meg­osz­lá­sa (1880–1941) 1995. Bu­da­pest, KSH.
Dél-szlo­vá­ki­ai já­rá­sok köz­sé­ge­i­nek nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­te­le 1961. Ki­vo­nat a Cse­ma­dok szá­má­ra. Kéz­irat.
Er­dei Fe­renc 1938. Pa­rasz­tok. Bu­da­pest.
Er­dei Fe­renc 1941. A ma­gyar pa­raszt­tár­sa­da­lom. Bu­da­pest, Frank­lin.
Fél Edit 1944. A nagy­csa­lád és jog­szo­ká­sai a Ko­má­rom me­gyei Mar­to­son. Bu­da­pest, SZMKE Kis­al­föld Ku­ta­tó In­té­zet. /Kisalföldi Köz­le­mé­nyek, I./
Fé­nyes Elek 1851. Ma­gyar­or­szág geo­graphi­ai szó­tá­ra. I–IV. köt. Pest.
Gyur­gyík Lász­ló 1994. Ma­gyar mér­leg. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság a nép­szám­lá­lá­si és a nép­moz­gal­mi ada­tok tük­ré­ben. Po­zsony, Kalligram.
Hanák Pé­ter 1973. Né­pi le­ve­lek az el­sõ vi­lág­há­bo­rú­ból. Va­ló­ság, 1973. 3. sz. 62–87. p.
Ila Bálint–Kovacsics Jó­zsef 1964. Veszp­rém me­gye hely­tör­té­ne­ti le­xi­ko­na. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Jan­ics Kál­mán 1979. A hon­ta­lan­ság évei. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után 1945–1948. Bern, Eu­ró­pai Pro­tes­táns Ma­gyar Sza­bad­­egye­­tem.
Kósa Lász­ló 1991. Pa­rasz­ti pol­gá­ro­su­lás és a né­pi kul­tú­ra tá­ji meg­osz­lá­sa Ma­gyar­or­szá­gon (1880–1920). Deb­re­cen.
Mácza Mi­hály 2004. Az im­pé­ri­um­vál­tás és kö­vet­kez­mé­nyei Ko­má­rom­ban (1919–1938). Li­mes, 2004. 3. sz. 113–126. p.
Mol­nár Imre–Varga Kál­mán 1992. Ha­za­hú­zott a szülõföld… Vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek, do­ku­men­tu­mok a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság Cseh­or­szág­ba de­por­tá­lá­sá­ról, 1945–1953. Bu­da­pest, Püs­ki.
Pariková, Mag­da­lé­na 1994. Re­pat­ri­ált szlo­vá­kok iden­ti­tás­ke­re­sé­se. In: Kis­bán Esz­ter (sz­erk.): Pa­raszt­kul­tú­ra, po­pu­lá­ris kul­tú­ra és a köz­pon­ti irá­nyí­tás. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nép­raj­zi Ku­ta­tó­in­té­zet, 167–172. p.
Popé­ly Ár­pád 2002. A nem­ze­ti ter­jesz­ke­dés szol­gá­la­tá­ban. A fel­vi­dé­ki ma­gyar nyelv­te­rü­let et­ni­kai ös­­sze­té­tel­ének át­ala­ku­lá­sa 1944–1949. Dok­to­ri dis­­szer­tá­ció.
Rácz Kál­mán 2003. Esz­ter­go­mi ér­sek­ség kont­ra cseh­szlo­vák ál­lam – egy­há­zi bir­tok­pe­rek a há­gai bí­ró­ság elõt­t. Fó­rum Tár­sada­lom­tu­dományi Szem­le, 2003. 3–4. sz. 35–51. p.; 67–95. p.
Sèí­tanie oby­vate¾ov, domov a bytov 2001. 1. zv., Bratislava, Štati­stický úrad Slovenskej repub­liky.
Szar­ka Lász­ló 1991. A ki­szol­gál­ta­tott­ság. A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság jog­fosz­tá­sa 1944–1948 kö­zött. Új For­rás, 1991. 11. sz. 24–30. p.
Szil­ágyi Mik­lós 2000. Tör­vé­nyek, szo­kás­jog, jog­szo­kás. In Paládi-Kovács At­ti­la (fõsz­erk.): Ma­gyar Nép­rajz. Tár­sa­da­lom. 8. kötet. Bu­da­pest, Aka­dé­mia Ki­adó, 693–760. p.
Tóth Ág­nes 1993. Te­le­pí­té­sek Ma­gyar­or­szá­gon 1945–1948 kö­zött. A né­me­tek ki­te­le­pí­té­se, a bel­sõ nép­moz­gá­sok és a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re ös­­sze­füg­gé­sei. Kecs­ke­mét, Bács-Kis­kun Me­gyei Ön­kor­mány­zat Lev­éltára.
Ujváry Zol­tán 1991. Szü­lõ­föld­ön hon­ta­la­nul. Ma­gya­rok de­por­tá­lá­sa Cseh­or­szág­ba. Deb­re­cen, Pire­mon.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin 1993. A res­zlo­vak­izá­ció. Po­zsony, Kalligram.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin 1996. A de­por­tá­lá­sok. Po­zsony, Kalligram.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin 1999. A bel­sõ te­le­pí­té­sek és a la­kos­ság­cse­re. Po­zsony, Kalligram.