Gulyás László: A magyar–szlovák határ kérdése a versailles-i békekonferencián (1. rész)

Be­ve­ze­tés

1918 előtt a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág ke­re­tei kö­zött nem ke­rült sor a szlo­vák–ma­gyar et­ni­kai ha­tár­vo­nal hi­va­ta­los meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, a szlo­vá­kok ál­tal la­kott te­rü­le­tek be­ha­tá­ro­lá­sá­ra, így a tör­té­ne­lem el­ső szlo­vák–ma­gyar ha­tá­rá­nak meg­hú­zá­sa az el­ső vi­lág­há­bo­rút le­zá­ró ver­sailles­-i bé­ke­kon­fe­ren­ci­án tör­tént meg; ta­nul­má­nyunk­ban en­nek fo­lya­ma­tát mu­tat­juk be.

A bé­ke­kon­fe­ren­cia és a cseh­szlo­vák­ok

A ver­sailles­-i bé­ke­kon­fe­ren­cia ün­ne­pé­lyes meg­nyi­tá­sá­ra 1919. ja­nu­ár 18-án ke­rült sor.1 A részt­ve­vők azon­ban nem tisz­táz­ták, hogy a pá­ri­zsi kon­fe­ren­cia a győz­te­sek elő­ze­tes, a kü­lön­bö­ző ál­lás­pont­ok egyez­te­tő kon­fe­ren­ci­á­ja-e, ame­lyet egy kong­resz­­szus kö­vet majd a sem­le­ges és vesz­tes or­szá­gok be­vo­ná­sá­val, vagy pe­dig ez már ma­ga a bé­ke­kon­fe­ren­cia, amely­nek ha­tá­ro­za­tai vég­le­ge­sek és vis­­sza­von­ha­tat­la­nok. A pá­ri­zsi kon­fe­ren­cia az előb­bi­ként in­dult, s me­net köz­ben ala­kult át az utób­bi­vá. Így a kon­fe­ren­ci­án a le­győ­zött ál­la­mok kép­vi­se­lői nem ve­het­tek részt, s a vesz­te­sek csak a dön­té­sek meg­ho­za­ta­la után azok tu­do­má­sul­vé­te­le vé­gett je­len­het­tek meg. Ha a dön­tés­ho­za­tal me­cha­niz­mu­sát néz­zük, ak­kor azt lát­juk, hogy bár ere­de­ti­leg sok­fé­le vi­ta­fó­ru­mot szer­vez­tek, és úgy gon­dol­ták, hogy a ple­ná­ris ülés lesz majd a dön­té­sek fó­ru­ma, az ér­de­mi dön­té­sek a nagy­ha­tal­mak ve­ze­tő­i­nek ke­zé­be kerültek.2
A kon­fe­ren­cia leg­főbb szer­ve a Ver­sailles­-i Leg­fel­ső Ha­di­ta­nács­ból ki­nőtt Tí­zek Ta­ná­csa, az­az a Leg­fel­sőbb Ta­nács volt. Ez az öt nagy­ha­ta­lom ún. el­ső de­le­gá­tu­sa­i­ból (az ame­ri­kai el­nök, az an­gol, a fran­cia, az olasz és a ja­pán mi­nisz­ter­el­nök, il­let­ve kül­ügy­mi­nisz­te­re­i­ből) állt. Ez a tes­tü­let há­rom hó­na­pon ke­resz­tül töl­töt­te be a leg­fel­sőbb szerv funk­ci­ó­ját, de mi­vel meg­le­he­tő­sen ne­héz­ke­sen dol­go­zott, 1919. már­ci­us vé­gén az ame­ri­kai el­nök ja­vas­la­tá­ra lét­re­hoz­ták a Né­gyek Ta­ná­csát Thomas Woodrow Wilson (ame­ri­kai el­nök), David Lloyd Ge­or­ge (an­gol mi­nisz­ter­el­nök), Georges Benjamin Cle­men­ceau (fran­cia mi­nisz­ter­el­nök) és Vittorio Emanuele Orlando (olasz mi­nisz­ter­el­nök) rész­vé­te­lé­vel. A fel­me­rü­lő sok­ré­tű kér­dé­sek vizs­gá­la­tá­ra és a tes­tü­let ja­vas­la­ta­i­nak el­ké­szí­té­sé­re ös­­sze­sen 58 kü­lön­bö­ző bi­zott­sá­got hoz­tak létre.3
A ha­tár­kér­dé­sek­kel több bi­zott­ság fog­lal­ko­zott, ezek­nek a bi­zott­sá­gok­nak a fel­ső szer­ve volt a IX-es szá­mot vi­se­lő „te­rü­le­ti kér­dé­sek bi­zott­sá­ga”. El­nö­ke a fran­cia André Tardieu, al­el­nö­ke az olasz Salvago Raggi volt, de a bi­zott­ság tag­ja volt még dr. S. E. Me­zes, az ame­ri­kai szak­ér­tők ve­ze­tő­je és az an­gol Sir E. Crowe. A te­rü­le­ti kér­dé­sek­nél kö­ve­tett el­já­rá­si mó­dot az a tény ha­tá­roz­ta meg, hogy a kon­fe­ren­cia nem a tá­vol­le­vő, vesz­tes vagy – ahogy a részt­ve­vők mond­ták – a „bű­nös fe­lek”, ha­nem a je­len­le­vők ügye­i­ből in­dult ki. Nem Auszt­ria vagy Ma­gyar­or­szág stb. kér­dé­se­i­vel fog­lal­ko­zott, ha­nem a cseh­szlo­vák, len­gyel, ro­mán és ju­go­szláv igé­nyek­re össz­pon­to­sí­tot­ta fi­gyel­mét. Ma­gyar­or­szág te­rü­le­ti kér­dé­se­i­vel a szó va­ló­di ér­tel­mé­ben egyet­len bi­zott­ság sem fog­lal­ko­zott. Fog­lal­ko­zott azon­ban ve­le a cseh­szlo­vák és a ro­mán–ju­go­szláv bi­zott­ság – Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Ju­go­szlá­via szempontjából.4
Cseh­szlo­vá­ki­á­nak mint győz­tes had­vi­se­lő fél­nek jo­gá­ban állt a bé­ke­kon­fe­ren­cia elé ter­jesz­te­ni igé­nye­it. Az er­re tör­té­nő fel­ké­szü­lést már 1918 őszén meg­kezd­te Edvard Beneš. Er­ről em­lék­ira­ta­i­ban így ír: „Masaryk pro­fes­­szor már 1918 fo­lya­mán is oly­kor-oly­kor fel­szó­lí­tott le­ve­le­i­ben, ké­szül­jek a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. Ezért a le­he­tő leg­gyor­sab­ban, úgy­szól­ván rög­tö­nöz­ve és min­den se­géd­anyag és iro­da­lom nél­kül ál­lí­tot­tam ös­­sze leg­több bé­ke­em­lék­ira­tun­kat, me­lyek­ben le­fek­tet­tem va­la­men­­nyi bé­ke­kö­ve­te­lé­sün­ket. Így tör­tént, hogy né­hány tár­gyi hi­ba is akadt ben­nünk, ame­lye­ket ké­sőbb mint szán­dé­kos, cél­za­tos ok­fej­tést ve­tet­tek szememre.”5
Beneš e rög­tön­zés­re vo­nat­ko­zó so­ra­it fenn­tar­tá­sok­kal kell ke­zel­nünk, ugyan­is Beneš és a cseh­szlo­vák kül­dött­ség na­gyon is tu­da­to­san ké­szült a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. Ami­kor 1918 őszén a prá­gai kor­mány egy tá­jé­koz­ta­tó köz­le­ményt bo­csá­tott ki a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács ré­szé­re, ab­ban rész­le­te­sen ki­fej­tet­te, hogy a cseh­szlo­vák kor­mány fon­tos és egyik alap­ve­tő fel­ada­tá­nak te­kin­ti a ma­gya­rok múlt­be­li „tet­te­i­re” vo­nat­ko­zó ada­tok gyűj­té­sét a nem­ze­ti el­nyo­más iga­zo­lá­sa céljából.6 Az anyag­gyűj­tés­nek – mely­hez a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács se­gít­sé­gét kér­ték – a kö­vet­ke­zők­re kel­lett ki­ter­jed­nie: mi­kor kez­dő­dött a ma­gya­ro­sí­tás, mi­lyen ese­mé­nyek­kel. E cél­ból ál­la­mi és egy­há­zi sta­tisz­ti­ká­kat kel­lett ös­­sze­ál­lí­ta­ni, ma­gyar bro­sú­rá­kat és anya­go­kat kel­lett ös­­sze­gyűj­te­ni, me­lyek­kel a „bru­tá­lis ma­gya­ro­sí­tó po­li­ti­kát” le­het be­mu­tat­ni.
A bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra va­ló fel­ké­szü­lést Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként ve­zé­nyel­te le.7 Benešnek mind a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra va­ló fel­ké­szü­lés, mind a bé­ke­kon­fe­ren­cia so­rán két konf­lik­tus­sal is szem­be kel­lett néz­nie. 1919 ele­jén bon­ta­ko­zott ki egy Beneš–Štefánik konf­lik­tus. En­nek fő oka, hogy míg Beneš egy­ér­tel­mű­en Fran­cia­or­szág­ra akar­ta épí­te­ni a cseh­szlo­vák ál­lam külpolitikáját,8 ad­dig Štefánik az olasz ori­en­tá­ció hí­ve volt, pon­to­sab­ban azt han­goz­tat­ta, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak kül­po­li­ti­ká­ja ki­ala­kí­tá­sa­kor egy­for­mán kell tá­masz­kod­nia Fran­cia­or­szág­ra és Olaszországra.9 Emi­att a két po­li­ti­kus vi­szo­nya erő­sen meg­rom­lott. Beneš fi­gyel­mez­tet­te Masarykot, hogy Štefánik egy olasz her­ce­get akar Cseh­szlo­vá­kia trón­já­ra ültetni.10 (Ku­ta­tá­sa­ink so­rán nem si­ke­rült ki­de­rí­te­ni, hogy en­nek az in­for­má­ci­ó­nak volt-e va­ló­ság­alap­ja.) Emel­lett Beneš több dur­va sze­mé­lyes tá­ma­dást in­té­zett Štefánik el­len, kri­ti­zál­ta őt ami­att, hogy egy olasz gróf­nő­vel – Giulianna Benzoni – tart fent sze­rel­mi vi­szonyt. Az 1919. áp­ri­lis 5-i Masarykhoz in­té­zet levelében11 azt ál­lí­tot­ta, hogy Štefánik mind fi­zi­ka­i­lag, mind szel­le­mi­leg meg­tört, rá­adá­sul a fran­cia kül­po­li­ti­ka irá­nyí­tói sem bíz­nak már ben­ne, ezért kar­ri­er­je a vé­ge fe­lé kö­ze­le­dik. Masaryk azt ja­va­sol­ta Benešnek, hogy a bé­ke­kon­fe­ren­cia ide­jé­re kös­sön tűz­szü­ne­tet Štefánikkal. A Beneš–Štefánik konf­lik­tus azon­ban vá­rat­lan vé­get ért, ami­kor Štefánik 1919. má­jus 4-én Olasz­or­szág­ból Cseh­szlo­vá­ki­á­ba re­pült, gé­pe Po­zsony­nál le­zu­hant, és Štefánik meg­halt.
A Beneš–Štefánik konf­lik­tus­sal szin­te pár­hu­za­mo­san bon­ta­ko­zott ki a Beneš–Kramáø konf­lik­tus. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ci­ót a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án hi­va­ta­lo­san Karel Kramáø mi­nisz­ter­el­nök ve­zet­te, de Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként jo­got for­mált ar­ra, hogy va­la­men­­nyi fon­tos kér­dés­ben dönt­sön. Rá­adá­sul Benešt az elő­ző há­rom év szor­gal­mas mun­ká­ja kö­vet­kez­té­ben szin­te min­den fon­tos „bé­ke­csi­ná­ló” is­mer­te Pá­rizs­ban, ezért ha a „bé­ke­csi­ná­lók” va­la­mit tud­ni akar­tak, Benešhez for­dul­tak. Ezt a szi­tu­á­ci­ót Kramáø egy­re ne­he­zeb­ben vi­sel­te, hi­szen ő már a há­bo­rú előtt több­ször meg­vá­lasz­tott kép­vi­se­lő volt a bé­csi par­la­ment­ben, míg Beneš min­den po­li­ti­kai ta­pasz­ta­lat és vá­lasz­tói fel­ha­tal­ma­zás nél­kül lett külügyminiszter.12 E sze­mé­lyi ri­va­li­zá­lás mé­lyén azon­ban sok­kal ko­mo­lyabb el­len­té­tek hú­zód­tak meg kö­zöt­tük. Kramáø már a há­bo­rú előtt is el­kö­te­le­zett russzofil po­li­ti­kus volt, és Ver­sailles­-ban ugyan­ezt a vo­na­lat kép­vi­sel­te. Úgy gon­dol­ta, hogy Cseh­szlo­vá­kia ter­mé­sze­tes szö­vet­sé­ge­se csak a res­ta­u­rált cá­ri Orosz­or­szág le­het, ezért Cseh­szlo­vá­ki­á­nak min­den esz­köz­zel se­gí­te­nie kell a bol­se­vik re­zsim meg­dön­té­sét. Ez­zel szem­ben Beneš azon mun­kál­ko­dott, hogy egy fran­cia–cseh­szlo­vák szö­vet­ség­gel ala­poz­za meg Cseh­szlo­vá­kia kö­zép-eu­ró­pai po­zí­ci­ó­ját. Mind­ezek kö­vet­kez­té­ben Kramáø vi­szo­nya Benešsel ro­ha­mo­san rom­lott.
Beneš 1919. feb­ru­ár 2-án kelt le­ve­lé­ben ar­ra kér­te Masarykot – Masaryk 1918 de­cem­be­ré­ben tért vis­­sza emig­rá­ci­ó­já­ból Prá­gá­ba, és fog­lal­ta el az ál­lam­el­nö­ki po­zí­ci­ót –, hogy va­la­mi­lyen in­dok­kal hív­ja vis­­sza Prá­gá­ba Kramáøt.13 A Beneš–Kramáø konf­lik­tust az 1919 jú­ni­u­sá­ban meg­tar­tott cseh­szlo­vá­ki­ai köz­ség­ta­ná­csi vá­lasz­tá­sok ol­dot­ták meg, me­lyen a mi­nisz­ter­el­nök párt­ja ve­re­sé­get szen­ve­dett, és így Kramáø 1918. jú­li­us 8-án kény­te­len volt le­mon­da­ni, így Masaryk vis­­sza­hív­hat­ta Pá­rizs­ból. Ez­zel szem­ben Beneš ad­dig nem moz­dult ki a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ról, míg az 1918. de­cem­be­ri de­mar­ká­ci­ós vo­nal po­li­ti­kai ha­tár­rá nem vált.
E két konf­lik­tus el­le­né­re Masaryk tö­ret­le­nül bí­zott Benešben. Ezt mu­tat­ja, hogy 1919. jú­ni­us el­ső fe­lé­ben – még a köz­ség­ta­ná­csi vá­lasz­tá­sok előtt – ar­ra pró­bál­ta meg rá­be­szél­ni Benešt, hogy a kül­ügy­mi­nisz­te­rei poszt meg­tar­tá­sa mel­lett le­gyen miniszter­elnök,14 de Beneš a vá­lasz­tá­sok ered­mé­nyé­re hi­vat­koz­va ki­tért a fel­ké­rés elől.15

A cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek írá­sos be­ter­jesz­té­se

A Beneš ál­tal irá­nyí­tott cseh­szlo­vák de­le­gá­ció 11 írá­sos me­mo­ran­du­mot nyúj­tott át a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­nak. Az aláb­bi­ak­ban ezen me­mo­ran­du­mok gon­do­lat­me­net­ét te­kint­jük át.
Az I. szá­mú memorandum16 a cseh­szlo­vák­ok tör­té­ne­té­vel, ci­vi­li­zá­ci­ó­já­val, har­ca­i­val, mun­ká­já­val és je­len­tő­sé­gé­vel fog­lal­ko­zik. Ki­fej­ti, hogy a szlá­vok­nál a bru­ta­li­tás és az el­nyo­más szel­le­me so­ha­sem volt ak­ko­ra, mint a ger­má­nok­nál; a szlá­vok in­di­vi­du­a­lis­ták, ér­zel­me­sek, ál­mo­dók és ide­a­lis­ták, va­ló­ság­ér­ze­tük cse­kély. Ez­zel szem­ben a ger­má­nok erős kol­lek­tív haj­la­mok­kal ren­del­kez­nek, és az év­szá­za­dos ró­mai–la­tin szom­széd­ság kö­vet­kez­té­ben meg­előz­ték a szlá­vo­kat. Nyu­gat­ról a ger­má­nok, míg ke­let­ről a mon­go­lok, ava­rok, ma­gya­rok, ta­tá­rok, tö­rö­kök sa­nyar­gat­ták a szlá­vo­kat. En­nek el­le­né­re a 14. és 15. szá­zad­ban a cse­hek az eu­ró­pai de­mok­ra­ti­kus és val­lá­si meg­új­ho­dás él­har­co­sai let­tek, de a Habs­bur­gok el­ti­por­ták őket, ka­to­li­zál­ták és cent­ra­li­zál­ták ál­la­mu­kat.
A 19. szá­zad nagy fel­len­dü­lést ho­zott a cse­hek­nek, ki­ala­kult az erős pa­raszt­ság, a szer­ve­zett mun­kás­ság, a gaz­dag és füg­get­len pol­gár­ság, mely a né­met­el­le­nes küz­del­met fel­vál­lal­ta. A cseh gaz­da­ság volt a leg­fej­let­tebb egész Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. A cse­hek kül­de­té­se mind­vé­gig a hu­ma­ni­tás szol­gá­la­ta volt, a szel­le­mi és er­köl­csi ér­té­ke­ket vé­del­mez­ték a né­met bar­bár­ság­gal szem­ben, nem fegy­ver­rel, ha­nem a mo­ra­li­tás esz­kö­ze­i­vel. A cse­hek és a Bu­da­pest ál­tal el­nyo­mott szlo­vá­kok kö­zött már ek­kor fel­éledt a szláv szo­li­da­ri­tás gon­do­la­ta. Föld­raj­zi hely­ze­te a cseh né­pet a szlá­vok élé­re ál­lí­tot­ta, és a né­met­el­le­nes vé­de­lem el­ső vo­na­lá­ba he­lyez­te. A vi­lág­há­bo­rú utá­ni új élet kez­de­tén, a köz­pon­ti ha­tal­mak igá­ja alól fel­sza­ba­dul­va a cseh­szlo­vák nép jo­go­san kér mél­tány­lást a ma­ga szá­má­ra Eu­ró­pá­tól nagy szol­gá­la­ta­i­ért.
Ös­­szeg­zés­ként meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy ez a me­mo­ran­dum a Masaryk ál­tal ki­dol­go­zott tör­té­net­böl­cse­let rö­vi­dí­tett ver­zi­ó­ja volt.
A II. szá­mú memorandum17 a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­sek­kel fog­lal­ko­zik hét fe­je­zet­ben: az 1. fejezet18 azt fej­te­ge­ti, hogy Cseh­szlo­vá­ki­át a tör­té­nel­mi cseh tar­to­má­nyok­ból (Cseh- és Mor­va­or­szág, Szi­lé­zia) és Szlovenszkóból kell lét­re­hoz­ni, de ide kell csa­tol­ni még a ma­gyar­or­szá­gi ruténlakta te­rü­le­te­ket is. Emel­lett egy kor­ri­dor lét­re­ho­zá­sá­val biz­to­sí­ta­ni kell a Cseh­szlo­vá­kia és Ju­go­szlá­via kö­zöt­ti te­rü­le­ti össze­köt­te­tést is.
A 2. fejezet19 a tör­té­nel­mi cseh tar­to­má­nyok ha­tá­ra­i­val kap­cso­la­tos el­kép­ze­lé­se­ket is­mer­te­ti: a cseh­szlo­vák ál­lam ja­vá­ra te­rü­le­ti ki­iga­zí­tá­so­kat kell vég­re­haj­ta­ni Po­rosz-Szi­lé­zi­á­ban és Al­só-Auszt­ri­á­ban, az előb­bi­ből Glatzot és Ratiboøt, az utób­bi­ból Gmünt és Mor­va­me­zőt kell a cseh­szlo­vák köz­tár­sa­ság­hoz csa­tol­ni.
A 3. fejezet20 Szlo­vá­ki­á­val fog­lal­ko­zik. A me­mo­ran­dum han­goz­tat­ja e te­rü­let tel­jes föld­raj­zi egy­sé­gét, és ki­eme­li a dé­li ha­tár fon­tos­sá­gát, ame­lyet a Du­na, a Mát­ra és a Bükk al­kot, ke­let fe­lé pe­dig a to­ka­ji bor­vi­dék ha­tá­rol­ja egé­szen a Bod­rog fo­lyó­ig. Szlovenszkó két rész­re osz­lik, a ke­le­ti rész a Ti­sza, a nyu­ga­ti rész a Du­na fe­lé for­dul völ­gye­i­vel és fo­lyó­i­val. A föld­raj­zi be­ve­ze­tő után a né­pes­ség et­ni­kai ös­­sze­té­tel­ét tag­lal­ja. Köz­li, hogy az 1900. évi nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint 1 967 970 szlo­vák élt Ma­gyar­or­szá­gon. Ezt kö­ve­tő­en két­ség­be von­ja ezt az ada­tot, s ki­je­len­ti, hogy óva­to­san kell bán­ni a ma­gyar sta­tisz­ti­kák­kal, mi­vel úgy­mond egy ma­gyar mi­nisz­ter a par­la­ment­ben be­is­mer­te, hogy ezek­re nem le­het tá­masz­kod­ni, mi­vel a ma­gyar nép­szám­lá­lás­ok so­rán fel­sőbb uta­sí­tás­ra sok száz­ezer nem ma­gyart ma­gyar­nak ír­tak be, hogy ily mó­don nö­vel­jék a ma­gya­rok szá­mát. Na­pi­ren­den van­nak a sta­tisz­ti­ka ös­­sze­ál­lí­tá­sa kö­rül a csa­lá­sok és a ha­mi­sí­tá­sok. Ezek után ki­fej­ti, hogy va­ló­já­ban 2 300 000 szlo­vák él Ma­gyar­or­szá­gon, és emel­lett még ar­ra is le­het szá­mí­ta­ni, hogy az a 700 000 szlo­vák, aki a ma­gya­rok ül­dö­zé­se elől Ame­ri­ká­ba me­ne­kült, Cseh­szlo­vá­kia meg­szü­le­té­sé­nek hí­ré­re ha­ma­ro­san ha­za­tér. A me­mo­ran­dum le­szö­ge­zi, hogy Szlovenszkó szá­má­ra igény­be kell ven­ni bi­zo­nyos ma­gya­rok ál­tal la­kott te­rü­le­te­ket is. Szlovenszkón a ma­gyar la­kos­ság szét­szór­va él, mert a mér­ték­te­len ma­gya­ro­sí­tó rend­szer tu­da­to­san ko­lo­ni­zál­ta a te­rü­le­tet. A ma­gyar­lak­ta te­rü­le­tek igény­be­vé­tel­ét egyéb­ként még az is in­do­kol­ja, hogy még így is nagy­szá­mú szlo­vák szór­vány ma­rad Ma­gyar­or­szá­gon. A Du­na Cseh­szlo­vá­kia szá­má­ra élet­szük­ség­let, eb­ben a kér­dés­ben nem te­het­nek en­ged­mé­nye­ket a ma­gya­rok­nak. A du­nai ha­tár az egye­dü­li le­het­sé­ges ha­tár Ma­gyar­or­szág és Cseh­szlo­vá­kia kö­zött. Po­zsony­ra min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a cseh­szlo­vák ál­lam­nak, bár e vá­ros la­kó­i­nak több­sé­ge né­met, és lak­nak ben­ne ma­gya­rok is, és a szlo­vá­kok a ma­gya­rok­hoz és a né­me­tek­hez vi­szo­nyít­va ki­sebb­ség­ben van­nak, de Po­zsony év­szá­zad­okon át szlo­vák vá­ros volt, és úgy te­kin­tet­tek rá, mint Szlovenszkó fő­vá­ros­ára. A du­nai ha­tár­nak foly­ta­tód­nia kell a Mát­ra, a Bükk és Hegy­al­ja fe­lé, és bár itt nincs zárt és ter­mé­sze­tes ha­tár­vo­nal, ezt a te­rü­le­tet is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni. Bár itt most ma­gya­rok lak­nak, de egy­kor itt szlo­vá­kok lak­tak, aki­ket a bru­tá­lis ma­gyar el­nyo­más ki­ir­tott. Ter­mé­sze­te­sen a be­ke­be­le­zett ma­gya­rok (és más nem­ze­ti­sé­gek) szé­les kö­rű nem­ze­ti­sé­gi jo­go­kat kap­nak majd.
A 4. fejezet21 a ru­té­nok­kal fog­lal­ko­zik. Elöl­já­ró­ban rö­vi­den is­mer­te­ti a ru­té­nok szá­mát és föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dé­sét, majd fel­ve­ti a te­rü­let to­váb­bi sor­sá­nak kér­dé­sét. Ki­je­len­ti, hogy a te­rü­le­tet oda le­het­ne csa­tol­ni akár Len­gyel­or­szág­hoz, akár Uk­raj­ná­hoz, de ez a két or­szág er­re nem tart igényt. Vi­szont nem le­het ott­hagy­ni a ma­gya­rok­nak, ezért a leg­jobb meg­ol­dás az, ha au­to­nóm tar­to­mány for­má­já­ban Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz csa­tol­ják.
A 5. fejezet22 az ún. cseh­szlo­vák–ju­go­szláv kor­ri­dor kér­dé­sé­vel fog­lal­ko­zik. A konk­rét ja­vas­la­tot egy tör­té­nel­mi ma­gya­rá­zat elő­zi meg. Esze­rint Kö­zép-Eu­ró­pá­ban a né­me­tek és a ma­gya­rok együtt akar­tak ural­kod­ni a töb­bi nép fe­lett. A pán­ger­mán ter­ve­ket a ma­gya­rok min­dig tá­mo­gat­ták. Va­ló­já­ban a 13. szá­za­dig Cseh­or­szág, Mor­va­or­szág, Szi­lé­zia és Szlovenszkó a dél­szláv­ok köz­vet­len szom­széd­jai vol­tak Pan­nó­nia ré­vén, ahol Krajnával, Stá­jer­or­szág­gal és Al­só-Auszt­ria szláv­ja­i­val érint­kez­tek. A cseh­szlo­vák–ju­go­szláv szom­széd­sá­got a ma­gya­rok és a né­me­tek a 14. és 15. szá­zad­ban szét­tör­ték, és így szét­vá­lasz­tot­ták a két né­pet. Et­től kezd­ve a ma­gyar–né­met szö­vet­ség hos­­szú időn ke­resz­tül szét­vá­lasz­tot­ta az észa­ki és a dé­li szlá­vo­kat. E tör­té­nel­mi be­ve­ze­tő után a me­mo­ran­dum egy ja­vas­lat­tal áll elő. Azt ál­lít­ja, hogy mi­vel a ma­gyar és a né­met elem kö­zött élő szláv né­pes­ség még ma sem tűnt el tel­je­sen, Nyu­gat-Ma­gyar­or­szág ve­gyes la­kos­sá­ga kö­zül 25-30% szláv nem­ze­ti­sé­gű, az­az ké­zen­fek­vő a meg­ol­dás: Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni Moson és Sop­ron me­gyét, Ju­go­szlá­vi­á­hoz pe­dig Vas és Za­la me­gyét. Az így lét­re­jö­vő kor­ri­dor el­vá­laszt­ja egy­más­tól a né­me­te­ket és ma­gya­ro­kat, meg­szű­nik a pángermanizmus ma­gyar tá­ma­sza. A de­mok­ra­ti­zált ma­gya­rok kö­ze­led­ni fog­nak a két szláv ál­lam­hoz, és így a bé­ke ügyé­nek nagy szol­gá­la­tot tesz­nek.
A 6. fejezet23 a köz­le­ke­dé­si utak nem­zet­kö­zi­vé té­te­lé­vel fog­lal­ko­zik. Elő­ször a ví­zi utak­ról fej­ti ki a cseh­szlo­vák ál­lás­pon­tot. Is­mé­tel­ten ki­je­len­ti: Cseh­szlo­vá­kia du­nai ál­lam, ezért min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a Du­ná­ra, pon­to­sab­ban an­nak nem­zet­kö­zi­vé té­te­lé­re. Cseh­szlo­vá­kia a Du­nán ke­resz­tül ke­rül kap­cso­lat­ba a Fe­ke­te-ten­ger­rel. Ugyan­ilyen fon­tos­sá­gú az El­ba nem­zet­kö­zi­vé té­te­le is, mert ez­ál­tal Cseh­szlo­vá­kia Ham­burg­gal ke­rül­het köz­vet­len ös­­sze­köt­te­tés­be. A Visz­tu­la nem­zet­kö­zi­vé té­te­le ré­vén pe­dig Cseh­szlo­vá­kia köz­vet­len ös­­sze­kö­te­tés­be ke­rül­het­ne Danziggal. A me­mo­ran­dum a vas­utak­ra is ki­tér, ki­je­lent­ve, hogy a Po­zsony–Tri­eszt, a Po­zsony–Fi­u­me, a Prága–Nürnberg–Strasbourg vo­na­la­kat szin­tén nem­zet­kö­zi­vé kell ten­ni. Ki­je­len­ti, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak köz­vet­len fran­cia kap­cso­lat­ra van szük­sé­ge, hi­szen az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia meg­szű­né­se óta Prá­ga Kö­zép-Eu­ró­pa köz­pont­ja, er­re kell át­ha­lad­nia a Nyu­gat­ról jö­vő gaz­da­sá­gi ös­­sze­kö­te­té­sek­nek.
A 7. fejezet24 a lausitzi szorbok ügyé­vel fog­lal­ko­zik: au­to­nó­mi­át és a cse­hek­kel va­ló köz­vet­len kap­cso­la­tot kí­ván ne­kik.
A III. szá­mú emlékirat25 a cseh­or­szá­gi né­met­kér­dés­sel fog­lal­ko­zik. Be­ve­ze­tés­kép­pen az 1910. évi nép­szám­lá­lá­si ada­to­kat is­mer­te­ti, me­lyek sze­rint Cseh­or­szág, Mor­va­or­szág és Szi­lé­zia te­rü­le­tén 3 512 583 né­met élt. Ezt kö­ve­tő­en ki­je­len­ti, hogy a né­met­kér­dés csu­pán Cseh­or­szág­ban lé­te­zik, mi­vel Mor­va­or­szág­ban a né­me­tek szét­szór­tan él­nek. Akár­csak a II. szá­mú me­mo­ran­dum Szlo­vá­ki­á­val fog­lal­ko­zó fe­je­ze­te, ez a me­mo­ran­dum is meg­bíz­ha­tat­lan­nak mond­ja a Mo­nar­chi­á­ban ké­szült sta­tisz­ti­ká­kat. Ki­je­len­ti, hogy leg­alább 800 000–1 000 000 fő le­vo­nan­dó a né­met­ség lét­szá­má­ból, mert az oszt­rá­kok rend­sze­re­sen meg­ha­mí­sí­tot­ták a sta­tisz­ti­ká­kat. Ezek után gaz­da­sá­gi in­dok­lás kö­vet­ke­zik, mely so­rán a me­mo­ran­dum ki­fej­ti, hogy Cseh­szlo­vá­kia nyers­anyag­for­rá­sa­i­nak igen je­len­tős ré­sze né­me­tek ál­tal la­kott te­rü­le­te­ken ta­lál­ha­tó, és ezek el­sza­kí­tá­sa tönk­re­ten­né az ál­la­mot. Kü­lö­nö­sen szük­sé­ge van a cseh­szlo­vák ál­lam­nak a nagy szén­vi­dé­kek­re. Cseh­or­szág oszt­ha­tat­lan­sá­gát stra­té­gi­ai okok is in­do­kol­ják: a né­me­tek ál­tal la­kott hegy­ko­szo­rú el­vé­te­le ki­szol­gál­tat­ná a cse­he­ket a né­me­tek­nek. Ezek után né­mi tör­té­nel­mi ér­ve­lés kö­vet­ke­zik (né­met ko­lo­ni­zá­ció, fe­hér­he­gyi csa­ta stb.), majd a me­mo­ran­dum biz­to­sít­ja ol­va­só­ját, hogy a né­me­tek a jö­ven­dő Cseh­szlo­vá­ki­á­ban tel­jes de­mok­rá­ci­á­ban fog­nak él­ni (ál­ta­lá­nos, egyen­lő, köz­vet­len és tit­kos vá­lasz­tó­jog), és szá­muk­ra az ös­­szes ki­sebb­sé­gi jo­got ga­ran­tál­ni fog­ják. Cseh­szlo­vá­kia má­so­dik Svájc lesz, a né­met pe­dig a má­so­dik ál­lam­nyelv.

A IV. szá­mú emlékirat26 Teschen kér­dé­sét elem­zi, ki­je­lent­ve, hogy ezen te­rü­let bir­tok­lá­sa lét­kér­dés Cseh­szlo­vá­kia szá­má­ra. A len­gyel több­ség va­ló­já­ban nem lé­te­zik, s csak azért mu­tat­nak ki a sta­tisz­ti­kák ilyen nagy szá­mú len­gyelt a te­rü­le­ten, mert hely­te­len nép­szám­lá­lá­si mód­szert al­kal­maz­tak. A szi­lé­zi­ai la­ko­so­kat, akik át­me­ne­tet je­len­te­nek a cse­hek és len­gye­lek kö­zött, a len­gye­lek ma­guk­hoz szá­mít­ják. Rá­adá­sul Cseh­szlo­vá­ki­á­nak a ki­ter­jedt szén­vi­dé­kek mi­att, il­let­ve a kassa–oderbergi vas­út­vo­nal mi­att min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a te­rü­let­re. Len­gyel­or­szág pe­dig ta­lál­hat ma­gá­nak kár­pót­lást Po­rosz-Szi­lé­zi­á­ban.
Az V. szá­mú emlékirat27 Szlovenszkóval fog­lal­ko­zik négy fe­je­zet­ben. Az el­ső fe­je­zet ele­jén ki­je­len­ti: „A cseh­szlo­vák ná­ció szlo­vák ága már időt­len idők óta Észak­nyu­gat-Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén él, aho­vá jó­val a ma­gya­rok előtt te­le­pe­dett le. A te­rü­let, amely elő­ször hoz­zá­juk tar­to­zott, nem csu­pán a mai Szlo­vá­ki­á­ra kor­lá­to­zó­dott a Vág, a Nyitra, a Ga­ram és az Ipoly fo­lyók me­den­cé­jé­vel, ha­nem – mint egy zárt tö­meg – a Du­ná­ig ért, majd azu­tán ki­fe­lé, Ma­gyar­or­szág nyu­ga­ti ré­szé­re, a ré­gi Pan­nó­ni­át, a Fer­tő-tó­tól a Ba­la­to­nig ma­gá­ban fog­lal­ta. Ez az egész te­rü­let a cseh ná­ció egy ága, a szlo­vá­kok ál­tal volt elfoglalva.”28
A 9. szá­zad­ban a ma­gya­rok ki­ir­tot­ták Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­gon a szlá­vo­kat – mond­ja a me­mo­ran­dum –, de a Du­na túl­part­ján meg­ma­rad­tak a szlo­vá­kok. A kö­zép­kor fo­lya­mán a ma­gyar ki­rá­lyok a szlo­vá­kok­kal szem­ben a né­met ko­lo­ni­zá­ci­ó­nak ked­vez­tek. Az 1241. évi ta­tár­já­rás és ké­sőbb a tö­rök há­bo­rúk (1526–1718) a szlo­vá­ko­kat na­gyon meg­gyö­tör­ték. Az ezt kö­ve­tő el­nép­te­le­ne­dést egy erős né­met gyar­ma­to­sí­tás kö­vet­te. A ma­gyar ki­rá­lyok már ko­ráb­ban is, de leg­in­kább a 13. szá­zad­ban kezd­tek az ér­cek­ben gaz­dag szlo­vák vár­me­gyék­be – Szepes, Nóg­rád, Bars stb. – né­met gyar­ma­to­sí­tó­kat te­le­pít­tet­ni, hogy az ős­la­kos­ság ká­rá­ra nagy pri­vi­lé­gi­u­mo­kat ado­má­nyoz­za­nak ne­kik. A 15. szá­zad­ban már szin­te egyet­len olyan fa­lu sem volt, amely­ben nem vol­tak né­met csa­lá­dok. A ma­gya­rok a 18. szá­za­dig bi­zo­nyos mér­té­kig meg­tűr­ték a szlo­vák nyel­vet, de a 19. szá­zad ele­jén a ma­gya­rok a la­tin he­lyett a ma­gyart akar­ták hi­va­ta­los nyelv­vé ten­ni. En­nek meg­fe­le­lő­en a ma­gyar ál­lam min­den pol­gá­rát ar­ra akar­ták kény­sze­rí­te­ni, hogy a ma­gyar nyel­vet hasz­nál­ja az is­ko­lá­ban, a hi­va­ta­lok­ban, a ka­to­na­ság­nál és a nyil­vá­nos élet­ben. Et­től fog­va a szlo­vák nép­nek min­den ere­jé­re szük­sé­ge volt, hogy meg­véd­je ma­gát az erő­sza­kos ma­gya­ro­sí­tás­tól. A ma­gyar nép tö­me­gei le­néz­ték az or­szág más ná­ci­ó­it, és túl­zot­tan bíz­tak bru­tá­lis ha­tal­muk­ban. A szlo­vá­kok­ra vo­nat­ko­zó né­ző­pont­juk jól meg­mu­tat­ko­zik a kö­vet­ke­ző köz­mon­dás­ban: „Der Slowake ist keine Mensch” [A tót nem ember].”29 1868-ban a ma­gya­rok ugyan pa­pí­ron biz­to­sí­tot­ták a más nem­ze­ti­sé­gű­ek­nek is az ál­lam­pol­gá­ri jo­go­kat, de va­ló­já­ban a ma­gyar ál­lam el­uta­sí­tot­ta a nem­ze­ti­ség­hez és a nyelv­hez va­ló ter­mé­sze­tes jo­got. Eu­ró­pa tör­té­ne­lem­köny­ve­i­ben nem ta­lál­ko­zunk olyan el­nyo­más­sal, mint aho­gyan a ma­gya­rok el­nyom­ták a szlá­vo­kat – ér­té­ke­li a me­mo­ran­dum a du­a­lis­ta nem­ze­ti­sé­gi tör­vényt.
A má­so­dik fejezet30 az erő­sza­kos ma­gya­ro­sí­tás­sal fog­lal­ko­zik, s több íz­ben hi­vat­ko­zik Grünwald Bé­la Fel­vi­dék cí­mű röp­irat­ára. Szó sze­rint az aláb­bi mon­da­to­kat idé­zi Grünwald köny­vé­ből: „A nem-ma­gya­rok nem­ze­ti­sé­gi ér­zé­se­i­nek éb­re­dé­se a ma­gyar nem­zet szá­má­ra ve­szélyt je­lent. Ma­gyar­or­szá­gon csak egy ma­gyar kul­tú­ra le­het je­len. Le­he­tet­len a szlo­vá­ko­kat bé­kés esz­kö­zök­kel meg­győz­ni a ma­gyar ál­lam ide­á­já­val kap­cso­lat­ban. Az egyet­len le­he­tő­ség, amely szá­munk­ra ma­radt, hogy tel­je­sen ki­irt­suk a kul­tú­rá­ju­kat. Ha a ma­gya­rok helyt akar­nak áll­ni, ak­kor vé­rü­ket, a nem-ma­gya­rok as­­szi­mi­lá­ci­ó­ja so­rán gaz­da­gí­ta­ni­uk kell.”31
A me­mo­ran­dum gon­do­lat­me­ne­te az aláb­bi mó­don foly­ta­tó­dik: tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hogy a ma­gya­rok a ma­gya­ro­sí­tás ér­de­ké­ben a szlo­vák nyel­vű is­ko­lák el­len lép­tek fel. 1874–1875-ben be­zár­ták a há­rom lé­te­ző szlo­vák gim­ná­zi­u­mot, le­fog­lal­ták va­gyo­nu­kat. Azok a szlo­vá­kok, akik ma­ga­sabb is­ko­lai kép­zés­ben sze­ret­tek vol­na ré­sze­sül­ni, kény­te­le­nek vol­tak ma­gyar is­ko­lá­ba irat­koz­ni, mi­vel ne­kik nem volt sa­ját is­ko­lá­juk. Ezen a pon­ton is­mét Grünwald Bé­la köny­vé­ből idéz a me­mo­ran­dum: „A kö­zép­is­ko­la olyan, mint egy nagy gép; az egyik ol­da­lán fi­a­tal szlo­vá­kok szá­za­it dob­ják be, és a má­sik ol­dalt kész ma­gya­rok jön­nek ki.”32
A szlo­vák is­ko­la­ügy sa­nya­rú hely­ze­té­nek ér­zé­kel­te­té­sé­re az aláb­bi sta­tisz­ti­kai adat­sort köz­li a me­mo­ran­dum:
„1916-ban Szlo­vá­ki­á­ban volt:
1. Óvo­dák: 448 ma­gyar, egy szlo­vák sem; 22 715 szlo­vák 3–5 éves gyer­mek­nek kel­lett ma­gyar óvo­dá­ba jár­nia.
2. Ál­ta­lá­nos is­ko­lák: 4253 ma­gyar, 365 szlo­vák, ame­lyek kö­zül az utób­bi­ak csak ne­vük­ben vol­tak szlo­vá­kok, mi­vel 1912-ben Wlassics Gyu­la val­lás- és köz­ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter azt az uta­sí­tást ad­ta, hogy a ma­gyart a he­ti ös­­sze­sen 26 órá­ból min­den ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban 17–24 he­ti óra­szám­ban ok­tas­sák.
3. Szak­is­ko­lák, ke­res­ke­del­mi és ipa­ri is­ko­lák: 138 ma­gyar, egy szlo­vák sem. 7407 szlo­vák ta­nu­ló volt kény­te­len ma­gyar is­ko­lá­ba jár­ni.
4. Pol­gá­ri is­ko­lák: 112 ma­gyar, egy szlo­vák sem. 3181 szlo­vák di­ák­nak kel­lett ma­gyar is­ko­lá­ba jár­nia.
5. Ok­ta­tó­kép­ző in­téz­mé­nyek: 27 ma­gyar, egy szlo­vák sem.
6. Gim­ná­zi­u­mok és re­ál­is­ko­lák: 46 ma­gyar, egy szlo­vák sem.
7. Ma­ga­sabb szin­tű le­ány­is­ko­lák: 8 ma­gyar, szlo­vák nem volt.
8. Egye­te­mek, mű­sza­ki fő­is­ko­lák, jo­gi tan­fo­lyam­ok, fel­ső­fo­kú te­o­ló­gi­ai in­téz­mé­nyek és szak­is­ko­lák: va­la­men­­nyi magyar.”33
A fen­ti sta­tisz­ti­kai adat­sor után a gon­do­lat­me­net így foly­ta­tó­dik: a ma­gya­rok a szlo­vák temp­lo­mot sem kí­mél­ték, a ma­gya­ro­sí­tás esz­kö­ze­ként hasz­nál­ták. Csernovában, Liptó me­gyé­ben a szlo­vák ka­to­li­ku­sok fel­épí­tet­tek egy temp­lo­mot, és azt kö­ve­tel­ték, hogy egy szlo­vák pap szen­tel­je azt fel. A püs­pök azon­ban el­ren­del­te, hogy ma­gyar pap szen­tel­je fel. Ter­mé­sze­te­sen az egy­ház­köz­ség­be tar­to­zó hí­vők nem en­ged­ték, hogy a ma­gyar pa­pok be­lép­je­nek a temp­lom­ba. A ma­gyar ve­ze­tő­ség csend­őrö­ket kül­dött a ma­gyar pa­pok se­gít­sé­gé­re; en­nek az lett az ered­mé­nye, hogy 15 hí­vőt meg­öl­tek, töb­ben sú­lyo­san meg­sé­rül­tek, má­sok (hi­va­ta­los sze­mély el­le­ni) az ál­lam­ha­ta­lom­nak va­ló el­len­ál­lás mi­att bör­tön­be ke­rül­tek.
A ma­gyar po­li­ti­ku­sok a szlo­vák nép el­sor­vasz­tá­sa ér­de­ké­ben min­den esz­közt fel­hasz­nál­tak – mond­ja a me­mo­ran­dum. Pél­dá­ul: „A ma­gya­rok ki­mon­dott raz­zi­á­kat szer­vez­tek a szlo­vák gyer­me­kek ke­re­sé­sé­re, aki­ket a ma­gya­rok föld­jé­re, az Al­föld­re küld­tek. Ezek a raz­zi­ák 1874-től 1900-ig tar­tot­tak; ez idő alatt a szlo­vák gye­re­ke­ket el­sza­kí­tot­ták szü­le­ik­től, és mes­­sze vit­ték őket.”34
Sőt 1883-ban a ma­gya­rok egy olyan ma­gya­ro­sí­tó tár­sa­sá­got (FEMKA) ala­pí­tot­tak, amely a ve­ze­tő­ség se­gít­sé­gé­vel át­vet­te a szlo­vák gyer­me­kek de­por­tá­lá­sát, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a 12–15 éves fi­a­tal lá­nyok­ra, akik kö­zül so­kan bor­dély­há­zak­ba ke­rül­tek. A vi­lá­got le­súj­tot­ták ezek a té­nyek, ami­kor tu­do­mást sze­rez­tek ró­luk; 1889-ben Ale­xan­der Poptoff Szentpétervárott fran­cia nyel­ven köny­vet írt er­ről a tény­ről Rab­szol­ga­ság Eu­ró­pa szí­vé­ben cím­mel.
A szlo­vá­kok szen­ve­dé­se­i­nek (a me­mo­ran­dum a „már­tí­rom­ság” ki­fe­je­zést hasz­nál­ja) is­mer­te­té­se után a me­mo­ran­dum hos­­sza­san idé­zi a ma­gyar kor­mány gaz­da­sá­gi el­nyo­mó in­téz­ke­dé­se­it. Ki­je­len­ti, hogy a ma­gyar kor­mány igye­ke­zett meg­gá­tol­ni a szlo­vá­kok anya­gi gya­ra­po­dá­sát, ezért a ma­gyar el­nyo­más elől 739 565 fő me­ne­kült Ame­ri­ká­ba.
A 3. fejezet35 a ma­gyar nép­szám­lá­lás­sal, pon­to­sab­ban a ma­gyar sta­tisz­ti­kák­kal fog­lal­ko­zik. Ki­fej­ti, hogy a ma­gyar sta­tisz­ti­ka tu­da­to­san meg­ha­mi­sí­tot­ta a szlo­vá­kok szá­mát, Pest me­gyé­ben pél­dá­ul 20 ezer szlo­vá­kot ma­gyar­nak ír­tak be. Egy má­sik eset­ben így ér­vel: „Sza­bolcs me­gyé­ben tel­je­sen ma­gyar kör­nye­zet­ben van egy ré­gi szlo­vák ko­ló­nia: Nyír­egy­há­za vá­ro­sa. Ezen vá­ros la­kói (38 198 la­kos) ed­dig a szlo­vák nyel­vet be­szél­ték, és a temp­lom­ban szlo­vák nyel­ven tar­tot­ták a pré­di­ká­ci­ót. 1880-ban a ma­gyar sta­tisz­ti­ka még szlo­vák­ként is­mer­te el a né­pes­ség több­sé­gét. 1910-ben eb­ben a me­gyé­ben már csak 1117 szlo­vá­kot mu­tat­tak ki, de ugyan­eb­ben az idő­ben 18 719-re nőtt a szlo­vá­kul be­szé­lő ma­gya­rok szá­ma. Nyil­ván­va­ló, hogy egy tisz­tán ma­gyar me­gyé­ben nem a ma­gya­rok­nak állt ér­de­kük­ben, hogy szlo­vá­kul ta­nul­ja­nak meg, sok­kal in­kább a ma­gyar­ként fel­tün­te­tett szlo­vá­ko­ké (hogy ma­gya­rul tanuljanak).”36
Ezt kö­ve­tő­en a me­mo­ran­dum meg­vá­dol­ja a ma­gya­ro­kat, hogy több mint fél­mil­lió szlo­vá­kot ma­gyar­nak köny­vel­tek el a sta­tisz­ti­kák­ban, majd ki­je­len­ti, hogy „sok más is fel­jo­go­sít min­ket ar­ra, hogy ele­ve el­uta­sít­suk a hi­va­ta­los ma­gyar sta­tisz­ti­ká­kat, leg­in­kább az utol­só nép­szám­lá­lás­ét, amely a le­he­tő legpontatlanabb”.37 Egy­ér­tel­mű­en fel­fe­dez­he­tő az e ki­je­len­tés mö­gött rej­lő hát­só szán­dék, va­gyis az, hogy ha a ma­gyar fél a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án meg­pró­bál et­ni­kai-nép­szám­lá­lá­si ada­tok­kal ér­vel­ni, azo­kat hi­tel­te­len­nek kell nyil­vá­ní­ta­ni.
A 4. fejezet38 Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­val fog­lal­ko­zik, fa­lu­ne­ve­ket fel­tün­tet­ve is­mer­te­ti a kö­ve­telt ha­tárt, mely a Du­na bal part­ját kö­ve­ti Vá­cig, majd át­ha­lad a Cser­hát és a Bükk hegy­sé­gen, majd Miskolc–Tokaj–Sárospatak–Sátoraljaújhely vo­nal men­tén fut.
A VI. szá­mú emlékirat39 a ru­tén­kér­dés­sel fog­lal­ko­zik rész­le­te­sen, meg­is­mé­tel­ve a II. szá­mú em­lék­irat ide vo­nat­ko­zó ré­szét. Ki­je­len­ti, hogy a há­rom szó­ba jö­he­tő meg­ol­dás (len­gyel, uk­rán, cseh­szlo­vák) kö­zül a Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lás a leg­he­lye­sebb. A Szlo­vá­ki­á­val fog­lal­ko­zó me­mo­ran­dum­hoz ha­son­ló­an eb­ben a me­mo­ran­dum­ban is ecse­te­li a ma­gyar el­nyo­mó in­téz­ke­dé­se­ket, il­let­ve ki­je­len­ti, hogy sok ru­tén a ma­gyar el­nyo­más elől me­ne­kült Ame­ri­ká­ba. Ki­eme­li a te­rü­let stra­té­gi­ai je­len­tő­sé­gét, hi­szen ha az Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz tar­toz­na, Cseh­szlo­vá­kia hi­dat nyer­ne Ro­má­nia fe­lé.
A to­váb­bi me­mo­ran­du­mok ki­sebb sú­lyú kér­dé­sek­kel fog­lal­koz­nak: a VII. szá­mú emlékirat40 a lausitzi szorbok sor­sát ecse­te­li, il­let­ve kö­ve­te­li a ven­dek fel­sza­ba­dí­tá­sát a né­met ura­lom alól. A VIII. szá­mú emlékirat41 Ratiboøzsal fog­lal­ko­zik, an­nak Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lá­sát kö­ve­tel­ve. A IX. szá­mú emlékirat42 Glatzcal, an­nak ugyan­csak Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lá­sát kö­ve­tel­ve. A X. szá­mú emlékirat43 a cseh–oszt­rák ha­tár ki­iga­zí­tá­sá­val fog­lal­ko­zik, il­let­ve a po­rosz-szi­lé­zi­ai ha­tár­ki­iga­zí­tás­ok szük­sé­ges­sé­gét ma­gya­ráz­za. A XI. szá­mú emlékirat44 jó­vá­té­telt és ha­di kár­pót­lást kí­ván mind­azo­kért, amit a cseh­szlo­vák­ok a há­bo­rú alatt el­szen­ved­tek.
A me­mo­ran­du­mok is­mer­te­té­sé­ből jól lát­ha­tó: cél­juk az volt, hogy meg­győz­zék az an­tant­ha­tal­ma­kat ar­ról, mi­lyen elő­nyök­kel is jár­na szá­muk­ra egy erős cseh­szlo­vák ál­lam lét­re­ho­zá­sa Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. En­nek ér­de­ké­ben egy igen szé­les ala­po­kon nyug­vó érv­rend­szert ál­lí­tot­tak fel, mely­nek spekt­ru­ma a tör­té­net­böl­cse­le­ti ér­vek­től (a cse­hek kül­de­té­se, a hu­ma­ni­tás szol­gá­la­ta, a szel­le­mi és er­köl­csi ér­té­kek vé­del­me a né­met és ma­gyar bar­bár­ság­gal szem­ben) az egé­szen prag­ma­ti­kus, ún. gaz­da­sá­gi ér­ve­kig (kell a szén­me­den­ce, kell a vas­út­vo­nal, mert ezek nél­kül nem mű­kö­dik ál­la­munk) ter­jedt. Kü­lön ki kell emel­nünk, hogy a me­mo­ran­du­mok so­ro­za­to­san két­ség­be von­ták az oszt­rák és a ma­gyar nép­szám­lá­lás­ok ered­mé­nye­it, csa­lás­sal, ha­mi­sí­tás­sal vá­dol­va meg a Mo­nar­chia sta­tisz­ti­ku­sa­it és po­li­ti­ku­sa­it. Ugyan­ak­kor a me­mo­ran­dum ös­­sze­ál­lí­tói – ami­kor a szlo­vá­kok szá­má­ról volt szó – igen „kre­a­tív mó­don” bán­tak a sta­tisz­ti­kai ada­tok­kal.
Szin­tén fon­tos ele­me volt az érv­rend­szer­nek az ér­zel­mi hú­ro­kat is meg­pen­dí­tő (bor­dély­ba hur­colt fi­a­tal szlo­vák lá­nyok), ál­ta­luk „bru­tá­lis ma­gya­ro­sí­tás”-nak ne­ve­zett fo­lya­mat élénk szí­nek­kel tör­té­nő ecse­te­lé­se. Ugyan­ak­kor a me­mo­ran­dum szer­zői mé­lyen hall­gat­tak a Cseh­szlo­vá­ki­á­ban élő más nem­ze­ti­sé­gek ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­ról.
Marián Hronský tanulmányában45 rá­mu­tat, hogy a Szlo­vá­ki­át érin­tő me­mo­ran­du­mok ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban se­géd­ke­ző szlo­vák po­li­ti­ku­sok – akik a me­mo­ran­du­mok­hoz szük­sé­ges anya­gok ös­­sze­gyűj­té­sét Turócszentmártonban vé­gez­ték el – ere­de­ti­leg úgy vél­ték, hogy Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­nak meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz ele­gen­dő az et­ni­kai elv ér­vé­nye­sí­té­se, de Prá­gá­ból 1918 de­cem­be­ré­ben olyan uta­sí­tást kap­tak, hogy az et­nog­rá­fi­ai ér­de­ke­ken kí­vül a gaz­da­sá­gi, a köz­le­ke­dé­si és a stra­té­gi­ai ér­de­ket is ve­gyék fi­gye­lem­be.
Borsody Ist­ván aláb­bi sza­vai tö­ké­le­te­sen ki­fe­je­zik a me­mo­ran­du­mok lé­nye­gét: „Re­me­kül fel­ké­szült [már­mint Beneš – G. L.]. Nem ve­tőd­he­tett fel olyan kér­dés, ami­re nem lett vol­na irat­tás­ká­já­ban egy me­mo­ran­dum. A me­mo­ran­du­mok pe­dig mind azt bi­zo­nyí­tot­ták, hogy Eu­ró­pa, a vi­lág, az em­be­ri­ség, a bé­ke és igaz­ság sze­rint csak egy meg­ol­dás lé­te­zik, még­pe­dig az, ame­lyik meg­fe­lel a cseheknek.”46

A cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek szó­be­li be­ter­jesz­té­se

A bé­ke­kon­fe­ren­cia úgy ha­tá­ro­zott, hogy az igé­nyek írá­sos be­ter­jesz­té­sén kí­vül le­he­tő­sé­get ad a ki­sebb szö­vet­sé­ge­sek­nek, hogy azo­kat szó­ban is elő­ad­ják, még­pe­dig a leg­fel­ső szin­ten. Így Beneš a Leg­fel­ső Ta­nács előtt feb­ru­ár 5-én szó­ban is­mer­tet­te a cseh­szlo­vák igé­nye­ket. Ez­zel ala­po­san igény­be vet­te a Leg­fel­sőbb Ta­nács ide­jét és tü­rel­mét, hi­szen há­rom és fél órán ke­resz­tül be­szélt ha­zá­ja hely­ze­té­ről és te­rü­le­ti követeléseiről,47 bár azt is meg kell je­gyez­nünk, hogy kér­dé­sek­kel több­ször is meg­sza­kí­tot­ták elő­adá­sát.
Elő­adá­sa be­ve­ze­tő ré­szé­ben em­lé­kez­tet­te a hall­ga­tó­sá­gát ar­ra, hogy a cseh­szlo­vák nem­zet „so­ha­sem ha­bo­zott a szö­vet­sé­ge­sek s a de­mok­rá­cia ér­de­kei mel­lett ki­áll­ni. Nem a te­rü­let­szer­zés vit­te harc­ba, ha­nem ugyan­azon esz­mé­nyek, mint a szö­vet­sé­ges nem­ze­tek fi­a­it. Egy kö­zép­ko­ri di­nasz­tia el­len kelt fel, ame­lyet a bü­rok­rá­cia, a mi­li­ta­riz­mus, a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház s bi­zo­nyos mér­té­kig a nagy­tő­ke tar­tott fenn. […] Az egész nem­zet csu­pán sa­ját sor­sát kí­ván­ta a ke­zé­be venni.”48 Majd így foly­tat­ta: „A nem­zet há­rom­száz év­nyi szol­ga­ság és há­nyat­ta­tás után, amely kis hí­ján föl­emész­tet­te, most úgy ér­zi, bölcs­nek, mér­ték­le­tes­nek és igaz­sá­gos­nak kell len­nie szom­szé­da­i­hoz, hogy az irigy­sé­get és a vi­szá­lyok ki­úju­lá­sát el­ke­rül­je, ami is­mét ha­son­ló ve­szé­lyek­be sodorná.”49
Úgy vél­jük, hogy az írá­sos me­mo­ran­du­mok­ban meg­fo­gal­ma­zott cseh­szlo­vák igé­nyek is­me­re­té­ben erős kri­ti­ká­val kell ke­zel­nünk eze­ket a mon­da­to­kat. Beneš ezen emel­ke­dett be­ve­ze­tő után tért rá a te­rü­le­ti kér­dé­sek­re. A tör­té­nel­mi or­szág­ré­szek (Cseh- és Mor­va­or­szág, Szi­lé­zia) ese­té­ben tör­té­nel­mi ér­ve­lést al­kal­ma­zott, az­az ki­fej­tet­te, hogy ez a há­rom te­rü­let már a 6. szá­zad­ban egy ál­la­mot al­ko­tott egy cseh di­nasz­tia ural­ma alatt. 1526-tól a Habs­bur­gok ke­rül­tek Bohémia trón­já­ra, s no­ha de jure mind­vé­gig el­is­mer­ték a cseh in­téz­mé­nyek lé­tét, et­től az idő­től kezd­ve erős ha­tal­mi köz­pon­to­sí­tás­ba kezd­tek. A cseh nép há­rom­szor lá­zadt fel nem­csak az el­né­me­te­sí­tés el­len, ha­nem az arisz­tok­ra­ta és ka­to­li­kus ki­vált­sá­gok rend­sze­re el­len is.
Beneš ki­fej­tet­te, hogy a fe­hér­he­gyi csa­ta­vesz­tés okoz­ta ká­bu­lat­ból a fran­cia for­ra­da­lom ha­tá­sá­ra a nép ma­gá­hoz tért, s Kö­zép-Eu­ró­pa el­ső nem­ze­té­vé lett. Ahogy Beneš fo­gal­ma­zott: „nem­ze­tünk oly szor­go­san ipar­ko­dott, hogy a 20. szá­zad ele­jé­re ipa­ri, szel­le­mi és po­li­ti­kai te­kin­tet­ben egy­aránt Kö­zép-Eu­ró­pa leg­fej­let­tebb tár­sa­dal­má­vá nőt­te ki magát.”50
Ezek után ki­je­len­tet­te, hogy Cseh- és Mor­va­or­szág, va­la­mint Szi­lé­zia geo­grá­fi­ai és et­nog­rá­fi­ai szem­pont­ból egy­sé­get ké­pez. Ar­ra is ki­tért, hogy a né­met ko­lo­ni­zá­ció mi­att 2 400 000 né­met él ezen a te­rü­le­ten, de rög­tön hoz­zá­tet­te, hogy ez az adat az 1910. évi oszt­rák nép­szám­lá­lás ered­mé­nye, ám ezt a nép­szám­lá­lást az oszt­rák ha­tó­sá­gok meg­ha­mi­sí­tot­ták. En­nél a pont­nál Lloyd Ge­or­ge meg­kér­dez­te, hogy mit mu­tat­nak a ko­ráb­bi sta­tisz­ti­kai adatok.51 Beneš vá­la­szá­ban ki­fej­tet­te, hogy az 1900-as ada­tok ha­son­ló­ak az 1910-es ada­tok­hoz, de ez az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy ezek­nél ugyan­olyan ha­mi­sí­tás tör­tént. Ek­kor Wilson el­nök meg­kér­dez­te, hogy hány cseh él a te­rü­le­ten, mi­re Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy 4 500 000 fő.52
Ezek után Beneš gaz­da­sá­gi ér­ve­lést al­kal­ma­zott. Azt mond­ta, hogy Cseh­or­szág volt a Mo­nar­chia gaz­da­sá­gi­lag leg­fej­let­tebb ré­sze, pél­dá­ul a cu­kor­ipar 90%-a, a tex­til­ipar 70%-a, a vas­gyár­tás 55%-a, az al­ko­hol­gyár­tás 60%-a itt ta­lál­ha­tó, ez az ipar azon­ban a nem­ze­ti­sé­gi­leg ve­gyes, né­me­tek ál­tal la­kott ha­tár­te­rü­le­tek­re kon­cent­rá­ló­dik. Mi­vel a bel­ső, zö­mé­ben ag­rár­gaz­dál­ko­dás­sal fog­lal­ko­zó cseh te­rü­le­tek nem lé­tez­het­nek a pe­rem­te­rü­le­tek ipa­ra nél­kül, meg kell őriz­ni a te­rü­let egy­sé­gét, az­az a né­me­tek ál­tal la­kott pe­rem­te­rü­le­tek­nek is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell tar­toz­ni­uk. En­nél a pont­nál Lloyd Ge­or­ge is­mét köz­be­szólt, s azt kér­dez­te, mi az oka an­nak, hogy az ipar a pe­rem­te­rü­le­tek­re koncentrálódik.53 Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy azért, mert a nagy szén­me­zők a pe­rem­te­rü­le­te­ken ta­lál­ha­tók. Ezt kö­ve­tő­en egy ki­sebb – kö­rül­be­lül tíz­per­ces – be­szél­ge­tés bon­ta­ko­zott ki Lloyd Ge­or­ge, Arthur James Balfour, Beneš és Kramáø kö­zött a pe­rem­te­rü­le­tek et­ni­kai és gaz­da­sá­gi vi­szo­nya­i­ról, il­let­ve ezek ös­­sze­füg­gé­se­i­ről. Ek­kor Beneš is­mét meg­csil­lan­tot­ta pá­rat­lan prag­ma­tiz­mu­sát és ér­ve­lé­si tu­do­má­nyát, ki­fejt­ve, hogy a cseh­or­szá­gi né­me­tek is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz sze­ret­né­nek tar­toz­ni, ugyan­is tisz­tá­ban van­nak az­zal, hogy amen­­nyi­ben Né­met­or­szág­hoz csa­tol­nák őket, nem len­né­nek ké­pe­sek a né­met­or­szá­gi ipar­ral ver­se­nyez­ni, és így ipa­ri vál­lal­ko­zá­sa­ik gyor­san csőd­be men­né­nek.
Ez után Teschen kér­dé­sé­vel foly­tat­ta elő­adá­sát, s ki­je­len­tet­te, hogy et­nog­rá­fi­ai és gaz­da­sá­gi okok mi­att ké­ri a te­rü­let Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csatolását.54 Is­mét az­zal vá­dol­ta meg az oszt­rák sta­tisz­ti­ku­so­kat, hogy po­li­ti­kai okok mi­att – ter­mé­sze­te­sen is­mét a cse­hek ká­rá­ra –, meg­ha­mi­sí­tot­ták a tescheni te­rü­let nem­ze­ti­sé­gi sta­tisz­ti­ká­it, va­gyis jó­val több cseh él itt, mint amit a sta­tisz­ti­kák ki­mu­tat­nak, sőt a len­gye­lek van­nak ki­sebb­ség­ben. Ezen a pon­ton Robert Lansing meg­kér­dez­te, hogy Masaryk el­nök mi­ért nyi­lat­koz­ta azt, hogy Teschen még nem ké­szült fel a népszavazásra.55 Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy nem tud nép­sza­va­zá­si kez­de­mé­nye­zés­ről, de amen­­nyi­ben len­ne nép­sza­va­zás, biz­tos ben­ne, hogy az cseh si­ker­rel zá­rul­na. Majd is­mer­tet­te azo­kat a gaz­da­sá­gi ér­ve­ket, ame­lyek Teschen Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lá­sa mel­lett szól­nak. Gya­kor­la­ti­lag meg­is­mé­tel­te a IV. szá­mú me­mo­ran­dum két ér­vét. Egy­részt a tescheni szén­me­zők­re – ame­lyek geo­ló­gi­a­i­lag egy­sé­ge­sek – min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a cseh ipar­nak, mert az itt ta­lál­ha­tó szén nél­kül nem tud­na mű­köd­ni, más­részt Teschenen ke­resz­tül hú­zó­dik az a vas­út­vo­nal, amely ös­­sze­kö­ti Cseh­or­szá­got Szlo­vá­kia észa­ki ré­sze­i­vel.
Ezek után Beneš is­mét vis­­sza­tért a Cseh- és Mor­va­or­szág, ill. Szi­lé­zia ha­tá­ra­i­nak kér­dé­sé­re, és be­je­len­tet­te, hogy ké­ri Ratiboø és Glatz Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csatolását,56 majd rá­tért a szlovákkérdésre.57 Ki­fej­tet­te, hogy Szlo­vá­kia egy­kor a cseh­szlo­vák ál­lam ré­szét ké­pez­te, de a ma­gya­rok a 10. szá­zad fo­lya­mán le­ro­han­ták. Ezek a hó­dí­tók si­ker­te­le­nül pró­bál­ták el­ma­gya­ro­sí­ta­ni ezt a te­rü­le­tet. A la­kos­ság mind­má­ig cseh ér­zel­mű, s az új ál­lam­hoz kí­ván tar­toz­ni. Beneš ki­fej­tet­te, hogy Szlo­vá­ki­át észak­ról a Kár­pá­tok, dél­ről a Du­na ha­tá­rol­ja. A Du­na dé­li irány­ba for­du­ló part­já­tól a Ti­szá­ig ter­je­dő ha­tár ré­szint ter­mé­sze­tes, ré­szint mes­ter­sé­ges. Ez a sza­kasz el­ke­rül­he­tet­len mó­don sok ma­gyart is le­vá­laszt, s er­re a prob­lé­má­ra a kon­fe­ren­ci­á­nak kell meg­ol­dást ta­lál­nia. Lloyd Ge­or­ge itt köz­be­szólt, és ki­fej­tet­te azon vé­le­mé­nyét, hogy a Szlo­vá­ki­á­ra vo­nat­ko­zó igé­nyek jo­gos­sá­gá­hoz nem fér sem­mi két­ség, és ezért azt ja­va­sol­ja Benešnek, hogy meg­jegy­zé­se­it csu­pán a vi­ta­tott pon­tok­ra korlátozza.58
Er­re Beneš is­mét le­szö­gez­te, hogy a du­nai ha­tár­hoz min­den­fé­le­kép­pen ra­gasz­ko­dik. „Szlo­vá­kia du­nai or­szág” – mond­ta, majd en­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra is­mét a tör­té­ne­lem­hez for­dult, ki­fejt­ve, hogy ami­kor a ma­gya­rok e te­rü­let­re be­jöt­tek, a szlo­vá­kok ural­ták egész Pan­nó­ni­át. A ma­gya­rok el­űz­ték őket a he­gyek­be, s mi­u­tán a Du­na jobb part­ját meg­tisz­tí­tot­ták a szlo­vá­kok­tól, köz­vet­len érint­ke­zés­be ke­rül­tek a né­me­tek­kel. A Du­na bal part­ján élő szlo­vá­ko­kat azon­ban nem tud­ták ki­ir­ta­ni. Ezek a föld­jü­kön ma­rad­tak, no­ha töb­bé-ke­vés­bé el­ma­gya­ro­sod­tak. A du­nai ha­tár igé­nyét Beneš gaz­da­sá­gi ér­vek­kel is meg­pró­bál­ta alá­tá­masz­ta­ni. Ki­je­len­tet­te, hogy: „A cseh­szlo­vák ál­lam­nak nincs köz­vet­len ten­ge­ri ha­tá­ra. Há­rom ol­dal­ról né­me­tek, a ne­gye­dik­ről ma­gya­rok ve­szik kö­rül. Ipa­ri or­szág lé­vén fel­tét­len szük­sé­ge van ten­ge­ri ki­já­rat­ra. Ezt csak a nem­zet­kö­zi­vé nyil­vá­ní­tott Du­na biz­to­sít­hat­ja szá­má­ra, az ál­lam gaz­da­sá­gi éle­té­nek alap­ja­ként. Ez geo­grá­fi­ai szük­ség­sze­rű­ség, amely nél­kül az új ál­lam nem létezhet.”59
Lloyd Ge­or­ge ek­kor meg­kér­dez­te, hogy a du­nai ré­gi­ó­ban mek­ko­ra a szlo­vá­kok aránya.60 Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy a te­rü­let el­csa­to­lá­sá­val a cseh­szlo­vák ál­lam­hoz mint­egy 350 000 ma­gyar ke­rül­ne. Ám rög­tön hang­sú­lyoz­ta, hogy ezen a te­rü­le­ten erő­sza­kos el­ma­gya­ro­sí­tás folyt. Rá­adá­sul a fo­lyó túl­part­ján jó né­hány szlo­vák szór­vány­te­le­pü­lés van. Így pél­dá­ul Bu­da­pest kör­nyé­kén 150 000 szlo­vák él. őket kom­pen­zá­ci­ó­ként ma­gyar fenn­ha­tó­ság alatt hagy­nák – mondta.61 Sonnino olasz mi­nisz­ter­el­nök er­re meg­kér­dez­te, hogy mi­lyen a szlo­vá­kok ará­nya a ma­gya­rok­kal szemben.62 Ez­zel gya­kor­la­ti­lag Lloyd Ge­or­ge Beneš ál­tal meg­vá­la­szo­lat­la­nul ha­gyott kér­dé­sét is­mé­tel­te meg. Beneš azt vá­la­szol­ta, azok a vi­dé­kek, ame­lye­ken a fel­mé­ré­sek ala­pul­nak, észak–dé­li irány­ban hú­zód­nak, s ily mó­don erős ma­gyar több­sé­get mu­tat­nak. „ő ma­ga kü­lön­ben úgy be­csü­li, hogy az ál­ta­la em­lí­tett tér­ség­ben 60% a szlo­vák né­pes­ség ará­nya, de meg­bíz­ha­tó ada­tot igen ne­héz len­ne kö­zöl­ni, mi­vel e te­rü­let so­ha­sem kép­zett kü­lön­ál­ló nép­szám­lá­lá­si körzetet”63 – mond­ta.
Wilson el­nök ek­kor meg­kér­dez­te, hogy va­jon a vá­ro­sok­ról lé­tez­nek-e hoz­zá­fér­he­tő sta­tisz­ti­kák, il­let­ve igaz-e az az ál­lí­tás, mi­sze­rint a szlo­vák né­pes­ség egye­dül Po­zsony­nál érint­ke­zik a Du­ná­val. Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy a szlo­vák­ság Bu­da­pest­től észak­ra el­éri a Du­nát, no­ha el kell is­mer­nie „hogy a fo­lyó men­ti la­kos­ság na­gyobb­részt magyar”.64
Ezek után Lloyd Ge­or­ge, Beneš és Kramáø a szlo­vák fo­lyók ha­józ­ha­tó­sá­gá­ról, il­let­ve a Du­ná­hoz vas­úton tör­té­nő ki­ju­tás­ról be­szél­get­tek. Beneš en­nek so­rán le­szö­gez­te, hogy az ál­ta­la elő­a­dott ha­tár­igé­nye­ket épp a vas­úti köz­le­ke­dés adott­sá­gai dik­tál­ják. A hegy­sé­gek észak–dé­li irá­nya mi­att ke­let és nyu­gat kö­zött cse­kély az érint­ke­zé­si le­he­tő­ség. En­nél­fog­va szük­ség van ar­ra a vas­út­vo­nal­ra, amely az ol­dal­irá­nyú ös­­sze­kö­te­tést egye­dül biz­to­sít­ja. Beneš el­is­mer­te, hogy a ha­tár ilyen mó­don tör­té­nő meg­hú­zá­sá­val te­kin­té­lyes szá­mú ma­gyar ke­rül­ne a cseh­szlo­vák ál­lam ke­re­tei kö­zé, de rög­tön ki­je­len­tet­te, hogy a ma­gyar sta­tisz­ti­kák még az oszt­rá­ko­ké­nál is meg­bíz­ha­tat­la­nab­bak. Itt je­le­nik meg elő­ször az a beneši érv, amely még 1945–1946-ban a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re-tár­gya­lá­sok so­rán is fel­buk­kan, ugyan­is Beneš ki­je­len­tet­te, hogy ös­­szes­sé­gé­ben 650 000 ma­gyar ke­rül­ne a cseh­szlo­vák ál­lam ke­re­tei kö­zé, de ugyan­ek­kor 450 000 szlo­vák ma­rad­na Magyarországon.65
Ezek után Beneš is­mét elő­ve­szi a me­mo­ran­du­mok­ból már jól is­mert bru­tá­lis ma­gyar el­nyo­más ké­pét, s így be­szél: „A szlo­vá­ko­kat kü­lö­nö­sen súj­tot­ta az el­nyo­más, ma­ga Kos­suth mond­ta, hogy a szlo­vá­kok nem kap­hat­ják meg a vá­lasz­tó­jo­got. A ma­gya­rok nyíl­tan han­goz­tat­ták, hogy a szlo­vá­ko­kat nem tart­ják em­be­rek­nek. Szlo­vá­ki­á­ban 2300 hi­va­tal­nok kö­zül csu­pán 17 volt szlo­vák. 1700 bí­ró­ból mind­ös­­sze 1, 2500 adó­sze­dő­ből nem több mint 10! En­nek kö­vet­kez­té­ben a szlo­vák la­kos­ság ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba. Má­sok ott­ho­na­i­kat el­hagy­ván kön­­nyebb meg­él­he­tés re­mé­nyé­ben Ma­gyar­or­szág más vi­dé­ke­i­re te­le­pül­tek át, mint azt a Bu­da­pest mel­lett élő 90 000 s a Deb­re­cen kör­nyé­ki 80 000 szlo­vák pél­dá­ja tanúsítja.”66
Elő­adá­sa kö­vet­ke­ző ré­szé­ben Beneš Kár­pát­al­ja kér­dé­sét ve­tet­te fel, s így ér­velt: „A szlo­vá­kok szom­széd­sá­gá­ban, tő­lük ke­le­tebb­re van egy te­rü­let, ame­lyet ru­té­nok né­pe­sí­te­nek be. Ezek a ru­té­nok ugyan­azon törzs­ből szár­maz­nak, mint a ke­let-ga­lí­ci­a­i­ak, akik­től a Kár­pá­tok el­vá­laszt­ja őket. A szlo­vák­ság­gal szo­ros szom­széd­ság­ban él­nek, ha­son­ló tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött, mi több, a két nép nyel­ve közt egy át­me­ne­ti nyelv­já­rás is lét­re­jött. A ru­té­nok nem kí­ván­nak ma­gyar fenn­ha­tó­ság alatt ma­rad­ni, s ezért fel­aján­lot­ták, hogy egy önál­ló ál­la­mot al­kot­va szo­ros fö­de­rá­ci­ó­ba lép­né­nek be Cseh­szlo­vá­ki­á­ba […] Igaz­ság­ta­lan­ság len­ne őket a ma­gya­rok ké­nye-ked­vé­re hagy­ni, s ha­bár a cseh­szlo­vák igé­nyek kö­zött nem sze­re­pel, ő [már­mint Beneš – G. L.] még­is vál­lal­ta, hogy ügyü­ket a kon­fe­ren­cia elé tárja.”67
Elő­adá­sa zá­ró ré­szé­ben Beneš fel­ve­tet­te az ún. kor­ri­dor kér­dé­sét, va­gyis azt kér­te a kon­fe­ren­ci­á­tól, hogy a ma­gya­rok és az oszt­rá­kok ro­vá­sá­ra Cseh­szlo­vá­kia és Ju­go­szlá­via kö­zött hoz­zák lét­re a kor­ri­dort, és így biz­to­sít­sák Cseh­szlo­vá­kia szá­má­ra az Ad­ri­ai-ten­ger­hez va­ló ki­ju­tás le­he­tő­sé­gét.
Az elő­adást szö­ve­gét ele­mez­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy Beneš feb­ru­ár 5-i be­szé­dé­ben az írás­ban be­nyúj­tott 11 me­mo­ran­dum főbb ál­lí­tá­sa­it is­mé­tel­te meg. A cseh­szlo­vák igé­nyek alá­tá­masz­tá­sá­ul az ér­vek el­ké­pesz­tő­en szé­les spekt­ru­mát vo­nul­tat­ta fel a Leg­fel­sőbb Ta­nács előtt, be­szé­dé­ben a me­mo­ran­du­mok­ból már is­mert tör­té­net­böl­cse­le­ti, stra­té­gi­ai és gaz­da­sá­gi ér­vek mel­lett ta­lál­koz­ha­tunk geo­ló­gi­ai (lásd tescheni szén­me­zők egy­sé­ges­sé­ge) és nyel­vé­sze­ti (a ru­té­nok és a szlo­vá­kok kö­zös nyelv­já­rá­sa) ér­vek­kel is. Be­szé­dét fi­gye­lem­re­mél­tó­an le­le­mé­nyes­nek kell mi­nő­sí­te­nünk, hi­szen még ar­ra is ta­lált ér­vet, hogy meg­ma­gya­ráz­za, mi­ért lesz jó a né­me­tek­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Az ugyan tény, hogy Lloyd Ge­or­ge, Sonnino és Wilson szá­mos igen kel­le­met­len kér­dést – fő­kép­pen az el­csa­to­lan­dó te­rü­le­tek et­ni­kai ös­­sze­té­te­lé­re irá­nyu­ló kér­dést – tett fel, mu­tat­ja, hogy elő­adá­sá­nak szá­mos ál­lí­tá­sát kri­ti­ká­val fo­gad­ták a Leg­fel­sőbb Ta­nács tag­jai.
Beneš elő­adá­sá­nak meg­hall­ga­tá­sa után a Leg­fel­sőbb Ta­nács úgy dön­tött, ki­küld egy bi­zott­sá­got a cseh­szlo­vák ké­ré­sek megvizsgálására.68 Így jött lét­re „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra meg­ala­kí­tott bi­zott­ság”.