Mind­an­­nyi­an is­mer­jük az es­ti fut­ball­mér­kő­zé­sek ké­pét, ami­kor a já­té­ko­sok fe­hér pá­rát fúj­va, me­le­gít­ve egy hely­ben fut­nak, és a sta­di­on­ban szól a him­nusz, melynek szö­ve­gét fut­bal­lis­ta szá­jak mor­mol­ják. De va­ló­já­ban mit is éne­kel­nek?
Má­sik lát­kép az auszt­rál par­la­ment­ből. Sandy Mac­don­ald sze­ná­tor a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta az auszt­rál nem­ze­ti him­nusz­ról: „El­ál­mo­sít, ide­je­múlt és je­len­ték­te­len. Rá­adá­sul a ze­né­je gyer­mek­dal­ra vagy ka­rá­cso­nyi ének­re ha­son­lít”.
Egy má­sik a szlo­vák par­la­ment­ből: az egyik kép­vi­se­lő han­go­san azon mor­fon­dí­ro­zik, hogy a szlo­vák him­nusz­nak nem kel­le­ne-e már új szö­ve­get ír­ni. Er­re a mé­di­á­ban, amit egyéb­ként az egész nem ér­de­kel, rög­tön a fel­há­bo­ro­dott­ság hang­jai hal­lat­sza­nak, mi­vel a him­nusz hir­te­len szim­bó­lum és sanc­tum lett.
Mi­ről árul­kod­nak a him­nu­szok, fő­leg a kö­zép-eu­ró­pa­i­ak szö­ve­gei?
A nem­ze­ti him­nu­szok a mo­dern po­li­ti­kai nem­ze­tek szü­le­té­sé­nek ter­mé­kei. Több­fé­le tár­sa­dal­mi, kul­tu­rá­lis sík érint­ke­zé­si pont­jai: po­li­ti­ka­i­lag az új po­li­ti­kai jel­ké­pek ki­ala­ku­lá­sá­val, kul­túr­tör­té­ne­ti­leg a nem­ze­ti és kul­tu­rá­lis iden­ti­tás ki­ala­ku­lá­sá­val és a nem­ze­ti mí­to­szok lét­re­jöt­té­vel, a fenségest ki­fe­je­ző re­to­ri­kai esz­kö­zök­kel, poet­i­kailag a ré­gi szen­ve­dé­se­kért ju­tal­mat ígé­rő himnikus mű­faj­ok­kal függ­nek ös­­sze.
Mint po­li­ti­kai szim­bó­lu­mok a zász­ló­val, cí­mer­rel és ál­lam­meg­ne­ve­zés­sel együtt a lo­ja­li­tás és szo­li­da­ri­tás ki­fe­je­zői, a kö­zös­ség­be hívás2 és a kö­zös­sé­gi iden­ti­tás meg­tes­te­sí­tői. Mind­emel­lett ré­szei azon rí­tu­sok­nak is, mint az ál­la­mi ün­ne­pek, hi­va­ta­los ün­ne­pé­lyek, vagy ép­pen az olyan sport­ese­mé­nyek, ame­lyek a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra já­té­kos for­má­jú har­ci rí­tu­so­kat tes­te­sí­te­nek meg (Justin Stagl eze­ket az ese­mé­nye­ket a nem­ze­ti mű­kö­dés ré­szé­nek te­kin­ti).
Hu­bert Chris­tian Ehalt azt ír­ja, hogy a „ri­tu­á­lék, szo­ká­sok és szim­bo­li­kus tet­tek elem­zé­se a tár­sa­dal­mak bel­ső szer­ke­ze­té­be en­ged betek­in­teni”.3 Ar­ra is fel­hív­ja a fi­gyel­met, hogy a rí­tu­sok­nak és szim­bó­lu­mok­nak a po­li­ti­kai, szo­ci­á­lis és kul­tu­rá­lis foly­to­nos­ság ide­jén nincs nagy je­len­tős­sé­gük, el­len­ben a po­li­ti­kai tö­ré­sek ide­jén, mint pél­dá­ul 1989 után, amely kor­sza­kot Andreas Priber­sky a po­li­ti­ka re-na­ci­o­na­li­zá­lá­sa me­ta­fo­rá­val il­let­te, igen.
Ilyen kor­szak­ok­ban a szim­bo­li­kus fo­lya­ma­tok­nak óri­á­si je­len­tő­sé­gük van: nem is an­­nyi­ra a tár­gyi, ha­nem a jel­ké­pes tar­tal­mu­kat il­le­tő­en. Így le­he­tett köz­pon­ti po­li­ti­kai kér­dés egy ál­lam ne­vé­ben ál­ló kö­tő­jel is (Cseh­szlo­vá­kia, Cseh-Szlo­vá­kia), ame­lyet né­hány tör­té­nész az 1990-es évek előt­ti idő­szak­ra is re-his­tor­izált, s ami­kor ez az ál­lam ne­vé­ben va­ló­já­ban nem volt je­len. Ilyen le­het egy ál­lam ne­vé­nek in­ga­do­zá­sa is, mint pél­dá­ul a cseh tar­to­má­nyok ese­té­ben, ahol a Böh­men meg­ne­ve­zést fi­gyel­men kí­vül hagy­ták (mely­nek a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ig po­zi­tív ki­csen­gé­se volt, ami­kor is a na­ci­o­na­liz­mus ál­do­za­tá­vá vált: böh­men – ter­ri­to­ri­á­lis pat­ri­o­tiz­mus, cse­hek – nem­ze­ti ha­za­fi­as­ság).
Ilyen és ha­son­ló pél­dák­ból akár töb­bet is fel­so­rol­hat­nánk. Mind­egyik a mo­dern po­li­ti­kai nem­ze­tek ke­let­ke­zé­sé­nek ide­jé­re és a nem­ze­ti mí­to­szok ki­ala­ku­lá­sá­nak ide­jé­re, az­az a XIX. szá­zad kez­de­té­re nyú­lik vis­­sza. A tör­té­né­szek e mo­dern po­li­ti­kai nem­ze­te­ket nem „anyag­ként”, ha­nem szim­bó­lum­ként ér­tel­me­zik, ame­lye­ket ma­guk a kö­zös­sé­gek ala­kí­ta­nak ki.4 A nem­ze­ti iden­ti­tást mint a „kul­tu­rá­lis és po­li­ti­kai tér kö­zöt­ti ala­ku­la­tot” értelmezik.5 A mí­to­szok ez eset­ben a kö­zös­sé­gi nem­ze­ti iden­ti­tás­tu­dat mű­kö­dé­se­ként ér­tel­me­zen­dő­ek, ame­lyek nem a nép ter­mé­kei, ha­nem a min­den­ko­ri „elit” al­ko­tá­sai, s ter­jesz­tői sem a nagy­kö­zön­ség, ha­nem a ma­gas presz­tí­zsű elit. Mind­emel­lett a mí­to­szok „nem áll­nak a tör­té­nel­men kí­vül, ha­nem al­kot­ják azt”.6 El­sőd­le­ges fel­ada­tuk, hogy szim­bo­li­ku­san „ér­tel­met ad­ja­nak va­la­mi­lyen ese­mény­nek”. Esze­rint el­mond­ha­tó, hogy a mí­to­szo­kat két, egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lan sík al­kot­ja: ma­te­ri­á­lis, ala­ki for­ma és a szo­ci­ál­po­li­ti­kai funk­ció.
Mint ahogy ar­ra Kiss Gy. Csa­ba rá­mu­ta­tott, min­den kö­zép-eu­ró­pai nem­zet sa­ját sor­sát kü­lön­le­ges­nek, egye­di­nek tart­ja, mi­köz­ben az egyes mi­to­lo­gi­kus tör­té­ne­tek, kö­zép-eu­ró­pai kö­zös tu­dás­anyag­ként ismétlőd­nek.7
Ilye­nek pél­dá­ul az ere­det­mon­dák, hon­fog­la­ló tör­té­ne­tek, ál­lam­ala­pí­tás, il­let­ve nem­ze­ti­sé­gi di­nasz­ti­ák ki­ala­kí­tá­sa, di­cső­ség­ről és el­mú­lás­ról szó­ló tör­té­ne­tek, a Nagy-Morva Bi­ro­da­lom (mint az el­ső szlo­vák ál­lam) di­cső­sé­gét hir­de­tő tör­té­ne­tek (bár a mai ér­te­lem­ben vett szlo­vák nem­zet ki­ala­ku­lá­sa csak a Nagy-Morva Bi­ro­da­lom fel­bom­lá­sa után kez­dő­dött). Ha­son­ló­ak a Dušan cár bi­ro­dal­má­ról, a len­gyel–lit­ván ne­me­si ál­lam arany­ko­rá­ról vagy Má­tyás ki­rály­ról és fe­ke­te se­re­gé­ről szó­ló tör­té­ne­tek.
Ide so­rol­ha­tók még a ri­gó­me­zei, fe­hér­he­gyi, maciejow­i­cei csa­tá­kat fel­dol­go­zó tör­té­ne­tek, de ide tar­toz­nak a ha­zát vi­lág kö­ze­pe­ként el­kép­ze­lő, a ha­zát menny­or­szág­ként, kert­ként vagy erő­dít­mény­ként be­mu­ta­tó tör­té­ne­tek, ame­lyek ös­­sze­kap­cso­lód­nak a nem­zet szent fo­lyó­it, he­gye­it mint szak­rá­lis nem­ze­ti he­lye­ket be­mu­ta­tó mon­dák­kal.
A kö­zös eu­ró­pai „kö­zös tu­dás” ré­szei a nem­ze­ti Pan­theont al­ko­tók: ural­ko­dók, szen­tek (pl. Ven­cel, Adal­bert, Ist­ván, Stanis­law, Sáva), pat­ró­nu­sok (Patrona Hun­ga­rie, Re­gi­na Polonie, Szlo­vá­kia vé­dő­szent­je), nem­ze­ti vér­ta­núk (Husz Já­nos, Zrí­nyi Mik­lós, Józef Poni­a­towski, Láz­ár cár, 13 ara­di vér­ta­nú stb.), nem­ze­ti köl­tők (Hviez­do­slav, Pe­tő­fi, Vrch­lick­ý, Mic­ki­e­wicz), be­tyá­rok (Jánošík, Ba­ba Novac, Ró­zsa Sán­dor, Grass­l).
Eb­be a kor­szak­ba és esz­me­kör­be esik a kö­zép-eu­ró­pai nem­ze­ti him­nu­szok ke­let­ke­zé­se is (nem­ze­tek him­nu­szai, hi­szen ál­la­mok­ká több­nyi­re csak ké­sőbb vál­tak, mint pél­dá­ul a len­gyel nem­ze­ti him­nusz ke­let­ke­zé­se után 100 év­vel, ha­son­ló­an a cse­he­khez és szlo­vá­kok­hoz, sőt a szlo­vé­nek­hez, ahol a vál­tás 150 év­vel ké­sőbb tör­tént csak­). Mint nem­ze­ti him­nu­szok, be­töl­töt­ték a nem lé­te­ző ál­la­mok sze­re­pét (jel­kép­ét), ígé­ret­ként je­lez­ve an­nak el­jö­ve­tel­ét.
A nem­ze­ti him­nu­szok szö­ve­gé­nek vál­to­za­tai (nem vál­to­za­tos­sá­ga) csu­pán azt jel­zik, hogy min­den nem­zet ese­té­ben több, egy­más­tól el­té­rő vagy ha­son­ló szö­veg ver­sen­gett ezért a di­cső­sé­ges fel­adat be­töl­té­sé­ért. A szlo­vák tör­té­ne­lem­ben a him­nusz sze­re­pé­ért nem­csak a szlo­vák köl­tők ver­sei száll­tak ver­seny­be (Samuel Tomášik: Hej, szlá­vok [Hej Slo­va­ni­a], Ka­rol Kuzmány: Ki az igaz­sá­gért ég [Kto za prav­du horí] cí­mű himnikus ver­se, Janko Matuška: A Tát­ra fö­lött vil­lám­lik [Nad Tatrou sa blýska] cí­mű ver­se vagy Peter Kell­ner: Ter­jed­jen a nyá­ri dic­sőség [Nech sa valí slá­va letom] cí­mű ver­se), ha­nem a szlo­vák szö­ve­gek meg­küz­döt­tek a cseh him­nusz szö­ve­gé­vel is (Hol a ha­zám? [Kde domov mùj?]).
A cseh nem­ze­ti him­nusz uta­lá­so­kat tar­tal­maz Minon éne­ké­re Goe­the: Wil­helm mes­ter ta­nu­ló­évei cí­mű mű­vé­ből a Kennst du das Land, wo die Zitro­nen blühen? kér­dé­sen ke­resz­tül, mi­köz­ben ha­son­ló kér­dés hang­zik el Lud­milától Turin­ský: Angeli­na cí­mű tra­gé­di­á­já­ban, de ha­son­ló mo­tí­vum ta­lál­ha­tó Ján Kol­lár: Slávy dcéra cí­mű szo­nett­jé­ben is.
A len­gyel nem­ze­ti him­nusz sze­re­pét töb­bek kö­zött Józef Wyby­ck­y: Len­gyel­or­szág még nem halt meg (Jeszcze Pol­s­ka nie zgine­ta) cí­mű 1797-ben írt ma­zur­ká­ja, de Alojz Feliñský: Is­ten, aki… 1816-ban írt ver­se is be­töl­töt­te. Az utób­bit I. Sán­dor cár len­gyel ki­rál­­lyá ko­ro­ná­zá­sá­nak el­ső év­for­du­ló­já­ra ír­ta, ami az ural­ko­dó di­csé­re­te mi­att nem hi­va­ta­lo­san is a len­gyel him­nusz sze­re­pét töl­töt­te be az egész XIX. szá­zad­ban.
Ma­gyar­or­szá­gon el­ső­ként a Rá­kóczy-in­du­ló töl­töt­te be a him­nusz sze­re­pét, majd 1844 után Vö­rös­mar­ty: Szó­zat cí­mű himnikus köl­te­mé­nye, amely a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ig ve­tél­ke­dett a mai ma­gyar him­nus­­szal, az 1823-ban Köl­csey Fe­renc ál­tal írt „Is­ten áldd meg a ma­gyart” kez­de­tű­vel.
Az oszt­rák him­nusz szö­ve­gé­nek so­ra még szö­ve­vé­nye­sebb. El­ső­ként Leopold Haschek szö­ve­ge (Is­ten, tartsd meg Fe­renc csá­szárt) 1797 és 1835 kö­zött volt ér­vény­ben. Ez­után az Ál­dást Auszt­ria nagy fi­á­nak, csá­szá­runk­nak Fer­di­nánd­nak” cí­mű vers kö­vet­ke­zett, amit I. Fe­renc trón­ra lé­pé­se után, 1848-ban vis­­sza­cse­rél­tek az elő­ző­re, az­zal hogy 1854-ben ki­vet­ték be­lő­le a csá­szár ne­vét. A há­bo­rú utá­ni el­ső Oszt­rák Köz­tár­sa­ság­ban elő­ször a kan­cel­lár Karl Ren­ner ver­se volt ér­vény­ben (Né­met Auszt­ria, gyö­nyö­rű or­szág), 1929-től Ottokar Kern­stock: Oszt­rák ha­za­fi­as vers cí­mű szer­ze­mé­nye, il­let­ve 1946-tól Pauly von Pre­radovic: He­gyek vi­dé­ke, fo­lyók vi­dé­ke cí­mű ver­se hasz­ná­la­tos.
Az egyes szö­ve­gek és dal­la­mok azon­ban nem egy­szer az egyik nem­zet­től a má­sik­hoz ke­rül­tek. Tomášik szö­ve­ge, a Hej, szlá­vok, ere­de­ti­leg a szlo­vák nem­ze­ti him­nusz lett vol­na. 1860-ig a szlo­vé­nek nem­ze­ti him­nusz­ként éne­kel­ték, míg vé­gül a hi­va­ta­los ju­go­szláv him­nusz ré­sze lett. A Len­gyel­or­szág még nem halt meg cí­mű vers szö­ve­ge mó­do­sí­tott for­má­ban az uk­rán him­nusz szö­ve­ge lett, ze­né­jét pe­dig nem­csak az uk­rán, ha­nem a mai ju­go­szláv him­nusz is át­vet­te. Haydn oszt­rák csá­szá­ri him­nusz­hoz kom­po­nált szim­fó­ni­á­ja ké­sőbb a né­met him­nusz dal­la­ma lett. A mítikus „né­met­ség” ván­dor­lá­sa az oszt­rá­kok és a né­me­tek kö­zött, vagy a „szláv­ság” ván­dor­lá­sa a szlo­vá­kok, len­gye­lek, il­let­ve ju­go­szlá­vok kö­zött a köl­csö­nös cse­rél­he­tő­ség le­he­tő­sé­gé­ről ta­nús­ko­dik, il­let­ve azt is mu­tat­ja, hogy nem­csak a konk­rét szö­veg és dal­lam, ha­nem a „nem­ze­ti him­nusz” jel­le­ge is le­het va­ri­áns, vál­to­zó.
A him­nu­szok a klas­­szi­kus di­cső­í­tő éne­kek mű­faj­ára épül­nek. A leg­ré­geb­bi him­nu­szok a sum­mér–akkád kor­ba te­he­tők, a hé­ber him­nu­szok ere­de­te az Ószö­vet­ség­ben van, a gö­rög him­nu­szok alap­jai a hő­sö­ket és is­te­ne­ket di­cső­í­tő éne­kek vol­tak, a ró­mai car­men né­ven is­mert him­nu­szok a gö­rö­gök­re épí­tet­tek, leg­in­kább Pin­daroszra és Kalli­makhoszra. A ke­resz­tény li­tur­gi­á­ban a him­nu­szok sze­re­pét a zsol­tá­rok töl­töt­ték be, ele­in­te egy­ház­el­le­nes sze­rep­ben.
Az új­ko­ri him­nu­szok új­ra a vi­lá­gi köl­té­szet ré­sze­i­vé vál­tak. A hu­ma­nis­ta és ba­rokk köl­té­szet még meg­tart­ja a him­nu­szok vers­ta­ni szer­ke­ze­tét, té­má­juk­ban az is­te­nek, hő­sök, ural­ko­dók ün­nep­lé­sé­re, el­vont eré­nyek és fo­gal­mak, a ter­mé­szet, szen­tek, fenséges ér­zé­sek stb. be­mu­ta­tá­sá­ra össz­pon­to­sí­ta­nak. A fel­vi­lá­go­so­dás szel­le­mi vi­lá­ga a himnikus éne­ke­ket ide­gen­nek tart­ja, fej­lő­dé­sük csú­csát a Strum und Drang moz­ga­lom­ban érik el, így a ro­man­ti­ka ko­rá­ban a kö­zös­sé­gi nem­ze­ti iden­ti­tás ki­fe­je­ző­i­vé vál­tak.
Kant sze­rint a him­nu­szok a fenséges ré­szei. Wil­helm Weiss­chedel sze­rint Kant a fenséges elemzésében8 nem a val­lá­si vagy az ál­lam­po­li­ti­kai szfé­rá­ba, ha­nem az esz­té­ti­ká­ba he­lye­zi azt: „Sem a tró­non ülő Is­ten, sem a ha­ta­lom­mal ren­del­ke­ző ural­ko­dó nem kép­vi­sel­he­ti a fenségest, ha­nem az aka­rat-nem aka­rat be­fo­lyá­so­lá­sát al­ko­tó ös­­sze­te­vők egyes ele­mei”. A fenséges lé­nye­ge Kant sze­rint a „ha­tár­ta­lan­ság­ban” rej­lik, ami éles el­len­tét­ben van a szép fo­gal­má­val. A ha­tár­ta­lan­ság to­váb­bá a vég­te­len­ség­től, il­let­ve a le­nyű­gö­ző ér­zé­sé­től függ. A le­nyű­gö­ző két alap­tu­laj­don­ság­ból áll: a von­zó és el­len­szen­ves ele­gye.
Kant a fenségességet a ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek ész­le­lé­sé­vel tár­sít­ja: szik­lák és fel­hők, vul­ká­nok, or­ká­nok és óce­á­nok, az ég­be szö­kő hegy­sé­gek, mély sza­ka­dé­kok, zú­gó fo­lyók, égig érő ha­vas csú­csú he­gyek vagy a tom­bo­ló vi­ha­rok le­írá­sá­hoz ha­son­lít­ja. Sze­rin­te a fenséges nem a dol­gok­ban, ha­nem az em­be­ri ér­zé­sek ket­tős­sé­gé­ben, a fen­sé­ges és elég­te­len ér­zé­sé­ben rej­lik. Kant ér­tel­me­zé­sé­ben a fenséges azért fon­tos az em­be­ri­ség­nek, mert az em­ber raj­ta ke­resz­tül szem­be­sül a sa­ját lé­nye­gé­vel.
Weiss­chedel sze­rint Schil­ler a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek be­vo­ná­sá­val to­vább bő­ví­tet­te a fenséges ér­tel­mét, mi­köz­ben leg­in­kább azok­ra a ször­nyű ese­mé­nyek­re össz­pon­to­sí­tott, ame­lyek leg­in­kább ma­gu­kon hor­doz­zák a fenséges je­le­it: „a tör­vény nél­kü­li ká­osz­ra”, ar­ra hogy a Föl­dön in­kább a vad vé­let­le­nek, mint az okos ter­vek ural­kod­nak. Schellingnél már a ká­osz a „fenséges lé­nye­ge­ként”, Niet­zschenél pe­dig már mint a „sem­mi ar­ca” je­le­nik meg.
A him­nu­szok a fenséges esz­té­ti­ká­já­nak ré­szei. A him­nuszt „az Is­te­nek, az Is­ten, hő­sök, ural­ko­dók, el­vont eré­nyek és fo­gal­mak, a ter­mé­szet, szen­tek és fenséges ér­zés” di­cső­í­té­sét ér­tel­me­ző ba­rokk fel­fo­gás­ból ere­dez­tet­jük. A ro­man­ti­ka ko­rá­ban azon­ban a „hős” meg­szű­nik „egyén” len­ni, a nem­zet mint kö­zös­ség vá­lik hős­sé. A lét vá­lik lé­nye­gi­vé, amely so­rán az em­ber meg­is­me­ri „sa­ját lé­nye­gé­nek dön­tő esz­­szen­ci­á­ját”, és meg­is­me­ri a tör­té­nel­met is, amely ad­dig „tör­vény nél­kü­li ká­osz” volt, amely­ben „in­kább a vad vé­let­len, mint az okos ter­vek” ural­kod­tak. En­nek el­le­né­re a nem­ze­ti him­nu­szok nem a ká­osz és a sem­mi fe­lé irá­nyul­nak, ha­nem raj­tuk ke­resz­tül az utol­só íté­let fe­lé, a tör­té­nel­mi szen­ve­dé­sért el­nyert kö­zös meg­vál­tás fe­lé.
A fenséges meg­je­le­né­se a him­nu­szok­ban nem vé­let­len, mint ahogy az sem, hogy eb­ben a fenséges ér­zés­ben „meg­fagy­tak”, és az esz­té­ti­kum­ból az „ál­lam­po­li­ti­kai” tér­be ke­rül­tek, mi­köz­ben a kö­zös iden­ti­tás ki­fe­je­zé­se­ként meg­őriz­ték a von­zó és el­len­szen­ves ket­tős­sé­gét, amely az egyén elég­te­len­ség­ét­ből ered.
A kö­zép-eu­ró­pai him­nu­szok sa­já­tos­sá­ga, hogy a fenséges ere­de­ti, Kant és Schil­ler sze­rin­ti ér­tel­me­zé­sét vall­ják ma­gu­ké­nak. Ez az ér­tel­me­zés azok­ra a nem­ze­tek­re jel­lem­ző, ame­lyek­nél a nem­ze­ti him­nu­szok a ne­he­zen el­ér­he­tő ál­la­mi­ság meg­va­ló­su­lá­sá­nak mér­föld­kö­vei.
Amíg az ame­ri­kai és fran­cia him­nu­szok a nem­ze­ti önál­ló­sá­got és a sza­bad­sá­got jel­ké­pe­ző po­li­ti­kai ön­tu­dat jel­ké­pei, ad­dig a kö­zép-eu­ró­pai him­nu­szok szö­ve­gei a kö­zös­sé­gi iden­ti­tás vá­gyá­nak meg­tes­te­sí­tői. Nem vé­let­len, hogy a szlo­vák nem­ze­ti him­nusz szö­ve­gé­re pá­lyá­zó há­rom vers ép­pen 1848 kö­rül, „a nem­ze­tek ta­va­szán” ke­let­ke­zett.
Ha ös­­sze­ha­son­lít­juk a len­gyel, cseh, szlo­vák és ma­gyar him­nusz szö­ve­gét, meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy mind a négy him­nusz­ban a meg­szü­le­ten­dő or­szág, il­let­ve ter­mé­sze­ti ké­pek je­len­nek meg. A kü­lönb­ség köz­tük csu­pán an­­nyi, hogy amíg a cseh szö­veg me­zők­kel, le­ge­lők­kel, pa­ta­kok­kal öve­zett pa­ra­di­cso­mi kör­nye­ze­tet, ad­dig a szlo­vák, szlo­vén, il­let­ve ma­gyar him­nusz he­gye­ket, dom­bo­kat, hegy­csú­cso­kat, ese­ten­ként ten­gert (a szlo­vén him­nusz ese­té­ben) áb­rá­zol, mi­köz­ben a „va­ló­di ha­zát”, a va­ló­di kö­zös­sé­get, az ös­­sze­tar­to­zást – hum­bold­ti ér­te­lem­ben – a him­nusz nyel­ve je­len­ti.
Az eltérés nem­csak a táj (or­szág) szer­ke­ze­ti kü­lönb­sé­gé­ben van (ho­ri­zon­tá­lis – cseh him­nusz, ver­ti­ká­lis – szlo­vák, szlo­vén, ma­gyar, len­gyel him­nusz), ha­nem a him­nusz­ban meg­je­le­nő „sze­mély-­ben” is: a pa­ra­di­cso­mi he­lyet ke­re­ső em­ber az el­szen­ve­dett múl­tért imád­ko­zó em­ber, aki a jö­vő­ért kér se­gít­sé­get az Is­ten­től.
A táj ver­ti­ká­lis ta­go­ló­dá­sa min­dig a nagy­sze­rű és bor­zasz­tó ér­zé­sé­vel tár­sul, ami az egyén elé­ge­det­len­sé­gét vált­ja ki. Még a 21. szá­zad ele­jén Mar­tin M. Šimeè­ka vissza­tér a fenséges ere­de­ti kanti ér­tel­me­zés­hez, mint a ter­mé­szet ki­vál­tot­ta gyö­nyör és fé­le­lem ér­zé­sé­hez: „Most, mi­kor a szlo­vá­ki­ai he­gye­ket né­zem, aho­vá a po­zso­nyi in­for­má­ció­tö­meg elől me­ne­kül­tem, a Kriváò kő­kor­ból szár­ma­zó ököl­re em­lé­kez­tet. Gyö­nyö­rű, vad és va­la­mi nem em­be­ri, mint ma­ga a szlo­vá­ki­ai ter­mészet”.9
Még ott is – mint pél­dá­ul a cseh him­nusz­ban –, ahol ba­rát­sá­gos ter­mé­sze­ti ké­pek van­nak, a szö­veg bi­zo­nyos ré­sze­i­ben meg­fo­gal­ma­zód­nak a fenséges és ijesz­tő pil­la­na­tai: a szö­ve­get egy vak öreg­em­ber, Mareš ének­li, aki mes­­sze ha­zá­já­tól an­nak sor­sa mi­att ke­se­reg.
A kö­zép-eu­ró­pai him­nu­szok szö­ve­gei re­ményt és óha­jo­kat, nem pe­dig meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan tény­ál­lást fe­jez­nek ki. Mind­egyi­kük a kö­vet­ke­ző kér­dé­se­ket te­szi fel: Va­gyunk? Le­szünk?
A kö­zép-eu­ró­pai him­nu­szok nem vé­let­le­nül elmélkedőek, nem vé­let­le­nül áb­rá­zol­nak adott té­nye­ket, ha­nem vá­gyó­dást a rég­múlt, a kez­de­tek után. A len­gyel him­nusz egy kép­ze­let­be­li, sti­li­zált tá­jat áb­rá­zol, a cseh him­nusz­be­li pa­ra­di­csom sincs he­lyi­leg pon­to­san be­ha­tá­rol­va, a szlo­vák Tát­ra is csak helyettesítő­leg van a he­lyi­leg pon­to­sab­ban be nem ha­tá­rolt „Tát­ra” helyet­t10 – Szlo­vá­kia mint ál­lam­ala­ku­lat ab­ban az idő­ben nem is lé­te­zett, Matuš­ka szö­ve­ge sze­rint „aludt” –, csu­pán a ma­gyar him­nusz áb­rá­zol­ja a va­lós tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág te­rü­le­te­it, és me­to­ni­mi­ku­san a va­lós tör­té­nel­mét is.
Ami­kor a him­nu­szok va­lós föld­raj­zi te­rü­le­tet áb­rá­zol­nak, ál­ta­lá­ban a tör­té­nel­mi vá­gyó­dás mi­att meg­nö­ve­lik azok te­rü­le­tét: mint, ahogy az a ma­gyar him­nusz­ban van, ahol Ma­gyar­or­szág a Kár­pá­tok­tól a Du­na és Ti­sza ál­tal öve­zett te­rü­le­tig ter­jed, vagy a né­met him­nusz­ban, ahol Né­met­or­szág a „Maastól Memelig” és „Etschtől a Bal­ti-ten­ge­rig” te­rül el – el­len­ben a stá­jer nem­ze­ti him­nus­­szal, ami Stá­jerorszá­got „Dachstein fel­föld­jé­től, ahol még az Aar is ott van, egé­szen a ven­dek föld­jé­ig, il­let­ve a Mürzön ke­resz­tül hú­zó­dó Al­pok völ­gye­i­től egé­szen a Drá­vá­ig” ter­je­dő vi­dék­re te­szi.
A tény­sze­rű és a fik­ció kö­zöt­ti moz­gás min­den him­nusz szö­ve­gé­ben ki­mu­tat­ha­tó. Min­den him­nusz szö­ve­ge a múl­ton el­mél­ke­dik, csu­pán a len­gyel him­nu­szé szó­lít fel küz­de­lem­re. Ha most csu­pán a cseh és szlo­vák him­nusz­ról be­szé­lek, nem je­len­ti azt, hogy nem ér­vé­nyes a ma­gyar, a szlo­vén vagy a hor­vát him­nusz­ra. A cseh him­nusz alap­han­gu­la­ta a bi­zony­ta­lan­ság. Vla­di­mír Macu­ra sze­rint a him­nusz kez­de­te („Kde domov mùj?”) „kön­­nyel áz­ta­tott szo­mo­rú­sá­got fe­jez ki, nem pe­dig a him­nuszt me­sé­lő sze­mély és szü­lő­föld­je kö­zöt­ti kap­cso­la­tot ábrá­zol­ja”.11 Ez a szü­lő­föld a him­nusz meg­szü­le­té­sé­nek ide­jé­ben leg­in­kább „egy szent lá­to­más, egy meg­va­ló­su­lan­dó cél”, „egy el­kép­zelt, és nem va­lós vi­dék”.
Ezt a Josef Kajetán Tyl ál­tal el­kép­zelt pa­ra­di­cso­mi ter­mé­sze­tet má­sol­ják a szlo­vák ver­sek, ame­lyek­ben már szlo­vá­ki­ai ter­mé­sze­ti ké­pek­kel tarkí­tot „el­szlo­vá­ko­so­dott” és „el­ma­gya­ro­so­dott”, „szlo­vák föld”, il­let­ve „ma­gyar föld” je­le­nik meg.12
A szlo­vák him­nusz szö­ve­gét il­le­tő­en a mai na­pig több kér­dés is meg­vá­la­szo­lat­lan ma­radt. 1935-ig a szer­ző­jét fed­te ho­mály. A Mat­i­ca sloven­ská kéz­irat­tá­rá­ban ek­kor ta­lál­ta meg Jan Vilikovský Janko Matuš­ka szö­ve­gét az ere­de­ti hat vers­szak­kal. A szer­ző ki­de­rí­té­se után is még több vers­sor ere­de­te két­sé­ges, mi­vel más-más vál­to­za­tai is is­mer­tek: nem egy­ér­tel­mű, hogy az el­ső vers­szak­ban „meg­áll­ni” (za­s­tavme sa) vagy „meg­ál­lí­ta­ni” (za­s­tavme ich) szó van, il­let­ve az sem vi­lá­gos, hogy a „meg­ál­lí­ta­ni” ige tár­gya az el­len­ség, eset­leg a név­má­si tárgy egy anaforikus uta­lás az el­ső sor­ban sze­rep­lő vil­lá­mok­ra.
A mai, al­kot­mány­ban rög­zí­tett szö­veg­ben a mon­dat tár­gya­ként a vil­lá­mok sze­re­pel­nek (te­hát zas­tavme ich), és az el­len­ség­gel ví­vott har­cot is fel­vált­ja a ter­mé­sze­ti erők­kel ví­vott küz­de­lem, mint­egy vis­­sza­tér­ve a fenséges ere­de­ti, ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek­kel ös­­sze­kö­tött je­len­té­sé­hez. Az ere­de­ti szö­veg­ben egy­ér­tel­mű­en az el­len­ség al­kot­ja a mon­dat tár­gyát, ám ez a je­len­tés las­san ki­ve­szett a szö­veg­ből. Ez a vál­to­zás Pavla Von­grej iro­da­lom­tör­té­nész sze­rint az 1989 no­vem­be­ré­ben a po­zso­nyi Szlo­vák nem­ze­ti fel­ke­lés te­rén tör­tént ese­mé­nyek spon­tán ve­le­já­ró­ja­ként ment vég­be, ez­zel is alá­tá­maszt­va az ak­ko­ri for­ra­da­lom „bár­so­nyos”, erő­szak­men­tes jel­le­gét – ez az ér­tel­me­zés ta­lál­ha­tó Ru­dolf Brtáònál és Milan Var­sík­nál is.13
A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén a cseh és szlo­vák nem­ze­ti him­nu­szok egy­más utá­ni sor­rend­ben al­kot­ták a cseh­szlo­vák him­nuszt. A mor­va him­nusz egyik bá­jos for­má­ja Ján Ská­cel tol­lá­ból szü­le­tett 1968-ban.14 A „him­nu­szi rang-­ra” emelt ver­sek olyan szo­mo­rú­nak tűn­tek Ská­cel szá­má­ra, hogy „már saj­nál­ta a nem­ze­te­ket”. Az ő him­nu­sza leg­in­kább a „sze­re­tett mor­va táj­-ról” szól, ar­ról, hogy a vi­lág leg­jobb ze­ne­ka­ra sem tud­ja el­ját­sza­ni, mert ez a cseh (Kde domov mùj) és szlo­vák (Nad Tatrou sa blýska) him­nusz köz­ti csend, szü­net – szü­net, amely so­ha sem szo­mo­rú.
A kö­zép-eu­ró­pai him­nu­szok kö­zött egye­dü­li ilyen „szü­net” a szlo­vén him­nusz, amely ere­de­ti­leg „bor­dal” volt, ame­lyet France Prešeren köl­tő írt a ro­man­ti­ka ko­rá­ban. Nem­ze­ti him­nus­­szá csak erős po­li­ti­kai vi­ha­rok árán vált, 1990-ben.
Ér­de­kes, hogy a kö­zép-eu­ró­pai mí­tosz­al­ko­tó tra­dí­ció az új oszt­rák him­nuszt is el­ér­te 1945-ben. Ti­pi­kus himnikus kö­zép-eu­ró­pai mo­tí­vu­mot tar­tal­maz: „Eu­ró­pa kö­ze­pe­ként” áb­rá­zol­ja ön­ma­gát. Az új oszt­rák him­nusz sze­rint Auszt­ria „a vi­lág­rész kö­ze­pén mint an­nak szí­ve” fek­szik, ugyan­úgy, mint ahogy „Eu­ró­pa kö­ze­pe”, „Eu­ró­pa szí­ve” az egyik szlo­vák fa­lu Krahule, a cseh für­dő­vá­ros Mar­iánske Láznì, vagy egy lit­ván fa­lu, Berno­tai15, il­let­ve leg­újab­ban egy kár­pát­al­jai vá­ros, ahol 1887 óta táb­la jel­zi, hogy: „Min­dig pon­tos és örök hely, ame­lyet az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia leg­pon­to­sabb mű­sze­rei a dél­kö­rök és szé­les­sé­gi kö­rök alap­ján Eu­ró­pa kö­ze­pe­ként je­löl­tek meg”.16
Mit is éne­kel­nek a fut­bal­lis­ták a ko­ra es­ti fut­ballmér­kő­zé­sen, ho­va is száll a fe­hér pá­ra? A kol­lek­tív iden­ti­tás­tu­dat egy­re rit­kább és a kül­ső kö­zön­ség fe­lé irá­nyu­ló meg­nyil­vá­nu­lá­sai, a fenséges sza­vak, szim­bó­lu­mok, mí­to­szok. Sen­ki sem ve­szi őket ko­mo­lyan, de pró­bál­juk csak meg el­ven­ni őket va­la­ki­től. Így csak olyan – mi­ti­kus – vi­tá­ba ke­rül­nénk, ahol a ré­gi mí­to­szo­kat nem tud­nánk el­ven­ni, csak a rá­juk épü­lő úja­kat.
(Fordította Pintér Tibor)