A Szovjet Külügyminisztérium memoranduma a kelet-európai országokban uralkodó állapotokról 1989. február 24-én
Még mindig kevés olyan történelmi dokumentum áll rendelkezésünkre, amellyel világosan bizonyíthatjuk, hogy a kelet-európai kommunista rezsimek fenntarthatatlanságát és bukásuk lehetőségét a Szovjetunió vezető köreiben korábban fölfogták, mint magukban az ún. szocialista államokban a lakosok túlnyomó többsége. Az alábbi dokumentum erről (is) tanúskodik. Meg arról is, hogy noha a gorbacsovi vezetés 1989 elején tisztában volt a helyzettel – sok ponton a szöveg olyan egyértelműen fogalmaz, hogy azt hihetnénk, egy később írt történelemkönyvet olvasunk –, a Külügyminisztérium emlékeztetőjét (név nélkül) összeállító funkcionárius csak egy-egy pillanatra képes kilépni a hidegháborúra oly jellemző birodalmi gondolkodás keretei közül: még ekkor is fönntartja a lehetőséget a szovjet csapatok idegen földön való (igaz, „korlátozott”) állomásoztatására, a „világszocializmus” építésére szövetkező bábállamok vezetőinek ideológiai továbbképzését szolgáló „szűk körű konferencia” megrendezésére, miközben félelmetes következetességgel „Katyn-ügy”-ről, 1956-os magyarországi „események”-ről és csehszlovákiai „válság”-ról beszél. A dokumentum keletkezésének körülményeihez tartozik, hogy 1988 végén a Szovjet Kommunista Párt központjában létrehoztak egy ún. Nemzetközi Bizottságot, melynek elnökeként Alexander Jakovlev négy kulcsfontosságú intézményt: a Bogomolov Intézetet, a KB Nemzetközi Osztályát, a Külügyminisztériumot és a KGB-t utasította egy-egy tanulmány kidolgozására Kelet-Európa lehetséges fejlődési útjáról. Az itt olvasható irat az Edvard Sevarnadze vezette Külügyminisztériumban készült; mind közül nemcsak ez a legrövidebb, hanem véleményem szerint a leghívebb képet is adja arról a következetlenségről, a peresztrojka-hívek és a keményvonalasok összecsapása nyomán a szovjet apparátusban urakodó ideológiai zavarról (érdemes megfigyelni az érvek egyvelegét és ellentmondásosságát), meg kicsit a rendetlenségrő is (egyes modatok nincsenek is befejezve), amely 1989 elején, közvetlenül a nagy kelet-európai politikai földcsuszamlás előtt jellemző volt.
Vajda Barnabás
A szocialista közösség egész háború utáni fejlődésének legnehezebb szakaszát éli. Rendkívül bonyolult helyzet állt elő Kelet-Európában. Azt mondhatjuk, hogy a szocializmus sorsáról van szó a térség számos országában, a Varsói Szerződés jövőjéről, [és] a Szovjetunió alapvető érdekeiről.
Azok a komoly nehézségek, amelyekkel az európai szocialista országok szembe találták magukat, főleg az adminisztratív tervutasításos szocializmus-modell krízisével kapcsolhatók össze. Ez a modell nyilvánvaló ellentmondásba került a társadalmi fejlődés elvárásaival, fékjévé vált a szociális-gazdasági és tudományos-technikai haladásnak, valamint a növekvő szakadék reális veszélyét teremtette meg a szocialista világ és a Nyugat között.
Alapvető politikai és gazdasági változások váltak objektíve szükségessé minden európai szocialista országban. Azonban a változás jellegének és tempójának megítélései, [és] a szocialista építés jelenlegi szakaszának elméleti és gyakorlati megközelítései még e szükségszerűség tudatában sem azonosak.
Egyes országokban – Magyarország, Lengyelország és Jugoszlávia – a vezetés rendkívül határozottan hajtja végre a politikai és gazdasági reformokat, [míg] másokban – Románia, az NDK, Csehszlovákia és Bugária – [a vezetés] megmaradt az adminisztratív tervutasításos rendszer követőjének.
Kétségtelen, hogy a peresztrojka iránya a Szovjetunióban jelenleg és a jövőben is döntő befolyást gyakorol a szocialista országok jellegének alakulására. Peresztrojkánk vagy a zajló megújulási folyamatok katalizátorává válik, vagy kudarc [szó szerint: csúszás – V. B.] esetén megerősít[het]i a kétségeket a szocializmussal mint hatékony szociális és politikai rendszerrel szemben.
A negatív örökségen és a szocializmus megújulásán való felülemelkedés nehézségekkel és konfliktusokkal jár. Az uralkodó pártok az államok többségében elkéstek a reformok végrehajtásával, számos közülük elvesztette a köz bizalmát, és most elveszíti az ellenőrzést is az események irányulása fölött. Ez főleg Lengyelországra és Magyarországra vonatkozik.
A lakosság a meglévő problémákat és kudarcokat többnyire az uralkodó pártok hibáival és a politikájukban megnyilvánuló nyilvánvaló torzulásokkal hozza összefüggésbe, akiken a teljes felelősség nyugszik a bekövetkezett krízishelyzet miatt. Mindez tekintélyük csökkenéséhez vezetett a lakosság körében, beleértve a munkásosztályt is. A helyzetet számos uralkodó pártban [belső] pártharc [és] a vezetés megosztottsága súlyosbítja.
Ebben a helyzetben az ellenzéki erők roppant aktívan lépnek fel: a „Szolidaritás” Lengyelországban, a „Demokrata Fórum” és más csoportok Magyarországon, a „chartisták” Csehszlovákiában stb. Szociáldemokrata, kereszténydemokrata és nacionalista pártok alakulnak. Az ellenzéki erők élvezik a széles néprétegek támogatását, beleértve a munkásosztályt is. Az ellenzék a szociális és politikai élet minden területén igyekszik gyengíteni az uralkodó pártok befolyását, és [megkísérli] megszerezni a hatalmat. A hatalom kérdése olyan országokban, mint Lengyelország és Magyarország, egyre inkább felszínre kerül.
Az uralkodó pártok engedményekre és kompromisszumokra kényszerültek, hogy megőrizzék a szocialista rendszert és befolyásukat a társadalomban; nemzeti [érdekeikkel] összhangban lévő politikához folyamodnak a politikai és munkás szakszervezeti pluralizmus felismerésének útján. Ez legjellemzőbb a Lengyel Egyesült Munkáspártra és a Magyar Szocialista Munkáspártra. A politikai realitás az ellenzékkel való együttműködés kényszerét állította eléjük, [és] hogy bevonják [őket] a kormányzásban való részvételre és a közhivatalok működtetésébe. A legkisebb veszély sincs a barátaink által végrehajtott intézkedésekben.
A politikai pluralizmus iránti hajlam az európai szocialista országok mindegyikében látható, és összességében ítélve egyre meghatározóbbá fog válni. Ez többpártrendszerhez fog vezetni (nem szükségszerűen koalíciós alapon) [és] „szabad pályát” [(szó szerint: szabad játékot – V. B.) nyit] a politikai erőknek. Hozzáférve a törvényhozói és kormányzati intézményekhez, az ellenzék teljesen vagy részlegesen kiszoríthatja az uralkodó kommunista és munkáspártokat a hatalomból. Mindez ma valós lehetőség számos európai szocialista országban. Tekintetbe véve, hogy a szocializmussal ellenséges erők fokozták aktivitásukat, ennek a folyamatnak komoly politikai következményei lehetnek.
Azokban az országokban, ahol a vezetés megtartja a parancsuralmi módszereket (Románia, az NDK, Csehszlovákia, Bulgária), az uralkodó pártok egyre növekvő nehézségeket tapasztalnak a szociális-gazdasági, politikai és ideológiai problémák megoldásakor. A politikájuk iránti rejtett elégedetlenség erősödik, [és ez] bármelyik pillanatban láthatóvá válhat, de itt-ott már látható alternatív társaságok, tüntetések és sztrájkok formájában. Válaszul a hatalom fokozza az elnyomó intézkedéseket [és] durvább módszereket használ a nyilvános politikai élet (meg)rendszabályozására. Az ilyen gyakorlat még nagyobb elégedetlenséget provokál a társadalomban, és élesebb ellenreakciókat külföldön. Ellentétbe kerül a világközösség általános demokratizálódási folyamataival, valamint az európai konferencia és a bécsi csúcstalálkozó záródokumentumainak alapeleivel és intézkedéseivel.
Feltételeznünk kell, hogy ezekben az országokban [is] demokratizálódás és a szocializmus tényleges megújulásának folyamata zajlik, de ezt elkerülhetetlenül fájdalmas(abb) és súlyos politikai-szociális bonyodalmak fogják kísérni.
A peresztrjoka valódi változásokat hozott a szocialista államokkal fenntartott kapcsolataink jellegében. Együttműködésünben gyakorlatilag az egyenjogúságra és a kölcsönös felelősségre álltunk át, [és] jelentős mértékben felszámoltuk a múltbeli diszkriminációkat. Azonban számos probléma megoldatlan maradt, főleg a gazdasági együttműködés, a szocializmus korszerű koncepciója és az emberek közti kapcsolatok fejlesztése terén. Mi több, számos téren újabb törések keletkeztek. Szembe kerültünk azzal a ténnyel, hogy Románia, az NDK és Csehszlovákia vezetői saját országaikban, főleg tiltó rendelkezésekhez folyamodva, megpróbálják megakadályozni a peresztrojka eszméinek terjedését, ehhez néha a mi tömegtájékoztatásunkban megjelenő meggondolatlan közlemények szolgálnak ürügyül. Ez bizonyos feszültséget jelent kétoldalú kapcsolatainkban.
A „fehér foltok” problémája számos szocialista országban különösen megkeseríti kétoldalú kapcsolatainkat. Közéjük tartoznak az 1939-es szovjet–német paktumot, a „Katyn-ügy”-et, az 1956-os magyarországi eseményeket, az 1968-as csehszlovákiai válságot illető kérdések stb. A késlekedés ezen események új szempontú átértékelésének elvégzésében a szocialista országok bizonyos köreiben ingerültséget okoz, [ami] a lakosság bizonyos rétegeiben növeli a bizalmatlanságot glasznosztypolitikánk iránt. Nemzeti területi problémák terhelték meg komoly viszályokkal a szocialista országok kapcsolatait az elmúlt években. Ez a helyzet Magyarország és Románia, Románia és a SZSZSZK, Jugoszlávia és Bulgária, Lengyelország és az NDK vonatkozásában stb.
Összességében minden kelet-európai országban a nacionalizmus fokozódása és politikájukban a szétható tendenciák erősödése figyelhető meg.
A Varsói Szerződés kapcsolatainak ügye komplex módon fejlődik. A szövetségen belül valódi egyenlőségen alapuló kapcsolatokra irányuló politikánk, a tagállamok kezdeményezőkészségének fejlődése és annak a gyakorlatnak a jóváhagyása, amely a nagyméretű külpolitikai kezdeményezések közös kidolgozásában és végrehajtásában érvényesül, kétségtelenül van pozitív hatása.
A kollektív, demokratikus alapelvek további fejlődését a szövetség tevékenységében akadályozza a román vezetés obstrukciós álláspontja, amely nyilvánvalóan arra irányul, hogy leépítse a politikai és a katonai együttműködés meglévő szerveit a Varsói Szerződés keretein belül. Az összes többi szövetséges feltűnő erőfeszítést tesz, hogy többet kapjanak a Varsói Szerződéstől, főleg a SZSZSZK-tól (a biztonság és a politikai információk biztosítójától), mint amennyivel hozzájárulnak, [és] hogy felmutassák a közös érdek és a kölcsönös felelősség kárára szolgáló függetlenségüket. Elégedetlenek a Varsói Szerződés vezetőségének katonai mechanizmusában megmaradó egyenlőtlenséggel, ami gyakorlatilag a szovjet katonai vezetést jelenti más országok teljesen formális részvétele mellett. Egyes szövetséges országok (Magyarország és Csehszlovákia) nyíltan terhesnek találják a szovjet csapatokat saját területükön, és érdeklődést mutatnak ezen erők lehető leggyorsabb csökkentésére.
Ugyanakkor valószínűtlennek tűnik, hogy a belátható jövőben bármelyik szövetséges állam fölvetné a Varsói Szerződésből való kilépés kérdését. Szembe kell néznünk egyes országok kísérletével, különösen Románia és Magyarország [tekintetében, amely arra irányul], hogy a Varsói Szerződésben való részvételüket formálissá tegyék, és hogy elkerüljék azokat az összehangolt akciókat, amelyek korlátoznák mozgásterüket a nemzetközi ügyekben.
Az USA és NATO-beli szövetségesei jelenleg arra hagyatkoznak, hogy az európai szocialista országok fokozatosan fognak a szociális struktúra megváltozásához jutni, [mintegy] békés átalakulásként a szocializmusból a burzsoá rezsimekhez, [és] különböző megközelítést alkalmaznak mindegyiküknél. Ebből a megállapításból eredően, összességében ítélve, a nyugati hatalmak nem akarnak konfrontációt velünk Kelet-Európa ügyében. Nagyon valószínű, hogy a krízishelyzet rosszabbodása esetén egyes országokban [a nyugatiak] önmérsékletet fognak tanúsítani, és nem avatkoznak be a kelet-európai országok belügyeibe, külösen nem katonailag, azzal számolva, hogy türelmük idővel kifizetődik.
Mostanában mind Nyugaton, mind a szocialista oszágokban egyre inkább találgatások terjednek a lézető kelet-európa rezsimek „posztkapitalista társadalmakká” történő alakulásáról és „finnlandizációjáról”.
(A politikai szótárban ez a kifejezés általában azt jelenti, hogy szomszédaink viszszatérnek a kapitalista fejlődés kebelére, miközben megőrzik speciális, baráti kapcsolataikat a Szovjetunióval, aki határaik biztonságát garantálja. A „finnlandizáció” kifejezés efféle fölfogása figyelmen kívül hagyja a szovjet–finn kapcsolatok két lényeges aspektusát. Először: kapcsolataink alapját északi szomszédunk semlegessége képezi, aki nem tagja egyetlen katonai blokknak sem; másodszor: a finn kommunista párt per definitionem nem kerülhet hatalomra, és nem hajthat végre forradalmi puccsot, amely garantálja Finnország szociális-politikai struktúrájának stabilitását. Mivel a kelet-erópai országok a közeljövőben nem fogják fölvetni a Varsói Szerződésből való kilépés kérdését, és az uralkodó pártok, még ha gyorsan meggyengülnek is, egy ideig még fenntartják szociális bázisukat, a finnlandizáció terminus itt csak erős fenntartásokkal használható.)
A számos európai szocialista országban [előállt] rendkívül komoly belpolitikai helyzet, [valamint] a nyugati államok – szövetségeseinket és a szocialista közösség egészét illető mélyen átgondolt, hosszú távú – politikája részünkről azt követeli, hogy a legnagyobb figyelemmel kövessük a testvéri országokban zajló folyamatokat, a velük való együttműködésünk problémáit, [és] a világszocializmus fejlődésének jövőjét. Mindezek során szem előtt kell tartanunk, hogy barátaink nemrégiben azt a benyomást szerezhették, hogy az SZSZSZK és az USA között zajló intenzív párbeszéd miatt, valamint azáltal, hogy figyelmünk a globális és regionális nemzetközi problémák felé irányult, kapcsolataink a szocialista országokkal másodrangúvá vált.
1. A meglévő feltételek között a szocialista országok irányában növelendő figyelmünknek, mint a szovjet külpolitika valóban fontos prioritásának, különös jelentősége van. Jelen helyzetben az a legfontosabb, hogy megakadályozzuk a szocializmus erózióját Kelet-Európában, [és hogy] megtartsuk a térség összes országát a szocialista fejlődés útján.
2. Befolyásunk az európai szocialista országokra – gazdasági és tudományos-technikai fejlesztés által – jelenleg korlátozott. Nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk a barátainkkal folytatott politikai és ideológiai munkára, [és] lényegesen növelni kell az elvtársi figyelmet a baráti országok vezetői felé. Jelen helyzetben még a baráti vezetőségekkel [tartott] egyszerű vélemény- és tapasztalatcsere is nem csekély jelentőséggel bír az előttünk álló problémák megoldásában. A főtitkárok és a központi bizottsági titkárok, a kormányelnökök, a miniszterek, [és] az állami szervezetek vezetői szintjén [folytatott] találkozók elsőrendű fontossággal bírnak. Le kell egyszerűsíteni ezeknek a találkozóknak a lebonyolítását, hogy gyakorlatiasabbak, munkajellegűbbek legyenek. Itt az ideje egy, a testvéri pártok vezetőivel szűk körben szervezett konferenciának abból a célból, hogy megvitassuk a szocialista építés sürgős problémáit, és hogy növeljük együttműködésünk hatékonyságát a szocialista közösség keretein belül.
3. Nagy jelentőséggel bírna egy olyan előkészítő munka, amely arra irányulna, hogy új barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések szülessenek az SZSZSZK és a szövetséges államok között, amelyek a lejáró jelenlegi [szerődések] helyébe lépnének, s amelyek az európai szocialista országok viszonylatában az egyenjogúság, a barátság, a bizalom és a kölcsönös felelősség szellemében születnének. Ezeknek a szerződéseknek tükrözniük kellene a szocialista országok közti kapcsolatok új szabályait [és] a jelenlegi kapcsolataik újjáépítésében rendelkezésre álló tapasztalatokat, kizárva a szocialista országok kölcsönös kapcsolataiból az oda nem illő feltételeket.
4. Abból a tényből [kellene] kiindulnunk, hogy a szocialista országok viszonylatában erőszakos módszerek és különösen katonai erő alkalmazása részünkről teljesen ki van zárva, még a legszélsőségesebb helyzetben is (kivéve, ha szövetségeseinket külső agresszió érné). A katonai beavatkozás nemhogy megakadályozná, de súlyosbítaná a szociális és politikai válságot, tömegtüntetések kitörését, akár fegyveres ellenállást okozna, és végső soron ellentétes hatáshoz, a szovjetellenesség megerősödéséhez vezetne. Ez komolyan aláásná a Szovjetunió tekintélyét külpolitikai téren, megrontaná kapcsolatainkat a vezető nyugati hatalmakkal és más országokkal is, [és] nemzetközi téren a Szovjetunió elszigetelődéséhez vezetne. Ezzel egyidőben, fontolóra véve a jelenlegi bonyolult helyzetet az európai szocialista országokban, Kelet-Európában szükséges fenntartanunk korlátozott katonai jelenlétünket mint stabilizációs tényezőt; a bizonytalan helyzet indokolhatja csapataink esetleges szerepét a kritikus belpoitikai helyzetben.
5. Azon európai szocialista országok vezetőségével kapcsolatban, melyek ellentmondásosan fogadták a szovjet peresztrojkát: viszonyunk hozzájuk, melyek tartózkodó magatartást mutatnak a SZSZSZK-ban zajló reformokkal szemben (az NDK, Románia, [és] részben Csehszlovákia [és] Bulgária), önmérséklettel és hűvösen kezelendő. Figyelembe véve, hogy az új szocialista modell megteremtése objektív folymat, kapcsolatainkban a baráti országokkal el kellene kerülni bármiféle számonkérés vagy megbélyegzés kísérletét a különböző modellekre vonatkozólag, s inkább átfogóan meg kellene osztani a tapasztatokat a szocializmus elmélete és gyakorlata terén. A fő dolognak a barátainkkal való kölcsönös megértésnek kellene lennie, hogy a reformokat szocialista alapon lehessen végrehajtani. [Ha] a helyzet rosszabra fordul egyik vagy másik szocialista országban, tartózkodnuk kellene attól, amennyiben lehetséges, hogy nyilvános támogatást nyújtsunk a hatóságok olyan elnyomó intézkedéseihez, amelyek ellentmondanak az emberi jogok nemzetközi megítélésének.
6. Néhány szocialista országban koalíciós kormányzáson alapuló állami struktúra alakulhat, amelyekben az ellenzék is részt vesz és jelentős befolyással bír; jelenleg ajánlatos fölvenni a kapcsolatot az újjászerveződő politikai pártokkal, szervezetekkel és egyesületekkel, beleértve az alkotmányos keretek között működő szakszervezeteket is.
7. A számos országgal fennálló, kapcsolataink történetét máig terhelő, ún. „fehér foltok” eltüntetése hozzásegítene az SZSZSZK és más szocialista országok közti bizalom növeléséhez. Ez különösen érinti Lengyelországot, Magyarországot és Csehszlovákiát. Az új politikai gondolkodás fényében fel kellene gyorsítani saját helyzetünk tanulmányozását az olyan akut kérdésekben, mint a „Katyn-ügy”, az 1956-os magyarországi események, [és] az 1968-as csehszlovákiai válság. Ezzel kapcsolatban olyan politika döntés meghozatala kívánatos, amely lehetővé teszi a vonatkozó levéltári anyagokhoz való szabad hozzáférést.
8. A tüntetések elhúzódtak, [és] a társadalom, lényeges korlátozások továbbra is megmaradtak a szocialista közösségben, az emberek közötti kapcsolatok területén [és] az állampolgárok magánutazásait illetően. Politikai téren ez nem szolgálja érdekeinket, [és] ellentétes hatással van kereskedelmi és gazdasági, tudományos, kulturális, atlétikai és egyéb kapcsolataink fejlődésére. A szocialista országok állampolgárai Szovjetunióba való utazási korlátozásainak teljes megszüntetése, a szovjet állampolgárok ezen országokba utazásának kérdése, valamit az ezekhez tartozó feltételek megteremtése napjainkra elkerülhetetlenné vált.
9. Fontos célként kellene meghatározni a Varsói Szerződésnek mint az európai szocialista államok katonai-politikai szövetségének megőrzését. Összhangban a Varsói Szerződés keretein belül megvalósítandó [és] az együttműködés javítását célzó javaslatainkkal, azt a vonalat kell követni, [melynek elemei] a szövetség tevékenységének maximális politizálása, működési formáinak demokratizálása, valamint a hozzájárulás és az érdekek növelése minden tagállam részéről. Ehhez járulna az őszinte elvtársi légkör, a szabad és kötetlen eszmecsere a Politikai Egyeztető Bizottság, a Külügyminiszterek Bizottsága és a Hadügyminiszterek Bizottsága találkozóin (miközben nem feltételenül szükséges mindenáron konszenzusra jutni minden kérdésben – minden államnak joga van megőrizni cselekvési szadságát, kifejteni és indokolni saját álláspontját a többi szövetségesnek); a [képviselők] kötelezően váltakozó rendszere a Varsói Szerződés minden szervében és intézményében; ezzel egyidejűleg a mechanizmus hatékonyságának növelése végett – egy állandó politikai testület létrehozása, amely a PKB Főtitkárának a koordinátor szerepét nyújtaná a szövetség keretein belül. Egyszerűsítenünk kell a konferenciák és a Varsói Szeződés szervezetei tanácskozásainak előkészítését és lebonyolítását, s arra kell törekednünk, hogy folyamatos munkakapcsolatot tartsunk fenn a szövetséges államokkal.
10. Egyre sürgetőbb a szövetséges szocialista államok közti szoros koordináció létrehozása, tekintettel az USA és NATO-beli partnereinek kelet-európai politikájára, valamint [szükséges volna] összehangolt stratégia és taktika kidolgozása e tekintetben.
(Fordította Vajda Barnabás)