Filep Tamás Gusztáv–G. Kovács László: Rákos Péter 1925–2002 (Zeman László)

Filep Ta­más Gusztáv–G. Ko­vács Lász­ló: Rá­kos Pé­ter 1925–2002. Dunasz­er­da­he­ly, Nap Ki­adó, 2005, 350 p.

A kö­tet Rá­kos Pé­ter mun­kás­sá­gát kí­sér­li meg át­te­kin­te­ni, ös­­sze­fog­lal­ni je­len­tő­sé­gé­vel együt­t. Gál Je­nő „fel­üté­se” ad­ja meg az irány­vé­telt és rá­val­lást. Mint a szak hall­ga­tó­ja, majd ok­ta­tó­ja egy ne­gyed szá­zad­nál is to­vább ész­lel­het­te Rá­kos Pé­ter sze­mé­lyi­sé­gé­nek és szán­dé­ká­nak for­má­ló ha­tá­sát a cseh–ma­gyar kap­cso­la­tok fej­lesz­té­sé­ben, a kül­de­té­se­ként vál­lalt köz­ve­tí­tést (Rá­kos Pé­ter, a ta­nár, 5–12. p.). Ezt a szer­ző­pá­ros a szü­lő- és a be­fo­ga­dó vá­ros kö­ze­gé­nek s az élet­rajz­inak a be­kap­cso­lá­sá­val foly­tat­ja, egye­bek közt Márai Kas­sai őr­já­ra­tá­nak, va­la­mint Rá­kos Lí­rai őr­já­ra­tá­nak (Iro­dal­mi Szem­le, 1970. 6. sz.; kö­tet­ben: Prá­gai őr­já­rat. Po­zsony, 1995, 122–130. p.) egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sá­val, amely­hez tár­sul – ön­val­lo­má­sa­ként – fi­lo­zó­fi­ai for­rá­sa­i­nak a fel­so­ro­lá­sa, lá­tás- és gon­dol­ko­dás­mód­já­nak váz­la­ta, s az il­lő kö­vet­kez­te­tés (Két szü­lő­vá­ros, 13–27. p.).
A ki­vo­na­to­lás Rá­kos Pé­ter dol­go­za­ta­i­ból s a vo­nat­ko­zó kri­ti­kák­ból vé­gig a kö­tet­ben al­kal­mas mód­szer­nek tű­nik. Az ál­ta­lunk ös­­sze­ál­lí­tott Kas­sai és prá­gai őr­já­rat­ban úgy­szin­tén eh­hez fo­lya­mod­tunk (Prá­gai Tü­kör, 2004. 1. sz. 18–25. p.).
A Há­rom kör (28–76. p.) idő­ren­di egy­más­után­ban kö­ve­ti Rá­kos mun­kás­sá­gát és ered­mé­nye­it a cseh, a ma­gyar­or­szá­gi és az össz­mag­yar, s ezen be­lül a szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­velt­ség és iro­da­lom te­rén. Az utób­bi önál­ló fe­je­ze­tet is ké­pez (A szlo­vá­ki­ai ma­gyar kul­tú­rá­ban, 195–230. p.). Eb­be be­le­fog­lalt a Sar­ló, Fábry Zol­tán, Tur­czel La­jos Két kor mezs­gyé­jén cí­mű köny­vé­nek ér­té­ke­lé­se, Rá­kos el­vi ál­lás­fog­la­lá­sa a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­mal kap­cso­la­to­san és egyéb név­re szó­ló meg­em­lé­ke­zés. Hogy köz­vet­le­nebb fi­gyel­me­zé­se el­ma­radt (206. p.), több­szö­rö­sen in­do­kol­ha­tó, az­zal is, hogy a tárgy­kör­nek vol­tak és van­nak szlo­vá­ki­ai, sőt ma­gyar­or­szá­gi mű­ve­lői. Mi­köz­ben Rá­kos­nál ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar–cseh vagy cseh és ma­gyar kap­cso­lat a köz­pon­ti.
A szer­zők sa­ját be­val­lá­suk sze­rint is „túl­sá­go­san bő­ven” (51. p.) elem­zik Rá­kos el­ső, a 20. szá­za­di ma­gyar iro­dal­mat be­mu­ta­tó, cseh nyel­vű mun­ká­ját, jegy­ze­tet-tan­köny­vet (Maïarská li­te­ra­tú­ra XX. sto­letí. Pra­ha, 1953), s a tár­gya­lás­mód­ban fel­erő­sö­dik a recen­zált mű­vet tel­jes­sé­gé­ben át­ha­tó má­sik mód­szer­ta­ni szem­pont: az ál­lan­dó vis­­sza­csa­to­lás a tár­sa­dal­mi-tör­té­ne­ti és po­li­ti­kai vi­szo­nyok­ra. Helyt­ál­ló, ahogy ki­eme­lik a cseh iro­da­lom­tu­do­mány­nak a ma­gyar­or­szá­gi­val szem­ben más­ne­mű irá­nyult­sá­gát, „a prá­gai tor­nyok­ból mes­­szebb le­he­tett lát­ni” (73. p.), s a kö­tet­ben má­sutt is utal­nak a prá­gai lát­ta­tás­ra (78. p.). Ez­után ke­rül sor a Tur­czel La­jos­sal együtt írt egye­te­mi tan­könyv­re – A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te I. (1772–1848), amely két ki­adást ért meg (1965, 1968). Idé­ze­tek­kel egyé­ní­tett tag­la­lá­sa rész­le­te­zi Rá­kos fel­dol­go­zá­sát – Ka­to­na, Kis­fa­ludy, Köl­csey, Vö­rös­mar­ty, Eöt­vös port­ré­ját. Amint tud­juk, a ma­gyar klas­­szi­ku­sok cseh nyel­vű is­mer­te­té­se a ma­gyar szö­veg­nél ko­ráb­bi, ami Rá­kos dol­go­za­ta­i­ra néz­ve ál­ta­lá­no­sabb ér­vé­nyű. A fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tunk Rá­kos el­ső ma­gyar nyel­ven meg­je­lent köny­vé­ről (Té­nyek és kér­dő­je­lek. Bratislava, 1971), s en­nek kap­csán rög­zí­tett, hogy az ál­ta­la ma­gya­rul kö­zöl­tek „az össz­mag­yar szel­le­mi élet­be a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szel­le­mi élet ho­za­dé­ka­ként ér­kez­tek meg” (33. p.).
A fen­ti idő­ren­di egy­más­után­ban ki­je­lölt mű­vek és ta­nul­má­nyok tár­gya­lás­mód­ja a szö­veg­szer­kesz­tés­ben fel­ho­zott ki­vo­na­to­lás, to­váb­bá parafrazeálás és kom­men­tár ré­vén tu­dó­sí­tás­nak tűn­het. Cél­ki­tű­zé­se nyil­ván az is­mer­te­tett anyag mi­nél tel­je­sebb szám­ba­vé­te­le, s an­nak rész­ben tár­sa­da­lom-, va­la­mint tu­do­mány­tör­té­ne­ti be­ágya­zott­sá­ga. Ek­kép­pen a ré­szünk­ről „kül­ső­nek” ne­vez­he­tő meg­kö­ze­lí­tés jel­lem­ző­jé­nek bi­zo­nyul. A fo­ga­na­to­sí­tott át­vál­tá­sok fo­koz­zák a „ka­le­i­dosz­kóp­sze­rű­nek” vagy mond­juk, hogy le­xi­kon­jel­leg­nek a be­nyo­má­sát. A szer­zők egyik ész­re­vé­te­le, ami­kor Rá­kos Pé­ter író- és köl­tő­port­ré­i­nak meg­fe­le­lé­sét az ál­ta­la szer­kesz­tett Írók szó­tá­rá­ba (Slovník spiso­vatelù – Maïarsko. Pra­ha, 1971) írt szó­cik­ke­i­ben fe­de­zik fel, s mind­két vo­nu­lat­ban mél­tá­nyol­ják tü­ze­tes­sé­gét és sok­ré­tű­sé­gét, tu­laj­don­kép­pen ef­faj­ta rá­ve­ze­tés kö­te­tük hasz­ná­la­tá­ra. Az anyag ki­töl­ti A ma­gyar iro­da­lom prá­gai nagy­kö­ve­te (150–194. p.) cí­mű tag­la­lást.
Az Iro­da­lom­el­mé­le­ti kér­dé­sek fe­je­ze­té­hez ér­ve a szer­zők át­vál­tást je­lez­nek a te­ma­ti­kai cso­por­to­sí­tás­ra (76. p.). A tár­gya­lás­mód azon­ban nem vál­to­zik, s is­mer­te­té­sünk­ben szo­ro­san nem iga­zo­dunk a kö­zöl­tek­hez. A kér­dés­kör há­rom ta­nul­mány­ban ös­­sze­ge­ző­dik: Az iro­dal­mi ér­té­ke­lés prob­lé­mái (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 9–33. p.), Kom­men­tár az ame­ri­kai új­kri­ti­ká­hoz (ere­de­ti­leg cseh nyel­ven: Èeská li­te­ra­tú­ra, 1966. 3. sz. 177–218. p.; kö­tet­ben: Té­nyek és kér­dő­je­lek, 34–88. p.), Pro­le­gom­e­na egy el­jö­ven­dő iro­da­lom­tu­do­mány­hoz (Az iro­da­lom iga­za. Bratislava, 1987, 14–32. p.; elő­szó a Teórie lit­er­atúry v zrca­dle maïarské literární vedy cí­mű an­to­ló­gi­á­hoz, Pra­ha, 1986, 7–19. p.). Meg­je­gyez­het­jük, hogy Rá­kos har­ma­dik kö­te­te (Prá­gai őr­já­rat) is­mét­lé­se­ket tar­tal­maz, a fen­ti­ek iránt is nyo­ma­té­ko­sít­va a té­mát. A szer­zők a Té­nyek és kér­dő­je­lek elem­zé­sé­ben Luk­ács Györ­gy real­iz­mus­felfogását s a kap­cso­la­to­sat boly­gat­ják, mi­vel minden­nek erős volt a ma­gyar­or­szá­gi au­rá­ja. Mi vi­szont, s nem­csak Rá­kos vis­­sza­pil­lan­tá­sa­ként, is­mer­jük ál­lás­pont­ját, ame­lyet egy an­ké­ton úgy fej­tett ki, hogy Luk­ács szá­má­ra nem kö­ze­li, s bár elég so­kat írt ró­la, meg­ké­rés­nek tett ele­get, szem­ben egy Auer­bach­hal, akit tel­jes sú­lyá­val el­fo­gad (An­két a Mime­sis má­so­dik cseh ki­adá­sa al­kal­má­ból. Kri­ti­ka a kon­tex­t, 2001. 1. sz. 83–84. p.). Auer­bach a nyelv­ből, a szö­veg­ből, a stí­lus­ból in­dul ki, de az ez­ál­tal meg­al­ko­tott vi­lág­kép, a tá­gabb ér­te­lem­ben fel­fo­gott va­ló­ság áb­rá­zo­lás­mód­ja ér­dek­li. Rá­kos­nak már az iro­da­lom­tu­do­mány har­ma­dik, a hang­súlyt az iro­da­lom fo­gyasz­tó­já­ra át­he­lye­zett sza­ka­szát je­len­ti, aki­nél a mű­köz­pon­tú­ság más­képp van je­len, az­az nem tart­ja struk­tu­ra­lis­tá­nak. Hoz­zá­szó­lá­sá­ból nem hagy­ja ki Ingar­den­t, s ön­ma­gá­hoz kö­zel­ál­ló­nak mond­ja Jausst és Isert, a re­cep­ci­ós esz­té­ti­ka kon­stanzi is­ko­lá­ját, amely­ről tud­juk, hogy Muka­øovský örö­kö­sé­nek sze­gő­dött.
A fel­tün­te­tett kö­tet be­ve­ze­tő ta­nul­má­nya az iro­dal­mi ér­té­ke­lés prob­lé­má­it te­kin­ti át, elég­sé­ges szak­iro­dal­mat vo­nul­tat­va fel. Hi­vat­ko­zás­anya­gá­ban Mukaøovský tíz­szer sze­re­pel. Rá­kos Pé­ter mű­ve­i­ből ki­ol­vas­ha­tók bi­zo­nyos ro­ko­nít­ha­tó­sá­gok, de sem­mi­lyen „tar­to­zást” nem val­lott. Ami­kor négy Mukaøovský-­tanítvány (M. Èer­venka, M. Gry­gar, J. Levý, M. Jankoviè) ta­nul­mány­gyűj­te­ményt ál­lí­tott ös­­sze (Kapitoly z teórie literárního díla, 1968), Rá­kos e ta­nul­má­nyát eb­be fel­vet­ték; a ki­ad­vány meg­je­le­né­sét azon­ban nem en­ge­dé­lyez­ték. Rá­kos írá­sa cse­hül en­nek foly­tán csak 1993-ban lá­tott nap­vi­lá­got a Èeská li­te­ra­tú­rá­ban.
Rá­kos a dol­go­zat­ban az iro­dal­mi mű lé­te­zés­mód­ját, ér­té­ke­lé­sét pró­bál­ja ki­szab­ni. A mű az ol­va­só szá­má­ra „köz­lés”, amely­ben az ér­ték mint je­len­tés van je­len, s mint „sa­já­tos ki­fe­je­zést a ma­gunk nem sa­já­tos ta­pasz­ta­la­ta­i­hoz mér­jük, ame­lyek fel­öle­lik az ál­ta­lunk is­mert va­ló­ság min­den as­pek­tu­sát, így az ér­té­ke­ket is” (19. p.). Eköz­ben az ér­ték min­den­kor tu­da­ti tény, „– ha­bár hor­do­zói a do­log tu­da­tunk­tól is füg­get­le­nül lé­te­ző anya­gi tu­laj­don­sá­gai – mint ér­ték, csak ak­kor lép élet­be, ha va­la­ki tu­do­má­sul ve­szi” (10. p.). A mű „je­len­tés­jel­le­ge, a mű, me­lyet je­len­tés­ként fo­gunk fel, ta­gad­ha­tat­la­nul mond va­la­mit, és ezt a va­la­mit va­la­ho­gyan mond­ja […] de aho­gyan mond­ja, az ol­va­só tu­da­tá­ba min­dig azon ke­resz­tül ér­ke­zik, amit mond. Vis­­sza­utal­va a struk­tu­ra­lis­ta ter­mi­no­ló­gi­á­ra: a »jelölő« nem ér­té­kel­he­tő más­ként, mint a »jelölthöz« va­ló vi­szo­nyá­ban” (19. p.).
A ter­mi­no­ló­gi­ák­tól füg­get­le­nül pe­dig az anya­gi és a tu­da­ti egy­sé­gé­nek a „tar­ta­lom” és a „for­ma” fe­lel meg, nem bi­ná­ris szem­be­ál­lí­tás­ként, ha­nem mint egy­azon kon­tin­u­um két pó­lu­sa (18. p.). S „a for­mai esz­kö­zök je­len­té­sük ré­vén emel­ked­nek az ér­ték rang­já­ra” (19. p.). A mű­al­ko­tás és a va­ló­ság vi­szo­nyá­ra néz­ve, amely­ben a mű a va­ló­ság ré­szé­vé vá­lik, a kér­dés­ben úgy­szin­tén Mukaøovský-idézet me­rül fel – „A mű­al­ko­tás vég­ső fo­kon úgy je­le­nik meg, mint az esz­té­ti­ku­mon kí­vü­li ér­té­kek ös­­szes­sé­ge, mint csak­is az, és sem­mi más” (15. p.). S a jel, va­gyis a je­lö­lő funk­ci­ó­já­ban is je­len­té­sek, je­löl­tek sze­re­pel­nek, sőt a je­len­té­sek a mű­al­ko­tás struk­tú­rá­já­ban meg is tart­ják ere­de­ti je­len­tés­be­li ér­té­kü­ket. A nyel­vé­sze­ti sze­mi­o­ti­kák ér­ve­lé­sé­ben, pél­dá­ul a lot­mani­ban az iro­dal­mi a nyel­vi­re rá­épü­lő má­sod­la­gos jel­szisz­té­ma.
A kri­ti­ka fel­ada­ta, hogy az ol­va­só él­mé­nye és a mű szö­ve­ge kö­zött meg­ha­tá­roz­za a vi­szonyt, amely­ben az ér­tel­me­zés mu­tat­ja fel az ér­té­ket, s így fel­te­he­tő­en el­vég­zi az ér­té­ke­lés mű­ve­le­tét is. Az ér­ték te­hát el­sőd­le­ges.
Rá­kos a vá­zol­tak foly­tán mu­tat rá az ösz­­sze­füg­gé­sek­re, ve­ti fel az egy­ség kér­dé­sét a sok­fé­le­ség­ben, a rész­ér­ték le­het­sé­ges do­mi­nan­ci­á­ját, a „fesz­táv” hor­de­re­jét, a Muka­øov­ský-féle alap­té­telt az esz­té­ti­kai funk­ció, nor­ma és ér­ték kap­cso­la­tá­ról, azt tud­ni­il­lik, hogy tár­sa­dal­mi té­nyek. Az iro­dal­mon kí­vü­li va­ló­ság kap­cso­la­ta a mű­vel esze­rint az ér­té­ke­lés­ben a leg­szo­ro­sabb, s a sa­já­tos itt nem jön szá­mí­tás­ba (vö. 31. p.).
Filep Ta­más Gusz­táv és G. Ko­vács Lász­ló vé­gig­ve­ze­té­se bő­ven él az idé­zés­sel, s ez ta­lán még fo­ko­zot­tabb és tü­ze­te­sebb a Kom­men­tár az ame­ri­kai új­kri­ti­ká­hoz cí­mű ta­nul­mány ki­fej­té­se­kor (102–116. p.) – 500 sor­ból 250.
Rá­kos az új­kri­ti­kai irány­zat­nak „dé­li szár­nyát” vá­laszt­ja pél­da­fel­tá­rás­ként mint a struk­tu­ra­liz­mus­nak leg­in­kább szö­veg­köz­pon­tú vál­fa­ját, a lá­tó­me­ző azon­ban tá­gabb kö­rű. Elem­zé­sé­re tá­masz­kod­va ös­­sze­ál­lít­hat­juk en­nek „ne­ve­zék­ta­nát”, amely az iro­da­lom sa­já­tos­sá­gá­nak fo­gal­ma kö­ré ren­de­ző­dik, s mind­az, ami ezt bont­ja, tév­esz­mé­nek és eret­nek­ség­nek mi­nő­sül. Az iro­da­lom­ban, a mű­ben az ál­lí­tá­sok ez ér­te­lem­ben csak ál­köz­lé­sek (a „köz­lés tév­esz­mé­je”, a kö­zöl­he­tő for­ma is). Ami a mű­ben van, on­to­ló­gi­ai lé­nyé­ben egy­sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len; a rá­uta­ló jel­leg ki­küsz­öbö­lő­dik, a deno­tatív és kon­no­tatív je­len­tés­ből az együtt­je­lölt leg­alább­is fel­ér a rá­uta­ló­val. S mi­vel a for­ma nem ha­lad­ha­tó meg, fenn­áll a „pa­ra­frá­zis eret­nek­sé­ge”. Önál­ló­sít­va és ön­tör­vé­nyű­vé avat­va a szö­ve­get, az­az a mű­vet ma­gát, a szer­ző ál­do­za­tá­ul esik a „szán­dék tév­esz­mé­jé­nek”, az ol­va­só pe­dig a „ha­tás tév­esz­mé­jé­nek”. Rá­kos azon­ban ki­mu­tat­ja, ahogy az új­kri­ti­ku­sok kö­zül töb­ben mér­sék­lik vagy ta­gad­ják a ki­zá­ró­la­gos­sá­got (az elő­fu­tár Richards a be­fo­ga­dást a mű lét­fel­té­te­le­ként fog­ja fel, s nem zár­kó­zik el a szer­ző­től sem, akár­csak pél­dá­ul Brooks [49. p.]).
A rá­lá­tást a mű struk­tú­rá­já­ra, amely va­ló­já­ban a for­rá­sa, s min­den­től füg­get­le­nül lé­te­zik, a „szo­ros ol­va­sás” mód­sze­re te­szi le­he­tő­vé (a szó for­dí­tá­sa Rá­kos­tól szár­ma­zik). Így tá­rul­hat fel az egész do­mi­nan­ci­á­ja a rész­ele­mek­hez ké­pest, nyer ér­vé­nyes­sé­get a mű mint ir­ra­ci­o­ná­lis en­ti­tás. Rá­kos Pé­ter el­fo­gad­ja az ir­ra­ci­o­ná­lis­nak a rész­vé­tel­ét az iro­da­lom­ban, meg­győ­ző­dé­se azon­ban, hogy vizs­gá­la­tá­nak ra­ci­o­ná­lis­nak kell len­nie. Emp­son több­ér­tel­mű­ség-fo­gal­mát igen­csak hasz­nál­ha­tó­nak vé­li, s a bon­col­ga­tás­ban el­jut az iró­nia és a pa­ra­do­xon, to­váb­bá a váz (struk­tú­ra; je­len­tés–té­ma, cse­lek­mény, parafra­ze­ál­ható tar­ta­lom) és a szö­vés (han­ga­lak, rit­mus, a kép­sze­rű stb.) ran­so­mi meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ig (vö. 67. p.). Vi­szont nem oszt­ja a Wellek–Warren-ké­zi­könyv­ben is önál­ló fe­je­zet­be fog­lalt kül­ső­le­ges (ex­trin­sic) és bel­ső­le­ges (in­trin­sic) meg­kö­ze­lí­tés (ap­proach) ket­té­vá­laszt­ha­tó­sá­gá­nak is­mér­vét. Tu­da­to­sít­ja, hogy a vizs­gá­lat min­dig az ész­lelt struk­tú­rá­ból in­dul ki.
Rá­kos ös­­sze­ve­té­se­i­vel bi­zo­nyít­ja, hogy az új­kri­ti­ku­sok nem szán­dé­koz­nak a mű­vet kí­vül he­lyez­ni a va­ló­sá­gon (56. p.), hogy sem az ol­va­só­ról, sem a szer­ző­ről nem mond­ha­tunk le, a vagy-­vagy he­lyé­ben el kell is­mer­nünk a fo­ko­za­tit, a töb­bé-ke­vés­bé el­vét, a nem sa­já­tos­nak az ele­gye­dé­sét a sa­já­tos­sal stb. Ahogy a for­má­ról ki­nyil­vá­nít­ja, mi­sze­rint az el­sza­kít­va a tar­ta­lom­tól „ve­szít­het lé­nye­gé­ből” (68. p.), s hogy az „esz­mé­nyi ol­va­só”, aki nem lé­te­zik, „még­is­csak ben­ne van a já­ték­ban” (51. p.), mind­ez az is­ko­la ér­de­me­i­nek leg­tel­je­sebb mél­tány­lá­sa mel­lett meg­von­ja kor­lá­tait.
Az „új­kri­ti­ka tük­ré­ben” lát­ha­tó­vá vá­lik gyö­kér­ze­tük, lí­ra­köz­pon­tú­sá­guk, haj­la­muk az ir­ra­ci­o­ná­lis­hoz, ér­dek­lő­dé­sük a me­ta­fi­zi­kus köl­té­szet, egy John Donne irán­t, a fi­lo­zó­fu­sok kö­zül Cro­ce, Berg­son, Scho­pen­ha­u­er, Nietz­sche; a szel­lem­tör­té­net, a ro­ma­nis­ta Vossler és Spitzer, a fran­cia szöveg­ex­p­liká­ció; s együ­vé so­rol­ha­tók az orosz for­ma­liz­mus­sal és a cseh struk­tu­ra­liz­mus­sal, de ezek­hez vi­szo­nyít­va kü­lön­ál­lá­suk ugyan­csak szem­be­öt­lő. Vic­tor Erlich köny­ve (Russian For­mal­is­m. His­to­ry – Doc­trine, 1955 ) ta­nú­ság­té­tel, s már sze­rin­te is, akár Rá­kos egyik re­cen­zi­ó­já­ban, az orosz for­ma­liz­mus el­ne­ve­zés té­vesz­tő (He­li­kon, 1992. 1. sz. 127–128. p.; recen­zált kö­te­tünk­ben lásd 79. p.). Vé­gül sem a gyö­ke­re­ik, sem esz­mé­nye­ik nem le­het­nek men­te­sek vi­lág­né­zet­ük­től (71–83. p.).
A Té­nyek és kér­dő­je­lek cí­mű gyűj­te­mény­ben az Auer­bach-­tanul­mány­on kí­vül, a Kaf­ka több­ér­tel­mű­sé­gé­ről szó­lók és a „Széjjel­pil­lantás”-sorozat is­mer­te­té­sei je­len­tő­sek még iro­da­lom­el­mé­le­ti­leg. Az előb­bi­e­ket a Prá­gai őr­já­rat is­mét­li. Rá­kos A per ter­mi­no­ló­gia­cse­ré­jé­vel iga­zol­ja, hogy a több­ér­tel­mű­ség nem je­len­ti bár­mi­lyen ér­te­lem hoz­zá­ren­de­lé­sét. Ha a re­gény­ben a jo­gi ter­mi­nu­so­kat or­vo­si­val vált­juk fel, ezek csak­is a tü­dő­bajt „di­ag­nosz­ti­zál­hat­ják”. Az át­írás – sze­rin­tünk – A per­nek csu­pán az em­be­ri lét kép­le­te­ként va­ló fel­fo­gása ese­té­ben „in­ter­lineáris”, de a je­lö­lés­cse­re ek­kor is kö­rül­mé­nyes vol­na (pél­dá­ul ho­gyan il­lesz­ked­ne a 7. fe­je­zet, s az „al­kal­ma­zás” ho­gyan mó­do­sí­ta­ná a re­gény ab­szur­di­tá­sát, szö­ve­ge­zé­sé­nek és vi­lá­ga ab­szur­di­tá­sá­nak a kont­raszt­ját ). A kas­tély el­al­vás­je­le­ne­te a leg­köz­vet­le­neb­bül az al­vás­nak mint élet­ta­ni szük­ség­let­nek a stá­tu­sá­ból le­ve­zet­he­tő (ami­kor oly ál­mo­sak va­gyunk, hogy sem­mi más nem ér­de­kel), ami mo­ti­vál­ja ugyan ol­vas­mány­él­mé­nyün­ket, vi­szont azon, hogy a föld­mé­rő­nek „va­ló­san” nem si­ke­rül a kas­tély­ba ju­tás, nem vál­toz­tat – a kafkai több­ér­tel­mű­ség nem zá­rul. Mint Emp­son­nál, nem old­ha­tó, mi­ál­tal az Új Kri­ti­ká­tól kü­lön­vá­lik. Kö­zel ke­rül ah­hoz, ami­ről nem le­het, de nem is kell szól­ni. Rá­kos Pé­ter meg­ha­tá­ro­zá­sa alig mó­do­sít­ha­tó.
A Pro­le­gomenát a szer­ző­pá­ros köny­ve idé­zet­tá­rá­val is elég­sé­ge­sen ex­po­nál­ja (127–136. p.). A szer­zők már a „bio­grá­fi­ai” ör­vén utal­tak Rá­kos Pé­ter fi­lo­zó­fi­ai kép­zett­sé­gé­re (32. p.), ő pe­dig vizs­gá­ló­dá­sát az iro­dal­mi­tól a fi­lo­zó­fia fe­lé esz­kö­zölt irány­vé­tel­ként fog­ta fel. Ez a be­ál­lí­tó­dá­sa iro­da­lom­el­mé­le­ti ta­nul­má­nya­i­ban mar­káns, de a „metapozi­cionális­ra”, te­hát va­ló­já­ban fi­lo­zó­fi­ai szem­lé­let­re tö­rek­vés va­la­men­­nyi írá­sá­nak sa­ját­ja. S ilyen az „egész­nek” az igé­nye dol­go­za­ta­i­ban és lá­tás­mód­já­ban. A recen­zált kö­tet fel­so­ro­lás és szám­ba­vé­tel, s mint ilyen, a rész­le­tek szint­jén épít­ke­zik, ami sem­mi­kép­pen sem el­ha­nya­go­lan­dó. Épp a je­len­té­se sze­rint „nagy­já­ból” elő­szó­ként ért­he­tő pro­le­gom­e­na, a cseh nyel­ven ol­vas­ha­tó kö­tet­ben ilyen funk­ci­ó­jú is. Azon túl, ami ere­dő­jé­vé vál­hat, s az iro­da­lom­tu­do­mány stá­tu­sát és az iro­da­lom­el­mé­let­nek mint „az iro­da­lom­tu­do­má­nyi gya­kor­lat el­mé­le­té­nek” a rang­ját je­gyez­het­jük, az előb­bi két dol­go­za­tot meg­tol­dó át­fo­góbb ve­zér­lés.
Rá­kos iro­da­lom­el­mé­let­ének ten­ge­lyét ké­pe­zi a tar­ta­lom és a for­ma mint „két do­log” (Az iro­da­lom iga­za, 22. p.) s a tar­ta­lom met­sző­dé­sei a va­ló­ság­gal. Vi­szo­nyuk­ban „a mű­höz csak­is a mű­vön kí­vü­li va­ló­ság fe­lől kö­ze­led­he­tünk, a va­ló­ság­hoz csak a meg­bíz­ha­tó­an ér­tel­me­zett és meg­ha­tá­ro­zott mű fe­lől” (uo. 27. p.). Az arte­fak­tum mint a mű szö­ve­ge ha­tá­rol­ja a mű­vet, amel­­lyel nem azo­nos. Rit­mus­vizs­gá­la­tai és vers­elem­zé­sei ar­ról is ta­nús­kod­nak töb­bek közt, hogy Rá­kos nem néz ke­resz­tül a nyel­ven. A kas­tély egyik alak­já­nak ne­vét (Klamm) cseh ol­va­sa­ta­ként sem hagy­ta ki (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 159. p.). A nyelv­nek és a nyelv­tu­do­mány­nak mint mo­dell­ér­té­kű­nek a fel­fo­gá­sát is­me­ri, s a je­lö­lő–je­lölt kap­cso­la­tát, amint idéz­tük, sza­ba­to­san fo­gal­maz­za meg. A tar­tal­mi­nak a po­zí­ci­ó­ja sze­rin­tünk azon­ban ki­üt­kö­zik, ami­kor „a szö­veg min­den” el­kép­ze­lést ke­vés­bé mond­ja gyü­möl­csö­ző­nek, mint az ugyan­ilyen ab­szurd má­sik vég­le­tet, hogy „szö­veg ninc­s” (uo. 27. p.). Az iro­da­lom anya­ga pe­dig a töb­bi mű­vé­szet anya­gá­val nem le­het ana­lóg, az iro­da­lom nem „nyelv­ből”, az iro­dal­mi mű nem „sza­vak­ból” van (uo.; az ál­lí­tás ki­éle­zett, s a nyelv­nek több­fé­le de­fi­ni­á­lá­sa le­het­sé­ges). Sőt „Véd­he­tő az az ál­lás­pont, amely sze­rint az iro­dalom […] nem mű­vé­szet” (uo. 14. p.). „Az iro­da­lom té­nyei” és az „iro­dal­mi té­nyek” meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ben a rész­re­haj­lás mér­sék­lő­dik: az „iro­dal­mi” a szö­veg­ben va­la­mi­kép­pen ki­fe­je­zett, s csak­is sa­já­to­san iro­da­lom­tu­do­má­nyi mód­szer­rel kö­ze­lít­he­tő meg (Az iro­da­lom iga­za, 21. p.). De a nyel­vi-hang­ta­ni, az ingar­deni „el­ső ré­teg” esz­té­ti­kai funk­ci­ó­ja iránt nincs bi­zal­ma (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 21. p.).
Tar­tal­mi fe­lő­li az in­ten­ció a szer­ző­től és szán­dé­ká­tól kezd­ve. A szer­ző a mű­nél ma­ga­sabb ren­dű ka­te­gó­ria, s a mű­vek fö­lé ível­nek olyan ka­te­gó­ri­ák, mint az iro­dal­mi stí­lus, irány­zat, kor­szak stb. Mi­vel az ös­­sze­ha­son­lí­tás az iro­da­lom­el­mé­let ál­ta­lá­ban be­vett mód­sze­re, az „ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány” tu­laj­don­kép­pen an­nak as­pek­tu­sa. S bár az el­ne­ve­zés csak­is iro­da­lom­kö­zi vi­szony­lat­ban hasz­ná­la­tos, a di­men­zió mind­egyik iro­da­lom­nak sa­ját­ja.
„Tet­ten ér­he­tő”, ahogy a ma­gyar­or­szá­gi iro­da­lom­tu­do­mány fá­zis­ké­sé­sét re­giszt­rál­ja (uo. 20. p.), s nem­kü­lön­ben er­re utal egyik re­cen­zi­ó­já­ban (Jegy­ze­tek, 50.) a „hé­zag­pót­lás”. A cseh nyel­vű vál­to­zat­ban a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány es­­szé­jel­le­ge foly­tán is más, mint a cseh (12. p.).
Filep Ta­más Gusz­táv és G. Ko­vács Lász­ló az élet­mű va­la­men­­nyi cso­mó­pont­ját érin­ti, ezek kö­zül Ady End­re és a Nyu­gat tár­gya­lá­sát irány­adó­nak tart­hat­juk. A Prá­gai őr­já­rat­ban har­ma­dik meg­je­len­te­tés­ként kom­po­ná­ló­dik be az Ady köl­té­sze­té­nek „sta­ti­ká­já­ról” és „di­na­mi­ká­já­ról” szó­ló ta­nul­mány (57–71. p.). A tar­tal­mi ben­ne prog­ram­sze­rű (vö. 57. p.). Hírt ad egy tel­jes­sé­gé­ben kéz­irat­ban ma­radt mo­nog­rá­fi­á­ról – Adyho lyri­ka. Szem­lél­te­tő köl­te­mé­nye­it egy­részt pró­zá­ban el­be­szél­ve, más­részt a ver­sek­re for­ma­i­lag rá­játsz­va tol­má­csol­ja; négy-öt al­ka­lom­mal vesz igény­be meg­lé­vő cseh for­dí­tást (do­cen­si habil­itá­ciós mun­ka; lásd i. m. 257. p.). Meg kell je­gyez­nünk, hogy Rá­kos Pé­ter kö­ze­lí­té­se­i­ben s élet­mű­ve meg­kö­ze­lí­té­sé­hez Ady-lá­tá­sa kulcs­fon­tos­sá­gú.
Rá­kos Nyu­gat-ké­pe (1987, 1995; kö­te­tünk­ben lásd 173. skk., 309. p.) ugyan­csak cseh nyel­ven je­lent meg elő­ször (Nyu­gat – Velká gen­er­ace. Pra­ha, 1982), a Nyu­gat hét köl­tő­jé­nek a port­ré­ját is tar­tal­maz­va. Rá­kos Sza­bó Lő­rin­cet itt beeme­li az „el­ső ge­ne­rá­ci­ó­ba”, amit ugyan eset­leg ön­ké­nyes­nek, de egy­ben in­do­kolt­nak tart. A vers­for­dí­tá­sok kö­zül ki­tű­nik Fran­tišek Ha­las öt Ady-ver­se. A port­rék mind­egyi­ke, bár is­mert anya­got fog­lal­nak ös­­sze, egye­dül­ál­ló. Tóth Ár­pad­nál, köl­té­sze­té­nek jel­lem­zé­sé­ben a „vyz­naèo­val se však neobyèe­j­nou jed­no­li­tostí a ryzostí úhozu” (207. p.) té­te­le­zés ra­gad­hat meg min­ket (va­gyis hogy „egy­ön­te­tű és tisz­ta le­üté­sű”; a „ry­zostí úhozu“ le­for­dít­ha­tat­lan; a lant­ra, a ko­boz­ra, a zon­go­rá­ra mint hú­ros hang­szer­re egy­aránt vo­nat­koz­hat).
A Két elő­adás a hun­ga­ro­ló­gi­á­ról (137–149. p.) ki­vo­na­to­lá­sa­i­ból irány­el­vül je­gyez­het­jük szá­munk­ra, hogy „az egye­te­mi ma­gyar ok­ta­tás ered­mé­nyei az il­le­tő or­szág tu­do­má­nyos­sá­gá­nak és a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság­nak egy­aránt hasz­ná­ra vál­ja­nak” (143. p.).
A Prá­gai Tü­kör év­ti­ze­de (231–285. p.) vé­gig­la­poz­za mind­azt, „ami­ben élünk”, Rá­kos Pé­ter posz­tu­musz cseh nyel­vű mű­vét (275. skk.) és egy, a ki­adás kü­szö­bén ál­ló to­váb­bi­nak tar­tal­mát (283–284., 328. p.). A Zsi­dó írók a ma­gyar iro­da­lom­ban cí­mű elem­zés Prá­gá­ban cseh nyel­vű, Bu­da­pes­ten ma­gyar nyel­vű elő­adás­ként hang­zott el; nyom­ta­tás­ban a Köny­vé­szet rész­le­gé­ben fel­tün­te­tett cím­mel (333. p.); a cseh nyel­vű vál­to­zat In Židovští autoøi v lit­er­at­u­rach evrop­ských zemí (Red. M. Pojer. Pra­ha, Židovské Muzeum, 1999, 9–10., 91–98. p.). Rá­kos Pé­ter ér­ve­lé­sé­nek mag­va, hogy a szer­zők­höz iga­zí­tott hal­maz­kép­zés a ma­gyar iro­da­lom egy­sé­gét nem sér­ti fel.
A könyv utó­sza­va Kiss Gy. Csa­ba tol­lá­ból szár­ma­zik. „Osz­tá­lyo­zá­sa” foly­tat­ja egy fe­je­zet­tel a Szloven­szkói vá­ros­ké­pek új ki­adá­sá­hoz írot­tat (is­mer­te­té­sét lásd Zeman Lász­ló, Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2001. 1. sz. 177–181. p.). A Fel­föld pol­gá­ri At­lan­ti­sza de­fi­ní­ció így szö­vő­dik az­zal, mi­sze­rint Rá­kos Pé­ter „an­nak a fel­föl­di ma­gyar urban­itás­nak ta­lán utol­só kép­vi­se­lő­je, amely­nek min­de­nek­előtt Márai Sán­dor volt az iro­dal­mi ki­fe­je­ző­je”, s „Kas­sai pol­gár volt Rá­kos Pé­ter Prá­gá­ban” (287–291. p.).
A té­vesz­té­sek­ből a kö­tet­ben ar­ra kor­lá­to­zó­dunk, hogy Rá­kos nem for­dí­tot­ta az Ott­lik-regényt, sem Füst Mi­lán re­gé­nyét, a Déryét sem (71., 318–319. p.). A szer­ző bib­li­og­rá­fi­á­ja (In Ab imo pec­tore. K sedemdesát­inám Pet­ra Rákose. Acta Uni­ver­si­tatis Car­oli­nae, Philo­log­i­ca 1. Slav­i­ca Pra­gen­sia XXXVII. 252–263. p.) ugyan­is er­re néz­ve té­ves ada­to­kat tar­tal­maz. S té­ves a vers­for­dí­tás­ra vo­nat­ko­zó ál­lí­tás köny­vünk 174. lap­ján.
A mar­xis­ta iro­da­lom­te­ó­ria vagy esz­té­ti­ka ke­ze­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban Rá­kos­nál azt nem le­het le­fed­ni a „meg­ad­ja a csá­szár­nak, ami a csá­szá­ré” (vö. 9. p. és má­sutt) szó­lás­sal. A mar­xis­ta iro­da­lom­te­ó­ria az ame­ri­kai és az an­gol ku­ta­tás­ban is ér­vé­nye­sült. S pél­dá­ul Terry Eagle­ton ilyen be­ál­lí­tá­sú ké­zi­köny­ve (Literary The­o­ry. An Intro­duc­tion. Ox­ford, Black­well, 1983) ki­adá­sok és után­nyo­más­ok so­ro­za­tá­val van je­len az el­mé­let fej­lő­dés­tör­té­net­ében; a po­li­ti­kai mel­lék­zön­ge te­hát alig kénysz­erű…
E re­cen­zi­ónk vé­gé­re hagy­tuk a szer­zők ál­tal Rá­kos­nak az idő­ren­di sor­rend­hez iga­zo­dó tár­gya­lá­suk­ban (lásd 63–64. p.) a vers­rit­must vizs­gá­ló kor­sza­kát. Ered­mé­nye­it kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zés­ként nyúj­tot­ta be és véd­te meg 1960-ban. A cseh nyel­vű kéz­irat­nak ré­sze volt a Jegy­zet Ady ver­se­lé­sé­ről (Az iro­da­lom iga­za, 61–66. p.). Az an­gol nyel­vű ki­ad­vány­ban (Rhytm and Metre in Hun­gar­i­an Ver­se. Acta Uni­ver­si­tatis Car­oli­nae, Philo­log­i­ca, Mono­graphia XI, 1966) a szem­lél­te­tett vers­anyag az ere­de­ti­hez mér­ve re­du­kál­tabb, va­la­mint a rit­mus­nak és a met­rum­nak ál­ta­lá­no­sabb kér­dé­sét és je­len­tés­ta­ni ki­ha­tá­sát fel­ve­tő fe­je­zet nem ré­sze.
A vi­tás vers­ta­ni vá­la­szok­nak (Az iro­da­lom iga­za, 33–60. p.) az Ady-vers meg­ol­dá­sa egé­szí­té­se-füg­ge­lé­ke. A Vá­la­szok ös­­sze­vont szin­té­zis, amely a ma­gyar vers­rit­mus, „a ma­gyar nem­ze­ti vers­idom” fő vo­ná­sa­it fe­di fel. A tár­gyal­tak­nak a cseh nyel­vű kéz­ira­tot és az an­gol nyel­vű vál­to­za­tot is te­kin­tet­be vé­ve kí­sé­rel­jük meg a súly­pon­to­zá­sát. Mind­ket­tő­ben a vá­lasz­adás tör­té­ne­ti ha­lad­vá­nya, majd a vizs­gá­lat mód­sze­ré­nek a ki­fej­té­se áll be­ve­ze­tés­ként.
A „nem­ze­ti vers­idom” el­ne­ve­zés, amint tud­juk, Arany Já­nos­tól szár­ma­zik, aki a nép­köl­té­szet és a ré­gi ma­gyar vers s an­nak ha­gyo­má­nyát meg­tar­tó ver­se­lés met­ri­kai min­tá­já­nak mint a vers­sor­ban egy­mást kö­ve­tő, a ze­nei ütem­mel pár­hu­zam­ba von­ha­tó, te­hát egy­for­ma tar­ta­mú, szó­tag­szám­ban leg­fel­jebb négy szó­ta­gig ter­je­dő üte­mek­re ta­go­ló­dást tet­te alap­já­ul. Az ütem több­nyi­re hang­sú­lyos szó­tag­gal kez­dő­dik, de a hang­súly az ütem bel­se­jé­be is át­ke­rül­het. A hang­súly­nak vagy egy­ál­ta­lán a nyel­vi­nek sze­re­pé­re néz­ve az üte­mek­re ta­go­ló­dás­nál a ké­sőb­bi­ek­ben a ku­ta­tók vé­le­mé­nye meg­osz­lott. Arany Lász­ló (hang­súly, mel­lék­hang­súly), Gá­bor Ig­nác (hang­súly és vers­nyo­ma­ték egye­zé­se, ütem­elő­ző), Né­meth Lász­ló (a mon­dat ér­tel­me sze­rint „ta­go­ló ver­s”), Szabé­di Lász­ló (a be­széd­nek és bi­zo­nyos mon­dat­be­li for­du­la­tok­nak hang­súly­szer­ke­ze­te), Var­gyas La­jos (a „szó­lam” tar­ta­má­nak egyen­lí­tő­dé­se) az ütem­kép­zést a nyelv­ből le­ve­zet­he­tő je­len­ség­nek kép­zel­ték. Négyesy Lász­ló és Hor­váth Já­nos nyel­ven kí­vü­li, ze­nei ere­dez­te­té­sét val­lot­ták; Hor­váth sze­rint az ütem vers­nyo­ma­té­ka, az iktus, az ér­tel­mi hang­súly el­le­né­ben is ér­vé­nye­sül­het. A „ze­nei” pe­dig an­­nyit je­lent, hogy nem lo­gi­kai, nem nyel­vi; az ütemél, ütem­ha­tár ki­je­lö­lé­sé­re, jel­zé­sé­re ugyan szol­gál­hat a hang­súly, de ez eset­ben is csak az iktusigénynek tesz ele­get, s ön­ma­gá­ban nem met­ri­kai, nem rit­mus­kép­ző.
Rá­kos Pé­ter tisz­táz­za a mód­szer­ta­ni elő­fel­te­vé­se­ket, el­ső­sor­ban a rit­mus­nak mint tu­da­ti je­len­ség­nek, rit­mus­él­mény­nek a meg­lét­ét. A rit­mus a rit­mus­hor­do­zó anyag­nak, rit­mi­zomenon­nak nem inherens tu­laj­don­sá­ga. S a kí­sér­le­ti fo­ne­ti­ka vagy a sta­tisz­ti­kai mód­sze­rek al­kal­ma­zá­sa­kor e tényt nem le­het fi­gyel­men kí­vül hagy­ni. (Ez ve­zet­te ah­hoz is, hogy a hang­sú­lyos szó­tag­ok ki­mu­ta­tá­sá­nál kér­dő­ívet al­kal­ma­zott, meg­ál­la­pít­va, mi­sze­rint a ma­gyar­ban a hang­súly he­lyé­nek a meg­ha­tá­ro­zá­sa elég­gé „szó­ró­dik”, míg a cseh­ben ma­ra­dék­ta­lan.)
Rá­kos a „nem­ze­ti vers­idom” két alap­ve­tő sa­ját­sá­gát te­szi vizs­gá­lat tár­gyá­vá, azt, ahogy a vers­sor azo­nos tar­ta­mú­nak vélt üte­mek­ből áll (ütem­egyen­lő­ség, izokró­ni­a) és a vers­sor szó­tagszámkötöttségét (szó­tag­szám­lá­ló, szil­l­abikus ver­s). Az ütem­egyen­lő­ség azon kí­vül, hogy a ma­gyar vers­rit­mus­nak sa­ját­ja, meg­van a pró­zá­ban, más nyel­vek ver­se­lé­sé­ben vagy a ze­né­ben. S a vers­ben va­ló­já­ban nem is tar­tam, ha­nem a tem­pó, a nyelv­vel va­ló bá­nás­mód kér­dé­se (Rhytm and Metre…, 36. p.; Az iro­da­lom iga­za, 43. p.). Ami nem ke­vés­bé áll az ütem­re sem, amely ugyan ob­jek­tí­ve lé­te­zik, de kö­tött­sé­ge a vers­sor­ra kí­vül­ről ve­tül (uo., 37., 43–44. p.).
A „nem­ze­ti vers­idom” elem­zé­se­kor a vizs­gá­la­tok kez­de­té­től vé­gig­vo­nul a hang­súly­vi­szo­nyok fel­fe­dé­se. Nincs ez más­kép­pen Rá­kos ré­szé­ről, aki a vers­idom­nak egyik rep­re­zen­ta­tív alak­ját, ha­gyo­má­nyo­san a fél­sor­ban 4/2-es ta­go­lá­sú ma­gyar ale­xand­rint, kér­dő­íves és sta­tisz­ti­kai mód­szer igény­be­vé­te­lé­vel, s meg­fe­le­lő mér­le­ge­lés alap­ján met­ri­ka­i­lag mint mind­há­rom le­het­sé­ges ütem­el­osz­tást ki­ak­ná­zó for­mát – 3/3, 4/2, 2/4 – fo­gad­ja el. Vizs­gá­la­tá­ban a so­ro­za­tos­ság el­vét és a dal­lam­min­tá­hoz iga­zo­dó tran­sza­k­cen­tálódást nem mel­lő­zi.
A szer­ző fog­la­la­tos­ko­dá­sa a met­ri­ka kér­dés­kö­ré­vel, a vers­anyag fel­dol­go­zá­sa s szé­les kö­rű tá­jé­ko­zott­sá­ga a szak­iro­da­lom­ban egy to­váb­bi meg­fi­gye­lé­sét tet­te le­he­tő­vé, mi­sze­rint a fel­mon­dott, nem­ze­ti ver­se­lé­sű han­gos vers­ben a vers­sor két­fé­le rit­mi­kai szer­ve­ző­dés­nek van alá­vet­ve. Az egyik a hang­súly sze­rin­ti, a má­sik egy­faj­ta 4-es alap­rit­mus, amely nem függ a rit­mus­hor­do­zó kö­zeg­től, s „pri­mi­tív” ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy ősi. Rá­kos ilyet ta­lált Ko­dály Nép­ze­ne­tá­rá­ban; va­ló­szí­nű­sí­ti, hogy Hor­váth er­re gon­dol­ha­tott, amint a rit­mus ze­nei fel­fo­gá­sát hir­det­te, s Var­gyas „4 plusz ma­ra­dék” vé­le­ke­dé­se az ütem ta­go­ló­dá­sá­ról mint­ha er­re utal­na (ilyen osz­tó­dást ta­nú­sí­ta­nak a gyer­mek­ver­sek és a mon­dó­kák, s gon­dol­ha­tunk a fe­le­ző nyol­cas­ra) (vö. i. m. 65–67. p.).
A fel­ho­zot­tak hát­te­ré­vel szin­te ma­gá­tól ér­te­tő­dik, ahogy az egy­sze­rű­nek és egy­han­gú­nak ér­zett nem­ze­ti rit­mus­for­má­ban fel­lé­pett az „ár­nya­lá­sa”. Arany­nál ezt szol­gál­ta (az ő sza­vá­val) a „meg­mértékelés”, az idő­mér­ték, köl­tői gya­kor­la­tá­ban a kori­ambi­zá­lás. A hos­­szú és a rö­vid szó­tag­ok ará­nyo­sabb el­osz­lá­sá­ról volt szó. A rit­mi­kai újí­tást a ma­gyar köl­té­szet­ben a 18. szá­zad­tól a klasz­­szi­kus idő­mér­ték és a nyu­gat-eu­ró­pai ver­se­lés tí­pu­sa hoz­ta ma­gá­val. Rá­kos Pé­ter ilyen ös­­sze­füg­gés­ben be­szél a nem­ze­ti vers­for­má­ról a jö­ve­vény, át­vett for­mák­hoz mér­ten nem mint az ősi­ről – és egy ide­gen­ről, ha­nem mint egy ré­gibb és egy újabb ver­se­lés­ről. A ma­gyar vers­rit­mus ek­kép­pen fej­lő­dött vol­na, tud­ni­il­lik, ön­ma­gá­tól is, meg­volt er­re a disz­po­zí­ci­ó­ja. Az új for­mák­nak a ma­gyar köl­tői ha­gyo­mány­ban és a nyelv­ben ked­ve­ző fel­tét­elei vol­tak.
A cseh nyel­vű kéz­irat­ban az idő­mér­ték ana­lí­zi­se önál­ló fe­je­ze­tet ké­pez, már az „ár­nya­lás” funk­ci­ó­ját pe­dző s ezt meg­elő­ző rész­ben szó van a para­dox­onkén­ti Kisfaludy–Èe­lakovský epi­zód­ról; a ma­gyar–cseh ös­­sze­ve­tés mind­un­ta­lan je­lent­ke­zik, s a vizs­gált je­len­sé­get mar­káns­sá te­szi (140–141., 154. skk.).
A ma­gyar vers­rit­mus fej­lő­dé­sé­ben mély­re­ha­tó újí­tás Ady ver­se­lé­se. Az idő­mér­ték és a hang­sú­lyo­zás ver­ti­ká­lis sta­tisz­ti­ká­já­val Rá­kos ar­ra az ered­mény­re ju­tott, hogy az Ady-vers szó­tag­szám­lá­ló az egyes so­ro­kat il­le­tő­en, sza­bad bel­ső ta­go­lás­sal, amely­ben a 6. szó­tag­ra eső hang­súly gá­tol­ja a nem­ze­ti vers­idom sze­rin­ti üte­me­zést. Az idő­mér­ték ha­son­ló vizs­gá­la­ta pe­dig a jam­bus­tól va­ló el­kü­lö­nü­lést mu­tat­ja.

A vers­be­li újí­tás, a for­ma át­ala­ku­lá­sa hát­te­ré­ül, for­rá­sá­nak új­sze­rű­ség­ét, a mon­da­ni­va­ló, tar­ta­lom új­sze­rű­ség­ét ér­zé­kel­jük.
A dis­­szer­tá­ció utol­só előt­ti fe­je­ze­te tar­tal­maz­za a rit­mus és a met­rum de­fi­ní­ci­ó­ját, „be­is­mer­ve”, hogy a szer­ző met­ri­kai vá­lasz­ke­re­sé­se nem ön­cé­lú for­ma­ku­ta­tás. Az Ady-vers meg­ol­dá­sá­nak ér­tel­me az Adyho lyri­ka tar­tal­mi­sá­ga (Z. L.). A met­rum de­fi­ni­á­lá­sá­ban a fo­gal­mi le­írá­son kí­vül a ha­son­lí­tá­sok me­ta­fo­ri­kus rá­vil­lan­tá­sa is szá­mí­tás­ba jö­het. A met­rum–rit­mus ket­tős­sé­gét Gáldi még egy köz­tes szint­tel bő­ví­ti, ¼udovít Bakoš hoz­zá ha­son­ló­an a saus­sure-i ter­mi­no­ló­gi­á­hoz for­dul, s a langue–­pa­role szem­be­he­lye­zé­se­ként metaforizál­ja, ami Rá­kos­nak fö­löt­te sza­ba­tos­nak lát­szik (i. m. 200. p.).
A vers „je­len­tés­ta­na” a rit­mus­nak-met­rum­nak szin­te va­la­men­­nyi kap­cso­lat­le­he­tő­sé­gé­re ki­ter­jed. A vers­nek mint for­má­nak ön­ma­gá­ban is ran­gos funk­ci­ó­ja, hogy a mű­nek bi­zo­nyos iro­dal­mi ér­té­ket köl­csö­nöz (214. p.), s mint ilyen rög­zül a tár­sa­dal­mi tu­dat­ban, az­az nem pusz­tán dí­szí­tés vagy já­té­kos­ság. Sze­man­ti­ká­já­nak mo­ti­vált­sá­ga kü­lön­bö­ző fo­kú. Ami­kép­pen mind­má­ig a rit­must a nyelv fe­lől, fo­no­ló­gi­ai szem­pont­ból vet­ték szem­ügy­re, nap­ja­ink­ban ki le­het in­dul­ni a rit­mus­ból a nyelv fe­lé, nem­csak hang­ta­ni, ha­nem a nyel­vi­nek va­la­men­­nyi as­pek­tu­sát fel­ölel­ve. A le­zá­ró két fe­je­zet a lí­ra vál­tá­sá­nak s a vál­tá­sok je­len­tő­sé­gé­nek ská­lá­ját bont­ja ki. A met­rum–rit­mus ket­tős­ség fe­szült­ség­kel­té­sét, a polimetrikus for­má­kon át a sza­bad ver­sig, amely­ben ez meg­szű­nik, de a ten­z­iókeltés új mó­do­za­ta­i­nak tért kell nyer­ni­ük. S vé­gül a vers, köl­te­mény töb­bi ele­mé­vel együtt­ha­tó, ere­de­ti­leg mo­ti­vá­lat­lan met­rum­nak ki­fe­je­zet­ten je­len­tést tu­laj­do­nít­ha­tunk. A pél­da a Két szem­be­sí­tés­ből is­mert Vö­rös­mar­ty és Pe­tő­fi köl­te­mé­nyé­nek (Áb­ránd, Len­nék én fo­lyó­víz) ér­tel­me­zé­se. (A vers­rit­mus té­ma­kör át­te­kin­té­se – Rá­kos Pé­ter: Ref­le­xi­ók egy Vers­tan­ról és a vers­tan­ról. Iro­da­lom­tör­té­net, 1983, 3–4. sz. 947–951. p.; az an­gol nyel­vű fü­zet szak­sze­rű re­cen­zi­ó­ját lásd Miroslav Èer­venkától a Èeská li­te­ra­tú­rá­ban, 1967. 6. sz. 516–518. p.).
Is­mer­te­té­sünk­ben erő­tel­jes­eb­ben nem nyo­ma­té­ko­sí­tot­tuk sa­ját „szö­veg­kör­nye­ze­tün­ket”, a ki­egé­szí­tés­nek szánt met­ri­kai ki­te­kin­tés azon­ban ezt ta­lán elég­sé­ge­sen jel­zi (meg­je­gyez­het­jük, hogy Rá­kos Pé­ter „Vers­ta­nát” a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szé­kén 1963-tól al­kal­maz­tuk az ok­ta­tás­ban).
A Ha­gyo­mány és kon­tex­tus cí­mű írá­sunk­ban a szlo­vá­ki­ai hun­ga­ro­ló­gia nyel­vé­sze­ti ága­za­tá­nak a „vegy­ro­kon­sá­gá­ról” ér­te­kez­tünk, de a re­le­váns kör­ze­tek az iro­da­lom­tu­do­mány­ban is ki­je­löl­he­tők. (Vö. A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék múlt­ja és je­le­ne. Po­zsony, Kalligram Könyvkiadó–A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te, 2002, 41–50. p.; úgy­szin­tén Fa­ze­kas Jó­zsef: A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék. Fó­rum Tásadalom­tu­dományi Szem­le, 2005, 4. sz. 3–4. p.; Zeman Lász­ló: Nyelv­tu­do­mány és nyelv­ok­ta­tás. Uo. 5–20. p.).
A szer­ző­pá­ros köny­vé­nek tar­tal­mas­sá­gá­hoz, s ahogy fel­zár­kóz­tat­ja Rá­kos té­te­le­it s a vo­nat­ko­zó szak­iro­dal­mat, még stí­lu­sá­nak mind mí­ves­sé­gé­re, mind tar­tal­mi­sá­gá­ra is ki­te­kint­ve (lásd 11., 126. p.), nem fér két­ség. A Jegy­ze­tek és a Köny­vé­szet vis­­sza­la­po­zó össze­ge­zé­se, va­la­mint a Rá­kos fény­kép­al­bu­má­ból vett meg­idé­zés te­szi tel­je­seb­bé a fel­tér­ké­pe­zést.
Rá­kos Pé­ter mun­kás­sá­ga és ha­gya­té­ka a szlo­vá­ki­ai ma­gyar hun­ga­ro­ló­gi­á­nak is egyik alap­pil­lé­re. A recen­zált könyv szám­ba ve­szi sok­ré­tű­sé­gét és tá­jé­koz­tat, a to­váb­bi ku­ta­tás­tól függ a be­ágya­zá­sa; ami­kor is az ol­va­sást fel­te­he­tő­en a szer­ző „bel­ső” fo­ga­lom­tá­rá­hoz iga­zít­juk, így pró­bál­va fel­fog­ni „tű­nő­dé­sét az iro­dal­mon”.

Zeman Lász­ló