Kožík Diana: A szenci ö-zés tegnap és ma (és holnap?)

A cím kis­sé po­é­ti­ku­san ve­ze­ti be írá­so­mat, mely­ben a szen­ci ö-zés­sel és a tá­gabb ér­te­lem­ben vett ö-zés­sel kap­cso­la­tos ed­di­gi is­me­re­te­in­ket sze­ret­ném ös­­sze­fog­lal­ni. Az idő­fo­gal­mak be­ve­ze­té­se mon­dan­dóm ki­fe­je­zőbb ta­go­lá­sá­ra szol­gál, és mint­egy át­fog­ja az ö-zés tör­té­ne­tét – a ki­ala­ku­lás­tól a mai ál­la­po­ton ke­resz­tül a jö­vőt vizs­gá­ló ku­ta­tá­so­kig.

A teg­nap­előtt

A cím­től el­té­rő­en a teg­nap­előt­tel kez­de­ném, mert vé­le­mé­nyem sze­rint így job­ban ér­zé­kel­tet­he­tő az az idő­be­li tá­vol­ság, ami az ö hang meg­je­le­né­se óta el­telt. Az ö hang nem ősi örök­ség, ha­nem a ma­gyar nyelv kü­lön éle­té­ben ala­kult ki, a ma­gyar nyelv hang- és hang­súly­vi­szo­nya­i­nak kö­vet­kez­té­ben – bi­zo­nyí­tot­ta két­sé­get ki­zá­ró­an Loson­czi Zol­tán (1917; 1918). Az el­ső szó­tag­ra eső erős hang­súly a szó­vé­ge­ken re­duk­ci­ót és eh­hez tár­su­ló la­bi­a­li­zá­ci­ót ered­mé­nye­zett, ami to­vább ter­jedt a szó bel­se­je fe­lé. Ez a labi­al­izáló ten­den­cia hoz­ta lét­re az ü han­got, me­lyek­nek egy ré­sze az óma­gyar kor má­sik nagy­ha­tá­sú ten­den­ci­á­já­nak, a nyíl­tab­bá vá­lás­nak kö­vet­kez­té­ben ö-vé vált. Loson­czi­val el­len­tét­ben töb­ben is ál­lít­ják (Horger 1934; Laz­icz­ius 1936; Pé­ter 1951), hogy az ö han­gok még eb­ben a ko­rai sza­kasz­ban sem ki­zá­ró­lag e nyíl­tab­bá vá­lá­si ten­den­ci­á­nak kö­szön­he­tik lé­tü­ket, és föl­te­he­tő egy, az egyes zárt ë han­go­kat ö-vé ala­kí­tó spon­tán la­bi­a­li­zá­ció is, amely szin­tén a szó­vé­gi labi­al­izáló ten­den­cia ha­tá­sá­ra in­dult meg. A la­bi­a­li­zá­ció érin­tet­le­nül hagy­ta azo­kat a zárt ë han­go­kat, ame­lyek ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ban és egy­ta­gú sza­vak­ban for­dul­tak elő. Az előb­bi­ek­nél a hang­kör­nye­zet, az utób­bi­ak­nál az erős el­ső szó­tag­be­li hang­súly bi­zo­nyult meg­tar­tó erő­nek.
Az ö han­got lét­re­ho­zó ten­den­ci­ák a 13. szá­zad­tól je­lent­kez­tek, és – kü­lö­nö­sen a zárt ë han­go­kat ö-vé át­ala­kí­tó labi­al­izáló ten­den­cia – egé­szen a 15. szá­za­dig érez­tet­ték ha­tá­su­kat (lásd Abaffy 2003).
Az ö hang meg­je­le­né­se előtt ki­ala­kult nyelv­já­rás­ok mind­egyi­ké­ben, mind az ü-ző, mind a zárt ë-ző nyelv­já­rás­ban, meg­volt az ö-zés ki­ala­ku­lá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge – az előb­bi­ben nyíl­tab­bá vá­lás­sal, az utób­bi­ban la­bi­a­li­zá­ci­ó­val. Vé­gül a nyíl­tab­bá vá­lás bi­zo­nyult erő­tel­je­sebb­nek, és ha­tá­sá­ra a ko­ráb­ban ü-ző nyelv­já­rás­ok let­tek ö-zők­ké.
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok ki­ala­ku­lá­sá­hoz szer­ve­sen kap­cso­ló­dik ezen nyelv­já­rás­ok el­he­lyez­ke­dé­sé­nek a kér­dé­se, ami­ben Bár­czi Gé­za (1958) és Benkő Lo­ránd (1957) fej­te­ge­té­sei te­kint­he­tők irány­adó­nak (lásd Sza­bó 1996; 1999). Mind­ket­tő­jük sze­rint, és a fön­tebb el­mon­dot­tak fé­nyé­ben, az ö-zés azon a vi­dé­ken ala­kul­ha­tott ki, ahol az ü-zés gó­ca volt ko­ráb­ban, az­az a Dél­ke­let-Du­nán­tú­lon, a Drá­va kö­zép­ső fo­lyá­sá­nak és tor­ko­la­tá­nak a vi­dé­kén.
Ez a vi­dék egy azok kö­zül a Benkő (1967a; 1967b) ál­tal meg­ha­tá­ro­zott gó­cok kö­zül, me­lyek kö­zött több­szö­rös egye­zé­sek mu­tat­ha­tók ki. Ezek­ből az egye­zé­sek­ből azt a kö­vet­kez­te­tést von­ta le Benkő, hogy az or­mán­sá­gi (Dél­ke­let-Du­nán­túl), az őr­sé­gi (Nyu­gat-Du­nán­túl) és a szé­kely nyelv­já­rás­ok (Er­dély), a Szenc kör­nyé­ki (Észak-Du­nán­túl) és az abaúji nyelv­já­rás­szi­get, va­la­mint a dél-er­dé­lyi nyelv­já­rás­szi­ge­tek „ma­gyar­sá­ga va­la­mi­kor azo­nos, il­le­tő­leg ro­kon nyelv­já­rás­tí­pust be­szélt” (Benkő 1967b, 43). Az egye­zé­sek meg­ál­la­pí­tá­sa­kor fi­gyel­men kí­vül hagy­ta az el­ső hal­lás­ra is föl­is­mer­he­tő ö-zést, mond­ván, hogy az ilyen nagy ha­tó­ere­jű hang­ta­ni je­len­sé­gek cse­kély bi­zo­nyí­tó erő­vel ren­del­kez­nek, ugyan­ak­kor hoz­zá­tet­te, hogy ered­mé­nye­it ezek a ten­den­ci­ák sem cá­fol­ják, sőt tá­mo­gat­ják (lásd 1. tér­kép).
Benkő sze­rint az imént em­lí­tett, a nyelv­te­rü­let kü­lön­bö­ző pont­ja­in el­he­lyez­ke­dő és en­­nyi­re ha­son­ló jel­le­gű nyelv­já­rás­ok­nak a ki­ala­ku­lá­sa a szé­kely­ség ere­det­tör­té­ne­té­hez kap­cso­ló­dik, ugyan­is nyelv­föld­raj­zi ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tai alap­ján ki­raj­zo­ló­dó gó­cok azok­nak a kö­zép­ko­ri Ma­gyar­or­szág vé­del­me szem­pont­já­ból kulcs­fon­tos­sá­gú pon­tok­nak, a gye­pűk­nek a kö­ze­lé­ben he­lyez­ked­nek el, me­lyek­nek vé­del­me a tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben vett szé­kely­ség fel­ada­ta volt, és me­lyek­kel kap­cso­lat­ban a tör­té­ne­ti for­rá­sok is szé­ke­lyek je­len­lé­té­re utal­nak. En­nek, a ma­i­nál szé­le­sebb ér­te­lem­ben vett szé­kely­ség­nek az egyes gye­pűk­re va­ló szét­te­le­pí­té­se az ö-zés ki­ala­ku­lá­sá­nál va­la­mi­vel ké­sőbb tör­tén­he­tett, hi­szen az ö-zést már ké­sőb­bi te­le­pü­lés­he­lyük­re is ma­guk­kal vit­ték, és azt a Benkő ál­tal ta­pasz­talt egye­zé­sek­kel együtt meg­őriz­ték.
Benkő ku­ta­tá­sai alap­ján a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­szi­get egyi­ke le­het azok­nak a leg­ko­ráb­ban ke­let­ke­zett nyelv­já­rás­szi­ge­tek­nek, me­lyek az Ár­pád-ko­ri ha­tár­vé­del­mi cé­lú né­pes­ség­te­le­pí­tés­nek a kö­vet­kez­té­ben ala­kul­tak ki (lásd Kiss 2001).
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­szi­get sok­kal ké­sőb­bi ke­let­ke­zé­sét föl­té­te­le­zi a szen­ci kró­ni­ka, mely sze­rint Bá­tho­ry And­rás 1621-ben a ko­ráb­ban föl­ége­tett vi­dék­re tö­rök elől me­ne­kü­lő kun­sá­gi ma­gya­ro­kat te­le­pí­tet, akik­nek nyelv­já­rá­sa ha­son­ló je­gye­ket mu­ta­tott a szen­ci ö-zés­sel (Kul­csár­né 1978). Ha­son­ló­an ké­sei te­le­pí­tés­re utal Bá­lint Sán­dor (1957) is, ami­kor a 16. szá­zad har­ma­dik ne­gye­dé­ben a tö­rök elől me­ne­kü­lő, ö-ző nyelv­já­rás­ban be­szé­lő sze­ge­di és dél­vi­dé­ki la­kos­ság el­ván­dor­lá­sá­ról és töb­bek kö­zött a Szenchez kö­zel eső Nagy­szom­bat­ban va­ló meg­te­le­pe­dé­sé­ről be­szél (lásd még Sza­bó 1996; 1999). Kul­csár­né Sz. Zsu­zsa (1978) két le­ve­let em­lít – az 1591-ben kelt Mol­nár Be­ne­dek le­ve­lét öc­­csé­nek Szenczi Mol­nár Al­bert­nek, és az 1621-ben kelt a szen­ci bí­ró ugyan­csak Szenczi Mol­nár­hoz írt le­ve­lét (lásd még Pár­kány 1974) –, me­lyek ezek­nél a te­le­pí­té­sek­nél már ne­gyed év­szá­zad­dal ko­ráb­ban is élő je­len­ség­nek mu­tat­ják az ö-zést.

A teg­nap

A teg­nap ese­mé­nyei va­la­mi­vel szo­ro­sab­ban kap­cso­lód­nak a má­hoz, és a rö­vi­debb idő­be­li tá­vol­ság mi­att na­gyobb mér­ték­ben hoz­zá­já­rul­nak a mai hely­zet meg­ér­té­sé­hez. A teg­nap, je­len írá­som­ban, egé­szen a 18. szá­za­dig nyú­lik vis­­sza és fel­öle­li mind­azt az ö-zés­sel kap­cso­la­tos is­me­ret­anya­got, mely­re a 20. szá­zad vé­gé­ig tett szert a ma­gyar nyelv­tu­do­mány.
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok­ról már az egyik leg­ko­ráb­bi, 18. szá­za­di nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zás­ban is szó esik, mely­ben a ki­ej­tés­be­li je­len­sé­gek­re ala­po­zó Ver­se­ghy Fe­renc (1793) az er­dé­lyi ö-ző nyelv­já­rás­ról tesz em­lí­tést.
Több mint száz év­vel ké­sőbb Simonyi Zsig­mond el­ké­szí­ti az el­ső tu­do­má­nyos igé­nyű nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zást, mely­ben a zárt ë – nyílt e, és a nyílt # – zárt é szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­va nyolc nyelv­já­rást kü­lön­böz­tet meg. Eb­ben az osz­tá­lyo­zás­ban az ö-ző nyelv­já­rá­so­kat két ös­­sze nem füg­gő te­rü­let­re lo­ka­li­zál­ja: a Dél-Alföldre, ahol „ö-ző be­szé­dé­ről leg­hí­re­sebb Sze­ged” (Simonyi 1889, 202), és a kö­zép­ső szé­kely vi­dék­re, Ud­var­hely me­gye dél­nyu­ga­ti fe­lé­re. Bi­zo­nyos szá­mú szó­tő­re kor­lá­to­zó­dó ö-zés a Du­nán­tú­lon is meg­fi­gyel­he­tő, mond­ja Simony­i, „s men­től to­vább me­gyünk nyu­gat­ra, an­nál in­kább sza­po­rod­nak az ö-ző szó­tők (Gö­csej­ben és Or­mán­ság­ban már embör-t, gyerök-öt mon­da­nak)” (Simonyi 1889, 206). Osz­tá­lyo­zá­sát oly­an­­nyi­ra nem te­kin­tet­te ál­lan­dó­nak, hogy an­nak 1905-ös ki­adás­ban már az idő­köz­ben Bal­as­sa Jó­zsef (1891) ál­tal ki­dol­go­zott fel­osz­tást ve­szi át, mint­egy iga­zat ad­va Bal­assá­nak, aki Simonyi osz­tá­lyo­zá­sá­ról a kö­vet­ke­ző­ket mon­dot­ta: „Ez az osz­tá­lyo­zás már csak azért sem le­het tö­ké­le­tes, mert csu­pán [a fent em­lí­tett – K. D. megj.] e két sa­ját­ság­ra van te­kin­tet­tel, pe­dig csak­is ezek alap­ján nem osz­tá­lyoz­hat­juk a ma­gyar nyelv­já­rá­so­kat” (Balassa 1891, 1–2).
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok Simony­i-féle 1889-es be­ha­tá­ro­lá­sa Bal­as­sa Jó­zsef­nél (1891) sem mó­do­sult je­len­tős mér­ték­ben; igaz, Bal­as­sa a na­gyobb gond­dal meg­vá­lasz­tott szem­pont­ok­nak kö­szön­he­tő­en pon­to­sab­ban kö­rül­ha­tá­rol­ja őket. A Simony­i­nál dél-al­föl­di­ként meg­ha­tá­ro­zott nyelv­já­rás­te­rü­le­tet egy­nek ve­het­jük a Bal­as­sa ál­tal al­föl­di­nek ne­ve­zett nyelv­já­rá­si te­rü­let­tel, ame­lyet a Kis-Kunság, Sze­ged és vi­dé­ke, a Du­na mel­lé­ké­nek egy ré­sze (Sár­köz), Ba­ra­nya és So­mogy me­gye dé­li ré­sze al­kot. Egy et­től a te­rü­let­től füg­get­len má­sik ö-ző te­rü­le­tet Simony­i­hoz ha­son­ló­an Ba­las­sa is meg­je­löl, ez pe­dig mind­ket­te­jük­nél egy­be­hang­zó­an a szé­kely­sé­gen be­lül ta­lál­ha­tó. Bal­as­sa az ö-zés fo­ká­nak rész­le­te­sebb meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra is vál­lal­ko­zik: a zárt ë he­lyén ren­de­sen ö-t ej­te­nek né­hány egy­ta­gú lë, të, së, në, -ë és ve­gyes hang­ren­dű szó lëjány, gyërtya, hër­vad, tën­nap ki­vé­te­lé­vel. A szé­ke­lyek­nél a ki­vé­te­lek so­ra ëggy, sënki, nëgyedik tí­pu­sú ele­mek­kel bő­vül és a zárt ë he­lyett nyílt e-s ej­tés is je­lent­ke­zik, ugyan­ak­kor az ö nyílt e he­lyén is áll­hat kezemöt, kezedöt, ?letömöt.
Horg­er An­tal (1934) Bal­assához vi­szo­nyít­va an­­nyi­ban lép elő­re az ö-ző nyelv­já­rás­ok fel­tér­ké­pe­zé­se te­rén, hogy em­lí­tést tesz az abaúji Fü­zér és a gömöri Csuc­som szi­get­jel­le­gű ö-ző nyelv­já­rás­ok­ról, és a szé­kely­sé­gen be­lül az ö-zés­nek két fo­kát kü­lön­böz­te­ti meg: az erő­sebb fok bi­zo­nyos ki­vé­te­lek­kel meg­egye­zik az al­föl­di ö-zés­sel, a gyen­gébb fok pe­dig a hang­súly­ta­lan szó­tag­be­li zárt ë-k he­lyén je­lent­ke­zik. A fü­zé­ri és a csuc­so­mi nyelv­já­rás­ok ö-zé­se pe­dig an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik az imént em­lí­tet­tek­től, hogy csak a kö­tő­hang­zók zárt ë-je he­lyén ej­te­nek ö-t.
A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak gyűj­té­se­i­ből szár­ma­zó anyag a ma­gyar nyelv­já­rás­ok még rész­le­te­sebb és mély­re­ha­tóbb vizs­gá­la­tát tet­te le­he­tő­vé. Kál­mán Bé­la (1966) osz­tá­lyo­zá­sa már ezek­nek a gyűj­té­sek­nek az elő­ző­le­ges ered­mé­nye­i­re tá­masz­kod­va nem­csak az ö-ző nyelv­já­rás­ok te­rü­le­ti el­he­lyez­ke­dé­sé­ről raj­zol­ha­tott az elő­de­i­hez ké­pest pon­to­sabb ké­pet, ha­nem az ö-zés mér­té­ké­re és mi­nő­sé­gé­re vo­nat­ko­zó­an is te­he­tett lé­nye­gi meg­ál­la­pí­tá­so­kat. Az ö-ző nyelv­já­rás­ok te­rü­le­ti­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban a ko­ráb­ban meg­ál­la­pí­tot­ta­kat cá­fo­ló té­nyek nem buk­kan­tak fel, in­kább csak ki­e­gé­szült a már is­mert ö-ző nyelv­já­rás­ok so­ra. Kál­mán el­ső­ként tesz em­lí­tést a Szenc kör­nyé­ki (Réte, Csal­lóközc­sütörtök) erő­sen ö-ző nyelv­já­rás­szi­get­ről, amely az eny­hén ö-ző du­nán­tú­li nyelv­já­rás­tí­pus észak­nyu­ga­ti sar­kán te­rül el. Az ö-zés mér­téké­re Kál­mán is a már Horg­ernél meg­je­le­nő erő­sebb és gyen­gébb (eny­hébb) ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál­ja, erő­sen ö-ző­nek mond­va az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű sza­vak ki­vé­te­lé­vel min­den hely­zet­ben ö-t ej­tő dé­li, ko­ráb­ban al­föl­di­nek ne­ve­zett nyelv­já­rá­so­kat, és eny­hén ö-ző­nek a tő­sza­vak­ban ke­vés­bé ö-ző nyelv­já­rá­so­kat, mint a nyu­ga­ti és a du­nán­tú­li. A szé­kely nyelv­já­rás­tí­pus­ba tar­to­zó ud­var­he­lyi nyelv­já­rás is erő­sen ö-ző, még­is kü­lön­bö­zik a dé­li nyelv­já­rás­ok­tól, mert az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű ki­vé­te­lek so­rát egy­ta­gú, nyílt e-re vég­ző­dő sza­vak is gya­ra­pít­ják.
Laz­icz­ius Gyu­la (1936) osz­tá­lyo­zá­sa an­­nyi­ban tér el a ko­ráb­bi­ak­tól, hogy fo­no­ló­gi­ai ala­pú osz­tá­lyo­zást ké­szít. Nem nyelv­já­rás­ku­ta­tó lé­vén, osz­tá­lyo­zá­sa in­kább csak el­mé­le­ti, mint gya­kor­la­ti je­len­tő­sé­gű. Laz­icz­ius osz­tá­lyo­zá­sa­kor ki­zá­ró­la­go­san a ma­gán­hang­zó­rend­szer­re, azon be­lül – Simony­i­hoz ha­son­ló­an – az e – ë és # – é be­széd­hang­ok meg­lé­té­re, pon­to­sab­ban az ë – # hi­á­nyá­ra össz­pon­to­sít, mert „ha csak a ma­gán­hang­zó­kat néz­zük, nyelv­já­rá­sa­ink­ban egy­sze­rű­en nincs más lé­nyeg­be­vá­gó el­té­rés” (Laziczius 1936, 56). A rö­vid ma­gán­hang­zók szem­pont­já­ból ë-ző, e-ző és ö-ző, a hos­­szú ma­gán­hang­zók­nál é-ző, #-ző és í-ző nyelv­já­rá­so­kat kü­lö­nít el. A rö­vid és a hos­­szú ma­gán­hang­zó­rend­sze­re­ket kom­bi­nál­va ki­lenc tí­pust kap, me­lyek kö­zül az ö-zés há­rom tí­pus­ban je­le­nik meg, más-más hos­­szú­ma­gán­hang­zó-rend­szer­rel: a nyu­ga­ti szé­kely­ség­ben (lásd 1. tér­kép III. a), a fel­ső­drá­vai nyelv­já­rás­ban (IV. a) és az alsópest­m­egyei, a kis­kun­sá­gi, a Szeged ­vidé­ki nyelv­já­rás­ok­ban (IV. b; bőv. lásd Laz­icz­ius 1936). A tel­jes­ség ked­vé­ért hoz­zá kell ten­nünk, hogy Laz­icz­ius osz­tá­lyo­zá­sá­nak alap­ja, mely sze­rint a ma­gyar nyelv­já­rás­ok kö­zött nincs más el­té­rés, „már a mun­ka [Laziczius mun­ká­ja – K. D. megj.] meg­je­le­né­sé­nek ide­jén, az ak­ko­ri di­a­lek­to­ló­gi­ai is­me­re­tek alap­ján sem áll­ta meg a he­lyét” (Im­re 1971, 57).
A Bal­as­sa-, Horg­er- és Laz­icz­ius-féle nyelv­já­rás-osz­tá­lyo­zá­sok so­rá­ban Im­re Sa­mu (1971) osz­tá­lyo­zá­sa ma­ga­sabb szin­tet kép­vi­sel, rész­ben an­nak is kö­szön­he­tő­en, hogy az ál­ta­la fel­hasz­nált anyag – A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak (1968–1977) az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben gyűj­tött anya­ga – ele­get tesz az ösz­­sze­vet­he­tő­ség kí­vá­nal­ma­i­nak és men­­nyi­sé­gé­nél fog­va ál­ta­lá­no­sí­tá­sok­ra is le­he­tő­sé­get ad. Im­re el­sőd­le­ge­sen hang­ta­ni ala­pú rend­sze­re­zé­sé­ben a hang­rend­szer, az egyes fo­né­mák meg­ter­helt­sé­ge és az egyes hang­szín-re­a­li­zá­ci­ók mel­lett bi­zo­nyos alak­ta­ni sa­já­tos­sá­go­kat is fi­gye­lem­be vett. Az ezek alap­ján meg­ha­tá­ro­zott nyelv­já­rá­si egy­sé­gek csak­nem azo­no­sak a Kál­mán (1966) ál­tal el­kü­lö­ní­tett nyelv­já­rás­tí­pu­sok­kal. A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás­ról Im­re szól mind­ez­idá­ig a leg­rész­le­te­seb­ben. A nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­gá­nak a füg­get­len hang­sú­lyos ö-zést te­kin­ti, me­lyet a kö­vet­ke­ző­kép­pen ha­tá­roz meg: „A kér­dé­ses nyelv­já­rás­ban ë fo­né­ma he­lyén hang­ta­ni és as­­szo­ci­a­tív hely­zet­től füg­get­le­nül a mor­fé­maál­lomány túl­nyo­mó nagy több­sé­gé­ben ö je­lent­ke­zik. Ezek­ben a nyelv­já­rás­ok­ban az ë igen kis megter­helt­ségű fo­né­ma. El­ső­sor­ban né­hány egy szó­ta­gú mor­fé­má­ban (pl. lë, në, të, së, ëggy, rit­káb­ban mëg), a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ban, il­le­tő­leg újabb jö­ve­vény­sza­vak­ban for­dul elő” (Im­re 1971, 203). A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás ö-zé­se a sta­tisz­ti­ka nyel­vé­re le­for­dít­va 16-23% kö­zött mo­zog (a nyelv­já­rást kép­vi­se­lő két ku­ta­tó­pont, Réte – Cssz 1, Csal­lóközc­sütörtök – Cssz 6 kö­zött is el­té­ré­sek mu­tat­koz­nak). Ez az arány meg­egye­zik a „legözőb­b” vi­dé­kek (So­mogy, Ba­ra­nya), va­la­mint a Sze­ged kör­nyé­ki, a szé­kely és az abaúji szi­ge­ten ta­pasz­tal­ha­tó ö-ző mor­fé­mák elő­for­du­lá­si gya­ko­ri­sá­gá­val. A nyelv­já­rás­szi­get to­váb­bi jel­lem­zői kö­zött meg­em­lít­he­tő az elég erős á utá­ni o-zás, az a fo­né­ma az á előt­ti szó­tag­ban il­la­bi­á­lis (™), il­le­tő­leg il­la­bi­á­li­sabb (K, ¨) meg­ol­dá­sa, az l gya­ko­ri pótlónyúlá­sos ki­esé­se, amit ál­ta­lá­ban az előt­te ál­ló ma­gán­hang­zó zár­tab­bá vá­lá­sa egé­szít ki, az alak­tan szint­jén a -ból, -ből kö­vet­ke­ze­te­sen -bú-, -bű-nek hang­zik, a fel­szó­lí­tó mód­ban a taníj­ja az ál­ta­lá­nos alak (Im­re 1971, 345–346).
A to­váb­bi­ak­ban olyan ta­nul­má­nyok, dol­go­za­tok ered­mé­nye­it is­mer­tet­ném, ame­lyek el­ső­sor­ban a szen­ci ö-zés­re ös­­sz­pon­to­sí­tot­tak, még­is nagy­sze­rű­en ár­nyal­ják és szí­ne­sí­tik az ö-zés­ről ki­ala­kult ké­pet. Ezek­nek a ta­nul­má­nyok­nak, dol­go­za­tok­nak az alap­ját ké­pe­ző ku­ta­tá­sok egy­más­tól csak­nem azo­nos idő­be­li tá­vol­ság­ban vet­ték gór­cső alá a Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rást.
Az em­lí­tett ta­nul­má­nyok, dol­go­za­to­kat ké­szí­tő­i­nek – Kul­csár­né Sz. Zsu­zsá­nak (1978), Bár­dos Gyu­lá­nak (1982), Lanstyák Ist­ván­nak (1989; 1992) – ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb je­gyei négy je­len­ség­ben fog­lal­ha­tók ös­­sze. Ezek­nek egyi­ke az ö-zés, mely­ről Kul­csár­né meg­jegy­zi, hogy „a szen­ci la­kos­ság erő­sen ö-ző nyelv­já­rás­ban be­szél” (Kul­csár­né 1978, 231), és me­lyet Bár­dos a szen­ci la­ko­sok be­szé­dé­ben je­lent­ke­ző ö hang gya­ko­ri­sá­ga alap­ján a nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga­ként ha­tá­roz meg. Lanstyák, Szenc vá­ro­sá­nál szé­le­sebb­re von­va meg vizs­gá­ló­dá­sá­nak kö­rét, a füg­get­len la­bi­á­lis ö-zést nem­csak Szenc, ha­nem az egész, mint­egy 20 te­le­pü­lés­ből ál­ló Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás­szi­get leg­szem­be­tű­nőbb jel­lem­vo­ná­sá­nak tart­ja, mely­nek „rend­sze­re és mér­té­ke az egész te­rü­le­ten azo­nos” (Lanstyák 1989, 157).
Lanstyákkal együtt mind Kul­csár­né, mind Bár­dos fel­fi­gyel az ö hang il­la­bi­á­li­sabb ej­té­sé­re. Kul­csár­né ezt a köz­nyel­vi ki­ej­tés ha­tá­sá­nak vé­li, ami egy­re job­ban ér­ző­dik a tős­gyö­ke­res szen­ci la­ko­sok be­szé­dé­ben is, és en­nek a nyelv­já­rás gyen­gü­lé­sét elő­se­gí­tő ten­den­ci­á­nak az okát a szlo­vá­kok­kal és más ma­gyar nyelv­já­rá­so­kat be­szé­lők­kel va­ló gya­ko­ri érint­ke­zés­ben lát­ja. Bár­dos­nál az il­la­bi­á­li­sabb ö csak egy-két adat­köz­lő­nél bi­zo­nyos sza­vak­ban je­lent­ke­zik, ezek­re a he­lyen­kén­ti fel­buk­ka­ná­sok­ra azon­ban nem igyek­szik ma­gya­rá­za­tot ad­ni. Lanstyák mé­lyeb­ben elem­zi a kér­dést. Az il­la­bi­á­li­sabb ej­tést nem tart­ja egy­ér­tel­mű­en a la­bi­á­lis ö-zés bom­lá­sá­nak, ahogy azt töb­bek kö­zött Im­re (1971) és Kul­csár­né (1978) vé­li. Ezt az el­gon­do­lá­sát ar­ra ala­poz­za, hogy a köz­nyelv­ben és a kör­nye­ző nem ö-ző nyelv­já­rás­ok­ban is ö-vel ej­tett mor­fé­má­kat a szen­ci nyelv­já­rás­ban oly­kor il­la­bi­á­li­sab­ban ej­tik. A köz­nyelv ha­tá­sá­nak ter­je­dé­se sze­rin­te csak meg­erő­sít­he­tett egy már meg­lé­vő ill­abi­al­izáló ten­den­ci­át. Az il­la­bi­á­li­sabb ej­tés, a szak­iro­dal­mi meg­ál­la­pí­tá­sok­kal el­len­tét­ben, nem köt­he­tő sem élet­kor­hoz, sem hang­ta­ni hely­zet­hez, sem bi­zo­nyos tí­pu­sú mor­fé­mák­hoz, ugyan­ak­kor „két­ség­te­len­nek lát­szik be­széd­hely­zet­be­li kö­tött­sé­ge: mi­nél ke­vés­bé ter­mé­sze­tes a be­széd­hely­zet, an­nál gya­ko­rib­bak az il­la­bi­á­li­sabb meg­va­ló­su­lá­sok” (Lanstyák 1989, 167). Lanstyák ezen meg­fi­gye­lé­se­it, mint mon­dot­ta, csak kér­dő­íves vizs­gá­la­tok­ra ala­poz­ta, a kér­dés sta­tisz­ti­kai vizs­gá­la­ta még vá­rat ma­gá­ra.
Az ö-zés­sel kap­cso­lat­ban ál­ta­lá­ban szó esik a zárt ë-ről is, még ha egé­szen rit­ka elő­for­du­lás­ban is (Im­re 1971). Kul­csár­né (1978) a zárt ë-ző ala­ko­kat csak az ö-zés el­len­pél­dá­ja­ként em­lí­ti. Bár­dos (1982) már a zárt ë sze­re­pé­re is ma­gya­rá­za­tot ke­res­ve Deme és Im­re el­gon­do­lá­sa­i­ból ki­in­dul­va és az ál­ta­la ös­­sze­gyűj­tött anyag alap­ján meg­ál­la­pít­ja, hogy a zárt ë a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban önál­ló hang­esz­köz, és az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű sza­vak mel­lett a jö­ve­vény­sza­vak­ban a leg­na­gyobb megter­helt­ségű. Lanstyák (1989) a nyelv­hasz­ná­la­ton túl rend­szer­ta­ni szin­ten, a köz­nyel­vi nyílt e és an­nak há­rom nyelv­já­rá­si meg­fe­le­lő­jé­nek: a nyílt e-nek, zárt ë-nek és az ö-nek egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyán be­lül vizs­gál­ta a zárt ë hely­ze­tét, meg­ál­la­pít­va, hogy a zárt ë, nem szá­mít­va a kis­szá­mú újabb jö­ve­vény­szó­kat és né­hány egyéb szó­ban ta­pasz­tal­ha­tó in­ga­do­zást, ki­zá­rá­sos vi­szony­ban van az ö fo­né­má­val. A zárt ë-s ej­tés­vál­to­za­tok csak az ö fo­né­ma il­la­bi­á­li­sabb meg­va­ló­su­lá­sá­nak szél­ső ha­tá­rát kép­vi­se­lik. A már em­lí­tett kis­szá­mú ki­vé­te­lek ese­té­ben ép­pen for­dí­tott a hely­zet: az ö a zárt ë fo­né­ma leg­la­bi­á­li­sabb ej­tés­vál­to­za­ta.
Az elem­zett ta­nul­má­nyok alap­ján a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás sor­rend­től füg­get­len ne­gye­dik jel­lem­vo­ná­sa­ként a nyelv­já­rás­szi­ge­ten be­lül ta­pasz­tal­ha­tó meg­osz­lást em­lít­het­nénk. A meg- ige­kö­tő kap­csán Kul­csár­né (1978) két­fé­le ej­tés­vál­to­zat­ra fi­gyelt föl: míg az ige­kö­tőt Szen­cen meg-nek ej­tik, ad­dig Fél­ben mög-nek. A nyelv­já­rás­szi­ge­ten be­lül Lanstyák (1989; 1992) több je­len­ség­re ki­ter­je­dő vizs­gá­la­tai iga­zol­ták Kul­csár­né (1978) meg­fi­gye­lé­se­it. A Lanstyák ál­tal fel­hasz­nált anyag fé­nyé­ben a nyelv­já­rás­szi­get két nagy egy­ség­re ta­gol­ha­tó, me­lye­ket ki­sebb-na­gyobb el­té­rés­sel a Kis-Du­na vá­laszt el egy­más­tól. Az észa­ki-észak­ke­le­ti részt, me­lyet Lanstyák Feltáj­nak ne­vez, a ke­vés­bé la­bi­á­lis vál­to­za­tok, míg a dé­li-dél­ke­le­ti, Al­táj­nak ne­ve­zett részt a la­bi­á­li­sabb vál­to­za­tok jel­lem­zik, az­az a meg- ige­kö­tő­nél ma­rad­va: a Feltájon meg-et, az Al­tá­jon mög-öt vagy mëg-et mon­da­nak (Lanstyák 1992).

A ma

A teg­nap ter­je­del­mes anya­ga mel­lett el­tör­pül­ni lát­sza­nak a ma ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nyei, me­lyek rész­ben ös­­sze­fog­lal­ják a meg­elő­ző is­me­re­te­ket, rész­ben to­vább­vi­szik a meg­kez­dett ku­ta­tá­so­kat. A teg­nap ér­té­kes is­me­ret­anya­gát a leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nyek­kel öt­vö­zi a Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia cí­mű tan­könyv (Kiss 2001), mely­nek nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zá­sa Laz­icz­ius (1936) és Im­re (1971) ál­tal hasz­nált ti­po­ló­gi­ai rend­szert (a nyelv­já­rá­so­kat el­ső­sor­ban hang­ta­ni jel­lem­ző­ik, és nem te­rü­le­ti el­he­lyez­ke­dé­sük alap­ján cso­por­to­sí­tó rend­szer) a ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­vel egé­szí­ti ki. Ez a tíz nyelv­já­rá­si ré­gi­ót el­kü­lö­ní­tő rend­szer an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik a ko­ráb­bi nyol­cas fel­osz­tá­sok­tól, hogy kü­lön tár­gyal­ja a ko­ráb­ban egy cso­por­tot (a dé­li nyelv­já­rás­tí­pust) al­ko­tó dél-du­nán­tú­li és dél-al­föl­di nyelv­já­rá­si ré­gi­ót, va­la­mint kü­lön vá­laszt­ja a szé­kely és a mold­vai ré­gi­ót, an­nak el­le­né­re, hogy „a nyelv­já­rás­cso­por­tok és ré­gi­ók fő nyel­vi jel­lem­zői, te­rü­le­ti gó­cai az­óta (A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza [1968–1977] és Im­re [1971] mo­nog­rá­fi­á­ja) nem vál­toz­tak meg gyö­ke­re­sen” (Kiss 2001, 266).
Az ö-zés­sel kap­cso­lat­ban a tan­könyv a ko­ráb­ban meg­ál­la­pí­tott té­nye­ket pon­to­sít­ja. A dél-al­föl­di és a dél-du­nán­tú­li nyelv­já­rá­si ré­gió kü­lön­vá­lasz­tá­sát az ö-zés jel­le­gé­ben va­ló el­té­ré­sek in­do­kol­ták: az előb­bi­ben erős ha­tó­ere­jű füg­get­len la­bi­á­lis ö-zés­sel ta­lál­ko­zunk, az utób­bit leg­in­kább a hang­súly­ta­lan ö-zés jel­lem­zi, a hang­sú­lyos és a ha­so­nu­lá­sos ö-zés ki­sebb mér­ték­ben ész­lel­he­tő (vö. Im­re 1971). Az ö-zés ha­tó­ere­je in­nen nyu­gat fe­lé ha­lad­va egy­re gyen­gül, vi­szont a het­ési nyelv­já­rás­cso­port­ban erős hang­súly­ta­lan ö-zést ta­lá­lunk. A szé­kely nyelv­já­rás­cso­por­tok alap­vo­ná­sa­ik­ban meg­egyez­nek a nyu­gat- és a dél-du­nán­tú­li (és dél-al­föl­di) ré­gió nyelv­já­rá­sa­i­val, ami egy­ben iga­zol­ni lát­szik azt a föl­te­vést, hogy a 12–13. szá­zad­ban a ke­le­ti gye­pűk ko­mo­lyabb meg­erő­sí­té­sé­re nyu­gat- és dél-du­nán­tú­li ma­gyar nép­rész­le­ge­ket te­le­pí­tet­tek Er­dély ke­le­ti fe­lé­re. Az el­mon­dot­tak azért fon­to­sak a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás szem­pont­já­ból, mert a tan­könyv sze­rint ha­son­ló mó­don ke­let­kez­he­tett a Szenc kör­nyé­ki és az abaúji ö-ző szi­get is (lásd 1. tér­kép).
A szen­ci ö-zés­sel újab­ban jó­ma­gam kezd­tem el fog­lal­koz­ni. Kul­csár­né­hoz (1978) és Bár­dos­hoz (1982) ha­son­ló­an nyelv­já­rá­si vizs­gá­ló­dá­sa­im egy­elő­re csak Szenc vá­ro­sá­ra kor­lá­to­zód­tak, de a jö­vő­ben min­den­kép­pen sze­ret­ném ki­ter­jesz­te­ni őket a nyelv­já­rás­szi­get egé­szé­re. Vizs­gá­la­ta­im el­ső ered­mé­nye­i­ről szak­dol­go­za­tom­ban (Kožíková 2001), majd ké­sőbb egy elő­adás ke­re­tén be­lül (Kožík 2002) szá­mol­tam be. A füg­get­len la­bi­á­lis ö-zés még ma is élő je­len­ség, olyan sa­já­tos­sá­gok­kal egye­tem­ben mint az á utá­ni o-zás, az á előt­ti il­la­bi­á­li­sabb a ej­té­se, a zárt ë ala­csony meg­ter­helt­sé­ge, a más­sal­hang­zók meg­nyú­lá­sa ma­gán­hang­zó­kö­zi hely­zet­ben, az l egy­sze­rű és pótlónyúlá­sos ki­esé­se és az előt­te ál­ló ma­gán­hang­zó zár­tab­bá té­te­le (vö. Im­re 1971; Kul­csár­né 1978; Bár­dos 1982; Lanstyák 1989; 1992). A dol­go­za­to­mat és elő­adá­so­mat ki­egé­szí­tő vál­to­zás­vizs­gá­lat alap­ját a nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga az ö-zés ké­pez­te, és en­nek ke­re­tén be­lül foly­tat­tam lát­szó­la­gos­idő-vizs­gá­la­tot, az­az a nyelv­já­rás­ban zaj­ló vál­to­zá­sok­ra az egyes kor­cso­port­ok ö-zé­sé­nek mér­té­ké­ből kö­vet­kez­tet­tem. A min­tá­ul vá­lasz­tott adat­köz­lők leg­idő­sebb­je­i­nek (60 év fö­löt­ti) erő­tel­jes ö-zé­se még szem­be­tű­nőb­ben je­lent­ke­zik a 15–18 éves fi­a­ta­lok kö­ré­ben, a 18–40 és a 40–60 éve­sek­nél cse­ké­lyebb mér­ték­ben van je­len, leg­ke­vés­bé pe­dig a 40–60 év kö­zöt­ti­ek be­szé­dé­ben ér­zé­kel­he­tő. A je­len­ség egyik le­het­sé­ges ma­gya­rá­za­tát a köznyelvies(eb­b) be­széd je­len­tős tár­sa­dal­mi sze­re­pé­nek a fel­is­me­ré­se ad­hat­ja, ami az is­ko­lá­sok­nál még nem, a nyug­dí­ja­sok­nál pe­dig már nem an­­nyi­ra fon­tos, mint az ak­tív tár­sa­dal­mi éle­tet élő fi­a­ta­labb és idő­sebb kö­zép­ko­rú­ak szá­má­ra (lásd 1. áb­ra).
Az ö-zés ér­té­ke­lé­sé­be az élet­ko­ron kí­vül más szem­pon­to­kat is be­von­tam. A vég­zett­ség és az ö-zés ös­­sze­füg­gé­se­it vizs­gál­va azt ta­pasz­tal­tam, hogy az ö-zés mér­té­ke egye­nes arány­ban csök­ken a ma­ga­sabb és egy­ben ma­gyar vég­zett­ség­gel (lásd 2. áb­ra). A ma­gyar köz­nyelv ha­tá­sa, amit a ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sok gya­ko­ri­sá­gá­val pró­bál­tam föl­mér­ni, ugyan­csak az ö-zés mér­té­ké­nek csök­ke­né­sét mu­tat­ja (lásd 3. áb­ra). A ma­gyar­or­szá­gi be­szé­lők íté­le­tei és adat­köz­lő­im ö-zé­se kö­zött is ki­mu­tat­ha­tó bi­zo­nyos fo­kú ös­­sze­füg­gés – akik be­széd­ben a ma­gyar­or­szá­gi­ak sa­ját nyelv­hasz­ná­la­tuk­tól el­té­rő je­len­sé­ge­ket ész­lel­nek, azok­nál az ö-zés mér­té­ke ma­ga­sabb, mint azok­nál, akik­nek be­szé­dén rit­kán ész­le­lik a „más­sá­got” (lásd 4. áb­ra).
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­sal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök ké­pe­zik an­nak a vizs­gá­lat­nak egy ré­szét, mely­ben a nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sé­ről kér­dez­tem né­hány szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gus­cso­por­tot (Kožík 2004). A vizs­gá­lat­ban he­lyén­va­ló­nak bi­zo­nyult a sa­ját nyelv­já­rás­sal és a más nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök kü­lön­vá­lasz­tá­sa. Az előb­bit a ra­ci­o­na­li­tás, a nyelv­já­rás mel­lett a köz­nyelv fon­tos­sá­gá­nak a hang­sú­lyo­zá­sa ha­tá­roz­ta meg, és a sem­le­ges­ség („he­lyi ér­de­kes­ség­nek tar­tom”) mel­lett az ér­zel­mes­ség („min­den más nyelv­vál­to­zat­nál job­ban sze­re­tem”) is meg­je­lent (lásd 5. áb­ra). A más nyelv­já­rás­ok­nál a sem­le­ges­ség bi­zo­nyult a leg­meg­ha­tá­ro­zóbb­nak, sor­rend­ben csak ezt kö­vet­te a ra­ci­o­ná­lis hoz­zá­ál­lás, az ér­zel­mes­ség itt vi­szont nem ju­tott sze­rep­hez (lásd 6. áb­ra). A kü­lönb­ség az at­ti­tű­dök kö­zött ab­ból adód­hat, hogy az egyén és be­szé­de, je­len eset­ben szen­ci ö-ző nyelv­já­rá­sa, kö­zöt­ti kap­cso­lat sok­kal szo­ro­sabb, mint az, amely az ál­ta­lá­ban vett nyelv­já­rás­ok­hoz fű­zi. A kér­dő­ív­ben sze­rep­lő to­váb­bi két le­he­tő­sé­get („nem ér­de­kel”; „rossz­nak, hely­te­len­nek tar­tom”) sen­ki sem vá­lasz­tot­ta. A meg­kér­de­zett szen­ci és kör­nyék­be­li pe­da­gó­gu­sok po­zi­tív nyel­vi at­ti­tűd­jei ab­ban is meg­mu­tat­koz­nak, hogy fon­tos­nak tart­ják nyelv­já­rá­suk ápo­lá­sát, an­nak el­le­né­re, hogy in­kább csak a ha­gyo­mány­őr­zés szint­jén szá­mí­ta­nak rá, és za­va­ró té­nye­ző­nek ér­zik a si­ke­res köz­nyelv-el­sa­já­tí­tás szem­pont­já­ból.
Az at­ti­tű­dök je­len­tős nyelv­hasz­ná­lat-be­fo­lyá­so­ló té­nye­zők, és vizs­gá­la­tuk nem­csak a ma élő je­len­sé­gek jobb meg­ér­té­se szem­pont­já­ból le­het fon­tos, ha­nem az egyes nyelv­vál­to­za­tok, így a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás jö­vő­jé­re is ha­tás­sal le­het.

A hol­nap

A cím­ben a hol­nap zá­ró­je­le­zé­se és meg­kér­dő­je­le­zé­se ar­ra utal, hogy egy­részt a Szenc kör­nyé­ki és ál­ta­lá­ban vé­ve a nyelv­já­rás­ok jö­vő­jé­re vo­nat­ko­zó­an nin­cse­nek di­a­lek­to­ló­gi­ai szem­pont­ból ér­tel­mez­he­tő és ér­té­kel­he­tő ada­ta­ink, más­részt a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás és más ha­son­ló pe­rem­hely­ze­tű nyelv­já­rás­ok lé­tét az adott vi­dék ál­lam­nyel­ve, ese­tünk­ben a szlo­vák nyelv, is ve­szé­lyez­te­ti. Mind­ezek el­le­né­re egyet­ér­tek Kiss Je­nő vé­le­mé­nyé­vel, mely sze­rint a nyelv­já­rás­ok el­tű­né­sé­től nem kell tar­ta­ni, hi­szen glo­ba­li­zá­ló­dó vi­lá­gunk­ban a nyelv­já­rás a he­lyi iden­ti­tás meg­őr­zé­sé­nek esz­kö­zé­vé lép(het) elő.
Sa­ját vizs­gá­la­ta­im so­rán is biz­ta­tó je­lek­kel ta­lál­koz­tam a Szenc kör­nyé­ki ö-ző nyelv­já­rás jö­vő­jét te­kint­ve. A már em­lí­tett vál­to­zás­vizs­gá­lat­ban a jö­vő­re, a nyelv­já­rás to­vább­élé­sé­re utal a 15–18 éves fi­a­ta­lok erő­sen nyelvjárásias nyelv­hasz­ná­la­ta. A pe­da­gó­gu­sok fön­tebb vá­zolt nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos po­zi­tív at­ti­tűd­jei is je­len­tős mér­ték­ben befolyá­sol(hat)ják a fi­a­tal ge­ne­rá­ció nyelv­já­rás-el­is­me­rő nyelv­szem­lé­le­tét és an­nak szé­gyen­ér­zet­től men­tes hasz­ná­la­tát.
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban je­len­leg fo­lyó ku­ta­tá­sa­im so­rán a nyelv­já­rás jö­vő­jé­nek ér­zel­mi meg­kö­ze­lí­té­sé­re is ki­tér­tem. Adat­köz­lő­im a „Saj­nál­ná, ha ki­vesz­ne a szen­cies be­széd?” kér­dés­re adott vá­la­szai is bi­za­ko­dás­sal töl­te­nek el. Vol­tak, akik nem saj­nál­nák a nyelv­já­rás ki­ve­szé­sét – „Nem mon­hatom, hogy sajnánám, h™t azér még­is szöbb vóna szöbben mag­yarú beszéni.” –, a vá­la­szo­lók több­sé­ge azon­ban saj­nál­ná, ha el­tűn­ne a szen­cies be­széd – „S™jnánám, ter­mészetës. – Hog­y­në [s™jnánám]. Ami van még va­la­mi jó az is tönkremön­nyön?!” – „H™t azér s™jnánám.” –, ami egy­ben a nyelv­já­rás jö­vő­jé­nek egyik biz­to­sí­té­ka le­het (lásd 7. áb­ra).

Mel­lék­let

1. tér­kép. Az ö-ző nyelv­já­rás­ok el­he­lyez­ke­dé­se

1. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke kor­cso­port­ok sze­rint

2. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke vég­zett­ség sze­rint

3. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke a ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sok gya­ko­ri­sá­ga sze­rint

4. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke a ma­gyar­or­szá­gi be­szé­lők íté­le­tei sze­rint

5. áb­ra. A sa­ját nyelv­já­rás­sal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sek meg­osz­lá­sa

6. áb­ra. Más nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sek meg­osz­lá­sa

7. áb­ra. A „Saj­nál­ná, ha ki­vesz­ne a szen­cies be­széd?” kér­dés­re adott vá­la­szok meg­osz­lá­sa

Fel­hasz­nált iro­da­lom

E. Abaffy Er­zsé­bet 2003. Hang­tör­té­net. In Kiss Jenő–Pusztai Fe­renc (sz­erk.): Ma­gyar nyelv­tör­té­net. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Bal­as­sa Jó­zsef 1891. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok osz­tá­lyo­zá­sa és jel­lem­zé­se. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia.
Bá­lint Sán­dor 1957. Sze­ge­di szó­tár. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Bár­czi Gé­za 1958. Ma­gyar hang­tör­té­net. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó. /Egyetemi ma­gyar nyel­vé­sze­ti füzetek./
Bár­dos Gyu­la 1982. A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás hang­ta­ni és alak­ta­ni le­írá­sa. Szak­dol­go­zat (Komenský Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke). Bratisla­va.
Benkő Lo­ránd 1957. Ma­gyar nyelv­já­rás­tör­té­net. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó. /Egyetemi ma­gyar nyel­vé­sze­ti füzetek./
Benkő Lo­ránd 1967a. A nyelv­föld­rajz tör­té­ne­ti ta­nul­sá­gai. 29–48. p. /A Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nyelv- és Iro­da­lom­tu­do­mány­ok Osz­tá­lyá­nak köz­le­mé­nyei, 24./
Benkő Lo­ránd 1967b. A nyelv­já­rás­ku­ta­tás és te­le­pü­lés­tör­té­net. Ma­gyar Nyelv­őr, 91. évf. 455–464. p.
Deme Lász­ló–Im­re Sa­mu (sz­erk.) 1968–1977. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza. 1–6. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Horg­er An­tal 1934. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok. Bu­da­pest, Kókai La­jos ki­adá­sa.
Im­re Sa­mu 1971. A mai ma­gyar nyelv­já­rás­ok rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Kál­mán Bé­la 1966. Nyelv­já­rá­sa­ink. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris.
Kožíková Di­a­na 2001. Élő­nyel­vi vizs­gá­la­tok a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban. Szak­dol­go­zat (Komenský Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke). Bratisla­va.
Kožík Di­a­na 2002. Az ö-zés ál­la­po­ta Szenc mai ma­gyar nyelv­hasz­ná­la­tá­ban. Szom­bat­hely, Ber­zse­nyi Dá­ni­el Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Ma­gyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szé­ke, 172–180. p. /Berzsenyi Dá­ni­el Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Ma­gyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szék­ének ki­ad­vá­nyai, 5./
Kožík Di­a­na 2004. A nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gu­sok né­hány cso­port­já­ban. In Lanstyák Ist­ván–Meny­hárt Jó­zsef (sz­erk.): Ta­nul­má­nyok a két­nyel­vű­ség­ről II. Po­zsony, Kalligram.
Kul­csár­né Sz. Zsu­zsa 1978. Ö-zés a Po­zsony vi­dé­ki szen­ci nyelv­já­rás­ban. Ma­gyar Nyelv, 74. évf. 229–237. p.
Laz­icz­ius Gyu­la 1936. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia. /A ma­gyar nyelv­tu­do­mány ké­zi­köny­ve, 1./
Lanstyák Ist­ván 1989. A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás füg­get­len la­bi­á­lis ö-zé­sé­nek né­hány kér­dé­se. In Tóth Kár­oly (sz­erk.): Új Min­de­nes Gyűj­te­mény 8. Bratislava, Ma­dách Könyv­ki­adó, 155–170. p.
Lanstyák Ist­ván 1992. Az alak­vál­to­zat­ok föld­raj­zi és gya­ko­ri­sá­gi el­osz­lá­sá­nak össze­füg­gé­se­i­ről (a Csal­ló­köz és a Mátyus­föld nyelv­já­rá­si anya­ga alap­ján). In Kont­ra Mik­lós (sz­erk.): Tár­sa­dal­mi és te­rü­le­ti vál­to­za­tok a ma­gyar nyelv­ben. Bu­da­pest, MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­te. /Linguistica, Series A, Stu­dia et Dis­ser­tati­nes, 9./
Loson­czi Zol­tán 1917; 1918. Az ö-zés tör­té­ne­te. 1–3. rész. Nyelv­tu­do­má­nyi Köz­le­mé­nyek, 44. köt. 4. fü­zet, 373–406. p.; 45. köt. 1. fü­zet, 45–116. p.; 45. köt. 2–3. fü­zet, 195–266. p.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Pár­kány An­tal 1974. Szenc múlt­já­ból. Iro­dal­mi Szem­le, 17. évf. 7. sz. 644–652. p.
Pé­ter Lász­ló 1951. Az ö-zés kér­dé­sé­hez. Ma­gyar Nyelv­já­rás­ok, 1. évf. 118–135. p.
Simonyi Zsig­mond 1889. A ma­gyar nyelv. A mű­velt kö­zön­ség­nek. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia.