Marianna Szapuová (ed.): Situovaná veda. Podoby a kontexty tvorby poznania

Marianna Szapuová (ed.): Situovaná veda. Podoby a kontexty tvorby poznania. Bratislava, Centrum rodových štúdií, FFUK Bratislava, 2009, 328 p.

A Comenius Egyetem Bölcsészettu­do­má­nyi Karának Filozófia és Filozófiatörténeti Tanszéke mellett működő Nemtudo­má­nyok Központja (Gender studies) 2001-ben alakult; a maga „nemében” Szlo­vá­kiában az első olyan tudományos központként, amely a nemtudomány (társadalmi nemek tudománya) kutatását jelölte meg tevékenységeként: „A nemi identitás, a nemspecifikus eltérések, a nemi sztereotípiák és szimbólumok kutatása jelenti azon témák és jelenségek összességét, amelyek alapvető módon meghatározzák a nők és férfiak közötti viszonyt, és kialakítják, valamint fenntartják ennek egyenlőtlenségét.”1

A központ megalakításának célja volt az is, hogy a Comenius Egyetemen is elérhető és folytatható legyen a szakterületen belüli kutatás és képzés. A képzésen belül az egyetem hallgatói választható tantárgyként felvehetik a Bevezetés a nem­tudományba és a Feminista filozófia tárgyakat, amelyeket a Filozófia Tanszék oktatói, s a Nemtudományi Központ alapító tagjai: Zuzana Kiczková, Etela Far­ka­šová és Szapu Marianna oktatnak. Szapu Marianna a szerkesztője az alább bemutatásra kerülő kötetnek is, amely egy hároméves nemzetközi kutatás eredményeit teszi közzé. A kutatás a tudomány kontextusaira és a megismerés kialakulásának módjaira fókuszált, s a megismerés, az institucionalitás és társadalmi nem témáján belül tette ezt. A fő cél a megismerési folyamatok különféle dimenzióinak feltárása, az ezt befolyásoló többirányú viszonyok és interakciók dinamizmusának megértése, valamint azon intézményi és szélesebb társadalmi feltételek vizsgálata, amelyekben a megismerés kialakulása végbemegy.

A projektum fontos célja volt az is, hogy a tudomány, a tudományos intézmények és a kutatási gyakorlat nemi vonatkozásaira reflektáljon, és azokat elemezze. A Megismerés, intézmények és a társadalmi nem európai perspektívái elnevezésű nemzetközi kutatás 2006–2008 között valósult meg, s célja az volt, hogy hozzájáruljon a tudományon belül működő folyamatok mélyebb megértéshez, társadalmi és intézményi alakulásuk megismeréséhez. A kötet szerzőinek kihívást jelentett annak a jelenségnek, problémának a körüljárása és feltárása, amelyet már régóta érzékeltek, mégpedig amit a tudományról a filozófiakönyvek írnak, s amit ezzel szemben ők maguk érzékeltek a tudományos intézményi környezetben.

A kutatásban részt vett a Nemkutatási Központon kívül a Cseh Tudományos Aka­démia Szociológiai Intézete, a prágai Ká­roly Egyetem Humán Tanulmányok Ka­ra, a finn Turku Egyetem és Gazdaság­tu­dományi Főiskola, a Bécsi Egyetem, két nagy-britanniai egyetem (Leeds, Sheffield) és további jelentős külföldi és hazai kutatók.

A kutatások eredményeit összefoglaló tanulmánykötet szerkesztője, Szapu Marianna előszavában fontosnak tartja leszögezni, hogy a tudományt a kötet szerzői s a kutatás résztvevői nem állandó, változatlan, általános, előre meghatározott jelenségként értelmezik, nem „a létezőként” definiálják, hanem olyan tudományértelmezést helyeznek előtérbe, amelyben maga a tudomány a megismerés folyamatában alakul ki. „A megismerés folyamata pedig nem valamifajta vákuumban megy végbe, hanem a társadalom, a kultúra, a kor közegében, s a környezet hatásait hordozza magában. A tudomány szituációhoz kötöttsége2 ebből adódik tehát, vagyis azok a kontextusok, amelyek szituálják, alakítják ki a formáit és változásait. A tudomány praxisai elválaszthatatlanok a szociális kontextustól”3 – írja a szerkesztő.

E kötet célja tehát egyrészt az, hogy megvilágítsa azokat a feltételeket, amelyek között a tudományos megismerés végbemegy, másrészt annak a megértése, hogyan alakítják ezek a feltételek a megismerés kialakulásának formáit.

A kutatás fontos eleme volt az egyes kutatói csoportok munkáinak, eredményeinek összehasonlítása. A komparativitást ebben az esetben nemcsak a kelet–nyugati, a nemzeti, nemzetek fölötti, politikai különbségekből adódó eltérések összehasonlítása jelentette. Tekintettel a természettudományok és a társadalomtudományok eltéréseiről kialakult episztemológiai értékítéletekre, s különösen arra, ahogyan a természettudományra mint az egyedül érvényes tudományparadigmára és tudományos normára tekint a tudományos közvélemény, a komparativitás különösen fontos volt.

Az alapvető kiindulási pontokat a szociális és feminista episztemológia és a tudományos és technológiai tanulmányok elmélete képezték. Szapu elemzésében kifejti: „A legújabb kutatási irányzatokban megfigyelhető a filozófiai perspektíva változása. A 20. század első felében elterjedt tudományfelfogást, amely azt állítások halmazaként (elméletként) határozta meg, a tudomány gyakorlat (praxis)-ként való felfogása váltotta fel. Ez a változás az episztemológia szocializációjához kapcsolódik.”4 A szociális episztemológia elutasítja a tudomány episztemológiai vagy kognitív és szociális és intézményes dimenzióinak szigorú különválasztását. A szociális episztemológiához ha­son­lóan a feminista tudományfelfogás is kimondja, hogy „a kutatás mint emberi tevékenység szociálisan szervezett, és ez hatással van céljaira és sikerének kritériumaira is”5 – szögezi le a szerkesztő. Ebben a megközelítésben tehát a tudományos megismerés mindig szituációhoz kötött megismerés, s ez a szituáltság megmutatkozik a megismerés módjaiban, valamint a megismerés szubjektumaihoz és résztvevőihez való viszonyban is. Ebből következően is a kutatások a megismerés nemi dimenzióját is tekintetbe vették.

A feminista episztemológiai diszkurzusból kiindulva a kutatások vizsgálták a nők szerepét és helyét a tudományon belül, ami magában foglalta a nők kutatásokban, megismerésben való részvételén és helyén kívül azt is, hogy a nem mint tényező hogyan jelenik meg a tudományos intézményekben és a tudományos munkában. Ennek egyik fontos része, hogyan értékelik saját munkájukat a tudományos kutatással foglalkozó férfiak és nők, hogyan reagálnak az irántuk támasztott elvárásokra, s hogyan épülnek be a különféle felsőfokú oktatási intézmények és egyéb tudományos intézetek tudományos közösségébe.

A tudományos intézmények munkájának, működésének és ezek feltételeinek feltérképezését, valamint mindezek nemi vetületének feldolgozását vállaló kutatás olyan problémákat vet fel és elemez, amelyek a hazai tudományos diszkurzusban szinte nem vagy alig voltak jelen. A kutatás eredményeit összegző kötet olyan úttörő munkáról számol be, amelyet szinte minden előzmény nélkül kellett elvégezniük a kutatóknak. Egyedül a nemkutatás terén támaszkodhattak bizonyos hazai eredményekre, amelyet a filozófia tanszék és a tudományos akadémia műhelyeinek néhány kutatója publikált.6

A haszonelvűség a tudományban és a felsőoktatásban

A kötet tartalmilag három részre tagolódik. Az első részben Ľubica Kobová a haszonelvűség megjelenését és működését taglalja a tudományos munka és a felsőoktatás területén. A nyugati társadalmakban a múlt század 50-es éveiben végbement, nálunk 1989 óta folyamatosan tartó átalakulásról szól, amely a felsősoktatási és tudományos intézmények finanszírozásának megváltozásával függ össze. Az állam fokozatos visszavonulása a felsőoktatás és a tudományos kutatás finanszírozásából egy teljesen új, kapitalista viszonyrendszert alakított ki az egyes intézmények, az állam és a gazdaság (vállalatok, vállalkozások) között. A képzettség áruvá válása, a haszonelvűség, az alap- és alkalmazott kutatások, a minőségirányítás és -ellenőrzés fogalmai kerültek át a felsőoktatás és a kutatás szektorába, s ezen új szabályokhoz alkalmazkodva alakul át fokozatosan ezek rendszere.

A tudományos élet haszonelvűségének vizsgálata kapcsán Kobová felteszi a kérdést: „általános és kikerülhetetlen elvnek kell-e tekintenünk a haszonelvűséget a tudományos és felsőoktatási intézményekkel kapcsolatban, vagy leírhatunk, meghatározhatunk-e más – nem haszonelvű – irányítást, vezérelvet ezeken a területeken? A haszonelvűségnek való ellenállás viszont csak egy alternatív értékdefinícióból indulhat ki, amely nem a haszonnal egyenlő. Erről volna tehát »hasznos« továbbra is gondolkodni.”

A megismerő szubjektum, episztemológiai közösségek és a társadalmi nem

Szapu Marianna fejezetében a szituációhoz kötött tudás elméletét tovább pontosítja az elismert osztrák feminista filozófusnő Herta Nagl-Docekal meghatározásával, amely szerint „a feminista filozófia olyan filozófiai hozzáállást jelent, amely nem szakad el a valós élettől”.7

Ebből kiindulva Szapu a filozófiai, episztemológiai reflexiók sorát a tudományos intézmények és episztemológiai közösségek éle­téhez a lehető legközelebbi viszonylatban vizsgálta. Kutatásának célja az volt, hogy rámutasson: a szituációhoz kötött megismerés koncepcióját megvalósíthatjuk és továbbgondolhatjuk akkor is, ha a tudományos megismerés vizsgálódásunk tárgya. Bizonyítani szándékozott, hogy a tudomány szituációba ágyazódásának tézise a konkrét időben és térben, konkrét társadalmi, kulturális, politikai vagy gazdasági környezetben, a szociális viszonyok és kulturális értelmezések hálójában olyan állítás, amely mind filozófiai, mind episztemológiai szempontból releváns. Ezek szerint tehát a tudomány gyakorlatával szemben nem állja meg a helyét az az állítás, amely szerint a szituációhoz kötött megismerés episztemológiailag irreleváns vagy nem érdekes.

Az egyes tudományos műhelyek vizsgálatával kapcsolatban a szerző azon véleményének ad hangot, hogy a tudomány gyakorlata bizonyíthatóan azt jelzi, a kognitív autonómia ideája illuzórikus, valamint hogy episztemológiai szempontból nagyon fontos szerepet játszik a tudományos megismerés folyamatának, alakulatának szereplői közötti bizalom.

Az episztemológiai közösségeken belül a társadalmi nemi szerepek megnyilvánulásait is vizsgálta. Nem mentesek ezek a tudományos közösségek sem a nemi meghatározottság jellemzőitől. A nőségről és a férfiségről alkotott elképzelések, modellek ugyanis jelentősen strukturálhatják a tudományos munka folyamatát, miközben itt az aszimmetrikus munkamegosztásról van szó, vagyis arról, hogy ki végzi a valami alapvetően újat kialakító, alkotó tudományos munkát és az ún. mindennapi „hangyamunkát”.

A felsőoktatás és a tudományos élet idődimenziói

A sebesség, a gyorsaság pozitív értékként jelenik meg mai világunkban – kezdi kutatásai elemzését Zuzana Kiczková a kötet zárófejezetében. A modernitás három gyorsító motorjának (a gazdasági, a szociostrukturális és a kulturális) működését leírva megállapítja, hogy az időspórolás időhiányhoz vezetett. A gazdasági motor a technológiai innovációk permanens működését hajtja, a szociális-kulturális a szociális változásokat gyorsítja, a kulturális pedig az élettempó gyorsulását eredményezi, amely a technika és eszközeinek további szükségességét vonja maga után, így még inkább gyorsítja a tempót.

A nagymértékű gyorsulás, a növekvő se­besség a tudomány diszfunkcionalitásához is vezethet, hiszen ma elsősorban a publikációk száma a döntő, kevesebb figyelmet fordítanak a minőségre, ezért gyakori, hogy ugyanazok a gondolatok ismétlődnek hasonló formában több tanulmányban is. A tudósoknak egyre kevesebb idejük marad a mélyebb elemzések, alaposabb kutatások elvégzésére s a szakirodalom rendszeres és alapos tanulmányozására.

A felsőoktatási intézményekben és a tudományos kutatóintézetekben végzett felmérések, kutatások alapján a szerző egy közös jellemzőt határoz meg, ez pedig a gondolkodásra szánható idő folyamatos csökkenése, hiánya.

A gondolkodás ideje ez esetben a kutatási problémában, témában való elmélyülésre szánt időt, a megszakítás nélküli, összpontosított figyelmet igénylő időszakaszt jelenti. A gondolkodásra szánt időt a tudósok, kutatók általában luxusként értékelik, hiszen sokan kényszerülnek egyéb tevékenységet vállalni, különféle kényszerítő tényezőknek engedve, mint például az anyagi okok, de ugyanilyen időhiányt okozó tényező a felsőoktatásban dolgozók oktatói kötelezettségeinek növelése a kutatói munka kárára.

A Szituációhoz kötött tudás című kötetben bemutatott kutatási eredmények a tudományos megismerés és a tudomány társadalomban betöltött szerepe további kutatásának alapvető kiindulópontjaként szolgálhatnak, hiszen a hazai kutatásban nincsenek előzményei.