Petőcz Kálmán: Nemzeti populizmus és választási magatartás

Bevezető

A 2009. március 21-ei, illetve április 4-ei köztársaságielnök-választások Szlovákiában mind a lefolyásukat, mind a végeredményüket tekintve azt a benyomást keltik, mintha a Szlovák Köztársaság a választási magatartás mentén kettészakadt volna egy szélesebb északi és egy keskenyebb déli sávra, ez utóbbi magába foglalja a fővárost, Pozsonyt és Kelet-Szlovákia központját, Kassát is. A választások kapcsán a legközkeletűbb információnak az a kis kartogram számított, amely megkülönböztető színekkel szemléltette, mely körzetekben aratott győzelmet a regnáló köztársasági elnök, Ivan Gasparovič, s melyekben riválisa, az ellenzék támogatta polgári jelölt, Iveta Radičová.

1. kartogram. A 2009. évi köztársaságielnök-választások második fordulójának eredményei a Szlovák Köztársaságban. A legtöbb szavazatot szerzett jelöltek az egyes körzetekben (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

Hadd jegyezzük meg, a fenti kartogram a választókörzetekben elért eredmények szerint készült. A legtöbb média azonban a járások szerint tagolt kartogramokat mutatta be.1 Az ilyen ábrázolások pedig egy Ágcsernyőtől Pozsonyig húzódó, összefüggő határ menti sávként jelölték azt a területet, amelyen Iveta Radičová „győzelmet aratott” Ivan Gašparovič felett. Az Ivan Gašparovič köztársasági elnök újraválasztásáért folytatott kampányt a Robert Fico vezette Irány – Szociáldemokrácia (Smer – Sociálna demokracia) politikai mozgalom, valamint Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja (Slovenská národná strana – SNS) támogatta. A harmadik kormánypárt, a volt miniszterelnök, Vladimír Mečiar nevével fémjelzett Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – Néppárt (Hnutie za demokratické Slovensko – Ľudová strana, HZDS-ĽS) a köztársasági elnököt ugyan nem támogatta, de nem is határolódott el tőle. Ennek ellenére valószínű, hogy főleg a második fordulóban a HZDS-szimpatizánsok zöme szintén a hivatalban levő köztársasági elnököt támogatta. Ezt nyilván elősegítette a Szlovák Nemzeti Párt által kiélezett nacionalista közhangulat is, amihez a miniszterelnök és a köztársasági elnök is hozzájárult, ha mással nem, legalább azzal, hogy nem határolódtak el egyértelműen a „nemzetiek” kampányától. A Szlovák Nemzeti Párt reprezentánsainak retorikája elsősorban abban merült ki, hogy felhívta a szlovák választópolgárok figyelmét: Iveta Radičová győzelme a dél-szlovákiai magyar autonómia potenciális veszélyével fenyeget. Néhány nappal a második forduló előtt ismeretlen személyek Dél- és Nyugat-Szlovákia településein olyan röplapokat terjesztettek, amelyek szerint Iveta Radičová „autonómiát ígért a magyaroknak”. Nem sokkal később hasonló tartalmú hirdetés jelent meg a médiában, a megrendelő ügynökség korábban Gašparovič köztársasági elnöki hivatalának is dolgozott. Végül kiderült, hogy a hirdetés tényleges megrendelője a Szlovák Nemzeti Párt volt. Ján Slota sajtótájékoztatón nyilatkozta a következőket: „beteg dolog lenne, ha a magyar kisebbség választana a többségnek államfőt”, és ettől a kijelentéstől sem a köztársasági elnök, sem a miniszterelnök nem határolódott el.2
A liberálisabb szemléletű szlovák véleményformáló elit körében általánosan elterjedt nézet, hogy „a magyarokkal és az autonómiával való riogatásra leginkább az északi körzetekben élő, a magyar nemzetiségű állampolgárokkal lényegében semmilyen kapcsolatban nem lévő (szlovák) választók fogékonyak”.3 Úgy tűnik, a korábbi választások eredményei alapján készült egzakt statisztikai adatsorok, valamint a különféle szociológiai elemzések és a választási magatartást elemző publikációk is alátámasztják ezt a véleményt. A korábbi parlamenti választások eredményeit vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy azok a pártok, amelyek erős nemzeti populista felhangokkal hirdetik programjukat (a SNS, a HZDS és a Smer), Dél-Szlovákiában rendre veszítenek. Ezekben a körzetekben a magyar kisebbség, esetleg a jobbközép hangsúlyosan európai és polgári szellemiségű pártjai dominálnak.
Levonhatjuk-e tehát a következtetést a statisztikai adatok alapján, hogy az északi és a déli körzetekben élő (szlovák nemzetiségű) választók választási magatartása alapvetően különbözik? Ha valóban ilyen szignifikáns különbség mutatkozik közöttük, ez egyúttal annak is a jele, hogy a magyarokhoz fűződő viszonyuk, a szlovák–magyar együtt­élésről alkotott véleményük is szembeszökően eltérő lehet?
A kérdés relevanciájához nem fér kétség, különösen ha figyelembe vesszük, hogy minden eszközt meg kellene ragadni, amellyel ellensúlyozható a nemzeti populizmus előretörése. Példaként hozhatjuk fel, hogy az államnyelvre vonatkozó törvény módosítását felterjesztő politikus többek között a Dél-Szlovákiában élő szlovákok jogainak a védelmét hozta fel indoklásként.4 Az ő nyelvi jogaik megsértését állítólag számos – a kulturális minisztériumba és az államigazgatás más szerveihez beérkezett – panasz igazolja. Az az állítás, hogy Dél-Szlovákiában a magyar kisebbség diszkriminálja, sőt asszimilálja a szlovákokat, szervesen beletartozik az ún. nemzeti szellemű média beszédmódjába, s az SNS vagy akár a HZDS reprezentánsai, sőt a Smer politikusainak egy része is beépítette a retorikájába. Felmerül a kérdés, hogy ezek az állítások és a belőlük felépített kampány mennyire tükrözik a dél-szlovákiai szlovák nemzetiségű választók kritikus tömegének hangulatát. Avagy ez a retorika valóban csak az északi körzetek „tájékozatlan” választói tömegeit volna hivatott megszólítani, azokat, „akik élő magyart még sohasem láttak”? Ha közelebbről vizsgáljuk a Dél-Szlovákiában élő szlovákok választási magatartását feltáró adatsorokat, részben választ kaphatunk a kérdésre.
Szociológiai felmérések igazolják, hogy a kisebbségek (különösen a magyarok) helyzetéről és jogairól alkotott vélemények a pártszimpátiák alapján jelentős mértékben eltérnek. A 2006. évi választások előtt a Közvélemény-kutató Intézet (Inštitút pre verejné otázky; a továbbiakban: IVO) a politikai táborok szimpatizánsainak értékorientációit vizsgálta. Ennek keretében mérték fel az ország valamennyi polgárára kiterjesztett, a teljes egyenjogúság elvének elfogadottságát (tekintet nélkül a nemzetiségi hovatartozásra). A megkérdezettek kiválaszthatták, hogy az 1. számú grafikon fejlécében feltüntetett két állítás közül melyikhez hajlanak inkább. Amint arra Zora Bútorová és Olga Gyárfášová a tanulmányukban5 rámutattak, a kutatás eredményei igazolták, hogy a teljes egyenjogúság elvének elfogadásában a legtartózkodóbb, sőt a legelutasítóbb válaszokat az SNS, a KSS (Szlovákia Kommunista Pártja) és a HZDS potenciális választói adták. A legliberálisabb megközelítéssel az SDKÚ (Szlovák Demokratikus és Keresz­tény Unió) szimpatizánsai bírtak, őket követték az SF (Szabad Fórum) választói. Nagyjából középen helyezkedtek el a Smer és a KDH (Kereszténydemokrata Moz­ga­lom) hívei. Ugyanakkor a Smer tábora az adott kérdésben kétségkívül az SNS–HZDS– KSS alkotta csoporthoz, míg a KDH-szimpatizánsok egyértelműen az SDKÚ–SF táborhoz álltak közelebb. Egészében véve azonban megállapíthatjuk, hogy valamennyi szlovák párt szimpatizánsai körében viszonylag magas azok aránya, akik egyetértenek a következő állítással: „A Szlovák Köztársaság a szlovák nemzet állama, ezért itt a szlovákoknak legyen döntő szavuk.”

1. grafikon. Felmérés a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek teljes körű egyenjogúságának elfogadottságáról pártszimpátiák szerint csoportosítva (forrás: IVO)

A megállapítás: A Szlovák Köztársaság a szlovák nemzet állama, ezért itt a szlovákoknak legyen döntő szavuk.
B megállapítás: A Szlovák Köztársaság minden itt élő állampolgár állama, ezért mindenkinek azonos jogokat kell garantálnia, nemzetiségre való tekintet nélkül.

A grafikonból egyértelműen kiolvasható, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete és jogai szempontjából (amely szempont a politikai diskurzusban mindig összefonódik az ún. nemzeti-állami érdekek védelmével) logikusan következik a politikai pártok jelenlegi rétegződése Szlovákiában. Azt a véleményt, hogy Szlovákia (kizárólag) a szlovákok állama, az SNS, a HZDS, valamint a KSS választóinak mintegy kétharmada osztja. A Smer szimpatizánsainak ugyan valamivel kisebb hányada azonosul az A megállapítással (53%), azonban itt elég magas a bizonytalanok aránya. Ezenfelül a Smer-szimpatizánsoknak mindössze 25%-uk (csak 4%-kal többen, mint az SNS esetében) ért egyet a B megállapítással, nevezetesen hogy a Szlovák Köztársaság minden itt élő állampolgár állama. Az összképből csupán az SDKÚ tábora emelkedik ki, ez esetben a válaszadók majdnem 50%-a osztotta azt a véleményt, hogy a Szlovák Köztársaság valamennyi itt élő állampolgár állama. (Az A megállapítással legkevésbé egyetértő választók értelemszerűen a Magyar Koalíció Pártjának – a grafikonban: SMK – rokonszenvezői.)
Az 1. számú grafikonban szemléltetett felosztás azonban nemcsak a „nagypolitika”, hanem a regionális és helyi politika szemszögéből is figyelemre méltó lehet. Fontos következtetések és megoldási javaslatok származhatnak belőle a magyar–szlovák együttélésére vonatkozólag a dél-szlovákiai régióban. Amennyiben igaz, hogy a szlovákok Dél-Szlovákia nemzetiségileg vegyesen lakott területein a kisebbségi jogokat illetően megértőbbek, a nemzetiségek együttélésének kérdésében pedig toleránsabbak (amint ezt a politikai reprezentáció, a média és gyakran a tudományos élet képviselői is állítják), ennek a választási magatartásukban is statisztikailag mérhető jelét kell adniuk.
Érdekes összevetni az egyes pártok választóinak az államalkotásra, illetve az állam szociális szerepvállalására vonatkozó értékprofilját. A Közvélemény-kutató Intézet munkatársai a már korábban említett, 2006 tavaszán végzett felmérés adatait az alábbi grafikonban foglalták össze.

2. grafikon. Az állami felelősségvállalás mértéke a lakosság szociális és gazdasági helyzetében (forrás: IVO)

A megállapítás: Az állam a felelős azért, hogy mindenkinek legyen munkája, és tisztességes életszínvonalon éljen.
B megállapítás: A munka és az életszínvonal biztosítása mindenkinek a saját feladata.

Ha összevetjük az 1. és a 2. grafikont, megállapíthatjuk, hogy a szociális államot és a nemzetállamot előnyben részesítő választók halmazai jelentős átfedéseket mutatnak. A politikai paletta pártokra tagolódása az állami szerepvállalás (és a piaci elvek) mértéke alapján a szociális és a gazdaságpolitikában, illetve a nemzeti avagy állampolgári prioritások hangsúlyozása alapján a hatalmi struktúrák kiépítésében lényegében egybeesik. Mindkét esetben ugyanazokat a pártokat találjuk a spektrum két oldalán. A 2006-os választásokat követő kormányalakítás a választók értékorientációját figyelembe véve a lehető leglogikusabb megoldásnak számított. Ivan Gašparovič választási szlogenje a 2009-es köztársaságielnök-választásokon („nemzeti érzés, szociális érzékenység”) már csak ügyesen reflektált a Smer–HZDS–SNS–KSS blokk választóinak tényleges közhangulatára és értékorientációjára. A csoportosulás lényegében a nemzeti és szociális pártok blokkjának nevezhető, és ezzel már ki is fejeztük e pártok érték­orientációját, bár a továbbiakban ezt a megnevezést gyakorta felváltjuk a nemzeti populista blokk megjelöléssel. Dolgozatunkban – a politikai elemzések és az említett pártok korábban ismertetett magatartása alapján – egymás szinonimájaként használjuk majd a két meghatározást.
Jelen tanulmány vizsgálódásának elsődleges tárgya a dél-szlovákiai lakosság, ezen belül elsősorban a szlovák nemzetiségű választópolgárok választási magatartása. A nemzeti populizmus és a szlovák–magyar kapcsolatok összefüggéseit feltárva a következő tételből indultunk ki: a megoldás kulcsa Dél-Szlovákiában található. A tétel a következő felvetésen alapul: vajon sikerül-e megtalálni a két közösség együttélésének kölcsönösen előnyös módját, akár olyan helyzetekben, amikor a magyar közösség található (országos, regionális, helyi szinten) kisebbségben, akár olyan helyzetekben, amikor a szlovák közösség él (mikroregionális vagy helyi szinten) számszerű kisebbségben.
Amennyiben a nemzeti populista blokk támogatottsága a déli határsáv mentén élő szlovákoknál lényegesen alacsonyabb, mint északabbra, ez látszólag igazolja a tételt a dél-szlovákiai szlovákok és magyarok békés együttéléséről, amit csak a politikusok durva, felülről lefelé irányuló beavatkozásai zavarnak meg. Ha kiderülne, hogy a szlovákok választási magatartása északon és délen nem mutat markáns eltéréseket, az állam, s ugyanúgy az egyes – országos (szlovák) és kisebbségi magyar – pártok nemzetiségi politikáját is át kellene értékelni, hiszen ez esetben két, kritikus tömegben jelen levő, ugyanakkor értékrendjében diametrálisan eltérő választói csoportról kell beszélnünk Dél-Szlovákiában, s nem számíthatunk arra, hogy a két csoport bármelyike elégedett lesz a helyzetével.

Néhány fogalom meghatározása: Dél-Szlovákia, nemzetiségileg vegyesen lakott területek, a magyar kisebbség által lakott területek

Dél-Szlovákia, nemzetiségileg vegyesen lakott területek, a magyar kisebbség által lakott területek – ezeket a fogalmakat mind a szlovák, mind a magyar politológiai és szociológiai szakirodalom, valamint a média és a köznyelv is szinte már szinonimaként használja. A magyar szaknyelvben a „magyarlakta járások” (szlovákul: okresy obývané Maďarmi) honosodott meg. A szakirodalom általában a következő 16 közigazgatási egységet tünteti fel magyarlakta járásként (nyugatról kelet felé haladva): Szenci (Senec), Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), Galántai (Galanta), Vágsellyei (Sala), Komáromi (Komárno), Érsekújvári (Nové Zámky), Nyitrai (Nitra), Lévai (Levice), Nagykürtösi (Veľký Krtíš), Losonci (Lučenec), Rimaszombati (Rimavská Sobota), Nagyrőcei (Revúca), Rozsnyói (Rožňava), Kassa-vidéki (Košice okolie), Tőketerebesi (Trebišov) és Nagymihályi (Michalovce) járás.6 Ezt a 16 járást többnyire a szlovák szakirodalom is nemzetiségileg vegyesen lakott területként jelöli meg, s az egyes közvélemény-kutató intézetek, illetve a szociológiai felmérések számára mintavételi területként szolgál a magyar nemzetiségű lakosság körében végzett kutatások során.7 A magyar lakosság lélekszáma és számaránya azonban eléggé eltérő ezekben a járásokban, amint ez az alábbi táblázatból is kiderül:

1. táblázat. A magyar nemzetiségű személyek száma és számaránya Dél-Szlovákia járásaiban (körzeteiben) az 1991-es és a 2001-es népszámlálás alapján (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala [Štatistický úrad SR], Fórum Kisebbségkutató Intézet és a szerző saját számításai)

Ha összevetjük a Szlovák Köztársaság nemzetiségi térképét a helységek, illetve a járások szerinti tagolásban, kiderül, hogy a magyar kisebbség által lakott terület nem fedi az említett 16 járás területét. A magyar többségű Dunaszerdahelyi és Komáromi járást (a 2001-es népszámlálás szerint 83,3%, illetve 69,1%-os magyar számaránnyal) leszámítva lényegében az összes többi járás egy meglehetősen homogén, többségében magyarlakta déli és egy szinte homogén, többségében szlovákok lakta északi területből áll.8 Az egyetlen kivétel a Nyitrai járás, Nyitra várost magyar többségű falvak gyűrűje veszi körül Nagykértől (Velký Kýr) egészen Ghýmesig (Jelenec). A magyarlakta járások déli részei azonban olyan összefüggő területsávot képeznek, amelyen a magyar nemzetiségű (magyar identitású) lakosság állandó többséggel rendelkezik.9
Az etnikai határ (a magyar etnikum kiterjedésének északi határvonala) tehát egyértelműen megrajzolható. Egyedül az Érsekújvár és Nyitra közötti terület számít e tekintetben problematikusnak, mert itt magyar és szlovák enklávék váltják egymást.
Amint azt az 1. táblázat feltünteti, a 16 vizsgált járásban a magyarok részaránya összesen 33%-ot tesz ki. (Az 1991-es népszámlálási adathoz képest ez 3%-kal kevesebb. Ha beszámítjuk a Pozsony, illetve Kassa várost alkotó körzeteket is, ezen a területen a magyar lakosság aránya már csak 24%-ot tesz ki. Azonban ha a nemzetiségileg vegyes terület (valós) határaként az a vonalat tekintjük, amely a magyar kisebbség tényleges kiterjedésének északi határa, ezen a területen a magyarok számaránya még mindig 50% fölött áll, sőt, a 60%-hoz közelít. Mérlegeléseinknek nem tárgya, hogy ezekből az összevetésekből bármiféle politikai vagy ideológiai konzekvenciákat vonjunk le,10 kizárólag a kutatás metodológiai korrektségét tartjuk szem előtt.
Az adatgyűjtés jelenlegi metodológiai gyakorlata – akár statisztikai, akár kutatási célokra történik – alkalmazkodott az érvényben levő területi-közigazgatási felosztáshoz. A való életnek, a társadalmi és gazdasági kapcsolatoknak azonban nem kell feltétlenül alkalmazkodniuk a művileg megalkotott és gyakorta megváltoztatott adminisztratív egységekhez. Ezért a szociológus, politológus avagy szociálpszichológus szem­szögéből egészen logikus elvárás, hogy az egyes vizsgált jellemzők a tényleges etnikai területeken, illetve az adminisztratív határokkal újonnan megalkotott közigazgatási egységekben bizonyos mértékben eltérhetnek egymástól. Teljesen indokolt az a feltételezés, hogy pl. a Rimaszombati járás északi részén található Tiszolc (Tisovec) városa nem tekinthető ugyanolyan „nemzetiségileg vegyesen lakott területnek”, mint Feled város a járás déli részén. Vélhetően ugyanez a jelenség figyelhető meg pl. Nagy­mihály és Nagykapos (Veľké Kapušany) esetében is.
A (szlovák–magyar) vegyesen lakott területek meghatározása körüli bizonytalanságok nemegyszer oda vezetnek, hogy a két koncepció áttűnéseket, keveredéseket mutat. Ezt tapasztalhatjuk pl. az egyébként rendkívül értékes, mondhatni úttörő jellegű Mýty a kontramýty című publikációban is. A kötet a szlovák–magyar feszültség gyökereit vizsgálva a „Dél-Szlovákia” fogalmat annak a területnek a szinonimájaként használja, amelyen a magyarok többségben élnek.11 Ugyanez a publikáció néhány a kutatás metodológiájának leírásakor az etnikailag vegyes terület fogalma alatt tizenegy, a déli határ mentén elhelyezkedő járást ért, a Galántai járással kiegészítve. (Lényegében az 1996 előtt érvényben levő területi-közigazgatási rendezés járásairól van szó, ezekben a magyarok részaránya meghaladta a 10%-ot.)12 A szociológus Vladimír Krivý is azokat a járásokat tartja etnikailag vegyes területeknek, amelyekben a magyarok számaránya több mint 10%.13 Valamelyest eltérő metodológiát alkalmaztak a Nemzeti Közmű­velődési Intézet (Národné osvetové centrum) és a Fórum Intézet kutatói abban a közös projektben, amely az együttélés kultúráját vizsgálta a lakosság körében a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken, mert kizárólag azokra a járásokra szorítkoztak a felméréseik, amelyekben a magyar lakosság számaránya meghaladja a 25%-ot.14
A nemzetiségileg vegyesen lakott területek jól megkülönböztethetőek az etnikai térképen. A 1. számú térkép a Szlovák Köztársaság nemzetiségi összetételét szemlélteti a 2001-es népszámlálás adatai alapján. A különféle árnyalatú vörös felületek azokat a területeket jelölik, ahol a magyar kisebbség számaránya eléri a lakosság 20%-át, a sötétebb árnyalatok természetesen arra utalnak, hogy az itt található helységekben a magyarok lélekszáma meghaladja az 50%-ot. 2001-ben 551 olyan települést tartottak számon Szlovákiában, amelynek legalább 100 magyar nemzetiségű lakosa volt. Ebből 410 (74%) település volt magyar többségű, az itt élő magyar nemzetiségűek lélekszáma összesen 396 214 fő, ami azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarok 77%-a magyar többségű helységekben él.
Nemzetiségileg vegyesen lakott területnek tehát azt az észak felől etnikai szempontból aránylag élesen elhatárolható, a Pozsony–Szenc–Galánta–Érsekújvár–Léva– Nagy­kürtös–Losonc–Rozsnyó–Kassa vonaltól délre elhelyezkedő határ menti sávot, valamint a Bodrogköz és az Ung-vidék területét jelöljük meg. Ezen a területen, amelyet a magyar nyelvű szakirodalom rendszerint „magyarlakta területként” határoz meg, él a szlovákiai magyarok mintegy 90%-a. A terület kiterjedését a következő térkép szemlélteti.
Láthatjuk, hogy az említett járások északi és déli része nem csupán etnikai összetételében tér el egymástól, hanem rendszerint geomorfológiai tagoltságában, a közigazgatási egység székhelyének a megközelíthetőségében, valamint gazdasági, szociális jellemzőiben is. Az államigazgatás végrehajtó szervei szempontjából Dél-Szlovákia területi felosztása utoljára az 1990–1996-os évben közelítette meg az etnikai összetételét, amikor a már meglevő 38 járásnak alárendelve 121 kisebb körzetet alakítottak ki az államigazgatás alsó szintjének működtetésére.15 Hadd jegyezzük meg, ezek a körzetek nem számítottak közigazgatási egységnek, ebben a minőségben továbbra is a járások maradtak meg (a kerületeket átmenetileg megszüntették). A már említett 121 területi egységből 23-ban a magyar kisebbség aránya meghaladta a 20%-ot, s ezek közül 16 magyar többségű volt. A Szenci, Dunaszerdahelyi, Somorjai (Šamorín), Dió­szegi (Sládkovičovo), Galántai, Vágsellyei, Nagymegyeri (Veľký Meder, 1948-tól 1990-ig Čalovo), Komáromi, Gútai (Kolárovo), Ógyallai (Hurbanovo), Érsekújvári, Párkányi (Štúrovo), Zselizi (Želiezovce), Ipolysági (Šahy), Nagykürtösi, Füleki (Filakovo), Rimaszom­bati, Tornaljai (Tornaľa, korábban Šafárikovo), Pelsőci (Plešivec), Rozsnyói, Szepsi (Moldava nad Bodvou), Királyhelmeci (Kráľovský Chlmec) és Nagykaposi körzetekben élt az 1991-es népszámlálási adatok szerint a magyar lakosság mintegy 60%-a.16 Ha ide számítjuk a Losonci, Lévai, Nagysurányi (Šurany) és a Verebélyi (Vráble) körzetet – noha ebben a négy körzetben mindössze 9,5–13%-os a magyarok számaránya –, a felsorolt összesen 27 körzetben így is meghaladja az 50%-ot.
Ezeknek a területi egységeknek (körzeteknek) természetesen megvoltak az előzményei. Az államigazgatás első fokú adminisztratív egységei, a járások (vagy szolgabírói járások), amelyek kiterjedésükkel nagyjából az 1990–1996 között fennálló körzeteknek feleltek meg, lényegében a 19. század második felétől egészen 1960-ig fennálltak a mai Szlovákia területén.

A szlovákok választási magatartása a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken

A Dél-Szlovákiában élő lakosság választási magatartását kutatva olykor hasznos lenne tudni, hogyan döntöttek külön-külön a szlovák és a magyar nemzetiségű választók. Mivel a választások titkosak, ezeket az adatokat egzakt módon aligha lehetne megállapítani. Az egyes szavazókörökben, községekben avagy körzetekben (esetleg járásokban) összesített eredmények nem számítanak megbízható vezérfonalnak. A végeredmények és a választási előrejelzések alapján csupán feltételezhetjük, hogy a magyar nemzetiségű (illetve magyar identitású) állampolgárok túlnyomó része a Magyar Koa­líció Pártjára vagy ennek valamelyik elődjére szavazott az eddigi választások során.17 Pusztán a választási statisztikákból azonban nem tudjuk megállapítani, hány magyar szavazott a szlovák pártokra, illetve hány szlovák az MKP-ra vagy korábban valamelyik elődjére. Ugyanakkor ezekből a számszerű adatokból az sem derül ki egyértelműen, hogyan szavaztak a romák, hiszen Dél-Szlovákiában (a magyarlakta területeken) ők is elég nagy számban vannak jelen, miközben csak egy részük vallja magát hivatalosan is roma nemzetiségűnek.
Ha azt szeretnénk megállapítani, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott déli területek szlovák lakosságának választási magatartása valóban szignifikáns módon tér-e el a homogén, etnikailag szlovák lakosságú területeken élők választási magatartásától, megtévesztő lehet, ha a járások összesített statisztikai adataival dolgozunk. Például az Ivan Gašparovič köztársasági elnök 2009-es választási eredményeit összesítő karto­gram első pillantásra azt a benyomást kelti, mintha az elnök, illetve az őt támogató politikai erők, a Smer és az SNS a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken alig rendelkeznének némi támogatással.

2. táblázat. A 2009-es köztársasági elnöki választás 2. fordulójának eredményei Dél-Szlovákiában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

A 2. táblázatból kiderül, hogy Ivan Gašparovič és ezzel összefüggően a nemzeti populista blokk támogatottsága elsősorban Nyugat-Szlovákia déli részén volt viszonylag alacsony. Számottevő sikereket csak a Nagymihályi és a Nyitrai járásban ért el, ezek azonban nem tartoznak a határ menti járások közé, és a magyar lakosságuk számaránya is csekély. 50%-nál magasabb szavazati arányt még a Nagyrőcei (Revúca) járásban szerzett, a többiben nem tudta meghaladni a 40%-ot, sőt, Dunaszerdahelyen és Komáromban 15%-nál kisebb eredményt ért el, ami szinte elhanyagolható. A valóságban – amint arra a továbbiakban rámutatunk – a helyzet valamivel összetettebb.
A 2009-es köztársasági elnöki és a 2006-os parlamenti választások dél-szlovákiai eredményeinek összevetése a járások szintjén

A 2009-es köztársaságielnök-választások általános hangulata azt eredményezte, hogy a dél-szlovákiai magyarok nagy valószínűséggel azonos szempontok szerint adták le voksaikat. A Magyar Koalíció Pártja már jóval a választások előtt egyértelműen támogatásáról biztosította Iveta Radičovát, az ellenzék jelöltjét. Mindemellett Ivan Gašparovič és támogatói a nyilatkozataikkal már csak megerősítették a magyarokat abbéli döntésükben, hogy a regnáló elnök valóban nem az ő jelöltjük. A magyar választók szavazatai átbillentették a mérleget az összes dél-szlovákiai járásban Iveta Radičová javára, annak ellenére, hogy csak két ilyen járásban (illetve három választási körzetben) alkotnak többséget. A magyarok vélhetően 90%-ot meghaladó mértékben, sőt közel 100%-osan az ellenzék jelöltjére szavaztak. Ezért viszonylag pontosan meg lehet határozni azt is, ho­gyan osztozott a két jelölt a területen élő etnikai szlovákok szavazatain.
A következő módon jártunk el: a magyar nemzetiségű választók szavazataitól elvonatkoztatva Szlovákia nemzetiségi összetételéből indultunk ki a járási és községi területi felosztás szerint, a 2001-es népszámlálás adatait alapul véve. A fennmaradó szavazatokat feltételezéseink szerint a szlovák nemzetiségű választók adhatták le. (A jelöltek szerzett szavazatait elosztottuk az adott járásban élő szlovák nemzetiségű személyek létszámának koefficiensével.) Az eredményeket a 3. táblázatban foglaltuk össze.

3. táblázat. Ivan Gašparovič és Iveta Radičová választási eredményei a 2009-es köztársasági elnöki választások 2. fordulójában Dél-Szlovákiában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai és a szerző saját számításai)

Ha Ivan Gašparovič föntebb ismertetett választási eredményeit egy kartogramra vetítjük ki, és összehasonlítjuk a többi járásban szerzett eredményeivel, a következő ábra rajzolódik ki előttünk.

2. kartogram. Ivan Gašparovič választási eredményei 2009-ben, járások szerint lebontva, csak a szlovák nemzetiségű választók szavazatai alapján18

A táblázat és a térkép alapján nyilvánvaló, hogy a választási magatartás jóval összetettebb képlet Dél-Szlovákiában annál, mint ami a tanulmány elején bemutatott 1. kartogramból kiolvasható. Az 1. kartogram alapján úgy ítélhetnénk meg, hogy Szlovákia két – egy szélesebb északi és egy keskenyebb déli – sávra osztható a választási magatartás alapján. A 2. kartogram azonban már azt tükrözi, hogy a szlovákok (pontosabban: a nem magyarok) esetében ez korántsem ilyen egyértelmű. A déli járások nem magyar választói között – a Szenci, Dunaszerdahelyi, Komáromi járás és a Párkányi körzet kivételével – ugyanis mindenhol a hivatalban levő elnök, Ivan Gašparovič aratott győzelmet, ugyanúgy, mint az északi járásokban. Iveta Radičová csupán egy járásban aratott kiugró győzelmet, a pozsonyi Óvárosban (Pozsony I.), itt az érvényes, leadott szavazatok több mint kétharmadát sikerült megszereznie, (72,32%), és közel kétharmados (65,16%-os) arányt ért el még a kassai Óvárosban (Kassa I.) is. A további 7, Pozsony és Kassa területi közigazgatási körzetét alkotó járásban is magabiztosan győzött. (Pozsony és Kassa területi közigazgatási körzeteiben érte el egyébként Ivan Gašparovič a leggyengébb eredményeit.) Az ellenzék jelöltje tehát a 79-ből mindössze 13 járásban (a Párkányi körzetet is beleértve) győzött a szlovákok (nem magyarok) körében.
Ha részletesebb elemzés alá vetjük a dél-szlovákiai járások szlovák (nem magyar) választóinak magatartását, megállapíthatjuk, hogy Iveta Radičová csak a Dunaszerdahelyi járásban ért el körükben kétharmados többséget. Ivan Gašparovič a nevezett járás szlovákságánál mindössze a szavazatok 31%-át szerezte meg. (Ez a 31% azonban nem mérvadó, hiszen ha egy pillantást vetünk a járás összesített eredményeire a 2. táblázatban, láthatjuk, hogy a regnáló elnök itt mindössze 5,1%-os arányt ért el.)
A további három járásban, ahol Iveta Radičová győzött, az eredményei már nem voltak ennyire kiugróak. A Szenci és a Komáromi járásban, valamint a Párkányi körzetben Ivan Gašparovič a nem magyar választók 42–44%-át tudta megnyerni.
A táblázat alapján azt is megállapíthatjuk, hogy Ivan Gašparovič (és vélhetően a mögötte álló politikai pártok) támogatottsága fordítottan arányos az egyes járásokban élő magyar nemzetiségűek számarányával. Ott, ahol több magyar él, a kormánykoalíció pártjainak a támogatottsága jóval alacsonyabb. Mindezek alapján tehát valóban azt a következtetést kellene levonnunk, hogy a vegyesen lakott településeken, régiókban a magyarok és a szlovákok több megértést tanúsítanak egymás iránt, és kevésbé hajlanak olyan pártok megválasztására, amelyek előszeretettel vetik be a választási kampányukban az etnikai kártyát? Az 1. térképet (Dél-Szlovákia etnikai összetétele) és a 2. kartogramot (Ivan Gašparovič választási eredményei) összehasonlítva akár arra a végkövetkeztetésre is juthatnánk, hogy a regnáló köztársasági elnök és támogató pártjai éppen a déli járások – többé-kevésbé homogén szlovák lakosságú – északi részében javíthatják fel az e járásokban elért választási eredményeiket. Ha valóban pontos választ szeretnénk adni a kérdésre, a választási eredmények elemzését a kisebb régiók és a községek szintjén kellene folytatnunk.
Egyelőre azonban maradjunk járási szinten, s hasonlítsuk össze Ivan Gašparovič választóinak magatartását a 2009-es választás, illetve a jelenlegi kormánykoalíció választóinak magatartását a 2006-os parlamenti választások során. A 3. táblázat a jelenlegi kormánypártok elért eredményeit tárja fel külön-külön és összesítve, a dél-szlovákiai járásokra lebontva. Emellett összevetjük az adott járások teljes választói közönsége által leadott, összesített eredményeket, illetve a nem magyar választói halmaz eredményeit.

4. táblázat. A későbbi kormánykoalíció választási eredményei a 2006-os parlamenti választásokban, összesített adatok járásonként, összehasonlítva a nem magyar (szlovák) választók preferenciáival (forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala és a szerző saját számításai)19

A táblázatból érdekes megállapításokra juthatunk. Fordítsuk figyelmünket elsősorban a Szlovák Nemzeti Párt választási eredményeire. A dél-szlovákiai szlovákok körében elért támogatottságuk nem marad el számottevően az országos szinten elért eredményüktől, sőt az Érsekújvári járásban jelentősen meg is haladja azt. Egyetlen járásban maradt alul a szlovákok körében a Szlovák Nemzeti Párt, ez pedig a Dunaszerdahelyi. Ez részben azzal is indokolható, hogy ebben a járásban kifejezetten alacsony a szlovákok számaránya, miközben egy részük valójában magyar identitású. Véleményünk szerint ennél meghatározóbb szempont Pozsony közelsége, feltételezzük, hogy a Felső-Csallóköz választási magatartására gyakorolt hatása igazán jelentős. Az itt élők közül sokan a munkahelyük vagy más társadalmi kötelezettségeik révén kötődnek a fővároshoz, megint mások az utóbbi évtizedekben költöztek Pozsonyból a régióba.
A kormánykoalíció pártjainak összesített eredményeit elemezve megállapíthatjuk, hogy a Szenci és a Dunaszerdahelyi járás, valamint a Párkányi körzet kivételével gyakorlatilag Dél-Szlovákia valamennyi járásában győzelmet arattak az ott élő nem magyar választók körében!
Nyugat-Szlovákiában a Smer, a HZDS és az SNS legjobb eredményüket az Érsekújvári körzetben, illetve a Nyitrai járásban érték el. Ipolyságtól keletre Nógrádban és Gömörben voltak a legsikeresebbek (a Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Nagyrőcei és Rozsnyói járásban). A Smer, a HZDS és az SNS kormányzati blokk pártjainál elért eredményeket kölcsönösen összehasonlítva többé-kevésbé megítélhetjük, mely motiváció bírt meghatározó erővel az említett járásokban élő választók döntésére. Mindhárom párt választási retorikájában hangsúlyosan jelen voltak ugyanis – igaz, különböző mértékben és arányban – a nemzeti és a szociális elemek. Feltételezzük, hogy a dél-szlovákiai szlovákok körében a kormánykoalíció pártjai megválasztásának motivációjában nyugatról kelet felé haladva fokozatosan változik a populizmus nemzeti és szociális elemeinek aránya. Míg nyugaton nyilván a nemzeti-állami érdekek védelmének retorikája bizonyult hatásosnak, kelet felé haladva jobban bevált a „szociális érzékenység” retorikája és a korábban kormányzó jobboldali pártok gazdaságpolitikájának a kritikája. A Smer éppen a legmagasabb munkanélküliséggel és legkevesebb fejlesztési impulzussal rendelkező járásokban érte el a legszámottevőbb, mintegy 40%-os eredményeit a szlovák választók körében. Ehhez fogható eredményeket Nyugat-Szlovákiában a már említett Nyitrai és Érsekújvári körzetben tudott elérni. Itt azonban nagy valószínűséggel a nemzeti szellemű retorika hatása érvényesült, valamint az a tény, hogy a HZDS nemzeti érzelmű szimpatizánsai átvonultak a Smer választási táborába. Egészében véve a Smer sikeressége Dél-Szlovákiában átlagon felülinek mondható, kivételt képez a Szenci és a Dunaszerdahelyi járás (Pozsony hatásának köszönhetően), valamint a Párkányi körzet. Csupán ezekben a körzetekben ért el kevesebb mint 30%-ot a szlovák nemzetiségű választók körében.
Lényegében hasonló következtetést vonhatunk le a Vladimír Mečiar vezette politikai mozgalom választási eredményeiből, mint a Smer és az SNS esetében. A HZDS sikeressége a szlovákok körében járásonként alig tért el az országos átlaguktól, egészében véve azonban nyugaton relatíve jobban szerepelt a mozgalom, mint keleten. Nógrád, Gömör és Kelet-Szlovákia elmaradottabb régióiban a HZDS választói jelentős arányban átpártoltak a Smerhez, valószínűleg a pártvezetés markáns szociális retorikájának köszönhetően. Ebből a szempontból figyelemfelkeltő a Rimaszombati járás, ahol a volt HZDS-szavazók nem csupán a Smerhez, hanem az SNS-hez is nagy számban csatlakoztak. Ez esetben valószínűleg az a tényező játszott közre, hogy a régióban nagyszámú roma közösség él.
A következő táblázatban összehasonlítjuk Ivan Gašparovič 2009-es választási eredményeit a Smer–HZDS–SNS kormányzati blokk eredményeivel a 2006-os parlamenti választásokon a nemzetiségileg vegyesen lakott dél-szlovákiai járásokban.
5. táblázat. Ivan Gašparovič 2009-es választási eredményeinek, illetve a SMER-HZDS-SNS blokk 2006-os választási eredményeinek összehasonlítása Dél-Szlovákiában, százalékban kimutatva (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala és a szerző saját számításai)

A táblázatban szembeötlő a különbség a nyugati és a keleti járások eredményei között. A nyugati járásokban elég nagy eltérést tapasztalhatunk a kétféle adat között, s ez feltehetően több tényezőnek is köszönhető. Az egyik ilyen tényező az, hogy a Magyar Koalíció Pártja Nyugat-Szlovákiában elért eredményei néhány járásban – százalékban kifejezve – elég jelentősen (3–9%) meghaladták a magyar népesség számarányát az érintett választási körzetben, s a jelenség bizonyára a magyar kisebbség valamivel magasabb választási részvételével magyarázható. Ez a tényező a Dunaszerdahelyi járásban és a Párkányi körzetben mutatkozott meg a leghangsúlyosabban. Országos szinten ezekben a körzetekben volt a legmagasabb a választási részvétel, s nemcsak a 2006-os parlamenti, hanem a 2009-es köztársaságielnök-választásokon is.21 További tényezőnek számít az, hogy szlovák nemzetiségűek is szavazhattak az MKP-ra; gyakorlatilag két ilyen választói csoportot különböztetünk meg. Az elsőbe azok a szlovákok tartoznak, akik magyar identitással rendelkeznek, de mint magyar anyanyelvű vagy kettős identitású személyek, hivatalosan szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. A másik, MKP-t választó szlovák csoportot lényegében a „tiszta” (tősgyökeres) szlovákok alkotják.22
A keleti járások adatai között kisebb az eltérés, de ezekben a körzetekben az MKP választási eredményei és a magyar nemzetiségűek számaránya közötti különbség is kisebb, mint nyugaton. Sőt, a Rimaszombati és a Tőketerebesi járásban az MKP eredményei alulmaradtak a magyarok létszámához képest. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a magukat magyarnak valló s ezekben a járásokban nagy létszámban jelen levő romák komoly hányada szlovák pártokra szavazott.
Ha nem tudtuk is az 5. táblázatban ismertetett intervallumok alapján pontosan meghatározni a szlovák etnikum választási preferenciáit a 2006-os parlamenti választásokon, mégis viszonylag egyértelmű következtetéseket vonhatunk le választási preferenciáik stabilitásáról és változékonyságáról 2006 és 2009 között. Ivan Gašparovič 2009-es országos (összesített) eredménye (55,53%) és a jelenlegi kormánykoalíció pártjainak 2006-os országos eredménye között mindössze 6% a különbség. Ez azonban pontosan egyezik annak a hét kispártnak az összeredményével, amelyek ugyan a 2006-os választásokon nem jutottak be a parlamentbe, de ideológiájukból, politikai irányultságukból kifolyólag közelebb állnak a jelenlegi kormánykoalíció pártjaihoz, mint az ellenzékhez.23 Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzeti populista blokk, (a nemzeti és szociális erők blokkja) egészében véve megőrizte a támogatottságát az elmúlt három évben.24 Az 5. táblázatból az is kiderül, hogy az Ipolyságtól keletre húzódó déli, határ menti sávban a kormánykoalíció pártjainak támogatottsága ráadásul mérsékelt növekedést mutat, a legszembetűnőbb módon a Nagymihályi és a Tőketerebesi, továbbá a Kassa-környéki, Nagyrőcei, Rimaszombati és Nagykürtösi járásokban. Ezek a járások jelenleg a legnagyobb fejlesztési hiányosságokkal, a legmagasabb munkanélküliségi mutatókkal és általánosságban alacsonyabb életminőséggel küzdenek.
A következő kartogram a Smer 2006-os választási eredményeket ábrázolja. Két változatban is bemutatjuk: az első kartogramot a statisztikai hivatal közléséből vettük át, a párt összesített eredményeit mutatja be az egyes választási körzetekben. A második kartogram a létező adatok kivetítése a szlovák nemzetiségű választók (pontosabban az MKP-t nem választók) halmazára.

3. kartogram. A SMER-SD választási eredményei a 2006-os parlamenti választásokon. Az egyes körzetek összesített adatai. Színskála: az érvényes, leadott szavazatok aránya %-ban (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

4. kartogram. A SMER-SD választási eredményei a 2006-os parlamenti választásokon, csak az MKP-t nem választók halmazára kivetítve. Színskála: az érvényes, leadott szavazatok aránya %-ban (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

A kartogramokon felmérhetjük a különbséget a Smer dél-szlovákiai eredményességét illetően, ha összevetjük az összesített adatokat a szlovák nemzetiségű választók (illetve az MKP-t nem választók) halmazára kivetített adatokkal. Újfent csak megállapíthatjuk, hogy Dél-Szlovákia választási magatartása alapvetően nem tér el a többi terület választási magatartásától. Jelentős mértékben eltérő magatartást csak a nagyvárosokban és a közvetlen környékükön élő lakosok tanúsítanak az itt élő liberálisabb orientációjú választók túlsúlyának köszönhetően, illetve még néhány északi körzetben is, Árvában (Orava) és a Szepességben (Spiš), mert itt még ma is a hagyományos, keresztény-konzervatív képlet határozza meg a választási magatartást.

A 2009-es és az 1999-es köztársasági elnöki választások összehasonlítása a járások szintjén

Az elkövetkező fejezetben az 1999-es és a 2009-es köztársaságielnök-választás eredményeit hasonlítjuk össze. Vizsgálódásunkat a két választás között felfedezhető hasonlóságok motiválják. Az 1999-es választás második fordulójában is a két egymással versengő jelölt közül az egyik – Vladimír Mečiar – a nemzeti blokk szimpatizánsainak tá­mogatását élvezte (HZDS, SNS), míg a másik jelölt – Rudolf Schuster – mögött felsorakozott a polgári pártok blokkja (SDKÚ – Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió, SOP – Polgári Egyetértés Pártja) és a baloldal (SDĽ – Demokratikus Baloldal Pártja). Hason­lóságot látunk abban is, hogy az egyik kormánypárt, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH – Kresťansko-demokratické hnutie) nem biztosította támogatásáról a kormánykoalíció jelöltjét, ugyanakkor a Magyar Koalíció Pártja egyértelműen támogatásáról biztosította Rudolf Schustert. Mivel Vladimír Mečiar rendkívül népszerűtlen volt a magyar nemzetiségű állampolgárok körében, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a magyarok túlnyomó többsége Rudolf Schustert választotta. Ezek után, hasonlóan, mint a 2009-es köztársaságielnök-választásokon, viszonylag pontosan meg tudjuk határozni, hogyan oszlottak meg a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a szlovák (nem magyar) választók szavazatai.

6. táblázat. Köztársasági elnöki választások 1999-ben és 2009-ben, a nemzeti-szociális blokk jelöltjeinek eredményei (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

A táblázat alapján nagy valószínűséggel izgalmas eredményekre következtethetünk. 1999-ben a nemzeti populista blokk jelöltje, Vladimír Mečiar nemhogy az országos összesítésben, de még a szlovák nemzetiségűek körében sem győzött. Kizárólag két olyan terület volt Dél-Szlovákiában, amelyekben Vladimír Mečiar dominált a szlovákok között: a Nyitrai járás és az Érsekújvári körzet. A táblázatból kitűnik, hogy Vladimír Mečiar 1999-es és Ivan Gašparovič 2009-es eredményeinek különbsége az egyes járásokra lebontva nyugatról kelet felé haladva fokozatos növekedést mutat. A Nagyrőcei, Kassa-környéki, valamint a Tőketerebesi járásban ez a különbség 35%-ot tesz ki, viszont a nyugati járásokban nem haladja meg a 20%-ot, rendszerint 15% körül mozog, a legalacsonyabb a Nyitrai járásban és az Érsekújvári körzetben.
A 2006-os parlamenti választásokhoz hasonlóan ezekből a számadatokból arra következtethetünk, hogy a nemzeti populizmus mint „választási fegyver” elsősorban Dél-Szlovákia nyugati részén vethető be, míg a keleti részeken a szociális populizmusnak jobbak az esélyei. A nyugati járásokban messzemenően jobb a gazdasági és a szociális helyzet, mint a délkeletiekben. Ezenfelül, ha figyelembe vesszük, hogy Rudolf Schuster hangsúlyosan populista retorikája 1999-ben, a megválasztása előtt milyen erős szociális töltettel bírt, engedtessék meg nekünk az az előfeltételezés, hogy Vladimír Mečiar választási eredményei a nyugati járásokban lényegében a nemzeti populista tábor „kemény magjának” a jelenlétére utalnak.
Ha egy pillantást vetünk a táblázatra, a szlovákok választási magatartása hasonló képlettel írható le mind 1999-ben, mind 2009-ben. A három, aránylag homogén ma­gyarlakta körzetben (Dunaszerdahelyi, Komáromi, Párkányi) érte el Vladimír Mečiar és ugyanúgy Ivan Gašparovič 2009-ben a legszerényebb, a 30%-ot sem (vagy alig) meghaladó eredményeit. Azokban a járásokban, amelyek ténylegesen a szlovák–magyar nyelvhatár mentén terülnek el, Vladimír Mečiar eredményei látványosan megnövekedtek, s ugyanez mondható el Ivan Gašparovič esetében is. 1999-ben Vladimír Mečiar a Rudolf Schusterrel folytatott párviadala során Szlovákia délkeleti részén, a szlovák lakosság körében a Kassa-vidéki, Rimaszombati, Rozsnyói és Tőketerebesi járásban bizonyult a legkevésbé sikeresnek. A Kassa-vidéki járásban s ugyanúgy Kassa városban is nyilván erősen hatott az a körülmény, hogy Rudolf Schuster helyi jelöltnek és régi funkcionáriusnak számított. A további három területi egységről pedig hadd jegyezzük meg, hogy Ipolyságtól keletre ebben a három járásban a legmagasabb a magyar kisebbség aránya. Első látásra tehát már megint beigazolódni látszik az a tétel, hogy az etnikailag kevert környezetben a szlovákok és a magyarok viszonya békésebb, hiszen nagyobb arányban választanak meg olyan jelölteket és pártokat, amelyek megértőbbek a magyar kisebbséggel és képviseletükkel szemben.
Az 1999-es választáshoz képest ugyanakkor a délkeleti járásokban hihetetlen módon megnövekedett a nemzeti szociális (nemzeti populista) blokk jelöltjének a támogatottsága. Ez részben azzal magyarázható, hogy a korábbi köztársasági elnök, Rudolf Schuster markáns szociális retorikájával mozgósított választói nagyrészt átvonultak Ivan Gašparovič táborába. Másrészt az is valószínű, hogy ezeknek a mobilis szavazatoknak egy részét a magukat hivatalosan magyarnak valló, ugyanakkor a roma etnikumhoz tartozó szavazók biztosítják. A következő két kartogram Vladimír Mečiar és Ivan Gašparovič eredményeinek területi megoszlását szemlélteti az 1999-es és a 2009-es köztársaságielnök-választásokon, járásokra lebontva.

5. kartogram. Vladimír Mečiar választási eredményei az 1999-es köztársasági elnöki választások 2. fordulójában

6. kartogram. Ivan Gašparovič választási eredményei a 2009-es köztársasági elnöki választások 2. fordulójában

A következő kartogram a nemzeti és a szociális populizmus elterjedésének területi megoszlását szemlélteti. A sötétbordó árnyalattal jelölt járások a nemzeti populizmus, a pirossal jelöltek a szociális populizmus dominanciáját fejezik ki. A lila és a narancssárga színnel jelölt járásokban a nemzeti és a szociális populizmus hatása kiegyenlítettnek tekinthető enyhe kitéréssel az egyik vagy másik oldal felé. Ez a kartogram nem azt próbálja bemutatni, hogy milyen intenzitással befolyásolja a nemzeti populizmus az emberek választási magatartását, hanem azt, hogy a populizmus mely irányzatának van nagyobb esélye az adott járáson belül. (Például a Pozsonyt és környékét jelölő sötét árnyalatok nem azt jelentik, hogy ezen a területen abszolút értékben kifejezhetően, mértéken felüli a nemzeti populista csoportok támogatottsága, hanem azt, hogy ha bármilyen relatív sikert érnek el a populista pártok, az elsősorban a populizmusuk nacionalista vonásainak, nem pedig a szociális retorikájuknak köszönhető.)

7. kartogram. A nacionalista és a szociális populizmus elterjedésének területi megoszlása Szlovákiában, járásokra lebontva (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)25

Az adatokat Vladimír Mečiarnak az 1999-es és Ivan Gašparovičnak a 2009-es köztársaságielnök-választásokon szerzett szavazatainak összehasonlításával állapítottuk meg. A koefficiensek, amelyek alapján a kartogramot összeállítottuk, kifejezik a két jelölt választási eredményei közötti arányokat az elnökválasztások második fordulójában.
Vladimír Mečiar Rudolf Schusterrel versengve a nemzeti populista politikus prototípusaként állt elő (államalapító, a nemzeti-állami érdekek védelmezője, aki elszántan harcol a magyar irredenta és a nemzetközi nagyhatalmi érdekek ellen, és kiáll azért is, hogy az állami vagyon a privatizáció során „szlovák kezekbe” kerüljön stb.). Ivan Gašparovič ugyanakkor elég sikeresnek bizonyult a nemzeti-állami érdekek kérlelhetetlen harcosa és az erős szociális érzékenységgel megáldott ember szerepében. A szociálisan együtt érző politikus imázsát magára öltve Iveta Radičovával szemben lényegesen többet profitált, mint Vladimír Mečiar Rudolf Schuster ellenében. Egyrészt Schuster maga is a szociális populizmusra építette a kampányát, másrészt Radičová olyan pártot képviselt, amelynek a neve szorosan összekapcsolódott az „érzéketlen” szociális reformokkal. A – nagyrészt Északnyugat-Szlovákiában található – nemzeti populista szellemű járásokat a Vladimír Krivý által kidolgozott,26 a választási magatartás regionális képletét bemutató térképekkel egybevetve feltűnő egybeesésekre bukkanunk. A nemzeti populista szellemű területek csaknem teljes egészében egybeesnek a térképünkön a HZDS 1992-es és 1994-es győzelmeinek helyszíneivel, amikor a mozgalom sikerei csúcsán volt.
A szemléltetett adatok alapján azt is megállapíthatjuk, hogy Szlovákia területe a nemzeti és a szociális populizmus relatív túlsúlyának megfelelően kettéosztható egy délnyugati–északkeleti tengely mentén.

8. kartogram. A Szlovák Köztársaság járásainak tipológiája a gazdasági-szociális és az emberi potenciál szempontjából (forrás: Szlovák Tudományos Akadémia; grafika: a szerző)

Végezetül hasonlítsuk össze a 8. kartogramot a Smer 2006-os választási támogatottságát szemléltető térképpel (3. kartogram), és láthatjuk, hogy a Smer egyaránt sikeresnek bizonyult azokban a régiókban is, ahol a szlovák választók a nacionalista, s azokban is, ahol a szociális populizmusra fogékonyabbak.
Sikerei csúcsán tehát Robert Fico is olyan hatékonynak bizonyult, mint Vladimír Mečiar hatalma teljében, a múlt század 90-es éveinek első felében. Győztesnek számít mind a gazdaságilag és szociálisan hátrányos helyzetű Kelet-Szlovákiában, mind a fejlettebb nyugati régióban (Pozsonyt és közvetlen környékét leszámítva). Eközben ügyesen váltogatja a leszakadó társadalmi rétegek és a nemzeti-állami érdekek védelmezőjének szerepét.
A 2009-es köztársasági elnöki és a 2006-os parlamenti választások összehasonlítása Dél-Szlovákiában. A települések szintje

A 2006-os és a 2009-es választások eredményeinek elemzését a szlovákok (illetve a nem magyarok vagy az MKP-t nem választók) választási magatartására kivetítve, a járások szintjén a következőképpen foglalhatnánk össze:
– a markáns nemzeti vagy nemzeti populista hangvételű pártok (HZDS, SNS, Smer), illetve az általuk támogatott jelöltek eredményessége a déli járásokban nem tér el szignifikáns módon e pártok északi járásokban elért eredményeitől;
– a homogénebb, magyar többségű körzetekben (Dunaszerdahely, Komárom, Párkány, Királyhelmec) az említett pártok mégis relatíve valamivel kevésbé sikeresek, mint az etnikai határ mentén elhelyezkedő járásokban;
– a nemzeti szociális blokk pártjainak megválasztásánál (HZDS, SNS, Smer) a Dél-Szlovákia nyugati részén élő szlovákokat észrevehetően e pártok nemzeti populista irányultsága, míg a régió keleti felében élőket inkább a szociális populista küldetés motiválja.

A szlovákok választási magatartásának mikroregionális képletei Dél-Szlovákia nyugati részében

Mindeddig a járások (vagy választási körzetek) szintjére lebontott adatok alapján vizsgáltuk a szlovákok választási magatartását Dél-Szlovákiában. Az elkövetkezőkben az alacsonyabb – mikroregionális vagy helyi (községi) – szinteken vizsgáljuk ugyanezt. Az alábbi kartogram a 2009-es köztársaságielnök-választás győztesének, Ivan Gašparoviňak az eredményeit tükrözi Nyugat-Szlovákia déli részén, tehát a Szenci, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Komáromi, Nyitrai, Érsekújvári, Párkányi és Lévai körzet területén. Egyszersmind összehasonlíthatjuk Ivan Gašparovič eredményeit Vladimír Mečiarnak az 1999-es elnökválasztás második fordulójában szerzett eredményeivel.

9. kartogram. Ivan Gašparovič eredményei a szlovák nemzetiségű választók körében Nyugat-Szlovákia déli részén, a 2009-es köztársasági elnöki választások második fordulójában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai; Grafika: Hardi Tamás)

A kartogramok összevetése során a következő jelenségeket figyelhetjük meg: elsősorban az 50% fölötti eredmények a vizsgált régió északi részében (az etnikai határon, illetve közvetlenül fölötte) korábbi elemzéseink adataival mutatnak hasonlóságot. Lényegében homogén, illetve csaknem homogén szlovák nyelvű községekről van szó, amelyek széles, majdnem összefüggő sávot alkotnak, s ezen a területen mindkét politikus 50% fölötti szavazati arányt ért el. Markáns eltolódás figyelhető meg abban az értelemben, hogy a 2009. évben e területsávon belül feltűnően megnövekedett azoknak a községeknek a száma, amelyekben a nemzeti szociális blokk dominanciája meghaladta a 75%-ot. Azonban azt is megfigyelhetjük, hogy még a nemzeti populizmus ilyen szintű támogatottsága mellett is a sávon belül akadnak szerényebb eredményeket felmutató települések is. Lényegében a Nyitra környékén, illetve a Lévától nyugatra elhelyezkedő nyelvszigetek falvairól van szó. Azonban míg Vladimír Mečiar 1999-ben az említett községek szlovákságánál nem lépte át a 30%-os küszöböt, Ivan Gašparovič tíz évvel később már a szavazatok 30–50%-át szerezte meg ugyanitt.

10. kartogram. Vladimír Mečiar eredményei a szlovák nemzetiségű választók körében Nyugat-Szlovákia déli részén, a 1999-es köztársaságielnök-választások második fordulójában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai; Grafika: Hardi Tamás)

Nézzük meg közelebbről az Érsekújvártól északra található szlovákok lakta településeket, Ivan Gašparovič választási sikereinek egyik fontos körzetét. Láthatjuk, hogy szinte mindenhol 75%-ot meghaladó szavazati arányt ért el. Amennyiben összehasonlítjuk egyrészt Vladimír Mečiarnak az 1999-es köztársaságielnök-választásokon elért eredményeit a HZDS–SNS blokk 1998-as parlamenti választási eredményeivel, másrészt Ivan Gašparovič 2009-es eredményeit a Smer–HZDS–SNS blokk 2006-os választási mutatóival, jelentős mértékű korrelációt figyelhetünk meg. A vizsgált mikrorégióban a nemzeti populista erők blokkja az összes eddigi választás során jobb eredményeket tudott felmutatni, mint országos szinten.

7. táblázat. A nemzeti populista blokk választási eredményei az Érsekújvári körzet szlovákok lakta helységeiben (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, saját számítások)

* HZDS+HZD (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom+Mozgalom a Demokráciáért)

A táblázatban az Érsekújvári körzet csak szlovákok lakta községeinek adatait összegeztük. A következő településekről van szó: Bánkeszi (Bánov), Kisbaromlak (Branov), Komáromcsehi (Čechy), Csörnök (Černík), Fajkürt (Dedinka), Ohaj (Dolný Ohaj), Hull (Hul), Jászfalu (Jasová), Jattó (Jatov), Gyarak (Kmeťovo), Kolta (Kolta), Komját (Komjatice), Nyitramalomszeg (Lipová), Nagymánya (Maňa), Szentmihályúr (Michal nad Žitavou), Özdöge (Mojzesovo), Tótmegyer (Palárikovo), Szencse (Podhájska). E falvak csoportja olyan területen található, amelyet Pavol Frič matrjoskaszerű településszerkezetnek nevezett el. Ami azt jelenti, hogy szlovák és magyarlakta falvak váltogatják egymást, ugyanakkor alig található a területen vegyesen lakott település; ebben a régióban Barsbaracska (Bardoňovo) az egyetlen ilyen község. Barsbaracska a második világháború előtt magyar többségű község volt, a háború után a lakosság aránya fokozatosan kiegyenlítődött. A 2001-es népszámlálás szerint ma a szlovák nemzetiségűek aránya 60%. A táblázatban azt is bemutattuk, milyen választási magatartást tanúsítanak a szlovákok egy ilyen nemzetiségileg vegyesen lakott községben, amelyet szlovák falvak vesznek körül. (A „matrjoskaszerű” településszerkezet második szintje.)
Amint azt a táblázat szemlélteti, a nemzeti populista (nemzeti szociális) pártok támogatottsága ebben a mikrorégióban szokatlanul magas. Sőt, az országos átlagtól is általában 15–20%-kal magasabb szokott lenni. A köztársaságielnök-választásokon pedig a nemzeti szociális blokk jelöltje, Ivan Gašparovič meg tudta szerezni a szavazatok mintegy 80%-át úgy, hogy a koalíció egyik pártja, a HZDS nem is támogatta közvetlenül a kampányát.
Ha megvizsgáljuk, hogy mi lehet az oka a nemzeti szociális erők magabiztos térnyerésének az eddigi választásokon (s ebbe be kell számítanunk a helyhatósági és a regionális választásokat is), több tényezővel is szembesülünk. E falvak övezete gyakorlatilag a szlovák–magyar nyelvhatár mentén helyezkedik el. Az 1938-as bécsi döntést követően az itt található 25 községet Magyarországhoz csatolták, annak ellenére, hogy szlovák többségűek voltak. A Magyarországhoz csatolt (egészében véve kétharmados magyar többséggel rendelkező) területen belül ez volt a legnagyobb, viszonylag homogén szlovák nyelvsziget (enkláve). Az itt élő szlovákság ezt a helyzetet nyilván traumaként élte meg, amely még ma is ott él a kollektív emlékezet mélyén. A nemzeti populista pártok által gyakorta fölemlegetett magyar autonómia kérdése, a déli területek esetleges elszakadása ebben a kontextusban az itt élő szlovák lakosok körében nagyobb visszhangra talál, mint máshol az országban. Az itt élő szlovákok biztonságérzetét jelentős mértékben csökkentette az 1960-tól érvényben levő területi-közigazgatási felosztás is. Az érintett mikrorégió, amely korábban az önálló Nagysurányi járást alkotta, a nagy kiterjedésű Érsekújvári járáshoz csatolva szembesülhetett a magyar többségű lakosság, sőt a járási székhelyen is jelen levő magyar elem súlyával, befolyásával.
Egészében véve a Nyitra, Érsekújvár és Léva között elterülő régió a mai Szlovákiának az a tája, amely az elmúlt ötszáz évben a legtöbbször cserélt gazdát, s ez közvetlenül érintette mind az államhatalomhoz való tartozást, mind a nemzetiségi összetételt és vallási megoszlást is. A török hódoltság előtt a régió magyar és katolikus többségű volt. Később az Oszmán Birodalomnak ez lett a legészakabbi területe. A törökellenes harcok, majd az ezt követő Habsburg-ellenes felkelések jelentősen hozzájárultak a terület nagy részének az elnéptelenedéséhez, s emellett gyakran változott az itt élő földesurak vallási hovatartozása is a kálvini hitről katolikusra és viszont. Az elpusztult területek benépesítésére elsősorban szlovákok, de csehek és németek is érkeztek Érsekújvár környékére. A mai („matrjoskaszerű”) településszerkezet tehát lényegében a 18. század közepe táján alakult ki, s azóta nem sokat változott. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után Szlovákiai északi tájairól toborzott telepesek néhány új, szlovák kolóniát alapítottak a régióban. 1938-ban a Horthy-féle hatalmi gépezet bevonulásakor több szlovák telepes elhagyta a területet, egy részüket pedig egyszerűen elüldözték. Csehszlovákia 1945-ös újjászervezése után többségük visszatért, s ezáltal a mikrorégió szlovák etnikai jellege még inkább megerősödött. Azonban az egészében véve stabilitással, viszonylag jó színvonalú gazdasággal és szociális háttérrel rendelkező régió szlováksága mintha állandó védelmet keresne valamiféle vélt veszedelem elől, s ezért választják meg a szlovák politika erős embereit (Mečiart, Ficót), azt remélve, hogy ők majd gondoskodnak a megfelelő védelemről.
A tézis igazolására vizsgáljunk meg két további községet, amelyek ugyan az eddig vizsgált mikrorégiótól délre helyezkednek el, de szlovák etnikai jellegük azonos időben, a török kiűzését követően, a 17. szűzad végén, a 18. elején alakult ki. Újgyalláról (Dulovce) és Kuralról (Kuralany) van szó, előbbi a Komáromi, a másik a Lévai járáshoz tartozik. Mindkét helységet magyar többségű falvak veszik körül, tehát ebből a szemszögből nézve valóban szórványnak számítanak. A magyar lakosok aránya mindkét községben mindössze 3%-ot tesz ki, tehát tisztán szlovák településnek tekinthetők. Amint azt a 8. táblázatból láthatjuk, lakosaik választási magatartása szinte azonos az Ér­sekújvártól északra található szlovák településcsoport lakosainak választási magatartásával.

8. táblázat. Két szlovák szórványtelepülés választási magatartása a Komáromi (KN) és a Lévai (LV) járásban (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

* Ivan Gašparovič új pártja, a HZD (Mozgalom a Demokráciáért) és a KSS (Szlovákia Kommunista Pártja) további 10 százalékot szerzett

Az elkövetkezőkben megvizsgáljuk, milyen képlet szerint szavaznak a szlovákok egy további szórványtípus községeiben Dél-Szlovákiában, éspedig az ún. kolonizáció során (az első vagy a második világháború után) alapított településeken. Három ilyen községet választottunk ki. Az egyik – Szilasháza (ismertebb, szlovák nevén Šrobárová) – a Komáromi járásban található. 1921-ben alapították a Baranyai, illetve a Pálffy család államosított birtokán a marcelházi (Marcelová) és a madari (Modor) kataszterben. Az ide települő családok jobbára Szlovákia északi területeiről, Kiszuca (Kysuca) és Árva (Orava) vidékéről érkeztek. Szilasháza, azaz Šrobárová megőrizte tisztán szlovák jellegét, a magyar nemzetiségű lakosok aránya elhanyagolható (4%). Macháza (Macov) a Felső-Csallóközben található, a Dunaszerdahelyi járásban. 1924-ben alapították a sárosfai (Blatná na Ostrove) és a nagyszarvai (Rohovce) kataszterből kiszakított földbirtokok területén. Az új lakosok többsége morva és cseh nemzetiségű volt. Jelenleg Macháza kicsi falu, ötven százalék fölötti magyar nemzetiségű többséggel. A harmadik kiválasztott település Pozsonyhidas (Most pri Bratislave). A második világháború előtt a község a Pozsonyt kelet felől övező német falvak egyike volt. A háború után az itt élő németek többségét kitelepítették. A községet felső-nyitravidéki, rajeci és árvai szlovákokkal népesítették be újra. A falu teljességgel szlovák jellegű, minimális, 3%-os magyar kisebbséggel.
Szilasháza és Pozsonyhidas esetében nem vettük figyelembe a csekély számú MKP-szavazót, Macháza esetében viszont a vizsgált pártok eredményeit a szlovák nemzetiségű lakosok koefficiensével számítottuk ki.

9. táblázat. A Dél-Szlovákiába az elmúlt évtizedekben beköltözött szlovákok választási magatartása (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

A három falu összehasonlítása talán az eddigi legizgalmasabb adatokkal szolgál vizsgálódásaink során. A kizárólag szlovákok lakta, 90 éve, a kolonizációk során rurális környezetben alapított Szilasháza (Šrobárová) magyar falvak gyűrűjében elszigetelve, viszonylag távol Pozsonytól és más nagyvárosoktól, eltökélten ragaszkodik a már kialakult, primer választási magatartási mintáihoz. A nemzeti szociális (nemzeti populista) politikai csoportosulások támogatottsága megingathatatlan és független a különféle társadalmi mozgásoktól. Sőt, 1998-ban, amikor Szlovákia egy kisebb „forradalom” során elfordult a mečiarizmustól, itt (hasonlóan, mint a Nyitra és Érsekújvár közötti terület szlovákok lakta községeiben) a HZDS és az SNS megőrizte a támogatottságát.
Macháza (Macov) cseh–morva–szlovák községből az utóbbi évtizedekben vegyesen lakott szlovák–cseh–magyar községgé vált. Olyan kistelepülésről van szó, amelyben a magyarok és a szlovákok valóban egymás fizikai közelségében élnek. Macházát rurális környezet és magyar falvak veszik körül, ugyanakkor viszonylag közel esik Pozsonyhoz. Mindezek a tényezők nyilván hozzájárulnak ahhoz, hogy a nemzeti populista blokk támogatottsága itt alacsonyabb, mint Szilasháza esetében, ennek ellenére megfigyelhető, hogy az elmúlt tíz évben e pártok támogatottsága lassú növekedést mutat, jelenleg már megközelíti az 50%-ot.
A harmadik modellt Pozsonyhidas képviseli, amelyet csak a második világháború után telepítettek be szlovák lakosokkal. Pozsonyhidast csak kelet felől határolják magyar falvak, nyugat felől közvetlenül Pozsonnyal szomszédos. A főváros közelsége nyilván hatással van lakosai választási magatartására is, ezért itt ellentétes folyamatot figyelhetünk meg, mint Macháza esetében. Az első parlamenti választás során a nemzeti populista blokk az országos átlagot meghaladó eredményeket tudott felmutatni a községben, ellenben 1998-tól az átlaghoz képest fokozatosan csökken e pártok támogatottsága, annak ellenére, hogy éppen Pozsonyhidasban jelentek meg elsőként (nyilván nem véletlenül) azok a röplapok, amelyek a magyar autonómia támogatásával vádolták meg Iveta Radičovát.
A nyugat-szlovákiai régióból végül még két lévai járásbeli község, Óbars (Starý Tekov) és Újbars (Nový Tekov) adatait vizsgáljuk meg. Óbars homogén szlovák község, Újbars a második világháború előtt vegyes, szlovák–magyar lakossággal rendelkezett, akkor még magyar többséggel. A bécsi döntés értelmében 1938 novemberétől a szlovák–magyar államhatár itt lépte át egy rövid szakaszon a Garam medrét, amely a két községet elválasztja egymástól. Óbars a keleti, szlovák területen maradt, Újbars a magyar államhoz került. A háború után – ismét Csehszlovákiához csatolva – Újbars azon szlovákiai falvak közé tartozott, amelyeket a leginkább sújtott a csehszlovák–magyar lakosságcsere. A magyarul beszélő lakosság jelentős részét Magyarországra telepítették, helyükre alföldi szlovákok érkeztek. Így vált magyar többségű községből Újbars szlovák többségű községgé, viszonylag nagy lélekszámú, Magyarországról áttelepített lakossal. (A szlovákok aránya a 2001-es népszámlálás szerint 85% volt.)
Nézzük meg tehát az itt élő szlovákok választási magatartásának képleteit a korábbi parlamenti, valamint a 2009-es köztársaságielnök-választások eredményei alapján.

10. táblázat. A szlovákok választási magatartása két szomszéd községben az etnikai határon (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

A táblázat alapján láthatjuk, hogy a nyelvhatár két oldalán a két szomszéd község lakosai jelentősen eltérő választási magatartást tanúsítanak. A tisztán szlovákok lakta község a nemzetiségileg vegyes terület tőszomszédságában jelentős arányban a nemzeti szociális (nemzeti populista) blokk pártjait támogatja. A szomszédos, vegyesen lakott község a nagy létszámú (betelepített) magyarországi szlovák lakossal (illetve ezek leszármazottaival) kevésbé azonosul a nemzeti populista politikával, bár az utóbbi időben megfigyelhető e pártok támogatottságának a növekedése. Ugyanakkor, összehasonlítva a HZDS, az SNS és a Smer támogatottságának a kölcsönös megoszlását a két községben, a következő feltételezést tehetjük: Újbars választópolgárai a nemzeti populista blokk szociális retorikája iránt fogékonyak, ezért tapasztalhatjuk náluk e pártok választási mutatóinak a növekedését (a Smer és Ivan Gašparovič népszerűségét), Óbars esetében pedig inkább a nemzeti populista retorika érvényesülhet, ami elég egyértelműen összefügg az SNS és a HZDS átlagot meghaladó támogatottságával.

A szlovákok választási magatartását tükröző mikroregionális képletek Dél-Szlovákia középső és keleti részén

Az Ivan Gašparovičnak a szlovákok között elért választási eredményeit szemléltető kartogramot nézve a nógrádi és a gömöri mutatók szembetűnően eltérnek a Pozsony és Párkány közötti járásokban tapasztaltaktól. Megállapíthatjuk, hogy a regnáló elnök a városokat s néhány magyar (de nem roma) többségű községet leszámítva toronymagasan győzött ellenfelével szemben.
A szavazatszámlálásnál a nemzetiségi koefficiens segítségével megállapíthatjuk, hogy számos községben Ivan Gašparovič támogatottsága a nem magyarok körében messze meghaladja a 100, sőt, olykor a 200%-ot. (Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a magyarok többsége Iveta Radičovára szavazott.) Mégis, hogyan lehetséges mindez? A jelenséget olyan közegben vizsgáljuk, amelyben igen jelentős a roma etnikum számaránya. A romák nemzetiségileg a mikrorégió domináns nyelvi közösségéhez alkalmazkodnak, Dél-Gömörben a többségi magyarok, míg a régió északi részén inkább a többségi szlovákok nemzetiségét vállalják fel. Azt azonban le kell szögeznünk, a romák nagy része (a formálisan vállalt) nemzetiségtől függetlenül Gömörben és Zemplénben is nagyrészt Ivan Gašparovičra szavazott. Mindezt négy olyan község példáján mutatjuk be, amelyekben a 2001-es népszámlálási adatok szerint a roma nemzetiségűek aránya nem haladja meg a 6–8%-ot, valós arányuk a helyi közösségben azonban ennél jóval magasabb. Két község – Szútor (Sútor) és Rimaszécs (Rimavská Seč) – a Rimaszombati járás déli részén, a harmadik – Rapp (Rapovce) – a Losonci járásban és végül Deregnyő (Drahňov) Nagykapos közelében (1996 óta Nagymihályi járás) található.

11. táblázat. A 2009-es köztársaságielnök-választás eredményei nagy létszámú roma lakossággal rendelkező községekben, összesített adatok (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

* Ivan Gašparovič imaginárius választási eredményei a szlovák etnikumra átszámítva
A táblázatból egy mindeddig ismeretlen jelenséget figyelhetünk meg: a vizsgált községekben ugyan többségében magyarok élnek, mégis közülük háromban egyértelműen Ivan Gašparovič győzött. Sőt, Szútor esetében totális győzelemről beszélhetünk. (Az első fordulóban 100%-os győzelmet aratott a regnáló köztársasági elnök.) Hadd jegyez­zük meg, Szútor szinte teljes mértékben roma falunak számít (függetlenül a formális nemzetiségi összetételtől), a munkanélküliség itt meghaladja a 70%-ot. A negyedik községben – Rimaszécsen – Ivan Gašparovič szintén szerzett néhány százalék szavazatot az ott élő magyar ajkú romáktól. A község választási magatartásának képlete azonban semmiben sem különbözik az átlagos nyugat-szlovákiai magyar többségű falvak választási magatartásától.27 A magyarázat nyilván abban rejlik, hogy a magasabb integráltsági fokon álló romák, közel a regionális központhoz, a domináns nyelvi közösség választási magatartási mintáit követik. A perifériára szorult, kevésbé integrált, esetleg homogén roma települések (pl. Szútor) lakói könnyebben befolyásolhatóak a szociális populista retorikával, avagy a különféle egyéb, motiváló hatású juttatásokkal. Ivan Gaš­parovič magyar többségű és nagyrészt romák lakta községekben elért választási sikereit még azzal is magyarázhatnánk, hogy a „tősgyökeres” magyarok egy része is a hivatalban levő köztársasági elnökre szavazott, részben a szociális tartalmú retorikája, avagy egyes híveinek a romáktól való éles elhatárolódása miatt. Ez az okfejtés azonban elég kevéssé valószínű, ugyanúgy, mint annak a lehetősége, hogy az itt élő magyar nemzetiségűek éppen a „szociális érzékenysége” miatt támogatnák az elnököt, abból az okból kifolyólag, hogy az érintett régió az ország legszegényebb és legelmaradottabb területei közé sorolható. Az utóbbi verzió már csak azért sem tűnik valószínűnek, mert a magyar népesség aránya a járás összlakosságához képest mindössze csupán 40%, Iveta Radičová mégis kiugró győzelmet aratott itt. Ivan Gašparovič tehát a romáktól szerezte a szavazatait, ami már önmagában paradox jelenség. A regnáló köztársasági elnök legfőbb támogatói között szerepelt ugyanis a xenofób kijelentéseiről már régen elhíresült SNS is. Az említett példa alapján az is nyilvánvaló, hogy a választási magatartás képletei Nyugat-Szlovákiában, valamint Közép- és Kelet-Szlovákiában néhány szempontból eléggé eltérőek, s ez a megállapítás az említett területek déli részeire is érvényes.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a választási magatartás képleteit a roma lakossággal rendelkező településeken, pillantsunk bele az eddig vizsgált politikai pártok, illetve a roma és a magyar kisebbségi pártok eredményeit szemléltető táblázatba. A korábbi táblázatokkal ellentétben az adatokat összesítve, valamennyi választót beleértve tüntetjük fel. Tekintettel a bonyolult és változó etnikai struktúrákra, az átszámított adatok amúgy sem lennének irányadóak. A községek etnikai összetételét összehasonlítva az 1991-es és a 2001-es népszámlálási adatok alapján láthatjuk, hogy a vállalt nemzetiségi hovatartozás megváltoztatása elég gyakori jelenségnek számít. Szútorban például elég jelentős mértékben csökkent a magyar nemzetiségű lakosság aránya az 1991-es 89%-ról 57%-ra, és hasonlóan komoly csökkenést tapasztalhatunk a rappi magyar lakosság számarányában is. Szútor esetében ugyanakkor megnőtt a szlovák és roma nemzetiségűek aránya, míg Rappon elsősorban a szlovákok létszáma mutatott növekedést.

12. táblázat. Parlamenti választások néhány nógrádi, gömöri és zempléni községben 1994–2006 (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

* Az 1991-es népszámlálás alapján (az 1994-es és 1998-as adatokhoz) és a 2001-es népszámlálás alapján (a 2002-es és a 2006-os adatokhoz).
** A HZD (Mozgalom a Demokráciáért) a községben 69,2, a 2006-os választáson 91,2%-ot ért el!
*** HZD 4,5 %.