Rácz Kálmán: A katolicizmus szerepe Szüllő Géza politikájában

A következőkben elsősorban két kérdésre keresem a választ. Egyrészt hogy milyen összefüggések mutathatók ki Szüllő Géza politikai stratégiája és egyházvédelmi tevékenysége között, másrészt hogyan jellemezhető a csehszlovákiai magyar katolicizmus egyes irányzatainak, csoportosulásainak viszonyulása Szüllő politikai, egyház-politikai koncepciójához.
Kiindulópontként jelezzük, mit is ért a történettudomány politikai katolicizmus alatt, hiszen Szüllő tevékenységét ezen a területen vesszük górcső alá! A politika és a vallás a történelem folyamán sohasem volt teljesen elválasztható egymástól, a fogalmat mégis inkább csak a 19. század második felétől használjuk egy jellegzetes szellemi-politikai irányzat jelöléseként. Magyarországon a politikai katolicizmus markáns tényezővé az 1890-es években vált, amikor megalakult a Katolikus Néppárt, majd különféle keresztényszocialista mozgalmak, pártok, csoportosulások jöttek létre, melyek a katolikus érdekvédelmet a politika színterén felvállalták, képviselték. Ettől kezdve az irányzathoz soroljuk mindazokat a személyiségeket, áramlatokat – legyenek azok papi személyek, világi politikusok vagy pártok –, melyek a hívő tömegek mozgósítása útján az egyház és vallás társadalmi szerepét óhajtották védelmezni, erősíteni. Valójában a konzervativizmus egyik megnyilvánulási formájáról van szó.
Szüllő alkotmányos konzervatív gondolkodó volt, aki közvetlenül nem keresztény párti politikusként került át a csehszlovákiai közéletbe – bár egy időszakban a Kato­likus Néppárt tagja is volt –, azonban már az államfordulat előtt is határozott, ezzel együtt erősen pragmatikus keresztényi szemlélet jellemezte. Ismerjük kritikáját a századforduló korának ún. egyház-politikai harcával kapcsolatban, melynek során a liberális kormány az egyház társadalmi befolyását próbálta mérsékelni. Szüllő ezt egy veszélyes folyamat kiindulópontjának tartotta, úgy vélve, hogy ha a magyarság szembehelyezkedik Rómával, abból logikusan következik, hogy lazul a viszony a hű katolikus dinasztiával, és így a nemzet „beleesik a kétoldali acsarkodó pánszláv és pángermán áradatba”.1 Aki tehát az egyház mellett foglalt állást az egyház-politikai harcban, az a dualista a kereteket, és – ezen van a hangsúly Szüllőnél – a magyarság kivívott Kárpát-medencei pozícióit védelmezte. Ez a példa is jelzi, hogy Szüllő már 1918 előtt sem az öncélú egyházvédelmet tartotta szem előtt, nem követett úgymond felekezeti irányt, hanem nemzetpolitikai ars poeticájához idomultak egyház-politikai elképzelései. Kizárólag mint politikus tekintett az egyházi tennivalókra, s ez a megállapítás Trianon utáni tevékenységére hatványozottan érvényes.
A Trianon teremtette új helyzetben a felvidéki magyar katolikusok a jövőt meghatározó kérdések sorával szembesültek: tudomásul venni a magyar egyháztól való elszakítottságot, vagy dacolni vele; meddig terjedhetnek a szlovákiai egyházon belül a magyar nemzeti igények; szükség van-e szlovákiai magyar püspökségre? Húsz év katolikus közéletének voltak ezek súlyos dilemmái, egy olyan alaphelyzetben, mikor a felvidéki egyházrészeket államhatár választotta el a magyarországi egyháztól, bár a történelmi ország egyházszervezete jogilag érintetlen maradt. A békekonferenciának ugyanis nem volt kompetenciája a rendezésre, a Vatikán pedig egyházjogilag – ami ebben az esetben az elméletileg szinonimáját jelenti – a magyar egyházszervezethez tartozónak hagyta meg a Csehszlovákiához került területeket is.
Szüllő 1925-ben, Nyugat-Európából való hazatérte után kapcsolódott be közvetlenül a csehszlovákiai közéletbe, s az Országos Keresztényszocialista Párt elnökeként találta meg a kapcsolódást a politikai katolicizmushoz. 1925-ig a csehszlovákiai magyar katolikus politika vezéregyéniségének Palkovich Viktor gútai plébános tekinthető, az általa vezérelt jogvédelmi tevékenység számos eredményt tudott felmutatni. A klérus memorandumok sorával állt ki a magyar istentiszteleti nyelv megőrzéséért, felemelte szavát a kormányzat szekularizációs törekvéseivel szemben, és kifejezte ragaszkodását egyházi központjához, Esztergomhoz. Ez a papi érdekvédelmi tevékenység 1925 után is megmaradt, de Szüllő pártelnökké választásával a szélesebb összefüggések, az átgondoltabb, távlatos koncepció kora jött el a felvidéki magyar katolikus politikában. A törekvések fokozatosan „politikusabb” keretekbe kerültek. Úgy is mondhatjuk, hogy Palkovichék mint papok politizáltak, Szüllő viszont kizárólag mint politikus tekintett az egyházi tennivalókra.
Szüllő közvetlen célja a szlovákiai egyházügyi rendezés késleltetése volt. Nem akart az új államhatárokhoz igazodó, végleges és definitív egyházi viszonyokat, egyrészt mert az a Szent István-i egyházszervezet megszűntét hozta volna, elősegítve Csehszlovákia teljes konszolidációját, másrészt minden változás a magyar hívek kárára történt volna, szétszórva őket észak–déli irányba megszervezett, szlovák többségű és vezetésű püspökségekbe. „A csehszlovák kormány törekvése – fogalmazott –, hogy az egyházi ügyeket végleg rendezze. Az én célom pedig ennek a konszolidációnak a megakadályozása, mert tudom, hogy a mi politikánk szempontjából mit jelent az, ha a katolikus kérdés még rendezve nincs.”2 Bevallottan azon fáradozott, hogy közbelépéseivel zavarja a csehszlovák állam és a Vatikán közötti jó viszony kialakulását.
Egyházi érdekvédelmi politikája a helyzetből fakadóan alapvetően külpolitikai jellegű volt, ami ebben az esetben nem Genf, London vagy Párizs felé irányult, hanem a római Szentszéket vette célba. A katolikus világegyházban minden döntési kompetenciával a Szentszék rendelkezett. A döntéshozó egyházi hivatalok az ún. kongregációk voltak, melyek tulajdonképpen minisztériumként tevékenykedtek, alakítva, formálva az egyház politikáját. Kitűnő kapcsolatokat alakított ki a Vatikán kuriális bíborosaival, akik az egyes kongregációk tagjai, vezetői voltak. Évente több alkalommal is Rómába látogatott, és a forró vasat folyamatosan ütve memorandumokkal bombázta a Vatikánt. Ezt a feladatot viszont nem valamiféle tragikus arculatot, szenvedő kisebbségi pózt felöltve végezte, hanem az úri modor birtokában, a protokollban jártas, sokoldalú műveltségű, gyakorlott diplomata könnyed stílusában tette. Meg kell jegyeznünk, hogy Szüllő ebben utolérhetetlen volt, mással helyettesíteni őt a felvidéki politikai garnitúrából bajosan lehetett volna. A bíborosoknak így nem is volt a terhükre gyakori felbukkanása és mozgolódása, szinte várták őt és újabb anekdotáit Benešről, Ferenc Jóskáról, az esetlen és bárdolatlan, Švejk-szerűnek lefestett csehszlovák diplomatákról. Eredeti és humoros modorában gyakran kacagtatta meg a bíborosokat, és a csehekről ártatlan arccal elmondott anekdotái a Vatikánban közismertté váltak.
A könnyed stílus mögött viszont céltudatos határozottság és erély húzódott. Római utazásainak általános célkitűzéseit 1934-ben így foglalta össze:
1. A revízió érdekében felhasználni az egyház rendkívül nagy befolyását. A Szent István-i egyházszervezetet ne rúgja fel a Szentszék, hanem várja ki a törvényszerűen bekövetkező határváltozást.
2. A csehesítést szolgáló intézményeket, amennyire lehet, megszüntetni, és megerősíteni mindazt, ami a régi Magyarországhoz való ragaszkodást a katolikus klérusban és a laikusokban lehetővé teszi.
3. Mindezt a kardinálisok magyar ügy iránti meggyőzése által tenni.3
Azt, hogy ennek a programnak a konkrét megvalósítását milyen módon képzelte, a külügyminisztériumnak szóló 1930-as jelentése is mutatja. Ebben kifejtette: hátráltatni kívánja, hogy a köztársaság konkordátumot kössön Rómával, meg akarja akadályozni, hogy az 1927-ben megkötött modus vivendi életbe lépjen, hogy az esztergomi egyházmegyét az elszlovákosítás céljából hozzácsatolják Nyitrához, Besztercebányához és Szepeshez, továbbá hogy a rozsnyói egyházmegyét felosszák.4
Az egyházi kérdések revíziós összefüggéseit Budapest is komolyan vette. A külügyminisztérium igyekezett elérni, hogy minden magyar tényező, amely a felvidéki magyar katolikusok érdekeinek védelmében a Szentszékre próbál befolyást gyakorolni, egységes szellemben cselekedjék. El kívánták kerülni, hogy egymást nem fedő kívánalmak merüljenek fel, köztük esetleg olyanok is, amelyek ellentétben állnak a magyar kormány álláspontjával. A harmincas évektől ez már bizonyos nehézségekbe ütközött, hiszen az idő haladtával, új kisebbségi generáció felnövekedésével együtt több egyház-politikai alternatíva is megfogalmazódott. 1937 végén a külügyminisztérium nem titkolt bosszúsággal állapította meg: „Kívánságainkat illetően olyan káosz kezd kialakulni, amely igen ártalmas. Mást akar Szüllő, mást Esterházy, mást a felvidéki papok, mást a pesti tényezők. Szlovenszkóban most minden pap lehetőleg püspök akar lenni, vagy legalábbis vikárius. A személyi ambíciók igen mértéktelenek. Mindenki összevissza beszél és fontoskodik, pedig teljes összhangra lenne szükség.”5
Szüllő az alapelveket tekintve a magyar kormány álláspontját képviselte. Ehhez kimondva vagy kimondatlanul az az alapállás is hozzátartozott, hogy a kisebbségi magyarságról való gondoskodásnak nem szabad veszélyeztetnie a külpolitikai, revízióra irányuló célkitűzéseket. Még akkor sem, ha a katolikus magyarok esetében ennek valójában a hitélet működőképessége látja kárát.
Ezt a megfontolást Szüllőnek a lehetőségekhez mérten leplezni volt ildomos. „Vigyáznom kell arra – fogalmazott –, hogy szerepem ne úgy tűnjék fel, mintha az Magyarországnak volna az akciója, de úgy, mint az ittlévő magyar katolikusok hitéleti prosperálásának az előmozdító törekvése.”6 Másutt kifejtette, hogy sehol nem nyilvánulhat meg „directe” a magyar érdekek miatt, hanem az általános katolicizmus elvébe burkoltan kell a Felvidéken tapasztalt sovinizmussal szemben fellépnie.7 Ennek megfelelően ismételgette a kuriális bíborosok előtt, miért veszedelmes a szlávosító irány katolikus szempontból, milyen problémák vannak a papneveléssel kapcsolatban, és egyáltalán hol vannak az alapvető visszásságai a szlovenszkói katolikus helyzetnek. Rómában rendszerint a következő kérdésekre tért ki:
1. A katolikus függetlenséget sérti, hogy a magyarországi egyházi intézmények birtokai le vannak foglalva, és a javadalmasok csak a kormány kényétől-kedvétől függően kapnak időnként juttatást.
2. Szlovákiai püspökökké nem azok lettek kinevezve, akik erre kvalitásukkal rászolgáltak volna, hanem azok, akiket a kormány a maga szlavizáló céljaira alkalmasnak látott. Agitátornak megfelelnek, de főpapnak nem. A magyarság úgy érzi, hogy az egyházi vezetésben nincs meg az a százalékaránya, amely őt intelligenciájánál és számánál fogva megilletné. Az egyházmegyei hivatalokban egyetlen magyar nemzetiségű, pláne magyar érzésű papot nem lehet találni, ami a magyar vonatkozású ügyek elintézésénél gyakran érezhető.
3. A papnevelés az anyagilag és szellemileg függő püspökök kezében van. A szemináriumokban nem katolikusnak, hanem csehszlováknak nevelik a papságot. Ennek hatása az lesz, hogy a magyarok a számukra ellenszenves katolikus lelkipásztortól a nemzeti érzésű református egyházhoz fognak pártolni. Ezt a reformátuskártyát Szüllő gyakran vette elő, mert úgy tapasztalta, hogy nagyon érzékenyek rá a bíborosok. 1935-ös adatok szerint a nagyszombati szemináriumban annak ellenére, hogy az egyházmegyében a magyar katolikusok 48%-ot képviseltek, papnövendékeik aránya csak 30%, a kassai egyházmegyében a 25%-os magyarságot a 60 teológusból csak 7 képviselte, a szinte teljesen magyar rozsnyói egyházmegyében 11 magyar papnövendék mellett 13 szlovák volt.
4. A felekezeti iskolákat az állam úgy akarja megsemmisíteni, hogy a háború alatt lerongyolódott iskolák renoválására kötelezi a katolikus hitközséget, melynek viszont pénze nincs és hitelhez sem tud jutni, mivel utasítják a bankokat, hogy hitközségnek kölcsönt ne adjanak. Ha a megadott határidőn belül az iskola nem készül el, a településen modern állami iskolát építenek.
5. A nyelvtörvény rendelkezéseit jogtalanul az egyházakra is alkalmazzák. A törvény 20 százalékos nemzetiségi arányt ír elő a hivatalos nyelvhasználathoz, így erre való hivatkozással, ha a magyar katolikusok jelenléte valamely településen 20%-nál kisebb, akkor nem gondoskodnak azok lelki szükségleteiről anyanyelvükön. Ezzel szemben a szlovák telepesekkel teletűzdelt magyar vidékeken gondosan őrködnek azon, hogy az államalkotó nemzetiség, még ha a 20 százalékot el sem éri, pap nélkül ne maradjon. Az eddig színtiszta magyar helyekre szlovák lelkipásztorokat küldenek olyan indoklással, hogy ott telepesek is vannak.8
A szlovákiai magyar papság vágya egy az erdélyihez hasonló egyházszervezeti megoldás kialakítása volt. Ott a római katolikus püspökségek magyar jellegű egyházmegyék voltak, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a románok az ortodox vagy a görög katolikus valláshoz tartoztak, így az ottani latin szertartású püspökségek szinte csak magyar hívekkel rendelkeztek. A jogvédelmet magyar nemzetiségű püspökök képviselték, a hitélet és adminisztráció nemzeti-anyanyelvi keretek között volt biztosítva. A felvidéki alaphelyzet ettől lényegesen eltért. Szent István óta a szlovákok és magyarok közös egyházszervezetbe tartoztak, amely Trianon előtt magyar jellegű és vezetésű volt, utána pedig viharos gyorsaságú szlovákosítási folyamaton esett át. Nyitra, Beszterce­bánya, Szepes, Rozsnyó, Kassa, Nagyszombat a húszas években szlovák nemzetiségű főpásztorokat kapott, s az alsóbb szinteket is igyekeztek szlovákokkal betölteni.
Szüllő és a papság egyformán látta, hogy az 1920 utáni felvidéki egyház a szlovákosítás egyik hatékony eszköze lett. Felrótták a hierarchiának az egyházi igényekre irányuló kérelmek elutasítását, a magyar hívekhez való nem kielégítő viszonyt: „Jelek vannak arra, hogy a katolikus magyarságot az egyházi hatóságok a szlovák testvér mellett nem egészen tekintik testvérnek, csak amolyan féltestvérnek, vagy éppen mostohatestvérnek, jelek, melyek mellőzést, idegenkedést, visszaszorítást láttatnak és keltenek… Fáj ez nekünk, mert a csehszlovák államot fűtő ellenszenv a magyarság iránt mind tudatosabbá akar lenni egyházi téren is.”9 Szüllő ennek tudta be, hogy a Felvi­déken nem lehetett magyar szeminárium, a papság magyar prédikálást nem tanult, az új káplánok a magyar gyónást nem értették.
Egyik írásában Szüllő Csehszlovákia népeinek, országrészeinek vallásfelfogását, egyházhoz való viszonyát vette számba. Kifejtette, hogy a köztársaság egykor Szent Vencel és Szent István külön országa volt, melyben a lelkek más módon fejlődtek, nevelődtek. A cseh lélek racionalizmusa ennek következtében nagyban különbözik a szlovák lélek mélységet és magasságot kereső lelkivilágától, de mindkét szláv katolicizmus egészen másként nyilvánul meg, mint a konkretizmus felé hajló magyarok katolicizmusa. De még magában a cseh katolicizmusban is két árnyalatot lehet megkülönböztetni: a prágai cseh és az olmützi morva lélek másságát. A cseh katolicizmust befolyásolta az üldözöttség miatt kitermelődött erős nemzeti érzés, amely a Habsburgok katolicizmusával szembeni védelemül támadt fel benne, s a cseh katolikus egyházban nincs meg az a Róma iránti odaadó engedelmesség, amely a morváknál és a szlovákoknál jellemző. A fehérhegyi csata után, mikor az önálló cseh nemzet megszűnt, a katolicizmus Csehországban kettős irányban fejlődött tovább. Az egyik irány, melyet a főpapság vezetett, s amely a Habsburgok felé orientálódott, támasza volt a közös birodalom gondolatának. Ez volt az úgynevezett úri katolicizmus. A másik irány, melyet a legyőzött nemzet fiaiból rekrutálódott szerzetesrendek és az alsópapság vezetett, volt az ún. nemzeti katolicizmus. Ez a kettősség, bár halványodva, de fennállt 1918 után is. Csehor­szágban azóta új, nemzeti érzelmű püspöki generáció nőtt fel, s a főpapság legerősebb támasza, a trón sem létezik már. Az új államhatalom nagyhatású gondolata a katolicizmus demokratizálása volt, ami a cseh püspöki kar politikai erejének látványos zuhanásához nagyban hozzájárult.
A legkiválóbb magyarországi főpapok közül sokan szláv származásúak voltak, a legutóbbi időkben például Csernoch hercegprímás, Császka kalocsai érsek vagy Prohászka székesfehérvári püspök. Szlovenszkó katolicizmusa – folytatja Szüllő az elemzést – teljesen más, mint a történelmi országoké. A vallásos megmozdulások sokszor itt is összekapcsolódnak politikai törekvésekkel, de a szlovák politika sohasem fordult a vallás ellen. 1918 októbere nem okozott katolikusellenes tüntetéseket, a történelmi országokból átcsapó hullámok nem ragadták magukkal a szlovákokat. Egyes katolikus értékek, mint például a középiskolák, kiestek ugyan az egyház kezei közül, de csak azért, mert a katolicizmus készületlen volt az állam etatisztikus irányával szemben. A magyar katolikusok száma Szlovákiában igen tekintélyes, a közjogi érzés sokkal erőteljesebb, és a papság kevésbé fejet hajtó, mint az ország másik felében. A kormányhatalom, melyet a legionáriusok hittagadó szelleme vezetett, a magyar püspökökkel brutálisan járt el. Abban az időben Róma megtépett vitorlákkal maga is a stabilitást kereste, ezért jóformán kritika nélkül fogadta el a csehszlovák kormányok propozícióit. Így történhetett, hogy a régi szlovenszkói, nagy tekintélyű ordináriusok helyett olyanok neveztettek ki adminisztrátorrá és püspökké, akiknek a nagy tradíciójú és műveltségű papság között tekintélyüket utólagosan kellett működésükkel megszerezniük.
Miután e főpapok lelki beállítottsága inkább nemzetiségi, és a vélt elnyomás következtében keserű volt, kezdték magukat tisztán a nemzeti gondolat apostolai gyanánt kiadni, szembehelyezkedve azzal az elvvel, hogy a püspöki szék nem arra való, hogy eszköze legyen valamely célnak, hanem arra, hogy a katolikus elvek megerősítésének legyen az alapja. Az új püspökök kezdetben olyan pásztorleveleket adtak ki, amelyekben szlovák püspököknek nevezték magukat. „Ez ellen éppen én szólaltam fel – közli Szüllő –, hirdetve, hogy a római katolikus egyház szempontjai szerint nincsenek szlovák püspökök, csak római katolikus püspökök, mert hiszen akkor a magyar katolikusok nem érezhetnék, hogy nekik is atyjuk és lelkiatyjuk az a püspök, akit az ő üdvösségük előmozdítására az egyház kirendelt… Nem szabad elfelejteni azt, hogy Szlovenszkón ezer évig a magyar öntudat és a magyar géniusz volt a verbum regens. Nem szabad elfelejteni azt, hogy a katolikus főpapok, papok közjogi gondolkodással bírók voltak, s nem szabad elfelejteni azt, hogy a katolikus iskolák fenntartása az államhatalomtól függetlenül, a katolikus egyház érdekében független és szabad volt.”10
A régi Magyarország Szüllőnél az egyház nemzetiségi politikája tekintetében is kiállta az összehasonlítást. Gyakran idézte Simor prímás szlovákokhoz való viszonyulását, aki a Felvidékre küldött papoknak mindig azt mondta: „Ne felejtsétek azt, hogy titeket nem a grammatika tanítására, de a katechizmus tanítására küldelek ki.”11
A klérus és Szüllő problémalátása hasonló volt, de a válaszok ezekre a problémákra már esetenként eltértek egymástól. Első pillantásra talán meglepően hangzik, de Szüllő egyértelműen elutasította a magyar püspökség felállítására irányuló törekvést. A papság célkitűzését – amely az erdélyi mintából is táplálkozott – körültekintést nélkülöző, nem politikus magatartásként értékelte. Bosszúsan állapította meg, hogy politikai vakságukban olyan valamit kérelmeznek, ami ellen éppen ők hadakoznak a legelszántabban. Egy szlovákiai magyar püspökség szorgalmazása ugyanis csak az esztergomi érsekség területének feldarabolásával, a Magyarországhoz fűződő utolsó egyházjogi szálak elvágásával lenne keresztülvihető. Erre törekedni még akkor is botorság, ha a magyar katolikusok hitéleti érdekei akár hosszabb távon is csorbát szenvednek.
Az üggyel kapcsolatban a külügyminisztérium is kifejtette álláspontját, amely Szüllőével teljes mértékben azonos volt. Leszögezte a Trianon óta követett elvi álláspontot, miszerint az évszázados egyházi beosztások megbolygatása nem indokolt, és egy ilyen rendezést a magyar kormány csak kényszerhelyzetben hajlandó eltűrni. Mindezt szem előtt tartva a püspökség létrehozása elvfeladást jelentene, hiszen az az esztergomi egyházmegye diszmembrációjával együtt járna. Ezzel szemben az érsekség északi területén 1922-től létező nagyszombati adminisztratúra csak ideiglenes rendezést jelent, és késlelteti a csehszlovák határok megszilárdulását. E logikából fakadóan az adott körülmények között inkább magyar vikariátusok felállítását vélték szorgalmazandónak, ami egyrészt nem jelent végleges egyházjogi elhatárolást, másrészt biztosíték volna arra nézve, hogy a magyar katolikus kisebbség egyházszervezeti, hitéleti és oktatási jogkörrel bírjon.12
A területi kérdést Esztergom sem kívánta bolygatni. Az érseki aulában egyébként is úgy vélték, hogy magyar püspökség felállítására nincs sok esély, hiszen a Szentszék „nacionalista alapon” püspökségeket létesíteni nem szokott.13
A felvidéki papságot és híveket elsősorban nem a taktikai fegyelem motiválta. Számos memorandumban, újságcikkben, római meghallgatáson a külön püspökség óhaját fogalmazták meg. Nem csupán magyarul tudó, hanem velük érző főpásztort és nem csupán püspöki hatalomnak alávetett vikáriust, hanem tényleges egyházi hatalommal bíró püspököt kívántak maguk fölé. A saját egyházmegyében hitéleti, sőt kisebbségi problémáik jelentős részének a megoldását látták, úgy vélve, hogy ha van magyar püspökség, akkor ott nincsenek gondok a hitéleti nyelvhasználattal, az egyházkormányzati nyelvvel, nemzeti sérelmek a püspök részéről nem érik a híveket, a felekezeti iskolák magyar jellege biztosított lesz, sőt számuk is növekedhet. Ráadásul egy önálló egyházmegyének magyar szemináriuma is van, ami megoldja a papképzést. A követelés a sajtóban és a katolikus gyűléseken szüntelenül ismételt formulává vált, ám ezzel a megoldásra hivatott egyházi körök gyakorlatilag nem foglalkoztak.
A magyar püspökség eltérő megítélésének ügye is rámutat, hogy a felvidéki magyar klérus egy részének elképzelései és Szüllő felfogása között esetenként mély szakadék húzódott. Az ellentét a források szintjén leginkább az Országos Keresztényszocialista Párt ún. papi szárnyával, illetve annak vezetőjével, Franciscy Lajos nyitrai kanonokkal való konfliktusában manifesztálódott. A nyitrai kanonok és köre jóval határozottabb katolikus politikát várt el a pártvezetéstől. Ennek jegyében elleneztek minden együttműködést a Magyar Nemzeti Párttal, legyen szó közös választási listáról vagy akár párt­egyesítésről. Franciscyék számára nem volt megfelelő indok az együttműködésre az erőegyesítés, a közös magyar fellépés óhaja, melyet a húszas évek végétől Budapest is szorgalmazott. Álláspontjuk szerint a szabadkőműves, evangélikus és zsidó jellegűnek értékelt irányzattal való együttműködéssel a katolikus irány szorul háttérbe a keresztényszocialista pártban. Ezzel nem erősítik, hanem inkább gyengítik a magyarság fellépésének erejét. Jellegtelen, határozatlan politizálás lehet csak a közösködés eredménye, hiszen képtelenség katolikusoknak, protestánsoknak, zsidóknak egyformán szolgálni az érdekeit, még akkor is, ha magyarságuk összeköti őket. Az ilyen politika bénultsághoz, passzivitáshoz vezet. A konfliktus odáig fajult, hogy a klerikális csoport kilépésével, pártalapításával is számolni kellett. A probléma végighúzódott a harmincas éveken, s újabb kicsúcsosodását a pártegyesítés idején, illetve a bécsi döntésig tartó időszakban érte el.
Felmerül a kérdés, vajon mennyire beszélhetünk a felvidéki magyar klérus politikai egységéről? Papi mivoltukból származott-e egy többé-kevésbé homogén szemlélet, helyzetükből fakadó közös problémalátás és gondolkodás?
Vizsgálatom eredménye azt mutatja, hogy a felvidéki papságon belül jól kirajzolódó politikai törésvonalak húzódtak, és Szüllő nem általában a klérussal, nem a politizáló papsággal, hanem annak – nevezzük így – ultramontán részével nem tudott sokszor „zöld ágra vergődni”. Ez a Franciscy kanonok, majd 1933-as halála után Gregorovits Lipót nevével fémjelzett csoportosulás a felvidéki magyar politikai katolicizmusnak csupán az egyik, bár annál markánsabb irányzata volt.
Az általam ultramontánnak nevezett csoport kapcsán kijelenthető, hogy mindenekelőtt felekezeti politikában gondolkodtak magyarságpolitika helyett. A vallási identitás számított körükben elsődleges rendező elvnek. Fórumuk a Nyitramegyei Szemle, majd Franciscy halála után különösen az Érsekújvár és Magyar Vidék című lap volt, amely számos alkalommal felvetette azt a ma már kissé megmosolyogtató kérdést, hogy mi az elsődleges: az, hogy valaki hívő, vagy az, hogy magyar? A lap a kérdésre a következő választ adta: „Egészen természetes, hogy amikor megszületünk és megkeresztelnek, mindjárt katolikusok vagyunk. Magyarokká csak akkor válunk, amikor az édesanyánk megtanít édes magyar anyanyelvünkre. Minden körülmények között mi katolikus magyarok vagyunk és nem fordítva. Ezért a politikában is a katolikus mivoltunk van a magyarságunk előtt.”14 Másutt: „Mi a vallásos nemzeti eszmény követői vagyunk, és a világnézeti harcok mai pergőtüzében elsőbbséget adunk a világnézeti, sőt felekezeti alapon történő szervezkedésnek. Mi erősebbek vagyunk egyedül, mint a mindeneket egységbe ölelni akaró közös alakulatokban.”15
Ebből következően az OKP és különösen az Egyesült Párt által képviselt iránynál jóval határozottabb, egyértelműbb katolikus politikát vártak el. Offenzív katolicizmust követeltek, s a kisebbségi politikában kimondottan keresztény katolikus irányú előretörést szorgalmaztak. Olyan pártkereteket, amelyben a keresztény katolikus érdekek védelme az első helyen áll.
Ez a szélsőségesen klerikális irány a magyarországi, Bangha Béla páter által fémjelzett ecclesia militansnak, harcos egyháznak nevezett vonulat felvidéki vetülete volt. A párhuzam azért is egyértelmű, mivel gyakori a rájuk való hivatkozás, tevékenységük példaként való említése, s Bangha Bélának, valamint jobb kezének, Nyisztor Zoltánnak rendszeresen jelentek meg írásai az Érsekújvár és Magyar Vidékben. Hozzájuk hasonlóan szinte egyetlen szempontra hegyezték ki publicisztikájukat: az adott területen és szituációban mennyire érvényesül a katolicitás, vagy más nézőpontból mondva, mennyire észlelhető benne a protestáns, zsidó, liberális befolyás. Véleményük szerint az OKP-t is tévutakra vitték ezek az erők, az Egyesült Pártban pedig a 25 százaléknyi nem katolikus töredék teljesen átvette a hatalmat a 75 százalékos katolikus többség felett.
Szüllő nehezen viselte e papi csoport felekezetieskedését és a koncepciózus magyarságpolitika hiányát. 1929. évi, Budapestnek küldött jelentésében bosszúsan közli, hogy Franciscyék a felekezeti irányt akarják itt megvalósítani. „Ezt a harcot én állom” – tette hozzá a pártelnök.16 Az ecclesia militansszal szemben másutt megjegyzi: „A keresztet nem lehet buzogánynak használni.”17
Azt, hogy a klerikalizmus és a politikai katolicizmus nem feltétlenül szinonimák, egy másik papi irányzat tevékenysége jelzi. Végig kitartottak Szüllő mellett, s támogatták az Országos Keresztényszocialista Párt, majd az Egyesült Párt irányvonalát. „Először vagyunk magyarok, és csak azután keresztények” – foglalt állást egyértelműen Haiczl Kálmán az imént jelzett polémiát illetően.18 Egyértelműen a Szüllő-féle irány mellett tették le a garast Franciscyékkal szemben, kijelentve, hogy Szüllő mindig azon az úton haladt, amely az egyház és a magyarság magasabb érdekeivel volt azonos.19 „Kétségkívül oroszlánrésze volt abban, hogy a csehszlovák kormányzat egyházellenes és így magyarellenes akciója Rómában hajótörést szenvedett… Minden lépése a hercegprímás és a magyar kormány tudtával történt… Elméjének minden működése és elgondolása, szívének minden dobbanása egyes-egyedül a nagy cél elérésére irányult… A magyar katolikus és nemzeti érdekek elválaszthatatlanok a Felvidéken, a kettő nem járhat külön utakon.”20
Az ultramontán vonulat puhának, megalkuvónak tekintette ezt a papi csoportot. Gyászkatolikusoknak nevezték őket, akiket a liberálisok, protestánsok felhasználnak céljaikra, öntudatlanul szolgálják sötét tevékenységüket. A protestánsok uszályhordozói, illetve azokéi, akik a vallást csak hirdetik, de nem élik át.21
A Szüllő és a hozzá kötődő, mondjuk így: konzervatív papi csoport politikáját, Gregorovitsékon kívül egy másik irányból is érték bírálatok. Ezt az irányzatot tartom a felvidéki magyar katolicizmus harmadik markáns szellemi vonulatának. A Pfeiffer Miklós kassai kanonok nevével fémjelzett újkatolikus csoportosulás a kereszténydemokráciához vonzódott. A kiutat kereste az egyre inkább zsákutcának érzett, védekező alapállású, konstruktív magatartást nélkülöző sérelmi egyházpolitikából. A Prohászka Körökben testet öltő mozgalom megfogalmazta, hogy bármennyire is indokolt az értékmegőrzésre, sérelmi memorandumokra, egyházkormányzati status quóra összpontosító magatartás, nem elegendő a puszta védekezés. Végtelenbe nyúló passzív kiváráshoz, a sérelmek öncélú emlegetéséhez és ezzel együtt a magyar kisebbség és katolicizmus biztos sorvadásához vezet. A tartalmi kérdések előtérbe helyezésével kell mérsékelni a konzervatív egyház-politikai felfogás formaiságát, s mindezt a szociális elkötelezettség, a nemzeti gondolat és a keresztény szellemiség alapelvei mentén.
Az egyház-politikai referenciák a pártelnökségből való távozása után is Szüllő kezében maradtak, így kritikáját Pfeiffer Miklós konkrétan neki címezte: „Szüllő elve a teljes negáció. Minden cseh intézkedést szabotálni és ad abszurdum vezetni. Szüllő semmiféle katolikus magyar szempontból elfogadható megoldást nem akar. Pedig a katolikus vallás erre a politikára nem jó.”22 Nyitottabbnak, tevékenyebbnek kell tehát lenni, s mivel az államhatárok stabilizálódtak, nincs más választás, mint konstruktívabb és kompromisszumkészebb magatartással tenni kísérletet a helyzet javítására.
Vajon milyenek voltak az erőviszonyok az egyes papi irányzatok között, mekkora volt az egyik-másik tábor támogatottsága a kléruson belül? A válaszadás nem könnyű e kérdésre, hiszen kevés egyházi embernél beszélhetünk tiszta elköteleződésről, és a bemutatott csoportosulásokat nem is tekinthetjük valamiféle zárt szekértáboroknak. Sok volt a személyi átfedés, az ingadozás az egyes álláspontok között. Számos konkrét ügyben pedig a klérus többnyire egyetértést mutatott.
Mégis akad egy jellemző eset, amit röviden ismertetek, hiszen talán közelebb visz az erőviszonyokat illető kérdés megválaszolásához. 1936-ban, néhány nappal a párt­egyesítés után létrejött a Magyar Katolikus Tanács (MKT) nevű szerveződés; ez egy olyan papi csoportosulás volt, amely kinyilvánított szándékai szerint a katolikus érdekvédelmet kívánta felvállalni, összefogni. E tekintetben tehát hasonló volt, mint a húszas években működő Katolikus Nagybizottság. A háttérben azonban politikai rivalizálás húzódott, hiszen létrehozói Lelley Jenő korábbi keresztényszocialista pártelnök és az aktivizmus felé kacsingató Tyukoss János pozsonypüspöki plébános voltak.
Az MKT valójában csökkenteni kívánta a pártbefolyást a magyar katolikusok körében, másrészt valamiféle katolikus pártkezdeménynek is tekinthető, hiszen a magyar pártok egyesítése idején a klerikális csoport, mint említettük, komolyan fontolgatta egy katolikus párt alapítását. Községi pártok létre is jöttek – Érsekújvárban, Pereden – melyek a községi választásokon indultak is, de országos szervezet alapítására nem szánták el magukat.
A Tanács létrehozásában a Tyukoss- és Lelley-féle aktivista szándékok és az ultramontánok törekvései összekapcsolódtak. Ez utóbbiak üdvözölték és támogatták a szerveződést, hiszen az Egyesült Párttal való szembenállás, a pártvezetéssel kapcsolatos sérelmek közösek voltak, ráadásul a Tanács tisztán felekezeti jelleggel bírt.
A klerikálisok támogatásán kívül viszont az általános bizalmatlanság volt jellemző a szervezettel szemben. A magyar papság és hívek az alakulattól lényegében távolmaradtak, a Tyukoss-féle irányvonal elszigetelt maradt, s csak a nagyszombati egyházi hatóság támogatásával tudta fenntartani magát. Nehéz most már megállapítani, hogy a papi többséget a klerikális intranzigencia taszította-e jobban, vagy az aktivista alapállás, mindenesetre a bécsi döntésig terjedő időszakban a felvidéki magyar katolicizmus nem tért az Egyesült Párttól külön politikai utakra, a többség megmaradt a párt által képviselt politikai, valamint a Szüllő és Esterházy által fémjelzett egyház-politikai irányvonalon.
Még akkor is, ha Szüllő, mint láttuk, alapjában profán módon tekintett az egyházra. Egy alkalommal Rockefellert idézte, aki szerint három tökéletes szervezet van a világon: a német hadsereg, a Standard Oil Company és a katolikus egyház. Rockefellernek csak az egyházat illetően volt igaza – tette hozzá Szüllő –, mert sem a német hadsereg, sem a Standard Oil Company nem tudta kiállni a világrengést megtépettség nélkül. Az egyházi hierarchiában azonban minden szög a legprecízebben és legtökéletesebben szabatos maradt. S jó, ha ez a tökéletes gépezet – vélhette Szüllő – egy kicsit a magyar ügy érdekében is zakatol.23