Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából szeretnék tisztelegni a nagy zeneszerző és zenetudós emléke előtt. Kodály-idézettel kezdem, amely talán legjobban kifejezi a Mester egész életútját. „Mi ezt mondjuk a népnek: Amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. Olyan érték, hogy mi, a műveltek is, tőled tanuljuk el, mert mi már elfeledtük, idegen szellemi javak utáni kalandozásainkban. Becsüld meg, erősödj benne, mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz.”
1906 és 1917 között Kodály minden évben legalább egyszer, de néha többször is ellátogatott a Nyitra-vidéki magyar falvakba. Két forrásból tudjuk, mikor hol járt és mit gyűjtött. Az első Bartók Béla, aki az 1924-ben kiadott összefoglaló tipológiai dolgozatának végén, egy táblázatban foglalta össze a kutatások eredményét. A második forrás, Szalay Olga Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye című könyve sokkal terjedelmesebben foglalkozik Kodály népzenei kutatásaival. Ha nem is mondhatom magam közvetlenül tanítványának, de már több mint hatvan éve igyekszem őszinte tisztelettel nyomdokaiban járni.
Kilencvenkét évvel ezelőtt, egy népdalestjének műsorában írta le a Mester, a ma is gyakran idézett gondolatait a népdalról: „Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban… Amit háromszáz éve az Esterházy-palotákon daloltak, azt ott ma már nem tudják. De tud még belőle Szalai Zuza, kis töpörödött öregasszony, Kolon nevű kis zoboralji faluban. Tudnak öreg, harisnyás székelyek. A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább adni.” Eddig az idézet. Felmerül az emberben a kérdés: A magyar nyelvterületnek miért éppen ezt a két távoli régióját hozta föl példának Kodály? Talán azért, mert Bartók Bélával közösen arra a megállapításra jutottak, hogy a legértékesebb népzenei hagyományt a nyelvterület peremvidékén élő magyarság őrizte meg legjobban?
Miféle népesség képezi a Nyitra-vidéki magyarságot?
Szándékosan nem használom a Zoborvidék tájnevet, mert nem fedi teljesen a Nyitra vidékén még ma is létező és egységes hagyománnyal rendelkező magyar falvak fogalmát.
Kósa László–Filep Antal A magyar nép táji-történeti tagolódása című dolgozatában a Zoborvidék címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gímes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév, ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglalás korig visszanyúló, szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. század óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa.” A továbbiakban tizenkét helységet, azaz Barslédeccel együtt tizenhármat sorol fel. A felsorolásból kimaradt a Nyitra folyó völgyében, Nyitra városától délkeletre fekvő Nyitracsehi, Nagycétény, Berencs és Nagykér, valamint a keletre 15–20 km-re fekvő Bábindal, Kalász (vagy ahogy a helybeliek nevezik: Kálaz) és Nagyhind. Továbbá a Verebély szomszédságában lévő Aha. Ugyancsak ide kell sorolnom a Nyitrától délre fekvő Királyit is, amely a szlovák lakosságú Mocsonokkal csaknem összeépült. Mindezek a helységek népzenei szempontból a szélesebb értelemben vett Nyitra-vidéki magyarsághoz tartoznak.
Itt meg kell jegyeznem, hogy a közigazgatási határok, akárcsak most az országhatárok, soha sem voltak azonosak az etnikai határokkal. Tapasztalatom szerint Barslédec népzenei hagyománya semmiben sem különbözik a többi Nyitra-vidéki magyar település hagyományától. A szakirodalomban említett másságot valószínűleg a település neve sugallta. Ugyanis Lédec (az ottani magyarság csak így nevezi) a monarchia idején közigazgatásilag Bars megyéhez tartozott, de csak 1883 óta. Azelőtt a megye határát a ghymeskosztolányi völgyben folyó Dervence-patak (szlovákul Drevenica) képezte. A falu lakossága a saját érdekeit tartva szem előtt a patak mindkét partján építkezett. Ennek következtében furcsa helyzet állott elő. Ghymeskosztolány, Lédec és Néver egyik fele Nyitra, a másik fele Bars megye joghatósága alá tartozott. Így a patak innenső oldalán lakó legények Nyitrára, a túlsó partján lakók pedig Aranyosmarótra jártak sorozásra. Ez így ment évszázadokon keresztül, mígnem Bars vármegye törvényhatósága felterjesztést tett a magyar királyi kormányhoz. Ott viszont 1883-ban úgy rendelkeztek, hogy Ghymeskosztolányt Nyitrához, Lédecet és Névert Bars megyéhez csatolták. Így lett Lédeczből, Barslédec – a szomszédos Ghymessel és a többi Nyitra-vidéki magyar településsel teljesen megegyező népzenei hagyománnyal rendelkezik ma is. A tőle északra fekvő szlovák Ghymeskosztolány, Néver, és Velcsic szlovák népzenéje alig volt hatással a lédeciekre.
Figyelemre méltó, hogy a Nyitra-vidéki magyarok, főleg azok, akik a Tribecs hegyvonulat, Gímes, Zsibrice, Zobor hegyes vidékén élnek, nem tartják magukat azonosnak a tőlük északra, szintén a Nyitra völgyében fekvő Menyhe, Béd, Egerszeg és Vicsáp magyarjaival. Ezeket hegyentúliaknak nevezik. A Nyitra alatti Csehi és Nagycétény, vagy a bábindali és kálazi magyarok viszont a hegyekben lakó magyarokat nevezik „bacsiak”-nak.
A Nyitra-vidéki magyar falvak minden kétséget kizáróan honfoglalás kori települések. A honfoglaló magyarság valószínűleg nagyon sokszínű népesség lehetett: voltak köztük, akik csak földműveléssel vagy állattenyésztéssel foglalkoztak, és voltak fegyverforgatók, akiknek a határ őrzése volt a feladatuk. Ezek pedig egyes kutatók szerint székelyek voltak.
A Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent A magyarok krónikájában olvashatjuk: „900 tavaszán a magyarok visszatértek Itáliából, első sikeres kalandozó hadjáratukról, és hozzáláttak új hazájuk határainak kiépítéséhez. Először Moráviából szakították ki a Morva és Garam folyók közötti részt, majd a bajorok ellen fordultak és egészen az Enns folyóig nyomultak. A magyar akciók hatására a bajorok és morvák békét kötöttek egymással, de a morvákon már ez sem segített: 902-ben a magyarok felszámolták fejedelemségüket. A győzelmek eredményeképpen a magyarok és a velük szomszédos népek területe között széles, lakatlan határsáv ún. gyepüelve alakult ki.” A „gyepük“ magyarázatát dr. Ethey Gyula A Zoborvidék multjából című, 1936-ban Nyitrán kiadott könyvében fejtegeti. Pauler Gyula nyomán a következőket írja: „Az árpádházi királyok alatt a XIII. század végén is, Magyarország határait sűrű erdők borították. Ezek az erdők a honvédelmi rendszer fontos részét képezték, amennyiben csak kevés ösvényen lehetett azon áthatolni. Az erdőkön belül pedig ott, ahol a lakott föld kezdődött, voltak a gyepük, melyek az erdei ösvényeket elvágták. E gyepüket közmunkával tartotta fenn a szomszéd lakosság. Az utakra, nagyobb bejáratokra »kapukra« őrök vigyáztak.”
Ugyancsak Ethey Gyula említi a könyvében, hogy ilyen jellegzetes gyepűkapu volt a Zsére és Béd közöti szoros (erre kanyarodott át a határ a Nyitra völgyébe). A hegy túlsó felén Béd, Szalakusz, Menyhe, az innensőn Kolon, Zsére, Ghymes volt az őrzők szállása. A ghymeskosztolányi szorost Lédec magyarjai őrizték. A zlatnói erdőségben fekvő Feketevár mögött vonuló hegylánc neve hajdan „Tótkapu” volt. De bizonyára volt a gyepűk szélén Morvakapu, Németkapu is. Ez a gyepű, az egykor Petendnek nevezett Garamszentbenedek tájáról Maróth, Ghymes, Egerszeg, Assakürth, Galgóc vonalán haladt a Garam vizétől a Vág folyóig.
Ethey Gyula is utal arra, hogy a nyitrai gyepűk védői székelyek voltak. A szlovák történészek közül dr. Štefan Rakovský is ezt állítja Aranyosmarótról írott monográfiájában. Lédecen a Székely családnév ma is gyakori, ami a származásnak bizonyítéka. Ethey említi, hogy ifjúkorában zoborvidéki kúriákban hallotta azt a hagyományt, miszerint a székelyek eredeti fészke itt lett volna, s innen kerültek volna később Erdélybe. Egyes román történészek szerint is a székelyek kiinduló pontja a Vág völgye volt.
Ha a Garamtól Ghymesen, Nyitrán át Galgócra vezető országút fölé még egy védősávot helyezünk, szemünk elé tárul a gyepűnek természetes iránya. Ez a gyepű délnyugati irányban a Kis-Kárpátokat átszelve egészen a Morva folyóig húzódott. Ebből a gyepűből magyarnak csak a Nyitra-vidéki falvak maradtak meg. A Kis-Kárpátokon túli, ún. Záhorie mai szlovák és morvaszlovák településeinek neve is őrzik magyar eredetüket (pl. Malacky, Sekule, Láb, Leváre). Ezt bizonyítani látszik a hegyen túli szlovákok nyelvjárásában használatos „tegez” szó is, aminek jelentése zsebet jelent. (l. Sima Ferenc erről szóló tanulmányát). A Morva folyó mellett pedig Uherský Brod és Uherské Hradiště városnevek őrzik a magyar határvédők emlékét. Megemlíthetők más jelek is, mint például a Lédec melletti szlovák Velcsicben talált szoknyaviselet, amit az ottaniak régi szlovák népviseletként őriznek, azonos a kalotaszegi szoknyaviselettel, a muszujjal. Tóth Tibor pozsonyi műfordító, aki néprajzzal is foglalkozott, említeti, hogy valamelyik hegyen túli szlovák faluban is talált muszujt.
Így érthető, hogy Kodály első felfedezőútjára Galántáról indult el, de 1906-ban már a zoborvidéki falvakat járta. Miért éppen ott?
Mivel vasutascsaládból származott, nővére, Emília is vasutashoz ment feleségül. Sógora Nyitrán teljesített szolgálatot. Valószínűleg az ő ismeretsége révén jutott el 1906-ban Nyitra vidékére. Itt folytatta a népzenekutatást, és elámult azon a gazdagságon, amit talált. E hagyományok gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Kodály 1906 és 1917 között csaknem minden évben visszatért ide. Ottlétekor rendszerint Ghymesen, Bereczkyéknél, a ghymesi iskola igazgatójánál szállt meg. Innen járt gyalogszerrel a környező falvakba. Ezekben az években 22 helységből összesen 1090 dallamot gyűjtött. Ehhez még hozzá kell adni a Barslédecen gyűjtött 69 dallamot.
Eközben Bartók Béla az erdélyi magyar falvakat járta. Nyitra vidékén is kutatott ezekben az években, de csak a szlovák falvakban. Az interetnikus kapcsolatok érdekelték. 1906-ban már Lovászin, Darázsiban, Nyitrapereszlényben és Felsőelefánton gyűjtötte a szlovák népzenei hagyományt.
Összevetve gyűjtésük eredményeit, arra a megállapításra jutottak, hogy a magyar népzene egy rétege, ami az archaikus hagyományt képviseli, teljesen elüt az eddig népdalnak vélt dallamoktól és az európai dúr-moll tonalitású dallamoktól. Az ötfokú dallamvilág, a keleti örökség felfedezése zeneszerzői munkásságuknak is teljesen más irányt adott. Ezt a parasztzenét ők fedezték föl.
Két távol eső etnikum (Nyitra-vidék és Erdély) dallamainak párhuzamaira Kodály már a tízes években felfigyelt. A Vicsápapátin 1907-ben gyűjtött, Sírik az egy szemem kezdetű menyasszony-búcsúztató rokondallamát 1914-ben Józseffalván, a bukovinai székelyeknél találta meg.
1915-ben Zsérén a Csudahalott balladáját jegyezte le, de rábukkant Ghymesen az Erdélyben lakodalmi párnástánchoz kötődő, Puszta malomba, cserfa gernenda kezdetű, Bagoly asszonyka címen ismert, s a Nyitra-vidéken egy homályos tartalmú balladaként élő énekre. A későbbi kutatások itt is rávilágítottak az osztják-vogul párhuzamokra.
1907-ben Barslédecen lejegyezte a Molnár Anna, a népballada-gyűjteményekből az Elcsalt menyecske címen ismert balladát, amely szintén csak erdélyi gyűjtésekből volt ismeretes. A támlapra megjegyzésként ráírta: Ajgó Márton. Ez a név csak a székely balladában fordul elő. Tehát ő már akkor ismerte valamelyik erdélyi változatot. A szentiváni tűzugrás dallamai között pedig már az első gyűjtőútján találkozott a Virágok vetélkedésével, amit szintén csak ez a két távoli etnikum őrzött meg teljességében.
A második világháború alatt Pozsonyban a Madách Gimnázium magyar szakos tanárának, Arany A. Lászlónak vezetésével alakult egy kör, amelynek tagjai – többek között Putz Éva – a Nyitra-vidéki magyar falvak folklóranyagát gyűjtötték.
A Pozsonyban működő Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület, a SZEMKE, amelynek gróf Csáky Mihály volt az elnöke, tervbe vette egy Nyitra-vidéki népballadák gyűjteményes kiadását, amely Putz Éva, Arany A. László, Lipcsei Gyula és Kovács Gergely gyűjtéseit tartalmazta volna. Ez valószínűleg dallamok nélkül közölt balladásgyűjtemény lett volna, mert képzett zenész nem volt ebben a körben. Ebből a balladagyűjteményből sajnos csak a Fehér László balladája jelent meg 1944 őszén egy füzetben mint mutatvány a Nyitra-vidéki népballadák készülő könyvéből. A gyűjtemény kéziratának további sorsáról nincs tudomásom. Ellenben Arany A. László gondozásában 1943-ban megjelent Putz Éva Kolonyi lagzi című könyve.
A ma már több mint hatvan éve elkezdett kutatómunkám területe Csallóköztől Bodrogközig terjedt. A gyűjtőmunka eredménye több mint 17.000 dallamlejegyzés, amelynek jelentős részét hangfelvételen is megörökítettem. Ennek kb. 10%-a népballada.
A Kőmíves Kelemennel kapcsolatban kiderült, hogy az énekes a balladát édesanyjától tanulta. Ezt nővérei, Mária, aki Alsóbodokra ment férjhez és a Zsérén lakó Erzsébet is bizonyították. Az idősebb asszonyok a faluban is egybehangzóan azt vallották, hogy Földesiné édesanyjától sokszor hallották a balladát. Ezek segítségével a ballada teljes szövege előkerült.
Kiderült az is, hogy a Zagiba által közölt dallam a teljes négysoros dallamnak csak a fele. Az Erdélyben általában 6 szótagú izometrikus sorokból álló ballada Zsérén négy 12 szótagú sorból áll. A Zagiba által közölt dallam az általam rögzített dallamnak csak az első két sora. A dallam utótagja később 1976-ban Nyitracsehiben került elő, egy hat szótagú dudanóta képében. Suba Imre, akkor 76 éves énekesem, amikor a Kőmíves Kelemen balladájáról faggattam, elmondta, hogy valamikor gyermekkorában idősebbektől hallotta énekelni. Sőt néhány strófáját sikerült is rögzítenem. Ez is egyik bizonyítéka, hogy ez a ballada valamikor honos volt Nyitra vidékén. Tehát nem „revival” dallamról van szó.
Ugyanezen a gyűjtőutamon Zsérén sikerült még magnetofonszalagra vennem a Szégyenbe esett lány (Fodor Katalina), a Halálraítélt húga (Fehér László), valamint a Csudahalott teljes szép változatát. A Csudahalott szintén az a típus, amely egy szabolcsi töredékes változaton kívül csak Nyitra vidékén és Erdélyben, Bukovinában és Moldvában ismeretes. A sikereken felbuzdulva másnap Ghymesen folytattam a munkát. Ott két kitűnő énekest faggattam. Egyikük az akkor 61 éves Bányi Antalné Reczika Teréz volt, aki leánykorában Kodály Zoltánnak is énekelt. A másik a 70 éves özv. Balla Józsefné Molnár Mária volt. Reczika Teréz a Szeretet próbáját (Sási kígyó), Maris mányi pedig a Fehér László és a Szégyenbe esett lány balladáját, a Fodor Katalinát énekelte el. A Fodor Katalina záró sorai közeli rokonságot mutattak az erdélyi Két kápolnavirág befejező soraival.
Íme, Kriza udvarhelyszéki változatának befejező sorai:
Egyiköt temették ótár eleibe,
Másikot temették ótár háta mögi.
A kettőből kinőtt két kápóna-virág,
Az ótár tetejin esszekapaszkodtak,
Az anyjok odamönt, le is szakasztotta,
A kápóna-virág hezza így szólala:
Átkozott légy, átkozott légy,
Édesanyám Gyulainé!
Éltömbe rossz vótál,
Most is meggyilkótál!
A ghymesi Fodor Katalina befejező sorai pedig így szólnak:
Egyiket temették,
Napkelete felő,
Másikat temették,
Napnyugata felő.
Egyiknek a sírján
Egy szép diófa nyőtt,
Másiknak a sírján,
Egy pár gerlice költ.
Az a bús gerlice,
Mindíg azt dalollya:
Átkozott az anya,
Mégjobban az apa,
Aki két szerelmest
Egymástól eltiltja.
A később megtalált nyitragesztei változat befejező strófái és az erdélyi Két kápolnavirág analógiája vitathatatlan. Íme:
Egyiket temették,
Oltár elejbe,
Másikot temették,
Az oltár hátáho.
Fejük fölött kinyőtt,
Két szép szőlőtőke,
Sár-Fodor Péterné
Kezdte csipegetnyi.
Kezdte csipegetnyi,
Könnyei hullanyi.
– Anyám édesanyám,
Sár-Fodor Péterné,
Éltembe nem kölltem,
Holtomba ne kölljek.
Ennek a nyitragesztei változatnak még a bevezető sorai is figyelmet érdemelnek. Érezhető, hogy nem tartoznak szorosan ehhez a balladához. Változatai az erdélyi hagyományban mint alkalomhoz nem kötött népdalok élnek.
Lúdjaim, lúdjaim,
Szép fehér lúdjaim,
Tizenketten vagytok,
Mind fehérek vagytok.
A tizenharmadik,
Szép hamvas gunartok.
De elvitte a sas,
Nádas közepibe,
Apró csontocskáit,
Hangyák szopogatják,
Szép piros vérét a
Fekete föld issza.
Ezek a komor sorok tragédiát sejtetnek Azonban logikailag nem illenek bele a szégyenbe esett lány balladájának cselekményébe. Ha viszont az ember arra gondol, hogy a Kőmíves Kelemen erdélyi változataiban gyakran szerepel a „tizenkét kőműves, a tizenharmadik Kelemen Kőműves” formula, felmerül a kérdés hogy a Lúdjaim, lúdjaim… eredetileg nem lehetett-e a Falba épített feleség balladájának egy része, esetleg befejező formulája, amely idővel más balladához kapcsolódott.
Amikor egy ghymesi gyűjtésem során a már ismerős Maris mányit faggattam a Csudahalott esetleges változatáról, egy eddig ismeretlen ballada került elő. A „Fiam, fiam Bálind vitéz, szíved-e fáj, fejed-e fáj…” szövegrész juttatta eszébe az énekesnek Szabó Kata balladáját:
Megbetegült Szabó Kata a diósba,
A diósba, mogyorósba.
Kérdi tőle édesanyja, hogy mije fáj?
– Sem szívem fáj, sem szívem fáj, sem fejem fáj,
– Sem szívem fáj, sem szívem fáj, sem fejem fáj,
Csak vagyok én, csak vagyok én szerelembe.
Édesanyám vétesse ki szólló szívem,
Szólló szívem, szolló szívem, víg örömem.
Vétesse ki, tétesse be uj ládába,
Úgy vigye el, úgy vigye el az új bótba.
Hogyha kérdik, hogyha kérdik, mit árul kend:
Szabó Kata szólló szivit, víg örömit.
A szív kivételének motívuma több erdélyi balladában is megtalálható. A Három árvában, a Nagy hegyi tolvajban és a Barcsai szeretőjében szerepel mint kívánság a szív kivételének motívuma. Ezért érzi Vargyas töredéknek balladánkat. Szerinte is egyetlen változatban feljegyzett balladatöredék, melynek egyedül csak francia párhuzamai vannak. „A francia ének új hangú – írja Vargyas a könyvében –, de maga a szív kivétele és elküldése a kedvesnek – középkori téma… Régiségére vall az is, hogy ismét az erdélyi-moldvai terület és a távoli Nyitra megyei Zoborvidék tartotta fenn egyezően a francia motívumot. A töredék is, a többi ballada részlete is a francia–magyar átvételek korából, a 14. századból származik.”
Amint említettem, Kodály már az első gyűjtőútjain felfigyelt egy ritka sorzárlatú dallamtípusra Nyitraegerszegen és Vicsápapátin. Közvetlen változatát 1914-ben a bukovinai székelyek között találta meg. Vicsápapátin egy lírai szöveget énekeltek erre a dallamra. A hetvenes évek végén mindkét helységben én is megtaláltam ezt a különös zárlatú dallamot, amelyről Bartók Béla azt írta, hogy csak a IV. dialektusterületen, tehát Erdélyben található. Szövegük a lakodalmi szertartás egyik epizódjához, a menyasszony búcsúztatásához kötődik. A nyitraegerszegi változat szövege így hangzik:
Mikor leány voltam,
Akkor könnyen éltem,
Ha reggel elmentem,
Este hazajöttem.
Azt se kérdték tőlem
Hol voltál, hol jártál,
Hol voltál, hol jártál,
Időt mulasztottál.
Kallós Zoltán Balladák könyvében a moldvai csángó vidéken gyűjtött, 258 számú balladás éneke a Lányságát sirató asszony címet viseli. Figyeljük csak a szövegét:
Mikor liány vótam,
Mikor liány vótam,
Szabad madár vótam,
Ha regvel elmentem,
Estve vissza jöttem.
Úd szem kierdett szenki,
Huva jártál lyányom.
A Nyitrától délre eső Királyin, amely már nem tartozik a szorosan vett Zoborvidékhez, ugyanilyen ritka sorzárlatú dallamra, szintén lakodalmi dalként a következő szöveget énekelték:
Lányságom, lányságom,
Régi szabadságom,
Mikor én lány voltam,
Szabad madár voltam.
De most má kiállok,
A kapu elébe,
Hun vótá, hun jártá,
Láncos teremtette.
Ennyi véletlen egybeesés nem valószínű. A további összehasonlítások valószínűleg még számos analógiát hoznak majd a felszínre.
Ha már Kodály Zoltánra emlékezve próbáltam kifejteni gondolataimat, hadd fejezem be mondanivalómat az ő szavaival. „Gyűjtőút legnagyobb eredménye, kincse, nem a dalok, hanem az a meggyőződés, hogy a nép még él, és tovább tartja vállán az országot. Addig van ország, míg nép van. Addig van nép, míg dala van. Fa: gyökere föld alatt, földfeletti részét tördelheti vihar, még mennykő sem pusztítja el mindíg. Lombja lehull, de újra kizöldellik, míg ép a gyökere. A jó kertész a gyökereket ápolja, nem sokat törődik a lombjával.” (Kodály Zoltán hátrahagyott írásai.)