Szlovákia lakosságának etnikai összetétele 1919 és 1949 között1

Az etnicitás attribútumának kérdésköre

A lakosság etnikai összetétele és ennek kutatása gyakorlatilag Szlovákia területének csak újkori történelme kapcsán merül fel problémaként. Az etnicitással, ill. az etnicitást meghatározó jellemzőkkel a történelmi Magyarország egészét illetően először az 1773-ból származó első hivatalos jellegű helyrajzi összeállításban találkozunk. Ez a lexikon (Lexicon 1920) egyéb más adatok mellett az egyes magyarországi lakóhelyek meghatározó lakossági nyelvét is rögzítette. E forrás jelentősége kétségtelen, mert az általa nyújtott információk alapján rekonstruálhatók a történelmi Magyarország etnikai hatá­rai a 18. század utolsó negyedében. Az utána következő időszakból csak privát eredetű, elsősorban magánjellegű topográfiai lexikonokban (Korabinsky 1786, Vályi 1796–1799, Fényes 1851 stb.) publikált adatokra hivatkozhatunk. Konkrét számadatokat a korabeli magyarországi lakosság etnikai szerkezetéről csak Ausztria–Ma­gyarország modern kori cenzusai nyújtanak,2 azok is csak 1880-tól. A lakosság ilyenfajta leírását a későbbi népszámlálások is követték, melyeket rendszeresen, tízévenként tartottak, s folytatódtak az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után is.
A lakosság etnicitásának alapvető attribútuma 1880-tól kezdve az „anyanyelv” volt, melyet az adott személy otthon elsajátított és a mindennapi kommunikációban beszélt nyelveként definiáltak. Hasonlóan határozták meg a monarchia nyugati, osztrák felében is a közlés általánosan használatos nyelveként definiált „közlekedési nyelvet” (Berrová 2008, 261. p.)

Az anyanyelv kétségkívül a lakosság etnikai jellegének fontos attribútuma, amennyiben megőrzi eredeti jelentését. A történelmi Magyarországon azonban az anyanyelv a politika hatására fokozatosan más jelentésre tett szert. A népességre vonatkozó tudományos érdeklődés mellett fokozatosan jelentkeztek a politikai érdekek is, melyek tartósan a népszámlálás előkészítésének, lefolyásának és mindenekelőtt az eredmények értelmezésének részévé váltak. Például az 1910. évi népszámláláskor az anyanyelvet úgy definiálták, hogy az nemcsak az a nyelv, amelyet az adott személy a saját anyanyelvének vall vagy legszívesebben használ, hanem olyan értelmet is tulajdonítottak neki, hogy a gyermek nyelve különbözhet anyja nyelvétől, ha például az iskolában elsajátította.3

Közvetlenül a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után felmerült egy rendkívüli, előzetes népszámlálás gondolata, elsősorban azzal a céllal, hogy annak eredményeivel megtámogassák a párizsi béketárgyalásokon részt vevő csehszlovák delegációt. (részletesen l. Tišliar 2007) Tekintettel azonban a legutolsó népszámlálásra és azon az anyanyelvvel való politikai célzatú visszaélésekre, az 1919-es népszámlálás előkészítő bizottsága gyakorlatilag a másik véglet mellett döntött. Radikálisan megváltoztatta az etnikai hovatartozás alapvető attribútumát, s az anyanyelvet, amellyel korábban visszaéltek, törölte. Az etnicitás meghatározó jegyévé a nemzetiséget tette, és azt az egyénnek valamely nemzetegészhez vagy nemzethez való törzsi tartozásán alapuló nemzeti-politikai meggyőződéseként definiálta.4 Elfogadta azt az elvet, hogy mindenkinek csak egy nemzetisége lehet, s meghatározásában döntő az egyén saját akarata. A nemzetiség szabad, közvetlen megválasztását egyúttal új demokratikus elemnek is tekintették, mely tárgyilagosabb eredményeket volt hivatott biztosítani Szlovákia etnikai szerkezetéről, mint korábban, amikor az anyanyelvvel visszaéltek. A várakozás nagy volt, de a szervezők igyekezete ellenére a népszámlálás nem zajlott teljesen zökkenőmentes, s nem zárult le időben. Az eredményeket későn publikálták, és azok nem befolyásolták a béketárgyalás eredményeit.

Természetesen hangsúlyoznunk kell, hogy a nemzetiség közvetlen megvallása sem szavatolja feltétlenül a népesség valós állapotának megfelelő képet. A nemzetiség szabad megvallása ingadozhat, sőt előfordulhat, hogy tréfát űznek belőle, ilyen esetek az 1919-ben szervezett rendkívüli népszámlálásból is adatolhatók. A fennmaradt számlálóíveken olyan esetekkel is találkozhatunk, amikor a szülők valamely adott nemzetiséghez tartozónak vallották magukat, gyermekeiknél azonban már egy másikat jelöltek meg, esetleg különböző nemzetiségeket vegyesen, s nemcsak a családmagban, hanem az egész többgenerációs háztartáson belül is.5

Az 1921-es népszámlálás előkészítése során, mellyel Csehszlovákia az Osztrák– Magyar Monarchia korábbi népszámlálásainak tízéves ciklusaihoz kapcsolódott, a lakosság etnicitásának meghatározása szintén mérlegre került. Akkor is főleg az anyanyelv súlyát latolgatták. Az állami statisztikai tanács szervező és előkészítő bizottságában többféle nézet kapott hangot. A legérdekesebb ezek közül talán a csehszlovák statisztikát megalapító és a két világháború közti időszak mindkét csehszlovák népszámlálását közvetlenül irányító Antonín Boháč véleménye volt, aki azt javasolta, hogy mindkét jellemzőt, az anyanyelvet és a nemzetiséget is vegyék fel a kérdések közé (Boháč 1930, 4., 10. p.). Javaslatát azonban a bizottság azzal az indoklással vetette el, hogy mindkét kérdés ugyanahhoz a statisztikai eredményhez vezetne. A vita végül azzal a kompromisszummal zárult, hogy a nemzetiséget olyan törzsi hovatartozásként definiálták, melynek külső jegye rendszerint az anyanyelv.6 Az 1921-es cenzus egyik sajátossága volt, hogy eltérően a nemzetiség említett meghatározásától és a nyelvhez való kapcsolásától, lehetővé tette zsidó nemzetiség választását is, minden megkötöttség nélkül. Ez vonatkozott az anyanyelvre is, mely a zsidó (izraelita vallású) lakosság esetében a négy leginkább használatos nyelv – a (hivatalosan abban az időben két ágra, cseh és szlovák ágra osztott) csehszlovák, ruszin, német és magyar – valamelyike volt. Bárki vallhatta magát zsidó nemzetiségűnek anélkül is, hogy valamely zsidó hitközséghez tartozott volna. Megvallása pusztán a népszámlálásban részt vevő személy szubjektív meggyőződésétől függött. Ez a módszertani különbség kifejezi és jól jellemzi azt a módot, ahogyan a csehszlovák statisztika igyekezett „elrendezni” az országban viszonylag nagy számban élő kisebbségek kérdését. Ugyanis a zsidó nemzetiség választásának alternatíváját olybá is vehetjük, hogy miután Cseh­szlovákiában az izraelita vallású lakosság leggyakrabban éppen a németet és a magyart tekintette anyanyelvének, ezzel a módszerrel csökkenteni lehetett a német kisebbség arányát Csehor­szágban, a magyarokét és németekét pedig Szlovákiában. Ezt a népszámlálások eredményei is világosan mutatják.
Az 1921-es adatgyűjtés során gyakorlatilag a nemzetiség közvetlen megvallásának elvét alkalmazták (Boháč 1926, 15. p.). Vagyis a megkérdezett személytől függött, milyen nemzetiségűnek vallotta magát. Csak abban az esetben volt döntő a nemzetiség meghatározásánál az anyanyelv, amikor a válaszadó nem tudott dönteni, vagy két nemzetiséget jelölt meg.7 Kétes esetekben tehát az anyanyelvnek döntő szerepe volt. Az etnicitás meghatározásának módszertanában 1930-ban sem történt jelentősebb változás. Az akkori népszámláláskor ugyan hangsúlyosabbá tették a nemzetiségnek az anyanyelvhez való kapcsolását, de megint csak a magukat zsidó nemzetiségűnek valló személyek kivételével.#8

A politikai nyomást vagy a szűkebb értelemben vett politikumot legjobban talán a szlovák országrészben tartott 1938-as népszámlálás mutatja. Ennek célja az ún. nemzetiségi kataszter felállítása volt, vagyis annak megállapítása, hogyan oszlanak meg az egyes nemzetiségek Szlovákia területén. Hamarjában szervezték meg minden hagyományos előkészület nélkül, mellőzve mind a statisztikai-módszertani előkészítést, mind a lakosság felkészítését. A Szlovák Országrész (Slovenská Krajina) Belügymi­nisz­tériuma nem hirdette meg előre, megelőzendő a különböző politikai csoportosulások esetleges törekvéseit a lakosság befolyásolására, melyek a két világháború közti cenzusokat végigkísérték. Ilyenek nem csak a kisebbségek vezető politikai csoportjai részéről voltak, hiszen „kampányoltak” a többségi, „összetételében nem tipikus” cseh­szlovák nemzet vezető politikai rétegei is.

Az 1938-as szlovák országos cenzus esetében főleg a német nemzetiségű lakosságról volt szó, mely Szlovákia déli részeinek elszakítása után a legnagyobb lélekszámú kisebbség lett. A Deutsche Partei politikai vezetése a német kisebbség számára kulturális autonómiát követelt (Šprocha–Tišliar 2009b, 15–16. p.). Ami az etnicitást illeti, az 1938-as népszámlálás a nemzetiségre továbbra is a külső nyelvi jellemző alapján kérdezett rá.#9

Az 1938-as cenzust nem tekintették teljes körűnek, főleg mert hiányoztak az új állam gazdaság-, népesedés- és társadalompolitikája számára nélkülözhetetlen adatok, ezért 1940-ben újabb népszámlálást rendeztek.10 Ez a népszámlálás az előzőek rendes, tervezett folytatásának tekinthető. Az etnicitást firtató kérdések vonatozásában azonban jelentős változásokra került sor. A számlálóbiztosoknak adott utasításban az anyanyelvet a nemzetiség olyan meghatározó jellemzőjeként definiálták, mely csak abban az esetben különbözhetett a nemzetiségtől, ha a megkérdezett személy a mindennapi érintkezésben más nyelvet használt. A nemzetiség vonatkozásában további különbség volt, hogy a lakosság két üldözött csoportja számára más-más kritériumokat állapítottak meg. Az 1940-es népszámlálásról szóló kormányrendelet ugyanis külön kitért a zsidókra és a cigányokra (romákra). A zsidók csak zsidó, a romák csak cigány nemzetiségűnek vallhatták magukat.11 Ezt főleg azzal indokolták, hogy a múltban a lakosság e csoportjai számára lehetővé tették, hogy más nemzetiségűnek is vallhassák magukat és „…mindeddig nem volt lehetőség arra, hogy megnyugtató képet kapjunk a zsidók létszámáról és a zsidó lakosság szociális rétegeződéséről. Célszerű ezért, tekintettel a zsidókra vonatkozó előírásokra, módosítani a velük kapcsolatos bejelentési kötelezettségen. Ugyanez vonatkozik a cigány fajhoz tartozó személyekre is”.12 Hozzá kell azonban tennünk, hogy a pozsonyi Állami Statisztikai Hivatal külön nyilatkozatban tájékoztatta a nyilvánosságot e rendelet módosításáról, nevezetesen a roma lakosság esetében a cigány nemzetiség kötelező bejelentésének törléséről.13 A zsidó lakosság vonatkozásában azonban ez a kötelezettség érvényben maradt.

Szlovákia etnikai szerkezete 1919 és 1940 között

A Szlovákia mai területén élő lakosság etnikai szerkezete hosszan tartó településfejlődés és a térségben élő etnikumok közti kölcsönhatások eredménye. Az 1. táblázat a lakosság etnikai szerkezetét mutatja visszamenőleges számítással a kutatásunk tárgyát képező két jellemző, a nyelv és a nemzetiség szerint 1880-tól 1940-ig. Jóllehet e kettőt közvetlenül nem tekinthetjük azonosnak, az etnikumok fejlődésének áttekintésére és azok egyszerű összehasonlítására elegendőnek mutatkoznak. A táblázatra futólagosan tekintve is három fejlődési szakasz állapítható meg. Az első választóvonal az 1919-es népszámlálás, míg a második az 1938-as területi változások nyomán kialakult szlovákiai helyzet.

1. táblázat. Áttekintés a lakosság számáról és összetételéről Szlovákia területén anyanyelv/nemzetiség szerint 1940-ig#14

* Az adatok 1880 és 1919 között a területen lakókra, 1921 és 1940 között csak a csehszlovák (szlovák) állampolgárokra vonatkoznak; 1921-ben nem ruszin, hanem nagyorosz, ukrán és kárpátorosz nemzetiség, 1930-ban orosz és kisorosz, 1938-ban ismét ruszin, 1940-ben hivatalosan ukrán; az 1938-as és 1940-es adatok csak Szlovákia akkori területére vonatkoznak. Szlovákiában 1938-ban 77 488 cseh volt, 1940-ben már csak 3253. Ezeket a személyeket a szlovák (csehszlovák) nemzetiséghez számították.

Az első szakaszban jellemzően az anyanyelvet vizsgálták. Az erre az időszakra vonatkozó összegzett adatokból jól látható a magyar anyanyelvű személyek arányának fokozatos növekedése, leginkább a szlovák anyanyelv rovására. A Szlovákia mai területén élő etnikumok közül érthetően ezt a két etnikumot érte a legerőteljesebb befolyásolás is. Ez nem pusztán a természetes asszimilációs folyamatokra érvényes, hanem éppúgy szerepet játszottak a politikai hatások is (például a magyar országos egyesületek működése szlovák területen, magyar oktatási nyelv, hivatali ügyintézés stb.). Így folyamatosan nyomon követhető a szlovák anyanyelvű személyek számának viszonylag jelentős csökkenése és – ezzel ellentétben – a magyar anyanyelvű személyek számának növekedése, térbelileg leginkább a mai Dél-Szlovákia területén. Ebben az összefüggésben meg kell azonban jegyeznünk, hogy a lakossági számarányok alakulására migrációs mozgások is hatottak, melyek inkább a szlovák nyelvi térségben voltak jellemzők és gyakoribbak. Ján Svetoň számításai szerint Szlovákia területén 1871 és 1914 között ez megközelítőleg 650 ezer személy külföldi munkakereső migrációját jelentette (Svetoň 1970, 191. p.).

A századfordulón a legnagyobb mértékben a német lakosság számaránya csökkent, egyrészt a szlovák, másrészt Délnyugat-Szlovákiában a magyar nyelvi környezet hatására is. Szlovákia etnikai szerkezetének „legstabilabb” elemét a Habsburg-monarchia felbomlásáig kétségkívül a ruszin anyanyelvű személyek képezték, akik hosszú ideig a lakosság 3%-át alkották a növekvő, főleg a szlovák nyelvi környezet irányából érkező asszimilációs nyomás ellenére is.

Jelentősebb változást a Csehszlovák Köztársaság megalakulása hozott. Az 1919-ben megtartott népszámlálás a csehszlovák nemzetiségű személyek számának emelkedését mutatta ki még azokban a nagyobb közigazgatási központokban is, ahol a korábbi magyarországi népszámlálás a magyar anyanyelvű személyek magas számarányát jelezte (Tišliar 2007, 88. p.). Hozzá kell azonban tennünk, hogy néhány nagyobb település esetében a változások jelentős tényezője volt Csehszlovákia megalakulása után a katonai laktanyák diszlokációja, melyek bizonyos mértékig befolyásolták a lakosság létszámán túl annak etnikai és felekezeti összetételét is, s a laktanyákban a férfiak abszolút túlsúlya folytán értelemszerűen változott a nemek és életkor szerinti szerkezete is. Erről a tényről a lakosság etnikai jellegének lokális szintű értelmezésekor gyakran megfeledkeznek. Ezért könnyen lábra kapnak különböző, a népszámlálási adatok „aránytalanságát” kifogásoló feltételezések. Példaként Komárom várost említhetjük mint olyan települést, ahol egyértelműen a magyarul beszélők alkották a lakosság túlnyomó részét. 1921-ben ez valamivel 76,5% felett volt, jóllehet 1910-ben a magyarul beszélő személyek lakosságon belüli számaránya még meghaladta a 89%-ot.15 Ez a változás azonban a katonai laktanyák diszlokációjának és a katonakórház működésének volt a következménye. A laktanyákban és a kórházban lakók összetételére vonatkozó adatok világos magyarázatot adnak a magyar lakosság számarányának „csökkenésére”. A katonák (2079 fő) ugyanis a városban tartózkodók közel 11%-át alkották, etnikai szempontból túlnyomórészt csehszlovák nemzetiségűek (csaknem 70%), közel egyharmad részben pedig németek. A laktanyákban magyar nemzetiségűnek csak 29 katona vallotta magát (kevesebb mint 1,5%) (Štatistický 1927, 164. p.). Mindez, több más laktanyának az etnikai szerkezetre vonatkozó mutatóival együtt – mely laktanyák jelentős részét a német kisebbséghez tartozó személyek alkották – arra utal, hogy a katonák jelentős csoportja Csehszlovákia nyugati, németek által is lakott részéből érkezett. Ugyancsak ezt igazolja a Komáromban tartózkodók egy részének 1921. évi szülőhely szerinti statisztikája (Sčítání 1927, 98–99. p.). Ugyanígy magyarázhatók az ehhez hasonló jelentősebb különbségek más dél-szlovákiai települések esetében is.

A magyar lakosság számában a statisztikai hivatal adatai szerint főleg három ok miatt következtek be jelentős változások. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a magyarok, főleg hivatalnokok és családjaik, nagyobb számban költöztek át Magyarországra. A Szlovákiára vonatkozó rendkívüli és átmeneti intézkedésekről szóló törvény az állami és önkormányzati hivatalnokokat, valamint az egyházi méltóságokat arra kötelezte, hogy hűségesküt tegyenek a Csehszlovák Köztársaságra, és szlovák (csehszlovák) hivatali ügyintézést vezetett be.#16 Mindez számos változással járt a hivatalnoki állásokban, és az elbocsátott hivatalnokok családjaikkal Magyarországra költöztek. Jóllehet pontos statisztikai adatok, melyek ezeket a változásokat számszerűen alátámasztanák, nem állnak rendelkezésünkre, a Magyarország felé irányuló migrációt világosan mutatja a református vallású személyek számának csökkenése. A kálvinisták száma Szlovákiában 1910-hez viszonyítva csaknem 13 ezer fővel csökkent (Sčítání 1927, 75. p.). E felekezethez tartozónak túlnyomórészt magyar anyanyelvűek vallották magukat. Jelentős változást hozott a zsidó nemzetiség megvallásának lehetősége is. Sok olyan izraelita vallású személy, aki 1910-ben anyanyelvének a magyart jelölte meg, Csehszlovákia megalakulása után nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Jóllehet számuk pontosan nem adatolható, de 1910-ben az izraelita vallásúak közül a magyar nyelvet Szlovákia területén megközelítőleg 107 ezer személy jelölte meg, míg 1921-ben csak 21,5 ezer (Sčítání 1927, 75. p.). Csehszlovákia megalakulása után sok olyan személy, akiket az utolsó népszámláláskor magyar anyanyelvűnek regisztráltak, csehszlovák nemzetiségűnek vallotta magát.

A két cenzus közti időszakban, 1921 és 1930 között, a legfeltűnőbb éppen a magyar nemzetiségű személyek számának megcsappanása. Statisztikailag ez összességében mintegy 5,5%-os csökkenést jelentett. Ennek oka bizonyos mértékig a lakosság lakhely szerinti illetőségére vonatkozó pontosítás volt, minek következtében 1930-ban a magyar nemzetiségű lakosság aránya az idegenek között 68,7%-ra ugrott (Sčítání 1930, 45–46. p.). 1930-ban jelentősen emelkedett az olyan zsidó és cigány (roma) nemzetiségű személyek száma, akik Dél-Szlovákiában korábban magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Mindezt jól mutatják annak a 23 déli járásnak az adatai, melyekben az 1921-es népszámlálás 26 640 zsidó és 3088 cigány (roma) nemzetiségű személyt mutatott ki. Ugyanebben a régióban viszont 1930-ban 37 210 zsidó és 18 363 cigány (roma) nemzetiségű személyt regisztráltak, ami ez utóbbi esetben a korábbi szám hatszorosa. Az említett mozgásokat figyelembe véve a magyar nemzetiségűek száma megközelítőleg 15,5 ezer fővel apadt, ami kb. 1,98%-os csökkenés a megelőző népszámláláshoz viszonyítva, ismét a csehszlovák nemzetiség javára (Sčítání 1930, 45–46. p.).

A magyar lakosság a kutatás tárgyát képező időszakban természetes módon főként a Magyarországgal határos déli területet lakta. Ebben a térségben fokozatosan három kompakt települési egység alakult ki, hosszan tartó megtelepedés eredményeként. Az első Pozsony alatt kezdődött, közepén Csallóközzel, mely Csehszlovákia megalakulásakor úgyszólván teljesen magyar volt. A magyar települések északon és északnyugaton Galántáig, Érsekújvárig, Verebélyig és Léváig húzódtak. Ez az összefüggő településhálózat keleten az Ipoly jobb partján fekvő Tótgyarmatig folytatódott. A szóban forgó terület magyar jellegét a 18. század végén világosan igazolja a korábban már említett első, 1773-ban kiadott hivatalos lexikon is (Lexicon 1920, 99. p.). Ezt az összefüggő településhálózatot azonban már ekkor is megszakította egy szlovák nyelvi ék, mely még az újkorban, a török katonaságnak a térségből való kiszorítása nyomán keletkezett. A jócskán kiürült területeket ekkor főleg északabbra fekvő területekről érkező lakossággal telepítették újra, aminek következtében a magyar nyelvű közegben szlovák nyelvszigetek jöttek létre. Ilyenek voltak például Kural (Kuraľany), Nyírágó (Nýrovce), Garam­kövesd (Kamenica nad Hronom), de Ógyalla (Stará Ďala, Hurbanovo), Újgyalla (Nová Ďala, Dulovce) és más községek is, melyek túlnyomóan szlovák nyelvi jellege a 18. század végéről adatolható. Az erős magyar nyelvi közeg nyomására azonban ezek a nyelvszigetek fokozatosan sorvadni kezdtek, míg végül jelentősebb szlovák sziget csak Kuralon maradt fenn, ahol a lakosság csaknem 94%-át még 1921-ban is cseh­szlovák (szlovák) nemzetiségűek alkották (Štatistický lexikón 1927, 39. p.). Másrészt ebben a térségben Nyitrától északnyugatra volt egy szintén régebbi, már a 18. század végén is létező településekből álló nagyobb magyar nyelvű nyúlvány is. Ezek a községek – Pográny (Podhorany), Zsére (Žirany), Gímes (Jelenec), Lédec (Ladice) – a két világháború közti időszakban is megőrizték magyar jellegüket.

A másik kompakt magyar települési egység Tótgyarmattól keletre húzódott Szlovákia déli határai mentén egészen a korabeli Kassa-vidéki járásig, ahol Kassától délre ismét egy szlovák nyelvi ékkel találkozunk. Ez leválasztotta a magyar települések harmadik területi egységét, mely Szlovákia egész délkeleti csücskét kitöltötte és keleti irányban egészen az akkori Kárpátaljáig (Podkarpatská Rus) folytatódott (részletesebben l. Šprocha–Tišliar 2009a, 97. p.).

A két világháború közti időszakban Dél-Szlovákia településszerkezete több változáson ment keresztül. Ezeknek oka főleg a földreformhoz kapcsolódó belső kolonizáció volt, minek eredményeként a magyar közegben számos szlovák (csehszlovák) nyelvsziget jött létre (részletesebben l. Simon 2009.).

A változások a német lakosságot is érintették, melynek létszáma a két világháború közti időszakban jelentősen csökkent. E változás oka legfőképpen az volt, hogy, mint említettük, lehetőség nyílt zsidó nemzetiség bevallására is. A német lakosság számaránya a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után végérvényesen az 5%-os határ alá esett. Már a középkorban létrejött néhány igen jelentős német lakosságú településközpont, s ezek a területek a hosszan tartó asszimilációs hatások ellenére egészen a 20. század első feléig megőrizték német jellegüket. Nyugat-Szlovákiában a legnagyobb német központnak Pozsony és közvetlen környéke számított, mely még a 19. században is német többségű volt (Tišliar 2009a, 53–70. p.). Hasonlóan jelentős számú német nyelvű lakosság települt meg a Kis-Kárpátok térségében is. Közép-Szlovákiában kiterjedt német nyelvsziget volt a felső-nyitrai–körmöcbányai térségben, amihez nyelvi szempontból Turóc déli része is kapcsolódott. A harmadik jelentősebb, kompaktabb német lakosságú terület a Szepesség volt (a német településekről részletesebben l. Tišliar 2008, 89–118. p.). Míg a szepességi, felső-nyitrai területek és Turóc déli része a két világháború közti időszakban általában meg tudták őrizni német jellegüket, Pozsony és környéke gyökeresebb változáson esett át, elsősorban a központi közigazgatási szerveknek ebbe a városba történt összevonása miatt, ezt követte Pozsony elszlovákosítása (elcsehszlovákosítása) a beáramló hivatalnoki apparátussal, mely nemcsak Szlovákia területéről érkezett, hanem éppúgy Csehországból is. A harmincas évek folyamán így Pozsonyban fokozatosan túlsúlyba került a szlovák (csehszlovák) lakosság.
A ruszin lakosság, melyet – többek között az igen jelentős csehszlovákiai orosz emigráció hatására – egy nagyobb, közös orosz lakossági csoportba soroltak (nagyorosz, ukrán és kárpáti orosz, 1930-ban orosz és kisorosz lakossági csoport), 1910-hez viszonyítva némileg csökkent. A csökkenést általában azzal magyarázták, hogy 1910-ben az anyanyelv meghatározásánál a felekezeti hovatartozást is figyelembe vették – esetükben a görög katolikus felekezetet –, ez azonban nem felel meg a valóságnak. Az 1921. évi cenzus a csehszlovák statisztika hivatalos véleménye szerint „az 1910-es eredményeket korrigálta” (Sčítání 1921, 76 p.). A ruszin lakosság, ill. annak egyik csoportja főleg az északkelet-szlovákiai térségben, nevezetesen Zemplén északi területén, Sárosban és a Szepességben helyezkedett el. Ezek a „ruszin területek” a két világháború közti időszakban a szlovák nyelvi közeg hatására némileg kisebbedtek.

Dél-Szlovákia 1938-as Magyarországhoz csatolása után Szlovákia etnikai jellegének alakulásában egy újabb sajátos szakasz vette kezdetét. Ennek jellegzetessége, hogy az új területi elrendezés folytán alaposan megváltozott Szlovákia etnikai összetétele. Az átcsatolt területen a magyar lakosság többségben volt, és Szlovákiában gyakorlatilag csak Nyitrától északra és keletre fekvő nagyobb magyar nyelvi nyúlvány maradt. A magyar kisebbség számbelileg az 1940. évi népszámlálás adatai szerint Szlovákia kisebbségei között a 4. helyre szorult a legerősebb német (mintegy 130 ezer), zsidó (72 ezer) és ruszin, ill. ukrán (több mint 61 ezer) kisebbség mögött.17 Az új határok érintették Pozsony és környéke német lakosságát is, amennyiben a müncheni konferencia eredményeként a német többségű Dévény és Ligetfalu a Harmadik Birodalom része lett. A ruszin lakosság száma főleg Kelet-Szlovákia egy részének Magyarországhoz csatolását követően csappant meg az 1930-as tavaszi, ún. kis háború után.

Az ebben az időszakban történt változások azonban a mesterségesen létrehozott csehszlovák nemzetiségre is kihatottak. Az autonómiatörvény elfogadásával a csehszlovák nemzet eszméjét „lecserélték” a cseh és szlovák nemzet létezésére és elismerésére. Fokozatosan, már 1938. végén megindult a cseh „hivatalnokok” első hulláma Szlovákiából Csehországba, s ez a folyamat még inkább felerősödött 1939-ben a Szlovák Állam, ill. a Cseh és Morva Protektorátus kikiáltása után. Míg az 1938-as országos népszámláláskor a csehek száma Szlovákiában csaknem 77,5 ezret tett ki, 1940-re ez a szám 3,5 ezer alá csökkent (Územie a obyvateľstvo 1939, 8–11. p.).

Külön kell szólnunk a zsidó nemzetiségről. Már 1919-ben lehetett vállalni ezt a nemzetiséget, jóllehet a népszámlálást előkészítő tanácskozásokról fennmaradt részletes jelentések szerint megfogalmazódott olyan kérés, hogy a lakosságnak ezt a választási lehetőséget ne ajánlják hangsúlyosan.18 E lakossági csoportról 1919-ből nincsenek adataink, az eredmények közlésénél azokat az „egyéb nemzetiségűek” csoportjához számolták (részletesebben l. Tišliar 2007, 63. p.). A két világháború közti időszakban megtartott cenzusok eredményei között azonban publikálták, s azáltal, hogy lehetőség nyílt zsidó nemzetiség megjelölésére is, a nemzetiségek száma Szlovákiában ebben az időszakban újabb nemzetiséggel gyarapodott. 1921-ben 70 529 csehszlovák állampolgárságú személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, 1930-ban ez a szám 65 385-ra csökkent.19 A két világháború közötti időszakban így a 4. legnagyobb lélekszámú kisebbséget alkották, mely leginkább a városokban, térbelileg pedig főleg Kelet-Szlovákiában összpontosult. Az 1938-as népszámláláskor, az egyre erősödő zsidóüldözés időszakában, nem egészen 29 ezer lakos vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. A bejelentkezési kötelezettség 1940-es elrendelése után kb. 72 ezer személy tartozott ehhez a kisebbséghez, mely az 1939 és 1945 között létezett Szlovák Köztársaság harmadik legnagyobb lélekszámú kisebbsége volt.20

Szlovákia területén a legnagyobb csoportot, a lakosság kb. kétharmadát, a csehszlovák (szlovák) nemzetiségű személyek alkották. Csehszlovákia megalakulása után a szlovák túlsúlyú településhálózat természetes terét elsősorban az északabbra fekvő régiók képezték. A déli régiók közül a korábbi Zemplén, Nógrád és Hont vármegyékben élt szlovák többségű lakosság. Körülbelül a lakosság fele szlovák volt Abaújban és Gömörben is (Tišliar 2009b, 74. p.). A népszámlálások közti időszakban a csehszlovák lakosság számaránya fokozatosan emelkedett. Ebben az időszakban leginkább Szlovákia északnyugati és északi területeinek lakossága gyarapodott, de ugyanezt mondhatjuk Kelet-Szlovákia középső részéről is. Az 1938 végén bekövetkezett területi változások után, amikor Szlovákia tulajdonképpeni területe a korábbi terület középső és északi sávja volt, a szlovák nemzetiségű személyek túlsúlya gyakorlatilag egyértelmű, a lakosság 86–88%-át alkották.

Összegzés

Az etnikai határok és az etnikai jelleg kizárólag statisztikai adatok és módszerek alapján nem értékelhetők. A lakosság etnikai jellegének vizsgálata gyakorlatilag a kezdetektől politikai ügy volt, a népszámlálások egész történetét az etnicitás attribútuma fémjelezte, s valójában ez így van ma is. A belépőadatokat különböző nyomások, propaganda, különféle egyéni vagy csoportérdekek torzíthatták. E torzítások mértékén legfeljebb csak spekulálhatunk, megfogalmazhatunk különböző, többé vagy kevésbé alaptalan hipotéziseket. Nincs olyan népszámlálás, mellyel kapcsolatban ne merülnének fel aggályok, kifogások, túlkapások, olykor még módszertani melléfogások is. Ennélfogva a közzétett adatokat a lakosság etnikai összetételének vonatkozásában sem szabad teljes mértékben abszolutizálni.
Zárszóként azonban meg kell állapítanunk: Szlovákia mindig is a multietnikus és multikulturális országok közé tartozott, és ez a jövőben is így lesz, ami valójában csak növeli az ország hitelét és vonzerejét.

(Fordította Németh István)

Felhasznált irodalom

A Magyar Korona Országaiban Az 1881. Év Elején Végrehajtott Népszámlálás Eredményei. I. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1882.
A Magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás. II. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1882.
A Magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Első rész. Magyar statisztikai közlemények. Új sorozat, I. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1902.
A Magyar korona országainak helységnévtára. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1892.
A Magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. Magyar statisztikai közlemények. Új sorozat, I. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1912.
Az 1869. évi népszámlálás vallási adatai. KSH Levéltár, 2005.
Berrová, Petra 2008. Zjišťování národnosti obyvatelstva při sčítání lidu na našem území v minulosti a dnes. Demografie, 50. évf., 4. sz.
Boháč, Antonín 1926. Národnostní mapa republiky Československé. Podrobný popis národnostních hranic, ostrovů a menšin. Praha, Národopisná společnost Českoslovanská v Praze.
Boháč, Antonín 1930. Národnost a sčítaní lidu. Praha.
Korabinsky, J. M. 1786. Geographisch-historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn. Pressburg.
Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára. Pest.
Lexicon universorum regni Hungariae locorum populosorum. Budapest, 1920.
MVSR Slovenský národný archív, f. Minister ČSR s plnou mocou pre správu Slovenska, 1918–1928, 277. sz. doboz, 10688/1919 Adm. Pres.
MVSR – Štátny archív s regionálnou pôsobnosťou so sídlom v Bratislave, Slúžnovský úrad v Trnave, 1856–1922, 11. sz. doboz, 6855/1921 adm.
MVSR Štátny archív s regionálnou pôsobnosťou so sídlom v Nitre, f. Župa Nitra I., az 1919-es népszámlálás megőrzött számlálóívei.
MVSR Štátny archív s regionálnou pôsobnosťou so sídlom v Košiciach, pobočka v Rožňave, f. Obvodný notársky úrad v Stratenej, 1895–1945, krab. administratívne 1918–1920, sign. č. 331/1919 adm., Podrobné poučenie pre popisujúcich povereníkov, § 31, 13. p.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 15. února 1921. I. rész. In Československá statistika, 9. kötet, VI. sorozat, 1. füzet. Praha, Státní úřad statistický, 1924.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 15. února 1921. III. rész. In Československá statistika, 37. kötet, VI. sorozat, 6. füzet. Praha, Státní úřad statistický, 1927.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. I. rész Růst, koncenrace a hustota obyvatelstva, pohlaví, věkové rozvrstvení, rodinný stav, státní příslušnost, národnost, náboženské vyznání. In Československá statistika, 98. kötet, VI. sorozat, 7. füzet. Praha, Státní úřad statistický, 1934.
Simon Attila 2009. Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Intézet.
Soznam miest na Slovensku dľa popisu ľudu z roku 1919. Bratislava, Ministerstvo s plnou mocou pre správu Slovenska, 1920.
Svetoň, Ján 1970. Slovenské vysťahovalectvo v období uhorského kapitalizmu. In Vývoj obyvateľstva Slovenska. Výber z diela k nedožitým 65. narodeninám J. Svetoňa. Bratislava, Epocha.
Šprocha, Branislav–Tišliar, Pavol 2009a. Populačný vývoj Podkarpatskej Rusi II. Štruktúry obyvateľstva. Bratislava, Infostat.
Šprocha, Branislav–Tišliar, Pavol 2009b. Štruktúry obyvateľstva Slovenska v rokoch 1919 – 1940. Bratislava, Infostat.
Štatistický lexikón obcí v republike Československej, III. diel, Slovensko. Praha, Státní úřad statistický, 1927.
Tišliar, Pavol 2007. Mimoriadne sčítanie ľudu z roku 1919. Príspevok k populačným dejinám Slovenska. Bratislava, Statis.
Tišliar, Pavol 2008. Nemecké národnostné ostrovy na Slovensku podľa výsledkov Šrobárovho popisu ľudu z roku 1919. In Tišliar, Pavol (ed.): Historica 47. Bratislava, Univerzita Komenského v Bratislave.
Tišliar, Pavol 2009a. Etnická a konfesionálna skladba obyvateľov Bratislavy v poslednej štvrtine 19. a v prvej polovici 20. storočia. In Zborník Múzea mesta Bratislavy, XXI. sz., 53–70. p.
Tišliar, Pavol 2009b. Etnická a konfesionálna štruktúra Gemera a Malohontu. Prehľad stavu podľa vybraných statických prameňov v 18. – 1. pol. 20. storočia. Brno, Tribun EU.
Územie a obyvateľstvo Slovenskej republiky a prehľad obcí a okresov odstúpených Nemecku, Maďarsku a Poľsku. Bratislava, Štátny štatistický úrad, 1939.
Vályi András 1796–1799. Magyar országnak leírása, I–III. Budán.

Pavol Tišliar
The ethnic composition of the Slovak population between 1919 and 1949

The ethnic boundaries and ethnicity cannot be assumed solely according to statistical data and methods. The issue of examining the ethnic character of the population was, practically from the beginning, a political issue. The entire history of censuses has been marked by the attribute of ethnicity, and this is true up to date. The entry data may have been distorted in the result of various pressures, propaganda, individual or group interests. We could only speculate about the extent of these biases or formulate various, more or less unfounded hypotheses. There is no census in connection with which no concerns, complaints, abuses, or sometimes even methodological faux pas would have aroused. Therefore, the data published in this study, in relation to the ethnic composition of the population, can not be fully understood as absolute.

Pavol Tišliar 314.145(437.6)”1919/1949”
The ethnic composition of the Slovak population 314(=511.141)(437.6)”1919/1949”
between 1919 and 1949 314(=161.25)(437.6)”1919/1949”
314(=411.16)(437.6)”1919/1949”

Keywords: Slovakia. The country’s ethnic composition between 1919 and 1949. The issue of the attribute of ethnicity. Hungarians in Slovakia. Ruthenians in Slovakia. Jews in Slovakia.