Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában. VII. kötet, Nyelv

Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában. VII. kötet, Nyelv. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 586 p.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában 2011-ben jelent meg a Magyarok Szlovákiában sorozat hetedik, Nyelv című kötete. A Szabómihály Gizella és Lanstyák István szerkesztette, monografikus jellegűnek is tekinthető kötet a szlovákiai magyar nyelvészek írásait gyűjti egybe, negyven – részben korábban már publikált – tanulmányban különböző szempontú elemzések révén számol be a szlovákiai magyar nyelvhasználatról, a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról. A szerkesztői előszóból is kiderül, hogy a kötet célja nem a szlovákiai magyarok nyelvének részletező leírása volt. A tematikailag nyolc főfejezetbe rendezett tanulmányoknak köszönhetően, melyek szerzői a pozsonyi, nyitrai, komáromi magyar tanszékek oktatói, az olvasó bepillantást nyer a rendszerváltás óta eltelt időszak szlovákiai magyar nyelvtudományi kutatásainak eredményeibe. A szerzők több témakört érintenek, így foglalkoznak a nyelvi jogokkal és nyelvpolitikával, a magyar nyelv szlovákiai változatainak, pl. a nyelvjárások jellemzőivel, a nyelvérintkezés és a kétnyelvű nyelvhasználat aspektusaival, s kitérnek a névhasználat és az oktatás, valamint a nyelvmenedzselés kérdéseire is.

A kötet első, Nyelvi jogok, nyelvpolitika c. főfejezete a nyelvi jogokat és a nyelvpolitikát érintő kérdéseket fejteget. Szabómihály Gizella fejezetnyitó tanulmányában foglalkozik az államnyelv szerepét hangsúlyozó törvényekkel s azok nemzetközi szempontú értékelésével, melynek kiindulópontja a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája, továbbá beszámol a szlovákiai kisebbségi nyelvhasználati jogokról s azok hiányosságairól. Az olvasó előtt megmutatkozik, hogy az elmúlt két évtizedben hol történt előrelépés, s mely területeken nem javult a helyzet, mely törvénypontok érintik továbbra is negatívan a kisebbségi nyelvhasználat jogi garanciáit.

Menyhárt József olyan egyház-politikai kérdéseket boncolgat, melyek a szlovákiai magyarok nyelvhasználatára kedvezőtlenül hatnak. Beszámol a magyar katolikus hitélet alapvető gondjairól, melyek között említi a magyar anyanyelvű főpásztor, a magyar anyanyelvű papok és papi hivatások, a magyar nyelvű kispapok anyanyelvű képzésének hiányát, az új egyházmegyék létrehozása során a tömbben élő katolikus magyarság felaprózását célzó törekvéseket (29–35. p.). Az egyházpolitika nyelvhasználati következményeinek ismertetésével hívja fel a figyelmet a magyar nyelvű hitélet megőrzésének a fontosságára.

Misad Katalin a magyarnak kisebbségi nyelvként való használatát vizsgálja a hivatalos érintkezésben. Áttekinti a 20. század elejétől a hivatali nyelvhasználatra vonatkozó törvényeket, továbbá a Dunaszerdahelyen végzett kutatás alapján ismerteti az írásbeli és szóbeli hivatali ügyintézés nyelvhasználati jellemzőit, s az írott nyelvi korpusz vizsgálatával a fordítási nehézségeket is feltárja.

A kötet második főfejezete A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői címet viseli. Lanstyák István fejezetindító tanulmányában a szlovákiai magyar beszélők nyelvi viselkedésének a sajátosságait, a kisebbségi, ill. kétnyelvűségi helyzetből adódó interferenciahatás nyelvi következményeit ismerteti. Bemutatja egyebek között a nyelvi lapszust és hiányt, a nyelvi bizonytalanság megnyilvánulásait, számos példával szemléltetve tárgyalja a kölcsönzés típusait, melyek mértékéről sok olvasó számára talán nem várt következtetést von le. Megállapítja, hogy „az SS nyelvnek az SM változatokra gyakorolt hatása tulajdonképpen csekély”1 (77. p.).

A szerző második, A határon túli magyar szókészlet eredet szerinti rétegei c. tanulmányában a határon túli lexikológiai kutatások eredményeit, a határon túli magyar szókészlet eredet szerinti rétegeit tekinti át a Termini internetes adatbázis, valamint a Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadása és az Osiris Helyesírás határon túli szóanyaga alapján. A Termini Kutatóhálózat és az MTA határon túli kutatóállomásai tevékenységéről, ill. a határtalanítási törekvésekről, a történelmi események nyelvhasználatra gyakorolt hatásáról, az ún. állami változatok kialakulásáról s e nyelvi helyzet következményeiről is beszámol. Eredetük szerint a szerző gazdag nyelvi anyaggal szemléltetve közmagyar, táji, határon túli és államnyelvi eredetű szavakat különbözet meg, sőt a nyelvi adatok felsorakoztatása mellett az adott szókészleti elemekkel szembeni beszélői viszonyulást is leírja. A szerző a továbbiakban azt is feltárja, hogy nyilvánul meg a kontaktushatás a határon túli szókincs egyes rétegeiben. E regiszterek gyakran negatív megítélés alá esnek, s e szemlélet megváltozásához a tanulmány újszerű megközelítése jelentős mértékben járulhat hozzá.

A nyelvi változókkal Lanstyák István és Szabómihály Gizella két tanulmányban is foglalkoznak. Magyarországi és szlovákiai magyar gimnazisták körében végzett empirikus kutatásaik eredményei alapján bemutatják, példákkal szemléltetik az egyetemes magyar nyelvben és a szlovákiai változatokban megjelenő nyelviváltozó-típusokat, kategorizálják a kontaktusváltozókat. E típusok segítségével a nyelvváltozatok jelenségei rendszerezhetők, s az egyes változótípusok – a szerzők által is fontosnak tartott és sürgetett – nyelvi jellemzőinek a megismerése lehetővé teszi az egyes változatokra vonatkozó általános megállapítások megfogalmazását (122–123. p.). Második tanulmányában a szerzőpáros áttekintést nyújt arról, hogy a vizsgált nyelvi változók mi­képp jelennek meg a diákok nyelvhasználatában, milyen különbségek figyelhetők meg e nyelvi változók változatainak használatában az egynyelvű és kétnyelvű környezetben.

A szlovákiai magyar írott nyelvváltozat kérdései Misad Katalin két tanulmányában kapnak teret. A standardtól eltérő helyesírási formákat – számunkra meglepő következtetéseket levonva – a szlovákiai magyar nyelvű sajtóból felgyűjtött példaanyagon vizsgálja. Meg­állapítja ugyanis, hogy „a szlovákiai magyar írásgyakorlókat a tulajdonnevek vagy a tulajdonnévnek vélt elnevezések írásakor nem befolyásolja a szlovák helyesírás” (145. p.). E tanulmányhoz szervesen kapcsolódó, azzal több ponton érintkező második írásában a szerző a szlovák és a magyar helyesírás egyes pontjainak összevető vizsgálata révén a szlovákiai magyar írásgyakorlatban megfigyelhető nagybetűsítést veszi górcső alá.

E főfejezetet Pintér Tibor tanulmánya zárja, melyben a szlovákiai magyar nyelvváltozatok adatbázisait veszi sorra, bemutatva a határon túli magyar nyelvváltozatok korpuszának létrejöttét, különös tekintettel a szlovákiai magyar korpuszra. A szerző a Gramma Nyelvi Iroda adatbázis-építő tevékenységének másik területéről, a szójegyzékek készítéséről is be­számol, s az olvasó a Termini magyar–magyar szótár és adatbázis készüléséről is tájékozódhat.

A soron következő, Nyelvjárások címmel ellátott főfejezet a szlovákiai magyar nyelvjárásokról tudósít tömören, de kellő áttekintést nyújtva. Ez a főfejezet elmaradhatatlan részét képezi a kötetnek azon oknál fogva is, hogy a nyelvjárás a szlovákiai magyar közösség nagy részének az elsődlegesen elsajátított és domináns nyelvváltozata. Elsőként a magyar nyelvjárások helyzetéről és kutatásáról számol be Sándor Anna. A tanulmány bevezetője dialektológiai alaptéziseket és fogalmakat ismertet, ill. funkcionális szempontból világítja meg a nyelvjárások kérdéskörét. Az értekezés magva a nyelvjárások helyzetének szemszögéből mutatja be a szlovákiai magyarok településszerkezeti sajátosságait, a nyelvi szocializáció színtereit, a korcsoportok szerinti nyelvhasználatot, a gazdasági helyzet és egészségi állapot befolyását, a lakosság etnikai és vallási összetételét, s mindezek fényében tizenkét pontban határozza meg a szlovákiai magyar dialektológiai kutatások további feladatait.

Presinszky Károly a nyelvjárásokhoz való viszonyulás kérdéseit taglalja: felhívja a figyelmet a beszélők, valamint a közvélemény általi megítélés fontosságára, hiszen a nyelvjárások mai helyzete elsősorban annak függvényében alakul. Az értekezés bevezetőjében a területi alapon elkülönülő nyelvváltozatokat és a köznyelvet hasonlítja össze: a különbségeket szociolingvisztikai tényezők segítségével ismerteti, valamint bemutatja a kisebbségi magyarság anyaországgal való érintkezésének nyelvi következményeit. Ezt követve a két nyelvváltozattal szembeni szubjektív viszonyulást tekinti át, a nyelvjárásokhoz való attitűd időnkénti változását, mivel azok megítélése alakítja az egyes nyelvváltozatok, így a nyelvjárás jövőjét is. Végezetül a szlovákiai magyar attitűdvizsgálatok eredményeit ismerteti a szerző.

A fejezethez további három, szintén Presinszky Károly tollából származó értekezés sorolható. Az első kiterjedt tanulmányban a Szlovákia területére eső nyelvjárási régiók, azon belül pedig az egyes nyelvjáráscsoportok aprólékos jellemzése szerepel, térképekkel ellátva. A jellemzés, mely a Szlovákiai magyar nyelvjárások c. egyetemi tankönyv2 ismeretanyagára épül, a nyelvjárási jelenségek közül elsősorban az egyes területekre jellemző hangtani és alaktani sajátságokat mutatja be kellő példaanyaggal. A Magánhangzóhiány és kontaktushatás a nagyhindi nyelvjárásban cím alatt a peremhelyzetben levő Nagyhind fonémaállományában történő változásokról értesülünk. A nyelvjárásban jelentkező erős illabialitást vizsgálja a szerző, arra keresve a választ, hogy a változásokat mely tényezők befolyásolhatják vagy idézhetik elő. A következő tanulmány e nyelvcserehelyzetben levő település lakosainak a helyi magyar nyelvjáráshoz való attitűdjét írja le és korcsoportokra lebontva szemlélteti.

A kötet szerzői a Nyelvérintkezés c. főfejezetben az interferencia és a kontaktushatás nyelvi, nyelvhasználati következményeit elemzik. Szabómihály Gizella, Lanstyák István, Vančóné Kremmer Ildikó és Simon Szabolcs a fejezet első tanulmányában egyrészt azokat az idegen szavakat veszik sorra, amelyek a szlovák nyelv közvetítésével kerültek be más nyelvekből a szlovákiai magyar nyelvváltozatokba, másrészt jellemzik a nyelvhasználatbeli megjelenésüket, párhuzamot vonnak a magyarországi és a szlovákiai nyelvhasználati szokásokkal, s a kölcsönszavak kategóriái alapján csoportosítják ezeket az idegen eredetű kifejezéseket. Formai szempontból elkülönítik a magyar és szlovák nyelvben fonológiailag egybeeső, eltérő és analógiás jellegű szavakat. Megvizsgálják a két nyelvben, ill. nyelvváltozatban az idegen szavak jelentésbeli, stílusbeli-pragmatikai, gyakorisági eltéréseit, s a be­szélt és az írott nyelv különbségeit sem hagyják figyelmen kívül.

Az északi magyar peremnyelvjárások olyan tájnyelvi jelenségeit vizsgálja Lanstyák István írása, amelyek valóságosan végbement vagy elmaradt nyelvcserék nyelvi nyomai. A vizsgált kérdések – a szerző szavait idézve – „segítséget nyújtanak a korábbi etnikai viszonyok jobb megismeréséhez, adalékokkal szolgálhatnak a magyar–szlovák nyelvhatár változásainak feltárásához vagy akár a nyelvterület belsőbb részeibe irányuló népességmozgás nyelvi alapon történő kimutatásához” (253. p.).

Menyhárt József tanulmánya a nyelvi kontaktusoknak a nyelvjárásokra kifejtett hatását tárgyalja.

A fejezetet Szabómihály Gizella dolgozata zárja, amelyben a fordítottság jeleit veszi sorra, például elemzi azokat a szerkezeti hiányosságokat (megformálási, kompetencia- és interferenciahibákat), amelyek a célnyelvi norma ismeretének a hiányából erednek, s a fordítóknak gyakran gondot jelentenek. A mondatrövidítő és jelzős szerkezetek, valamint a szenvedő szerkesztésmód fordításának sokszor megjelenő hibáit nyelvi adatokkal támasztja alá, továbbá e szerkezetek fordításának megoldási lehetőségeit is közli.

A kötet következő, a Kétnyelvű nyelvhasználat c. főfejezete a címéhez igazodva a kétnyelvűek nyelvhasználatáról nyújt átfogó képet. Lanstyák István a kódváltást vizsgálja két, egymással több ponton érintkező, de más vizsgálódási szempontú írásában. Az első tanulmányban a szlovákdomináns kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában megfigyelhető kódváltás nyelvtani típusait mutatja be aszerint, hogy „a két különböző nyelvből származó szekvenciák milyen módon épülnek egyetlen (kétnyelvű) diskurzussá” (293. p.). Második írásában a kódváltás nyelvtani aspektusának kérdéseit vizsgálja a szlovákiai magyar beszélőközösségben, s a kódváltás nyelvtani típusait – a bázistartó, bázisváltó kódváltást, bázisváltogatást, a megnyilatkozáson kívüli kódváltást – elsősorban a magyardomináns és többé-kevésbé kiegyenlített kétnyelvűektől merített példák alapján mutatja be.

A nyelvválasztást, a nyelvválasztási stratégiákat és szokásokat vizsgálja Lanstyák István és Simon Szabolcs. Három településen végzett kutatás alapján jellemzik az adatközlők aktív és passzív „egyszemélyes” nyelvhasználatát, valamint nyelvhasználatukat a kevésbé és az erősebben központosított nyilvános nyelvhasználati színtereken.

A főfejezetet Vančóné Kremmer Ildikó két tanulmánya zárja. Az első írásban magyar és szlovák tannyelvű oktatási intézményekben tanuló kétnyelvű, valamint egynyelvű magyarországi diákok szövegértési képességeit vizsgálja, s ennek eredményeiből von le figyelmeztető értékű következtetéseket. Kutatási eredményei cáfolják azt a vélekedést, hogy a kisebbségek anyanyelvi oktatása felesleges. A szlovák tannyelvű osztályokban tanuló magyar anyanyelvű diákok eredményei ugyanis súlyos hiányosságokat mutatnak (386. p.). Második esettanulmányában a szerző a kétnyelvűség kialakulásának néhány aspektusát: a tárgy­esetnek a magyar és a szlovák nyelvben való használatát, ill. a kétnyelvű gyermekek nyelvhasználatában előforduló kódváltás sajátosságait boncolgatja.

A Nevek és névhasználat c. főfejezetben Bauko János, Szabómihály Gizella és Török Tamás a nyelvészet egyik speciális ágához, az onomasztikához kapcsolódó tudományos írásait teszik közzé. A főfejezet élén Bauko János értekezése áll, melyben a szerző a társadalom és a személynévhasználat összefüggéseit szlovákiai magyar viszonylatban több szempontból vizsgálja: a hivatalos mellett a nem hivatalos személynévhasználatot is felöleli, sőt, a névdivattal, a generációk névhasználati különbségeivel is foglalkozik, s kimutatja, hogyan befolyásolja a magyar–szlovák kétnyelvű környezet a névhasználatot. Többek közt a következő érdekes megállapításokat közli: a névviselő nemzetisége nem következtethető ki a családnév etimológiája és helyesírása alapján (415. p.), ill. a szlovákiai magyarokat a nem hivatalos színtéren magyardomináns névhasználat, hivatalos színtéren pedig szlovákdomináns névhasználat jellemzi (420. p.).

Az említett szerző, Bauko János a Köszö­nések és megszólítások magyar–szlovák bilingvis környezetben c. tanulmánya a komáromi Eötvös Utcai Alapiskola és Jaroslav Šulek Gimnázium diákjai által használt köszönés- és megszólításformákat taglalja. Az előző tanulmányhoz hasonlóan itt is rámutat a kétnyelvű környezet szerepére.

Szabómihály Gizella a Szlovákia területén található helységnevek variabilitására hívja fel a figyelmet, s kifogásolja, hogy „a magyar földrajzi nevek standardizációs kérdéseivel a szlovákiai magyar nyelvtudomány eddig nem foglalkozott” (437. p.). Véleménye szerint a felsorakoztatott, egy denotátumhoz tartozó helynévváltozatok egységesítése csak akkor lehet eredményes, ha a kodifikáció szakmai alapon és minden érintett fél (azaz Magyarország és az utódállamok) bevonásával valósul meg.

Nem kevésbé fontos a helységnevek magyar–szlovák fordításának témaköre. Török Tamás két kistérség, nevezetesen Zoboralja és az Alsó-Ipoly mente térképeken szereplő helyneveinek szlovák fordításait veszi szemügyre: a térképek névanyagának párhuzamba állításával, pontosabban a fordítási jellegzetességek meghatározásával leszögezi, hogy a helynevek főként a következő fordítási műveletek bevonásával jönnek létre: tükörfordítás, átírás és új motiváció révén kialakuló szlovák elnevezés. Minden esetben ismerteti a létrejött változatot, tehát adatolja az esetlegesen feltűnő (gyakran szerkezeti és/vagy jelentésbeli) különbségeket. A soron következő tanulmányában ugyancsak az Ipoly mente helynevei szerepelnek, de ezúttal tipológiai szempontból kerülnek górcső alá: a nevek funkcionális rendszerezésére vállalkozik a szerző.

A fejezet zárásaképpen Bauko János röviden ismerteti a Szlovákia területén mind ez ideig megvalósult és megjelent névtani kutatásokat.

Az oktatás nyelvi aspektusai c. főfejezetben Misad Katalin az anyanyelvi nevelés problémáit, ill. a magyar nyelv és irodalom tantárgyak tartalmának, valamint érettségi követelményeinek következetlenségét tárgyalja. Nyil­vánvalóan a fejlesztéshez, a hibák kiküszöböléséhez nélkülözhetetlen e következetlenségek ismerete, ezért a szerző részletesen is­mer­teti az anyanyelvi oktatásban jelentkező hiányosságokat, valamint rámutat az érettségi próbatesztekben szereplő módszertani, szakmai jellegű és helyesírási hibákra. Kifejti, hogy biztos haladást a funkcionális szemléletű, használati alapú grammatikaoktatás nyújthat, ezért szükséges a tankönyvek koncepcióinak, tartalmának és módszereinek megújítása. Misad Katalin szerint olyan tantervre és tankönyvekre van szükség, amelyek a szlovákiai magyarok számára készülnek, tehát figyelembe veszik „a kétnyelvű helyzetben történő anyanyelvi nevelés sajátosságait” (499. p.).

Lanstyák István és Szabómihály Gizella a nyelvpolitika kérdéskörét a kisebbségi oktatás keretein belül vizsgálta. Kiindulási tézisük, hogy a kisebbségek nyelvi érdekérvényesítését a hazai és nemzetközi jogszabályokban való tájékozatlansága is gátolja, ezért szükséges a nyelvpolitika oktatásának a közép- és felsőfokú oktatásba történő beépítése. A tanulmány második része a nyelvpolitikai ismeretek oktatásához egy koncepciót is felvázol.

A szerzőpáros nevéhez köthető a következő értekezés is, melyben Lanstyák és Szabó­mihály azt kívánja hangsúlyozni, hogy kisebbségi környezetben hatványozottan fontos az anyanyelvi nevelés szerepe, hiszen a „szlovákiai magyarok azonosságtudatának egyik legfontosabb összetevője az anyanyelv” (511. p.). Számos empirikus vizsgálatra alapozva a szerzők megállapítják, hogy az anyanyelvi nevelés során először is a kontaktusjelenségek tudatosítását, majd pedig azok kiküszöbölését kellene irányozni: ehhez eligazításképpen hasznos módszertani tanácsokat is adnak.

Ugyancsak az anyanyelvi nevelés kérdéseivel foglalkozik Sándor Anna, aki a nyelvjárási hátteret az anyanyelvi nevelés fontos és nem mellőzhető kiindulópontjaként határozza meg, ezért sürgeti annak tekintetbevételét. Bizonyított tény ugyanis, hogy az anyanyelvoktatás a leghatékonyabban csakis a diákok elsődlegesen elsajátított nyelvváltozatára alapozva folyhat, mégis a tankönyveket megvizsgálva a nyelvjárásokkal kapcsolatos ismeretanyag hiányosságairól számol be a szerző, valamint arról, hogy a pedagógusok a legtöbb esetben a nyelvjárási hátteret figyelmen kívül hagyják. A probléma megoldását a funkcionális szemléletre épülő nyelvoktatás bevezetésében látja, a köznyelv eredményes elsajátításához pedig a kontrasztív szemléletet alapul vevő módszereket tanácsolja.

Simon Szabolcs a magyar iskolát látogató diákok szlovák nyelvi ismereteit a 2005/2006-os érettségi vizsga külső írásbeli tesztjének eredményei alapján méri fel, majd a következő tanulmányban a 2004/2005-ös tanévben megvalósult írásbeli érettségi vizsga elemzését végzi el magyar nyelvből és irodalomból, rámutatva a leggyakrabban jelentkező hibákra. Statisztikai adatok segítségével kimutatja többek között, hogy az egyik legnagyobb gondot a helyesírás okozza.

A főfejezethez tartozó utolsó értekezésben Vančóné Kremmer Ildikó a szlovákiai magyar nyelvű felsőoktatásról számol be, érintve az egyetem keretében történő nyelvi tervezés kérdéskörét. Kiemelendő a tanulmány egyik zárógondolata: „olyan átfogó tannyelvpolitikára van szükség, melynek gyakorlati alkalmazása a szakmai tudnivalók elsajátításán kívül a többségi nyelv magas szintű elsajátítását is megoldaná” (544. p.).

A könyv egyik nyelvészeti újdonsága az utolsó főfejezetben a nyelvi problémák megoldására összpontosító Nyelvi menedzselés, amely a szociolingvisztika negyedik irányzataként is felfogható (550. p.). Szabómihály Gizella az új nyelvészeti fogalmat a szakirodalomra hivatkozva a nyelvi tervezés tágabb kontextusában körvonalazza, s leírja, mit takar és miért előnyös a terminus használata, valamint kiemeli, hogy az irányzat az ún. laikus beszélők nyelvi értékelő tevékenységére is tekintettel van.

Misad Katalin a soron következő értekezésben a szlovák–magyar vonatkozású élelmiszer-ipari szakkifejezések és termékmegnevezések vizsgálatából, valamint az előforduló szemantikai eltérésekből megállapítja, hogy egyre nagyobb szükség van a szlovák kifejezések pontos magyar megfelelőinek azonosítására, ill. egy magyar terminológiatan kidolgozására.

A kötetet Simon Szabolcs Gondolatok a purizmusról c. tanulmánya zárja, melyben felemeli szavát az ellen, hogy a szlovákiai magyar tankönyvek még mindig tartalmaznak purista szemléletű megnyilvánulásokat.

Összegzésképpen elmondható, hogy a kötet tanulmányai messzemenően nem elégszenek meg azzal, hogy a nyelvtudományi kutatások által átfogó képet adjanak a szlovákiai magyarok nyelvéről, a nyelvváltozatokról és a nyelvhasználatról. Újszerű szemléletükkel számos nyelvi mítosznak ellentmondanak. A modern nyelvészeti felfogásokat követő kutatások, az eredménynek e szemlélethez igazodó bemutatása számos téveszme megszűnéséhez járulhat hozzá. A írások szerzői a funkcionalitásra helyezik a hangsúlyt. A szerzők célja kétségtelenül a kutatások eredményeinek gyakorlatban történő felhasználása, az anyanyelvi oktatásba való beépítése, a nyelvpolitika, nyelvi menedzselés nyelvalakító szerepének kiaknázása, valamint a szaknyelvek terminológiai fejlesztésének ösztönzése. Mivel a nyelvről szóló ismeretek átadása folyamán, valamint az egyes nyelvváltozatokhoz való viszonyulás kialakítása során az iskola mint intézmény nagy szerepet játszik, ezért a tanulmányokban konkrét tanácsok fogalmazódnak meg az oktatási rendszer megújítását illetően. A munka további pozitívuma, hogy tudományos igényessége mellett a kötetet logikus szerkezetének és a tanulmányok követhető, világos stílusának köszönhetően a laikus és a hozzáértő olvasó egyaránt haszonnal forgathatja. Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, hogy a magyartanárok és a nyelvészeti tanulmányokat folytató egyetemi hallgatók számára is hasznos ismeretforrás.