A vereckei honfoglalási emlékmű „mitológiájának” kialakulása és újraértelmezése mélyinterjúk tükrében*

A 21. század elejére a 156,6 ezer (Molnár–Molnár D. 2003, 62. p.) fős ukrajnai magyarságság egyik közösségi szimbólumává a vereckei emlékmű emelkedett, amely 1996-tól, megkezdett építésétől a 2008-as felavatásig – sőt azóta talán még jobban – az ukrán–magyar, továbbá a helyi érdekeket képviselő magyar–magyar politikai kapcsolatok egyik érzékeny témájaként a közfigyelem előterébe került, s mint ilyen a régió ukrán és magyar sajtóorgánumainak is állandó témájává vált. Mindazonáltal az ezredforduló után fellendülő nemzeti turizmusnak is az egyik központi állomása, és tagadhatatlanul beleivódott a magyar köztudatba. Ez a magas fokú érdeklődés vezetett napjainkra a „Verecke-kultusz” kialakulásához.

A kutatáshoz rendelkezésre álló irodalom igen széles spektrumon mozog. Nemcsak a magyar és ukrán kutatók szemléletmódja tér el egymástól kisebb-nagyobb mértékben, hanem a magyar szakirodalom, illetve a témával foglalkozó periodika sem tekinthető egységesnek.

A folyóiratok összefoglalása mellett mélyebb betekintést enged a magyar honfoglalási emlékmű bemutatásához azoknak a személyeknek a megszólaltatása, akik szerepet játszottak az emlékmű történetének alakulásában, illetve – foglalkozásuknál, valamint hivataluknál fogva – végigkísérhették a vereckei emlékmű építésének folyamatát 1996-tól 2008-ig. Így a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, Kovács Miklós,1 az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke, Gajdos István,2 az emlékmű építő-tervezője, Matl Péter,3 a Vereckéről könyvet is megjelentető szakíró és turistavezető Kovács Sándor,4 valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem történelem karának professzora, Mándrik Iván5 mondta el gondolatait a témával kapcsolatban.

A magyar honfoglalási emlékmű „mítoszának” kialakulása

„Két fejlett kultúrájú nemzet értelmiségi elitje egyaránt jól tájékozódik a világban, de nem is néz, nem is lát a szomszédságba, a kerítésen túlra, s ez az öntudatlan fölényesség (vagy közöny?) a melegágya az »álsajátos« illúzióknak” – írta akadémiai székfoglaló beszédében Rákos Péter a magyar és a cseh történelemre utalva.6 Az általa megfogalmazott gondolatok hatványozottan alkalmasak a Kárpát-medencei történelmi valóság megfogalmazására, illetve a 19–20. századi nemzeti mitológiák pontosítására.

A nemzeti mítoszok a modern politikai mítoszok egyik csoportját alkotják. Mindez jól látható Közép-Európában is, ahol a modern nemzetté válás folyamata együtt járt az új típusú közösség sajátos mitológiájának megteremtésével. Korszakos lebontásban a régió nemzeteinek mitológiája a felvilágosodás és a romantika korában szerveződött többé-kevésbé koherens narratívává. Bizonyos értelemben maga a modern nemzet is e korok elbeszéléseinek és szimbólumainak az együttese, hiszen a közösség tagjainak nemzeti önazonossága is ezeknek a történeteknek és jelképeknek a megismerésén, elsajátításán és magukévá tételén alapszik. (Kiss Gy. 2002) A Vereckei-hágó – a honfoglaló magyarság első Kárpát-medencei „állomáshelye” – a millenniumi ünnepségek kapcsán került be a magyar köztudatba s vált a honfoglalás attribútumává.

A korabeli források nem támasztják alá a Vereckei-hágó kizárólagosságát: „S így a Havas-erdőn [Északkeleti Kárpátok] áthaladva, a hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először foglalták el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak.”7 A rendelkezésre álló régészeti adatok azt mutatják, hogy a honfoglalásra egy igen széles „fronton”, az Északkeleti-Kárpátoktól egészen a Tölcsvári-szorosig került sor.

Ennek ellenére Verecke a magyar nemzeti mitológia egyik fontos kiindulópontja lett. A sivár, nehezen megközelíthető helyszín (amely egyebek között a Kárpátok vízválasztója is) különleges, megfoghatatlan és furcsa érzést vált ki az egyszerű helyi napszámosból ugyanúgy, mint a vagyonos kárpátaljai magyar vállalkozóból. Nem egyszerű megfogalmazni, miért van ez így, kis túlzással valami hasonló érzések keríthették hatalmukba a Szentföldre zarándokló keresztényeket. Természetesen ezeknek az érzéseknek a kialakulásában fontos szerepet játszott a korabeli magyar irodalom is, így Ady azóta szállóigévé vált verssora: „Verecke híres útján jöttem én…” Az idézett verssor meghatározza, honnan jött e nép, ugyanakkor a jelenben is érvényes kérdést tesz fel. Ez pedig nem más, mint a hova tovább, merre vezet ez az út már sokszor hangoztatott dilemmája. Ady Endre kései kárpátaljai utóda, Kovács Vilmos Verecke című versében így jellemzi a történelminek kikiáltott helyszínt: „Ez hát a hon… Ez irdatlan / Hegyek közé szorult katlan. / S az út… kígyó vedlett bőre. / Hány népet vitt temetőre, / S hozott engem, ezer éve, / Árpád török szava, vére / Bélyegével homlokomon…” (Kovács 2003, 142. p.)

A Vereckei-hágónak – nemzeti-kulturális szempontból legfőképpen – meghatározó jelentősége van. Itt érdemes elidőznünk annál a kérdéskörnél, hogy mit is hordoz magában e helyszínhez gyakorta társított, a nemzeti öntudat megtartásának, a magyar kisebbség megmaradásának egyik fontos tényezőjeként említendő összetartozás eszméje. Ez az elem a közös hagyományok, történelem, nyelv, kultúra stb. edényeiből táplálkozik. Az ezekhez köthető kollektív emlékezet által pedig megmarad a nemzetformáló erőt jelentő gondolkodás. (Hunt 1984) Az emlékezés szoros kapcsolatban van az identitással és ez által a hagyományteremtéssel. E három fogalom a közös emlékek, tapasztalatok és az ezeket felidéző szimbólumok által kapcsolódik egybe. A Vereckei-hágó mint helyszín, valamint az annak történelmi jelentőségét szimbolizáló honfoglalási emlékmű kimondva-kimondatlan is fontos szerepet játszik a nemzeti identitás megtartásában, így az azzal való azonosítás által az egyén egy tágabb közösség soraiba tartozhat, a csoporthoz kötődés erőssége által pedig nehezebben vész el a nemzet.

Kutatásunk során jelentős kiindulási alapot jelenthet Assmann kulturális emlékezetről kialakított felfogása, mely szerint négyféle emlékezet létezik: a mimetikus (utánzó) emlékezet, a tárgyak emlékezete, a kommunikatív emlékezet és e hármat összefogó kulturális emlékezet. Ez utóbbi esetében a múlt szimbolikus átalakulásáról beszélhetünk. A kulturális emlékezet mitológiai jelentéssel ruházza fel az elmúlt korokat. Nemzeti (vagy akár vallási) ünnepeket készít, hogy a múltat jelenvalóvá tegye. A Vereckei-hágón felállított emlékjel ennek a kulturális emlékezetnek a produktumaként alakulhatott. (Assmann 2004)

A kutatás során Ady örökbecsű verssorát igyekszünk újraértelmezni, mai jelentését megtalálni, aktualizálni.

1889. március 10-én Janka Sándor8 a Bereg című újság vezércikkében foglalkozott a honfoglalás hét évvel később esedékes ezredik évfordulójával. Cikkében azzal a javaslattal fordult Bereg vármegye vezetőihez, képviselő-testületéhez, hogy méltó módon szervezzék meg ennek a nagy eseménynek a megünneplését. (Csanády 2001) A 4 méter magas emlékobeliszk 1896-os felavatása után körülbelül 60 évig állt a helyén. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján nem ismert körülmények között bontották szét. (Kovács 2006, 73–74. p.)

Még 1995-ben fogalmazódott meg a gondolat, hogy a Vereckei-hágón a magyar honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából emlékművet kell felállítani. Ennek kezdeményezője a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) volt, mely pályázatot írt ki az emlékmű terveinek elkészítésére. Az emlékmű felépítésének támogatói voltak a Kárpátaljai Református Egyház és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. A felállítandó emlékmű elkészítésére kiírt pályázatot Matl Péter munkácsi szobrászművész és Medvecki Arnold műépítész nyerték el. Ezt követően a Magyarok Világszövetsége és a KMKSZ megállapodást írt alá a kivitelezési munkálatokról, melyek elvégzését követően a tervek szerint 1996. augusztus 15-én került volna sor a felavatásra. (Lator 1996, 3. p.) Az emlékmű hét kőtömbjének szimbolikus jelentősége van. A hét méter széles, hét méter magas tömbökből álló emlékjel életfamotívuma a kehelyből kinövő hét virág, vagyis a hét törzs által bevezetett magyarságot jelképezi. A hét virág a hét kőtömb, a kehely a kőtömbök alatt középen elhelyezett oltárkő szimbóluma. A márvány oltárkő a vérszerződésen kívül a két oldalán bevésett kereszt által a kereszténységre utal.9

Az augusztus 15-i avatás főként az ukrán szélsőséges szervezetek ellenmozgalmának köszönhetően elmaradt, sőt ezt követően a félbehagyott emlékmű ellen számos rongálást követtek el. Az emlékmű befejezésére 2008-ban került sor, miután Magyarország és Ukrajna államfői megegyeztek a vereckei emlékmű kérdésének rendezéséről. Az államelnöki találkozóra – fokozott munkatempóban (és fagyban) március közepére – befejezett emlékjel avatása elmaradt. Az építkezést koordináló Magyar Főkonzulátus, illetve az UMDSZ által majd csak 2008. július 21-én, zuhogó esőben, alacsony létszám mellett került sor a felavatásra. A ceremónián nem képviseltették magukat a történelmi egyházak, így az emlékmű felszentelése sem történhetett meg.10 A KMKSZ ezt az avatást nem ismerte el, mivel a munkálatok az ő felügyelete nélkül történtek (Badó 2008, 2. p.); a terület tulajdonjogi és az emlékjel jogi viszonyainak rendezését követően tervezték az emlékmű felavatását.11 2012. október 10-én a KMKSZ szervezésében tehát ismét felavatták a magyar honfoglalási emlékművet a Vereckei-hágón. Az avatáson részt vett és beszédet mondott a magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László, Magyarország ungvári főkonzulja, Bacskai József, Magyarország beregszászi főkonzulja, Tóth István, a KMKSZ elnöke, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke, Popovics Pál, s ott volt az emlékmű alkotója, Matl Péter is. A rongálások miatt az emlékművet felújították, sőt a vérszerződést is szimbolizáló oltárkövet teljes egészében kicserélték.12 A Kárpáti Igaz Szó cikkében ugyanakkor arról írt, hogy az emlékjel jogi viszonyai még nincsenek tisztázva. A megyei művelődésügyi főosztály vezetője, Jurij Hleba azzal indokolta az ügy egy helyben állását, hogy a KMKSZ által benyújtott dokumentáció hiányos volt.13

Az avatás körülményeinek egyik kritikáját fogalmazza meg Tóth Viktor, a Kárpáti Igaz Szó újságírója, egy pártpolitikától mentes emlékmű képét állítva az olvasó elé, amely olyanná válik, „mint Csíksomlyó, ahol felekezettől és világnézettől függetlenül minden magyarnak helye van”.14

A 2012 októberében megtartott emlékműavatás főszónoka, Kövér László így fogalmazott: „Verecke a magyar lélekben az útkeresés és a hazatalálás örök jelképe. (…) Bizonysága annak, hogy ami ma még álom, az holnap valóság lehet.” Ezzel azonban nemcsak a megemlékező tömeget buzdította kitartásra, hanem egy olyan küzdelem folytatását vetítette elő, amelyben nem lehet megjósolni, mikor fogják legközelebb megrongálni a honfoglalási emlékművet Verecke tetején.

Politikai szempontok a mélyinterjúk alapján

Verecke ügye nemcsak kulturális vagy nemzeti fontosságú, hanem politikai viták középpontjában is áll. Mint nemzeti jelentőségű emlékmű sokszor politikai eszközként van felhasználva, amit az eddigi felavatások viszonyai is jól példáznak.

Kovács Miklós az 1995-ben az emlékműre kiírt pályázat kapcsán elmondta, hogy a KMKSZ és az MVSZ számára fontos volt az a szempont, hogy egy esztétikus, ugyanakkor „vandálálló” szerkezet épüljön fel, mely jól bírja a támadásokat. Érdekes, hogy ezzel szemben Matl Péter a tervek elkészítésekor még nem gondolt a felmerülő atrocitásokra.

Gajdos István, az UMDSZ elnökének meglátása szerint a vereckei emlékmű szimbolikus volta miatt összeköt és szétválaszt is egyszerre, hiszen a galíciai ukránság továbbra is a „nagymagyar sovinizmus és az ezeréves országhatár” jelképét látja benne. Maga a helyszín, azaz a Vereckei-hágó adott, az emlékmű helyének kiválasztása azonban számos vitát gerjesztett a magyar közösségen belül is. Ennek az egyik oka, hogy a Magyarok Világszövetségének választmánya, amely eredetileg a régi (millenniumi) emlékmű helyreállításáról döntött, az eredeti helyszínen, azaz a megvalósult emlékműtől jóval lejjebb, az országút szomszédságában javasolta az elhelyezést. Ennek számos gyakorlati oka is volt, így a könnyebb megközelíthetőség is.

A vereckei emlékmű helyzete az ukrán–magyar aspektusban szintén nem elhanyagolható, hiszen mint emlékműnek ukrán jogi szempontoknak kell megfelelnie, hogy az atrocitásokkal szemben a törvény által védve legyen – utalt Kovács Miklós az emlékmű rendezetlen állapotára. Ebben a kérdéskörben elsőként fontos megvizsgálni az ukrán állam szerepét és hozzáállását. Kovács Miklós negatívumként fogalmazta meg az ukrán fél részéről tanúsított változékony magatartást. A magyar és az ukrán kormány szerepére utalva kifejezte, hogy a Vereckével kapcsolatos események jól tükrözik a kárpátaljai magyarság általános helyzetét. Annak ellenére, hogy a hatályos ukrán kisebbségi törvényben az szerepel, hogy Ukrajna minden nemzetiségének joga van nemzete történetének jeles eseményeit méltatni, sőt ezek tiszteletére akár emlékműveket állítani, az ukrán állam a saját jogrendszerét megsértve nem engedte az emlékművet felépíteni.15 2008-ban, amikor mégiscsak felépítették az emlékművet, ez a két ország közötti viszony kontextusában történt. Viktor Juscsenko és Sólyom László államfők megállapodtak abban, hogy felépülhet a vereckei emlékmű, és együtt fogják felavatni (ennek ellentételezéseként Budapesten felavatásra került Tarasz Sevcsenko szobra, illetve az ukrán „holodomor” [éhínség] emlékműve).16 Az ukránok külpolitikai megfontolásból mondtak le korábbi jogellenes álláspontjukról és engedték meg az emlékmű befejezését – vélekedett Kovács.

A KMKSZ elnöke az emlékmű ukrán pártokra gyakorolt hatásáról elmondta, hogy Vereckében semmi sértő nincs, az pedig, hogy a magyar honfoglalás Vereckéhez kötődik, tudományosan sem vitatott tény. „Amennyiben egy politikai erő arra építi az imidzsét, hogy ellenségképet alakít ki és az az ellen vívott küzdelem által pozicionálja magát, az megtehető. Mindenesetre ez ebből a szempontból is furcsa, hiszen egyértelmű, hogy ukrán nemzeti szempontból messze nem Magyarország vagy a magyarok jelentenék a legnagyobb veszélyt, ha egyáltalán veszélyt jelentenének, az ukrán nemzetféltésnek akkor is más irányba kellene irányulni.”

Kovács Miklós kiemeli az Ukrajna és Magyarország által megkötött kisebbségi egyezményt, amelynek következtében megalakult a kisebbségekkel foglalkozó kormányközi vegyes bizottság. Ennek szerepe azért fontos, mert a kárpátaljai magyarokra vonatkozó kérdések ezáltal államközi szintre lépnek, sőt a két ország viszonyrendszerének az állandó témájává válhatnak. A KMKSZ a vereckei emlékmű ügyét szerepeltette az ukrán–magyar vegyes bizottság ülésein, azonban az ukrán fél – Kovács Miklós szerint – mereven elzárkózott attól, hogy bármiféle lépést tegyen az emlékmű esetleges megépítése ügyében. Tehát annak ellenére, hogy évről évre napirendi pontként szerepelt a vereckei emlékmű kérdése, a megoldás nem a vegyes bizottságokon múlott.

Az egyik legfontosabb szempont a helyi magyar–magyar viszonyrendszer kibontása Verecke tükrében. Mándrik Iván rámutatott arra, hogy míg Gajdos István és az UMDSZ liberálisabbak, jobban próbálnak beilleszkedni az ukrán politikai rendszerbe, a KMKSZ sokkal konzervatívabb, s az anyaországi támogatás hátszelével próbál eredményeket elérni. A konfliktus igazából nem is a két szervezet, hanem annak vezetői között áll fenn, ami hátráltatja a magyar összefogást.

Kovács Miklós arra a kérdésre, hogy mi gátolta a helyi magyar–magyar megegyezést az emlékmű ügyében, 2008-ban úgy nyilatkozott, hogy Verecke nem a magyar együttműködés témája, hiszen az emlékműállítás kérdése nyitott, mindenki ott állít emlékművet, ahol akar. A vereckei emlékművet a KMKSZ kezdeményezte és állította, így a tulajdonjogi viszonyok értelmében a szervezet annak jogos tulajdonosa. A továbbiakban szóvá teszi, hogy a vereckei emlékmű ellenségei azok az ukrán szervezetek, melyek az emlékműgyalázásokat támogatják, viszont ha van olyan magyar szervezet, amely szintén valamilyen szempontból ellenzi a KMKSZ tulajdonában álló emlékművet, akkor az a szervezet az ukrán szélsőjobboldali tömörülésekhez sorakozik fel. Amint a sajtó oldalairól ismeretes, az UMDSZ és a KMKSZ nem egy állásponton helyezkedett el több kérdésben is, tehát a fentebb taglalt nyilatkozatban Kovács Miklós az UMDSZ-t sorolja a szélsőjobb ukrán elemek táborába.

Kovács Miklós az általa ellenszervezetként definiált UMDSZ-nek a régi emlékmű újraépítésére tett indítványát kétségbeesett lépésként határozta meg, amelynél a másik szervezet vezetői „a fejüket a falba verték, hogy ez miért nem nekik jutott az eszükbe előbb”. A KMKSZ jobb politikai helyzetfelismerésének nevezte az emlékmű felépítésének ötletét. A fő probléma abból ered, hogy két politikailag konkurens szervezetről van szó, melyek Verecke jelenkori történetével párhuzamosan váltak ellenfelekké a magyar érdekképviseletben. Kovács Miklós többször kiemelte, hogy a vereckei emlékmű az általa vezetett szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség tulajdonában áll. Mivel az UMDSZ nem hajlandó elfogadni ezt a kijelentést (mondván, hogy a magyar nemzet tulajdonaként nekik is részük van abban), a két tömb közötti megegyezés sem tud létrejönni Verecke ügyében.

1994-ben ugyan a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségen belül az érdekcsoportok vitája miatt (a soros parlamenti választásokon a KMKSZ beregszászi járási szervezete Tóth Mihály korábbi alelnök, míg a szervezet többi része Fodó Sándor elnök képviselő-jelöltségét támogatta, amely megmérettetés az előbbi győzelmével ért véget) a szervezetben belső szakadásra került sor, a KMKSZ egészen 1996-ig mint egyik alapítója az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségnek az országos ernyőszervezet tagja volt.17 Éppen ezért a KMKSZ-ből kivált, azonban hasonló politikai értékeket valló szervezeteknek nem volt érdekük, hogy az ukránok mellett lépjenek fel a vereckei emlékmű ellenzőiként. Az 1996-ra tervezett ünnepségek elmaradása miatt az MVSZ egyebek között tervezte egy kisebb honfoglalási emlékmű kivitelezését Beregszászban, az idő rövidsége és a pénzforrások elapadása miatt azonban ez a terv nem valósult meg.18

Az egyik szembetűnő vitatémaként merült fel az emlékmű 2007-es újratárgyalásakor, hogy milyen formában fejezzék azt be. Az UMDSZ által támogatott 1896-os obeliszk visszaállítására reagálva a KMKSZ elnöke elmondta, hogy 2007-ben, amikor felmerült az emlékmű befejezésének gondolata, előtérbe került az az elképzelés, hogy az eredeti, 1896-ban felállított emlékművet kellene újraépíteni a Matl Péter által tervezett új emlékmű helyett. Kovács Miklós szerint onnan indult ez a felvetés, hogy a vereckei emlékmű körül kialakult folyamatos problémát és feszültséget úgy oldják meg, hogy csinálnak helyette egy másikat, a KMKSZ által elkezdett emlékmű helyén. Ezt a koncepciót többek között az UMDSZ elnöke, Gajdos István támogatta.

A 2008 elején a közelgő Juscsenko–Sólyom elnöki találkozó előkészítéseként a magyar Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Államtitkársága saját hatáskörben gyorsított eljárásban döntött a Matl-féle emlékmű befejezéséről, ezzel kapcsolatban csupán konzultációt folytatott a kárpátaljai magyar szervezetekkel. A végső döntés meghozatalát követően az Ungvári Főkonzulátus kapta meg a szükséges engedélyeket és a pénzügyi forrásokat ahhoz, hogy az avatásra akár 2008. március 15-re elkészüljenek. A 2008. július 21-i avatást ennek ellenére a KMKSZ elnöke nyilatkozatában nem ismerte el, sőt annak jelentőségét az emlékműgyalázások közzé sorolta és „parodisztikus elemként” határozta meg. (Badó 2008, 2. p.) Az UMDSZ oldaláról közvetítő Kárpáti Igaz Szó közlése beszámol a zuhogó esőben megtartott megemlékezés előzményeiről a 2007-es márciusi eseményektől a felavatás pillanatáig.19 A harmadik számottevőnek nevezhető kárpátaljai magyar sajtótermék, a Kárpátinfó ugyan nem emelt szót az avatás jogossága ellen, mindazonáltal sérelmezte, hogy a régen várt eseményen méltatlanul kevesen vettek részt.20

Ezeknek értelmében elmondhatjuk, hogy a magyar–magyar viszonynak fontos szegmense a Verecke-ügy, amelyben a megegyezés a két párt közötti békülés függvényeként sikerülhet. Az emlékmű telekkönyvi bejegyzése és emlékművé nyilvánításának helyi része után a kijevi engedélyek rendezése szükségeltetett, hogy teljes jogállású emlékműről beszélhessünk. Ezenkívül az emlékmű körüli tereprendezési munkálatok és térfigyelő kamerák kihelyezése lesz napirenden a továbbiakban.21 Az emlékműnek a KMKSZ oldaláról való felavatására 2012. október 10-én került sor, miután a rongálások alkalmával több helyen megsérült emlékművet felújították. Így a KMKSZ is megtarthatta az általa hivatalosnak és törvényesnek elismert emlékműavatást.22

Magyarország Kárpátaljával kapcsolatos politikájának témáját elemezve Mándrik sajátos módon arról is beszélt, hogy a rendszerváltás után kiderült, Kárpátalja nem kell Magyarországnak. A történelemprofesszor szerint Magyarországnak kényelmesebb a támogatáspolitika kérdését rendezni, mint egy egymilliós ruszin kisebbség felvállalása és a fejletlen régió rendbehozatala. Megmutatta a német egység, hogy milyen nehéz felhozni egyforma szintre az elmaradott területet. A vereckei emlékmű kontextusában ezt a gondolatot azzal egészítette ki, hogy a magyarok ukránok általi elnyomása, a emlékművek meggyalázása, az oktatási rendszer nehézségei mind-mind olyan eszközök, melyeket a kárpátaljai magyarságnak hangsúlyoznia kell, hogy ezáltal is életben tarthassa az anyaországi támogatáspolitikát.

Kulturális megközelítés a mélyinterjúk tükrében

Az alábbiakban olyan szempontok kerülnek megvizsgálásra, amelyek a különböző értékű interjúk összehasonlításából mutatják be a honfoglalási emlékmű körüli viszonyokat.

Elsőként az emlékmű szerepét és hivatását taglaló válaszokat vizsgáljuk meg. Kovács Sándor szerint a nemzeti szimbólumok sorában Verecke legalább annyira fontos, mint Csíksomlyó („ez a mi csíksomlyói búcsúnk”), hiszen ez nemcsak egy emlékmű, hanem szakrális jelentőséggel bíró jelkép.

Matl Péter szobrászművész, a vereckei magyar honfoglalási emlékmű tervezője a tervezéskor áttekintette a honfoglalás kori és a magyar ornamentikát. A kutatott szimbólumok közül kiemelkedett egy óvó-védő „fogas” motívum, mely közös a közép-európai népeknél, így a magyaroknál is nagyon jellemző. Az is ide tartozik, hogy Verecke szláv neve a kapu vagy átjáró jelentéssel bír. Matl tehát az emlékmű tervezésekor elsősorban egy olyan, a honfoglalásnak emléket állító művet képzelt el, mely összefogó kapocsként állhat a nemzetek és a felekezetek között. Ennek megfelelően állított a közepébe egy oltárkövet. Az emlékműállítás – ukrán – ellenzői javasolták ugyan, hogy máshol állítsák fel a tervezett objektumot, mindemellett azonban Matl kifejtette: „Vereckét áthelyezni máshová nem lehet, mert lehet, hogy provokál valakit, de ezt nem lehet megváltoztatni. Mert ha máshol állítottuk volna fel, Munkácson vagy valahol az ukrán–magyar határon, akkor ez a szerkezet nem lett volna honfoglalási emlékmű.” Az emlékmű hivatása, hogy megmozgassa az magyar ember szívét, összetartson és reményt adjon. Az építő tervező szavaival: „Azért csináltam, hogy megszűnjenek az atrocitások. Ez van belevésődve az emlékmű elgondolásába, szellemiségébe. Ahogy Krisztus mondja, akinek van füle a hallásra, hallja, és akinek van szeme a látásra, lássa. Aki nem akarja látni, az nem lát, aki nem akar hallani, az nem hall, és olyan mondanivalókkal ruházzák fel az emlékművet, melyek nem felelnek meg a valóságnak.”

A szobrászművész nem gondolt a tervezéskor az emlékműgyalázásokra. A műemlék masszív szerkezetét azzal indokolta, hogy a Kárpátok földrajzi és éghajlati hatásainak próbáit csak egy erős, tartós építmény állhatja ki. „Hegytetőre építeni bármit komoly feladat, mivel itt van leginkább kitéve az időjárás viszontagságainak, a tél sokkal hidegebb, a nyár sokkal melegebb, olyan emlékművet kellett állítani, ami kibírja ezeket.” A szobrászművész az általa megszabott szakmai kritériumokkal szembeállította a szicsgárdistáknak emelt (Soltész István által tervezett) másik emlékművet,23 melyen a 2008 és 2012 között eltelt időszakban már megmutatkoztak az időjárás viszontagságainak jelei: „Felelőtlenség volt ezt így építeni, mert ha tiszteljük azokat, akiknek állítjuk az emlékművet, akkor időtálló anyagból építjük meg azt. Nem számítottam arra, hogy lesznek rongálások, én azt hittem, békét fog teremteni, nem pedig békétlenséget, ezért is használtam közös motívumokat.”

Az emlékművek nagyon fontos kérdését képezik a nemzetek közötti egyensúlynak. Mándrik Iván történész szerint ezek alátámasztására jó néhány példát hozhatunk fel a 20. századi történelemből. A különböző szovjet emlékműveket Kelet-Közép-Európában már javarészt lebontották ugyan (pl. az Osztapenko-szobrot Budapesten), de a háborúk következtében létrehozott katonai temetők és emlékművek még a mai napig is állnak. A magyaroknak megengedték, hogy Voronyezsnél emlékművet állítsanak, ami pozitív dolog, ezzel szemben viszont – mondja – Németországban egyetlen orosz emlékművet sem engednek felállítani.

Kovács Sándor úgy véli, minden emlékmű nagy érték, hiszen egy kor, egy nép, egy gondolkodásmód dokumentumaként vehető számba. Egy kulturált, fejlett társadalomban nem kérdés, hogy egymás mellett megfér-e két emlékmű. Példaként említi Szigetvárnál Szulejmán és Zrínyi Miklós közös szobrát, mely a népek közötti toleranciának, történelmi megbékélésnek egyfajta szimbóluma. Volt idő, amikor harcoltak egymás között, de ezen túl kell lépni – vallja a szakíró. Mándrik Iván arra a kérdésre válaszul, hogy mennyire fér meg egymás mellett a hágón az ukrán és a magyar emlékmű, így válaszolt: „A történelemben sok minden zavar, ideálissal pedig ritkán találkozhatunk. Probléma mindig a szomszédos népek között adódik. Mint a magánéletben: aki messze lakik, a falu másik végén, azzal nincs probléma. Ukrajnának így a legfőbb problémája mindig Oroszországgal lesz. Magyarországnak, Lengyelország kivételével, valamennyi szomszédjával voltak problémái, Ukrajnával a legkevesebb. A ruszinok mindig támogatták a magyarokat. Itt sose volt zavargás, és ezt kell megtartani. Itt sosem volt probléma, mert idomultak egymáshoz a népek.” Ellenpéldaként a szerbeket és a kaukázusi népeket említette, akik esetében – mentalitásuk folytán – napjainkig fennállnak a belső harcok, viszont a ruszinok és magyarok között ez soha nem volt jellemző. Mándrik professzor összefoglalva elmondta, hogy az átlagembert a különböző ideológiák, az emlékművek körüli huzavonák nem foglalkoztatják, hiszen számára a megélhetés az igazán fontos. Az olyanfajta ideológia pedig, mely erőszakos és nem vezet jóra, nem is az emberek akaratát közvetíti. Az, hogy a társadalomnak egy vékony rétege mégis ezt az utat követi, nem szabad, hogy kihasson az egész állam gondolkodására.

Kovács Sándor pozitívumként említette, hogy amikor Verecke környékén az ottani ruszinsággal beszélgetett, nagyon sokan támogatták elképzeléseit. A régi emlékmű kutatása közben (a hágót körülvevő völgyekben kereste az emlék obeliszkmaradványait24) a környező falvakat bejárva alkalma nyílt az ottani pásztorok és egyszerű emberek megismerésére. Több képeslap és fénykép ezektől az emberektől származik, és szintén nagy segítségnek bizonyult. A turistavezető szakíró szavai szerint: „Nagyon pozitív tapasztalataim vannak ezekből a falvakból, mert ha jön a magyar turistabusz, a gyerekektől az idős emberekig integetnek, és üdvözlik az ide látogató magyar turistákat.”

A mélyinterjúk tükrében megvizsgált kérdések által megállapítható, hogy a vereckei emlékmű fontos részét képezi s képezte az ukrán–magyar kapcsolatoknak, a kisebbségekkel foglalkozó ukrán–magyar vegyes bizottság üléseinek, a kárpátaljai és magyarországi magyar–magyar kapcsolatoknak, sőt még a szélsőséges gondolkodású, valamint a mérsékeltebb helyi ukrán politikai életnek is. A hét méter magas, terméskőből és vasbetonból felépített szerkezet, 841 méter magasan, fenyőerdőkkel körülvéve, az emberi zajtól távol áll rendületlenül, kitéve a következő arra látogató magyar érzelmű közösség érdeklődésének, vagy éppen az ártani kívánó szélsőségesek türelmetlenségének.

Befejezés

A 18. században a társadalmakat összekötő egyik legerősebb kapocs, a vallásosság, meggyengült. Ez a tendencia mindinkább erőssé válik, s a 20. század végén elérte a társadalom legszélesebb rétegeit is. Ugyanakkor az elveszett vallásosságot különböző mítoszokkal kezdték pótolni. Kialakult a nemzet mítosza is, melyhez valamennyi olyan elem hozzátartozik, mellyel a kulturális emlékezet folytán képesek megragadni a történelmet.

A nemzet fogalma csupán a 19. századtól nyerte el mai jelentését. Addig falvak és régiók közös identitása létezett csupán. Az átformálódott történelemírás fő célja az események objektív leírása volt, másrészt a 19. század történetírói is nagymértékben törekedtek arra, hogy egy dicső múlt felmutatásával egységes és közös érzést hozzanak létre államukban. Ettől azt remélték, hogy könnyebbé válik a politikai cselekvés gyakorlata. A vereckei emlékmű mitológiája is ezt irányozza elő: egységbe fogni a kárpátaljai magyarságot. Ennek következtében a közös emlékezet és nemzeti öntudat politikai vonásokká képes átalakulni.

A 19. századi történetírók a nemzet számára olyan valóságalappal rendelkező mítoszokat hoztak létre, melyek megalkotásánál a legfőbb szempont a jelenben való hasznosíthatóság volt. Emlékművek, emlékhelyek állítódtak, hogy ezt a nemzeti mitológiát tudatosítsák az emberekben. A vereckei emlékmű gondolata az 1880-as években indult Janka Sándortól, s az évtizedek sora alatt egy emlékjelként díszelgő határkőből napjainkra a megmaradás szimbólumává fejlődött. Rendeltetését tekintve másodlagossá vált az eredeti szerepe, vagyis a honfoglalás emlékének megőrzése; ehelyett a fő hivatása az identitás megőrzése, a kollektív nemzeti emlékezet fenntartása lett. (Assmann 2004, 23–25. p.)

A különböző csoportok, közösségek a múlt képeit is felhasználják annak érdekében, hogy fenntartsák történelmi létük legitimálását. Így például a nemzeti etnikumok az ünnepeiket, emlékjeleiket arra használják fel, hogy a másik nép előtt kifejezzék, hangsúlyozzák identitásukat. Ez a fajta kulturális hagyományőrzés mind az ukrán, mind a magyar nemzet részéről megnyilvánul Kárpátalján. Míg a magyarok az ezeréves történelem alapjaira építenek, az ukránok az állam általi támogatottságot élvezhetik.

1995-ben, amikor felvetődött a vereckei emlékmű újraépítésének gondolata, az ukrán állam függetlenségének mindössze 4. évfordulóját ünnepelte. Mivel a Magyarországgal való jószomszédi viszony már 1991-től kialakult, a gondolat felvetésére az ukrán állam első lépésként pozitívan reagált. Ezt követően azonban az elkezdett építkezés félbemaradt, és az emlékmű felavatása sem valósulhatott meg. Ennek okai az ukrán oldalról jelentkező ellenérzések hatásaiban keresendők. A fiatal államiság történetírása megpróbálta a szovjet hagyományoktól elrugaszkodva felrajzolni saját, független történelmét, amelyben olyan hősöket keresett, akik például felkerülhetnek az új bankjegyek (1996) oldalaira, s akik által megteremtődik a kollektív emlékezet és gondolkodás, és ami a legfontosabb: az egységes állam. A 20. századi hősök közzé sorakoztatta fel az ukrán történetírás az 1938–1939-ben Kárpát-Ukrajnáért harcoló szicsgárdistákat is. Ennek az államkezdeménynek a végét a magyar törekvések jelentették, ezért a Vereckével kapcsolatban lévő problémák is innen eredeztethetőek. (Jeffrey–Robbins 1998)

Matl Péter az általa tervezett műemlékről így nyilatkozott: „Ez a mű él. Él, mert valaki imádkozik mellette, él, mert valaki elpusztítja, újjászületik, mint a főnix, átmegy víz- és tűzkeresztségen…”A politikai küzdelmek, az emlékmű ellen elkövetett atrocitások, illetve a sajtóban megjelenő írások által felnagyítódik a honfoglalási emlékmű témája, ugyanakkor annak jelentősége és kulturális-nemzeti hatása megkérdőjelezhetetlen.

Miközben azonban politikai vezetők, újságot olvasó közemberek, egyetemen vagy főiskolán tanuló diákok töprengenek el Verecke mítoszán és üzennivalóján, elfeledkeznek annak igazi céljáról és hivatásáról: az összetartozás eszméjéről.

Felhasznált irodalom

Ady Endre 1989. Góg és Magóg fia vagyok én… Benedek István (szerk.): Rendületlenül – A hazaszeretet versei. II. kötet. Budapest, Officina Nova Kiadó, 545. p.

Assmann, Jan 2004. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó.

Assmann, Jan 2006. Religion and Cultural Memory. Ten studies. Stanford, Stanford University Press.

Badó Zsolt 2008. Újra emlékművet „avattak” a Vereckei-hágón. Kárpátalja, 2008. július 25., VIII. évf. 30. (393.) sz. 2. p.

Csanády György: Régi beregszásziak. mek.niif.hu/02100/02131/html/02.htm (2012. 02. 05)

Gesta Hungarorum. http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#13 (2012. 02. 03.)

Hunt, Lynn Avery 1984. Politics, Culture and Class in the French Revolution. Berkeley, Univiversity of California Press.

Kiss Gy. Csaba 2002. Hungarológia és nemzeti mítoszok. Korunk, 2002. november. http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2002&honap=11&cikk=7060 (2012. 02. 03)

Kovács Sándor 2006. Verecke. Budapest, Hungarovox Kiadó.

Kovács Vilmos 2003. Verecke. In Verecke – Kárpátaljai magyar költők a XX. századból. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Lator Ilona 1996. Lesz millecentenáriumi emlékmű Vereckén! Kárpátaljai Szemle, IV. évf. 2. sz. 3. p.

Molnár József–Molnár D. István 2003. Kárpátalja népessége és magyarsága a 2001. évi ukrajnai népszámlálás hozzáférhető eredményeinek tükrében. Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989–2002. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Olick, Jeffrey K.–Robbins, Joyce 1998. Social Memory Studies. From „Collective Memory” to the Historical Sociology of Mnemonic Practices. http://www.jstor.org/discover/10.2307/223476?uid=3738216&uid=2&uid=4&sid=56178516523