Eplényi Kata és Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai

Eplényi Kata és Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, 2012, 288 p.

„A nyelvhasználati jogok biztosítása elengedhetetlen egy kisebbségi közösség számára, hiszen fontos eleme a közösség fennmaradásának” – szögezi le a kötet előszava. Szer­kesz­tői, Eplényi Kata és Kántor Zoltán azt is hozzáteszik, hogy ebben a kérdésben konszenzus van, ám abban nincsen, „hogy a közösség anyanyelv-használati joga besorolható-e az alapvető emberi jogok közé, illetve hogy definiálható-e az alapvető egyéni vagy közösségi jog”. Ez a dilemma adja a kötet eszmei vezérfonalát.

Péntek János szerint a nyelvmegtartás egyik alapvető feltétele az optimista jövőkép, bizakodó magyarságkép. De kulcsszerepe van a kisebbségpolitikának, valamint a történelmi egyházaknak. Tehát a nyelvi tervezés és nyelvstratégia kapcsolódik a politikához és az adott kisebbség társadalmának szervezettségi állapotához. Valamint persze ahhoz a nemzeti jövőképhez, amit magukról maguknak alkotnak.

Kiss Jenő tanulmánya a Nyelvstratégia nyelvészeti megalapozottságának fontossága címet viseli. A szerző szerint a különféle eszközök összehangolására volna szükség. Ám az egymással küzdő táborok együttműködésére is. „Érvelésük a kelleténél sűrűbben távolodik el a nyelvi gyakorlattól, valóban hatalmi harccá alakulva, egy kérdést a középpontba helyezve: ki fogja uralni a magyar nyelvről szóló diskurzust.” A magyar nyelvstratégiának kellően differenciáló stratégiának kell lennie, hogy minden felmerülő kérdésre választ tudjon adni.

Juhász Hajnalka tanulmányának A nyelvi jogok és lehetőségek az Európai Unióban címet adta. A szerző azt vizsgálja, mit hozott a lisszaboni szerződés a nemzeti kisebbségek és a nyelvi jogok védelmében. Továbbá, hogy milyen új lehetőségeket kínál a mostani állapot a nemzeti kisebbségek és a nyelvi jogok védelmében. Az alapdilemmát úgy fogalmazza meg a szerző, hogy vajon elismerhetők-e a nyelvi jogok önálló jogként, vagy csak más jogokkal együttesen. A tanulmány sorba veszi a nemzetközi jog legfontosabb dokumentumait, számos, a gyakorlatban megjelenő problémára mutat rá, majd konkrét javaslatokat tesz. Sőt, javaslatait stratégiai rendbe szedi. A szerző arra a következtetésre jut, hogy csak hosszú távú célként képzelhető el az Európai Unió kisebbségvédelmi politikájának kialakítása. A nemzetpolitikának a rendelkezésre álló eszközök kihasználása mikéntjét kell kidolgoznia.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának végrehajtási mechanizmusával és a mechanizmus gyengéivel foglakozik Kardos Gábor tanulmánya. A szerző szerint a Karta végrehajtásának ellenőrzését erősítené, ha lehetőség nyílna egyéni vagy kollektív panaszra. Noha jelenleg nincs meg rá a politikai akarat, nem tartja eleve kizártnak egy nemzetközi panaszmechanizmus felállítását. Örvendetesnek nevezi, hogy a magyar szervezetek jelentéseikkel egyre inkább hozzájárulnak az árnyalt kép és értékelés kialakításához.

Andrássy György azt vizsgálja, miként segíthet a nemzetközi jog abban, hogy a Magyar­országgal szomszédos országokban hivatalos nyelvvé váljon a magyar. A szerző kiváló képviselője annak a gondolatnak, hogy a nyelvi jogoknak az emberi jogok közt volna a helyük. Ez a látásmód a probléma elemzésében is megmutatkozik. Andrássy szerint bár ez egyes nyelvek beszélőinek helyzete közt mutatkoznak ugyan eltérések az egyes országokban, ám furcsállja, hogy a szakemberek csak a kü­lönb­ségekről beszélnek, a hasonlóságokról pe­dig megfeledkeznek. Márpedig ahol különbségek vannak, ott hasonlóságoknak is lenniük kell, állapítja meg világos logikával a szerző. Ebből a szemléletmódból következik, hogy az egyes személyek eltérő nyelvi helyzete a diszkrimináció szemüvegén keresztül is vizsgálható.

A kötet második fele az egyes magyar kisebbségek nyelvi jogaival foglalkozik. Göncz László a szlovéniai, Szoták Szilvia az ausztriai, Horváth István a romániai, Csernicskó István és Ferenc Viktória a kárpátaljai, Beretka Katinka a szerbiai, Andócsi János pedig a horvátországi magyarok nyelvi jogait vizsgálja. A szlovákiai magyarokkal Fiala-Butora János tanulmánya foglalkozik. A szerzők részletes statisztikai adatokat szolgáltatnak, bemutatják az érvényes jogszabályokat, alkalmazásuk módját, a hivatalok valós működését, és gyakran a nyelvi jogok kibővítéséért indított mozgalmakat, kezdeményezéseket. Külön figyelmet érdemelnek azok a javaslatok, amelyek (például Szlovákia esetében) a fennálló jogi helyzetben rejlő lehetőségekre mutatnak rá. Fiala-Butora János szerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény negatív elemeinek kritikája mellett nem volna szabad elhanyagolni egyes pozitív rendelkezéseinek végrehajtását. Fő­ként nem volna szabad így viselkednie a ma­gyar vezetésű minisztériumoknak.

A kötet szerkesztői részletes és árnyalt kép kialakítására törekedtek. A kiváló szerzőgárda révén e törekvésük sikerült. Az olvasó összevetheti az egyes országokban uralkodó állapotot, de érdekes összehasonlítanunk az Európai Unió tagállamait az EU-n kívüliekkel. Számos konkrét, megvalósítható javaslattal találkozunk, ám meghatározó jelentőségű elméleti megállapítással is.

A kötetet ajánló Gál Kinga szerint a nyelvi jogok felmérésének munkája egy soha véget nem érő nemzetpolitikai feladat, éppen ezért állapotfelmérésre újra és újra szükség van. Leszögezhetjük, hogy a kötet valóban pontos képet ad a magyar nyelv jogi helyzetéről a Magyarországgal szomszédos államokban. Ám néhány ponton túlmutat a jelen állapot leírásán. A kötet megfontolásra érdemes javaslatokat is tartalmaz. A nyelvstratégia lényege a cselekvés. A tetthez azonban új, korszerű elképzelésre van szükség. Ebben a Nemzetpolitikai Kutatóintézet kötete sokat segít, e célból is érdemes elolvasnunk.