Bányai Viktória–Fedinec Csilla–Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.): Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség (Simon Attila)

Bányai Viktória–Fedinec Csilla–Komo­róczy Szonja Ráhel (szerk.): Zsidók Kár- pátalján. Történelem és örökség. Buda­pest, Aposztróf Kiadó, 2013, 453 p.

Bizonyos szempontból hálás dolog a zsidók történetéről írni, hiszen olyan témáról van szó, amely a tudományos életben is aktualitással bír, s a szélesebb közvéleményt is izgatja. Talán az ismeretlen, a titokzatosnak látott másik világ iránti vonzalom teszi ezt. A téma azonban számos buktatót is hordoz magában, főleg akkor, ha a szerzők a mártíromság és az áldozat, vagy épp a vádló pozíciójából közelítik meg azt. Az az erkölcsi teher ugyanis, amely a vészkorszak óta minden, a zsidósággal kapcsolatos megnyilvánulásra rárakódott (beleértve a tudományos céllal írottakat is), igencsak el tudja bizonytalanítani bármely szerző tollát.
A Zsidók Kárpátalján című kötet szerkesztői és szerzői azonban gond nélkül kerülték el ezt a buktatót. Ők történelmi igazság vagy épp az eredendő bűn feltárása helyett elsősorban dokumentálni akartak. Dokumentálni múltat és jelent. Dokumentálni egy olyan világot, amelyet a fogalmak szintjén ugyan valamennyien ismerünk (hiszen ki ne hallott volna még a kárpátaljai kaftános és pajeszos zsidók világáról), de amelynek rétegzettségéről, sokszínűségéről vagy mai örökségéről oly keveset tudtunk eddig.
A vizsgált kötet létrejöttéhez nem csupán egy személyesen érintett „mecénás” víziója, elszántsága és anyagi áldozata kellett, hanem a szerkesztői gárda szerencsés kiválasztása is. A kívülről belterjesnek tűnő zsidó világot aprólékosan ismerő Komoróczy Szonja Ráhel, a Kárpát-medencei zsidóság történetét, különösen az oktatás- és művelődéstörténetét illetően kiemelkedő eredményeket produkáló Bányai Viktória és a Kárpátalja modern kori történetét mindenki másnál jobban átlátó Fedinec Csilla ugyanis – legalábbis a végeredmény alapján – kitűnően egészítették ki egymást. A szerkesztésben éppúgy, mint a szerzősségben, hiszen a 35 tanulmányt felmutató kötetből ők hárman összesen tizenhármat jegyeznek (olykor társszerzőként). A kötet tanulmányainak megírásában 24 szerző vett részt, többségében olyanok, akik évek, évtizedek óta foglalkoznak a téma valamely aspektusával: történészek, kulturális antropológusok, hebraisták, szociológusok és más társtudományok képviselői. Általában az adott téma kiemelkedő jelentőségű kutatói, mint például az elitképzést illetően Karády Viktor, vagy a zsinagógák építészetét illetően Klein Rudolf. Vannak köztük magyarországiak, ukrajnaiak, izraeliek, zsidók és nem zsidók vegyesen. Ám a felekezeti hovatartozásnak – azt hiszem – semmi jelentősége sincs. Sokkal inkább fontosabb az a tudományos igényesség, amely a szerzők tollát vezette, s amely mellett más szándékoknak, sem apológiának, sem támadó élnek nem volt helye. Hacsak nem egyfajta tudományos-népszerűsítő szándéknak, amit bevallva-bevallatlanul felvállal a kötet. A világos szerkezet, a könnyen értelmezhető, de mégis szabatos nyelvezet, a látványos képek, a kötet végén elhelyezett fogalomtár ugyanis úgy teszi a szélesebb közvélemény számára is befogadhatóvá a kötetet, hogy az közben tudományos hitelességéből semmit sem veszít.
A tudatos szerkesztői munka már a Bevezető címet viselő „szerkesztői előszón” is átüt, amelyben a szerkesztők világosan kijelölik a kötet témáját, kitérnek a fogalomhasználatra, a települések megnevezésére, s jól behatárolják azt az időbeli és térbeli keretet, amellyel a besorolt írások foglalkozni kívánnak. A kötet négy korszakra bontva (a dualizmus időszaka, az első csehszlovák köztársaság évei, a holokauszt időszaka és végül az 1945 utáni évtizedek) mutatja be a kárpátaljai zsidóság történetét, amelyet egy ötödik nagy fejezet, a zsidóság kulturális örökségét taglaló tesz kerek egésszé.
Az első fejezet azonban nem csupán a Trianon előtti Kárpátalját vetíti elénk, a kárpátaljai zsidóság olyan alapvető adottságaiba és sajátosságaiba is bevezeti az olvasót, amelyek nélkül a későbbi fejezetek tanulmányai csak nehezen volnának érthetők. Ebben a részben kapunk információt a kárpátaljai zsidóság alapvető demográfiai és szociális viszonyairól, nyelvhasználatáról, az itteni hitéletet meghatározó haszidizmusról, a fontosabb rabbidinasztiákról.
Talán nem csak a szakmai érdeklődésem mondatja, de a leggazdagabban a két háború közötti korszak dokumentált. Egyrészt azért, mert a zsidó közösség ekkor volt a legnépesebb, de – több körülmény összejátszása folytán – ekkor élte virágkorát is. S persze arról se feledkezzünk meg, hogy ez a korszak kiváló forrás­adottságokkal rendelkezik: a kárpátaljai zsidó sajtó (legyen az jiddis, héber, cseh, magyar vagy ruszin nyelvű) gazdag és sokszínű volt, a csehszlovák politikai élet gazdag levéltári forrásanyaggal rendelkezik, s a vészkorszakot átéltek memoárirodalma is jelentős. Mindennek köszönhetően ebben a részben több „erős” tanulmány olvasható, mint például Komoróczy Szonja Ráhelé a zsidó hitközségek belső viszályairól, amely talán a legplasztikusabban adja vissza a korabeli kárpátaljai zsidó világ sokrétűségét és összetettségét. Kis Palesztina (Dunaszerdahely) zsidó múltját magam is kutattam, s így volt valami elképzelésem egy olyan település belső viszonyairól, ahol a zsidóság ha számbeli túlsúllyal nem is bírt, de gazdaságival igen. Ám az a világ, amit a Kis Jeruzsálem (Munkács) esetében a szerző felvázol, Dunaszerdahellyel összevetve is páratlan. Mint ahogy az egyes rabbidinasztiák vetélkedése is.
A vészkorszak eseményeinek leírása nagyrészt a Jad Vasem levéltárosának, Frojimovics Kingának a munkája, aki láthatóan kerülni akarta a megszokott sablonokat, s visszafogott, higgadt, de adatgazdag értékelését adja az eseményeknek. Külön dicséret a szöveg mellé rendelt forrásrészletekért (visszaemlékezések, korabeli sajtócikkek), amelyek nemcsak színesítik a szövegeket, hanem egyben plasztikusabbá is teszik a korabeli eseményekről kialakuló képet.
Az 1945 utáni időszak bemutatásával érezhetően meg kellett küzdeniük a szerzőknek, hiszen a korszak jórészt feldolgozatlan: a kárpátaljai zsidóság a vészkorszak idején jelentősen megfogyatkozott, s azóta is napról napra fogy, a korszak forrásai pedig leginkább néhány visszaemlékezésre korlátozódnak. A szovjet, majd pedig a legújabb, ukrán korszaknak szentelt egy-egy tanulmány azonban így is tanulságos olvasmány, s jól jelzi azokat a korlátokat, amelyeket a szovjet típusú rendszer az egykori – többségében – haszid közösség túlélői számára kijelölt.
A kötet utolsó fejezete az Örökség címet viseli, s az egykori kárpátaljai zsidó világ mai lenyomatát vizsgáló tanulmányokat tartalmaz. Számot ad a zsidó temetők sorsáról, a kárpátaljai zsinagógák sajtosságairól, zenéről, irodalomról. Különösen érdekes Vincze Kata Zsófia tanulmánya a holokauszttúlélők nosztalgikus Kárpátalja-képéről, amelyből kiderül, hogy az emlékezők még akkor is egy idealizált zsidó világot rajzolnak elénk, ha történeteik origójában – érthető módon – a holokauszt áll.
A kötetbe sorolt tanulmányok közt vannak erősebbek és akadnak haloványabbak, s persze vannak személyes kedvencek is. Ilyen például Komoróczy Szonja Ráhel szinte valamennyi írása, Filep Tamás Gusztáv tanulmánya, vagy a kárpátaljai temetőkről szóló rövid, de annál érdekesebb tanulmány. Ha hiányérzetünk támad, az talán abból fakad, hogy némely tanulmány kicsit felszínesre, sőt akár közhelyesre sikerült. Ám a kötetet tovább olvasva rá kellett jönnünk arra, hogy ezek a hiányok nem feltétlenül hiányosságok is egyben, hanem inkább egy gondosan szerkesztett kötet sajátosságai. Ami ugyanis az egyik tanulmányból hiányzik, az a másikban biztosan benne van, hiszen az egyes dolgozatok témája nemegyszer átfedi egymást. Persze anélkül, hogy a könyv ismételné önmagát. S ez feltehetően tudatos szerkesztői munka eredménye.
A könyv bevezetője jogosan jegyzi meg, hogy a közvélekedés a kárpátaljai zsidókat ortodox zsidókként képzeli el, s a szerkesztők ama szándékát is deklarálja, hogy ezt a sematikus képet felülírva a kárpátaljai zsidóság sokféleségét is bemutassa. Talán nem a szerkesztők hibája, hogy a könyvet elolvasva a fenti sematikus kép mégsem oszlik el. Nem is oszolhat, hiszen – ha a kárpátaljai zsidó világ színesebb volt is ettől – összességében mégis ez a kép határozta meg. Nem mellékesen, az olvasó figyelmét is óhatatlanul jobban megragadják azok a mozzanatok, amelyek az általunk ismert zsidóság életétől távoli, ortodox (s a vele sok hasonlóságot mutató haszid) zsidóság világát mutatják be.
A Zsidók Kárpátalján c. kötet a gazdag tartalom mellett egyben szép és látványos is. S ezt nem csupán az eddig nem publikált korabeli fotók, nem csupán a QR-kódok segítségével a kötetben elhelyezett videó- és hangfájlok miatt állíthatjuk, a kitűnőn megválogatott korabeli szövegek – sajtóból, korabeli tudományos irodalomból, visszaemlékezőktől –, válogatott idézetek is azzá teszik. Olyan könyvet tarthatunk a kezünkben, amely nélkülözhetetlen Kárpátalja és a kárpátaljai zsidóság történetének, jelenének a megértéséhez, de amelyet úgy is lehet olvasni, mint a közép-európai zsidóság világának kalauzát. Azok a mintázatok ugyanis, amelyeket az egyes szerzők felrajzolnak, a legtöbb esetben általánosabb érvényűek, mint hogy csak Kárpátaljára vonatkozhatnának. Olyan kulturális viselkedésformák rajzolódnak ki, amelyekben még akkor is ráismerhetünk a pesti, makói vagy a dunaszerdahelyi zsidóságra, illetve azok egykori világára, ha ismerjük a kárpátaljai zsidóság speciális helyzetét.

Simon Attila