Egy kis gömöri településről, Baracáról származol. Mit jelent számodra ez a falu? Hogyan emlékszel az ottani óvodára és iskolára?
A rimaszombati kórházban jöttem ugyan a világra, de Baraca (amely egy „c”-vel írandó, de hosszan ejtendő) a szülőfalum. Mi Baraccán éltünk, „baracciak” voltunk. Hogy mit jelent a számomra? Nagyon sokat, mint mindenkinek a felnevelő anyaföld. A világra való rácsodálkozásom helyszíneit, egy nagyon zárt világot. Egyetlen példa: emlékszem, ahogy gyerekként kimentem a Fájjé (= Fáy család birtoka) nevű domboldal tetejére, az erdő szélére, néztem a völgyben fekvő otthont, s arra gondoltam, vajon van-e nagyobb falu Baracától. Megnyugtatásul: rájöttem, persze hogy van. Ma már azonban azt is tudni vélem, hogy csak fizikai értelemben, mert a szellemi haza nem mértékegységek kérdése. Én gyerekként leggyakrabban a szomszédos Cakóban fordultam meg, ahol anyai nagyszüleim éltek, főleg vakáció idején. Apu egy-egy alkalommal, általában búcsú alkalmával Dobfenekre is elvitt magával, ahonnan ők Baracára költöztek. Ez már nagy kalandnak számított, hisz még vonaton (!) is utaztunk. Az óvodára alig emlékszem, mindössze egy fotó őrzi az emlékét. Ugyanott volt, ahol az iskola, a falu közepén, egy eredetileg földesúri kúriaként szolgáló épületben. Ma már nincs meg. A baracci kisiskolában Papp Laci bácsitól tanultam a betűvetést – bár, mint mondták, már az iskolába lépés előtt ismertem a betűket…
Később a baracai kisiskolából Rimaszombatba kerültél?
Nem Rimaszombatban, hanem (egy, Bátkában eltöltött hónapot leszámítva) Tornalján jártam „polgáriba” – ahogy akkortájt nevezték mifelénk az alapiskola felső tagozatát. A tornaljai iskoláról nincsenek különösebb emlékeim. Főleg az ún. Pártépületbe jártam, de egy ideig az ún. Dzsonzon-telepen is voltunk. Tornalján szembesültem valójában azzal, hogy más nyelvűek is vannak, aminek természetes következménye volt a „magyarságélmény”. Otthon mindenki magyarul beszélt, a magamfajta „parasztok” éppúgy, mint a „cigányok”. A zömmel pusztákon élő szlovák telepesek a velünk való kapcsolatban a falu nyelvhasználatához igazodtak.
Sok, később nem műszaki, hanem úgymond a humán területen híressé vált (cseh)szlovákiai magyar értelmiségi a legendás kassai gépipariban érettségizett. Későbbi pályafutásod ismeretében különösen érdekelne, Te miért választottad ezt az iskolát? A műszaki dolgokhoz vonzódtál, a reáltantárgyakat kedvelted, vagy esetleg az akkor közismerten magas színvonalon folyó oktatás és az iskola szellemisége miatt jelentkeztél éppen Kassára?
Az iskolaválasztást illetően inkább úgy fogalmaznék, hogy a szüleim ösztönzésére jelentkeztem Kassára. Gyakorlatiasan gondolkoztak. Akkortájt a gimnáziumnak nem volt nagy presztízse. Ők úgy vélték, az nem ad szakmát. Noha a humán dolgok érdekeltek, elfogadtam az ajánlást. S nem bántam meg! Az iskola befogadott – és elfogadott. Jóllehet soha nem mondták, mindig éreztették: nem az a cél, hogy egy életunt, munkáját nem szerető robotembert neveljenek belőlünk. Ezért is került ki az ipariból annyi „egyéb”, pap, költő, tudós, művész… Szerencsém volt abban is, hogy Kováts Miklós személyében olyan osztályfőnököm volt, aki maga is ilyen beállítottságú volt, történelmet, magyart tanított.
Honnan ered a néprajz és a régészet iránti vonzalmad? Mikor döntötted el, hogy ezekre a szakokra jelentkezel, s a kettő közül melyik tárgy állt közelebb a szívedhez?
„Páros” érdeklődésű voltam, ez igaz. Ám a párost nem az említett két tudományszak, hanem a múlt és a szülőföld iránti vonzalom alkotta. Olyan tanszék, illetve szak, amelynek ez (az utóbb „gömörológiá”-nak elnevezett felfogás) lett volna a tárgya, akkor sem volt, ma sincs. A régészetről jobbára csak romantikus elképzeléseim voltak, a néprajzról pedig alig tudtam valamit is. A régészet szerepelt az ún. önköltséges szakok között, de mivel a felvételi űrlapon egy másik szakot is meg kellett jelölni, kényszerűségből a népművelést választottam. Az egyetemen a néprajz úgynevezett „B” szak volt, az első év sikeres elvégzése után lehetett felvenni főszakként. Egy éven át három szakot végeztem, majd a népművelést leadtam. A néprajz tanszéken egyébként mindvégig jobban éreztem magam.
Milyen volt a budapesti diákélet akkoriban? A Csehszlovákiából érkezett diákok keresték egymás társaságát? Összejártatok?
Igen! Nagyon sokan tanultunk akkortájt a budapesti egyetemeken. A csehszlovák nagykövetség kereskedelmi kirendeltségén rendszeresen találkozgattunk.
Tanáraid közül kikre emlékszel vissza ma is szívesen, kitől kaptál a legtöbbet?
A tornaljai alapiskolában a csoltói Veréb Béla volt az osztályfőnököm, aki a történelmet tanította. Jó szívvel emlékezem rá. A legtöbbet Kováts Miklóstól kaptam, róla fentebb szóltam. Az egyetemen László Gyula tanítványa lehettem. Hatása életre szóló.
Sohasem fordult meg a fejedben, hogy Magyarországon maradj?
Nem. Számomra természetes volt, hogy hazatérek.
Milyen tervekkel érkeztél haza? Sikerült olyan munkahelyre kerülni, ahol azzal foglalkozhattál, amivel szerettél volna?
Alapjában véve igen. Rimaszombatban, a Gömöri Múzeumban (ma: Gömör-Kishonti Múzeum) lettem régész-muzeológus. Akkortájt Gömör régészeti szempontból szinte terra incognitának számított. A múzeumban jórészt még a Fábry János, Hűvössy Lajos, illetve Balassa Géza által gyűjtött és rendszerezett anyag állt az érdeklődők rendelkezésére. (Az újabb feltárások anyaga Nyitrán volt, az ottani régészeti intézetben.) Lényegében ezt az állapotot tükrözi a jelenleg is meglévő állandó kiállítás régészeti része is, noha azóta sok és fontos anyaggal bővült a gyűjtemény. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy én akkortájt inkább a néprajz iránt érdeklődtem, ezzel viszont csak a szabadidőmben foglalkozhattam. Nemegyszer előfordult, hogy az ebédidőmet némileg (?) megnyújtottam, s „kiugrottam” Nagybalogra, hogy hallgathassam vitéz Ibos Istvánné Zsámbok Piros nénit. Ő gyakorlott „adatközlő” volt. Néprajzi gyűjtők sorát szolgálta ki. Nem csupán ismeretekben, emberségben is sokat tanultam tőle. Még vár rám, hogy a tőle hallottakat feldolgozzam.
A (Cseh)szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság Népismereti Könyvtára c. sorozat első kiadványaként 1991-ben jelent meg az Általad szerkesztett Vály-völgy kötet. Mikor született a Vály-völgy kutatásának ötlete és ki mindenki vett részt benne?
Talán meglepően hangzik, de én csak egyetemista koromban jutottam el Vályba először. Emlékszem, mennyire rácsodálkoztam Felsővály archaikus voltára, a csodálatos erődített templomra. Alighanem ennek hatása alatt született meg bennem az elhatározás. A kutatásban eredetileg a természettudós Gaál Lajos, a történész Czenthe Miklós és Kovács Tibor, az irodalomtörténész Erdélyi Ilona, továbbá Erdélyi Géza – későbbi református püspök – mint művészettörténész, Dénes György és Benedek László, valamint az akkori fiatal szlovákiai magyar etnográfusok, Fehérváry Magda, Kocsis Aranka és Liszka József vett részt. Az utóbbiak később kapcsolódtak be, így dolgozataik – a magamét kivéve – nem szerepelnek a tanulmánykötetben. Máig él bennem a kép, ahogy a húgommal rendezgettük az ágyakat a Felházban, ahol a szállásunk volt, s nehezen feledhető a borkóstoló az alsóvályi pincében, a ma nagysallói lelkészként, barsi református esperesként szolgáló Kiss Páléknál tett látogatás hangulata. Sok év távlatából visszatekintve talán megállapíthatom, hogy nem csupán emberi élményt jelentett a vályi kutatás, de azt is, hogy hasonló merítésű (az egyéb helyeken megjelent dolgozatokkal szerves egységet alkotó) kistáji monográfia azóta sem igen jelent meg a szlovákiai magyarság körében.
Kevesen tudnak róla, hogy még a rendszerváltás előtt felmerült egy múzeum létrehozásának az ötlete Rimaszécsen. Miről is volt szó tulajdonképpen?
A nyolcvanas évek végén egyre szűkebbnek éreztem az inggallért a munkahelyemen. Sokat hallottam Juhász Istvánról, a rimaszécsi EFSZ akkori elnökéről. Náluk sokan otthont, lehetőséget kaptak, olyanok is, akik aligha sorolhatók egy mezőgazdasági szövetkezet hagyományos tagjai közé. Autóversenyző, fogathajtó, képzőművész is volt ott. Gondoltam, talán egy muzeológus sem lesz haszontalan. Miután érdeklődésemre igenlő választ kaptam, 1988 őszén elhagytam a múzeumot. Rimaszécsen egy dél-gömöri magyar tájházat szerettünk volna létesíteni. Némi keresgélés után a Koháryak által építtetett 17. századi magtárat, az ún. Futurát szemeltük ki erre a célra. Elkészült a koncepció, folytak a helyreállítási munkák, gyűlt az anyag (ennek része volt Bán-Bódi Aladár hatalmas néprajzi gyűjteménye, továbbá a Dúdor István festőművész testvérétől vásárolt, illetve ajándékba kapott anyag). Kiállításokat szerveztünk, könyvtárat építettünk. Közben lapszerkesztő is lettem, mert Szécsi Szó címen havilapot indítottunk. Szóval, minden jó úton volt, de jött 1989 novembere. A megváltozott körülmények nem tették lehetővé a szándék megvalósítását.
Ismét visszakerültél a rimaszombati Gömöri Múzeumba, ahol igazgató lettél. Hogyan élted meg, amikor a harmadik Mečiar-kormány idején több más szlovákiai magyar vezető beosztásban lévő értelmiségivel együtt Téged is leváltottak éléről? Beszélnél egy kicsit bővebben erről az időszakról?
Én 1990 kora nyarán, meglehetősen viszontagságos körülmények között kerültem vissza a Gömöri Múzeumba, egyenesen az igazgatói székbe. Hamarosan meg kellett azonban tapasztalnom, hogy darázsfészekbe kerültem. Állandó támadások értek, a házon belül s azon kívül egyaránt. Egyes munkatársak rendszeresen feljelentgetettek a fenntartói feladatokat átvevő művelődési minisztériumnál. Az ellenőrzések ugyan ezek megalapozottságát rendre cáfolták, ám mindez rengeteg erőmet elvitte. Megjegyzem, 1945 óta én voltam az első, aki magyarként vezető beosztásba került Rimaszombatban művelődési intézményben. Ráadásul egy olyan időszakban voltunk, amikor teljes erővel folyt a társadalmi élet újjászervezése, amelyből magam is kivettem a részem. Ez utóbbi volt az oka a kívülről jött támadásoknak. Főleg a közéleti szerepvállalásom volt az, ami miatt a Matica slovenskában, a Szlovák Nemzeti Pártban, később a Mečiar-féle mozgalomban tömörült szlovák soviniszták első számú célpontja lettem. Négy és fél évet tölthettem el a tisztségemben. A búcsú nem volt szép. Nem csupán tisztségemből váltottak le, hanem ezt követően egyszerűen kirúgtak, majd durván meghurcoltak a nyilvánosság előtt. Nehéz időszak volt ez számomra, lelkileg is nagyon megviselt. Ennek a részletezésétől most eltekintenék.
Szerencsére erre az időszakra bővebben kitérsz az 2009-ben megjelent életrajzi kötetedben, az utókor számára részletesen megörökítetted ezt az embert próbáló időszakot. Ahogyan említetted, a munka mellett sok más szlovákiai magyar értelmiségihez hasonlóan Te is politizáltál. Hogyan értékeled ezeket éveket mai szemmel?
Ki más vállalhatott volna közszereplést 1989 novemberét követően, ha nem az értelmiség?! A szerepeket a helyzet és szükség osztotta. Persze, olyan előadás volt ez, ahol ki-ki önmagát adta elő. Nekem a „mindenes” szerepének a megformálása jutott. Voltam önkormányzati képviselő, egy ideig még alpolgármester is. Komoly küzdelem folyt a város szellemi rehabilitációja, a magyar iskolaügy évtizedek óta tartó gondjainak orvoslása érdekében… Mint említettem, a következetes kiállás tüske volt a soviniszták szemében. Jól jellemzi az akkori állapotokat a következő eset. Egy alkalommal magához rendelt a művelődési államtitkár, néhai Roman Zelenay. Belépésemkor, a köszönés viszonzása helyett ezekkel a szavakkal fogadott: „Aha, maga az az alpolgármester!” A „nagypolitika” is megkísértett, s karmaiból csak igen nehezen tudtam kiszabadulni. Azért, hogy nem kerültem bele a húsdarálóba, az Úrnak legyen hála! Nem voltam soha politikus, mindig kizárólag lelkiismeretem szerint cselekedtem. Tiszta lelkiismerettel fekszem és kelek.
A folyamatos támadások ellenére továbbra is aktív maradtál, újabb tervekkel álltál elő. A kilencvenes évek vége felé felmerült az ötlet, hogy a szlovákiai magyarok múzeumát Rimaszombatban kellene létrehozni, ami gyakorlati szempontból nagyon ésszerű lett volna, hiszen éppen a magyarlakta Dél-Szlovákia középpontjába került volna, a keletei végekhez közelebb. Kevesen ismerik ennek az elképzelésnek a részleteit, valamint az okot, hogy miért éppen erre a városra esett a választás, s végül miért is hiúsult meg ez a több szlovákiai magyar értelmiségi által is támogatott elképzelés?
Ez egy tanulságos történet pártpolitika és szakmaiság viszonyáról, emberek jelleméről, magatartásáról, a szlovákiai magyar közéletről. Reménytelen vállalkozás volna ennek részletes bemutatása ezen a helyen. Minden dokumentumát közreadtam az Álomtitkárságom története c. munkában. De hogy ne térjek ki a kérdés elől: lényegében két koncepció állt szemben egymással. A szlovákiai magyar muzeológusok által képviselt elképzelés abból indult ki, hogy a szlovákiai magyaroknak van múzeumuk, nem is egy. Ezek azonban nem nemzeti intézmények, hanem állampolgári jogon mindazoké, akik az adott múzeum hatáskörébe tartozó régióban élnek. Nincs azonban egy olyan hely, ahol – az egész közösségre irányuló kutatások mellett – az érintett regionális múzeumokban folyó szakmai és közművelődési tevékenységet a szlovákiai magyarság egésze szempontjából számba vennék, értékelnék, összefognák és módszertanilag segítenék. A létrehozandó önálló intézmény mindezen feladatok ellátása mellett az ország területén, több helyen, állandó és időszaki kiállításokat is működtetne. Ennek a központját képzeltük Rimaszombatba, ahol a feltételek adottak voltak. Mások, fogalmazhatok úgy is, a „hatalom” akkori magyar képviselői ezzel szemben az ún. Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Múzeum gondolatát képviselték, amely aztán – ha nem is Komáromban, hanem a Szlovák Nemzeti Múzeum tagintézményeként, Pozsonyban – végül is megvalósult, élére pedig a minisztérium nemzetiségi főosztályának akkori vezetője került.
Sokak osztják a véleményt, miszerint az alatt a 8 év alatt, míg kormányzati tényező volt a Magyar Koalíció Pártja, bizony nagyon sok lehetőséget szalasztott el, sajnos egyebek közt a kulturális életünket érintő fontos kérdésekben is. Te hogyan látod ezt a dolgot?
Egyet kell értenem. Sok volt a langyos mellébeszélés. Talán ezért is lettem államtitkár helyett „álomtitkár”. Tettem, tettünk egy kísérletet a pártpolitika és a civil szerveződések összefogására, a művelődési önkormányzat kereteit jelentő Magyar Művelődési Tanács létrehozására. Ez volt az ún. Millenniumi Fórum Rimaszombatban, 2000-ben. A gondolattól ugyan elvben nem zárkózott el senki, semlegesítésének inkább a nem látványos, lassú, ám annál hatékonyabb módját választották…
Sok értelmiségi számára jelentett csalódást, hogy a magyar politikai képviselet lényegi politizálás helyett sokkal inkább szimbolikus politizálásra fektette a hangsúlyt. Sok remény foszlott szét, s mára egyértelművé vált, hogy a tudományos intézmények nem tartoznak a politikusok prioritásai közé, a civil szférának köszönhetően létrejött jelentős tevékenységet folytató intézmények gondjai sem érdeklik őket. De hagyjuk is a politikát, térjünk rá inkább a tudományos tevékenységedre és a publikációidra! Aki ismeri munkásságodat, tudja, hogy témáidat Gömörből, a szűkebb-tágabb környezetedből veszed. Kezdjük a legelső írásoddal. Mikor és hol jelenet meg?
A ma közel 200 bibliográfiai tételt, köztük 15 önállóan jegyzett könyvet tartalmazó lista élén elvileg az az írás kellene, hogy szerepeljen, amely kassai iparista koromban jelent meg, az Új Ifjúságban, s az osztályunkban működő Glóbus bábcsoportról szólt. A feltételes mód oka, hogy akkor valamely jóakaróm „vezette a ceruzámat”. Talán a szabadkai várban végzett régészeti ásatásról szóló írásom az, amely szakmailag is értelmezhető.
Eseményszámba ment az 1994-ben megjelent Baracai népköltészet című köteted megjelenése, amelynek anyagát – amint erre a cím is utal – szülőfaludban gyűjtötted, s egyetlen adatközlő, Tóth Balázsné Csák Margit tudásanyagát tárja az olvasó elé.
Margit néni a falu egyik végén lakott (az Alvégben), én, illetve mi, a másik végén (a Felvégben), mindketten a falu szélén. Általában vasárnap délutánonként kerestem fel. A diplomamunkámat a vele folytatott beszélgetések, a tőle hallott anyag alapján írtam. Akkortájt a magyar folklorisztikában kitüntető hely jutott az ún. egyéniségkutatásnak. Noha nem kizárólag, de alapvetően a mesemondók esetében alkalmazták ezt a módszert, vagyis igyekeztek egy-egy előadó teljes repertoárját felgyűjteni, s ennek alapján értékelni a szerepét, sajátosságait, vizsgálni egyén és közösség kapcsolatát. Az én törekvésem annyiban volt újszerű, hogy érdeklődésemet nem korlátoztam egyetlen műfajra, hanem tudásanyagának egészét szerettem volna megismerni. Arra voltam kíváncsi, hogyan tükröződik egy eredendően közösségi hagyomány az egyén esetében. Ez az egyéniségkutatásnak egy új, eladdig járatlan útja volt. Örömömre szolgál, s megtiszteltetésnek tartom, hogy a szerkesztők méltónak tartották a patinás Új Magyar Népköltési Gyűjtemény c. sorozatban való közreadására, annak XXV. kötetként.
A (cseh)szlovákiai folklórkutatásnak ugyancsak egyedülálló eredménye az öt gömöri hősmesét tartalmazó Szőlő-Szűlt-Kálmány c. kötet…
Busa Viktor életem nagy élménye. Furdal a lelkiismeret, amíg csak élek, hogy nem gyűjtöttem fel a teljes tudásanyagát. Az erre irányuló szándék a halaszthatatlan(nak vélt) közéleti teendők áldozata lett. Sajnos az elrabolt égitesteket visszaszerző Bruncig Elemér, valamint Körtefa János és mások kalandjait már csak odafent mesélheti majd el, egyszer. Egyike volt a valaha élt legtehetségesebb magyar mesélőknek. Nem véletlenül használom a „magyar” jelzőt. Származását tekintve ugyan cigány volt, de magát magyarnak tartotta, meséi pedig a magyar hagyományból táplálkoznak, természetesen, tükrözve annak a cigány közösségnek az életét is, amelynek maga is tagja volt. Nem volt „egyműfajos” mesélő, de ismert anyagában a hősmesék dominálnak. Páratlan darabok! A mitikus és hősepika elemeit is felvonultató szövegek. Elképesztően archaikus világkép, logikus gondolatmenet, változatos eseménytörténet, gyönyörű nyelvezet, nagyon kifejező előadásmód. S mindezzel csupán igen gyarló módon tudom érzékeltetni a tehetségét.
Ugyancsak 1998-ban jelent meg Gömör-Kishont magyar népköltészetét bemutató, nem kevésbé jelentős köteted, a Hervadatlan rózsagyüker…
Ez a kötet valójában egy elképzelt sorozat első darabja. A gömöri magyar népköltészetnek első s mindmáig egyetlen antológiája. Igyekeztem úgy összeállítani, hogy érzékeltesse a táj sokszínűségét, a hagyomány jellegét, súlypontjait.
Lesz következő darabja a sorozatnak?
Nem tudom. Azóta sok év telt el, az én pályámon is némi irányváltás történt…
A gyerekeknek szánt, gömöri népmeséket tartalmazó Malac Julcsa c. köteted két kiadásban is megjelent. Ma már klasszikusnak számít, a palóc mesemondó versenyeken a gyerekek az ebből tanult meséket adták elő. Gondolom, örültél a sikernek…
Természetesen, örültem. Szegény Margit néni aligha gondolta, hogy meséi ilyen népszerűek lesznek… de biztos örül neki ő is, odafent.
Gazdag munkásságod, publikációid az egykori Gömör vármegye múltjához és jelenéhez kapcsolódnak, Te alkottad meg a „gömörológia” fogalmát is. Ilyen cím alatt megjelent egy köteted is, s a Gömörország című könyved már több kiadásban és szlovák nyelven is napvilágot látott. Mi a gömörológia és miért Gömörország?
Lám, neológusnak is mondhatom magam. Honnan és miért a „gömörológia”? A kifejezést először Liszka József előtt említettem, még egyetemistaként. Lényegét tekintve azt fejezi ki, amit a „regionalisztika”, „honismeret” kifejezésekkel szoktunk jelölni. A „helytörténet” kifejezést is említhetném, de ez utóbbit nem szeretem, használatától ódzkodom, mert úgy vélem, egy helytelen szemlélet következménye. Jellemző egyébként, hogy csakis a történelemkutatással kapcsolatban használatos a „hely” mint pontosító jelző. Hallott már valaki helyi zeneszerzőről vagy helyi festőművészről? Ilyenek nincsenek! Ugyanis: vagy festő valaki, vagy mázoló, vagy költő, vagy fűzfapoéta – vagy történész valaki, vagy nem az. Sem a tudós, sem a művész képességeit nem a kutatás, illetve ihlet tárgya, hanem a feldolgozásnak, a bemutatásnak, az átlényegítésnek a képessége és minősége határozza meg. Gömörben ugyanaz a homo él, amely máshol. A kérdés az, képes-e valaki a konkrétban meglátni az egyetemest.
A Gömörország pedig szép hangzású tájnév, amely nem áll egyedül a magyar nyelvhasználatban, gondoljunk csak Biharországra, Somogyországra és társaikra. A könyv, amely ezt a címet viseli, eddig 4 kiadást ért meg. Szlovákul is kiadtuk, mégpedig azért, hogy szlovák barátaink lássák, hogyan látjuk mi a tájhaza egészét. Azt reméltük, alapjául szolgálhat egy termékeny párbeszédnek. Nem így történt…
Kár, hiszen ennek lenne értelme. A szlovák nyelven 1988-ban megjelent vaskos Hont kötet jut eszembe, ahol a kutatás során a magyarlakta településeket figyelmen kívül hagyták… Nem szabad megfeledkeznünk régészeti tevékenységedről és az ezzel kapcsolatos írásaidról sem. E tudományszakot illetően mely korszakok és témák foglalkoztattak elsősorban?
Mint említettem, diplomamunkámat néprajzból, folklorisztikából írtam, a bölcsészdoktori cím alapjául viszont a Rima medence újkőkori és rézkori településtörténete c. disszertációm szolgált. Ennek egy része jelent meg nyomtatásban A méhi istentriász és népe címen.
Régészként viszonylag sok terepkutatást végeztem. Az őskori tárgyú kutatások közül talán kiemelném a Méhiben, annak Feketesár, illetve Lászlófala nevű határrészében folytatott feltárásokat. Az előbbi lelőhelyen több korszak emlékei is előkerültek, az újkőkortól a szlávokig, de kétségen kívül a bodrogkeresztúri síroknak, kivált pedig a badeni műveltség hamvasztásos sírjainak van a legnagyobb jelentősége. Az utóbbi 1-es sz. sírjában valóban európai jelentőségű leletek voltak: egy istenhármast megjelenítő edények és plasztika, valamint a képükre formált urnák, bennük a csontmaradványokkal. Ezekre az urnákra az „emberalakú” kifejezést szokás alkalmazni. Ez ugyan formailag helyénvaló, ám éppen a méhi sír bizonyítja, hogy az „istenalakú” jelző az indokolt. Az egy másik kérdés, hogy a korabeli közösség tagjai isteneiket saját maguk képére, azaz emberi mintára képzelték el. Esetünkben az istentriász képzetének legkorábbi ismert európai dokumentálásáról van szó. A képzet, illetve annak tárgyiasult emlékei csupán egy szűk területről, a Sajó völgyének egy szakaszáról, illetve a csatlakozó mellékvizek völgyeiből ismertek. Rendkívül izgalmas kérdéseket vetnek fel ezek az emlékek, hisz gyakorlatilag azonos korabeli megformálásúak a kis-ázsiai protohettita telepeken talált öntőmintákkal, illetve ólomöntvényekkel. A két emlékcsoport viszonya máig tisztázatlan.
Ugyancsak fontosnak mondható a Lászlófala nevű dűlőben azonosított, erődített bronzkori telep, amelyet az ún. hatvani műveltség népe kezdett építeni, a füzesabonyi időszakában volt a virágkora, s a pilinyi kultúra idején hagyták el a lakói.
A középkor időszakából két feltárást kell említenem. A sajógömöri Várhegyen folytatott kutatásnak köszönhetően nem csupán az egykori torony alaprajzát sikerült tisztázni, de az is világossá vált, hogy a vár kezdetei nem korábbiak a XII. századnál. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy – összhangban az újabb történeti kutatások eredményeivel – a gömöri vár nem tartozik a legkorábbi, István kori megyeszékhelyek közé, ahogy ezt régebben vélte a kutatás.
A másik kutatás Rimaszombat városközpontjában valósult meg. Ennek során sikerült feltárni nem csupán az 1775-ben elbontott középkori templomnak a mai templomon kívül fekvő maradványait, de azonosítottuk a temetőt övező árkot, majd az ezt helyettesítő kerítőfalat a hozzá tartozó kapukkal és tornyokkal együtt, továbbá a temetőkápolna, a gótikus városháza, az egykori plébániai iskola, valamint mészárszék maradványait is. Lehet-e nagyobb kegyelemben része a magamfajtának?!
Szép kérdés, s nekem is eszembe jut egy: Mindezt feltárta volna valaki, ha történetesen nincs a körültekintő és szorgalmas Kovács Pista? Rimaszombatnak életed során kiemelt figyelmet szenteltél…
A rimaszombati feltárások arra ösztönöztek, hogy górcső alá vegyem a város kialakulásnak és korai történetének a kérdését. Sokoldalú, a régészeti, történeti, művelődéstörténeti és néprajzi forrásokra, szempontokra egyaránt kiterjedő elemzés alapján arra jutottam, hogy Rimaszombat két település összeolvadásából alakult ki. Az egyik az 1268-ból adatolt Szombathely, amely a Rima átkelőjéhez közel feküdt, s az időben a kalocsai érsek Rima menti uradalmának a központja. A másik az akkortájt idetelepített, korábban a Rima mentén aranybányászattal foglalkozó német vendégek lakta, a telepítő István érsekről csak Istvánfalvaként emlegetett településrész volt. Ez utóbbi a mai Főteret és az azt övező utcákat foglalta magába. Az említett két településrész összeolvadásának az emléke élt később a hét falu egyesüléséről szóló (az ókori Róma példája nyomán kialakult) újkori hagyományban. Ugyancsak sikerült igazolni azt, hogy István kalocsai érseknek az 1268. évi kiváltságlevele nem Rimabányára vonatkozik, hanem az onnan az uradalmi székhelyre, Szombathelyre áttelepült német vendégek közössége kapta, így az Rimaszombat legkorábbi kiváltságának tekinthető. Ezzel egy másfél száz éves felfogás lett a tudománytörténet része.
Az utóbbi kérdéskörhöz kapcsolódnak a város jelképeivel összefüggő kutatásaim. A város jelenleg használatos címere ezüst alapon fekete sas, vörös fegyverzettel. Úgy vélem, ez teljességgel elhibázott. A valóságban Rimaszombat címere kék alapra helyezett, fekete tollazatú, arannyal és ezüsttel fegyverzett ezüst sas. Korántsem bizonyos az sem, hogy Luxemburgi Zsigmondtól kapta a város ezt a címert. Legalább annyi érv szól II. Ulászló mellett is. Érveimet egy készülő tanulmányban kívánom kifejteni.
A városról egy trilógiát is készítesz, amelynek eddig két kötete látott napvilágot. Műfaját tekintve hogyan minősítenéd?
Rimaszombat. Várostörténeti barangolások címet visel ez a munka. Az elsőben a város régibb történetében barangolunk, a másodikban az 1848-tól 1945-ig tartó polgári kort igyekszem közelebb hozni az olvasóhoz. Ezeket alapvetően a művelt nagyközönség számára készítettem, de annak szándékával és reményében, hogy esetenként a szaktudomány is felhasználhatja.
Az elmondottak alapján látható, hogy gyakorta átléped a néprajz, illetve régészet határait…
Hadd utaljak egyik néhai tanáromra, aki arra figyelmeztetett, hogy egy-egy probléma ritkán szorítható egyetlen tudományszak határai közé. Ezt az intést mindig igyekeztem szem előtt tartani. Ezt tettem Rimaszombat korai történetét vizsgálva, de más esetekben is. Három példát említenék.
A sajógömöri feltáráshoz kapcsolódva foglalkoztam Gömör megye megszervezésének kérdésével. Az ún. tizednegyedes plébániák földrajzi elhelyezkedésének az elemzése egyértelműen megerősítette a régészeti feltárás eredményeit, illetve a történeti kutatásnak azt az újabb felfogását, miszerint az önálló Gömör megyét korábbi borsodi és honti területekből szervezték meg, feltehetően Könyves Kálmán királyunk uralkodása idején.
Az interdiszciplináris, vagy szebb magyar kifejezéssel, tudományközi szemléletet igyekeztem érvényesíteni az Agyagkenyér c. kismonográfiában is. A gömör-kishonti agyagművesség esetében hatványozottan érvényes a László Gyula által gyakorta emlegetett intés: a régészet a múlt néprajza, a néprajz a jelen régészete. A régészet érdeklődése időben nagyjából a 17. században ér véget, míg a néprajzé lényegében ott kezdődik. Az említett téma tehát aligha illeszthető be kizárólagosan bármelyik említett tudományszak keretei közé.
Ugyancsak példaként említhetem a „palóc-kérdés”-t, amely szintúgy nem egyetlen tudományos diszciplína tárgya. Serdülőkoromtól izgatott a téma, hisz magam is palóc volnék… Arra jutottam, hogy a Mátra- és Bükkalján (is) élt egykori határőröket nevezhették így a szlávok nyelvén. Miután a gyepűket északabbra helyezték, az egykori őrök kényszerű életmódváltása, valamint a betyárságnak és zsiványságnak melegágyként szolgáló pásztorkodó életmód elterjedése következtében az eredetileg őri foglalkozást folytatókat jelölő „palóc” szavunk megbélyegző értelmet kapott. Az „úton álló”, az „utat őrző” határőrökből „útonálló” zsiványok, rablók lettek. A csoportnév utóbb fokozatosan átterjedt a vidék teljes magyar lakosságára, egészen a magyar–szlovák nyelvhatárig. Érthető hát, ha az újkorban a „palóc” jelzőt, annak pejoratív tartalma miatt az érintettek nem szívesen vállalták.
Ehhez képest mára a palóc kifejezés közkedveltté és elfogadottá vált. Elkalandoztál a művelődéstörténet irányába is…
A művelődéstörténetről szólva azokra az írásokra szeretnék utalni, amelyekben részint jeles íróink helyi kapcsolatait mutathattam be. Örömömre szolgált – megannyi jeles előd eredményeire építve – Mikszáth Kálmán rimaszombati kötődéseit számba venni, vagy a múlt század elejének ködlovagjai közül a „gömöri Szindbád”, Gömöry Olivér bemutatása, újrafelfedezése.
Van-e afféle „hitvallásod” a tudományos kutatásban?
Meg kell vallanom, szeretem a gondolkodó embereket, akik nem félnek az újszerű kérdésfeltevéstől, s éppúgy nem riadnak vissza a szokatlan választól sem. Tőlem sem idegen mindez. A tévedés jogát – amint a rómaiak megfogalmazták: „errare humanum est” – vallom. Egy-egy tévedés egyébként gyakorta sokkal többet jelent az igazság keresésében, mint a rosszul értelmezett tekintélytiszteleten alapuló hivatkozáshalmaz. Nem tudom követni azok példáját, akiknek munkájában ezernyi hivatkozás, utalás található – ám egyetlen eredeti gondolat, meglátás sem.
Az említett Agyagkenyér c. köteted az Általad alapított könyvsorozat, a Gömör-Kishonti Téka című, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület kiadványsorozatának 6-ik köteteként jelent meg 2001-ben. Az egyesületnek Te vagy a motorja, s Neked köszönhető, hogy tucatnyi fontos, Általad szerkesztett kötet jelenhetett meg ebben a sorozatban. Kérlek, mutasd be ezt az egyesületet és szólj a Magad szerepéről is!
Kezdjük onnan, hogy egyesületünk elődjét, a Gömörvármegyei múzeumegyesületet 1882-ben szervezték meg, méghozzá azért, hogy alapítója és fenntartója legyen a létrehozandó megyei múzeumnak. Viharos története volt, amely szinte leképezi a múlt század első fele történetének fordulatait. A 2. világháború után éppen 4. alkalommal készültek újraszervezni, amikor jött a kommunista puccs és „megoldotta a gondot”. Amikor 1991-ben újra megszerveztük az egyesületet, immár Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület néven (ezt az elnevezést az 1. Csehszlovák Köztársaság idején kezdték használni), eredeti feladata okafogyottá vált. A honismereti tevékenységet tűztük ki célként magunk elé. Az Egyesület könyvsorozata 1997-ben indult, s az idén tervezzük a 21. kötet megjelentetését. Az új művek mellett olyan munkák újrakiadását is felvállaljuk, amelyek mára már hozzáférhetetlenek. Az Egyesületnek a kezdetektől elnöke vagyok, s ebbeli minőségemben a sorozatszerkesztő teendőit is ellátom.
Nem szóltunk még az ugyancsak Általad megálmodott és máig szerkesztett, az ezredforduló óta rendszeresen megjelenő jelentős Gömörország című folyóiratról! Miért tartod fontosnak ennek a fórumnak a megjelenését?
A folyóirat mutatványszáma a Tiszavirág c. folyóirat tematikus számaként jelent meg 1999 őszén. Az első szám 2000-ben hagyta el a nyomdát. Azóta folyamatosan jelenik meg, negyedéves periodicitással. Megjelent a lapnak egy különszáma is, Petőfi Sándor rimaszombati egész alakos szobrának ünnepélyes felavatása (2004) alkalmából, illetve egy A5-ös formátumú emlékszám a megjelenés 5 éves jubileumára.
A folyóirat alcímében „az északi magyar peremvidék fóruma”-ként jelzi magát. Ez a megjelölés földrajzilag a Garamtól a Hernádig terjedő régiót, a történeti Hont, Nógrád, Kis-Hont, Gömör, Torna és Abaúj vármegyéket jelenti. Példatára és eredendő érdeklődési köre az itt élő palóc-magyarság. „Fórum kíván lenni, amely összekapcsolja a fekvésében és sorsában egyaránt közeli Ipolyságot Losonccal, Fülekkel, Rimaszombattal, Tornaljával, Rozsnyóval és Szepsivel – miközben mindenkoron kitekintéssel kíván lenni minden égtáj felé… Gömörország egy Hely, amely – konkrétságával – a Kozmoszhoz köt bennünket, s szembeszegezhető a globalizáció lélektelen trendjeivel…” – írta a folyóirat első évfolyamának 1. számában Tőzsér Árpád, aki az induláskor elvállalta a fővédnökséget.
Műfaját tekintve hová sorolható a folyóirat?
A Gömörország nem kifejezetten tudományos periodikum, nem irodalmi vagy művészeti folyóirat, s nem is közéleti lap. Sokkalta inkább: mindez egyben. Hasábjain egyaránt helyet kapnak tudományos igényű tanulmányok és közlemények, művészeti és irodalmi alkotások, azok elemzése, valamint közéleti tárgyú írások. Talán leginkább a „regionalisztika” („gömörológia”) kifejezés az, amely leghívebben tükrözi a folyóirat arculatát. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy semmi sem idegen tőlünk, ami emberi. Amit mindig is a legfőbb értéknek tekintettünk és tekintünk: a tisztességes, emberi beszéd, a magyarság ügyeinek a vállalása, a közösségépítés. Mára a lap szerkezete kialakult, rovatai állandósultak. Talán elmondható, hogy a Gömörország egy sajátos műfajt teremtett, tartalmában és szemléletében önálló helyet vívott ki magának a felvidéki magyar lapkiadásban.
A lap fokozatosan nyerte el a jelenlegi sajátos arculatát. A Vezércikk általában a témához, illetve az adott időszak egy-egy meghatározó társadalmi mozzanatához, jelenségéhez kapcsolódik. Minden lapszámnak van egy súlyponti témája. (Néhány téma az eddigiek közül: a jogfosztottság évei; a középkor évszázadai; 1848/49; Szombathy Viktor születésének centenáriuma; nemzeti kulturális örökségünk múzeumi megőrzése; a Don-kanyar emlékezete; nyelvi hagyományaink; a hazáért és a szabadságért 1703–1711; a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium jubileuma; Petőfi Sándor rimaszombati szobra; az északi magyar géniusz; közösségi „bűn” és bűnhődés a 20. században; népélet északon; egy sorsfordító félszázad; művészet, hit és közösségépítés; az első virtuális európai ország; a gömöri polgárság humora; Párizs 1947; Árpád nagyfejedelem és népe; gyűjtők és gyűjtemények; Ki a magyar? Mi a magyar?; Pósika – Az én ujságom; Reformok kora; Megtestesült és intézményesült szeretet…)
A kiemelt témához kötődő írások – egyéb, honismereti témájú közlésekkel együtt – a Lássátok feleim rovatban jelennek meg. A Futárszalon az irodalom és művészet rovata. További rovatok: Emlékezetünkre (emlékezetes írások, évfordulók), Emberek – művek – események, az utóbbin belül tallózó Könyvről könyvre és Lapról lapra címen, Agóra (a közélet rovata), esetenként pedig a Heted-hét magyar ország és Örvénytár (dokumentumok, hivatalos közlemények).
Az olvasóközönség mely rétegét célozza meg a lap?
A lap eredendően a fentebb körülhatárolt régió olvasói számára készül. A lehető legszélesebb olvasótábort kívánja megszólítani, ezért törekszik a közérthetőségre. A Gömörország küllemében és tartalmában jelentős változáson ment át megjelenése óta. Formátuma a kezdetektől A4-es, napjainkban általában 90 oldalon jelenik meg, színes borítóval, belül fekete-fehér kivitelben, 4–6 oldal terjedelmű színes betéttel. A Gömörország 14 éve – a napi gondok ellenére – alapjában sikertörténet, persze sok küzdelemmel, kitartással és lemondással. A lapgazda egy polgári társaság, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület. Soha, egyetlen hivatásos szerkesztője sem volt a folyóiratnak.
Megálmodója és megvalósítója voltál a 2005-ben első alkalommal megrendezett Gömöri Országnapoknak. Mi volt a célja ennek a rendezvénynek, s miért ért véget a harmadikkal?
Gömör társadalma mindig is rendkívül tagolt volt, akár nyelvi, felekezeti, vagy akár közjogi értelemben. Sokat tépelődtem, hogyan lehetne – főleg a nemzeti hovatartozáson alapuló különbségeket áthidalni. Így jutottam el a regionális identitáson alapuló virtuális ország gondolatáig. Arra alapoztunk, hogy a Helynek, esetünkben Gömörnek nincs nemzetisége, nyelve, felekezete, azaz mentes mindazon jellemzőktől, amelyek bennünket, gömöri embereket (is) természetes módon összekötnek, illetve elválasztanak. Olyannyira, hogy 2005-ben meg is alapítottuk a virtuális Gömörországot, amelynek saját jelképei, zászlaja, pecsétje, himnusza is van. Egy reményünkben utóbb csalatkoznunk kellett. A szlovákság legalábbis közömbösen viszonyult a gondolathoz, amiből arra kell következtetnem, hogy az egyenrangúság és egyenjogúság elvét nem fogadta el. Az alapításkor természetesnek tekintettük, hogy a címerben az Európai Unió szimbóluma is helyet kapjon. Hiba volt. Az európai örökség vállalásának kifejezésére egy politikai unió jelképe nem megfelelő. Annál kevésbé, mivel az utóbbi által képviselt értékrenddel, szemléletmóddal nem is tudunk maradéktalanul azonosulni. Helyettesítenünk kell hát a csillagokat valamely más, az európai örökséget kifejező jelképpel. Az elmondottak miatt van a csend. Reméljük, eredményt érlel majd.
Nem szóltunk még a Simonyi Alapítványról, amelynek létrehozásában ugyancsak jelentős szereped volt. Milyen céllal hoztátok létre, s milyen szerepet tölt be napjainkban?
A kérdésedben foglaltakat annyiban pontosítanám, hogy én csak később kerültem a kuratóriumba, amelyben ma az igazgatótanács elnöki tisztét látom el.
A „rendszerváltás”-t követően hamarosan felvetődött egy önálló magyar egyetem szükségessége. Miután arra a bizonyos politikai szándékra hiába várt a közvélemény, egy választási gyűlés alkalmával, 1990. május 17-én Simonyiban, egy Rima menti faluban valaki megszólalt: létesítsünk egyetemet önerőből! – s letette az adományát az asztalra. Ez a valaki néhai Habodász Elemér volt. Lehet, persze, ma már mosolyogni, akkor más, „lelkes” idők jártak. A lelkesedés átragadt az egész közösségre. Adakoztak egyének, önkormányzatok, egyesületek… Később az érintettek belátták, hogy ilyen módon képtelenség egy egyetemet létrehozni, illetve fenntartani. A többszöri kényszerű átszervezéseket követően az alapítvány feladata a szlovákiai magyarság támogatása lett. Az ún. Millenniumi Fórumról már volt szó. A Simonyi Alapítvány szerepe napjainkban inkább jelképes. Egyrészt egy átfogó, reprezentatív testület, hisz igazgatótanácsát a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége, történeti egyházaink és az MKP által delegált képviselő alkotja. Másrészt, egyedülálló módon példázza azt, hogy a szlovákiai magyarság képes összefogni egy-egy jó cél érdekében. Ez komoly erkölcsi tőke.
Jelenlegi munkahelyed a Rimaszombatban található Szlovákiai Református Keresztyén Egyház által alapított Református Tudományos Gyűjtemény, amelynek igazgatója vagy és meghatározó szerepet játszottál ennek az intézménynek, gyűjteménynek a kialakításában. Milyen céllal jött létre ez a Tudományos Gyűjtemény, milyen jellegű munka folyik itt?
Más felekezetekhez hasonlóan a református egyház is mindenkor nagy súlyt fektetett arra, hogy feltárja, megőrizze és bemutassa azokat az emlékeket, amelyek múltját és tevékenységét képviselik. A történeti Magyarország református egyházkerületei mindegyikének megvolt és megvan a maga Gyűjteménye. A Tiszáninneninek Sárospatakon, a Dunántúlinak Pápán, a Dunamellékinek Budapesten, a Tiszántúlinak pedig Debrecenben találhatók a maga Gyűjteményei.
A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház gyülekezeteiben, egykori és meglévő intézményei örökségéből rendkívül gazdag muzeális értékű, levéltári és könyvtári anyagot őriz, amelyek nem csupán a református egyház, de a magyarság és szlovákság egésze számára, sőt esetenként európai szempontból is jelentős értéknek számítanak. Mindannyiunk felelőssége, hogy ezt az emlékanyagot feltárjuk, megőrizzük, s megismertessük vele egyházunk tagjait és minden jó szándékú érdeklődőt. Az intézmény székhelye Rimaszombatban van. Az állandó egyháztörténeti kiállítás alapváltozata 2009-ben készült el, idén adjuk át a felújított változatát. Időszaki kiállításoknak is helyet adunk. Megfelelő raktárhelyiségek híján a gyűjteménygyarapítás pillanatnyilag nem folyik. Az intézmény gondozásában jelenik meg a Magyar Református Egyház Javainak Tára c. sorozatban a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház javainak összeírása, egyházmegyénként.
Álomtitkárságom története avagy: „Pisti a vérzivatarban…” (Adalékok egy értelmiségi közéleti szolgálatához) címmel 2010-ben jelent meg a már korábban is említett, közéleti tevékenységedet összefoglaló életrajzi vonatkozású köteted a rimaszombati Patrióta Kiadó gondozásában. Sok fontos kérdésről írtál, egyebek közt tükröt tartva az 1989-et követő politikai-társadalmi történések, visszásságok elé is… Milyen visszajelzéseket kaptál?
Volt, aki – elmondása szerint – valaki másnak a véleményét tolmácsolta: „B. Kovács megint kiborította a bilit.” Nem akartam én semmit (és senkit) sem kiborítani, sem „kiborítani”. A könyvet az 1989. évi események 20. évfordulójára időzítettem. A benne található adatok könnyen ellenőrizhetőek, hisz egy dokumentumgyűjteményről van szó. Közéletről szól az egész, messze nem csak pártpolitikáról, ám én az attól való jelképes búcsúnak is szántam. Tinódi Lantos Sebestyénnel vallom: „sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.”
Szóljunk a tanításról is…
Noha nincs pedagógusi végzettségem, az Úr kegyelméből a katedrára is felállhattam. Előbb, szükségből, a múzeumból való kiűzettetésemet követően a nyitrai egyetemen oktathattam, majd a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnáziumban voltam éveken át óraadó történelemtanár. Mindkét helyre jó szívvel emlékezem, de a rimaszombati évek talán jobban megérintettek, több okból is. A tanításra szóló felkérés meglepett – de jólesett. Szabadkoztam is, mondván, mit kezdjek én tízéves gyerekekkel? Úgy jártam, mint a könyvtáros Móra Ferenc Tömörkény igazgató úrral, aki – miután kiküldte őt „ősöket előkurkászni a föld alól” – szintén szabadkozott, mondván „Hiszen nem értek én ahhoz. Sohase láttam ásatást.” Tömörkény válasza „lesújtó” volt. „Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra.” A folytatást Móra úgy summázza, hogy „Csakugyan a magam nyomorúságán tanultam ki a régészetet. Azt hiszem, több mesterséget már nem is tanulok az életben és most már igazán nem leszek más, mint ami vagyok: az összes hiábavalóságok tudora.” Nekem viszont csodálatos időszak következett az életemben, a kitárulkozásnak, az önzetlenség gyakorlásának és megtapasztalásának megannyi alkalma. A gimnáziumi óráimat kezdetben a múzeumi munkám mellett tartottam. Arra az időkre emlékeztetett mindez, amikor a múzeum és a gimnázium még afféle közlekedőedényként fungált, a két intézmény szorosan összekapcsolódott. A múzeumot rendre a gimnázium valamelyik tanára igazgatta. A múzeumból való távozásom is ezzel a szolgálattal függ össze. A megnövekedett óraszám miatt már nem tudtam a két tevékenységet egyeztetni. Miután fizetetlen szabadságot nem kaptam, döntenem kellett, s én döntöttem: a tárgyak várhatnak, a gyerekek nem.
Az eddig elmondottak alapján egyértelmű, hogy egy gazdag életmű, rendkívül aktív élet áll mögötted. Nagyon kevés ilyen értelmiségit ismerek tájainkon, aki 60 évesen ennyi nyomot hagyott volna maga után. Honnan ez a rengeteg energia, kitartás és példátlan szorgalom? Hiszen sok pofont kaptál az élettől, sok igazságtalanság ért, azonban sosem adtad fel, hanem sokszor bizony nem kis áldozatot vállalva folyamatosan tevékenyen munkálkodtál.
Más alkalmakkal is utaltam arra, hogy édesapámnak, noha nem nélkülözte az intellektuális vénát, az értelmiségi pályáról le kellett mondania. Hatan voltak testvérek. Mint az öt fiútestvér legidősebbike, már 17 évesen öntőmunkás lett Füleken, hogy hozzájáruljon a népes család eltartásához. Két öccse, Sándor és Zoltán voltak az elsők a falumból, Baracáról, akik gimnáziumba jártak, s akik értelmiségiként tervezték szolgálni népüket. Egyiküket a kezében felrobbant gránát sebesítette halálra, a másik szovjet hadifogolytáborban veszett oda. Három elvetélt, potenciális értelmiségi lét. Amint néhai szomszédom, apám egyik cigány komája, Porteleki Laci bácsi (népes családjára utalva) megjegyezte nekem egy alkalommal: „nagy kabátot rakott énrám az Isten”. Az én kabátom sem kicsi, talán három ember is viselhetné, de hordom, amíg az adományozó azt jónak látja.
Hogyan viszonyult a család a mindig elfoglalt, jövő-menő férjre és édesapára? Nem lázadoztak néha, hogy esetleg rájuk kevesebb idő jut?
A családom támogatása nélkül aligha tehettem volna mindazt, amit tettem, olykor jókedvből, máskor szükségből. Nem lázadoztak, de hát, persze hogy megérezték. Szabolcs mindössze 8 éves volt 1989 novemberében, Hajnalka pedig még óvodás. Ráadásul alig egy éve éltünk Rimaszombatban. A feleségem érdeme, hogy a zaklatott időszakot békességben túléltük. Miután ma már kétszeres nagypapa vagyok, szeretnék egy kicsit lazítani a tempón – hogy feleségem, Csilla társaságában unokáinkkal, Mátéval és Bíborkával átélhessük az őket és minket egyaránt érlelő gyermekkor élményvilágát.
Amennyiben újra kezdhetnéd az életed 1989 utáni szakaszát, a történtek ismeretében mit csinálnál másképpen?
Erre nehéz válaszolni. Kicsit több időt töltenék a családommal, s talán újraírnám a munkáimat.
Mi a véleményed a napjainkban reneszánszát élő különféle délibábos, tudománytalan tanok, kiadványok terjedéséről – terjesztéséről? Ma már ott tartunk, hogy a tudomány képviselőit bizonyos személyek, bizonyos körök egyenesen nemzetárulónak tartják, mert nem fogadják el, esetleg nyíltan cáfolják a tévtanokat.
Ezek a jelenségek, jellemző módon, általában válságos időszakokban terjednek, s egy közösség mentális állapotát is tükrözik. Arra azonban hadd utaljak, hogy a múlt vizsgálata soha nem lehet öncélú. Rólunk, emberekről, eleinkről szól, a tapasztalatok a mi javunkat, egy-egy közösséget hivatottak szolgálni. Míg a természeti törvények tőlünk függetlenül léteznek, Teremtőnk szándéka szerint, a múltat kutató történettudomány a mi, emberi sajátosságunk. Általunk van, tehát nem lehet tőlünk független. Úgy is fogalmazhatnék: a történelemben csak a tények objektívek. Ami már az utóbbiak értelmezését illeti: az elfogulatlanságra való törekvés szándéka dicséretes, de annak elérése – az érintettség okán – lehetetlen. Az elmúlt események értelmezése az embernek, ennek a lélekkel megáldott hús és vér teremtménynek az elfogult felfogását tükrözheti csak vissza. Annak az embernek a véleményét, akinek szülőföldje, anyanyelve, családja, felekezete, nemzete van. Aki emberként, történelemről szólván, elfogulatlanságot jelent be, az hamisat állít. Ide illő magyar szóval ezt úgy mondják: hazudik. Az elfogulatlan megítélés képessége ugyanis egyedül a történelem Uráé, Teremtő Urunké!
Nem gondolod viszont, hogy a kutatónak, noha teljesen valóban nem tudja elvonatkoztatni magát, a maga szubjektivitását az általa vizsgált kérdésektől, mégiscsak kell legalább törekednie az objektivitásra? Ha úgy tetszik: elfogulatlanságra? Szerintem, aki eleve nem is törekszik az elfogulatlanságra, az nem tudományos kutató, hanem valami más. Annak is megvan a maga helye Isten ege alatt, de az a hely nem a tudományé…
A nemzet olyan közösség, amelyet a megélt tapasztalat, a közös tudáson alapuló hagyomány, a mítoszok kötnek össze. A nemzet nem történetkutatók zárt társasága, afféle úri kaszinó, hanem egy olyan közösség, amely nem hagyatkozik, s nem is hagyatkozhat csupán a magát elfogulatlannak tekintő tudományszak eredményeire. A tudományhoz közelebb áll a hűvös távolságtartás, ezzel szemben a lelkesedés és érzelem jobbára – a tudomány mellett a művészetet, filozófiát és hitet is tartalmazó – mítosz tartozéka.
Az elmondottak miatt vagyok esetenként megértőbb azokkal szemben, akiknek a felfogása az enyémtől eltérő, de akik szintén a közösség javát keresik. Ez utóbbiak nem tévesztendők össze az ostoba, öntelt magamutogatókkal, akik híján vannak az adott témakörben a legelemibb tájékozottságnak is.
Szülőfaluddal kapcsolatban nem említettük, hogy közvetlen szomszédod, Gecse Annabella ugyancsak néprajzosként tevékenykedik a szolnoki múzeumban, s az ő kutatási témái is elsősorban Baracához kötődnek. Ritkaság, hogy egy ilyen kis település két szakembert is ad ugyanannak a tudományágnak. Milyen kapcsolatban vagytok?
Meglehetősen ritkán találkozunk, hiszen mindketten már csak virtuális lakói vagyunk Baracának. Ő Szolnokon él és dolgozik, én Rimaszombatban.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mi az, amit még meg szeretnél írni, mi az újabb cél, célok, amelyeket meg szeretnél még valósítani?
Lassan közeleg a nyugdíj – ami a magamfajta ember esetében, természetesen, aligha jelent tétlenséget. A munka mellett itt van a lapszerkesztés feladata, vár rám a Rimaszombat városközpontjában végzett feltárás eredményeinek a közreadása, igencsak foglalkoztat a gömöri agyagművesség évezredes múltjának reprezentatív módon történő bemutatása, adósságaim között van az említett Zsámbok Piros mamával folytatott beszélgetések feldolgozása… Jó ideje foglalkoztat egy rendhagyó történelemkönyv megírásának, összeállításának a gondolata, amelyben kutatói (és ha szabad így fogalmaznom, pedagógusi) tapasztalataimat is felhasználnám. Unokáimnak s kortársaiknak szánom.
S mindeközben hőseposzt írok. Szinte látom magam előtt, amint jóakaróim közül többen felvonják, illetve összeráncolják a szemöldöküket (gondolván, tán elment a józan esze ennek az embernek). Tudjuk, mennyi kísérlet történt a múltban az elveszett magyar hősepika rekonstruálására. Elég talán utalni Vörösmarty Zalán futására, Arany János hun trilógiájára. Ilyen előzmények után, a 20. század utolsó harmadában jött egy fiatalember, az akkor 30-as éveiben járó, fentebb már említett Busa Viktor, és szinte közép-ázsiai eposzt szólaltatott meg… Az ő hősmeséinek a verses átiratára gondolok. Szinte lüktet ez a próza, igényli a verses formát. Persze, képzelt magyar hőseposzról beszélek.
S hogy ne unatkozzam, folyamatban van a Rimaszombatiak emlékparkjának a kialakítása. A Rimaszombat és Vidéke Társulás égisze alatt megvalósítandó emlékparkban azoknak a néhai rimaszombatiaknak az emlékét örökítenénk meg, akik nem a nagy elszármazottak sorát gyarapították, nem is a város alkalmi látogatói, lakói voltak, hanem polgármesterként, tanárként, múzeumalapítóként, lelkipásztorként, építészként, íróként, közéleti szereplőként vagy éppen nyomdászként, helyben maradva, szolgálták a közösséget. Jó részük nem is itt született, azaz „gallycsaptából” vált „gyükerré”.
L. Juhász Ilona
B. Kovács István önálló kötetei:
1. Malac Julcsa. Gömöri népmesék. Bratislava, Madách, 1990. (További kiadásai: 2004, 2010.)
2. Baracai népköltészet. Pozsony, Madách-Posonium, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, XXV./
3. Gömörország. Tények és képek az egykori Gömör–Kishont vármegyéről. Pozsony, Kalligram, 1997. (További kiadásai: Gömörország. Egy tájhaza arcvonásai tényekben, képekben és gondolatokban: 2004, 2005, 2009.)
4. Hervadatlan rózsagyüker. Gömör–Kishont magyar népköltészete. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1998 /Szlovákiai Magyar Tájak Népköltészete, 1./
5. Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese. Pozsony, Madách-Posonium, 1999.
6. Agyagkenyér. Fejezetek a gömör-kishonti agyagművesség történetéből. Rimaszombat, Gömör–Kishonti Múzeum Egyesület, 2001 /Gömör–Kishonti Téka, 6./
7. A méhi istentriász és népe. Gömör–Kishont az őskorban I. Pozsony, Madách-Posonium, 2002.
8. Sajó-völgyi népmesék [Merényi László gyűjtéséből válogatta, nyelvileg gondozta]. Pozsony, Madách-Posonium, 2002.
9. Gömörológia. Írások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről. Pozsony, Madách-Posonium, 2003.
10. Iskola a nyelvhatáron. Emlékezések az Egyesült Protestáns Gimnáziumra [összeállította, nyelvileg gondozta]. Rimaszombat, 2003.
11. Gemersko. Črty tváre regionálnej vlasti vo faktoch, obrazoch a myšlienkach. Rimavská Sobota, Gemer–malohontský muzeálny spolok, 2005.
12. Rimaszombat. Rendhagyó városkalauz. Pozsony, Madách-Posonium, 2005.
13. Álomtitkárságom története, avagy „Pisti a vérzivatarban”. Adalékok egy értelmiségi közéleti szolgálatához. Rimaszombat, Patrióta, 2009.
14. Rimaszombat. Várostörténeti barangolások I. Rimaszombat, Patrióta, 2010.
15. Rimaszombat. Várostörténeti barangolások II. Rimaszombat, Patrióta, 2012.
Főbb díjai, kitüntetései:
Pro Gömör Díj (1995), Széchenyi Ferenc-díj (2001), Rimaszombat Város Díja (2003), A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2003), Madách-Posonium Díj (2004), A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja (2004), Veczán Pál-díj (2005), Magyar Kultúra Lovagja (2012), Magyar Arany Érdemkereszt (2012), Magyar Örökség Díj (2013).