Voigt Vilmos: Magyar – szlovák – német esetragok vizsgálata – és ennek tanulságai

A közelmúltban (2013. augusztus végén) sikeresen védte meg Vízkeleti László Magyar esetragok vizsgálata szlovák és német ekvivalensek egybevetésével (kontrasztív nyelvészeti kutatás) c. doktori értekezését a Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra – Közép-európai Nyelvek és Kultúrák Intézetében.
Magam a dolgozat egyik bírálója voltam, és örömmel fogadtam el. Mivel mind a téma, mind a feldolgozás módja további kérdéseket is felvet, most ezeket szeretném összegezni.
A magyar nyelvű értekezés előszót, bevezetést és 5 (részletesen tagolt) fejezetet tartalmaz. A dolgozat elején külön megfogalmazta a szerző a disszertáció célját, a 6. fejezet pedig „a disszertáció hasznossága” címet viseli (sőt ebben négy tanítási óravázlat is található), és ez után még külön összefoglalás is olvasható. A dolgozat törzsszövege 100 lapot tesz ki. Jól látszik, hogy a jól felkészült, már nem is olyan fiatal szerző évtizedek óta foglalkozik a magyar nyelv kontrasztív vizsgálatával, mindezt összekapcsolva a nyelvtanítással. Mind tudományos, mind gyakorlati szempontból fontos munka.
Minden nyelvben fontos a mondatok összeszerkesztését szolgáló „esetek” és az ezeket szolgáló elöljáró(szó)k vagy ragok szerepe. Ezt a nyelvtanulásban is így értik. A magyar, szlovák és német nyelv esetei különböznek egymástól, azonban e nyelvek olyan közel állnak egymáshoz, hogy pontosan és gyakorlati módon is összevethetők egymással.
Minthogy a szerző nézeteivel és feldolgozásmódjával egyetértek, az ilyen részekre a következőkben nem térek ki. Nem foglalkozom azzal sem, milyen konkrét formában lehet mindezt az oktatásba bevonni – a szerző ezt is megtette. A dolgozatban nem végtelen sok példát mutat be (ezek különbségeit is felsorolva), hanem igen gondosan kiválasztott néhány példát használ, ám ezeket több szempontból is bemutatja.
Voltaképpen az iskolai nyelvoktatás keretében és számára készült a dolgozat. Szerencsésnek tartom, hogy „a szlovák mint második nyelv” és „a német mint idegen nyelv” kérdéskörét külön is tárgyalta a szerző, a Szlovákiában végre elismert ilyen felfogás keretében. Az is érthető, hogy nem az „összes” esetet, prepozíciókat/elöljárószókat vizsgálta, hanem csak a legfontosabbakat. Az is természetes, hogy ugyan a magyar nyelvből indul ki, ám mind a szlovák, mind a német példák esetében ugyanolyan gondos áttekintést ad.
Igen hasznosnak tartom, hogy a „kontrasztív” vizsgálat nem korlátozódik csak két nyelvre, hanem három, egymáshoz közel álló, mégis felépítésükben különböző nyelvet mutat be. Bárhogy is vetette volna össze két nyelv adatait, ez csak egy A ≠ Ā képletet adna („A” nyelv nem azonos „nem A nyelvvel”). A három nyelv kölcsönös bemutatása viszont egy háromdimenziós modellt eredményezhet, amely éppen az egymáshoz viszonyítás sokkal általánosabb felfogását képviseli. A szerző ugyan ilyesfajta modell segítségével dolgozott – ám ezt egyértelműbben bemutathatta volna, akár egy „kocka”-ábra segítségével is. Ha mondjuk egy hurkapálcikákból összerakott kocka csúcsaira helyezzük a magyar, szlovák és német eseteket/ragokat, itt mindig mindegyik kiemelt pont többdimenziós összefüggéseket mutat. Ez a megoldás jobban érzékeltette volna azt is, hogy az ilyen nyelvleírás még milyen sok más esetben is hasznosítható – és mennyire kontrasztív jellegű. (Egyébként az ilyen „szemléltetést” a diákok igen kedvelik, érdemes ezeket használni az iskolákban!)
Sokunk véleménye szerint szilárd és korszerű nyelvtudományi héttér nélkül szinte lehetetlen az eredményes (különösen az iskolai) nyelvoktatás. Vízkeleti jól hasznosítja a modern magyar nyelvészek eredményeit. Szlovák–magyar nyelvoktatási felfogásban Misad Katalin nézetét alkalmazta. Nem tudom megítélni, hiányzik-e a disszertáció szakirodalmi hátteréből érdemes mai szlovák nyelvtudományi munka? A korai (ekkor még inkább nyelvtudós) František Miko műveit nem találom a hivatkozások között. (A dolgozat vitájában mások is hivatkoztak arra, hogy a „prágai nyelvtudományi iskola” eredményei mindmáig hasznosíthatóak, és hatásuk a szlovák nyelvészetben is felismerhető.) A mai német nyelvtudomány pedig olyan gazdag és sokrétű, hogy erről alighanem csak egy-két német szakembernek lehet áttekintése.
Imponáló a dolgozatban a magyar nyelvtudományi háttér (Antal László az esetekről, Kiefer Ferenc a morfológiáról, mások a szófajelméletről, Kenesei István az igei vonzatkeretről, Tolcsvai Nagy Gábor a kognitív szemantikáról stb.) – néha akár egymástól igazán eltérő nézeteket hasznosított Vízkeleti. Leginkább az eredetileg a francia Tesnières kijelölte valenciaelmélet (ennek Forgács Tamás adta magyar folytatása) hatott rá. Természetesen az új frazeológia (főként német–magyar vonatkozásban Földes Csaba és Szűcs Tibor) közvetlen példája volt a szerzőnek. Budapesten is imponáló lenne az ennyire széles tájékozódás, annál inkább, mivel a dolgozatíró nemcsak említi a felsorolt szerzőket, hanem hasznosította is eredményeiket. Ugyanakkor ezt a sokféle nyelvtudományt mintegy antológiaként használja: arra nem tér ki, melyik nyelvész miért érvelt úgy, mi volt az egyes kutatások célja.
Könnyű ilyen példát említeni. A dolgozatban is felvetődik az a probléma: hány eset van a magyar nyelvben? Vízkeleti itt utal az „akadémiai” magyar nyelvtanra, ahol Tompa József és munkatársai „extenzív teljességre” törekedtek, nehogy valamilyen, „esetre hasonlító” forma kimaradjon. A másik forrás Antal László, aki csak a „100%-osan” eset jellegű megoldásokat sorolta fel. Az ő célkitűzése nyelvelméleti volt. Természetesen az általános vagy középiskolában nem „eset”-elméleteket, hanem az esetek pontos használatát kell tanítani. Viszont az igen hasznos, ha a tanár és a tankönyv tud az ilyen elméleti háttérről. Különösen azért, hogy a szlovák és német összehasonlítás ilyen módon is értelmezhető legyen.
Persze, még így sem látott minden fontos magyar nyelvészeti művet a szerző. Apróságokat nem említünk. Talán ezek közül a frazeológia bemutatása nevezhető egyoldalúnak Vízkeletinél. Sajnálom, hogy a nyelvészeten túlmutató, „műfaji” és „kulturális” frázisértelmezést nem vette figyelembe. Azt, hogy ezen mit értek, dolgozatomban – A frázis tipológiája (műfajelméleti és más szempontból) –, a 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére c. kötetben (2006) elmondtam. Ennek nemcsak tudománytörténeti részei, hanem a bemutatott rendszerezés is hasznosítható lett volna.
Magam a disszertáció elején határozottan hangsúlyoztam volna, hogy nem a „beszélt nyelv”, hanem egy „korrekt” nyelv használatát mutatja be dolgozat. Vagyis egy „szabályos” rendszert tárgyal – nem pedig azt, amilyen a köznapi nyelvhasználat. Itt nem a szóbeli és írott nyelv különbségéről vagy a dialektusok és az irodalmi nyelv különbségéről van szó. Ezzel kapcsolatban még arra is utaltam volna, hogy egy ilyen „korrekt” nyelvi minta kodifikálása más időben és másként ment végbe a németben, a magyarban, meg a szlovákban. Minthogy a tanításban olyan diákok vesznek részt, akik tudják az „irodalmi nyelvtől” eltérő, nyelvjárási esethasználatot és raghasználatot – erről is egy-két mondatnyi magyarázat igazán hasznos lett volna. Egyébként a hihetetlenül gazdag német „nyelvhelyességi” kiadványok foglalkoznak ilyen kérdésekkel is. (Hogy miképp jelentkezik ez a téma a mai szlovák nyelvészetben – sajnos: nem tudom.) A lokális és szociolektusra utaló formák (mint a magyarban ba/be és ban/ben, vagy az ablatívusi tÓl (tú/túl) „korrekt” és ettől elérő, ám élő alakjai mindenki előtt ismeretesek.
Csak hat esetragot vizsgál a szerző. Praktikus szempontból értem, ám egy mondatban „elméleti” indokot is említhetett volna. Így egyszerűbb volt a szlovákkal összevetni a magyart. Különösen tanulságos a primer → szekunder elöljáró(szó)-fejlődés bemutatása, főként a némettel összevetve. Itt is egyértelműbben lehetett volna leszögezni, hogy az „elöljárószók” is dinamikusan és jellegzetesen fejlődnek, olykor egész frázist alkotnak (jobb híján, mindennek ellenére, abban a kontextusban), olykor pedig egyenesen más nyelvből lettek fordítva (dacára, a gazdagság zavarában). Az ilyen módon használt „frázisok” egyébként évezredesek, és latinból fordítva mi is használtunk ilyeneket (sit venia verbo, tisztesség ne essék szólván), máskor meg ezekben a következő szövegrészhez tartozó „eset/rag” (becsületére legyen mondva). A primer és szekunder elöljáró(szó)k még a dolgozatban kapott figyelemnél is többet érdemelnének. Különösen a mai tömegkommunikáció korábban sosem volt lehetőséget nyújt arra, hogy ez (akár alkalmi) frázisok szekunder elöljáró(szó)vá fejlődjenek. (Azért teszem zárójelbe az „elöljáró[szó]” végét, mivel ez voltaképpen nem olyan „szó”, mint más szófajok.) Ilyen példák azt is jól mutatják, hogy a nyelv miként változik, fejlődik – manapság is.
Noha a disszertáció gyakorlati nyelvészeti munka, némivel több elmélet itt, egy doktori értekezésben megfogalmazódhatott volna. (A tanórán már úgyis mindebből csak a hasznosítató rész marad meg.)
Újabb példát említek arra vonatkozóan, hogyan is gondolnám az ilyen elméletieskedést.
Az esetragoknak pl. kétféle elmélete fogalmazható meg.
Az egyik egy morfológiai modellel ábrázolható. Ez egy olyan háromdimenziós térmodell, amely a „cselekvés irányát” tudja elhelyezni. Ezt a bevált „térirányultság”-modellt veszi majd át az „időirányultság” modellje (reggeltől, estig, napközben). Sőt, még ennél komplikáltabb módon a frázisok megfogalmazásában is megjelenik az ilyen hármas irányultság (mellbe üt, keresztüllát, felülbírál). A másik oldalról viszont a frázisok (pl. naggyá tesz, kicsivé varázsol) az esetek (ragokkal kifejezett) használatára adnak érdekes példákat.
A másik egy szemantikai modellel írható le: a csakugyan használt esetragok felsorolásából indulva ki. Itt is megfigyelhető a továbbfejlesztés: a primer megoldások több szinten is továbbfejlődhetnek (pl. -ért → végett → érdekében → érdekével ellentétben).
Azt hiszem, érdemes lenne mindkét modellt egy-egy lapon bemutatni, mégpedig mind a német, mind a szlovák, mind a magyar példákkal. Ez is tipikusan iskolai, didaktikus hasznú megoldás lenne.
A dolgozatban néhány apróság „kimaradt” a tárgyalásból. Csak néhány „eset” jellegű megoldást említtek itt.
A vocativus legalább megemlítésre kerülhetett volna, mégpedig német, szlovák és magyar kontrasztív bemutatásban (a Jesu Christe, a bože magyarban az Istenem és nem a puszta Isten hasonló, nemegyszer ritka, zárványszerű formák). Érdemes lenne azt is elárulni, hogy egyes magyar frázisok (Istenem Uram, sőt akár Hazám! vagy a latin domine spectabilis) ezt a „vocativus-hiányt” igyekeznek kitölteni. A vocativus kontrasztív használata a csehben és a szlovákban is megérdemelne egy-két mondatot, mivel morfológiájuk is más – és e jelenséggel a szlovákiai magyarok találkoznak.
A költői adlativus (mint pl. A Magányossághoz!, vagy kocsmák/vendégfogadók nevei, mint pl. A zöld mókushoz ilyen jellegűek) mindhárom nyelvben megvan. Meg lehetne említeni.
A dativus ethicus (mit ugrálsz nekem?), sőt az ilyen használatú instrumentalis (mit veszekedsz ~ pimaszkodsz ~ játszol ~ kibabrálsz velem) hasonló figyelmet érdemelne.
Tapasztalatból tudjuk, hogy amíg pl. a tárgyeset korrekt használatának tanítása (őt, nem pedig őtet, engem, nem pedig engemet) a legritkábban tölti el élvezettel a diákokat, az ilyen „furcsa” jelenségek megragadnak figyelmükben. Ráadásul mindez aztán csakugyan kontrasztív nyelvi példatárt vonzhat – sőt arra is ráébresztheti az okos diákot, hogy az elöljárószó és a frázis miben is hasonlít vagy különbözik. (Egyébként a dolgozat 28. és 30. lapja között felhozott szlovák primer és szekunder formák is erre mutatnak, sőt számukat növelni lehetne.)
Nem sorolom tovább apróbb (vagy éppen általános) megjegyzéseimet. A maga feladatát jól oldotta meg a szerző. Szerencsésnek tartom, hogy nem általában fecseg a kontrasztív nyelvi elemzésről, hanem példái ilyenek. Viszont elkelt volna egy-egy olyan példa is, amikor nyilvánvaló, hogy az ilyen sajátos kifejezés valamelyik nyelvből került át a másikba. Mi évtizeden át derültünk az olyan szlovákiai magyar nyelvű feliratokon, mint pl. Első gabonát a malomba! Itt nemcsak a névelő, hanem az esetrag is kontrasztív háttérben érthető. (Ilyen a 69. lapon említett jelszó magyar szövege is: Szlovákiában szlovákul! Az ide kapcsolt példában a német szövegnek sincs értelme.) Igazán jó, hogy arról is értesülünk, nemcsak a magyarban van meg a helynevekre utaló többféle rag (Debrecenbe, de Miskolcra; Pesten, de Győrben). Egyébként ez a – fonológiailag nem magyarázható megoldás – még sok más nyelvben ismert. Ilyenek a valóban kontrasztív nyelvi tények. Csak felismerni és bemutatni kell ezeket!
A doktori értekezésben a tudománytörténeti részek nem túlméretezettek. A 17. lapra azért beírtam volna, hogy már a 19. században igen jó magyar–német kontrasztív (gyakorlati) nyelvészet fejlődött ki Magyarországon, nemcsak a közismert Ballagi Mór és Simonyi Zsigmond, hanem Schlandt Henrik és mások frazeológiai szempontból fontos és az iskolai oktatásban jól hasznosítható műveiben is.
A 66. lapon több olyan magyar példaszöveg olvasható – amelyek a valódi nyelvhasználatban nem létezhetnek (apánál várni, folyónál élni, parknál találkozni, zongoránál állni, kertnél lenni), itt vagy meg kell jegyezni azt, hogy ezek szlovák szerkezetek, vagy névelőt kell írni (a kórháznál parkolni), vagy más szót használni (az oszlopnál állni). A dolgozat vitájában az is kiderült, hogy e helyeken a szlovák formák autentikus vagy helyeselhető volta is vitatható.
Noha kerülő úton esik szó erről, egyszer külön is megemlítendő lenne, hogy a német grammatikai nemek ragozásában aszimmetrikussá vált a prepozíció és a névelő összevonása (an der/am, bei der/beim). Sőt vannak további, ehhez hasonló, ám nem általánossá vált megoldások. És egyedi megoldások, mint pl.: gegen ~ gen. Azért célszerű ilyesmire is kitérni, még az oktatás során is, mivel éppen az ilyen „különös” formák bemutatásakor ismerheti fel a tanuló, hogy a „nyelv” ugyan szigorúan törvényszerű rendszer, mégis változatos. És mindez még nyilvánvalóbb, ha három nyelvet vetünk össze egymással.
A dolgozatban a példák szövege pontos. Persze, itt is lehet korrigálni. Így a 85. lapon az „Ádámnál /és/ Évánál ~ Ádámmal /és/ Évával kezdeni” a magyar kifejezés változatokban él, jelentése pedig nem ’az elejénél’ kezdeni, hanem ’a legelejénél’ vagy még inkább ’a legeslegelejénél’ kezdeni.
Apróságokra nem térek ki. (Az eddigi példák is érzékeltetni kívánták, miben is térhet el két nyelvész felfogása.) Ha dolgozata megjelenik, ezeket úgyis kijavítja majd a szerző. Magam is javaslom a dolgozat nyomtatásban megjelenését. Segédkönyve lesz sok tanárnak, élvezetes olvasmánya a nyelvek iránt érdeklődőknek. Ezért is részleteztem fenti megjegyzéseimet. Ahhoz, hogy a disszertációt elfogadó intézmény csakugyan „a közép-európai nyelvek és kultúrák” intézete legyen, további hasonló munkákra van szükség. Az az ötlet (Pusztay János professzoré), hogy az eredetileg csak két nyelvre (magyar – szlovák) építő munka egészébe bekapcsolták a német nyelvet is, nemcsak a mű használhatóságát növelte, hanem nyelvelméletileg is felsőbb fokra helyezte a dolgozatot. Ezt a színvonalat tartani is kell.