A szlovák népmesekutatás kezdeti, 19. századi, az európai tendenciákhoz igazodó, elsősorban (hogy csak a legközismertebb nevet említsem), Pavol Dobšinský nevével fémjelzett romantikus szemléletmódját a századforduló környékén tevékenykedő szlavista nyelvész, Czambel Samu1 alaposan átalakította. Tipikusan a folklorisztikát kívülről megreformáló kutatóról van szó, aki a szlovák irodalmi nyelv végső kialakításán fáradozva meg szerette volna ismeri a szlovák dialektusokat, s ehhez 1892 és 1905 között a mai Kelet- és Közép-Szlovákia területén végzett nyelvészeti terepkutatásokat. Ezek eredményeként sikerült rögzítenie 247 olyan népnyelvi szöveget, amelyek valamilyen módon a népi próza (tündérmese, legendamese, novellamese, anekdota, tréfa, hiedelemmonda stb.) kategóriájába tartoznak. Ezek egy része még a gyűjtő életében, annak egyik nyelvészeti munkája mellékleteként nyomtatásban is napvilágot látott,2 majd több alkalommal, szlovák irodalmi nyelvbe átültetve, illetve fordításokban is megjelent.3 Más része viszont kéziratban maradt. Noha azt már eddig is lehetett tudni, hogy Czambel Samu milyen jelentős alakja lett a szlovák folklorisztikának (is), a kapcsolódó tudománytörténeti munkák (vélhetően bizonyos nemzetpolitikai szempontok befolyásától sem mentesen)4 mégis hosszú ideig meglehetősen mostohán bántak vele. Szlovákia néprajzi enciklopédiájában5 szócikket sem kapott. Úgy tűnik, hogy egyrészt a szlovák nyelvészetben kifejtett úttörő munkásságának a fokozatos felismerése és belátása, másrészt Czambel születésének százötvenedik évfordulója (2006), illetve halálának centenáriuma (2009) törte meg a jeget. Ekkor nemcsak nyelvészeti tudományos szimpóziumokat szerveztek6, hanem a szövegfolklorisztikában elért eredményei is egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak.7
Katarína Žeňuchová, a Szlovák Tudományos Akadémia Ján Stanislav Szlavisztikai Intézetének a munkatársa, aki már több korábbi résztanulmányában, illetve egy átfogó monográfiában foglalkozott Czambel Samunak a nyelvjáráskutatás és szövegfolklorisztika határmezsgyéjén mozgó munkásságával, most a neves szlavista nyelvész terepkutatásai során lejegyzett népi próza szövegeinek kritikai kiadására vállalkozott. A vaskos kötetet nyitó bevezető tanulmányban (ami teljes joggal vázlatos, hiszen ezt a szerző fentebb már említett vaskos monográfiája alapozta meg) ismerteti egyrészt Czambel terepmunkamódszerét, másrészt a lejegyzett szövegek Czambel általi gondozásának a szempontjait, továbbá a jelen kiadás során követett szerkesztési elveket.
Hangsúlyozni kell, hogy Czambel, noha kifejezetten nyelvészeti érdeklődés vezérelte terepmunkája során, egyértelmű, hogy szövegfolklorisztikai szempontból is felkészült. A Magyarországi Néprajzi Társaság harmadik felolvasó ülésén, 1890. január 11-én tartott előadása legalábbis ezt látszik alátámasztani. A szöveg még ugyanabban az esztendőben magyarul8 és egy év elteltével németül9 is megjelent. Ebből a Dobšinský(ék) szövegközlési módszerét (is) bíráló szövegből egyértelműen kiolvasható, hogy Czambel milyen célratörően indult neki 1892-ben első nyelvjárásgyűjtő útjának a mai Kelet-Szlovákia területén. Autentikus, nyelvileg és tartalmilag is hiteles, az adatközlő által elmondottakat a lehető legteljesebb hűséggel visszatükröző lejegyzésekre törekedett, s abból, hogy a korábbi népmeseközlések hitelességét elemezte, feltételezhetjük, hogy a nyelvjárási érdeklődés mellett tudatosan törekedett a prózai szöveges népköltészet egyes műfajai helyi variánsainak a rögzítésére is. És azt, hogy Czambel a nyelvi sajátosságok rögzítése mellett kifejezetten törekedett a prózai szövegfolklór rögzítésére, az is bizonyítja, hogy az összes dialektológiai példaszövege a népi elbeszélések valamilyen műfaját, pontosabban azoknak egy-egy variánsát képviseli. Aki látott már dialektológiai szempontból lejegyzett szöveget, tudhatja, hogy ezek általában rendkívül széles palettán mozognak az egykori tollfosztók vagy disznóölések leírásával kezdve, a saját lakodalom bemutatásán át egészen a különféle „igaz történetekkel”, életrajzi momentumok elbeszélésével bezárólag – és csak viszonylag ritkán szerepelnek köztük a klasszikus prózai népköltészet kategóriájába sorolható műfajok.10 Ezzel szemben Czambel Samu dialektológiai gyűjteménye, ahogy azt már említettem, egy szövegegységben (Szepesváraljáról) közreadott hat találós kérdést leszámítva, kizárólag prózai szöveges folklórműfajokból áll, minden egyes szövegnél feltüntetve, hogy pontosan hol, mikor és kitől jegyezte fel a gyűjtő az adott szöveget. Žeňuchová egy helyen megemlíti (14. p.), hogy abban az időben nem volt magától értetődő dolog a terepkutatásokon nyert adatokat pontosan lokalizálni, illetve az informátorra vonatkozó adatokat feltüntetni. Idézi is Czambel egy 1906-os megjegyzését, miszerint „Sberatelia často podávajú svoje práce pod všeobecným názvom: zo Spiša, zo Šariša, zo Zemplína apt. Kto z toho zmudrie?” (1906, 201. p.). Nos, leemeltem a polcról a Magyar Nyelvőr legelső évfolyamát (1872), ahol valóban ez a gyakorlat. Egy további kötet, ami a kezembe akadt, az 1884-es esztendő füzetei, ám ott már szinte minden egyes népnyelvi közlés, így a meseszövegek alatt pontos helymeghatározás szerepel. Mintát volt tehát honnan vennie, az akkor már Budapesten élő, a magyar királyi miniszterelnökség fordítói osztályán dolgozó Czambelnek, miközben az is igaz, hogy a nevezett nyelvészeti szaklapban az informátorok pontos beazonosítása még jóval később sem lett következetes gyakorlat. Ráadásul, s ez szintén Czambel javára írandó, noha nem következetesen, de olykor a beszélgetőpartner vallására (római katolikus, görög katolikus, református és zsidó vallású informátorokat is emleget), illetve egyéb, a nyelvhasználatának alakulására kihatással lévő körülményre (például más születési hely) is utal. Szinte következetesen jelzi az adatközlői életkorát, ami már csak azért is figyelemre méltó, mivel van köztük 10 éves kislány és 94 éves aggastyán egyaránt. Lehet, hogy nem lenne érdektelen az elmondott történeteket egyszer akár ilyen szempontokból is elemzés alá vetni. Az is megjegyzendő továbbá, hogy Czambel (akkurátus ember lévén) több esetben is visszatért egy-egy előző gyűjtési helyére, ahol ellenőrizte, korrigálta a korábban ugyanott lejegyzetteket. Ez a módszer felvet bizonyos folklorisztikai kérdéseket, például a variánsok egybemosásának veszélyére figyelmeztet. Folklorisztikai szempontból nem szerencsés egy adott időben lejegyzett szöveget egy későbbi időpontban, akár ugyanattól az adatközlőtől (számítógépes kifejezéssel élve) felülírni. Szerencsésebb (és tanulságosabb) megoldás a két, különböző időben lejegyzett variáns egymás mellett való közreadása.
Ahogy fentebb már volt róla szó, összesen 166 adatközlőtől származó 247 szöveget tartalmaz ez a gyűjtemény, ebből 125 textus Kelet-Szlovákia és Kárpátalja 75, illetve 3 településéről, valamint 122 prózai szöveg Közép-Szlovákia 62 településéről. Maga a jelenlegi szövegközlés (a Czambel által életében közreadott, illetve a hagyatékában kéziratban maradt szövegvariánsok egybevetésével) földrajzi alapon történik, külön a kelet- és külön a közép-szlovákiai anyag (előbbibe néhány, jelenleg Ukrajna területére eső település is bekerült), azokon belül megyei bontásban sorjáznak falvanként (vélhetően, térképen nem néztem utána, valamilyen geográfiai logikát, úthálózatot követve) az egyes szövegek. A szövegközlés után a kötet mutatókkal zárul. Segítségükkel az érdeklődő az adatközlők, illetve a gyűjtési helyek alapján tud tájékozódni a kötetben.
A valóban rendkívül gondos szövegközlésért csak hálás lehet a szövegfolklorisztika (meg nyilván a nyelvészet is!) az összeállítónak, szerzőnek, Katarína Žeňuchovának. Egyetlen hiányérzetem volt (van) a kötet lapozgatása közben, ami aztán egyre inkább erősödött is. Az tudniillik, hogy szívesen látnék a kötet végén egy típusmutatót, amely a nemzetközi katalógus rendszerébe helyezi a gyűjteményben közreadott meséket, illetve legalább azon részüket, amely behelyezhető ebbe a rendszerbe. A mesék közlése során Žeňuchová gondosan ügyel arra, hogy feltüntesse az adott mese korábbi publikált változatait (pl. a Polívka-féle katalógusban való előfordulást), de az Aarne-Thompson- vagy az ATU-rendszerben11 már nem helyezi el. Óriási segítség lett volna pedig a mesekutatás számára, hiszen ebben a formában, ha valaki mondjuk az AaTh 1-et keresi benne, csak akkor találja meg, ha az egész gyűjteményt átolvassa (van benne ide tartozó variáns, mégpedig egy kontamináció, amely – az AaTh 1-et, 2-t és 41-et tartalmazva – konkrétan a 85. számú szöveg), de azt is csak úgy lehet megtudni, hogy például az AaTh 440 szerepel-e benne, ha ismét végigolvassuk az egészet, illetve hát addig, amíg meg nem találjuk, miközben azt sem tudhatjuk, hogy nincs-e benne ugyanannak a típusnak még egy vagy kettő további variánsa (szintén van, mégpedig a 137. számú történet). …és a sort folytathatnám. Különben a szerző, fentebb már említett korábbi monográfiájában maga is hiányolja a Czambel-féle szövegek nemzetközi besorolását, ami egyszersmind a nemzetközi kutatás számára is hozzáférhetőbbé tenné ezt az értékes gyűjteményt, de úgy látszik, ennek a munkának az elvégzésére még várni kell. (Žeňuchová 2009, 108. p.)
Ezt a kis szépséghibát leszámítva a kötet szerzője, Katarína Žeňuchová óriási, a filológiai apróságokra is ügyelő, néhány árván maradt feljegyzést gondos detektívmunkával utólag lokalizálni megkísérlő, Czambel Samuhoz méltó, megbízható, a magyar folklorisztika számára sem érdektelen12 munkát tett le az asztalra.