Hiányzó fejezetek. Adalékok Hegysúr középkori történetéhez

A tanulmány Hegysúr korai történetét nem kívánja és a rendelkezésre álló társadalomtudományi tudásbázis, a történeti és régészeti kutatások némelyik esetben esetlensége, néhol ellentmondásossága miatt nem is tudja részletekbe menően feltárni. A megközelítés más jellegű, összehasonlító és kritikai. A koncepciómat a rendelkezésre álló korlátozott számú és már minden bizonnyal tovább nem bővülő források determinálták.
Boncasztalra kerülnek a Súr helynévvel kapcsolatos etimológiai magyarázatok és legfőképpen a besenyő és ószlovák eredet kérdésköre. Nem foglalkozom a besenyő törzs genezisével, politikai közösségével, államalakulatával, a honfoglalást kiváltó szerepével, a magyar határvédelemben betöltött szerepével. Ezek a magyar historiográfiában kellően feldolgozott kérdések. Áttekintést nyújtok a hegysúri és környékbeli régészeti feltárások eredményeiről, a község tekintetében inkább az eredménytelenségeiről és ellentmondásairól. Foglalkozom a szélesebb súri középkori településfejlődés máig nyitott kérdéseivel.
Hogy a kiúttalanságból kiutat találjak, egy sokkal „életközelebbi” és elfogadhatóbb kontextusba ágyazom a település inkább homályos, mint jól körvonalazható középkori évszázadait. A hegysúri faluszervezetbe integrálódott vagy amellett létezett további Súr-falvakat és a birtokviszonyokat próbálom feltérképezni. Megállapításaim a legújabb szlovák és magyar régészeti és helytörténeti kutatások eredményeire támaszkodnak.
Tudatosítom, hogy az így kialakított „szellemi építmény” számos hiányossággal rendelkezik, hiszen a szerző – nem is titkolja – nem mediavelista, csupán a múlt elkötelezett kutatója, aki egy józanabb helytörténeti magatartást próbál elplántálni.
A lejjebb kifejtett szemlélet reményeim szerint előrelendítheti a Súr nevű települések, különösen Hegysúr középkori történetének a vizsgálatát.

Etimológia agyaglábakon

A magyar historiográfiában a Súr helynevekkel kapcsolatban a legdivatosabb, 19. századi hagyományra visszavezethetően, a két világháború között erőteljesen tematizált és a 20. század végére már szinte elfogadott besenyő eredet hangoztatása.1 Annak ellenére, hogy ez számos problémát vet fel és ezekre egyik szerző (értelmező) sem nyújtott megnyugtató magyarázatot, inkább az adatok újrafűzésével új konstrukciókat alkotott.
A földrajzi szótárak némelyik cikkének, főleg a bizonytalan eredetű településneveknek egyik nagy veszélye, hogy pontatlan adatokra építve, a szaktudományok részadatait vagy szakmai vitákon keresztül nem esett, esetleg „kinyilatkoztatott” téziseit készeknek és megdönthetetleneknek tekinti. Azokat széles körben terjeszti, így hozzájárul „kanonizálódásukhoz.” Ugyanakkor az is tény, hogy a szótárak szerkesztői nem reflektálhatnak a tudományágakon belüli sok esetben évtizedek alatt sem lezárt, és csak burjánzó, szövevényessé váló kérdésekre.
Hegysúr2 esetében ez nyilvánvaló. A Kiss Lajos-féle földrajzi etimológiai szótár visszatükrözi ezt az állapotot. A Hegysúr szóösszetétel második tagját „puszta”, pontosabban nem jelölt személynévből eredezteti, „magyar névadással.” A Hegy előtag a falu Kis-Duna melletti földrajzi helyzetére vonatkozik, tehát egy halomvonulaton elhelyezkedő településre utal, ami a nyilvánvaló földrajzi adottságból származó tény. (Kiss 1988a, 581. p.) A szótár egy másik helyen utal a Súr szó valószínűsített és vitatott eredetére, mely szerint lehet türk eredetű,3 és a čur méltóságnévből származhat. A magyar nyelvű irodalomban talán csak itt jelenik meg a szláv eredet gondolata. Eszerint a šurъ szóból alakulhatott ki, melynek jelentése ’a feleség fivére, sógor.’4 Ez a Kiss-féle megállapítás azonban mintha ellentmondana Némethy Gyula szintén merész értelmezésének, aki éppen a Súr szerinte besenyő jelentésében a ’sógor, sógor népét’ véli felfedezni, mely egyben régi türk méltóságnév.5
A legújabb Súr-etimológia egészen friss, 2013-ból Vladimír Rábik tollából származik. (Rábik 2013, 54. p) A tézis inkább a fantázia birodalmába, mint a történettudomány kereteibe illik. Rábik a Súr helynevet ószlováknak tartja, érdemi régészeti és nyelvészeti indoklás nélkül. Szerinte a Súr tőzeges, mocsaras, árvizekkel sújtott területet jelent (ez eleve ellentmond másik megállapításának, mely szerint ez a helynév egy meg nem nevezett törzsi szállásterület elnevezése). A Súr megnevezés alatt olyan elképzelt, szélesebb földrajzi és települési egységet feltételez, melynek részét képezték Szenc, Boldogfa, Réte, Báhony és további falvak is. Koncepciójában visszaköszön a higgadt szlovák történészi közegben éles kritika alá vont territórium-nyelv dichotómia is, mely nemzeti jellegű csoportszerveződéseket, ebben az esetben a helynéven keresztül ószlovákot feltételez, sőt evidenciának tart a középkorban.6
A Súr helynevek tekintetében történeti-etnikai érvekkel operálni, új etnicizáló magyarázatokat alkotni meddő vállalkozás. Inkább ismereteink korlátozottságával kell szembesülnünk.7 Erre és a tudományos mértéktartás szükségességére a jeles nyelvtörténész és szlavista Kniezsa István már 1937-ben felhívta a figyelmet. A nyelvészet eredményei egyszerűen nem használhatók fel a történeti általánosításokhoz. Egy helynévből semmiféle tudományosan megalapozott történeti következtetés nem vonható le a település népességére, etnikumára vonatkozóan. Kniezsa azzal is érvel, hogyha Súrt nem besenyő népesség nevezte el, a környékbeli víz- és dűlőnevekben a besenyő névadásnak meg kellett volna maradnia. Nem is szólva arról, hogy személynévként, mint divatnevet, más etnikumú személy is felvehette.8

A régészet tanúbizonysága és kérdőjelei

A Hegysúr környéki vidék régészeti feltárása esetlegessége ellenére számos értékes lelettel gazdagította ismereteinket. A vidék domborzata, vízrajzi képe, vegetációja és állatvilága mára alapvetően megváltozott. Az egykor kacskaringós folyómedrekkel szabdalt, dűnés, öntéstalajjal, ártéri erdőkkel, tölgyekkel rendelkező táj a századok során kultúrtájjá alakult át. (Bazovský 2008, 7., 120–121. p.) Hegysúr esetében a szántóföldi művelés kiterjesztése során a talajrétegek nagymértékben megváltoztak, a közép- és újkori leletanyag károsodott, sérült, megsemmisült vagy éppen összekeveredett, tehát a község, illetve területének legkorábbi történetéről töredékes ismereteink lehetnek.
A falu területe a népek országútján feküdt és folyamatosan lakott volt. Az ókortól számos nép hagyománya, kultúrája nyomta rá bélyegét a Hegysúr környéki tájra.9 Elég megemlíteni az 1954-ben feltárt gazdag tárgyi anyagra utaló rétei bronzkori fejedelmi sírt nyolc kisebb sírral a halstatti időszakból, a kalenderbergi kultúra kerámiáit (König 2003, 42–43. p.; Čambal 2008, 82., 84. p.) és a boldogfai bronz nyílhegyeket és csatokat. (Čambal 2008, 80., 82. p.) Szencen szkíta-trák temetőket és egyéb leleteket (nyílhegyek, kerámia) találtak az ún. vekerzugi kultúrából. (Čambal 2008, 92., 96. p.) Boldogfán szintén szkíta nyílhegyek kerültek elő a felszíni gyűjtés során. (Čambal 2008, 94. p.) A kelták betelepedésről vallanak a különböző szenci városrészekben előkerült tárgyak és a Szencmártonban feltárt telephely leletei. (Čambal 2008, 104., 114. p.)
A Lenczérdombon 1960-ban római kori germán temetőegyüttest dokumentáltak. 68 égetéses temetkezésű sírhelyet tártak fel, de gyenge leletanyaggal. A több évtizede zajló mélyszántás nagymértékben károsította a minden bizonnyal páratlan jelentőségű lelőhelyet. A helyi lakosok ugyanis már a 19. század végétől számos tárgyat, ezüstpoharat, vágó- és szúrófegyvereket, agyagedényeket találtak. Ezek sorsa azonban ismeretlen. A feltárást végző Titus Kolník 300–400-ra becsülte az eredeti sírhelyek számát. A leletek a római-germán kereskedelmi kapcsolatokról nyújtanak érdekes információkat, hiszen nagy számban kerültek elő a Római Birodalom területéről származó üvegtárgyak, bronzedények és ún. szkifoszok, kétfülű különböző méretű agyagedények gazdag növénydíszítéssel. A legértékesebb egy jó állapotban fennmaradt bronzkatlan. (Bazovský 2008, 121–122. p.) A lenczérdombi lelőhelyet a legújabb régészeti összegzés az egykori nagy Galántai járás második legjelentősebb temetőjének tekinti.10
A rómaiak közeli jelenlétének széles körben és a határokon túl ismert emléke a román kori boldogfai római katolikus templom falában 1976-ban felfedezett szekunder felhasznált sztélé, sírkő, mely Quintus Atilius Primusnak a XV. légió veterán századosának, egyben tolmácsnak és kereskedőnek állít emléket. (König 2003, 70–72. p.; Bazovský 2008, 124–125. p. Püspöki Nagy 1980, 7–32. p.)
A szélesebb régióban, Szencen, Rétén, Boldogfa mellett és más helyeken feltárt értékes görög, kelta, dák, bizánci, római és a 13. századtól nagy számban felbukkanó középkori éremleletek élénk gazdasági és kereskedelmi életre, katonai összecsapásokra, szövevényes társadalmi kapcsolatokra utalnak.11
Mi a helyzet a szűkebb hegysúri területtel (értem ez alatt a jelenlegi kiterjedését)? Milyen ismereteket nyújt a régészet és milyen összefüggésekre irányítja rá a figyelmet? Végül a feltárt leletanyag kapcsolódhat-e a besenyő törzs 11–12. századi jelenlétéhez, ami perdöntő bizonyítékul szolgálna a Súr helynév eredetéhez is?
Hegysúron, illetve a tőszomszédságában 1952-ben és 1960-ban zajlottak jelentősebb régészeti ásatások, szerény eredménnyel. A Zonchoz közeli Csandal-dűlőben szántás során 1952-ben csontvázas sírokat találtak. A helyiek elmondása szerint fegyverek is előbukkantak a föld mélyéből. A lelőhely szisztematikus feltárására nem került sor, és a leletek sorsa ismeretlen. Felszíni gyűjtés csak 1960-ban valósult meg, mely során emberi csontmaradványok, gyűrűtöredék és cserépdarabok kerültek elő. A régészek a tárgyakat nagyon széles időszakba helyezik, a 7–8. és a 10–11. századokra datálják. Ugyanúgy bizonytalanok és egyben értékelhetetlenek a kerektói lelőhelyen feltárt csontvázas sírok és a közelebbről nem azonosított állítólagos fegyverek leletei, melyeket a 8–11. századra testálnak.12 A Lenczérdombon, három halmon (emelkedőn), szintén az 1960-as ásatások során kerültek elő töredékes leletek a 10–13. századból, melyek feldolgozatlanságuk miatt sajnos nem visznek bennünket közelebb Hegysúr középkori történetéhez. Egyrészt a 10–11. századból 18 gyenge leletanyaggal rendelkező csontvázas sírra akadtak, másrészt egy 12–13. századi település nyomait fedezték fel. (Pramene 1989, 91. p.) A Lenczérdombon szisztematikusan fel nem tárt faluhelyet Tomáš König a 13. század közepe előtt elpusztult falvak csoportjába sorolja. Feltételezi, forrásanyagra nem támaszkodva, hogy a 10. század végén keletkezett.13
A Szenci járás középkori településfejlődésével foglalkozó, régészeti feltárások eredményeit összefoglaló legújabb tanulmány Tomáš König tollából talán közelebb visz bennünket a hegysúri terület régészeti vonatkozásainak jobb megértéséhez, de mégis feltételezéseket közvetít.
Eszerint a kora középkor hajnalán, a Kis-Duna térsége, a longobárdok elvonulását követően az avar kaganátus határterületévé vált. König, Jozef Zábojník tézisét átvéve a hegysúri területen a csandali és kerektói lelőhelyet – közelebbi érvek nélkül, az immár több mint fél évszázada nem értékelt régészeti anyagot megkerülve – ismeretlen lakosságúnak tartja. Csakis általánosságban fogalmazhat: ez a lakosság az avar birodalom területén élt (élhetett), miközben az avar jelenlétre és a szláv-avar kontaktuszónára vonatkozó komolyabb bizonyítékként a feltárt birituális temetkezési helyek, illetve töredékes lovas sírokon (Csataj, Cseklész) kívül nincs a régióban, a hegysúri két lelőhely pedig problematikus, illetve szakmailag feldolgozatlan.14
A fenti problémakör, tehát a Szenc környéki települések különféle változatai a 7–10. században, az ismeretlen vagy régészetileg jobban ismert kultúrák/etnikumok betagolódása valamilyen törzsi-fejedelmi politikai közösségbe, forrásszinten jelentősen behatárolt és óvatos következtetések megvonására késztet. Summa summarum: Kristó Gyula egyik gondolata parafrazálható, amit eredetileg a magyar régészettudománynak címzett a törzsi lét és törzsi egység fogalmairól: addig, amíg a régészek a szenci régióra vonatkozóan nem tudják megnyugtatóan, „belső ismérveik szerint” elkülöníteni a 7–11. századi germán, avar, szláv, magyar leletanyagot, nehezen beszélhetünk „egységes” népekről, kultúrákról. (Kristó 1983, 439. p.)
Végezetül elérkeztem a válaszadáshoz. Jelenlegi ismereteink szerint a szenci régióban nem került elő a besenyő néppel kapcsolatba hozható lelet. Ez annál is érdekesebb, mert a mai Szlovákia területén ez nem egyedi jelenség. Az egyedüli besenyőként azonosítható tárgyi emlék a bajcs-farkasdpusztai merev szájvasú zabla, mely erdélyi párhuzamokat mutat.15
Tehát az egyik oldalon tornyosulnak a besenyő témával foglalkozó publikációk és a felépített, de a régebbi koncepciókat továbbhagyományozó értelmezések, a másik oldalon pedig a szerény tárgyi anyagot felmutató, számos kérdést felvető régészeti kutatások eredményei.

Egy település- és birtokrekonstrukció kísérlete

Nyitott kérdés marad a mai Hegysúr középkori településfejlődése. A források több, összesen nyolc Súr nevű, megkülönböztető előtaggal ellátott falvat említenek a Körmösd, Zonc, Nagymagyar és Kis-Duna által határolt térségben (Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr, Egyházassúr, Hegysúr, Nádassúr, Nánasúr, Pénteksúr).16
Hegysúr legalábbis három kis településből (Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr) szerveződhetett, azok összeépülésével alakult ki? Szomszédságában Egyházassúron és Péntek­súron kívül még két falu (Nádassúr, Nánasúr) létezett már a 13. század végén, vagy azok később jöttek létre?17 Esetleg a Súr nevű területen, melynek egyház-igazgatási központjává Egyházassúr vált a 13. század első felében, vándorló falvakkal van dolgunk? Hol helyezkedtek el ezek a települések? Némelyik elnéptelenedett, újratelepült? Milyen szerepet játszott a nemzetségi telepítési politika?18 Inkább a kérdések, mint a válaszok halmozódnak.

Felsősúr/Hegysúr, illetve Alsósúr, Középsősúr

A Hegysúrra vonatkozó első írásos említés, mely az első birtokost és a szélesebb Swr földet jelzi (Bolch Magnum de Swr), 1245-ből származik. Az okiratot azonban, mely Borsa birtokleírását tartalmazza, a szakemberek hamisnak tartják, és keletkezését 1439 előttre datálják. (Marsina 1987. 141–142. Novák 2005, 59. p.) A későbbi birtokösszeírásokban 1253 és 1256 között fordul elő újra a neve (Bolch, filio Matthiae de Sur, illetve Bolch filius Mathie alakokban).19 A múlt homályából lépnek ki a Súr előnevet viselő személyek Suri Ivánka és Bölcs (1256), Suri Valkun lánya Aglent (1272) és Suri Woynus fiai, Jakab, János és András (1279).20
Hegysúr, illetve elődfalva(i) a pozsonyi várispánság részét képezték és királyi várjobbágyok lakták. A Súr falvakban a 13. század végén minden bizonnyal kialakult a várjobbágyok mellett a nemesség útjára lépő szerviensek kis létszámú csoportja.21
Hegysúr első hitelesen alátámasztott írásos említése 1399. november 14-ről származik, mely egy másfél évtizedig elhúzódó birtokviszályra is fényt derít. A hegysúri várjobbágyok az óbudai klarisszák22 birtokilletőségét vitatták Homokzygeth határában.23 Egy másik forrás érzékelteti a Sur föld nagyobb kiterjedtségét, hiszen a határával Magyar falu volt szomszédos.24
Valószínűleg Alsó-, Középső- és Felső-Súrra vonatkozik az 1411-es birtokfelsorolás, mely Surt, Középsősúrt és Kissurt, a Rátót nemzetségbeli Elefánti Mátyás fia István fiainak, Lászlónak, Mihálynak és Simonnak25 a birtokait tartalmazza. Az Elefántiak azonban már korábban birtokosok voltak a három Súr faluban. 1379-ben tiltakoztak I. Lajosnál itteni birtokaik királyi lefoglalása miatt. Súrt 1387-ben Elefánti Mátyás fia István és társai birtokolták. (Házi 2000, 326. p.) Az Elefántiak terjeszkedése kézenfekvő volt, hiszen a közeli Egyházassúrt a 13. század végén királyi adományként kapták és a három Súr faluban található birtokrészeiket Bala várjobbágy fiaitól vették meg, melyet később 1408 körül bővíthettek. (Fügedi 1992, 130–131., 154. p.)
1413-ban Sur három falut alkotott. Zsigmond király ezeket a birtokokat Suri Roland János magtalan halála után elzálogosította Poznani Musticiusnak 2300 forintért. A Sur helynevet alátámasztja egy pontos földrajzi leírás is 1413-ból. Surt, mely ekkor királyi birtok volt, várjobbágyok lakták, akik az óbudai apácák Homoksziget nevű birtokát Alsójányok határában elfoglalták. Zsigmond a foglalást törvénytelennek minősítette és a birtok visszajuttatásáról rendelkezett. A két Kissurt (tehát Kissur és a minden bizonnyal szintén kisebb falu Alsó-Súr) Egyházassúrral (Egyházsurként említve) együtt 1419-ben Poznani Musticius (semptei várnagy?) zálogba adta gróf Bazini Györgynek26 hét évre 10 500 forintért. (Házi 2000, 327. p.) Súr királyi birtokként, illetve az óbudai apá­cáknak elzálogosított birtokaként jelenik meg 1423-ban, mikor a határában Szentandrássúrt említik (emellett a két Kissúr fele Juga fia János tulajdonát képezi). (Házi 2000, 328. p.)
Felsősúr Pénteksúrral együtt egy 1441-es oklevélben is felbukkan. Ekkor I. Ulászló király a Rozgonyiaknak adományozta, akiknek a szomszédai a Szentandrássúri család tagjai voltak. Úgy tűnik, hogy Felsősúr Hegysúrral azonosítható, mert az 1440-es adományozás még Felső-Súrkét említi. (Házi 2000, 328. p.) Tíz év múlva Hunyadi János Hegysúr és Pénteksúr birtokában 1450-ben Rozgonyi Györgyöt és Rozgonyi István fiát Sebestyént megerősítette. 1474-ben bukkan fel Szakál Orbán neve, aki a máig Hegy­súron élő Szakál család egyik őseként azonosítható. Neki Alsóborsánál volt birtoka. (Házi 2000, 328. p.)
Alsósúr és Felsősúr neve szerepel még az 1553-as portális összeírásban. A királyi Magyarország tárnokmesterének Báthori Andrásnak és a borostyánkői uradalom tulajdonosának, a megye egyik legnagyobb birtokosának, Serédy Gáspárnak ekkor 4-4 portája volt a faluban. (Borovszky 1904, 70. p.; Maksay1990, 577., 580., 596., 600. p.) Középsősúrt 1540-ben említik, mikor Csorba János a birtokát Ilyésházi Ilyés Tamásnak és testvérének, valamint Saághi Deák Imrének és fiának Zsigmondnak adományozta.27
További kutatásoknak kell tisztázniuk, hogy Hegysúr első, 1399-es említését követően miért maradt használatban a 16. század közepén a Felsősúr (párhuzamos?) változat, illetve meddig maradt fenn az Alsósúr, Középsősúr megjelölés?28 Annyi mindenestre nyilvánvaló, hogy Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr/Hegysúr a 16. század közepén közös pecsétlenyomót használt. Az 1544-ből származó pecsétlenyomón a SIGILLUM TRIUM SUR felirat található és ez közös igazgatású falurészekre utal. (Nováková é. n., 25. p.; Novák 2008, 71. p.) Hegysúr a 14–15. századi magánföldesúri kiutalások és tulajdonváltások után a 16. század közepén újra királyi tulajdonba került. A pozsonyi uradalom részét képezte.29
Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr/Hegysúr földrajzi elhelyezkedésére a 18–19. századi úthálózat és településszerkezet alapján következtethetünk. Az első katonai felmérés szerint, mely a 18. század második feléről szolgáltat fontos adatokat, a később minden bizonnyal összeépült faluba csak Pénteksúr irányából mutatható ki egy fontos be-, illetve kivezető út. Ez a jelenleg is kisebb halmon, dombon fekvő falurész, a többivel szemben magasabban elhelyezkedő egykori Felsősúr30 (melyet már 1441-ben Hegysúrként említenek) került oppozícióba a domborzatilag alacsonyabban fekvő, a mai templom vonaláig kiépült Középső- és Alsósúrral. A második és harmadik katonai felmérés térképei, melyek a 19. századi állapotokat tükrözik, ezt a hosszú ideig állandósult településképet meggyőzően bizonyítják. Hegysúr további kiépülésére északnyugati és déli irányba csak a 19. század utolsó harmadától került sor.31
Szentandrássúr, Egyházassúr/Egyházfa

Egyházfa középkori története szintén szorosan összefonódik a többi Súr faluéval, sőt templomos helyként központi szerepet játszott a vidék társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődésében.
Wertner Mór már 1910-ben bizonyította Egyházfa azonosságát Szentandrássúral.32 Ez a tény alig vagy nem kellőképpen került be a Szenc környékével foglalkozó helytörténeti munkákba.33 Elsőként Mező András próbált rendet teremteni, Wertnerre támaszkodva, 1996-ban a három Súr modelljének (Egyházassúr, Hegysúr, Pénteksúr) a bevezetésével. A Szent András tiszteletére felszentelt Szentandrássúr 1332-ben említődik Villa Sancti Andrae néven, és a pozsonyi főesperességbe tartozott.34 1390-ben Eghazassur és Zentanderyaswr-ként fordul elő, és 1398-ra már Eghazasfalu-ként jegyzik. Még majd száz év elteltével is él a kétféle megnevezés (Zenthandraswr alias Egyhazfalwa). 1407-ben ismét felbukkan az Eghazassur változat. Egyházassúr jelentése ’egyházas Sur/falu’, melyből kialakult az Egyházasfalu, Egyházasfalva és végül az Egyházfa forma. Mező András az ún. intra metas falvak kategóriájába sorolta Egyházassúrt, Hegysúrt és Pénteksúrt. Ezek a települések egy határon belüli birtokmegoszlás vagy a lakosság széttelepítése következtében kaptak megkülönböztető nevet. (Borovszky 1904, 540. p.; Mező 1996, 54., 56., 57. p.; Mező 2003, 36. p.) Mező András új keretbe emelte a Súr falvak értelmezését, helyesen mutatott rá a regionális egyházszervezet szerepére a településfejlődésben, azonban Hegysúr elődfalvait és a többi falut (Nádassúr, Nánasúr) nem vonta be vizsgálódásaiba.
Nánasúrhoz hasonlóan itt is a falu nevéről vette fel az egyik legrégebbi birtokos család az Egyházassúri, illetve Szentandrássúri előnevet. 1340-ben Egyházassúri Mihály fia András birtokrészéhez csatolták Herman fia Miklós földjét. Az Elefántiak Hegysúrhoz hasonlóan itt is érvényesítették birtokjogaikat. Elefánti Miklós zalai apát35 (és István fia László) 1390-ben követelték jogos birtokukat a faluban, melyet Pelcz István budai polgár és Adorjánfalvi Csolnok György birtokoltak törvényellenesen. Rá egy évre beiktatták őket birtokukba. Egyházassúri Mihály fia Andrásnak és feleségének Ilonának volt itt udvartelke 1411-ben. Egyházassúr néhány birtokrésze (talán 14 telek) 1419-ben a semptei váruradalomhoz került és még 1423-ban is oda tartozott. 1421-ben egy családi ellentétre és gyilkosságra gyanakodhatunk. Egyházassúri János fia Jakab lánya Margit bevádolta Hermanházi Herman János fiát, Miklóst, hogy megölte Danka János fiát, Pétert, aki neki testvére volt. Elégtételként a bűnös birtokának a negyedét kapta. Egyházassúron 1439-ben nyolc jobbágytelket számláltak össze, melyek Egyházassúri Miklóséi voltak. Az Egyházassúri család talán utolsó tagja lehetett, mert a birtokát, mivel utódja nem volt, Albert király Kisfaludi Demeter fia Mihály diáknak adta. Erzsébet királyné 1440-ben Balázsétei Mihály fiainak, Pálnak, Benedeknek és Jánosnak adományozta Egyházassúrt. Szentandrássúri Illés és fiai, Mihály és István 1441-ben voltak birtokosok. (Házi 2000, 326–329. p.) Egyházfa egytelkes nemesekkel 1549-ben Serédy Gáspár birtokait gyarapította.36

Nádassúr

Nádassúr neve a falu vízközeli, náddal benőtt helyzetére utal. A még földrajzilag be nem határolt településről kevés írott forrás áll rendelkezésünkre. 1505-ben Kereki Aczél István kapott nádassúri birtokrészt, de ezt alsóborsai Chorba András és alsóborsai Vizközy Pál özvegye, Borbála és János fia nem fogadták el. (Házi 2000, 239. p.) 1533-ban Csorba Gergely és Pál fiaié, 1540-ben az Illésházyaké és a Saághyaké volt. (Borovszky 1904, 70. p.)

Nánasúr

A Nánasúrra, melynek hozzávetőleges földrajzi elhelyezkedése Nádassúrhoz hasonlóan szintén ismeretlen (a mai Hegysúr és Nagyborsa között lehetett), vonatkozó híradás 1299-ből egyrészt magára a birtokra, részbirtokosokra szolgáltat adatokat, másrészt utal a névadóra is. A pozsonyi káptalan előtt Lipold fia Lőrinc, Kumpurd ispán37 fiai Kumpurd és Ruich, valamint Nana fia Nana mester örökségként kapott Sur falujukat 15 ezüst márkáért eladták János fiainak, András ispánnak és Chamának. Nana mester apjáról kaphatta ez a Súr falu az előtagját, egyben a jól adatolható helyi kisnemesi birtokos család a Nánasúri nevet használta. (Házi 2000, 325. p.) A faluban a 14. században két nagyobb rokon család élt: a Nánasúriak és a Lőrincek.
Nánasúri András fia László megfelezte Nánasúrt 1371-ben rokonával, Lőrinc fia Pállal. Pál 1383-ban Nánasúri András fia László birtokrészéből járó leánynegyedet 10 fehér márkáért megvette. Egy újabb Nánasúri–Lőrinc-földügyletről áll rendelkezésünkre egy adat 1392-ből. A Borsamellettsúri András fia Nánasúri János fia András fia László 4 hold földet 4 márka dénárért adta el rokonának, Lőrinc fia Pálnak. (Házi 2000, 326. p.) A forrás egyértelműen jelzi, hogy Nánasúr az akkori Kisborsához közel, annak irányában helyezkedett el.38
Nánasúr további okleveles említése 1400-ból származik. Nánasúri Miklós pozsonyi kanonok és anyja Sebi 70 dénármárkáért zálogba vette testvére, Tamás nánasúri birtokrészét (Mihály és Tamás Nánasúri Pál fiai voltak). (Mályusz 1956, 23. p.; Zichy 1888, 154–155. p.; Házi 2000, 327. p.) A pozsonyi káptalan Rétei György fiát Jánost beiktatta zálogjogon 1407-ben a nánasúri birtokrészbe. 1412-ben Nánasúri László lányai, Ilona és Katalin pereskedés után megkapták Nánasúrt 54 márka 3 forint lefizetése ellenében. A birtokon meg is osztoztak. (Házi 2000, 327. p.) Újabb nánasúri zálogbirtok beiktatására került sor 1463-ban. A pozsonyi káptalan beiktatta jogaiba Féli Ravasz György fia Jánost Jókai Gáspár fia Ulrik nánasúri birtokrészébe (itt újra említődik Nánasúr borsai határa). 1496-ban a nánasúri határban Alsóborsai Szüllő Mihály nejének, Dorottyának és fiuknak, Györgynek volt birtokrésze. (Borovszky 1904, 70. p.; Házi 2000, 329. p.)

Pénteksúr

Pénteksúrra vonatkozóan gyérebb adatok állnak a rendelkezésünkre. Egy 1316-os vagyon­egyezség, mely szerint Suri Pintik (Péntek) fia István pereskedett Chene fia Farkas özvegyével, Katalinnal, hitbér és jegyajándék miatt. Végül 10 márkában egyeztek meg. Pintiknek két gyermekét is felsorolják, Istvánt és Rózsát. Pénteksúr (Pynthekswr) erről a helyi birtokosról kapta a nevét. (Házi 2000, 325. p.; Mező 1996, 54. p.) Pénteksúr a quartáját (érseki tizedekből származó negyedrészét) az esztergomi őrkanonoknak fizette 1335-től. (Házi 2000, 326. p.) A falu a 16. század közepén királyi birtok volt.39

Összegzés

Ez a tanulmány egy kisközség korai történetének ugyan mozaikszerű, de az eddigi értelmezések és a rendelkezésre álló források alapján egy árnyaltabb, több szempontú vizsgálatára tett kísérletet. Ugyanakkor tudatosítom, hogy a középkori településszerkezetre, birtokviszonyokra, a lokális társadalmi színterekre vonatkozó írott és tárgyi forrásaink éppen a Súr nevű településekre vonatkozóan korlátozottak, ezért a messzemenő, kategorikus következtetésekkel óvatosan kell bánni.
A közelebbről megfoghatatlan személyi (törzsfő, vezér) identitás és a „vegytisztának” tűnő, de alapjaiban kevert etnikai, törzsi, nemzetségi identitások (esetünkben a besenyő, részben az ószlovák elmélet) skrupulusok nélküli megfeleltetése a település nevével tévútra viszi a múltról alkotott elképzeléseinket, és a kalandregények ingoványos területére tévedünk. Ez nem szolgálja a mértéktartó történelemszemlélet kialakítását, és az egészséges lokálpatriotizmust zsákutcába vezeti.40
Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kellően alá nem támasztott, feltételes módokba csomagolt gondolatok, sőt kategorikusan megfogalmazott szentenciák a lelkes honismereti kutatók munkájára hatnak negatívan, nem kívánt irányba téríthetik el az őszintén gondolt kezdeményezéseket és egy súlyosabb következménnyel is számolni kell: a szakmaiság köpenyébe burkolt hiteltelen történeti konstrukciók az érdeklődő olvasókat, a lelkes múltbúvárokat könnyen megtéveszthetik.
Irodalom

Bartík, Juraj 2008. Okresy Pezinok, Senec, Bratislava, osídlenie v dobe bronzovej. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Bazovský, Igor 2008. Osídlenie v dobe rímskej v okrese Senec. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Belitzky János 1937. A nyugatdunántúli és felvidéki besenyő telepek. In: Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937 május 27. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Blaskovics József 1993. Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Pozsony, Erdem.
Borovszky Samu (szerk.) 1904. Pozsony vármegye, Pozsony szab. kir. város, Nagyszombat, Bazin és Szentgyörgy r. t. városok. Budapest, Apollo.
Budaj, Marek 2008. Nálezy mincí ako historický prameň pre poznanie dejín okresov Pezinok a Senec. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Budaj, Marek 2013. Význam nálezov mincí pre poznanie dejín Senca a jeho okolia od antických čias po stredovek. In Strešňák Gábor (szerk.): Senec. Stáročia mesta. Zborník štúdií. Senec, Mesto Senec.
Čambal, Jaroslav 2008. Osídlenie okresov Bratislava, Senec a Pezinok v dobe halšatskej. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Engel Pál 1995. Magyarország középkori helységnévtára (Kézirat).
Fügedi Erik 1992. Az Elefántiak. A középkori magyar nemes és klánja. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Györffy György 1940. Besenyők és magyarok. /Különlenyomat a Kőrösi-Csoma Archívum I. kiegészítő kötetéből/, Budapest, Kertész József könyvnyomdája.
Györffy György 1971. A besenyők európai honfoglalásának kérdéséhez. In: Történelmi Szemle, 14. évf. 3–4. sz. 281–288. p.
Házi Jenő 2000. Pozsony vármegye középkori földrajza. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Hoffmann István 2010. A tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Hrubý Šúr – Hegysúr. h. n., é. n. [1995]
Kiss Lajos 1988a. Földrajzi nevek etimológiai szótára. I. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kiss Lajos 1988b. Földrajzi nevek etimológiai szótára. II. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kniezsa István 1937. A nyugatmagyarországi besenyők kérdéséhez. In Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937 május 27. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
König, Tomáš 2003. Galantský región v praveku. Galanta, Vlastivedné múzeum Galanta.
König, Tomáš 2013. Vývoj osídlenia a vznik mesta Senec v zrkadle archeologických nálezov. In Strešňák Gábor (szerk.): Senec. Stáročia mesta. Zborník štúdií. Senec, Mesto Senec.
Körmendy Adrienne 1986. A falusi plébániák hatása a faluközösség kialakulására. A Szepesség példája. In Fügedi Erik (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, Gondolat.
Kristó Gyula 1983. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Kristó Gyula 1988. A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Lelkes György (szerk.) 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma.
Magyar Nagylexikon, 9. kötet. 1999. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Majtán, Milan 1998. Názvy obcí Slovenskej republiky (Vývin v rokoch 1773 –1997). Bratislava, Veda.
Maksay Ferenc 1990. Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. II. kötet, Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest.
Mályusz Elemér 1951. Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399). Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest.
Mályusz Elemér 1956. Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410). Első rész 1400–1406. Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 3. Budapest.
Mályusz Elemér 1958. Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410). Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 4. Budapest.
Marek, Miloš 2003. Pečenehovia a úzi na Slovensku. Historický časopis, 51, 2. sz.
Marsina, Richard (szerk.) 1987. Codex Diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Slovenský diplomatár. Tomus II. Bratislavae.
Mező András 1996. A templomcím a magyar helységnevekben (11–15. század). Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség.
Mező András 2003. Patrocíniumok a középkori Magyarországon. Budapest, METEM.
Négyesi Lajos 2003. Az augsburgi csata. Hadtörténelmi Közlemények, 116. évf. 1. sz.
Némethy Gyula 1991. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nevizánszky, Gabriel 2007. K otázke pôvodu a datovania včasnostredovekých jednodielnych sedadiel. In: Zborník Slovenského národného múzea – Archeológia.
Novák Veronika 2005. Mátyusföldi települések az okleveles források tükrében. In Bukovszky László (szerk.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Novák Veronika 2008. A mátyusföldi tele