Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia V

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia V. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 2015, 240 p.

2011-ben azzal a szándékkal köszöntötte olvasóit a Nova Posoniensia, hogy az évkönyv, rendszeres megjelentetésével, folyamatosan tájékoztat majd a tanszéken zajló munkáról és az oktatóit érintő nemzetközi projektekről. A 2015-ös évkönyv mint sorrendben az ötödik, így természetszerűen beváltott ígéretként fogható föl, ugyanakkor visszamenőlegesen is igaz a fülszövegnek az a kitétele, mely szerint az évkönyv a magyar tanszék legjobb eredményeit dokumentálja. A kötet ezúttal is két fő fejezetre osztott: az elsőben a nyelv-, a másodikban az irodalomtudomány kapott helyet.
A nyelvi dolgozatokat Lanstyák István tanulmánya nyitja: Újra a nyelvi ideológiákról. A címben is jelzett folytonossághoz most gyakorlati szempontok társulnak, ezeket a szerző módszertaniaknak nevezi, s lényegük, hogy a nyelvideológiai jellegű tanulmányokhoz egységes kereteket és főként nevezéktant nyújtsanak. Röviden összefoglalja a nyelvi ideológiák rendszerjellegű mibenlétét s a csatolt fogalomtár használatának módját. Az első évkönyv 87 izmusához itt most újabb 81 társul. A teljes jegyzéket Lanstyák István is 168 tételből állónak mondja, de arra is figyelmeztet, hogy számuk a jövőben több száz vagy akár ezer is lehet. A két fogalomtár összevetéséből könnyen felfigyelhetünk arra, hogy az eltelt öt év során mind fogalmilag, mind stilisztikailag csiszolódott a nevezéktan, így például a 2011-es „nyelvi ruralizmus”-nak most az árnyaltabb „nyelvi plebejizmus” felel meg. Csak sajnálhatjuk, hogy a nemzetközi nevezéktanból kilógó kedvencünk, a „nyelvi kekecizmus” nem került bele ebbe a másik fogalomtárba sem.
Cs. Nagy Lajos tanulmánya (A háziállatok, cselekvéseik és sajátságaik fogalomkör medvesalji rendszerének lexikológiai tagoltsági és alaktani motiváltsági vizsgálata) akár a következő Radnóti-idézettel is indíthatott volna: „A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran.”1 De már a címből is belátható, hogy itt épp ellenkezőleg, a szerző által alaposan feltérképezett Medvesalja háziállatos biodiverzitásáról, szókincsgazdagságáról, pontosabban tagoltságáról lesz szó. Itt konkrétan, tehát Medvesalján a címben jelölt fogalomkörre vonatkozóan a 47 fogalmat 161 lexémával fejezik ki a medvesaljiak; ez az átlagos lexikai tagoltságot illetően közepes fokú tagoltságot jelent. A megnevezések variabilitására és a nyelvhasználók nyelvi kreativitására Cs. Nagy Lajos egyebek közt a ’dorombol’ ige helyi változatait említi: bőgőzik, brűgőzik, morog, morgattyúzik, muzsikál; a ’nyávog’-ra: nyávog, nyavíkol, nyivákol. A tagoltsági jellemzőkön kívül a fogalmak morfológiai motiváltságát is vizsgálja, a megnevezéstípusok fajtáinak és szóföldrajzi vonatkozásainak összefüggéseivel együtt, függelékként adattárral és szóföldrajzi térképekkel.
A helyesírás-tanítás gyakorlati kérdései a kisebbségi oktatás szemszögéből címmel Misad Katalin rövid, de velős összefoglalóját nyújtja a tárgynak, kitekintve a pozsonyi magyar tanszéken kívüli többi felsőfokú intézményre is. Milyen az összkép? Se nem túl lehangoló, se nem túl derűlátó. Megállapítja: „a helyesírás során alkalmazott felfogások és módszerek az utóbbi huszonöt évben lezajlott tanterv-átalakítások ellenére sem váltak korszerűbbé s a tanulók helyesírás készsége sem lett biztosabb.” A diákság az alap- és középiskolákban nemigen szereti a helyesírást, az egyetemen már belátják, hogy erre szükségük van, s egyféle presztízskérdésnek is tekintik. Külön alfejezet foglalkozik a kisebbségi helyzetű magyar helyesírás státuszával s az ebből a helyzetből származó specifikumokkal. Közli a pozsonyi magyar tanszéken törzstantárgyként oktatott helyesírás-diszciplína tematikus tervét.
Misad Katalin megemlíti, hogy az anyanyelvi helyesírási kompetenciákat nem befolyásolja a többségi nyelv (a szlovák) helyesírása, mivel ezt a diákok döntő többsége csak alapszinten sajátítja el. Ehhez kapcsolódóan Bilász Bog­lárka azt vizsgálja, vajon a szlovákiai magyar középiskolák tanulói hogyan ítélik meg saját szlovák nyelvi készségeiket. Tanulmá­nyának végkövetkeztetéseit már a címe is előrevetíti: „A szlovákot jobban kellene tudnom”. Diákok nyelvi ideológiái szlováknyelv-tudásukkal kapcsolatban. A 14 szlovákiai magyar iskolában végzett strukturált interjúk egyik tapasztalata, hogy a megkérdezettek szerint jobban kellene tudniuk szlovákul; ez a bevallott felismerés nyomatékosabban érvényes azokra, akik jószerével csak az iskolában kerülnek kapcsolatba a szlovákkal. A szlováknál még az angoltudásukat is jobbnak tartják, még akkor is, ha angol konverzációra nincs alkalmuk, a szerző szerint azért, mert az alacsonyabb nyelvi készség dacára az angollal „gyakrabban van sikerélményük”, míg a szlovák esetében gátló vagy zavaró tényezőként lép fel annak tudata, hogy az óvodáskorig visszavezethető szlováknyelv-tudásuk szintje elmarad a „tökéletes”-nek vagy kívánatosnak tartható szinttől. Ezt a gátló tényezőt a szerző a nyelvi platonizmus2 ideológiájára vezeti vissza.
Németh Szilvási Andrea tanulmánya (Nyelvtanítási elméletek és a magyar mint idegen nyelv oktatása) azzal a logikus tézissel indít, hogy a magyar mint idegen nyelv oktatása módszereiben nem specifikus, bármelyik idegennyelv-oktatási módszert egyaránt hasznosíthatja, ha ezt a magyar nyelv vagy a befogadó közeg milyensége, sajátosságai esetén sikerrel alkalmazza. A történeti áttekintés után a mai tendenciákat mutatja be és elemzi: a kommunikáció-központúságot, a funkcionális nyelvtant, a pragmatika tanítását és a kontrasztív szemléletet. Megállapítja, hogy a magyar nyelvtan elsajátításának csak a nyelvhasználatba ágyazva van értelme; hogy a tanulás célja az ún. pragmatikai kompetencia kifejlesztése; hogy az egybevető szemlélet a kommunikáció-központú nyelvoktatás szolgálatában kell, hogy álljon. „A kontrasztív nyelvi elemzés során a célnyelvet, esetünkben a magyart, a forrásnyelvvel, Szlovákiában értelemszerűen a szlovákkal párhuzamban mutatjuk be” – írja.
Sebők Szilárd dolgozata Alena Bohunická könyvét (Metaforika činnostného aspektu jazyka) mutatja be és értelmezi. A referencia nélküli nyelvről való beszédet a más, konkrét és valós területekről származó fogódzók teszik lehetővé. Ezek a metaforák mindig felfednek valamit a nyelvből, míg másvalamilyen jellemzőit elfedik. Bohunická könyve a metaforáknak ezekkel az előnyeivel és hátrányaival foglalkozik, ezen belül is az eszközmetafora nyelvtudományban betöltött szerepével. A szerzővel egyetértve Sebők Szilárd leszögezi, hogy a metafora nemcsak szükségszerű velejárója a nyelvleírásnak, hanem ismeretelméleti potenciálja is van. „A metafora nemegyszer új látásmódot kínál az értelmezéshez, s ezáltal lehetővé teszi, hogy új kérdéseket tegyünk fel a már ismert dolgok kapcsán” – írja. A könyvet mindazoknak ajánlja, akik a metaforakutatás, diskurzuselemzés, a pragmatika vagy a szociológia nyelvészeti vonatkozásai iránt érdeklődnek.
Az irodalmi részt Martin Slobodník és Viera Lelkesová – szlovák nyelvű – tanulmánya (Obraz Číny v maďarských cestopisoch z 50. rokov 20. storočia) nyitja, melyben három – magyarországi – magyar nyelvű, az 1950-es évekből származó kínai útikönyvet mutatnak be. A kuriózus téma számos érdekességgel szolgál, hiszen az ötvenes évek magyar és kínai ideológiájában sok a közös nevező. A szerzők nem szorítkoztak a kirakatkirándulásnak is tartható kínai útirajzok bemutatására, ezeket szemléletesen értelmezik is. Megjegyzik például, hogy az útirajzok nem csak a távoli szocialista országról szólnak, hanem abban kívánják megerősíteni a magyar olvasót, hogy a szocializmus építésének útjára való lépés Magyarországon is helyes, hiszen a nagy Kína is ezen az úton indult el. A Kínát bemutató könyvekből bőven idéznek, az üdítő és mosolyt fakasztó idézeteknek se szeri, se száma, kedvencünk a következő: „Ideje szakítani azzal a téves felfogással, hogy Kína messze van. Vegyük már végre észre, hogy csak egyetlen ország, a Szovjetunió választ el bennünket, pontosabban köt minket össze.”
A kollektivizmus a műfordításban. Deve­cseri Gábor fordítói ars poeticájának ideológiai háttere címmel Polgár Anikó a kollektivista műfordítói gyakorlatról s Devecseri kollektivista fordítói elveiről értekezik. A kollektivizmus mint ideológia az individuális felfogással szemben határozza meg magát, a szerző a nyugatosok és az őket követő szuverén individualisták közé többek közt Kertész Imrét sorolja, szemben a nép- és nemzetnevelő Illyéssel, Németh Lászlóval, Füst Milánnal és Déry Tiborral. A maga nyugatos költői indulását megtagadó Devecseri a kommunista ideológiát a fordításirodalom poétikájára is ráhúzta, s ezt nem csak a róla szóló ügynöki jelentések szerint, hanem az ún. Horatius-vita során is mereven képviselte. Az új Horatius-összes 1961-es kiadása részint az előző fordítók tudatos mellőzésével készült, részint pedig Devecseri mindent felülíró válogatásában és szerkesztésében. Verses utószavában (Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete) Devecseri elhatárolja magát a korábbi Horatius-fordításválogatástól, az újat pedig egységes egynek fogja föl, miközben összeállítói, szerkesztői és a fordítókkal való kapcsolattartási módszereit is a kollektivizmus és a gleichschaltolás hatja át. Arról, hogy mi és hogyan került az új Horatius-kötetbe, Deve­cseri mondta ki a végszót, magának fenntartva a döntő végítéletet. Polgár Anikó szerint a kollektivista felfogásnak is lehetnek és vannak pozitívumai a műfordításban, de csak akkor, ha a fordításban érintett feleket egyenrangú alkotóknak, egyéniségeknek tartjuk.
Nehéz pár mondatban összefoglalni Száz Pál tanulmányát, melyet ő maga esettanulmányként jellemez, valójában több tanulmány egybegyúrva, s még így is részletként hat. Címe: Az Ahasvérus-motívum Borbély Szilárd Halotti Pompa c. kötetében. Részint az Ahasvérus-motívum kultúrtörténeti pályafutását nyújtja, ezután és főként pedig a Halotti Pompa második, bővített kiadásának vonatkozó passzusait a szövegköziség Gérard Genette által megfogalmazott kategóriái mentén tárgyalja. Megállapítja, Szűcs Teréziát idézve, hogy Borbély „a poklot az evilágban helyezi el”, amihez hozzáfűzi, hogy „ugyanezt az átfordítást figyelhetjük meg az örök kínokat élő, pontosabban örök halált lakó pokollakók helyére került Ahasvérus-alak esetében is”. Az Ahasvérus mint „örök zsidó” vagy „bolygó zsidó” fogalmáról megjegyzi: „A vándorlegenda mesternarratívája szerint a keresztjét hordozó Jézus megpihent Ahasvérus háza előtt, aki elkergette onnan”, tehát az ítélet napjáig kell vándorolnia. „Ahasvérus kínja nem végtelen”, „kínja földi pokol, éppen ezért illeszkedik a Halotti Pompa evilági poklába.” Végkövet­keztetése: „A Halotti Pompa éppen attól autentikus szöveg, hogy nem a bűnösök túlvilági büntetéséről, hanem az ártatlanok evilági büntetéséről szól.”
Csehy Zoltán nem először nyúl termékenyen a többek által mellőzött Cselényi-korpuszhoz, ezúttal – História, montázs, fordítás. Cselényi László kommentált „fordításai” c. tanulmányában – lépésről lépésre, vagy inkább rétegről rétegre haladva igazolja azt a feltevést, mely szerint nincs értelmezhetetlen szöveg, csak indíték vagy kedv szükségeltetik hozzá, elsősorban azonban kellő szakértelem. A szerző Cselényi fordításkötetéből, annak mítoszközpontúságából indul ki, hogy a Kiegészítések Hérakleitoszhoz című montázskötet elemezhesse. Másként szólva: azt vizsgálja, hogy a később szólamokra bontott fordításszöveg milyen alapokat teremt a Cselényi-montázsok dinamikájának, illetve a költő regiszterkeverő dinamikus beszédmódjának kialakulásához és következetes végigviteléhez. Leszögezi, hogy Cselényi számára a mítosz „konstitutív elem”, „a hiteles elbeszélhetőség őszinteségének esélye”, egyben a szöveggenerálást biztosító konstrukció is. Fontos megállapítása Csehy Zoltánnak, bár ő Tőzsérre hivatkozik, hogy „Cselényi elsősorban impulzusgócokként használja a forrásnyelvi szövegeket”, úgyszintén fontos meglátása, hogy „a motázsszöveg egyszerre lehet bizarr paródia és tragikus utánmondás is, de kezelhető önálló, kombinatorikus logikájú szövegként is.” A továbbiakban kifejti, hogy a költőt a zenei kombinatorika avantgárd kísérletei ihlették meg, s „Cselényi »képalkotása« a stock­hauseni utat járja be”.
Hizsnyai Tóth Ildikó tanulmánya (Önmegértéseink és önfélreértéseink határán. A szlovák és magyar „mondott helyekről”, valamint a velük kapcsolatos térképzetekről) azzal indít, hogy a mondott hely fogalmát pragmatikusan fogja fel, és a szlovákiai magyar diszkurzív teret érti alatta. Másfelől ugyanez a térfelfogás az elme által létrehozott konstrukció. Az elméleti alapvetés után, melyből nem hiányoznak az etnológia következtetései sem, néhány konkrét, metaforikusnak tartható helynevet vizsgál; ezek a következők: „od Tatier k Dunaju” (a Tátrától a Dunáig), mely alatt Szlovákia értendő; „perla na Dunaji” (a Duna gyöngyszeme), azaz Pozsony; a „slovenský juh”, „južné Slovensko” és a „Maďari za Dunaj” szlogen, vagyis a szlovákiai dél (valamint magyarok a Dunán túlra); a „Dolná zem”, „Dolniaky”, azaz a déli föld, a szlovákok által legdélebben lakott közép-európai térség. Vizsgálja ezek gyakorlati, mindennapi és tudományos használatát, és egyebek közt megállapítja, hogy „a Tátrától a Dunáig” egy dél felé nyitott konstrukció, a „szlovákiai dél” pedig egy észak felé elbeszélő attitűd. És kiderül, nem lerágott csont a „Felvidék, Dél-Szlovákia és a »nálunk«” szinonimasor sem, minden­esetre Nádasdy Ádám idézett véleményéről azt gondoljuk, jó volna, ha minden magyar ismerné. A példák sora továbbiakkal is folytatható, hiszen például az „idem na Maďari” vagy „bol som na Maďaroch” alatt a szlovák beszélt nyelvi kommunikációban a magyarok lakta Dél-Szlovákia értendő. Talán figyelmet érdemel a főváros szlovák nevének rövidített változata, a „Blava”, „Blavák” (Pozsony, pozsonyi) is, ezekhez a beszédben, az írott és elektronikus sajtóban dehonesztáló attitűd tapad, amennyiben a kifejezések használóit nem tekintik pozsonyinak, sőt a városba látogató képviselőit csaknem Pozsony-bitorlóknak tartják. Hizsnyai Tóth Ildikó kiváló tanulmánya sokféleképp folytatható.
Dusík Anikó figyelme ezúttal nem eredeti szlovák irodalomra, hanem egy fordításkötetre irányul, tanulmányának címe: A Don Quijote magyar fordításának hatása „ifj. Ján Rovňan” Cervantes-adaptációjára. Bár a megfejtést már maga a cím is tartalmazza, ez mit sem von le abból, hogy a tanulmány egy detektívregény szenvedélyével és pörgő cselekményével vonja magára figyelmünket. A szerző végigköveti a szlovák és a magyar Don Quijote-fordításokat és adaptációkat, s cáfolja azt a nézetet, mely szerint az első szlovák Don Quijote alapjául egy cseh fordítás szolgálhatott. Ehelyett meggyőzően érvel amellett, hogy az 1926-os szlovák Don Quijote előképe nem más, mint az ötven évvel korábbi magyar, Győry Vilmos által fordított Don Quijote. A gyanút előbb egy szerzői, a kiejtésre vonatkozó instrukció alapozza meg, majd a halmozott közmondások és szólások – Sancho Panza ugyanis bőven él ezekkel –, s innen már sportkifejezéssel élve: fehér indul és két lépésben mattot ad, hiszen a „pes šteká a peniaze hovoria” vagy a „dlhé vlasy, krátky rozum” nem része a szlovák idiómatárnak, annál inkább a magyarnak (pénz beszél, kutya ugat; hosszú haj, rövid ész). Mintegy mellékszálon felfejti, hogy a fordítóként feltüntetett „ifj. Ján Rovňan” nem más, mint a két háború közti szlovák irodalom jeles képviselője, Milo Urban.
Megkísértés címmel Szabó Kladia Margita Figuli először 1937-ben megjelent novellagyűjteményét elemzi, bővebben ennek négy szövegét. Feltárja a Figuli-próza jellemző vonásait: a mondatritmusban rejlő poetizmust és szövegdinamikát, a metaforikusságot és az ebből eredő líraiságot, külön figyelmet szentel az ún. rövidmondatos szerkezeteknek, valamint megállapítja, hogy e novellákban a hangsúly a szavakról a mondatokra helyeződik át. Példatára egyszersmind lenyűgözően gazdag, hosszan és sok helyütt idéz az egyes novellákból. Csak feltételezhetjük, mivel külön nem jelöli, hogy az idézett fragmentumok és hosszabb szövegrészek a saját fordításai; s itt hívom fel a figyelmet arra, hogy Figulinak van magyarra fordított novelláskötete is,3 benne egyebek közt az e tanulmányban címalkotóként szereplő Megkísértéssel.
Szabó Klaudia tanulmányának alcíme – Margita Figuli novellái a boldogságkeresés tükrében – kiváló előhangként szolgál Zuzana Drábeková tanulmányához: Donchuanská tematika vo fínskej literatúre (A Don Juan-i téma a finn irodalomban). Az itt vizsgált két regényről is elmondható, hogy a boldogságkeresés a témájuk, és a Figuli-féle prózához hasonlóan a nő ezekben is központi szerepet kap. Zuzana Drábeková egy tágabb irodalomtörténeti keretbe és a Kalevala Don Juanjának tartható Lemminkäinen motívumvilágába ágyazva az ún. tutajosromantika tematikába sorolja Johannes Linnankoski Dal a tűzpiros virágról c. regényét, de a művet egyben a maszkulinitás kulturális válságállapota kifejezésének tartja. A regény férfialakja, aki felhagy a családjában hagyományos gazdálkodással, s tutajosnak áll be, a dekadencia, a romlottság és a könnyűvérűség Don Juan-i attribútumait ölti magára. Míg e regény férfi főszereplője csak a hagyományokhoz hűtlen, a másik elemzett mű (Anja Kauranen: Itt járt Sonja O.) főszereplője olyan nő, aki a hagyományosan férfiakra jellemző tulajdonságokkal bír: ágyról ágyra jár, sőt nem csak a férfiakat váltogatja, nő szeretője is van, szabadszájú, mintegy mellesleg drogfüggő, s ezzel még a nőtestbe bújt Casanova képzetét is felülmúlja. A szerző a két elemzett művet is összeveti egymással, mondván, hogy az Itt járt Sonja O. bizonyos értelemben a Dal a tűzpiros virágról-nak a paródiája. A szerző végül finoman megrajzolja a különbséget a Casanova és a Don Juan típus közt, amennyiben ez utóbbit a szerelem filozófusának nevezi.
A tanulmányokat magyar vagy szlovák annotációk és kulcsszavak vezetik be, a hivatkozásokat szlovák, angol, finn vagy magyar összegzés zárja. A kötet végén a benne szereplő szerzőkről olvasható eligazító, lexikonszerű szakbiográfia. A kötetet mindenkinek ajánlom: elsőrendű, jól szerkesztett szakkönyv.